Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.
Francziaország. (Folytatás.)

Engedelmet kérek, hogy még egy kissé tovább is rosszat mondjak Francziaországról. Az olvasónak nem kell félnie, hogy szatirám büntetlen marad; ha e tanulmánynak akadnak olvasói: százszorosan visszakapom a sértéseket; a nemzeti becsület résen áll.

Francziaország jelentékeny helyet foglal el e könyvben, mert Páris, társalgásának és irodal­mának felsőbbsége folytán, Európa szalonja és mindig is az marad.

Bécsben épp ugy, mint Londonban a napközi levélkék háromnegyed része franczia nyelvü vagy pedig tele van franczia vonatkozásokkal meg franczia - és Isten a megmondhatója, milyen franczia! - idézetekkel.¹²²

A nagy szenvedélyek tekintetében Francziaország, ugy vélem, két okból nélkülözi az eredeti­séget. Ez okok:

1. Az igazi becsület, vagyis a vágy: hasonlitani Bayard-hoz, hogy tisztelettel nézzenek reánk és napról-napra gyönyörködhessünk hiuságunk kielégitésében.

2. Az ostobán értelmezett becsület vagyis a vágy: hasonlitani a jó modorunak tartott emberek­hez, a párisi előkelő világ tagjaihoz. Tehát, hogy miként kell belépni egy szalonba, idegenke­dést éreztetni a vetélytárssal, összeveszni a kedvesünkkel stb.

Abból a szempontból, hogy hiuságunk élvezetekhez jusson, az ostobán értelmezett becsület, először is önmagában és annál fogva, hogy a buták is fel tudják fogni, másodszor pedig azért, mert minden nap, sőt minden órában alkalmazható, sokkal hasznosabb, mint az igazi becsület. Folyton láthatunk embereket, kiket az ostobán értelmezett becsület révén, az igazi becsület hiánya mellett is, igen szivesen látnak a társaságban, mig ellenben nincs eset ennek a megfor­di­tottjára.

Az előkelő világ hangja:

1. Gunyolódva beszélni a nagy érdekekről. Semmi se természetesebb ennél; valamikor az igazán előkelő társasághoz tartozó embereket semmi se érinthette mélyebben; nem volt reá idejük, hogy felizgatódjanak. A falun való időzés mindezt megváltoztatja. Egyébiránt is azonban franczia emberre nézve természetellenes helyzet azon kapatni magát, hogy csodál valamit vagy valakit,¹²³ vagyis, hogy alatta áll nemcsak annak, amit csodál, (ez még meg­járná), hanem szomszédjának is, ha e szomszédnak eszébe jutna, hogy ócsárolja a csodálat tárgyát.

Ezzel ellentétben Németországban, Olaszországban, Spanyolországban a csodálat csupa jó­hisze­müség és örvendezés; ott aki csodálkozik, büszke az elragadtatására és sajnálja azt, aki fütyül; nem mondom: aki gunyolódik, mert a gunyolódás lehetetlen szerep az oly országok­ban, hol egyedül az nevetséges, aki elvéti a szerencse utját, nem pedig aki valamiféle visel­kedési módot utánoz. Délen a gyanakvás és az oly élénken átérzett élvezetekben való meg­zavartatás borzalma veleszületetté teszi az emberekkel a fényüzés és a pompa csodálatát. Példa végett gondoljunk a madridi vagy a nápolyi udvarra, egy funzione-re Cadixban; ez egész az őrjöngésig megy.¹²⁴

2. A franczia a világ legboldogtalanabb és egyszersmind körülbelől a legnevetségesebb embe­ré­nek is képzeli magát, ha kénytelen egyedül tölteni az időt. Holott mi a szerelem magány nélkül?

3. A szenvedélytől eltöltött ember csak magára gondol. Az olyan, ki tekintélyt akar, folyton csak másokra. Sőt tovább is van. 1789 előtt Francziaországban az egyes ember csak ugy volt biztonságban, ha tagja volt valamely testület-nek, például a birói karnak¹²⁵, amely testület tagjainak aztán a védelmére is állt. A szomszéd véleménye tehát lényeges és szükséges kelléke volt az ember jóllétének. És ez az udvarban még inkább igy volt, mint Párisban. Könnyen elképzelhető, hogy e megszokások, melyek, az igazat megvallva, napról-napra vesztenek erejükből, de amelyekből a francziáknak még mindig van egy egész évszázadra való, mennyire kedveznek a nagy szenvedélyeknek.

Mintha egy embert látnék, aki kiugrik az ablakon, de estében is arra ügyel, hogy kecses mozdulattal terüljön el a kövezeten.

A szenvedélyes ember olyan, mint önmaga, nem pedig, mint valaki más, már pedig ez Franczia­országban a nevetségesség kutforrása, sőt sérti is a többit, ami szárnyat ad a kinevettetésnek.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET.
Olaszország.

Olaszországnak az a szerencséje, amiben egyébiránt bizonyos fokig Németország és Anglia is osztozik vele, hogy ott szabad érvényesülése van a pillanat sugallatának.

E mellett Olaszországban a hasznos, amiben a középkori köztársaságok látták az erényt¹²⁶, nem vált trónvesztetté a becsülettel, vagyis a királyok szolgálatának szempontjából értelmezett erénynyel szemben¹²⁷, meg aztán az igazi becsület kaput nyit az ostobán felfogott becsületnek, reászoktatja az embert, hogy azt kérdezze magától: Mit gondol a szomszéd az én boldogságom felől? És az érzésbeli boldogság, mert láthatatlan, nem lehet tárgya a hiuságnak.¹²⁸ Bizonyság mind erre, hogy a világon Franciaországban kötik a legkevesebb szerelmi házasságot.¹²⁹

További előnye Olaszországnak: a mélységes elfoglalatlanság a csodálatraméltó égbolt alatt, ami fogékonynyá tesz a szépség minden formája iránt. Aztán a szélsőséges és mégis észszerü bizalmatlanság, mely növeli az elkülönödést s megkétszerezi a meghitt együttlét varázsát; a regényolvasás és jóformán minden olvasás hiánya, ami még több érvényesülést juttat a pillanat sugallatának; a zene szenvedélye, mely a szerelemhez oly hasonló megindulást gerjeszt a lélekben.

Francziaországban 1770. táján nem volt kelete a bizalmatlanságnak; ellenkezőleg: a jó modor azt kivánta, hogy az ember nyilvánosan éljen és haljon és amiként Luxembourg herczegnő száz baráttal élt benső bizalmasságban: voltaképpen nem is lehetett szó igazi meghittségről és barátságról.

Olaszországban a szenvedélyt érezni, miként nem tartozik a nagyon ritka előnyök közé, nem is nevetséges,¹³⁰ és a szalonokban széltében hallja emlegetni az ember a szerelem általános törvényeit. A közönség ismeri e betegség tüneteit és időszakait és sokat foglalkozik velök. A faképnél hagyott szerelmeshez igy szólnak: „Hat hónapig kétségbe lesz esve, de aztán ki­gyógyul, mint ez meg ez, stb.”

Olaszországban a közvélemény alázatos szolgálója a szenvedélyeknek. A hatalom, mely másutt a társadalom kezében van, ott a tényleges élvezeté; ez nagyon egyszerü: a társadalom­nak, minthogy egy oly népnek, melynek nincs ideje a hiuságra és amely azon igyekszik, hogy a pasa feledkezzen meg róla, nem nyujt jóformán semmi élvezetet se, a tekintélye is csak kicsi. Az unatkozók ugyan kárhoztatják a szenvedélytől megszállottakat, de senki se hederit reájuk. Tul az Alpokon a társadalom zsarnok, csak éppen nincsenek tömlöczei.

Párisban, minthogy a becsület arra kötelezi az embert, hogy karddal a kezében, vagy ha tudja, elmés szavakkal védelmezze minden bevallott nagy érdek kapuját, a kényelemszeretet a gunyolódásba menekül. Számos fiatal ember más álláspontot választott, vagyis J. J. Rousseau és Stael asszony iskolájához csatlakozott. Miután a gunyolódás köznapi viselkedés lett: szük­sé­gessé vált, hogy az ember érzést tanusitson. Egy mai de Pezai ugy ir, mint Darlincourt ur; de egyébként is 1789 óta az események a hasznos, vagyis az egyéni érzés mellett harczolnak a becsülettel, vagyis a közvélemény uralmával szemben; a kamarák reátanitanak mindennek, még a tréfálózásnak is, a megvitatására. A nemzet kezd megkomolyodni, az udvarlás mind­inkább elveszti a talajt.

Mint francziának ki kell jelentenem, hogy egy országot nem egy pár rengeteg nagy vagyon, hanem nagyszámu középszerü vagyon tesz gazdaggá. A szenvedély mindenütt ritka, de az udvarlás Francziaországban kecsesebb és finomabb, következésképpen több boldogságot adó, mint máshol. E nagy nemzet a legelső a világon¹³¹, a szerelem tekintetében ugyanazt a helyet foglalja el, mint a kiváló elmék dolgában. 1822-ben nincs ugyan se Moore-unk, se Walter Scott-unk, se Grabbe-nk, se Byron-unk, se Monti-nk, se Pellico-nk; de nálunk több az eszes, felvilágosult, kellemes és a kor szinvonalán álló ember, mint Angliában, vagy Olaszország­ban. Ez az oka, hogy 1822-ben a mi képviselőházunk vitái annyira felette állanak az angol parlament vitáinak és hogy ha az angol liberális párt valamelyik tagja Francziaországba jön, meglepetésünkre egy csomó középkori vélekedést észlelünk nála.

Egy római müvész a következőket irta Párisból:

„Végtelenül rosszul érzem itt magamat; azt hiszem azért, mert nincs érkezésem, hogy kedvem­re szeressek. Az érzelmeket itt cseppenként vesztegetik, abban a mértékben, ahogy fel­gyülnek és legalább ami engem illet, oly módon, hogy a forrásnak ki kell merülnie. Rómában, a napi események érdektelensége és a külső élet álomba merült volta folytán az érzelmek a szenvedélyek javára tőkésülnek.”