Romániai magyar irodalmi lexikon

Bölöni György (Szilágysomlyó, 1882. okt. 30. — 1959. szept. 11., Budapest) — író, publicista. A zilahi kollégium elvégzése után a budapesti Népszava és a Világ munkatársa. Részt vett a magyar forradalmakban, a Tanácsköztársaság leverése után, 1919 őszén Szilágysomlyóra vonult vissza, majd 1920 tavaszán Bécsbe emigrált, s a Bécsi Magyar Újság szerkesztőségében dolgozott. Innen Bukarestbe jött, s 1921 januárjában felelős szerkesztője lett a radikális demokrácia rövid életű szócsövének, a Bukaresti Hírlapnak. A lap első számának vezércikke híven tükrözi álláspontját: “Híd akarunk lenni itt egyrészt a magyarság és Bukarest, másrészt a magyarság és nyugat között. És megmutatjuk, hogy nem elérhetetlen fogalmak: magyarság és emberség.” Amikor a lap reakciós tulajdonosok kezébe került, elhagyta a szerkesztőséget, s Bécsbe, majd 1923-ban Párizsba költözött. A 20-as években rendszeresen dolgozott a Keleti Újságba és más haladó romániai lapokba. Szoros barátság fűzte Gaál Gáborhoz. A 30-as években a Korunkban számos tanulmányt közölt, itt jelentek meg Párizsban 1934-ben kiadott Az igazi Ady c. főművének első részletei.

Gaál Gábor üdvözlő sorai szerint “határkövet jelentő” ez az emlékiratszerű Ady-monográfia. Nemcsak az Ady-rágalmazókat, a konzervatív és az ellenforradalmi Ady-gyalázókat leplezi le, hanem a tudatos vagy nem tudatos Ady-hamisítók, a félremagyarázók és torzítók hatását is ellensúlyozza korának közvéleményében, Ady igazán népi forradalmár szellemében ébresztve új megmozdulásokra az új nemzedéket. Köszönti a munkát Illyés Gyula és Féja Géza, s a könyv szokatlanul erős visszhangját elemezve a mai Ady-kutató, Varga József megállapítja: “Bölöni könyve a demokratikus, haladó magyar gondolat legszebb XX. századi örökségét közvetítette egy indulása első szakaszában levő mozgalom számára, a fasizmus megerősödésének éveiben.” 1945-ben Magyarországra költözött, s vezető szerepet vállalt a szocialista irodalompolitikában.

Munkái: Az igazi Ady (Párizs, 1934; Bp. 1948, 1955 és 1966); Hallja kend, Táncsics (Bp. 1946 és 1948); Ady, az újságíró (Bp. 1956); Magyarság — emberség (Bp. 1958).

Varga József: B. Gy. A Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből c. gyűjteményes kötetben, Bp. 1962. 285–300.

Bölöni Jolán — *gyermekirodalom

Bölöni Sándor (Ploieşti, 1939. febr. 8.) — újságíró, műfordító. Nagyváradon érettségizett, a kolozsvári egyetemen orosz–magyar szakot végzett, 1962-től 1977-ig az Előre belső munkatársa, azóta a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának irodalmi titkára. A nagyváradi *Irodalmi Kerekasztal vezetője, irodalomszervezői munkája a helyi irodalmi élet fellendüléséhez, az országos áramkörbe való bekapcsolódásához vezetett.

Román költők, így Arghezi, Demostene Botez, Maria Banuş, Beniuc tolmácsolásával antológiákban szerepel, szovjet lírikusok, köztük Ahmadulina, Jevtusenko, Rozsgyeszt­venszkij, Tvardovszkij, Vinokurov, Voznyeszenszkij verseit fordította az Igaz Szó, Korunk és Utunk számára. Ion Băieşu Jocul c. színművét A játék címmel az ő fordításában mutatták be Nagyváradon (1978). Az Ady-centenárium alkalmából románra fordította Ady Endre A műhelyben c. színművét (hangjátékként adták elő a kolozsvári rádióban nagyváradi román színművészek). Fordításkötetei: Hricko Bojko: Zöld patika (gyermekversek, 1967); Constan­tin Bratu: Ugyanazzal a taktikával (színdarab, 1967).

Bölöny Bálint (Tasnádszántó, 1857. júl. 24. — 1942. jan. 29., Szilágysomlyó) — elbeszélő. Kolozsvárt végzett jogot. Egykorú vidéki lapok közölték anekdotikus elbeszéléseit a vármegyei élet figuráiról. Munkái: Történetek (Szilágysomlyó 1905); Régi nóták (Szilágysomlyó 1930).

börtönlapok — alkalmi sajtótermékek, melyeket az RKP kezdeményezésére egyrészt a bebörtönzött kommunista foglyok szerkesztettek, másrészt különféle tömegszervezetek adtak ki legálisan vagy illegálisan a bebörtönzöttek támogatására. Az első kategóriába tartozik a kolozsvári katonai börtön kommunista foglyainak kézzel írott s a városban sokszorosított Bilincs c. lapja (1926. dec), valamint a No. 32 Cella, amelyet Veress Pál szerkesztett és írt a marosvásárhelyi katonai börtönben (1930. aug.).

A magyar nyelvű erdélyi ~ mintájául szolgált az ország leghírhedtebb börtönében, Doftanán már 1924-ben megjelent Doftana, majd az ugyanott 1932-ben szerkesztett Bolşevicul Încătuşat és Doftana Roşie.

Legálisan jelent meg a Proletár védelem (Buk. 1928. dec. — 1930. márc.) Encsel Mór, és a Szolidaritás (Kv. 1932. jan.–okt.) Józsa Béla szerkesztésében.

A Vörös Segély és a Munkás Segély a 30-as években több illegális lapot adott ki: Vörös Segély (Kv. 1930. dec. — 1935), A romániai Vörös Segély erdélyi tartományának értesítője (Kv. 1931), Le a terrorral! (1932), Terror ellen (Kv. 1932–33), A nemzetközi Vörös Segély Szatmár megyei tagozatának értesítője (Szatmár 1932), Tömegharc a fehérterror ellen (Kv. 1933), Felszabadulás (Arad 1933), Le a terrorral! (Lugos 1933), A segély (A Szolidaritás Frontja észak-erdélyi tartományi közlönye, Kv. 1941). Mindezek a lapok segélyakciókat szerveztek, követelték az amnesztiát és híreket közöltek a bebörtönzöttek életéből.

Veress Pál: Pártsajtó az illegalitásban. Korunk Évkönyv 1974. 87–99.

Böszörményi Emil (Nagykároly, 1890. jan. 17. — 1938. nov. 1., Nagyvárad) — publicista. Diákként csatlakozott a szocialista mozgalomhoz, részt vett a Galilei-kör megalakításában. 1921-től ügyvéd Nagyváradon, a romániai SZDP egyik vezetője. Petőfiről, Adyról és az irodalmi kérdésekről szóló cikkeit a Munkás Újság és Előre c. szocialista lapok közölték. Vasgárdista merénylet áldozata lett.

Böszörményi Sándor, családi nevén Bugyi (Biharpüspöki, 1887. jún. 18. — 1966. jan. 29., Kolozsvár) — gazdasági író. Bölcsészeti tanulmányait a kolozsvári, bécsi, lipcsei, berlini és budapesti egyetemeken végezte, 1917-ben jog- és államtudományi doktorátust is szerzett Budapesten. Németországi tanulmányai idején híve lett a szocialista eszméknek. Háborús sebesülése után (1917) háborúellenes propagandát fejtett ki, ezért lefokozták. A Magyar Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosságában a felsőfokú oktatás reformjának előadója, majd tüzérparancsnok a vörös hadseregben. A fehérterror elől Romániába emigrált. A romániai Gyáriparosok Országos Szövetsége (UGIR) kolozsvári kerületének munkaügyi tanácsosa, majd titkára és igazgatója. Tevékeny szerepe van az erdélyi ipari üzemek alapításában. 1940 után megszervezi az Erdélyi Gyáriparosok Szövetségét (EGYOSZ). 1945-ben tagja az RKP Kolozsvár tartományi titkársága mellett működő gazdasági bizottságnak; rövidebb ideig gazdasági tanácsos az MNSZ kolozsvári végrehajtó bizottsága keretében. Első írása A Balassa-comoediáról c. füzet (Bp. 1909). Az UGIR keretében kifejtett tevékenységének eredményét tükrözi Relaţiile muncitoreşti şi aşezămintele noastre de asigurări sociale c. írása (A munkásviszonyok és társadalombiztosítási intézményeink. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara kiadásában 1927-ben megjelent Industria şi Bogăţiile Naturale din Ardeal şi Banat c. műben).

Böszörményi Zoltán (Arad, 1951. dec. 18.) — költő, közíró. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári koreográfiai líceumban kezdte, az aradi 3. számú líceumban érettségizett. Előbb építőtelepeken dolgozott, rövid ideig pedagógus Kolozsvárt, 1975 óta az aradi Vörös Lobogó korrektora. Versei, riportjai, cikkei jelentek meg az Ifjúmunkás, Előre, Korunk, Utunk, Művelődés hasábjain. Verseskötete: Örvényszárnyon (Litera Könyvkiadó 1979).

Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. márc. 9.) — író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológus, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és Keleti Újság c. lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A II. világháborúig a Pásztortűz, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Korunk hasábjain közölt; a KZST tagja; 1939-ben Budapesten Baumgarten-díjat kapott. 1941-ben Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében cikkezik, majd egyik alapítója és szerkesztője a Termés c. kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A felszabadulás után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai kutató, ill. főkutató volt Marosvásárhelyen.

Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. A 30-as évek romániai magyar prózájában a népélet realista ábrázolásával tűnt fel; az előtte járó nemzedék székely mítoszával szemben a valóságos székely paraszti élet múltját és jelenét ábrázolta. Székely bánja (Kv. 1938) c. történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel a Székelyföld múltjának és jelenének valóságát. Ez a könyv a falukutató mozgalom radikalizmusához kapcsolódott, s heves ellenkezést váltott ki a népi romantika hívei és az I. világháború utáni konzervatív politikai áramlatok képviselői körében. Mivel mind az ESZC, mind a Hitel részéről elutasítással találkozott, *Tizenhét Erdélyi Fiatal Író vállalkozott kiadására, jelezve egy írónemzedéknek a romániai magyar népélet realista, a valóság tényeit figyelembe vevő szemléletét. A szerző a részletek gazdagságát tárja fel és rendszerezi, azonban nem jut el szociológiai és politikai következtetéseket összegező megállapításokhoz: műve elsősorban az adott korszak történeti-társadalmi viszonyainak leírása. A mű megjelentetése a fiatal írók saját erejéből egyben nyitánya volt az *Erdélyi Enciklopédia könyvkiadói tevékenységének.

A népélet valóságát elkendőző romantikus látással szemben a hitelességre törekvés jellemzi szépprózai munkásságát, különösen novellisztikáját. Első regénye, a Nyugtalan pásztorok, azt sugallja, hogy a balladateremtő tragédiák nem a néplélek immanens termékei, nem egy “örök székely lélek” megnyilatkozási formái, hanem a konkrét társadalmi valóságból erednek. A falukutató anyaggyűjtéssel párhuzamosan egyre jobban elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: a 30-as évek falujának, a világgazdasági válság embertelenítő nyomorának, a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falunak hiteles rajzát adta. Nemcsak a paraszti élet elmélyült, hiteles ábrázolójaként tűnt ki; adatgyűjtő utazásai során mintegy ötven faluban és kisvárosban alaposan megismerte a vidéki értelmiség, tanítók, papok, tisztviselők lét­problémáit is. Kora kisebbségi értelmiségének eléggé zárt világát, tévedésekkel teli, jószándékú, de a társadalmi mozgalmakhoz alig kapcsolódó, utópiákba kapaszkodó, világmegváltó eszméket melengető, valójában kiúttalan életét mutatja be Romlás c. regé­nyében. Elszakíthatatlanul együtt él falujával, felszínre igyekszik hozni a népi értékeket, és ez vonzza érdeklődését a folklórkutatás irányába. Felfedezi Bágyi Jánost, akitől kétkötetnyi székely népmesét gyűjt egybe s ad ki szakszerű módon.

Mint az erdélyi múlt elmélyült kutatóját, a népi lázadások problematikája foglalkoztatja: az 1562. évi székely lázadás éppen úgy, akárcsak az 1848–49-es forradalom erdélyi eseményei, gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét és tevékenységét dolgozza fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó 1969/3). A Gábor Áron-témára újra meg újra visszatér. Tanulmányt ír az ágyúöntőről az Aluta számára (1969), Gábor Áron és hűséges árnyéka címmel feleségéről közöl új adatokat az Utunk Évkönyvben (1970). Cikket ír a máramarosi 1849-es fegyvergyártásról (Studii de Istorie, Filologie şi Istoria Artei 1972), 1848 márciusa Marosvásárhelyen c. forrásértékű írását a Magyar történetírók Avram Iancuról c. gyűjtemény (1972) közli. Az 1848. Arcok, eszmék, tettek c. Kriterion-kötetben Gábor Áron forradalmi szerepéről s Petőfi egy napjáról írt tanulmányaival szerepel. Részt vesz az akadémiai kiadásban megjelent Revoluţia de la 1848–1849 din Transilvania c. sorozat (I. 1977; II. 1979) munkaközösségében.

Irodalmi jelentkezése óta költőként is számon tartották, verseskötete azonban csak 1979-ben jelent meg. Fiatalkori verseiben az igazibb népiség, az úri világgal való szembeszállás, a szegénység melletti hitvallás, az elnyomottak magasabb rendű erkölcsisége nyilvánul meg, később inkább a bölcseleti elem, az élet egyetemes igazságainak, örök érvényű összefüggéseinek lírai tükrözése jellemzi. Szorosan kapcsolódik a Móricz Zsigmond utáni nemzedék áramköréhez, legjobb törekvéseihez. Móricznak különben kedves munkatársa, hűséges útitársa székelyföldi barangolásai során (emlékezéseit legutóbb 1979-ben a Móricz Zsigmond közöttünk c. antológia közölte). Egy időben a jobboldal szociális demagógiájának hatása alá került, de a német megszállás után részt vett az antifasiszta ellenállási moz­galomban. A felszabadulás óta műfordításaival a román irodalom népszerűsítésében is jelentős a tevékenysége.

Munkái: Székely emberek, zsidó istenek (Jegyzetek a székely szombatosokról, Kv. 1935); Székely bánja (szociográfia, Kv. 1938 és Bp. 1939); Romlás I–II. (regény, Bp. 1940); Nyugtalan pásztorok (regény, Bp. 1942, 2. kiadás, elbeszélésekkel együtt Izsák József bevezetőjével, RMI 1968); A tréfás farkas (Bágyi János meséi, Gy. Szabó Béla rajzaival, Bp. 1942, 1943); Székelyek (néptörténetek, Bp. 1943); Repedt csupor (elbeszélések, Bp. 1944); Erdély szabadságharca (1848–49 a hivatalos iratok, levelek és hírlapok tükrében, Balogh Edgár bevezetőjével, Kv. 1945); Rebi néni feltámadása (novellák, Kv. 1945); Eladó temető (Sepsiszentgyörgy 1945); Hazafelé (válogatott elbeszélések, Gy. Szabó Béla illusztrációival, Mv. 1958); Az eszös gyermök (Bágyi János meséi Gy. Szabó Béla és Ferenczy Júlia rajzaival, 1958); Nap és árnyék (versek, Izsák József utószavával, RMI 1979).

Fordításkötetei: V. Em. Galan: Baragán I. (1956) és II. (1961); Zaharia Stancu: Vérebek (1957); Szegény ember okos leánya (román népmesék, Ignácz Rózsával, Jékely Zoltánnal, Bp. 1957); Liviu Rebreanu: Akasztottak erdeje (Mv. 1957); Román népmesék (1958); Cezar Petrescu: Főváros (1963).

(K. Sz. I.)

Venczel József: Székely bánja. Hitel 1938/2. — Bányai László: A székely sors könyve. Korunk 1938/7–8. — Schöpflin Aladár: Romlás. Nyugat 1940/8. — Izsák József: Székely nemzetkép tegnap és ma. Szülőföldünk. A KMDSZ székelyföldi munkaközössége székelyudvarhelyi vándorgyűlésének előadóanyaga. Szerk. Faragó József, Sepsiszentgyörgy 1944. — Marosi Péter: Hazafelé. Utunk 1958/21. — Faragó József: Bágyi János meséi. Korunk 1959/5. — Szőcs István: Sajgó seb. Utunk 1968/33. — B. Gy. műhelyében. Balogh Edgár, Gáll Ernő, Kiss Jenő, Panek Zoltán, Benkő Samu írásai, Gaál Gábor, Szabédi László, Asztalos István levelei. Igaz Szó 1969/3. — Balogh Edgár: B. Gy.-ről eddig és ezentúl. Utunk 1973/10; újraközölve Mesterek és kortársak. 1974. 458–68. — Nagy Pál: Otthon Bözödön. A Hét 1973/11 — Gáll Ernő: Népét szolgáló társadalomkutató. A Tegnapi és mai önismeret c. kötetben, 1975. 150–54. — Kiss Jenő: Vonások egy arcképhez. Az Emberközelből c. kötetben. Kv. 1979. — Nagy Pál: A szülőföld vonzásában. Előre 1980. márc. 14. — Szávai Géza: A “népi” jelentései egy verseskönyvben. A Hét 1980/23.

ASZT: Balogh Edgár köszönti a 60 éves B. Gy.-öt. LM 1191.

Brachfeld Olivér — *Korunk 1.

Brassai Sámuel emlékezete — Brassai Sámuel élete hosszúságában átfogta a XIX. századot (1797-ben vagy 1800-ban született, 1897-ben halt meg), szélességében az akkor művelt tudományok valamennyi ágát. Halála után előbb a hódolat jutott szóhoz, majd a polémia. Elsőnek tanítványa, Kővári László foglalta össze életművét A száz évet élt dr. Brassai Sámuel pályafutása és munkái c. füzetben (Kv. 1897); ezután jelent meg a fiatal Gál Kelemen munkája Brassai mint philosophus (Kv. 1899) címmel; ugyanő később több dolgozatban mutatta be főként nyelvészeti és nyelvművelő munkásságát, ezek közül legteljesebb a Brassai Sámuel c. munka (Kv. 1926). Kozma Ferencnek az MTA kiadásában megjelent Brassai Sámuel mint aesthetikus és műkritikus c. könyvével (Bp. 1900) tulajdonképpen a századfordulón le is záródik munkásságának feldolgozása a humán tudományok terén. 1910-ben leplezték le emlékművét a Házsongárdi temetőben. Mauzóleumát Pákei Lajos tervezte, szobrát Veress Zoltánné Kozma Erzsi mintázta. Rajta a felírás: A százzal haladónak a nemzeti kegyelet (Brassai a “század” helyett következetesen a “száz”-at használta).

Összefoglaló munkát életéről az I. világháború előtt a könyvtártörténész Fitz József írt (Brassai Sámuel, Bp. 1911. 2. kiadás 1912), a háború után hű tanítványa, Boros György, a későbbi unitárius püspök (Dr. Brassai Sámuel élete, Kv. 1927), aki számos cikkben is feldolgozta reá vonatkozó személyes emlékeit. Már a két világháború között megindult természettudományi munkásságának feldolgozása (Ferenczi Sándor: Brassai Sámuel mint természettudós, Keresztény Magvető Füzetei 17. 1934), amit aztán az egyes tudományágak terén Nyárády Erasmus Gyula (Kolozsvár és környékének flórája, Kv. 1941) és László Tihamér (Adatok egy százesztendős fizikai eszköz történetéhez, Múzeumi Füzetek 1944/1) mélyített el, később Tulogdy János egészített ki (Brassai Sámuel földrajzi nevelő-oktató munkássága, Földrajzi Közlemények, Bp. 1965/3). Közben újabb mozzanatok váltak ismertté nevelői munkásságáról (Kovács Dezsőné: Brassai mint tanítómester, Keresztény Magvető 1931/2), ill. a zeneművészettel való kapcsolatáról (Lakatos István: Brassai Sámuel és a muzsika. Megjelent 6 folytatásban 1941 és 1943 között a Keresztény Magvetőben és külön füzetben is); e kapcsolatról újabban ugyancsak Lakatos István két tanulmányban értekezik (Brassai Sámuel, a zenekritikus, Művelődés 1975/7; Brassai Sámuel, az erdélyi zeneírás előfutára, Utunk 1977/35).

A népi hatalom éveiben Brassai Sámuel neve először negatív vonatkozásban jelentkezett, mint harcos idealista a természettudományos materialista Mentovich Ferenccel szemben (Hajós József: Mentovich Ferenc. 1952). Pozitívumait és művelődéstörténeti jelentőségét Bankismeret (Kv. 1842) c. könyve és a Vasárnapi Újság (Kv. 1834–48) szerkesztésében megnyilvánult népszolgálat szempontjából Mikó Imre értékelte (Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor, Korunk 1957/5), s ugyanő fedezte fel benne az első műfordítót, aki oroszból magyarra fordít (Az orosz irodalom első magyar tolmácsolói Erdélyben, NyIrK 1958/1–4). Ebben a légkörben a régi unitárius kollégium, ahol Brassai tanult és tanított, a 7-es számú középiskola (ma ipari líceum) 1958. február 2-án kormányintézkedéssel elnyerte a “Brassai Sámuel” nevet.

A Brassai Líceumban Szöllősi Ferenc igazgató és Józsa György aligazgató kezdeményezésére egy évtized múlva újabb lendületet kapott a Brassai-kultusz: Brassai-díjban részesítik évente a középső és felső tagozat legjobb és legtevékenyebb tanulóit, Brassai-kupákkal jutalmazzák a legjobb fiú és leány sportolókat. Az iskola nyomtatott folyóirata, a Fiatal Szívvel külön Brassai-számot adott ki (1970/4–5), benne szakemberek értékelték korszerűen a névadó munkásságának egyes ágait: Gálffy Mózes a nyelvészt, a matematika-történész Tóth Sándor a matematikust, Csűrös István és Gergely János a botanikust, László Tihamér a fizikust, Balogh Edgár a közírót, Jodál Gábor a zenészt. 1877-ben Meltzl Hugóval alapított soknyelvű világirodalmi lapjának nemzetközi jelentőségére a legfiatalabb írónemzedék is felfigyelt (Gaal György: Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok. Echinox 1969/5–6; uő: Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok. Téka 1975; Egyed Dániel: Az összehasonlító tudomány első orgánuma. Könyvtári Szemle 1971/4; Kozma Dezső: Úttörő vállalkozás. Korunk Évkönyv 1974. 259–67). Brassai közírói és szerkesztői munkásságáról adalékokat közöl Borbáth Károly (Keresztény Magvető 1974/3–4).

1971-ben jelent meg és rövidesen két kiadást ért meg Mikó Imre könyve, Az utolsó erdélyi polihisztor (Száz dokumentum és történet Brassai Sámuelről), ez a Brassai-breviárium és mozaikkövekből összerakott Brassai-portré. Munkásságát pozitívan értékeli több román nyelvű akadémiai kiadvány, részletesebben Kovács Józsefnek Mikó Imre könyve kapcsán írt dolgozata (Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie, Kv. 1972. 479–82.). A polihisztorok korát lezáró Brassai tudományos polémiáival, nevelői példájával, nyelvművelő szenve­délyével mint néplapalapító és mint világlapszerkesztő van jelen nemzetiségi közéletünkben.

(M. I.)

Brassai Viktor, családi nevén Resch (Kolozsvár, 1913. nov. 5. — 1944 nyara, Ukrajna) — költő, műfordító, szavalóművész. Becski Irén férje. Iskoláit Gyergyóditróban, Gyergyó­szentmiklóson és Brassóban végezte, Kolozsvárt jogot hallgatott. A doktori cím megszerzése után (1935) ügyvédjelölt kolozsvári irodákban. Diákkorában bekapcsolódott a baloldali mozgalomba, később az illegális kommunista párt jogvédelmi apparátusában tevékenykedett. 1935-ben családi nevén felelős szerkesztője a Jövő c. irodalmi, kritikai és társadalmi szemlének. 1939-ben, majd 1942–44-ben munkaszolgálatot teljesített. 1941-től a KZST tagja. Felszabadulása pillanatában pusztult el tragikus körülmények között.

Versei és műfordításai 1929-től a Brassói Lapokban, 1936-tól a Korunkban jelentek meg. Költészetében az elnyomottakkal vállal sorsközösséget, a fasizmus, a kizsákmányolás ellen buzdít összefogásra. Verseinek expresszív képalkotása, a rímes formák szabadabb használata az avantgarde-ból kinőtt szocialista líra vonulatához kapcsolja, gyakori József Attila-utánérzésekkel. Műfordítóként a kortárs román líra (Grigore Bugarin, Octavian Goga, Victor Eftimiu, Teodor Răşcanu, Vasile Voiculescu) és német antifasiszta költők (Johannes R. Becher, Hugo Huppert) tolmácsolója.

Jelentős szavalóművész volt. Kolozsvár, Brassó, Marosvásárhely, Nagyvárad és Budapest dobogóin a magyar és a világirodalom legszebb lírai alkotásait szólaltatta meg sugalló egyszerűséggel. Legális, féllegális és illegális találkozókon antifasiszta és forradalmi versekkel mozgósított. Hazai viszonylatban József Attila költészetének első és leghatásosabb népszerűsítői között tartjuk számon.

1937-ben a Kelet és Nyugat között c. “Zsidó fiatalok antológiája” hozta verseit, 1939-ben Együtt és külön c. önálló verskötete jelent meg Kolozsvárt; verseit közli Józsa Béla, Korvin Sándor és Salamon Ernő költeményeivel együtt az 57 vers c. antológia (Csehi Gyula előszavával, 1957), majd Példázat kétkedőknek címmel megjelenik irodalmi hagyatékának legteljesebb gyűjteménye (Mózes Huba előszavával és bibliográfiájával, 1971).

(M. H.)

Radnóti Miklós: Együtt és külön, B. V. verseskönyve. Nyugat 1939. II. 185–86. — Köves Miklós (Kahána Mózes): Együtt és külön. Korunk 1939. 376–77. — Szemlér Ferenc: B. V.: Együtt és külön. Erdélyi Helikon 1939. 459–60. — Szilágyi András: B. V. szaval. Utunk 1954/41. — Kéri József: B. V. — az élőszó művésze. Korunk 1957/7. — Mráz Lajos: Egyszerű emlékezés a szavalóművészre. Korunk 1963/11. — Mózes Huba: B. V. műfordításai. Korunk 1966/10; uő: B. V. Igaz Szó 1971/4; uő: B. V. versmondó művészete — a korabeli sajtó tükrében. NyIrK 1972/1. — Heves Ferenc: Feljegyzések B. V.-ról. Korunk 1969/12. — Jordáky Lajos: Biztatás barbárság idején. Utunk 1971/43. — Becski Irén: Emlékezések B. V.-ról. Igaz Szó 1973/7. — Csehi Gyula: B. V., a testet öltött költészet. Utunk 1973/46. — Lászlóffy Aladár: B. V. és Salamon Ernő emlékére. Korunk 1975/6.

ASZT: B. V. szaval. LM 233.