A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Tényleg olyan középponti volt Descartes?

Georges Canguilhem, a francia orvostörténész részletes fogalmi modellt dolgozott ki a Descartes-tól Hallhoz és Müllerhez vezető útra. Felfogása megkérdőjelezi azt a központi szerepet, amit Descartes-nak tulajdonítunk du Bois Reymond-tól és Thomas Huxley-tól kezdve. Can- guilhem maga a tudománytörténet „fogalomtörténet” köréhez tartozik, mely alapvető ideológiai változásokat keres a szaktudományok látszólag technikai változásaiban. E megközelítés egyik alapvető tézise szerint a tudomány haladása minőségi változásokat feltételez. Ez a megismerési hozzáállás valójában megelőzte, s talán motiválta is a tudományos forradalmakról és a minőségi változásokról Thomas Kuhn (1984) által hirdetett felfogást. Bachelard (1934; 1970) és Tiles (1984) jól mutatja ezt az ihletést Kuhn irányába. Ugyanakkor Heeland (1984) azt hirdeti, hogy hasonlóságaik ellenére Bachelard-nak s ennek az egész iskolának nem volt közvetlen hatása Kuhnra.

Ezeknek a francia gondolkodástörténészeknek a munkája talán kevéssé ismert, és távolinak tűnhet. A Canguilhem és Michel Foucault közti folytonosság helyére teszi ezt a felfogást. Foucault valójában a mentalitásváltozások általános elméletévé általánosítja azokat a gondolatokat, melyeket elődei a tudomány gondos tanulmányozására vezettek be. Ba- chelard „ismeretelméleti szakadásai” és a fogalmi nézőpont változások, melyeket ő hirdet, nem állnak mesz- sze a Foucault (1998) számára oly fontos épistémé fogalmától.

A tudomány és az ismeretelmélet viszonyát illetően Bachelard (1934; 1970; 1971) több érdekes tézist fejt ki. Az első szerint nem elégedett a tudományokra alkalmazott filozofáló ismeretelmélettel. Mind a karteziánus ismeretelmélet, mind a tudomány kutatásának hagyományos konvenciona- lizmusa túl elvont Bachelard számára: a tudomány igazi fejlődése valódi gyakorlathoz kapcsolódik, s nem pusztán elméleti álláspontok változásaihoz. Másrészt a tudományos objektivitás számára nem azonos a hétköznapi objektivitással. A modern tudományok alakulásában erőteljes mozzanat az, hogy eltávolodunk az áttetszőségtől: nem áttetsző fogalmakat használunk és nem nyilvánvaló gyakorlatokkal rögzítjük le e fogalmak jelentését. Végül a tudomány haladása kapcsolatban van az akadályokkal való szembenézéssel, és az akadályok legyőzésével. Tudásunk a tézis ^ kudarc ^ módosítás cikluson megy át, mely sok szempontból emlékeztet arra, amit Karl Popper (1998) javasol. A tudomány mindig úgy halad előre, hogy olyan pszichológiailag motivált akadályokon lép túl, mint az „undor”, vagy olyan általános kognitív modelleken, mint a „felvétel”, vagy az elektromosság mint folyadék elképzelése és így tovább. Igen érdekes, hogy e felfogás szerint a metaforák főként akadályok a tudományos gondolkodásban. Az objektív valóság eléréséhez a tudománynak meg kell haladnia ezeket az időnként pszichoanalitikusan is motivált akadályokat, túl kell lépnie az érzelmileg súlyozott analogikus és áttetsző modellek szintjén (Bache- lard 1960; 1970; 1971; 1997).

Különösen érdekesek azok a konceptuális változások, melyek az embertudományokkal vagy a testre vonatkozó ismereteinkkel kapcsolatosak, mivel e területeken igen erős pszichológiai akadályokat kellett túllépnünk, hogy a tárgyat magunktól eltávolítsuk és semleges objektummá tegyük. A mozgás elemzését illetően meg kellett feledkeznünk a fenome- nológiailag átélt teleológiáról vagy intencionalitásról, amint el kellett fojtanunk vagy át kellett alakítanunk bizonyos alacsonyabb rendűekkel szemben érzett undorunkat is.

Canguilhem (1955) a reflexfogalom sorsával kapcsolatos longitudinális vizsgálódásában azt hangsúlyozza, hogy a későbbi fogalom irányába történő elmozduláshoz nemcsak tényszerű utalásokra van szükség, hanem új nyelv és új mentális modellek használatára is. Descartes, amikor leírja kis emberét, nem használja a reflection szót. Kétségtelen, hogy automatikusnak tartotta ezeket a mozgásokat, és a szenvedélyekről szóló könyvében részletesen értékeli, hogy a lélek nem lép bele az ingerlés érzelemkiváltó értékébe (lásd Fearing 1930, 24-28.

o.). E tekintetben kétségkívül az automatikus és a „lélek közvetítette” események szembeállítását képviselő kettős folyamat elméletek egyik megalapítója volt (lásd Neumann 1989). Canguilhem számára azonban ez nem elégséges. Több helyet idéz, ahol Descartes használja a reflexió kifejezést, valójában azonban a legmagasabb, reflektívebb, leginkább emberi gondolkodási folyamatokra és nem arra, amit ma reflexnek tartanánk.

A „reflexes működés” modelljének hiányát Descartes-nál Canguilhem elemzésében igazából az magyarázza, hogy Descartes egy aszimmetrikus modellt hirdet a perifériás idegrendszerről. Őszerinte az afferens folyamatok mechanikusak, „madzagok” működésén alapulnak, míg az efferens folyamatok, amelyek a központból erednek, az „életszellemek” működésének eredményei. Az utóbbi esetben az anatómiailag megfigyelhető idegek mint „csövek” működnek. Egy efféle aszimmetrikus rendszerben nehéz elképzelni egy automatizált reflexsémát, mivel semmi közös nincs a reflexív két szára között, s a mozgás maga végső soron a szívből ered, vagyis egy központi szervből. Can- guilhem szerint Descartes nem látja a reflexes működés egy fontos mozzanatát, azt, hogy elemi formáiban visszatér az ingerlés helyére. Pusztán az automatizmus hangsúlyozása és a lélek bármiféle szerepének elvetése teremt összhangot elképzelései és a későbbi reflex fogalom között. Szerinte a reflexműködések abban az értelemben automatikusak, hogy nem közvetítettek.

Canguilhem szerint egy 17. századi angol anatómus és orvos, Thomas Willis (1621-1675) játszott központi szerepet a reflexfogalom kibontakozásában. Ő a korai orvoslás ún. iatro- kémikus iskolájához tartozott. Ez az irányzat fizikai-mechanisztikus magyarázatok helyett feltételezett kémiai reakciókkal próbálta megmagyarázni és gyógyítani a betegségeket. Az idegrendszer működését értelmezve Willis optikai és nem mechanikai fogalmakat használt, ami lehetővé tette, hogy szó szerinti értelemben „reflexióról” beszéljen. Az életszellemek számára egyre inkább a fényhez váltak hasonlatossá. Szimmetrikus módon haladtak mindkét irányba az idegrendszerben. 1670-ben megjelent könyve De motu musculari (Az izmok mozgásáról) mind rendszertanilag, mind fogalmilag figyelemre méltó munka. Minden mozgást három szempontból elemez:

1. 
   A mozgás eredete. Az önkéntelen mozgásokat a kisagyhoz rendelte, a szándékosakat pedig a nagyagyhoz. Figyelemre méltó gondolat ez, s nagyon hasznosnak bizonyult a viselkedés idegrendszeri szerveződésével kapcsolatban bevezetett hierarchia (magasabb és alacsonyabb szintek) révén.
   

1. 
   Az ingerlés iránya: Ha a központból indul, akkor közvetlen, ha azonban a perifériáról indul és visszamegy oda, akkor reflektált. Ez a kulcsmozzanat: ez jelenti a „fényreflexió” bevezetését az automatikussággal kapcsolatos megfontolásokba.
   
2. 
   Maga a mozgás az izmokban.
   

Willistől kezdve az optikai metaforákon keresztül a reflexió fogalma a visszaverődés és a becsapódás elemzésének kérdésévé válik. A 18. században ez a reflexfogalom két irányba fejlődött. Az első irány az optikai képalkotást folytatta, míg a második állati célpontokat találva megpróbálta feltárni, hogy az idegrendszerben milyen struktúrák felelősek e hatásokért. E folyamatban Jean Astruc (16841766) vált az idegrendszerben a szó szerinti értelemben vett visszaverődés (reflexió) legvilágosabb felvetőjévé. „A külső benyomások mozgatják az életszellemeket, s amazok az idegcsőben haladva az idegi oszlopokon reflektálódnak (visszaverődnek), olyan szögben, mely azonos a beesési szöggel, [...] s ennek következtében mozgás keletkezik egy olyan idegcsőben, mely a visszaverődés irányában helyezkedik el” (idézet és fordítás Fearing 1930, 70. o. nyomán).

A másik kutatási irány a reflexes szerveződés empirikus, sőt kísérleti kutatása volt alacsonyabbrendű gerinceseknél. A kígyók, békák és ehhez hasonló élőlények először a 18. századtól válnak a tudomány áldozataivá. Ez a lépés szerencsés volt, hiszen miként ma tudjuk, ezek a hüllők és kétéltűek lefejezve is képesek túlélésre. Ez lehetővé tette a reflexműködés alacsonyabb központjainak tanulmányozását. Canguilhem nézete szerint ezen állatok „rejtőzködő természete” okozza az irántuk érzett biblikus undort, s ez eredményezte az ellenük irányuló agressziót is ebben a kutatási irányban.

Több vita indult meg az állati reflexes mozgások célirányosságát és teleológiáját illetően. Igazából a kérdés még a 19. században is folytatódik (Canguilhem 1968/1983). Hogyan magyarázzuk a lefejezett békák adaptív mozgásait? Feltételezzük, hogy gerincvelőjük valahogyan szintén egy „lélek” székhelye, vagy valahogy máshogy? Albrecht Haller (1708-1777) korának nagy tekintélye egészen addig ment, hogy a válaszkészség forrását magukban az izmokban kereste. Úgy vélte, ezt igazolta annak kimutatásával, hogy a szív és a belek reagálóképességüket megőrzik akkor is, ha nincsenek kapcsolatban az idegekkel (lásd Fearing 1930, 70 71.o.). Robert Whytt (1714-1766) nagyjából ugyanekkor kifinomultabbá tette a vizsgálódást. Rámutatott a gerincvelő fontosságára a reflexes működésekben (emlékezzünk rá, hogy Willis számára csak a kisagy és a nagyagy voltak fontosak). Whytt azt is felismerte, hogy az ingernek központi szerepe van az automatikus cselekvések meghatározásában, s úgy képzelte el, hogy különböző automatikussági szintek vannak, ahol a szokások önállóságra tesznek szert. Igazából az új adatok és a különböző elméleti hozzáállások két központi kérdés köré csoportosultak e korban: szükségünk van-e lélekre vagy tudatra az „érzéki hatások” magyarázatára, s mik az automatikus mozgásszerveződés sajátosan biológiai törvényei az állatoknál

5.3. Az agyi lokalizáció keresése

Az emberi agyrészek és funkcióik közti összefüggés részletes feltárása természetesen nem állt távol az idegrendszer struktúráját és funkcióját érintő fejleményektől. A 19. században az alacsonyabb szintekre megfogalmazódott reflexelv, mely a gerincvelő mindegyik szegmentumához sajátos működéseket kapcsolt hozzá, szerepet játszott annak az általános elvnek a kidolgozásában is, hogy az agyrészeknek hasonló funkcionális differenciálódásuk van, tehát az agy mindegyik részéhez speciális működést lehet rendelni. Igazából azonban az agyi lokalizáció vizsgálata legalább két irányba haladt. Az egyik a fent említett alulról-felfelé irányult volt, mely tisztázta az alacsonyabb működéseket, és kiterjesztette ennek a hozzáállásnak az érvényét az agyra. A másik egy felülről lefelé gondolatmenet volt, mely a lélek fogalmából indult ki, különösen pedig a lélek megkérdőjelezhető státuszából, s fölülről lefelé haladva a „megosztott lélek” koncepcióját összekapcsolta az agyi funkcionális differenciációval. Igazából mindkét esetben, mind a reflexműködés, mint az agyi lokalizáció esetében a mai szempontból érdekes funkcionális elméletek azelőtt alakultak ki, mielőtt egészében kibontakozott volna az idegrendszeri működés modern elmélete.

5.3.1. Neuronelmélet

Évszázadokba került, amíg kialakult az a felfogás, mely szerint az idegrendszer egymástól elválasztott sejtegységekből áll, amelyek hálózatokat alkotnak és elektromos elveken működnek. Láttuk, hogy Descartes a perifériás idegeket mint fonalakat és/vagy csöveket képzelte el, s a funkciók nála a mechanikus rángatásból és az életszellemek haladásából álltak. Az iatrokémiai iskola vegyészeti metaforái szimmetrikusabb elképzelést próbáltak kialakítani az idegrendszerről azt hangsúlyozva, hogy az idegműködés igazából egy csövekben áramló fényhez hasonlít. Így az életszellemek szinte minden testi jellegzetességüket elveszítették.

Prochaska még tovább ment ebben a semlegesítésben, kezdte azt hirdetni, hogy az idegműködés csak egy általános idegi erő megnyilvánulása. A 18. század végén Luigi Galvani (1737-1798), később pedig Alessandro Volta (1745-1827) felfedezései ezeket a gondolatokat az állati villamosság kifejtett koncepciójává alakították át. Az ideg-összehúzódásokat elektromos folyamatok irányítanák. Igazából az elektromosság egész fogalmát ezekben a mikrokísérletekben tisztázták. (Ezen tudományos fejlődésekről lásd Robinson 1973.)

A sejtalaktan kibontakozásával, vagyis annak kibontakozásával, hogy az élő test végső egységekként sejtekből áll, eljött az idegszövet sejtelméletének az ideje. Egyre jobb festési technológiák jelentek meg, s ezek, együttműködve a javuló mikroszkópokkal oda vezettek, hogy az idegrendszer végső egységeiként írták le a neuronokat. Igazából a 19. század közepén két elmélet küzdött egymással. A retikuláris elmélet szerint az egész idegrendszer egy teljességgel összekapcsolt hálózatszerű elrendezés lett volna. Ennek hívei közé tartozott a Nobel-díjas német Golgi, aki a hatékony festési módszerek kialakításáért volt felelős, valamint a magyar Apáthy Mihály. A neuronelmélet más részről viszont azt hirdette, hogy az idegrendszer egymástól elválasztott egységekből épül, neuronokból. Ezek egymással csak olyan egységeknél kapcsolódnak, melyeket később szinapszisnak fognak nevezni. A spanyol Ramon Y Cajal és a német Waldeyer 1880 táján kibontakoztatták a részletes neuronelméletet. Cajal azt az elvet is kifejtette, hogy az axonoknak és a dendriteknek eltérő funkciójuk van, s a többi sejtekkel való kapcsolatok főként a sejttesten érvényesülnek, s a vezetés alapvetően a sejttesttől az axonok felé halad. Ennek nyilvánvaló pszichológiai következményei voltak, bármily furcsának is tűnik ez. Azt sugallta ugyanis, hogy a neuro- nok érintkezésénél mikrováltozások lehetségesek az idegrendszerben, s ezek az érintkezési pontok felelnének meg lényegében a tanulás és az asszociációképződés folyamatainak ahogy egyébként manapság is gondoljuk. (Ezekről a fejleményekről lásd Murphy 1949; Diamond 1985.) Mellékesen a neuronelmélet és a hálózatelmélet közti vita igen lassan állapodott meg. Még az 1930-50-es években is voltak olyan hangok, melyek azt hirdették, hogy a hálózatelméletnek megvan az az előnye, hogy számot tud adni a neurális hálózatok olyan átfogó tényeiről, melyeknél nehéz a neurális elméletnek megküzdenie (Estable, 1961 áttekinti ezeket a kései vitákat).

Ami Donald Hebb (1949; 1974) és a mai neo- hebbiánusok számára meglehetősen modern koncepció volt, már megjelent a neuronális szerveződés felfedezésével és a szinapszisok feltételezésével. Egy évszázadot váratott magára azonban, hogy részletes javaslatok alakuljanak ki arról, hogyan is felel meg a szinapszis-módosulás az élménynek. Manapság ez jelenik meg a neurális hálózatok kon- nekcionista tanulási modelljeiben.

5.3.2. A felszabdalt agy és a dudorok: a lokalizációs kutatás kezdetei

5.3.2.1. A frenológiai mozgalom

Kis emberkék parlamentjével van dolgunk, akik mindegyikének, ahogy az a valódi parlamentekben is történik, egyetlen gondolata van [.] Egy lélek helyett a frenológia közel negyvenet ad, s ezek mindegyike önmagában oly titokzatos, mint az általában vett lélek élete.

Lange: A materializmus története. 1888, III. kötet, 124. o.

A mentális jelenségek agyi lokalizációjának keresése során különleges szerepe volt egy furcsa elméletnek, mely azt is megmutatja a mai olvasónak, hogy mai szempontból forradalmi gondolatok hogyan kapcsolódhattak össze tiszta spekulációkkal és megalapozatlan elméletekkel. Ez az elmélet bizonyos tézisekben nevetségesnek tűnhet, ugyanakkor mai viták számára is igen érdekes. Ez a mozgalom saját neveként a frenológia kifejezést használta. (Ez a görög phren szóból származik, aminek eredeti jelentése rekeszizom, gondoljunk például a frenetikus nevetés kifejezésre. A frenológia valójában egy olyan új képzés, mely metaforikus eredetét tekintve hasonlít a pneumatológiára. A lélek vizsgálata ez, vagyis a lélegzésé. Sok nyelv úgy értelmezi, miként a magyar is, hogy a lélek szempontjából központi szerepe van a lélegzésnek.) A mozgalom elindítója Franz Joseph Gall (1758-1828) osztrák anatómus volt, aki maga nem használta ezt a kifejezést. A kifejezés a mozgalom fő propagálójától, Johann Spurzheimtől (1776-1832) származik. Gall inkább kraniológiáról vagy organológiáról, vagyis koponyatanról, illetve szervtanról beszélt. Az elmélet meglehetősen szélsőséges és vonzó volt egy időben. Először a császári Bécset sokkolta, azután a császári Párizst is (gondoljuk el, hogy a mozgalom felfutásakor a napóleoni háborúk idején vagyunk), hogy azután a 19. század 30-as éveitől a század közepéig elterjedjen egész Európában és Észak-Amerikában, egyszerre kibontakoztatva a naiv követők tömegét és a nyilvánosságot, s ugyanakkor a tudományos szándékú megvitatást is. Igazából a messmerizmus mellett ez volt az első olyan népszerű pszichológiai mozgalom, melyek mindmáig jellemzik a nyugati társadalmakat, s ugyanakkor ez volt az első próbálkozás arra, hogy szisztematikusan kapcsolatot teremtsenek az agy és a lélek között. Korlátaival és spekulatív vonásaival együtt elmondhatjuk, hogy ahogyan az orosz irodalom Gogol Köpenyéből lépett elő, az egész modern lokalizációs elmélet a freno- lógia dudoraiból nőtt ki.

A modern időkben Gall volt az első olyan neu- ropszichológus, aki szándékai szerint nem spekulált. A frenológia mint mozgalom jellemzése során Young (1973, 187-188. o.) „determinista materialista és ateista” elméletként írja le. Pusztán Nagy-Britanniában több tucat frenológiai társaság volt, és a 19. század közepén a népszerű angol könyvek százezernyi példányban keltek el. Ami a magas értelmiséget illeti, Franciaországban Auguste Comte volt a véleményirányítók közül a frenológia követője, de Marx is kacérkodott vele. Gall sikere több tényezőnek tulajdonítható. Orvos volt, aki ugyanakkor olyan kérdéseket közelített meg, melyek az empiristák és racionalisták vitája során merültek fel, vagyis olyan kérdéseket, melyek egy filozófiai vitában relevánsak, miközben nem veszítette el orvosi identitását és megközelítését sem. Hartley vagy LaMettrie ideológiai alapú materializmusával szemben az ő felfogása nem általános spekulatív anyagelvűség, hanem igyekszik kapcsolatban maradni a klinikai megfigyelés konkrét adataival, professzionális szakmai elméletet szeretne adni az agy és a lélek kapcsolatát illetően. A freno- lógiának három alappillére van, melyek az európai gondolkodás eltérő hagyományaihoz kapcsolódnak. Valójában a mozgalom újdonsága a klinikai megfigyelésben való hit mellett az volt, hogy e három irányt összekapcsolta egymással.

1. 
   Az emberi elme specifikus képességekre, vagy diszpozíciókra bontható. Ezek magukba foglalják a szocia- litás és a moralitás világát is a megismerés világa mellett.
   
2. 
   Az agy feladatspecifikus szervekből áll. Minden „fakultásnak, azaz képességnek” egy eltérő szerv felel meg az agyban. Mindez a szürkeállományra vonatkozik. Maga a szürkeállomány előtérbe helyezése korántsem triviális, e tekintetben Gall úttörő jelentőségű volt. Ez adja a lokalizációs gondolat alapját.
   
3. 
   Az emberek mentális eltéréseinek a fizikai felépítés eltérései felelnek meg. Közelebbről, a fej alakjának különbségei az agybéli szervek különbségeinek felelnek meg, és így a viselkedés és a mentalitás eltéréseinek is.
   

Mindegyik területen van egy olyan mögöttes gondolat, amely a frenológiát a pszichológiában a dar- winista funkcionalista gondolatok előfutárává teszi (lásd Young 1970): ez az a gondolat, hogy az emberekre nagy egyéni különbségek jellemzők egymástól független területeken, és ezek a különbségek egy tudomány alapját képezhetik.

A frenológiának a képességeket illető alapgondolata nem teljesen új az európai gondolkodásban. Számos próbálkozás kísérelte meg már a klasszikus orvoslásban is bizonygatni, hogy valahogyan az emberi lélek „székhelye” az emberi agy. Az olyan klasszikus megközelítések például, mint Galenus munkája, a működéseket javarészt az agykamrákhoz kapcsolták. A kitűnő anatómus, Gall, nagy ötlete az volt, hogy kodifikálta azt a korábban már egyre erőteljesebbé vált gondolatot, hogy a mentális jelenségek valahogyan az agy szürkeállományához kapcsolódnak. A kapcsolat hogyanjáról való állásfoglalás adja meg Gall igazi eredetiségét s azt, hogy korának filozófiai pszichológiájával kapcsolatban határozott álláspontot foglal el. Ami magát az agyi anatómiát illeti, amint Lanteri-Laura (1970) kitűnő történeti áttekintésében rámutat, Gall átütő új ötlete az volt, hogy a szürkeállománynak kitüntetett szerepe van a központi idegrendszer minden részén. Az agykérget eközben úgy képzelte el, mint az agytörzsre boruló palástot, s folytonosságot látott közöttük.

Gall pszichológiai felfogása valójában általában jellemző az emberi elme többtényezős megközelítéseire: az emberi kiválóság szerinte különböző természetű, mivel az egyéni különbségek egymástól független képességekben jelennek meg. A képesség gondolat eredetében két dologra támaszkodik. Az egyik a Christian Wolff és mások által képviselt európai racionalista filozófiai hagyomány. Ez a hagyomány úgy gondolta, hogy nem minden emberi mentális minőség vezethető le az érzékelésből, az emberi elmének különböző működési módjai vannak. A képességlélektan nagy problémája volt azonban az önmagát magyarázó cirkularitás. Az emberi emlékezés azért olyan, amilyen, mert ilyen az emlékezés képessége. A képességek, mint azt már Kant is észrevette, cirkulárisak. Semmi nem szab határt annak, hogy egy sajátosnak tekintett viselkedés mögött egy újabb eltérő szerveződést, egy rejtett képességet tételezzünk fel. Ugyanakkor fontos mozzanat volt ebben az elméletben, hogy mintegy az emberi elme veleszületett szerveződési módjaival azonosította ezeket a minőségeket. Gall meglehetősen kritikus ezzel az elmélettel szemben éppen a cirkularitása és a szolid alapok hiánya miatt, ugyanakkor vonzódik a sokféle minőség és a veleszületettség iránt. Másik visszatérő érve az emberi elmeműködés sokfélesége mellett a korai pszichiátriából származik. Az eltérő képességek vagy diszpozíciók melletti érvként hozza fel az Esquirol s más korai pszichiáterek által leírt monomániákat: szélsőséges viselkedéseket egyébként megőrzött intellektus mellett, valamint a disszociációs jelenségeket az alvásnál és az álomnál (Lanteri-Laura 1970). Gall kutatási stílusát tekintve megkísérli összekapcsolni az empirista és a racionalista hagyományt. Az empiristáktól jórészt a megfigyelői módszertani elkötelezettséget veszi át. Ellene van a spekulációnak, és kiáll az orvoslásban és a pszichológiában a megbízható empirikus módszerek mellett. Eközben azonban az indukcionista metodológia csapdáinak és zsákutcáinak maga is világos demonstrációját adja. A racionalista hagyomány tehát átveszi azt a gondolatot, hogy az emberi elme, a lélek eltérő működésmódokból áll. Abban is a racionalista hagyományt követi, hogy ezeket a képességeket veleszületetten meghatározottnak tartja. A racionalista hagyománnyal szemben azonban a Gall javasolta pszichológia az agyhoz köti a veleszületettségét, és nem ideák, hanem hajlamok, viselkedésmódok veleszületettségét hirdeti. Mindmáig élénk vita tárgya, vajon mi a specifici- tás kiindulópontja. A kor, pl. a francia akadémia, egyértelműen materialistaként bírálta az elméletet, mint ami az agyba helyezi a specialitást. Gall és Spurzheim védekeztek ez ellen, s kiindulópontnak a lelki diszpozíciót állították be, melynek az agyi eltérések csak megvalósítói. Lanteri-Laura (1980) hasonló értelmezést kínál ma. Szerinte a frenológia logikájának kiinduló mozzanata a funkció s igazából e tekintetben tesznek fel specializációt és egyéni va- riábilitást. Ezt a koncepciót mutatja be a 4.3. ábra.

Young (1970) hasonló értelmezése szerint ezek a fakultások az alkalmazkodó viselkedés különböző módozatait képviselik. Innen származik eklektikus jellegük. Young felfogása szerint ezért volt Gall fontos, az evolúciót elővételező gondolkodó. A frenológusok számára a „fakultások” lényegében a viselkedési diszpozícióknak, hajlandóságoknak feleltek meg. Kétségkívül fontos kérdés, hogy hogyan is motiválta Gall éppen azt a listát, amit használt, s hogy látott-e mögötte bármiféle szerveződést. Alapjában véve a képességekre vonatkozó efféle javaslatokban két módon lehet szerveződést keresni: az egyik lehetőség, hogy szemantikai-lexikai szerveződést keressünk bennük, vagyis egy olyan mintázatot, mely pusztán a jelentés hasonlóságán alapul, így például a zenei emlékezetet a számemlékezethez viszonyítjuk, és így tovább. A másik megoldás inkább megfelel a 20. századi felfogásunknak. Ennek lényege az, hogy a viszonyokat empirikus megfelelésekre alapozza, és úgy keres köztük mintázatot, hogy statisztikai módszereket használ, például a faktoranalízist. Mit tett valójában Gall?

Gall másik újdonsága a kulcs ennek értelmezéséhez. Az evolúciós eszmékkel az rokonította, hogy állandóan az egyéni különbségeket hangsúlyozta. A képességek vizsgálatának célja az, hogy feltárjuk, milyen alapvető eltérések vannak az emberek között, melyek viselkedésük megfigyelt eltéréseivel kapcsolatosak. Ez az aspektus vonzotta Gall idején és később is a legtöbb haladó erőt. Érdekes módon az új kereskedelmi osztályoknak olyan helyeken, mint például Edinburgh társadalmában (Shapin 1979), rendkívül vonzó volt az a gondolat, hogy az emberek különböző dimenziókban térhetnek el egymástól. De ugyanez vonzó volt számos vezető francia értelmiségi számára is, mint például Comte. Ezeknek az embereknek és értelmiségi irányzatoknak a számára a frenológia azt sugallta, hogy lehet valamiféle gyakorlati ismeretünk az emberről, mely materialista alapokon nyugszik. Érdekes módon a frenológia azonban vonzotta a romantikus mozgalom képviselőit is. Számukra, mint Jason Hall (1977) kiemeli, a frenológiának volt egy rejtett munkaterve pozitivista programja mögött. Ez a munkaterv arról szólt, hogy hangsúlyozni kell az egyéniség egyediségét, érdeklődni kell a szélsőséges esetek (pl. a bűnözők és hasonlók iránt), s hangsúlyozni kell a viselkedés nem ésszerű, ellenőrizhetetlen érzelmi meghatározóit. A romantikus mozgalom számára, amit úgy is értelmezhetünk, mint az evolúciósan primitív működések hangsúlyozását, a deviáns költői érdeklődés és kultiváció tárgyává vált a frenológia.

4.3. ábra. A frenológiai modell funkcionális értelmezése (Hoff 1992 nyomán). A kiindulás a funkció, s mind a dudor, mind az agyi szerv következménye ennek

5.3.2.2. A frenológiai agykutatás

Mi köze van mindennek az agyhoz és a koponyához? Gall a „területspecifikus” képességeket az agykéreg feltételezett szerveivel kapcsolta össze: minden működésnek megfeleltetett fakultásnak megfelelne egy egyedi agyi szerv. A frenológiai következtetési eljárások logikája meglehetősen érdekes s tele van olyan furcsaságokkal, melyek kevésbé szélsőséges elméletek szempontjából is érdekesek. Az agyi szerveket funkcionálisan az emberi viselkedés megfigyelt változataiból kiindulva azonosítjuk. Ezt kiemelkedő emberek élettörténete, szelektív patológiák s a viselkedés naiv osztályozásának alapján lehet azonosítani. Közelebbről az emberi viselkedésre vonatkozó jelzők alapján. A két következő lépés mai megfontolásaink szempontjából furcsa, de önmagában is meglepő volt. Egy képesség (diszpozíció) kibontakozása a megfelelő agyi szerv nagyobb méretének következménye. Ez töb- bé-kevésbé érvényes mai gondolkodásmódunkra is. Közelebbről igaznak tartjuk, amikor az evolúcióval kapcsolatban beszélünk az agy fejlődéséről: az alapgondolat az, hogy az agy arányosan nagyobb részei egy működés nagyobb reprezentációjának felelnek meg. A következő lépés azonban tényleg meglepő.

Gall felfogása szerint a különböző agyi szervek kifejeződései kidudorodásokat eredményeznek az agykoponyában, és ez megfigyelhető kívülről. Ez a gondolat embriológiai spekulációkon alapul. Gall amellett érvelt, hogy az emberi újszülöttek befejezetlen csontfejlődése és érése annak bizonyítéka, hogy az agy és a koponya együtt fejlődött. Módszertanilag ez az elkötelezettség a kranioszkópia (agyi mérés) és a koponya kopogtatásos megjelölésén alapult. A 4.4. ábra egy ennek megfelelő frenoló- giai térképet mutat, szembeállítva egy modernebb lokalizációs térképpel. Érdemes észrevenni, hogy a „modern” korszakban, vagyis Wundt idején a mozgásszerveződés alapvető jelentőségűvé vált. Míg a frenológusok számára a viselkedés motivációs és társas mozzanatai központibbak voltak.

A frenológia kutatási módszere meglehetősen sajátos volt. Javarészt az emberi viselkedés szél voltak. A frenológusok ezeknek a szélsőséges embereknek a koponyáját tanulmányozták, s hipotézisük az volt, hogy a fejükön található furcsa kidudorodások megfeleltek a mögötte levő túl nagy méretű agyi szerveknek, ezt aztán összekapcsolták általános, az agyra vonatkozó felfogásukkal. Az egyénekre vonatkoztatva ez az elképzelés azt is sugallta, hogy a viselkedés mögött volt egy „igazi rejtett emberi”. Lehet, hogy valaki ellop valamit anélkül, hogy „tolvaj” lenne és fordítva. Gall egész érvelési módját jól illusztrálja Szárics Jenő korabeli magyar könyvének bevezetése, ahol, miután arról beszél, hogy hogyan vizsgálta Gall az elmebetegek koponyáját, áttér a börtönökre.

4.4. ábra. Frenológiai térkép szemben a „modern” agytérképpel

4.5. ábra. A frenológia sémája (Young 1970 nyomán). A felső nyilak a tudós számára rendelkezésre álló implikációs viszonyokat jelzik, az alsók viszont a feltételezett oksági viszonyokat

Ugyanezen időben Gallnak szabad bejárhatása nyilván a fogházakba, módja volt az ott lévő rendkívüli jellemek fejalakját vizsgálni, ahol ismét a tolvajoknak más, és a gyilkosoknak más velő részeiket találta aránytalanul fejletteknek, s az elsőkét eleinte tolvajlásért, emezekét gyilkolási ösztön organomának nevezi el.

Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán. 1848, 12. o.

A 4.5. ábra Robert Young (1970) könyvéből azt mutatja, hogy milyen zavarosságok vagy hibák voltak Gall érvelésében.

A frenológia alapvető tévedései két csoportba sorolhatók. Először is pusztán külső mozzanatokat vizsgáltak: a viselkedést és a koponyát, miközben számos mögöttes kapcsolatot, mint nyilvánvalót kevertek. így például a feltételezett szervek mérete és a diszpozíció kifejezése közti kapcsolatot, valamint a szervméret és a koponya alakzat közti kapcsolatot. Vagyis, miközben Gall a hagyományos képességlélektan természettudományi bírálatából indult ki, őt is magával ragadta a képességlélektan csapdája: osztályozó fogalmakat használva ezáltal önmagukról a magyarázó okokról is számot adunk. Hasonló módon elméletének legmeglepőbb mozzanata, hogy a lágy agyszövet befolyásolja a koponyát, csak általános embriológiai megjegyzések formájában nyert nála alátámasztást.

A frenológiának hibája ugyanis, hogy a lényegi oksági mozzanatok a feltételezett oki láncolatban nem igazoltak. Kiinduló közhelyekként kezelték őket, és a frenológia úgy próbálta igazolni a sajátos elképzeléseket, hogy „korrelációkat” keresett az egész oksági lánc legláthatóbb elemei között. Mint Lanteri-Laura (1970) említi, Gall a jelölési kapcsolatot, vagyis a tünetek szemiotikáját oksági kapcsolatként kezeli.

Ez a hiba, vagyis a korrelációnak az oksággal való helyettesítése korántsem ritka, és ma is létezik. Általában nemigen vesszük észre, mert nem kapcsolódik ilyen kiugró determinisztikus tézisekhez. A frenológusok, hasonlóan sok mai klinikushoz, a kontingenciatáblának csak az egyik oldalát használták fel. Gondolatmenetük egy kézenfekvő indukciós hibát követett el: csak pozitív eseteket kerestek, és nem vizsgálták a negatívokat.

2.20. táblázat - 4.3. táblázat. A frenológia jellegzetes indukciós hibája

Viselkedés	Dudor van	Dudor nincs
Extrém	X	0
Átlagos	0	0

Vagyis csak a pozitív eseteket vizsgálták, ezt a cellát jelzi a táblázatban az X. Az összes többi eset, melyeket a 0-k jeleznek, elkerülte figyelmüket. Ez azt jelenti, hogy nem használták azt a falszifiká- ciós módszert, melyet oly nevessé tett Karl Popper (1997). Ehhez olyan eseteket kellene keresni, melyeknél egy adott dudor megvan, de nincs meg náluk a feltételezett viselkedési diszpozíció, vagyis átlagosak. Másrészt, a teljes kontingenciatáblázat értelmében, hogy valódi korrelációkat állapítsunk meg, a másik oszlopot is vizsgálni kell: milyen gyakorisággal fordul elő feltételezett tünetértékű dudor nélküli személyeknél a vele együtt járónak tételezett extrém viselkedés, és milyen arányban nem. Mindennek elmulasztását nevezhetjük a klinikus tévedésének. Sokszor előfordul ez a pszichológiában, mikor oksági téziseket szeretnénk hirdetni a kóros vagy zavart viselkedés alapján. Neurotikus gyerekek megfigyelése alapján azt hirdetjük például, hogy a szülők közti feszültség a viselkedészavarok keletkezésének fontos tényezője. Ezt a tézist igazolandó azonban azokat az eseteket is vizsgálnunk kellene, akiknél megvan a szülői feszültség élettörténetükben, de nincs meg a viselkedési probléma. Illetve azokat az eseteket is elemeznünk kellene, ahol nincs szülői feszültség, s meg kellene néznünk az adott viselkedészavar eloszlását. Ha nem találunk olyan eseteket például, ahol szülői feszültség mellett nincsen viselkedészavar, akkor jó okunk van elfogadni az eredeti feltételezést. A klinikus, normális tevékenysége során csak problematikus esetekkel találkozik, akiknél adaptációs probléma van, ezért nevezhető ez a klinikus tévedésének. Gall és a frenológusok voltak a legvilágosabb példák arra, hogy csak pozitív eseteket kerestek (koponyadudorok és viselkedési szélsőségek), és nem kerestek negatívakat (dudorok viselkedési zavar nélkül). A frenológusok munkája a módszertanász számára érdekes példa a klinikus tévedésére. Hozzá kell tenni azonban egy mozzanatot ehhez. Eltérően a szokásos klinikus tévedés „tünettől”, a frenológusok nem ikonikus gondolkodásmódot használtak. A klinikus tévedésének kitüntetett mozzanata ugyanis normális esetben az is, hogy a korrelációt vagy az oki viszonyt a tünet és a feltételezett okozó tényezők közti köznapi szemantikai hasonlóság teremti meg: a szülők közti feszültség a mi hétköznapi világképünk szerint jogosan értelmezhető úgy, mint ami viselkedészavarokhoz vezet.

Érdekes módon, ahogy Jerrison (1971) beszámol róla, voltak olyan esetek, amikor Gall anekdoti- kus módszere jó ötleteket adott számára. Abból a tényből például, hogy jó néhány bőbeszédű barátjának kiugró szeme volt, arra a következtetésre jutott, hogy a prefrontális terület nyomta előre szemeiket, ezért ezen agyi területek játszanának szerepet a beszédben. Ezt azután alátámasztotta, hogy találkozott egy olyan vívási balesetsérülttel, aki elvesztette beszédképességét, miközben a tőr a szem fölött hatolt be az agyába. Gall igen közel járt feltételezésével a Broca-területhez.

Lange (1882, IV. kötet, 113-114. o.) a materializmus történetéről szóló monumentális munkájában meglehetősen ironikus megjegyzéseket tesz Gall módszertanáról. A korban ő fogalmazza meg világosan a módszertani gondokat. Gall anekdotikus eljárásairól azt mondja, hogy „az ilyen kutatásra mindenkinek megvan a tehetsége és a képessége; eredményei majdnem mindig érdekesek, s a »ta- pasztalás« általában igazolja azokat a doktrínákat, melyek ilyen elméleteken alapulnak. Ugyanez a tapasztalás típus igazolta a csillagjóslást is [...] s ez jelenik meg minden nap, a szentek és istenségek látható csodatételeiben. Vagyis a frenológia nincs is olyan rossz társaságban.”

Gall öröksége Evolúciós gondolatok

Bár Gall mai felújítói, például Fodor (1983) ennek nem tulajdonítanak különösebb szerepet, Gall joggal tartható az evolúciót elővételező gondolkodónak, amint Young (1970) kiváló munkájában rámutatott. Ennek két mozzanata van, amire mindmáig érdemes emlékeznünk. Az egyik magának az egyéni különbségeknek az előtérbe helyezése. Valójában Gall volt az, aki világossá tette, hogy mind a pszichológiának, mind az idegtudománynak nem egyszerűen mellékes mozzanatként, hanem kiinduló tényként kell foglalkozni az egyéni különbségekkel. Egy másik ide tartozó, Darwint elővételező gondolat, amely a lelki jelenségeket egységesen, mint adaptációs működéseket tekinti. Ebből fakad az a furcsasága a frenológiának, hogy a „fakultás” vagy mai terminológiában diszpozíció fogalmát egyaránt használja az érzésekkel, motivációval vagy a számunkra legnyilvánvalóbb megismerési folyamatokkal kapcsolatban. Ez egyenesen olyan gondolkodónak mutatja be, aki nem áll távol a mai evolúciós pszichológia gondolatmeneteitől. Igen sajátos, emberinek tekintett képződményeket is sajátos agyi képességekhez rendel, és valahol alkalmazkodási funkcióknak tart. Jellegzetes példája ennek az a konstrukciós diszpozíció, amit Szárics Jenő (1848) „szerkezési ösztönnek” nevez.

Szerkezési ösztön

E nevén nevezem azon érzeményt, mely a léleknek bizonyos kedvet és közvetve képességet ad, a mesterséges szerkezetű művek alkotására. Mely eszerint a gépészet, építészet, szobrászat, festészet, rézmetszés s egyéb rokon, sőt minden mesterségek teremtője, azonban ebbeli különféle irányát a többi tehetségek minőségétől kapja. Kérdés tétethetik, vajon a tehetség, az ösztönök avagy az értelmek közé soroltassék? Miután ezen tehetséges orgánumának nagysága a legügyesebb fent említett nevű művészekben leginkább tapasztalható. Azonban figyelembe vévén, hogy egyéb ösztönök is a maguk kielégí- tettségükre kívántató ügyességet annyiban növelik, amennyiben az értelmi erőket működésre költik és amennyiben szenvedélyt alkotnak: márpedig tudjuk, kiben bármire nagy a szenvedély az abbeli ügyességét a lehető fokra emeli, ezen foknak nagysága mindenesetre az értelmi tehetségek nagyságától függvén. [...] Nincs tehát elég ok arra, hogy e tehetséget az értelmiek közé soroljuk.

2.21. táblázat - 4.4. táblázat. A képességek besorolása Gall szerint

Képesség	Állati párhuzam	Agyi lokalizáció
nemzés, gyermekszeretet, barátság, nyugvágy, vadászat, bírvágy, büszkeség, emlékezet dolgokra, helyre	Gerincesek	Posterior és alsó részek
szóemlékezet, személyészlelés, nyelvérzék, színérzék, hangok, számok, szerkesztés	Magasabb rendű gerincesek	Alsó frontális rész
összehasonlítás, metafizika, szarkazmus, költészet, jóakarat, utánzás, vallás	Emberek	Felső frontális rész

Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán.1848, 144-145. o.

Szárics értelmezésében tovább is megy a galli úton, elmagyarázza, mint a fenti idézet vége is mutatta, hogy valójában minden adaptációs működés egyszerre motivációs diszpozíciót is jelent, az értelmi és a motivációs nehezen választhatók el, s ugyanakkor rámutat arra is, hogy a „szerkezé- si ösztön” különleges önálló voltát az is igazolja, hogy vannak kora gyerekkortól a konstrukcióban kiemelkedő gyermekek.

Az evolúciós sejtések vagy elővételezések harmadik oldala Gall saját rendszerezése a képességekről. A 4.4. táblázat mutatja, hogy Gall egy kicsit elővételezve a Darwin követő Hughlings Jackson neurológiáját, egy durva megfeleltetést is keres az agy állatvilágbeli fejlődése, a képességek típusai és az agy hierarchikus szerveződése között. Végeredményben az alacsonyabb gerinceseknek a hátsó és bazális agyi részek hordozta képességeket felelteti meg, az alsó frontális részt a magasabbrendű állatokénak, míg a sajátosan humán képességeknek az elülső frontális, vagyis az orbitális frontális rész fog megfelelni. Mai anatómiai tudásunk szerint, figyelembe véve evolúciós megfontolásokat is, nem is olyan rossz spekuláció ez. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az agykéreg hierarchikus kibontakozásában ő is úgy képzelte el, hogy amit ma neocortex- nek nevezünk, az sajátosan a humán képességekért felelős, de az ember is számos olyan viselkedési diszpozíciót mutat, amely az „alacsonyabb” agyrészek működésében közös az állatvilággal.

Az ikonikusság kerülése

Maga az a tény, hogy az egyéni különbségek tekintetében Gall „koponyadudorokat” hangsúlyozott, nem volt triviális a korban. Igazából Gall egy iko- nikus elméletet, egy korábbi hasonlóságon alapuló felfogást haladott meg, mely a külső kinézetre alapozott, nevezetesen a fiziognómiát. Ezt az ősi elméletet a svájci Johann Lavater (1741-1801) tette újra népszerűvé. Ez a fiziognómia egy részben szemantikus hasonlósági kapcsolatot hirdetett az emberi mentális vonások és az arc bizonyos tulajdonságai között. „Az orcán levő mély barázda határozott nagy ítélőképességű embert sugall.” Másrészt Lavater azt is hirdette, hogy hasonlósági viszony van az emberi arc és az állatok között, oly mértékig, hogy az emberekről feltételezte, hogy olyan jellemük van, mely megfelel annak az állatnak, amelyre hasonlítanak. Gall rendszere szakított ezzel az ikonikus elmélettel. A fiziognómia a görög időktől kezdve szinte mágikus hasonlósági viszonyt tételezett fel a személyiség és a testi vonások között egy hétköznapi gondolkodásmódot használva. Akik úgy néznek ki, mint egy róka, rókaként fognak cselekedni, akik pedig medvéhez hasonlítanak, medveként. A koponyadudorokat hangsúlyozva a frenológia meghaladta ezt a hétköznapi torzítást, s eltávolította a személyiség anyagi alapjaival kapcsolatos gondolkodást az egyszerű mágikus hasonlósági viszonytól. A fejen levő dudorok nem triviális, nem ikonikus jelek, hanem önkényes megfeleléseket tételeznek. Mint Lanteri-Laura elemzi a frenológiai gondolkodásmódot, egy önkényes jelölési viszonyt vezet ez be: a koponyajelzések nem hasonlóak az általuk jelzett viselkedési diszpozíciókra. A frenológia azonban megtartotta a fiziognó- miának egy alapgondolatát; azt a gondolatot, hogy a személyiség testi vonásokban fejeződik ki, vagyis a test és a személyiség közt jelölési viszony van.

Frenológia és modularitás

Az egyéni különbségeket tekintve Gall perspektívája nyitja meg azt a modern fejlődést, amely az emberi elme többtényezős felfogásává válik, míg egy fél évszázaddal későbbi evolúciós gondolkodó Galton lesz az intelligencia egységes, egytényezős felfogásának megalapozója. Érdekes módon tehát két evolúciós gondolkodó, egy preevolúciós és egy Darwin utáni evolúciós gondolkodó az emberi elme megosztottságát tekintve radikálisan eltérő következtetésekre jut.

Gall minőségcentrikus felfogását az agy és az elme működéséről – függetlenül a frenológia egész diszkreditált hagyományától – ma egy olyan ösz- szefüggésben fedezték fel, mely nem az egyéni különbségekre összpontosít, hanem a veleszületett képességek kérdését helyezi előtérbe. Az elmeműködés moduláris felfogása ez, ahogy progra- matikus módon Jerry Fodor (1983; 1996) Gall munkáiban találta meg gyökereit. Fodor felfogása szerint a modularitás alapvonása az önmagába zárt (enkapszulált) nagyon gyors információfeldolgozók feltételezése. Ezek a mentális szervek területspecifikusak, e tekintetben, mondja Fodor, a Gall bevezette horizontális képesség (fakultás) fogalom egy új változatát képviselik. S ezek az önmagukba zárt modulok lényegében a kéreg veleszületett szerveződési egységeinek felelnének meg. Ezt a felfogást állítják ma szembe az egységes megismerés nézetrendszerével, mely a legtöbb hagyományos mesterséges intelligencia- és kognitív pszichológiai kutatást irányítja. Ez a felfogás az emberi információfeldolgozást területek fölött egységesnek tekinti. A két koncepció természetesen vadul verseng a kísérleti és fejlődési adatok magyarázatát illetően. Történeti szempontból az az érdekes, hogy mindkettő már jóval korábban jelen van, mielőtt a megismerés modern információfeldolgozó megközelítései kibontakoztak volna. Jelen volt ez az ember karteziánus egységes felfogásában, valamint a frenológusok által javasolt fakultásközpontú megközelítésben. A mai nagy viták valójában a történelmet ismétlik meg. Amint ismét csak Lanteri-Laura (1970) rámutat, a freno- lógiának két aspektusa volt, melyek saját korában provokatívak voltak a spiritualisztikus filozófusok számára. Mind a francia Maine de Biran és a német Hegel ellene voltak az „elme felosztásának” s azt hirdették, hogy a felosztás csak alacsonyabb működésekkel kapcsolatban vethető fel. Később voluntarisztikus rendszerében Schopenhauer is azt hirdette például, hogy bár az intellektust lokalizálni lehet, az akaratot nem. Másik lényegi bírálatuk a frenológia determinisztikus szellemére irányult.

Hegel A szellem fenomenológiájában egyrészt gúnyolódik Gallon, úgy állítja be, mint olyan elméletet, amely éppen negatívumai révén lett Németországban népszerű (ugyanis csak akkor lesz német dolog népszerű, ha Anglián és Franciaországon keresztül kerül vissza Németországba), másrészt ezt a determinisztikus mozzanatot kritizálja. Kiemeli, hogy a koponya esetében nem szabad szervekről beszélni, mert az ölés, alkotás, lopás (vegyük észre, hogy ezek Gall példái) tekintetében nem olyan szerepet játszik az emberi koponya, mint amilyen szerepet mondjuk a kéz játszik a vágásban. Vagyis, az agy a teljes ember szellemi működéseinek csak egyik oldala, de nem mutatja meg azt a maga teljességében. Ez a típusú bírálat a 20. században is sokszor felmerül, s bizonyos értelemben, ha az etológiai álláspontot vesszük fel, a környezet, a megvalósító szervek és az agy közötti kapcsolat téves felfogásán alapul. Az „agyi determinizmus” nem jelenti azt, hogy a környezetnek ne tulajdonítanánk jelentőséget.

5.3.2.3. Az egységes és a megosztott felfogások társadalmi jelentősége és háttere

A frenológia a mai pszichológiatörténetben azért is megnövekedett érdeklődésre tart számot, mert ez a tudománytörténet és tudományszociológia erős programjának egyik legtöbbet tanulmányozott esete kultivációjának társadalmi sugallatait illetően. Shapin (1975; 1979) a 19. századi Skóciában elemezte részletesen a frenológia sorsát. Megfigyelte, hogy az edingburghi társadalomban érdekes és nem nyilvánvaló kapcsolat volt a társadalmi háttér s a frenológia iránti lelkesedés között. Az új vállalkozó rétegek boldogak voltak amiatt, hogy az emberek számos tekintetben különböznek egymástól, s hogy ezt természettudományos módszerekkel lehet majd megállapítani. Mindez jól illeszkedett ahhoz a képhez, hogy saját maguk számára is egy új helyet kerestek a világban. Az a kép, hogy az emberek lehetnek valami meghatározott dologra jók vagy rosszak, számos tekintetben illeszkedett erőfeszítéseikhez, hogy megtalálják helyüket a nap alatt. A frenológia a haladás eszköze és a progresszív emberek ideológiája volt. A másik oldalon viszont a társadalmi s akadémiai arisztokráciának stabil érdeke volt az, hogy egységes felfogást hirdessen a megismerésről és az agyműködésről. Számukra az egységes felfogás célja a fennálló rend védelme volt. „Mi azért vagyunk a társadalom csúcsán, mert mi vagyunk a legjobbak, s annak, hogy valaki jó legyen egyetlen módja van.” Az általános megismerés gondolata reakciós eszköz volt ekkoriban.

Shapin tézisei számos szempontból élénk vitát váltottak ki. Logikailag igen érdekes, hogy vajon szét lehet-e választani egy tudományos elmélet népszerűvé válását és eredeti megalkotását. Sha- pin maga ellene van az efféle szétválasztásoknak. Számára elválaszthatatlan ami „igaz” és ami ideologikus a frenológiában. Felvethető azonban, hogy ő igazából arról beszél, hogy ki és miért tette népszerűvé egy adott kulturális elrendezésben a freno- lógiát, és nem a diszciplína eredeti létrehozóiról.

Figyelemre méltó, hogy hasonló tendenciák voltak megfigyelhetők a 19. századi francia intellektuális életben is. Általánosan megfigyelhető, amint Goldstein (1993) is felveti, hogy a dezintegrációs vagy sokrétűségi felfogások képviselői az emberi elmét illetően általában haladószellemű tudósok voltak, akik hittek a tudománnyal kapcsolatos em- piricista hozzáállás erejében, s korántsem voltak pesszimisták következtetéseik értékét illetően. A század elején ebbe beletartoztak olyan szerzők, mint Condillac erős empiricista tézisei; később, a 19. század első felében a frenológia lelkes követői, beleértve ebbe Auguste Comte-ot, míg a 19. század utolsó harmadában Charcot és Pierre Janet klinikai disszociációs felfogása. Eközben a legkülönbözőbb formákban jelentek meg azok a tendenciák, melyek újra hangsúlyozták az egységet, s többnyire közelebb álltak az egyházhoz és a halhatatlan lélekre vonatkozó gondolatokhoz. Egy példát véve csak: Napóleon a császári Párizsban a frenológia ellenfele volt.

A különböző ideológiai ellenfelek a francia kultúrában vagy francia nyelvű kultúrában Maine de Birantól a 19. század közepén a katolikus egyházhoz közel álló hivatalos filozófus Cousin követőiig terjedtek. Az egységesség felfogás mindig azt a képet sugallta, hogy valahol párhuzam van a társadalmi rend és a belső rend között: egy király, egy vallás és egyetlen oszthatatlan és halhatatlan lélek van. A progresszivisták ezzel szemben ugyanúgy, ahogy megkérdőjelezték a monolitikus társadalmi hatalmat, megkérdőjelezték az ember lelkivilágának oszthatatlanságát is. Korántsem véletlen, hogy a magyar közegben is például Szárics Jenő említett munkája arról panaszkodik már az előszóban, hogy több évnyi cenzori hányattatás után jelent meg, 1848 szeptemberében, a forradalom hevületében.

Érdekes kérdés, hogy a mai rivalizációk az egységes és a modularista megismerés felfogás között megfeleltethetők-e ennek a 19. századi ideológiai és társadalmi megoszlásnak. Kétségtelen, hogy az egységes felfogások mind szimbolikusan, mind tényszerűen a számítógépes elmélet és hatalom érdekeit képviselik, s a mentalisztikus modulariz- mus az MIT kereteiben eredetileg mint az egységes behaviorista tudományfelfogás riválisa jelent meg. Vagyis van hasonlóság a 19. századdal. Az elme megosztása a most, és akkoriban uralkodott egységes lélekfelfogással szemben merül fel, illetve egy egységes viselkedésfelfogással szemben. Nem világos azonban, hogy milyen társadalmi csoportérdekeket képvisel maga a megosztott felfogás manapság, a propagátorok közvetlen érdekein túlmenően.