TIZENHARMADIK FEJEZET.
Az első lépés, előkelő világ, kellemetlenségek.
A szerelmi szenvedélyben a legcsodálatosabb az első lépés, a roppant változás, a mi az emberben végbemegy.
Az előkelő világ fényes ünnepélyeivel szolgálatára áll a szerelemnek, amennyiben elősegíti az első lépést.
Kezdi pedig azzal, hogy az egyszerű csodálatot (1.) átváltoztatja megindult csodálattá (2.): Mily gyönyör lehet, stb.
Egy sebes keringő a szalonban, melyet ezer gyertya világit meg, mámort vet a fiatal szivekbe, és az elnyomja a félénkséget, megnöveli az erő tudatát és megadja a szeretésre való bátorságot. Mert látni valakit, ki nagyon szeretni való, ez még nem elég; sőt ellenkezőleg, a nagy szeretetre termettség elcsüggeszti a gyengéd lelkeket; ugy kell látni, hogy vagy mintha szeretné az embert26, vagy pedig hogy legalább levetkezi a fenségét.
Kinek jutna eszébe, hogy beleszeressen egy királynéba, ha csak nem nyer reá felbátoritást?27
Semmi se kedvezőbb a szerelem megszületésére, mint az unalmas magánosság, melyet néhány ritka és régóta várt bál szakit meg; erre alapitanak a jó családanyák, kiknek leányaik vannak.
Az igazi előkelő társaság, amilyen a franczia udvaré volt28 és amely, azt hiszem, 1780. óta sehol sem található29, kevéssé volt előnyére a szerelemnek, amennyiben lehetetlenné tette a magánosságot és azt a pihenőt, mely elengedhetetlenül szükséges a kristalizáczió munkájához.
Az udvari élet hozzászoktatja az embert, hogy tömérdek árnyalatot vegyen észre és nyilvánitson maga is, már pedig a legkisebb árnyalat is kiindulása lehet valamely csodálatnak és szenvedélynek.30
Ha a szerelem saját kellemetlenségeihez másféle kellemetlenségek (hiuságiak, ha az embernek az, a kit szeret, megbántja a büszkeségét, becsületbeli érzékenységét, személyi méltóságát, egészségi, pénzügyi, politikai kellemetlenségek) társulnak, csak látszat az, hogy e bajok növelik a szerelmet; miután más irányban foglalkoztatják a képzelmet: a reménylő szerelemben megakasztják a kristalizácziót, a boldog szerelemben pedig az apró kétségek felmerülését. A szerelem derüje és őrülete e kellemetlenségek eltünésével tér vissza.
Jegyezzük meg, hogy a kellemetlenségek elősegitik a szerelem megszületését a könnyüvérü és felszines természeteknél és hogy, ha már megszületett, a kellemetlenségek, ha előzetesen szerepeltek, elősegitik a szerelmet annyiban, hogy a lélek vissza lévén riasztva az élet egyéb dolgaitól, melyek csak szomoru képeket szolgáltatnak, teljes erejével nekiadja magát a kristalizáczió munkájának.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Ime egy következmény, melyet nem fognak elhinni és amelyet csak azoknak az embereknek akarok elmondani, kik elég szerencsétlenek voltak, hogy hosszu éveken át tartott szenvedélyes szerelmükben leküzdhetetlen akadályokba ütköztek.
Minden rendkivüli szépnek a látványa, akár a természet, akár a müvészet szolgál vele, villámgyorsan eszébe juttatja az embernek azt, akit szeret. Mert a salzburgi faág példája szerint, mely a bányában gyémántokkal rakódik tele: minden, a mi szép és fenséges a világon, hozzátartozik annak a szépségéhez, kit az ember szeret és a boldogság e váratlan megpillantására a szem nyomban megtelik könynyel. Ekként van, hogy a szép szeretete és a szerelem kölcsönösen éltetik egymást.
Az élet nagy fogyatkozása, hogy a szeretett lény látása és a vele folytatott beszélgetés nem hagy élesen körülhatárolt emléket. A lélek nyilván sokkal jobban fel van zavarva a saját megindulásaitól, sem hogy figyelni tudna ezek okára vagy a kisérő jelenségekre. Csupa merő érzés. Talán éppen az, hogy az ilyfajta gyönyörök nem kophatnak el a szánt-szándékos visszaemlékezésben, okozza, hogy oly nagy erővel ujulnak meg mindannyiszor, mikor valami kizökkent bennünket a szeretett nőnek szentelt merengésből és valamely uj kapcsolódással még élénkebben juttatja őt az eszünkbe.31
Egy öreg és rideg épitész minden este találkozni szokott vele a társaságban. Egy izben, átengedve magamat a természetes felbuzdulásnak és nem törődve vele, hogy egykor mit mondtam32, gyöngéd és lelkes szavakban magasztaltam e miatt és a nő kinevetett. Nem volt annyi erőm, hogy megmondjam neki: Hiszen minden este látja.
Ez érzés oly hatalmas, hogy kiterjed még az ellenségemre is, ki sokat van vele együtt. Ha látom, annyira eszembe juttatja Leonorát, hogy abban a pillanatban, bármint igyekszem is, nem tudom gyülölni.
Azt lehetne mondani, hogy a sziv valami sajátságos furcsasága folytán a szeretett nő még több bájt terjeszt maga körül, mint amennyivel fel van ruházva. A távoli város képe, hol egy pillanatra láttuk33, mélyebb és andalgóbb merengésbe ejt, mint akár a tulajdon jelenléte. Ez a szigor következménye.
A szerelmes merengést nem lehet lejegyezni. Azt tapasztalom, hogy egy jó regényt minden három évben egyforma élvezettel olvashatok el. Olyan érzéseket kelt bennem, melyek megfelelnek a gyöngédség ama kedvelésének, mely abban a pillanatban uralkodik rajtam, vagy pedig változatosságot hoz a gondolataimba, ha nem érzek semmit. Hasonlókép élvezettel hallhatom ismételten is ugyanazt a zenét, csak nem szabad, hogy az emlékezet is beleszóljon a dologba. Csupán a képzelemnek kell tőle meglendülnie; ha valamely opera, huszadszor hallva, több élvezetet okoz, ez azért van, mert az ember jobban érti meg a zenéjét, vagy pedig mert visszaemlékeztet az első benyomásra.
A mi azokat az uj emberismereti feltárulásokat illeti, melyeket valamely regény sugalmaz, ezek mellett nagyon jól emlékszem a régiekre is, sőt szeretem, ha ott vannak feljegyezve a lap szélén. Az e fajtáju élvezet azonban csak annyiban tartozik a regényhez, amennyiben ez emberismeretem gyarapitására szolgál és semmiképp se alkalmazható az ábrándozásra, a mi a regényolvasás igazi gyönyörüsége. Ez ábrándozás lejegyezhetetlen. Irásba foglalni annyit tesz, mint megölni a jelenre nézve, mert az ember belezuhan az élvezet philosophiai elemzésébe és még biztosabban megölni a jövő tekintetében, mert semmi sem bénitja annyira a képzelmet, mint az emlékezetre való hivatkozás. Ha a lap szélén ott találom a jegyzetet, hogy mit éreztem három év előtt Florenzben az Old Mortality olvasásakor, rögtön benne vagyok életem történetében, a két korszak boldogsági fokának mérlegelésében, a magasan járó philosophiában, szóval hosszu időre bucsut mondtam a gyöngéd érzések szabad tolongásának.
Minden nagy költő, ki élénk képzelemmel van felruházva, félénk, vagyis fél az emberektől, hogy félbeszakitják és megzavarják gyönyörteljes ábrándozásában. A figyelméért reszket. Az emberek durva érdekeikkel kiránczigálják Armida kertjéből, hogy valami büzös pocsolyába lökjék és csak annyiban tudják kierőszakolni a figyelmét, amennyiben boszantják. A nagy művész azért van oly közel a szerelemhez, mert megszokta, hogy lelkét megható ábrándozásokkal táplálja és mert irtózik mindentől, ami közönséges.
Minél nagyobb müvész valaki, annál inkább óhajtania kell a rangot és a kitüntetéseket, mint megannyi védmüvet.
Dostları ilə paylaş: |