Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

ELŐSZÓ.¹

E munkának nem volt semmi sikere; úgy találták, - és nem ok nélkül - hogy nem lehet meg­ér­te­ni. Épp ezért ez uj kiadásban a szerző erősen rajta volt, hogy világosan fejezze ki gondola­tait. Elbeszéli, miként jutottak eszébe, irt előszót, bevezetést, csakhogy világos legyen; de mindez igyekvés ellenére is száz ember között, kik olvasták Corinna-t, nem lesz négy se, ki megérti e könyvet.

Noha a szerelemről szól, e kis könyv éppenséggel nem regény és főként: nem olyan mulatsá­gos, mint egy regény. Tisztára pontos és tudományos leirása egy bizonyos fajtájú őrületnek, mely Francziaországban nagyon ritkán fordul elő. Az illendőségi szabályok uralma, mely - sokkal inkább a nevetségtől való félelem folytán, semmint erkölcseink tisztasága következ­tében - napról-napra erősödik, a szót, mely e munka cziméül szolgál, olyanná tette, hogy egymagában kerülik a kimondását, sőt egyenesen megbotránkoztató kifejezésnek tartják. Én kénytelen voltam élni vele; de azt hiszem, az előadás tudományos szigorúsága védelmet nyujt a szemrehányások ellen, melyek e miatt érhetnek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ismerek egy-két követségi titkárt, a ki, ha majd hazatér, tanuságot tehet mellettem. Addig is azonban mit mondjak azoknak az embereknek, kik tagadóra veszik a tényeket, melyeket elbeszélek? Arra kérem őket, ne hallgassanak ide.

Lehet, hogy a formának, melyet választottam, kifogásolják az egotismus-át. Az utasnak szabad igy beszélnie: „Voltam New-Yorkban, ott hajóra szálltam, hogy Dél-Amerikába menjek és le­ha­józ­tam Santa-Fé-de-Bogota-ig. Utközben a szunyogok és a moszkitók roppant megkínoztak és egyszer ugy bedagadt a jobb szemem, hogy három napig nem láttam rajta.”

Ez utast senki se vádolja, hogy tulságosan szeret önmagáról beszélni; megbocsátják, hogy első személyben beszél, mert ez a legvilágosabb és a legérdekesebb mód annak az elmondá­sára, a mit látott.

Éppen, mert az emberi sziv kevéssé ismert területeiről szóló e jelen utleirás szerzője is azt akarja, hogy világosnak és festőinek találják, beszél ő is igy: „Gherardi-nével kirándultam a halleini sóbányába... Crescenzi herczegnétől hallottam Rómában... Egy izben Berlinben meglátogattam a szép L. kapitányt...” Mindez apróságok valóban megtörténtek a szerzővel, ki tizenöt évet töltött Németországban és Itáliában. De, mert inkább kiváncsi, semmint gyulé­kony természetü, soha sem akadt a legkisebb kalandja se és nem volt semmiféle olyan személyes érzelme sem, mely érdemes lenne az elmondásra. És ha feltételezik róla a kevélységet, hogy ellenkezőleg van meggyőződve, egy még nagyobb büszkeség akkor is megakadályozta volna, hogy kinyomtassa a szivét és hat frankért árusitsa a közönségnek, mint a hogy azok az emberek teszik, a kik még életükben kiadják az emlékirataikat.

1822-ben, mikor ennek az Itáliában és Németországban végzett erkölcsi utazgatásfélének az iveit átnézte, a szerző, ki a dolgokat aznap irta le, a melyen azokat tapasztalta, e kéziratot, mely körülményes leirását tartalmazta a szerelem nevezetü lelkibetegség összes fázisainak, azzal a vak tisztelettel kezelte, a milyennel egy tizennegyedik századbeli tudós viseltetett Lactantius, vagy Quintus-Curtius valamely frissen felfedezett kézirata iránt. A mikor egy-egy homályos helyhez ért - és, őszintén szólva, ez gyakran megtörtént vele, - mindig azt gondolta, hogy a mai én-ben van a hiba. Bevallja, annyira ment a régi kézirat iránt való tiszteletben, hogy több olyan részletet is lenyomattatott, melyeket már maga se értett. Őrültség, ha valaki olyan ember teszi, ki a közönség tetszésére számit; de a szerző, hosszu utazás után érkezve vissza Párisba, lehetetlennek vélte a sikert, hacsak nem akarja végigkunyorálni az ujságokat. Már pedig, ha már a kunyorálásra adja magát az ember: a miniszterelnöknél kunyoráljon. Miután arról, a mit sikernek neveznek, szó sem lehetett, a szerző megengedte magának a mulatságot, hogy gondolatait azon mód tegye közzé, a hogy eszébe jutottak. Így cselekedtek valamikor azok a görög philosophusok is, kiknek gyakorlati bölcsessége csodálattal tölti el.

Évek kellenek, hogy valaki beférkőzzék az olasz társaság bizalmába. Talán én voltam ott az utolsó utazó. A carbonarismus és az osztrákok inváziója óta egy idegent se fogadnak be barátként azokba a szalonokba, melyekben oly tulcsapongó jókedv uralkodott. Lehet látni az emlékműveket, az, utczákat, a köztereket, de nem a társaságot. A lakosok félnek az idegentől; gyanuba veszik, hogy kém vagy pedig attól tartanak, hogy gunyosan fog beszélni az antrodocoi ütközetről és azokról a megalázkodásokról, melyek Itáliában elkerülhetetlenek, hogy az a nyolcz-tiz miniszter, ki a fejedelmet körülveszi, ne üldözze az embert. Én igazán szerettem az ottaniakat és láthattam az igazságot. Megesett néha, hogy tiz hónapon át nem mondtam ki egyetlen franczia szót se és a zavarok meg a carbonarismus nélkül soha nem jöttem volna vissza Francziaországba. A jó kedély az, a mit mindenek fölött becsülök.

Minden törekvésem mellett is, hogy világos és érthető legyek, csodákat nem müvelhetek; nem adhatok fület a süketeknek, se szemet a vakoknak. Éppen ezért azok a pénznek és az otromba jókedvnek felesküdt emberek, kik a megelőző évben, mint a mikor e könyvet kinyitják, százezer frankot kerestek, legjobban teszik, ha gyorsan ismét összecsapják a lapokat, főként ha bankárok, gyárosok, tiszteletreméltó iparosok, vagyis kiváltképen pozitív gondolkodásu emberek. E könyv esetleg kevésbbé lesz érthetetlen olyanok számára, kik sok pénzt nyertek a börzén vagy a sorsjátékon. Az ilyen nyereség még összeférhet azzal a tulajdonsággal, hogy az ember órákon át elmereng és kiélvezi a megindulást, melyet Prud’hon egy festménye, Mozart valamely tétele vagy egy nőnek, kire gyakran gondol, bizonyos különös pillantása ébreszt benne. Bezzeg, a kik minden hét végén kétezer munkásnak fizetik ki a bérét, nem így vesztegetik az idejüket; elméjük mindig a hasznos és pozitiv dolgok felé irányul. Ha volna reá idejük, senkit se gyülölnének jobban, mint az ilyen álmodozót; őt választanák legszivesebben gúnyolódásuk czéltáblájává. A milliomos iparüző homályosan érzi, hogy az ilyen ember előtt egy gondolatnak nagyobb a becsülete, mint a zacskónak, melyben ezer frank van.

Lebeszélem e könyvről azt a szorgalmas fiatalembert is, ki abban az évben, melyben a gyáros százezer frankot keresett, megtanulta az ujgörög nyelvet, a mi oly büszkévé teszi, hogy már az arab nyelvet is czélba akarja venni. Kérem, ne nyissa ki e könyvet senki, a ki még nem volt boldogtalan oly képzeletbeli okok folytán, melyeknek semmi közük a hiúsághoz és a melyek­nek nagyon restelné a szalonokban való dobraütését.

Teljesen biztos vagyok a nem-tetszés felől azoknál a nőknél is, kik ugyane szalonokban állan­dó mesterkéltségükkel egy-kettőre tekintélyt szereznek maguknak. Találtam köztük jóhisze­müe­ket is, kik ugyancsak csodálkoztak, hogy megkérdezvén magukat, maguk se tudták megmondani, hogy természetes vagy mesterkélt volt-e az érzés, melyet az imént nyilvánitottak? Hogy itélhetnék meg az ilyen nők az igaz érzelmek lefestését? Éppen ezért e könyv vörös posztó volt a szemükben, a szerzőt pedig gyalázatos embernek mondták.

Hirtelen elpirulni valamely ifjúkori cselekedet gondolatára; gyöngédségből elkövetett ostoba­ságra emlékezhetni és bánkódni miatta, nem azért, mert az egész szalon előtt, hanem mert egy bizonyos jelenvolt nő előtt vált nevetségessé az ember; huszonhat éves korban jó hittel szeretni egy nőt, a ki valaki mást szeret, vagy pedig (de ez oly ritka dolog, hogy alig merem leirni, féltemben, hogy, mint az első kiadásban, ismét beleesem az érthetetlenségek-be), belépve a szalonba, hol ott van a nő is, kit az ember szeretni vél: csak azzal törődni, hogy kiolvassuk a szeméből, mit gondol rólunk e pillanatban és csöppet se ügyelni reá, hogy szerelmet vegyitsünk a magunk tekintetébe is, - ime az előzmények, melyeket olvasómtól kérek. E könyv sok finom és ritka érzésnek a leirása, mely homályosnak tünt fel a pozitiv észjárásu emberek előtt. Mit csináljak, hogy világosnak tartsák a beszédemet? Azt kellene mondanom, hogy a járadék ötven centime-mal emelkedett vagy pedig, hogy a columbiai vámtarifába változtatásokat csusztattak.²

Az itt következő könyv egyszerü, okfejtő, hogy ugy mondjam: mathematikai magyarázata az egy­mást követő különböző érzéseknek, melyeket együttesen a szerelem szenvedélyének neveznek.

Képzeljenek egy meglehetősen bonyolódott mértani ábrát, melyet fehér krétával reárajzoltak egy nagy palatáblára. Nos, meg fogom magyarázni ezt az ábrát, de egy feltétellel, azzal, hogy már ott van a palatáblán; magam nem rajzolhatom reá. E képtelenség teszi oly nehézzé, hogy az ember könyvet irjon a szerelemről és az ne legyen regény. Hogy az olvasó érdeklődéssel kövesse ez érzelem philosophiai vizsgálatát, ahhoz más is kell, mint csak hogy eszes legyen; szükséges, hogy látta is légyen a szerelmet. Már pedig hol látható e szenvedély?

Ime, egyik oka a homályosságnak, melyet soha se fogok kirekeszthetni.

A szerelem olyas valami, mint az égbolton a tejút, ragyogó halmaza ezernyi és ezernyi kis csillagnak, melyek némelyike ködfolt. A könyvek feljegyeztek négy-ötszáz egymásra követ­kező és csak vajmi nehezen megállapitható kis érzést, melyekből e szenvedély összetevődik. Pedig ezek még csak a legdurvábbak és ezekben is gyakran tévedtek, a mennyiben a mellékest vették lényegesnek. E könyvek között a legjobbak, - így a Nouvelle Héloise, Cottin asszony regényei, Lespinasse kisasszony levelei, Manon Lescaut -, Francziaországban iródtak, abban az országban, hol a szerelem nevezetű növény mindig fél a kinevettetéstől, fuladozik a nem­zeti szenvedély: a hiúság következményeitől és jóformán soha sem éri el teljes kifejlődését.

Mi az, a regényekből ismerni meg a szerelmet? Mi lenne az, ha az ember, miután száz hires kötetben olvasta a leirását, de maga még soha sem érezte: ebben a könyvben keresné a magyarázatot, hogy és miként van ez az őrültség? Ugy felelek, mint a visszhang: „Őrültség”.

Szegény, meggyötört fiatal asszony, ki még gyönyörködni akar abban, a mi néhány év előtt annyira foglalkoztatta, amiről senkinek se mert beszélni és a mi miatt majdnem elvesztette a becsületét, - neki állitottam össze ujra e könyvet és az ő kedvéért igyekeztem érthetőbbé tenni. Ha majd elolvasta, sohase szóljon róla másként, mint csak egy kis lenéző megjegyzéssel és dobja be czitromfa könyvszekrényébe, a többi könyv mögé. Én még azt is megtenném, hogy néhány lapot felvágatlanul hagyjak.

Nemcsak néhány felvágatlan lapot, de egyebeket se fog e könyvből tudomásul venni az a tökéletlen lény, ki philosophusnak hiszi magát, mert mindig idegen volt tőle az esztelen meg­indulás, mely egy pillantástól teszi függővé egész heti boldogságunkat. Mások ismét, mikor már idősebbekké váltak, hiuságból feledni igyekeznek, hogy volt idő, mikor odáig alacso­nyod­hattak, hogy egy nőnek udvaroltak és kitették magukat a visszautasitás megalázásának; nekik gyülöletes lesz ez a könyv. A sok elmés ember között, kik különböző okból, de mindig egyformán haragosan kárhoztatták e munkát, igazán csak azokat tartottam nevetségeseknek, kik kétszeres hiuságukban egyrészt azt állitották, hogy mindig felette álltak a sziv gyönge­sé­geinek, másrészt mégis illetékességet követeltek maguknak, hogy a priori itéletet mondhas­sa­nak egy oly philosophiai értekezés igazsága felől, mely éppen nem más, mint ama gyöngeségek leirása.

A komoly emberek, kik bölcs és csöppet se regényes hajlamú teremtések hirében állanak, sokkal inkább megérthetnek egy regényt, bármily szenvedélyes legyen is az, semmint egy philosophiai munkát, melyben a szerző hidegen leirja a lélek szerelem nevezetü betegségének különböző fázisait. A regény annyira amennyire meghatja őket; de ha philosophiai értekezés­ről van szó, a bölcsek olyanok, mint a vakok, kik azt tennék, hogy felolvastatnák maguknak a muzeum festményeinek a leirását és aztán így szólnának a szerzőhöz: „Vallja be, uram, az ön munkája borzasztóan homályos.” És mi lesz, ha e vakok úgynevezett elmés emberek, kik már régóta fel vannak ruházva e méltósággal és a csalhatatlan éleslátás igényével lépnek fel? A szegény szerző ugyancsak rosszul fog járni. Aminthogy az első kiadáskor így is történt. Több példányt egy csomó nagyon elmés ember tomboló hiusága azon mód megégetésre juttatott. Azokról a dühösségük folytán nem kevésbbé hizelgő szidalmakról, melyekkel a szerzőt elhalmozták, nem is beszélek; elmondták róla, hogy durva, erkölcstelen, a népnek ir, veszedel­mes ember stb. A monarchikus rendszertől lezsarolt országokban ezek a czímzések jutalmazzák legbiztosabban az embert, a ki elég merész, hogy az erkölcsökről irjon és könyvét nem ajánlja a korszak Dubarry asszonyának. Az irodalomnak az lenne a szerencséje, ha nem volna divat­ban és ha azok a kevesek, kiknek szól, valóban foglalkozni is akarnának vele! A Cid idejében Corneille csak egy polgár volt Danjeau marquis ur szemében.³ Ma mindenki hivatottnak hiszi magát, hogy olvassa Lamartine-t. Ez jó a kiadójának, de annál rosszabb, százszorosan rosszabb e nagy költőnek. Ma a lángelme tekintettel van olyan emberekre, kikre sohasem szabadna gondolnia, ha nem akar lealacsonyodni.

A munkás, iparkodó, tiszteletre méltó és merőben pozitiv életnek, melyet egy államtanácsos, posztógyáros vagy a kölcsönügyletekben ügyeskedő bankár folytat, a milliók teszik a jutal­mát, nem pedig a gyöngéd érzések. Ez urak szive lassanként megcsontosodik; nekik a hasznos és a pozitiv minden és lelkük bezárul amaz érzelem elől, melynek mindenek között a legtöbb reáérő idő kell és amely alkalmatlanná tesz minden okos és rendszeres munkálkodásra.

Ez egész előszóval csupán arra akartam figyelmeztetni: e könyvnek megvan a szerencsétlen­sége, hogy csak olyan emberek érthetik meg, kiknek volt reá idejük, hogy bolondságokat kö­vessenek el. E kijelentésen bizonyára sokan megsértődnek; reménylem, nem olvasnak tovább.