Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET. (II.)
A szerelem gyógyszerei.

Erre nézve az ó-kor találó képpel szolgál a leucadiai szirt vesztőhelyével. Mert csakugyan, a szerelemre jóformán nincs gyógyszer. E végből nemcsak oly veszedelem kell, mely élénken kényszeriti az embert, hogy önfentartására gondoljon,¹⁰⁹ hanem, ami sokkal sulyosabb feltétel, az is szükséges, hogy a veszély érdekesen állandó tartamu és olyan legyen, melyet az ügyesség legyőzhet, hogy ilyenformán az embernek elegendő ideje legyen megszokni az önfentartásra való gondolást. Idevágóan nem tudok más példát, mint vagy egy olyan tizen­hatnapos vihart, amilyen Don Juan-é,¹¹⁰ vagy Cochelet ur hajótörését a mór partokon; más körülmények között az ember gyorsan megszokja a veszedelmet, sőt még ha, mint előörs, csak husz lépésnyire van is az ellenségtől, ujra átadja magát, és pedig fokozott vonzódással, a szerelmes álmodozásnak.

Folyton hangsulyoztuk, hogy az olyan ember szerelme, ki igazán szeret, gyönyörüséget vagy remegést merit mindenből, amit elképzel és hogy nincs semmi a világon, ami ne arról beszélne neki, akit szeret. Már pedig gyönyörködni és remegni roppant érdeklő elfoglaltság, ami mellett minden egyéb elhalványul.

Annak a barátnak, ki a beteget meg akarja gyógyitani, először is mindig a szeretett nő pártján kell lennie, holott az összes barátok, kikben több a buzgóság, mint az ész, folyton éppen az ellenkezőt cselekszik.

Annyit jelent ez, mint egész a nevetségességig gyöngébb erővel ostromolni az elbájoló illuzióknak azt a szövedékét, melyet fentebb kristalizácziónak neveztünk.¹¹¹

A gyógyitásra vállalkozó barátnak szem előtt kell tartania, hogy abban az esetben, ha valami képtelenségnek az elhivéséről van szó, a szerelmes ember, miután vagy le kell azt nyelnie, vagy pedig arról kell lemondania, ami az élethez füzi: le fogja nyelni a hihetetlent és amennyi­re csak telik tőle, tagadja kedvesének legnyilvánvalóbb vétkeit és legkiáltóbb hütlen­ségeit is. Igy történik, hogy a szenvedély-szerelemben kis idő multán minden megbocsátódik.

Fontolgató és hideg természet mellett ahhoz, hogy a szerelmes ember lenyelje a vétkezéseket, az kell, hogy csak akkor vegye azokat észre, mikor már több hónap óta tart a szenvedélye.¹¹²

A gyógyitó barátnak, ahelyett, hogy mohón és nyiltan szórakoztatni igyekeznék a szerelmest, az a teendője, hogy unosuntalan szerelméről és kedveséről beszéljen neki és egyben gondos­kodjék, hogy lépteit egész sereg kis esemény kisérje. Az olyan utazás, mely elkülönit, nem gyógyszer,¹¹³ sőt semmi se juttatja gyöngédebben eszébe az embernek azt, akit szeret, mint az ellentétek halmaza. Legjobban Páris ragyogó szalonjaiban és a legkivánatosabbaknak hiresztelt nők környezetében szerettem szegény kedvesemet, ki szomoruan és elhagyatva élt kis lakásában, Romagna egyik legeldugottabb zugában.¹¹⁴

A ragyogó szalonban, hová számüzve voltam, a pompás ingaórán azt a pillanatot lestem, amikor ő gyalog és esőben kilép hazulról, hogy meglátogassa barátnőjét. Amikor feledni igyekeztem, akkor láttam be, hogy az emlékek, melyeket az ellentétes környezet idéz fel, kevésbbé élénkek, de mennyeiebbek, mint azok, melyeket ott lel fel az ember, ahol egykor a találkozás történt.

Hogy a távollét üdvös legyen, ahhoz a gyógyitásra vállalkozó barátnak mindig jelen kell lennie, hogy a szerelmest folytonos megjegyzésekkel tartsa szerelmének körülményei felől, amiben is igyekeznie kell, hogy vagy a hosszadalmasság vagy az alkalomszerüség, ami közhelyformáju jelleget ad nekik, untatókká tegye e megjegyzéseket. Igy például jó és vidám ebéd után gyöngéd és érzelmes modorban kell beszélnie.

Egy nőt, aki mellett az embernek része volt a boldogságban, azért oly nehéz elfelejteni, mert vannak bizonyos pillanatok, melyeknek a képzelem nem fárad bele a felidézésébe és szépitő kifestésébe.

Nem szólok a kevélységről, mely kegyetlen és biztos gyógyszer, de amely a gyengéd lelkek­nek nem áll használatára.

Shakespeare Romeo-jának első jelenetei csodálatra méltó festéssel szólnak; a férfit, ki szomo­ruan azt mondja magának: „She hath forsworn to love”, vajmi nagy távolság választja el attól, aki a boldogság tetőpontján igy kiált fel: „Come what sorrow can!”

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET. (III.)

Her passion will die like a lamp for want of what the flame should feed upon.

Bride of Lammermoor, II., 116.

A gyógyitó barát óvakodjék a rossz érvektől, például attól, hogy hálátlanságról beszéljen. Azzal, hogy győzelemhez és uj élvezethez segitené, csak ujból meginditaná a kristalizácziót.

A szerelemben nincs hálátlanság; a pillanat gyönyöre mindig busásan fizetett a látszólag legnagyobb áldozatokért is. Nem tudok más méltatlanságot, mint csak az őszinteség hiányát; az igazságnak megfelelően kell feltárni a szivet.

Ha a gyógyitó barát megpróbálja, hogy szemtől szembe intézzen támadást a szerelem ellen, a szerelmes igy felel: „Szerelmesnek lenni, ez még abban az esetben is, ha az, akit szeretünk, haraggal viseltetik irántunk, annyit jelent, mint - hogy az ön szatócs-nyelvéhez alacsonyodjam - egy oly sorsjegyet hordani a zsebünkben, melynek a nyereménye, ha kihuzzák, ezer mért­föld­nyire felette áll mindannak, amit az ön közömbös és érdek-hajhász világa nyujthat. Ugyancsak sok és vajmi kicsinyes hiuság kell hozzá, hogy az ember azért, mert a társaságban szivesen látják, boldognak érezze magát. Nem hibáztatom az embereket, hogy igy gondolkod­nak. De Leonora mellett oly világot ismertem meg, amelyben minden mennyei, gyöngéd, nemes. Ehhez képest az önök világának legmagasztosabb és szinte már hihetetlen erénye is csak közönséges mindennapi erény számába megy. Hagyja, hogy legalább álmodozzam róla, mily boldogság lenne, ha életemet egy ily teremtés mellett tölthetném. Jól tudom, hogy a rágalom vesztemet okozta és hogy már mitsem remélhetek, de legalább a bosszuállást feláldo­zom érte.

A szerelmet csak a legelején lehet megakasztani. A hirtelen elutazásom és mint Kalember grófnő esetében történt, az előkelő társaságnak kötelező szórakozásain kivül van több apró kis cselfogás is, melyet a gyógyitásra vállalkozó barát felhasználhat. Igy például, mintegy véletle­nül, reá fogja eszméltetni a szerelmest, hogy a nő, kit szeret, a harcz tárgyától eltekintve, nem részesiti oly udvarias és megbecsülő bánásmódban, mint ahogy tette volt valamely vetélytárs­sal. Erre nézve, miután a szerelemben minden egy-egy jel, a legkisebb dolog is czélravezető; például a nő nem nyujtja a karját, hogy felvezettesse magát a páholyába; ez a semmiség, melyet a szenvedélytől eltelt sziv, annak a révén, hogy megaláztatást kapcsol a kristalizácziót formáló itélethez, tragikusan fog fel, megmérgezi a szerelem forrását és szétrombolhatja a szerelmet.

Azt is meg lehet tenni, hogy az ember valami physikai és nevetséges, nehezen ellenőrizhető fogyatkozást fog reá a nőre, ki barátunkkal rosszul bán; ha a szerelmesnek módjában lenne ellenőrizni a rágalmat, még abban az esetben is, ha igaznak bizonyulna, a képzelem czéltalan­ná tenné azt annyira, hogy csakhamar mit se számitana. Csak a képzeletem tud meg­birkózni önmagával; III. Henrik jól tudta ezt, mikor rosszakat mondott a hires Montpensier herczeg­nőről.

Egy fiatal leánynál tehát, bit meg akarnak óvni a szerelemtől, főként a képzelemre kell vigyázni. És minél kevésbbé közönséges gondolkodásu és minél nemesebb és emelkedettebb lelkü, vagyis minél méltóbb a becsülésre, annál nagyobb a veszedelem, melynek ki van téve.

Valamely fiatal teremtésre nézve mindig veszedelmes, ha megengedik, hogy emlékei ismét és ismét és nagyon is szivesen kapcsolódjanak egy bizonyos valakihez. Ha a hála, a csodálat vagy a kiváncsiság is erősiti az emlékek kötelékét: már a szélén van a meredélynek. Minél nagyobb a megszokott életmód unalma, annál hatékonyabb a háladatosság, csodálat, kiváncsi­ság nevén szereplő méreg. Ilyenkor gyors, habozástalan és erélyes eltéritésre van szükség.

Egy kis keménység és nem-sajnálomság, mindjárt eleinte alkalmazva és ha a gyógyszer be­adásában megóvjuk a természetességet, majdnem biztos eljárás, hogy egy eszes nővel elbol­do­guljon az ember.