Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.
A nők bátorsága.

I tell thee, proud Templar, that not in thy fiercest battles hadst thou disployed more of thy vaunted courage, than has been shewn by woman when called upon to suffer by affection or duty.

Ivanhoe, III. 220.

Emlékszem, hogy valami történeti könyvben a következőket olvastam: „Az összes férfiak el­vesz­tették fejöket; ez az a pillanat, mikor a nők kétségtelenül különbeknek bizonyulnak náluk.”

A nőknek van valami tartalék-bátorságuk, ami nincs meg a szeretőjüknek. Vele szemben a nőket ösztönzi a hiuság és abban, hogy a veszedelem hevében bátorság tekintetében tultegye­nek a férfin, ki pártfogó és erőt kifejtő büszkeségével annyiszor megsértette őket, oly élveze­tet találnak, hogy ez élvezet lendülete felülemeli őket mindennemü félelmen, mely abban a pillanatban a férfi gyöngeségét okozza. A férfi is, ha ily pillanatban ily segitség van mellette, különbnek bizonyithatja magát mindenki másnál, mert a félelem sohasem a veszedelemben, hanem mindig bennünk lakozik.

Távol legyen tőlem, hogy lebecsüljem a nők bátorságát: láttam köztük olyanokat, kik a kellő alkalommal a legbátrabb férfiaknál is különbek voltak. Szükséges azonban, hogy legyen egy férfi, kit szeretnek; miután ekkor mintegy csak ő rajta át éreznek, a közvetlen és legrémesebb veszedelem is olybá válik számukra, mintha arról volna szó, hogy szemeláttára egy rózsát szakitsanak.⁶⁹

Láttam egyébiránt nem-szerelmes nőknél is hideg, a legnagyobb mértékben meglepő, az idegek befolyása alól teljesen ment bátorságot.

Igaz azonban, hogy azt gondoltam, csak azért ily bátrak, mert nem tudják, mily kellemetlenek a sebesülések.

Ami az erkölcsi bátorságot illeti, mely oly sokkal felette áll a másfélének, a szilárdság, melylyel egy nő ellenáll szerelmének, egyenesen a legbámulatraméltóbb valami, ami a földön tapasztalható. A bátorság összes lehetséges egyéb jelei merő kicsiségek az ilyen, annyira a természet ellen való és annyira kinos erőfeszitéshez képest. A nők talán az önfeláldozásnak abban a megszokásában találják meg a hozzá való erőt, melyet a szemérem olt beléjük.

Az is egyike a nők szerencsétlenségeinek, hogy a bátorság e megbizonyitásai mindig titokban maradnak és szinte elmondhatatlanok.

Még nagyobb baj, hogy a bátorság mindig boldogságuk ellen fordul: Cleves herczegnének egy szót se kellene szólania a férjének, hanem oda kellene adnia magát Nemours urnak.

Lehet, hogy a nőket ilyenkor főleg az látja el erővel, hogy büszkeségükre szolgál, ha meg­vé­dik magukat és azt képzelik, hogy szeretőjük hiuságának a kielégitését találja meghóditá­suk­ban. Kicsinyes és alantjáró gondolat. A szenvedélytől elragadtatott férfinak, ki hanyatt-homlok veti magát annyi nevetséges helyzetbe, van is ideje, hogy a hiuságára gondoljon! Olyan ez, mint mikor a szerzetesek azt hiszik, hogy fülön fogják az ördögöt és ugy kárpótolják magukat a szőrövért és az önkinzásokért, hogy büszkék reá.

Azt hiszem, ha Cleves herczegné megérte volna, hogy megöregedjék és eljusson abba a korba, mikor az ember itéletet mond az életről, és amikor a kevélység örömeinek láthatóvá válik a nyomoruságos mivolta: megbánta volna, amit cselekedett. Belátta volna, hogy jobb lett volna, ha ugy él, mint De la Fayette asszony.⁷⁰

Az imént átolvastam száz oldalt e tanulmányból; vajmi szegényes fogalmat adtam az igazi szerelemről, arról a szerelemről, mely elfoglalja az egész lelket, betölti hol a legboldogabb, hol kétségbeejtő, de mindig fenséges képekkel és tökéletesen érzéketlenné teszi minden egyéb iránt a világon. Nem tudom, hogyan fejezzem ki, amit oly jól látok; soha sem éreztem kino­sabban a tehetség hiányát. Miként tüntessem fel a mozdulatok és a jellemmegnyilvá­nitások mesterkéletlenségét, a mély komolyságot, a tekintetet, mely oly hiven és oly ártatlanul festi az érzés árnyalatát és főleg, ismétlem, azt a kimondhatatlan nem-törődést mindennel, ami nem az a nő, kit az ember szeret? Minden igen vagy nem, amit a szerelmes férfi mond, telitve van valami oly kenettel, mely sehol máshol, sőt egyébkor nála se található. Ma (augusztus 3-án) reggel kilencz órakor ellovagoltam Zampieri marquis szép angolkertje előtt, mely végső lejtő­ségein terül el azoknak a nagy fáktól koronázott halmoknak, melyekre Bologna támaszkodik és amelyekről oly szép kilátás nyilik a gazdag és zöldelő Lombardiára, a világ legszebb tartományára. A Zampieri-kert egy csoport babérfája között, mely éppen az utra néz, amerre mentem és amely a Reno casa-lechioi vizeséséhez vezet, megpillantottam Delfont grófot; mély merengésben állt ott és noha az előző este hajnali két óráig együtt voltunk, alig viszo­noz­ta köszöntésemet. Elértem a vizeséshez, átmentem a Renon, aztán mikor mintegy három órával utóbb visszajövet ismét elhaladtam a Zampieri-kert facsoportja előtt, a grófot még mindig ott láttam. Ugyanabban a helyzetben volt, mint az előbb, nekitámaszkodva egy nagy piniának, mely magasan kiemelkedett a babérfák csoportja fölé. Félek, hogy e megfigyelést tulságosan csekélynek és semmitmondónak találják: könnyes szemekkel jött felém és kért, ne mondjam el, hogy ily mozdulatlanul láttam. Meg voltam hatva; azt inditványoztam, fordul­junk vissza és töltsük együtt a nap hátralevő részét kivül a városon. Két óra mulva mindent elmondott. Kiváló lélek és mily hidegek e lapok ahhoz képest, amit ő beszélt!

Azt hiszi, nem szeretik; nekem nem ez a véleményem. Chigi grófné gyönyörü márványalak­já­ról, kinél az estét töltöttük, mitse lehet leolvasni. Csak egy-egy hirtelen és könnyed elpirulás, melyet nem bir leküzdeni, árulja el néha felindulásait e léleknek, melyet a legtulzóbb női büszkeség igyekszik elvitatni a heves indulatoktól. Ilyenkor a pir nemcsak az arczán, de elömlik alabástrom nyakán és Canova vésőjére méltó szép vállai látható részén is. Borongó tekintetü fekete szemeit el tudja rejteni a pillantások elől, melyeknek fél az átható voltától; de ma éjjel megfigyelhettem, hogy Delfonte valamely kijelentésére, mely nem tetszett neki, hirtelen egészen elfutotta a pirosság. E büszke lélek nem találta őt méltónak magához.

De hát még ha tévedek is Delfonte boldogságára vonatkozó hozzávetéseimben, a hiuságtól eltekintve, azt hiszem, boldogabb, mint én, aki közömbös vagyok és aki látszatra is, de meg a valóságban is szilárdan ülök a szerencsében.