A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

4.11. Az asszociáció mint mechanisztikus magyarázó elv igazi győzelme: David Hume

Berkeley, amikor az észlelés magyarázatában az egyéni tapasztalásra épített, az asszociációt mint pozitív konstruktív fogalmat vagy alapelvet használta. Az ő számára az asszociációk nem újabb hibák forrásai, hanem „tudás” forrásai. Ezzel a lépéssel megfogalmazta az asszociációk konstruktív elképzelése felé történő elmozdulást.

Az empiricizmus további fejlődése során fontos mozzanat volt, hogy az asszociáció kulcsfogalma megszabadult a kiegészítő elvektől, a megalapozatlan, a mentalitáson túli erőfeszítésektől, melyek azzal fenyegettek, hogy eltávolítanak a megismerés tapasztalati alapjaitól. Ez lesz John Locke belső reflexiófogalmának a sorsa is. Ez a tisztogatás megnyitotta az utat, hogy az asszociáció mechaniszti- kusan értelmezve pozitív, konstruktív értelemben mechanizmussá váljon: az emberi elme igazi működésének tiszta leírásává.

E folyamatban kulcsszerepet játszott David Hume (1714-1776). Hume, bár kevés ontológiai vagy metafizikai elkötelezettség jellemzi őt, pontosan a metafizikának ez a kerülése hordozta igazi üzenetét. Szigorúan fenomenológiai elképzelést javasolt, mind a világról, mind az emberi elméről. E megközelítés révén nem csak bevezette és megerősítette az általános szkepszist, hanem meg is alapozta minden dogma- tizmus pozitivista bírálatát. Sokszor hivatkoznak rá úgy, mint az elementarista pozitivizmus atyjára. Munkájában azonban ez a pozitivizmus korántsem valamiféle unalmas tényszerű magaillegetés. Az ő korában igazából a gondolkodás tisztaságáért folytatott küzdelemről van szó. Folytatása ez a karteziánus bizonyosságkeresésnek is. Hume nem a velünk született eszmékben talál bizonyosságot, hanem abban, hogy mindent tagad, ami nem bizonyos. Az ő munkájában a sziklaszilárd bizonyosságot a valószínűségi igazság váltja fel, és a tudásnak ebben az új szemléletében központi szerepük van az asszociatív képződményeknek. Az asszociáció és az érzékelő elementarizmus kulcsszerepet játszottak kriticizmusában.

Hume-nál az asszociáció lesz az alapszabály, vagy inkább a lelki élet statisztikai szabályszerűségeinek alaptörvénye. Nem pusztán az emlékezés s a felidézés törvénye, hanem egy átfogó felelős tényező, mely az emberi lelki élet kontingens tényeit magyarázza. Ez eredményezi a benyomások képzetekké való kombinálását. Osztályozást is javasol az asz- szociáció típusaira.

Három minőség létezik, mely képes ilyen asszociációt teremteni [.] nevezetesen a hasonlóság, a térbeli és időbeli érintkezés, valamit az ok és okozat kapcsolata.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1737/1976, 247. o. Bence György ford.

Ennek a jellemzésnek van néhány fontos vonása. Először is Hume nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a törvények fenomenológiai, jelentőségtani érvényűek. Az elvek az emberi természethez tartoznak, ez az empiricisták rejtett racionalista elkötelezettsége: „sokkal hasznosabb a megtalált elvnek a következményeire fordítani a figyelmét [ti. a filozófusnak], semmint az elv okait kutatnia” (uo., 36-37. o.). Más helyeken nyíltan tagadja, hogy dönteni tudnánk magának a léleknek az anyagi és szellemi értelmezéséről. „Elég okunk van arra, hogy elhagyjuk azt a vitát, mely a lélek anyagi vagy anyagtalan természetéről szól, s ez azt eredményezi, hogy egyáltalán magát a kérdést is elítéljük. Semmiről sincs tökéletes képzetünk, csak az észlelésről.” (Uo., 124. o.)

Hume egy másik fontos új fogalma az okság értelmezése. Még az okság is egy olyan struktúra, amelyet a világra az elme kényszerít rá. Az okság, mint olyan Hume számára asszociatív elv. Mindennek nyilvánvaló következményei vannak a világgal kapcsolatos felfogásunkra. Ahogy azt a 19. század végi Hume-követők, mint Ernst Mach és Karl Pearson felvetik majd, a fenomenalista megközelítésben az okságot mint esszencialista fogalmat felváltja a korreláció, mint statisztikai fogalom.

4.11.1. Néhány kellemetlen következmény: az én eltűnése

Mindebből következik egy harmadik gondolat is, a fogalmi redukcionizmus: ezen elvek segítségével fel tudjuk építeni az elme egész világát. És nem csak az elme világát, hanem a külvilág egész világát is. Hume indít el egy olyan radikális típusú fenome- nologizmust, mely még a külvilágban való hitet is csak mint hipotézist tekinti, s nem mint biztos tényt. Ezért tekinthető a pozitivizmus megalapozójának (Kolakowski, 1968). Ebben a fenomenológiai redukcionizmusban egy logikai szálat követ, ahol az első lépés annak posztulálása, hogy az emberben van egy tendencia, hogy az ismétlődő élmények mögött stabil dolgokat lásson. Ebből következik, hogy érzékleteink ismétlődéséből arra jutunk, hogy vannak tárgyak a külvilágban. Továbbmenve egy nyelvi tényező az, hogy minden szavunknak megfelelő tárgyakat tételezünk fel a főneveknél. Mintegy a nevek meglétéből következtetünk a dolgok folytonos meglétére.

Mindennek meglehetősen aggasztó következményei vannak minden hagyományos realista episz- temológia számára. A legaggasztóbb következmények azonban a halhatatlan lélek és a self fogalmára nézve érvényesek. Túlzónak tűnik itt az „aggasztó” kifejezés többszöri használata, emlékeztetnék azonban rá, hogy Kolakowski (1968) a pozitivista gondolkodás kiváló áttekintése során szintén arról beszél, hogy melyek „Hume munkájának destruktív következményei”. Valószínűségi felfogása a tudásról, és esszencializmus-ellenes attitűdje „úgy is mondhatnánk, hogy a felvilágosodás tehetetlenségét tükrözi” (56. o.).

Mindennek van azonban egy pozitívabb olvasata is. Hume véleményét nem burkolja retorikus hasonlatokba. Két fejezetben egyenesen beszél. Ezeknek az a címe, hogy A személyes azonosságról és A lélek halhatatlanságáról. Az utóbbi fejezetben világosan bevallja agnoszticizmusát a keresztény emberkép központi gondolatát illetően, vagyis a lélek halhatatlanságára nézve. Hume egy külön, életében a megjelenés (1755) közben visszavont esszét is szentelt a lélek halhatatlanságának. Egyik alapgondolata, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a léleknél nem érvényesülne a természeti hanyatlás szabályszerűsége. Ráadásul „a vallásos elmélet híveinek még az is némi fejfájást okozhatna, hogy hova teszik azt a végtelen sok halál utáni létezőt”. A vitriolos filozófus a lélek halandósága melletti érvként hozza fel hanyatlását az idős korban: „az utolsó tünetek, melyeket a szellem mutat, a következők: zavartság, gyöngeség, érzéketlenség, korlátoltság – megsemmisülésének előhírnökei”. Mindez egy óvatosan hirdetett test-lélek azonosság felfogást is megenged számára. „A test és a lélek mindenben osztozik. Az egyik szervei kivétel nélkül szervei a másiknak is. Az egyik létezése tehát feltételezi a másikét, és megfordítva.” (Hume 1777/1994, 352., 351. o.)

Mielőtt túl modernnek látnánk ezt a metszően világos gondolkodású egyházromboló skótot, aki felforgató nézetei miatt nem is kapott egyetemi állást, ne feledjük, hogy ez a leleplező fogalmi kritika, miközben előítételeteket és hiteket fedez fel racionálisnak szánt érvelések mögött, más témákban maga is áldozata ennek. Számára a lélek halandósága mellett szóló érv a nők alacsonyabbrendűsége is. Számára a vallásos világkép túl egyetemes.

A lélek halandóságának elmélete alapján könnyen megmagyarázható, hogy a nők képességei miért alsóbb- rendűek: a háztartás világában zajló életükhöz nincs szükség magasabb szellemi vagy fizikai képességekre. A vallási elméletben a különbség eltűnik, vagy teljesen jelentéktelenné válik. A két nemnek ugyanolyan feladatokat kell teljesítenie; értelmi és akarati képességeiknek tehát ugyancsak egyenlőnek, s a jelenleginél mérhetetlenül nagyobbnak kellene lennie.

David Hume: A lélek halhatatlanságáról.

1777/1994, 348. o. Takács Péter ford.

Romboló érvei a lelket és a selfet illetően pozitív üzenetet is hordoznak: módszertanilag ez egy további eltávolodás az elme szubsztancia-metaforájától, mely a tudományos pszichológia akadálya volt. Igen tanulságos, hogy az első német kísérleti pszichológusok mikor az elme tudományos megközelítését vázolták, Hume-ot emelték ki mint kulcsszerzőt „az elme vagy lélek mint aktualitás”, s nem mint a szubsztanciatanítás őseként (így gondolkodott például Wundt 1903).

Hume az elme szubsztancialista felfogásának bírálatából indul ki, s egy olyan nézőpontra jut, ahol az én vagy a self a tapasztalás ténylegességében oldódik fel.

Vannak filozófusok, akik azt képzelik, hogy minden pillanatban annak vagyunk tudatában, amit énünknek nevezhetnénk . Ami engem illet, amikor legbensőségesebben belépek oda, amit önmagamnak nevezek, mindig valamilyen érzékletbe ütközöm. . Sosem tudom magamat megragadni, valamilyen észlelés nélkül. S ha a halál megfosztana minden észleléstől, s nem tudnék sem gondolkozni, sem érezni, sem szeretni, sem gyűlölni testem felbomlása után, akkor teljesen megsemmisülnék.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1976, 436., 438. o. Bence György ford.

Vegyük észre, hogy ezzel a lépéssel a modernitás oly sokat bírált keretein belül a karteziánus én mint kiindulópont egész fogalmát megkérdőjelezik és trónfosztottá teszik. Ez annál is fontosabb, mivel Hume lesz a különböző szellemtudományok kiindulópontja. Tovább halad, amikor „pozitív kiindulópontot” nyújt. Azt hirdeti, hogy nemcsak a selfet mind kiindulópontot kell megkérdőjelezni és nemcsak ez rendült meg, hanem ez fel is oldható a tapasztalat áramlásába.

A lélek. nem más, mint a különböző észleletek rendszere vagy sorozata. összetevődik belőlük, vagyis nem azt mondom, hogy a szellem rendelkezik különféle észleletekkel. A szellem nem szubsztancia, amelyhez ezek inherens módon kapcsolódnak.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1976, 611. o. Bence György ford.

Figyelemre méltó, hogy az elmének ez a feloldása érzékletek csokrába vagy mintázatába, s a szubsztanciafogalmak vagy az esszencializmus puszta munkahipotézisként való kezelése, melyet az emlékezet támasztana csak alá, hosszú életűnek fog bizonyulni a filozófia és a pszichológia későbbi történetében egészen mindmáig. Követője volt ennek Condillac (lásd fentebb), s a 19. század jó részében a francia episztemológiát, amint például Goldstein (1994) munkája rámutat, az integrált én-elméletek (melyek szimpatizálnak a katolikus egyházzal), valamint a szenzualista és szociális felbomlási self-elméletek vitája uralta. A kontinens másik végén Ernst Mach (magyarul 1927, eredetileg 1887; 1897) teljes lendülettel felvette a hume-i örökséget a századfordulón, s azt hirdette, hogy az én az érzékletek áramlásában oldódik fel. Ennek a hagyománynak azonban új ízt is adott azzal, hogy azt hirdette, én-fogalmunk, valamint a tárgyak fogalma is puszta darwini adaptáció: gazdaságos rövidítés, melyet azért van jogunk alkalmazni érzeteink áramlására, mert működik.

A másik vonal, melyet Hume elindított, én-fogalmunk tényszerű interpretációjára vezetett. Ez elindult már Condillackal, amikor az ént javarészt testérzéseinkkel azonosította. Mach itt is kulcsszereplő. Kulcsjelentőséget tulajdonít a testképnek énfogalmunk lehorgonyzásában. Mai szerzők, mint Daniel Dennett (1991; 1994; 1998a) az én és a tudat darwini dekonstruált megközelítésében egy nyíltan antikarteziánus üzenettel veszik fel ezt a megközelítést az énhez és a tudathoz. A karteziá- nus színház, mint láttuk, felbomlik, s nem csak élmények állandó áramlása váltja ezt fel, hanem egy általános darwini értelmező attitűd, és mentális fogalmaink lágy természetének belátása.

Ami a vallástól való távolodást és a szekularizációt illeti, érdemes megemlíteni, hogy hogyan alakul Hume terminológiája. Értekezésében az elme (mind) kifejezést majdnem tízszer olyan gyakran használja, mint a lélek (soul) kifejezést. Az arányszámok 369 és 44. Ráadásul a lélek szinte kizárólag a saját anyagi alapjaival, azok hiányával, illetve a lélek halhatatlanságával foglalkozó fejezetben jelenik meg, vagyis a lelki élet vallásos koncepcióját tárgyaló részben. A tudat (conscionesness) Hume számára sokkal kevésbé van előtérben, szemben a modern szerzőkkel, mint Dennett: csak 8-szor szerepel. S nagyon tanulságos az ontológiai elkötelezettségek kerülését és a semlegességet illetően Hume részéről, hogy pusztán 6-szor használja az agy kifejezést. A szív sem végzi jobban, ez is csak 5-ször fordul elő. Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy már Locke is hasonló irányba mozdította el a terminológiát értekezésében. Az elme tízszer olyan gyakori, mint a lélek (1357 szemben a 166-tal), s a tudat csak melléknévi jelentésben, mint tudatos szerepel (101-szer). Az agy 19-szer fordul elő, a szív pedig 9-szer.

4.12. A mechanika uralma

Hiszen mindenki tisztában van azzal, milyen fáradságosak voltak a tudomány és filozófia eddig alkalmazott módszerei; ezek után az ő találmánya segítségével a legbutább ember is jóformán számba se vehető minimális költséggel és egy kis testi megerőltetéssel írhatja egyik könyvet a másik után – lehet az filozófia, vers, államtudomány, politika, matematika, teológia –, anélkül, hogy egy szikrányi értelemre vagy szaktudásra volna szüksége. Ezek után odavezetett a rámájához, melyet minden oldalról körülvettek sorba állított tanítványai. Húsz láb volt egy-egy oldala; az egész szerkezet a szoba közepén állott. A keretet egészen apró fakockák töltötték ki, körülbelül olyanok, mint amilyeneket a hazárdjátékosok pörgetnek pohárból, de azért láttam, hogy nem egyformák. Ezeket a fadarabokat vékony drótok kötötték össze. Minden egyes kockának mind a hat oldalára kis cédulák voltak ragasztva, ezekre a cédulákra aztán ráírták anyanyelvük összes szavait, végigragozva őket minden elképzelhető módban és időben, teljes összevisszaságban. A professzor ezután megkért, hogy most jól figyeljek, mert mindjárt elindítja a készüléket. A tanítványok a mester parancsára mindnyájan markukba ragadtak egy-egy vasforgattyút (ezekből negyven darab volt körös-körül a rámákra szerelve); amint egyet forgattak rajta, a szavak sorrendje teljesen megváltozott. A mester ezután megparancsolta harminchat ifjú famulusnak, hogy szép óvatosan olvassák le a különböző sorokat, amelyek egymás után felvetődtek a gépben, és ahol három vagy négy szó úgy pottyant volna egymás mellé, hogy azok esetleg valamely mondat részeiként foghatók fel, azonnal diktálják le őket a távolabb várakozó négy ifjúnak, akik az írnokok szerepét töltötték be. Ezt a műveletet háromszor vagy négyszer is megismételték, és minden egyes fordulatnál sikerült is a szavakat más és más figurációban keverni aszerint, hogyan bukfenceztek a kis fakockák összevissza.

Fiatal tanítványai napi hat órán át gyakorolták ezt a munkát, és a professzor nagyszámú és óriási fólióköte- tet mutatott nekem, amelyeket ez ideig gyűjtöttek, teli ilyen mondattöredékekkel – ezeket idővel majd össze fogja ragasztani, és e gazdag anyag felhasználásával az összes tudományok és művészetek kimerítő Corpusával ajándékozza meg a világot. [...]

Jonathan Swift: Gulliver utazásai.

1727/1992, 262. o.

Szentkuthy Miklós ford.

Az ontológiai elkötelezettségek kerülésével együtt Hume mégis nagy lépést tett az ember mechanikus felfogásának kibontakoztatása irányába. Mikor az asszociációt minden lelki jelenség irányító elvévé tette, ezzel szövetséget valósított meg az elme szerkezete és a mechanisztikus világkép felépítésére vonatkozó spekulációk között. Danziger (1990, 340-342. o.) e szempontból rámutat arra, hogy figyelemre méltó különbség van az asszociációk arisztotelészi felfogása és a Hume kialakította felfogás között. Nevezetesen Arisztotelésznél egy olyan emberi intencionális ágensről van szó, aki kapcsolatokat keres és kapcsolatokat hoz létre („a vadász”), míg az asszociációfogalom mechanizálá- sával a metaforák egyre inkább „vonzalomról” és hasonló mechanikus folyamatokról szólnak.

A mechanika formálódó új tudományának általános hatása az egész felvilágosodás korabeli empirista hagyományban világos. A newtoni eszmék hatását legvilágosabban azonban Hume mutatja, amikor az asszociációt mint a vonzás (lásd tömegvonzás) eredményét fogja fel. Ez a folyamat olyan, mint a gravitáció Newtonnál: magát a távolhatások lehetőségét is Newtontól veszi át Hume.

A mechanikának azonban volt egy általános metodológiai hatása is a felvilágosodás korabeli elmefilozófiára. Maga az a gondolat, hogy a változatosságot néhány törvényre vagy szabályszerűségre lehet visszavezetni, a fizikai tudományok ihletését mutatja. Mint ennek mai bírálói mondják (pl. Toulmin 1990), a modernitás egyik vezető gondolata a dekontextualizáció, míg a másik kettő, a deperszo- nalizáció és az érdekmentesség (Shapin 1996). Itt az alaptörvények döntő szerepet játszanak. Radikális formájában mindez, mint Laplace kifejtette, teljes determinizmust is sugallna. Ha ismernénk egy rendszer pontos helyzetét egy időben, természeti törvények révén képesek lennénk bejósolni annak jövőjét is. Ez a determinista egyetemesség természetesen kihívást jelentett az elmét illetően: vajon azt is sugallja ez, hogy a belső világ bejósolható lenne?

4.12.1. Törvények és szabályszerűségek: az emberi, a természeti és a társadalmi törvények

Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy a társas életre vonatkozó szabályszerűségeket és az intézményes szabályozottságokat érintő elképzelések kapcsolatba kerültek a természeti törvények fogalmával. Valójában az a hume-i hagyomány, mely megkérdőjelezte az okság esszencialista értékelését, minden természeti törvényt mint tapasztalati és tényszerű kijelentések puszta konjunkcióját fogja kezelni.

Évszázadokon át ez a felfogás uralta a filozófiát. Ugyanakkor a természettudósoknak megvolt az a tendenciájuk, hogy saját törvényeiket mint nem pusztán kontingens szabályszerűségeket kezeljék, melyek a jelenségek természetéből is kifejeznek valamit. Mindennek egyik aspektusa az a gondolat volt, hogy a természet mögött egy rejtett tervezet rejlik. A mechanisztikus világkép megengedte, sőt egyenesen megkívánta a Teremtőt. A természeti törvények az ő tervezetét tükröznék (lásd erről Shapin 1996). A természet tanulmányozása ható okokból és statisztikai szabályszerűségekből indul, ugyanakkor egy mögöttes tervezetet tükröz. E tekintetben a természeti törvények túlhangsúlyozott felfogása azt a szerepet játszotta, hogy a természettudomány világában korlátozzák a csodák szerepét, vagy egyenesen kizárják onnan. A természeti törvényeinknek ebben az erős, kivételt nem ismerő felfogásában az intézményes törvényeknek valójában fontos metaforikus szerepük volt. A metafora kiindulópontja vagy forrása az ember alkotta törvények, s nem az örökkévaló naturális törvények voltak. E törvények Janus-arcúak. Egyrészt hajlékonyak, hiszen ember alkotta őket. Másrészt viszont szigorúak és nem statisztikai jellegűek, mivel egyre pontosabb meghatározások keretében jelentek meg. Ez a francia felvilágosodott filozófus, Montesquieu vezéreszméje a kormányzással és a törvények szellemével kapcsolatos munkájában, mint arra a magyar filozófiatörténész Szabó András György (1964) rámutatott.

Később aztán az emberek az ember alkotta, de szigorú törvényeknek ezt a fogalmát kiterjesztették a természet szabályszerűségeire. Feltételezték, hogy a természetet ugyanúgy irányítják a törvények, mint ahogy az emberi társadalmat is törvényeknek kell irányítaniuk, és nem az önkénynek.

A 19. század közepén olyan szerzők, mint John Stuart Mill, Auguste Comte és Karl Marx munkáiban egy második fordulattal kiterjesztődött a természeti törvény fogalma az emberi viselkedés szabályszerűségeire: az emberi viselkedés olyan törvényeket követ, melyek ugyanolyan szigorúak, mint a természeti törvények. A korai modernek, különösen Descartes számára az emberi szándék kivételt jelentett a mechanikus törvény irányította világból (Shapin 1996). Ezt ekkorra elvetették. Ez a kiterjesztés nemcsak az emberi elme, majd az emberi viselkedés kontextusfüggetlen értelmezését tette lehetővé, hanem a jelentés nélküli értelmezést is. Ez a lépés meglehetősen fontos volt: előfeltételt jelentett az emberi elme és viselkedés tudományának kialakulásához. Ugyanakkor megkérdőjelezhető teljesítmény volt az emberi elmének tulajdonított „értelmetlen vagy értelem nélküli” státus révén. A 3.2. táblázat ezt a körforgást mutatja.

4.12.2. Az elme mozaik megközelítése

Különösen Hume-ot követően az empirista iskola számos filozófusa az elméről, akárcsak a fizikusok a tárgyak világáról, dekomponált módon kezdett gondolkozni, úgy fogva azt fel, mint ami minőségileg egyöntetű tömegpontokból áll. A tudattartalmak, még a legbonyolultabbak is dekomponálhatóak lesznek összetevő benyomásokra. A lelki életnek mozaikszerű jellege van, ahol is az elemek mind visszavezethetők a benyomásokra. Kapcsolataik teljességgel mechanikus, vagyis nem intencionális szabályszerűségeket követnek. Nem kell új törvényeket feltételezni minden dologra, pusztán néhány alaptörvényt kell felfedezni, mint a newtoni mechanikában.

2.15. táblázat - 3.2. táblázat. A törvényfogalom sorsa az emberi természetre való kiterjesztése során

Törvények típusa	Forrás	Működés
a törvény jogi fogalma	emberi döntés	intencionális
természeti törvény	természet állapota	értelmetlen
a társadalom és mentális	az emberi természet	az emberek is értelem
tudományok törvényei	állapota	nélküliek

A mechanikának ez az átfogó szerepe, vagyis az általános, kontextusfüggetlen törvények kis halmazának feltételezése a lelki életre vonatkozóan igen erőteljesnek és fontosnak bizonyult. Volt azonban a mechanikának egy szubsztanciális és szűkebb értelmű hatása is az empiricisták mechanikus felfogására. Ez az elme mechanikus materialista értelmezését eredményezte. Hume maga, amint láttuk, nagyon gondosan ügyelt arra, hogy elkerüljön minden materiális magyarázatot az általa javasolt fenomenális törvényszerűségekre. David Hartley (1705-1757) azonban újra felveszi Hobbes gyűlöletes eszméit. Mikor 1749-ben az asszociációs metaelmélet szisztematikus rendszerezését publikálta, két elvre alapozott. Az egyik az asszociációk általános magyarázó ereje, a másik viszont az idegrendszeri működések és a lelki érvek közötti feltételezett megfelelés. A miáltalunk felvett dimenziók szempontjából volt doktrínája a belső redukcióra (asszociációk), de a külső redukcióra is (a lelki élet törvényszerűségeinek visszavezetése az agyműködésre). Ferri (1883) Hartley szövegének különböző részeit elemezve némi kétértelműségre mutatott azonban rá. Hartley hivatalos programja nem volt világosan materialista: tagadta azt, hogy a mentális minőségeket vissza lehetne vezetni az anyagiakra, s későbbi terminológiát használva fenomenológiai parallelizmust sugallt. Részletesen kidolgozott rendszere azonban a mentális világnak az idegrendszeren alapuló világra történő visszavezetését sugallta. Mindez természetesen az idegműködés elektromos elméletét jóval megelőzve történt. Hartley felfogása szerint az ingerlések az idegekben vibrációkat váltanak ki. A képzetek e vibrációk nyomai. Az asszociációk mind az érintkezésre vezethetők vissza, az egyidejű vagy egymást közvetlenül követő vibrációk pedig rezonancia- szerűen kiváltják egymást. Nem meglepően egy materialistától, Hartley az asszociatív kapcsolat gondolatát kiterjesztette a motoros mozzanatokra is: a mozgások is kapcsolatba kerülnek egymással. Ezt később felvette rendszerébe Brown is, még később pedig Alexander Bain, amikor a szokások magyarázatában az evolúciós gondolatokat és az asszociácionizmust próbálta összekapcsolni.

Joseph Priestley (1733-1804) igen nagy szerepet játszott e gondolatok terjesztésében, de mint Warren (1921) megemlíti, a materializmus elleni teológiai indulatok miatt ez a kampány nem szükségszerűen támogatta az asszociácionizmus ügyét. Figyelemre méltó, hogy Rapaport (1938) modern összefoglalása például teljességgel megfeledkezik Hartley és Priestley munkáiról. Úgy tűnik, hogy semmi üzenettel nem bírnak számára az asszociációelmélet belső vagy mentális szerveződéséről, pusztán annak fizikai megvalósítására vonatkozó elméletek.

4.13. A mentális mechanika és a mentális kémia

Hume és Hartley munkái kialakították az asszociáció mechanikus szerepének teóriáját. Ez az, amit Bever, Fodor és Garrett (1968) a mi korunkban az asszociácionizmus Terminális Metaposztulátu- mának neveztek. E szerint lényegében, ami belül mentálisan kapcsolatba kerülhet, meg kell, hogy feleljen valaminek a tényleges viselkedésben. Nincs mód valódi rejtett (mentális) egységekre.

Anderson és Bower (1973) modern áttekintésükben ezt a metaposztulátumot három különböző tézisre bontották szét:

1. 
   Érzéki tézis. Minden pszichológiai egységnek az érzékelésben kell erednie és arra kell visszave- zethetőnek lennie.
   
2. 
   Konnekcionista tézis. Az elemek csak érintkezéssel, asszociációval kerülnek kapcsolatba egymással.
   
3. 
   Mechanisztikus elv. Minden viselkedés és a mentális élet megmagyarázható a két fenti tézis segítségével olyan kiegészítő elveket használva, mint az asszociatív láncok és így tovább.
   

Bár Hume és Hartley révén az empiricista irányzat a harmadik tézist általánosan elfogadta, s ez végső csapást jelentett az olyan kiegészítő elvek számára, mint a belső reflexió, számos további probléma várt megvitatásra, különösen a második tézist illetően. Ahogy Anderson és Bower (1973) rámutatnak, a különböző asszociácionista szerzők igencsak megosztottak voltak egymást közt a tekintetben, hogy az érintkezés mellett megengedjenek-e olyan egyéb elveket is, mint a hasonlóság.

Valójában ezeknek az elveknek a tagolása az empirista filozófiai pszichológiát egy óramű szerkezeti modell keretébe szorította be. A Karl Popper (1972) által a tudományos modellek tipológiájára javasolt megoldásban szembeállíthatjuk egymással azokat a modelleket, amelyek egy rögzített korlátokkal és korlát-kielégítéssel jellemezhető mechanizmust használnak (ezek az óraműmo- dellek), s szemben velük dinamikus modelleket, melyek kibontakozó interakciót tételeznek fel az erők között (ilyenek a felhők), ahol is a korlátok bizonytalanok, s a struktúrák dinamikusak. Mind az empiricista pszichológia, mind az idegrendszer működéséről formálódó elképzelések az óramű- modellek közé tartoztak. Egy további évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a biológiai orientációjú megismerési modellek a pszichológiában komolyan vegyék a felhőszerű megközelítéseket. Az igazat megvallva az óraműmodellek még ma is újra megjelennek, például a mesterséges intelligencia kutatásában, valamint az információfeldolgozást előtérbe állító pszichológiában a rögzített kódolási lépések keretében.

4.13.1. Ellenreakciók

4.13.1.1. Próbálkozások az aktív elme fogalmával

Az empiricista hagyomány fejlődése nem állt meg az alapelvek kidolgozásánál. Igazából számos új javaslat körvonalazódott a második elv tagolását tekintve. E fejlemények megértéséhez tudnunk kell, hogy mind a brit szigeteken, mind a kontinensen, a francia felvilágosodásban az uralkodóan empiricista felfogás ellenállás és intellektuális reakciók közepette vált uralkodóvá. Különböző okokból s különböző helyeken az „uralkodó” filozófiák többnyire egy ezzel rivális tudatelméletet fogalmaztak meg. Ez megkérdőjelezte az empiricista elmélet mechanisztikus és gépies építkezésének leegyszerűsítő feltevéseit, és ehelyett egy aktív lelket javasolt. E felfogásoknak sokszor volt vallásos és spiritua- lista ihletésük (lásd erről Baldwin 1913, 2. kötet, 47-48. o.). A brit szigeteken a skót iskola különösen fontos szerepet játszott. Bizonyos értelemben ők újrakonstruálták a képességlélektant: a mentális működések sokrétűsége mellett álltak ki. Thomas Reid (1711-1796) újra hangsúlyozta a megismerő és motiváló erők elkülönítésének fontosságát. Az „Emberi elme aktív erőiről” szóló tankönyveivel különösen nagy hatást gyakorolt a vallási alapú lélektani oktatásra Amerikában. Az elfogadott rendszerekre való támaszkodás helyett alapelvként a józan észre való támaszkodást hangsúlyozta. Erkölcsi elveiben szintén szembeállította az empi- ricista elméleten alapuló érdekközpontú felfogást az „erkölcsi érzéken” alapulóval, nem minden moralizáló felhang nélkül. Franciaországban hasonló szerepet játszott Fran^ois-Pierre Maine de Biran (1766-1824). Maine de Biran egy olyan aktív elmefelfogást dolgozott ki, melyben Condillac alapvető téziseit a tapintás szerepéről egy absztraktabb elvvé alakította át. Maine de Biran szerint a megismerésben a legfontosabb mozzanat egy intim belső érzék, s a megismerésben aktív szerepük van akarati erőfeszítéseinknek és ezen erőfeszítések tudatosulásának. A belső tér az Ego alapja: az Ego a környezeti tárgyakból átélt ellenállásokból kiindulva alakul ki. Ez a felfogás meglehetősen vitatott volt, közvetve azonban a természettudományok szigorúságán keresztül Ernst Webernél az izomérzékre vonatkozó gondolatok kialakulásához vezetett. Fenomenológiai felfogása oly provokatív volt, hogy Jean Piaget százötven évvel később, 1965-ben is relevánsnak tartotta Biran munkásságát a filozófiai pszichológia veszélyeit tárgyalva.

Az aktív elmét, s nem az óraműszerű mechanizmusokat hangsúlyozó különböző megközelítések nem rendítették meg az empiricisták hitét a tudományos, vagyis mechanisztikus elemzésben a lelki életről. Ugyanakkor lágyították és módosították nézeteiket. Ezeknek az idealista-racionalista, s néha misztikus megközelítéseknek a hatására a fenti második tézis, a konnekcionista érvényessége vált alapvető kérdéssé az asszociációs doktrína hívei számára. Mai terminológiában ez úgy hangzik, mint annak kérdése, hogy vajon az egész mentális élet mechanikus gépezetnek tekinthető-e, vagy fel kell-e tételeznünk, ha nem is a lélek aktivitását vagy misztikus erőket, de alternatív működéseket is, például szabályokat, mint ma sokan hirdetnék (Pinker, 1991). Miután a Locke-nak megfelelő belső reflexió százévnyi fogalmi küzdelem után kiiktatódott, új címszavak alatt hasonló kérdések merültek fel.

4.13.1.2. A szuggesztió másodlagos törvényei: Thomas Brown

Thomas Brown (1778-1820) mutatta legvilágosabban az úgynevezett skót iskola hatását. Egész terminológiája lágyabb megközelítést sugall, mint amit Hartley és követői használnak. A kapcsolatokat nem asszociációknak nevezi, hanem szuggesztiók- nak. Szemantikailag ez gyengébb és értelmezettebb kapcsolatokat jelent a mentális egységek között. Az egyik képzet sugallja a másikat anélkül, hogy tényszerű kapcsolat lenne közöttük. Hamarosan bírálták is, ha nem is élesen a későbbi asszocionisták, mint például J. S. Mill, arra hivatkozva, hogy Brown Hartley-nak túl felszínes és könnyed követője volt, aki nem igazán értette meg előfutárának erőteljes üzenetét (Ferri 1883, 81. o.). Brown azonban terminusai megválasztásával meglehetősen világos. Azt hirdeti, hogy „a szuggesztió idején valójában pusztán annak vagyunk tudatában, hogy egy érzést követ egy másik – és nyilván nem vagyunk tudatában valami korábbi folyamatnak, melytől ez a szuggeszció függene” (Brown, idézet Warren 1921, 26. o. nyomán).

Brown fenomenológiai hozzáállása finom megkülönböztetéseket tesz lehetővé a kapcsolatok fokozatait és forrását illetően. Alapvető törvénye a közelség törvénye, három elsődleges szuggesztiós törvényre bontható fel: a hasonlóság, az ellentét és a tér-idői közelség törvényére. Brown azonban még továbbmegy a kapcsolatok megsokszorozásában, és ezzel a konnekcionista elv felszabadításában. A lelki élet összhangjának gazdagságát és változatosságát lefedendő, másodlagos szuggesz- tiós törvényeket is felvet. Brown szerint ezek a másodlagos törvények a módosító törvényekre vonatkoznak. Vagyis Brown beemeli azokat a kon- textuális mozzanatokat (Warren 1921), melyek a mentális jelenségek törvény alapú tárgyalásából olyannyira hiányoztak. Ha egy dolognak két másik dologgal van hasonlósági viszonya, akkor mi határozza meg, hogy melyiket vesszük elő? A másodlagos törvények ezeknek a kontextuális kérdéseknek az átfogására szolgálnak. A hétköznapi élet és az emlékezet finom ismeretéről tanúskodnak ezek a törvények. Listájuk Warren (1921, 28-30. o.) nyomán a következőképpen néz ki:

1. 
   Viszonylagos tartam.
   
2. 
   Élénkség.
   
3. 
   Gyakoriság.
   
4. 
   Újdonság (közelség a jelenhez).
   
5. 
   Kapcsolat kevesebb asszociátummal. Az egyedibb kapcsolatoknak nagyobb a felidézési értékük.
   
6. 
   Alkati különbségek az egyének között.
   
7. 
   Érzelmi variációk egyazon személyen belül.
   
8. 
   Ideiglenes állapotváltozások, mint betegség, részegség.
   
9. 
   Korábbi szokások.
   

Brownnak hosszan tartó hatása volt annak révén, hogy a minőségi és a kontextuális tényezőket hangsúlyozta. A kísérleti pszichológiának hosszú ideig fog tartani, amíg eléri a kontextualizmusnak ezt a szintjét. Nem sokkal Brown után azonban megjelentek az ellenreakciók és a szigorúbb mechani- zációs törekvések.

4.13.2. Mechanikus felfogások: James Mill

James Mill (1773-1836) 1829-ben publikálta Az emberi elme jelenségeinek elemzése című művét (a 60-as években fia, John Stuart Mill és Alexander Brain újra kiadták a könyvet). Az idősebb Mill megpróbált megszabadulni minden olyan „magasabbrendű elmebeli képességtől”, amit más asszociácionisták esetleg otthagytak volna. Megpróbálta elemi érzéki összetevőkre bontani a lelki élet egészét; ráadásul ezek kapcsolata teljességgel passzív lenne és pusztán egy törvényt, az érintkezés (kontinuitás) törvényét követné. Ez utóbbinak két aspektusa van azonban, a „szinkron rend” és a „szukcesszív rend”. Minden további felmerülő asszociációs törvényről ez adna számot. Az okozás és a hasonlóság mind vissza- vezethetőek lennének elvileg az érintkezésre. „Azt hiszem ki fog derülni, hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy a hasonló dolgokat együtt lássuk”, mondja Mill a hasonlóság elvéről (1829, 79. o.).

James Mill teljesen mechanisztikus felfogása nem tűnik valami izgalmasnak. A saját idejében azonban igen befolyásos volt. Először is azért, mert azt ígérte, hogy a komplex jelenségeket a mentális mechanika egyszerű törvényeire engedi visszavezetni. Ahogy Warren (1921, 37-50. o.) megemlíti, James Mill kezdte meg a logikai állítást is úgy kezelni, mint az asszociatív elvek kiterjesztését. S ő volt felelős annak világos kimondásáért, hogy az igazság kérdése a mentális szerveződés kapcsolatában irreleváns: az igazi és a téves hiedelmeket ugyanúgy kell kezelnünk. Az igazságnak nem szabad szerepet játszania a mentális mechanikával kapcsolatos megfontolásokban. Ez a gondolat máig fennmaradt. A mai pszichológia ugyanolyan asz- szociatív hálózatok keretében kezeli a tudományos ismeretet és a naiv taxonómiát. Az asszociatív elvek visszavezetése egyetlen elvre, mely az érintkezésen alapul, döntőnek bizonyult a mai pszichológiában. Sokak számára elérhetetlennek s megalapozatlannak tűnt Mill idejében s ma is az a próbálkozás, hogy a hasonlóságot visszavezessük az érintkezésre. A mai neurális hálózatelmélet azonban, valamint az egész konnekcionista mozgalom alapvetően azt hirdetik, hogy a struktúra és a hasonlóság visszavezethetők az elemek hálózatában meglévő kontinuitásra, ahol is minden csomópont vagy egység egyetlen mikro- jegyet képvisel. A hasonlóság az aktivációs vektorok átfedésére vezethető vissza. Vagyis korántsem halott még az a felháborító gondolat, hogy a hasonlóság visszavezethető az érintkezésre. Ami azt illeti, számos hálózati javaslat van erre. Nem csak az érintkezésen alapuló asszociáció kizárólagos természetéről beszélnek, hanem az észlelt vagy élménybeli hasonlóságot is visszavezetik az idegrendszerben található szomszédsági vagy érintkezési viszonyokra. Paul Churchland (1995) például az élménybeli dimenziókat az idegrendszeri struktúrák tengelyeire igyekszik visszavezetni.

Ez a hasonlóság a mai idegrendszeri redukcio- nista megközelítésekkel (szemben) azért ironikus, mert mint Ferri (1885, 82-85. o.) részletesen elemezte, Hartley-tól eltérően James Mill maga nemigen támaszkodott fiziológiai megfontolásokra. Úgy tett, mintha fenomenológiai konnekcionista lett volna, olyan, aki ma nem sugallná, hogy az általa feltételezett egységek tényleg megfelelnének a neuronoknak.

Ez az elementarizmus mint a modern pszichológia jellemzője a tudományos elméletek ontológiai elkötelezettségeinek és a karteziánus elemző hozzáállásnak a kombinációja volt. Hosszú időn keresztül inkább ideológiai kritikusai, mintsem professzionális tudósok bírálták. Figyelemre méltó ezért, hogy a 20. században az egész mozgalom alapjait a legvilágosabban a kísérleti pszichológiában az alaklélektan kérdőjelezte meg. Az alaklélektano- sok világosabban, mint a kevésbé tagolt, általános holisztikus bírálók, kifejtették, mi is a hiba az ele- mentarizmussal. Nézeteik szerint ez a klasszikus elementarista elmefelfogás a következő tézisekre vezethető vissza:

1. 
   A mozaik- vagy füzérhipotézis.
   
2. 
   Az asszociációs hipotézis.
   

„Meglehetősen önkényes, hogy mi is kapcsolódik az egyidejűségben és az egymásra következésben. Magához az együttjáráshoz a tartalmak vagy a tartalmak viszonya ténylegesen irreleváns.”

Wertheimer 1922/1938, 13. o.

Az alaklélektani mozgalom egy jelentésen alapuló megközelítést javasolt ehelyett, mely az alulról felfelé folyamatokat felváltaná a felülről lefelé történő megoldásokkal. Ezen felül az „és kapcsolatokat” jelentésen alapuló kapcsolatokkal váltaná fel. Az elemek itt részekké válnak, s e felfogásban az asz- szociáció csak a fáradtság, a mentális leépülés és hasonló szélsőséges állapotok jellemzője lenne.

4.13.3. A mechanikus felfogás meghaladása: John Stuart Mill mentális kémiája

James Mill fia és kiadója, John Stuart Mill (18081873) nem kísérelte meg, hogy kövesse apját az érintkezési kapcsolatok és a mentális mechanika útján. Az ifjú Mill saját doktrínáját mentális kémiának nevezte. A pszichológia az ő számára is a mentális elemek kombinációival foglalkozik.

A pszichológia tárgya tehát azoknak az egymásra követési törvényszerűségeknek a tanulmányozása [...] melyeknek megfelelően az egyik mentális állapot követi a másikat; aminek megfelelően a másik okozza, vagy legalábbis azt eredményezi, hogy kövesse őt.

Mill, J. S. 1843, II. kötet, VI. könyv, 4. fejezet, 3. paragrafus, 500. o.

A lelki életben vannak olyan lehetséges kapcsolatok, melyek puszta kombinációknak felelnek meg. Vannak azonban mások, melyek új minőségeket eredményeznek. Ez utóbbiak olyanok, mint a kémiai reakciók: új anyagok jönnek létre, melyek nem mutatják az eredeti elemek tulajdonságait. Mikor ezt idézzük Milltől, nem szabad elfelednünk, hogy maga a kémia az elegyek és vegyületek elkülönítésével ekkoriban kibontakozó tudomány, a kémiából vett párhuzam nem annyira triviális, mint ameny- nyire ma annak tűnik.

Az összetett képzet, mely több egyszerű képzet összekeveréséből keletkezik, amikor tényleg egyszerűnek tűnik, akkor [...] az egyszerű képzetek eredménye vagy azok generálják, s nem azokból áll. Képzetünk a narancsról valójában bizonyos szín, egy bizonyos forma, egy bizonyos íz és szag és így tovább, egyszerű képzeteiből áll [...] Nem tudjuk azonban észlelni még olyan egyszerű esetben sem, mint amikor a szem egy tárgy formáját észleli, mindazoknak a képzeteknek a sokaságát, melyeket más érzékekből vezettünk le [.] Ezek tehát a mentális kémia esetei: ekkor azt mondhatjuk, hogy az egyszerű képzetek a komplex képzeteket generálják, s nem alkotják.

Mill, J. S., uo., 503. o.

Egy másik eltérés apjához képest az, hogy milyen fontosságot tulajdonít J. S. Mill a hasonlóságnak az asszociáció törvényeinek listájában (a többiek az érintkezés és a gyakoriság). Általánosan fogalmazva az elme megközelítésében „liberálisabb”, mint apja. Az igazat megvallva azonban igazi adalékai a pszichológiához máshonnan származnak. Először is abból az állandó törekvéséből, hogy vitázó módon az asszociácionizmust mint a „köznapi filozófia” egy sajátos formáját védje, szemben a skót iskolából induló Hamilton javasolta felfogással. Stuart Mill az elmére vonatkozó spekulatív fogalmakkal szemben az empirikus elvek védelmezője volt. Miközben azonban ellenezte a spekulációt, egy meglehetősen kidolgozott spekulatív rendszert javasolt, melynek vannak párhuzamai a mai reprezentációs felfogásban.

Érdemes Mill megközelítését a mai reprezentációelméletek szempontjából tekinteni, azt a megközelítést, melyben a „generálás” eltér az „összetételtől”. Győri Miklós (1995) meg is tette ezt az összehasonlítást. Ebből kiindulva én azt emelném ki, hogyan kapcsolódik Mill felfogása a Jerry Fodor (1990; 1996) javasolta tudatfilozófia két kulcskérdéséhez. Az egyik az elmében meglévő oksági viszonyok és a kijelentések közötti implikációs viszonyok közti izomorf kapcsolat. Az elme reprezentációs elmélete ahogy azt Fodor (1996) képviseli, két hálózatot tételez fel. Az egyik az egyedített mentális állapotok oksági hálózata, a másik pedig a kijelentések közti kapcsolatok logikai (következtetéses) hálózata. A propozicionális hozzáállások (olyasmire kell gondolni, mint hiszem, hogy szeretném, hogy tudom, hogy és így tovább) oksági szerepe a nekik megfelelő kijelentések szemantikai vagy logikai szerepét tükrözi (Fodor 1996). Ez a hozzáállás egyszerre hasonlít és eltér attól, amit J. S. Mill képviselt, amikor az elme természettudományos megközelítését hangsúlyozta, s ugyanakkor a gondolkodás logikai szerveződését. A nagy különbség természetesen az, hogy Fodor és mások számára mindez egy beépített „gondolati nyelvet” feltételez, egy kiinduló logikai szerveződést, valamint egy indukcióellenes hozzáállást. Míg Mill kettős hiedelmeit egy indukcionista és empiricista ideológiai meggyőződéssel kapcsolta össze.

A másik megszorításokkal alkalmazható párhuzam a kompozicionalitás: a legtöbb mai reprezentációs elmélet nyelvszerű megközelítést alkalmaz a reprezentációra, és azt hirdeti, hogy van egy olyan kompozicionális szemantika, amely nem tér el attól, amit Gottlob Frege 1892-ben javasolt. Az összetett kifejezések jelentése levezethető összetevő részeikből s a köztük fennálló viszonyokból. A szavak jelentése, valamint a mondattan együttvéve lehetővé teszi, hogy a fekete ló kifejezés jelentését levezessük a fekete és a ló szavak jelentéséből. Stuart Mill fogalma a „generálásról”, melyet szembeállít az „összetétellel” lehetővé teszi, hogy hasonlóképpen értelmezzük az ő mentális kémiai elképzelését. Meglehetősen nehéz kiterjeszteni azonban ezt az értelmezést. Mill tényleges példája a mentális kémiára és a „generálás” fogalmára többnyire az észrevétlen és tudattalan perceptuális kapcsolatokkal függenek össze. S amint erőfeszítései a logikai struktúra asszociatív alapjainak megmutatására illusztrálják, elfogadta azt az álmot, hogy minden logikai struktúrát vissza lehet vezetni puszta összeg kapcsolatokra.

A mai reprezentációs elméletek szempontjából figyelemre méltó, hogy a mentális kémia példái mindig az emberi elme strukturális viszonylataira vonatkoznak, a perceptuális asszociáció és a tanulás folyamataira, míg az egyedi fogalmakat egyszerű összegzéssel vagy „kompozicionálisan”

lehet magyarázni. A mai nativisták számára az elme szerveződése és az egyedi ismeretek struktúrája hasonló elveket követ. E tekintetben is Descartes széles értelmezésére mennek vissza.

4.14. A haszonelvűség és a gazdasági ember

Az empiricisták természetesen hosszan értekeztek az emberi „szenvedélyekről”, az érzelmekről és az embert mozgató erőkről is. Hume például értekezésének egy egész könyvét az érzelmi világnak szentelte. Az atomisztikus teória az érzések világára is érvényesnek tűnik. Hume az emberi érzelmi világot a szeretet és a gyűlölet érzelmeire, valamint ezek egymással és a képzetekkel való asszociatív kapcsolataira támaszkodva építette fel. Az érzelmek bizonyos elemi érzések kombinatorikájából jönnek létre.

4.14.1. A gazdasági ember és a motiváció fogalma

Az empiristák motivációs és érzelmi elképzelései új ízt kaptak, mikor a 18. század vége táján ösz- szekapcsolódtak a gazdaság, az etika és a politika utilitariánus iskolájával. Azt is mondhatnánk, hogy a 19. századi haszonelvűség és az asszociácioniz- mus kiegészítették egymást. Az egyik az embert mozgató erőkkel foglalkozik, míg a másik az ember kognitív erőforrásaival. A kettő együtt az ember koherens képét alkotja, mégpedig oly módon, ami különböző felújított pragmatizmusok formájában máig is velünk van. Láttuk, hogy később ezeket a fejleményeket kategorikusan általánosítva, ugyanez a törekvés jellemzi Kant felfogását is. Tudományosan vázolhatók a mozgatóerők és képzetek mechanikái, és minden emberi jelenség az emberi természet eme kisszámú sajátosságának kibontakozására vezethető vissza. A társadalmi élet vagy a társas élet tehát visszavezethető mögöttes természeti tendenciákra. Így azután az emberi természet egyetemes kontextusmentes törvényei feltárhatók. Ezek a törvények egy önző, racionális gazdasági embernek felelnek meg.

Jeremy Bentham (1748-1832) a haszonelvűség legvilágosabb és legprogramszerűbb képviselője volt. Az asszociációs elmélet a kognitív oldalon kampányba kezdett az elme misztikus belső erői ellen. Ugyanily módon a haszonelvűség egy civil társadalom racionális etikájának nevében kiállt a moralizáló erkölcstannal szemben, mely teljességgel az ember „valódi természetén” alapulna. Ez a harc számos hasonlóságot mutatott az asszo- ciácionisták és azon vallásos gondolkozók közötti feszültségekre, akik legtöbbször „az aktív elme” felfogását képviselték. Az aktív elme fogalmát illetően a modernizálók ellenfele egy öröktől fogva adott elemzetlen kiindulópont volt „a halhatatlan lélekben” és annak képességeiben, majd később az Egóban, vagy a moi-ban, ahogy a 19. századi francia intellektuális életben mondani fogják. Az ember mozgatóerőit tekintve az utilitarianizmus ellenfele az „erkölcsi érzék” feltételezett felsőbbrendűsége lenne.

A haszonelvű emberi lény, akit megfosztottunk minden olyan megfontolástól, mely elavult erkölcsi tekintélyhez kötné, pusztán érdekeit követné. Így azután az erkölcs célja nem az lenne, hogy elítélje az embereknél ezeket a tendenciákat. Ehelyett célunk az lenne, hogy egy olyan társadalmat építsünk, melyben nincsenek illúzióink, s mely megfelel ezen elveknek. A szükségtelen emberi szenvedés annak az eredménye, hogy nem vagyunk tekintettel az emberi természet általános törvényeire. Vagyis, a pusztán az érveken alapuló társadalmi szerveződés erkölcstelennek tűnik a régi stílusú moralisták számára, de igazából ez csökkenti a szenvedést és az új iskola számára ez az erkölcsi helyesség kritériuma.

Ma ehhez hozzátennénk, hogy ez a hozzáállás azt is magában foglalná, hogy csökkentenünk kell azt a belső szenvedést, mely pusztán erkölcsi tekintélyen, vagy ahogy később nevezni fogják, a belsővé tett felettes énen alapszik.

Vitatott kérdések – Az induktív logika és a pszichologizmus kérdése (J. S. Mill)

Az ifjú Millnek más okai is vannak, hogy mentális kémiája mellett kiemelkedő szereplőjévé váljon a pszichológia történetének. Logikai rendszere s általános emberképe korának értelmiségi életében központi szereplővé tette. Vezető alakja volt a liberális politikai gondolkozásnak és a pozitivizmusnak. Mai értelmezői sokszor ezen aspektusok egyik oldalát követik. A szabadság bajnokaként mutatják be, anélkül, hogy utalnának arra a tényre, hogy ugyanakkor ő volt a tudományos hozzáállás bajnoka is. Vagy fordítva, pozitivizmusát mutatják be, erkölcsi meggyőződéseit és erre vonatkozó elméleteit semmibe véve. Az empiricizmus és az ember tudományos megközelítésének híve volt, s ugyanakkor hitt a személyiség központi jelentőségében és kul- tivációjában. Jelentősége túllép a pszichológián és a tulajdonképpeni filozófián, s túllép saját századán is. Logikája megpróbálta meghaladni a puszta absztrakciókat. A hagyományos deduktív logikával szemben az induktív logika elsődlegességét és fölényét hirdette. Ez az utóbbi természetes vonzalommal bírna a tágan értelmezett empiricista ismeretelmélethez, s az empirikus természettudományok fejlődéséhez is. Olyan logikára van szükségünk, mely megfelel a tapasztalati tudományoknak. Ez azt jelenti, hogy egy megfigyeléses ismeretelméletet követve egyedi tényekből indulna ki, és az általánosítások felé mozdulna el. John Stuart Millnél mindez nem pusztán annak a programja, hogy induktív logikával kell kiegészíteni a deduktív logikát. Ez már részben Francis Baconnál is megvolt évszázadokkal korábban. Mill programja azt a tézist jelentette, hogy a klasszikus deduktív logika látszólag deduktív és apodik- tikus törvényei valójában az indukción alapulnak. A John Stuart Mill által adott értelmezés a hagyományos pszichologizmusokra azt mondja ki, hogy amikor a maior premissza egy általánosítást foglal magában, például azt, hogy minden ember halandó,akkor ez valójában rövidítése annak a ténynek, hogy Kovács halandó, Nagy halandó, Fekete halandó és így tovább. Ennek alapján az a következtetés, hogy Szókratész halandó,igazából egy indukción alapulna. E felfogás szerint végső soron a deduktív szillogizmusok tautológiák lennének.

Vagyis Mill beteljesítette a teljesen nominalista elmélet ígéretét, miközben realista volt az emberi elmét és a rá vonatkozó törvényeket illetően. Hogy lehet kiegyenlíteni ezt a látszólagos ellentmondást? Úgy, hogy a logikát és az elme minden magasabb szerveződését elvileg a pszichológia törvényeire vezetjük vissza. Mindez elkötelezi John Stuart Millt közismert pszichologizmusa mellett, mely egyszerre volt a 19. századi humán és társadalomtudományok kiindulópontja, s ugyanakkor lázadási és viszolygási kiindulópont is volt sokak számára, beleértve olyan eltérő irányzatú filozófusokat, mint Frege, Husserl és Sir Karl Popper, olyan szociológusokat, mint Durkheim, és történészeket, mint Dilthey.

Mill számára az induktív logika az empiricista gondolkodás fejlődésének utolsó fázisa volt. Miközben Hume szkeptikus volt az indukció szerepét illetően, Mill számára az indukció volt az egyetlen bizonyítási mód, még akkor is, hogyha ingatag volt. Mindez azért releváns, mert azt sugallja, hogy még azok a tények is az egyénített és atomisztikus tudás magyarázó hatalma alá tartoznak, melyek évszázadokig a racionalista hagyomány keretébe sorolódtak. Az ő stabil vonatkoztatási pontjukat és erődítményüket az empiricisták ellen, vagyis a logika törvényeit és a matematikát, szintén vissza lehet vezetni a megismerés elementarisztikus törvényeire.

Kudarcra ítélt vállalkozás volt ez már a maga idejében. A matematika fejlődése hamarosan átlépett Mill feje felett. Igazából, ahogy Bertrand Russell (1968) megemlíti, John Stuart Mill belső intellektuális drámája az volt, hogy sem a modern formális logika jelentőségét, mely az ő korában kezdett már kibontakozni, sem Darwin elméletének fontosságát nem vette észre.

Ami a logikai fejleményeket illeti, a matematika és logika kibontakozása során olyan formális modellek kezdtek megjelenni, melyek stabilabb kiindulópontot ígértek az absztrakt fogalmak számára a halmazelméletben, különösen Venn és George Boole (1815-1864) munkáiban. Boole (1854) maga egyenesen azt jósolta, hogy a fogalmakkal kapcsolatos matematika törvényeiről be fog bizonyosodni, hogy a gondolkodás általános törvényei. E tekintetben, alapjában véve ő volt az első felvetője annak a gondolatnak, melyet oly sokat vitattunk a mai társadalomban és pszichológiában, nevezetesen, hogy minden gondolkodás valójában számítás. „Boole álma” – ahogy azt kritikai dolgozatokban szokás ma nevezni (Hofstadter 1979; 1998) – mögött az a tézis áll, ami az emberi elme mai komputációs és kijelentés alapú elméleteinek ácsolatát adja. Érdekes módon száz évvel később a matematika és a logika megalapozásának formális iskolája, melynek saját korában erős pszichológiaellenes íze volt, a mai pszichológia egyik uralkodó iskolájának alapjává vált.

A matematika alapjait kereső szerzők a 19. század végén hamarosan észrevették, hogy az egyedi képzetek asszociatív játéka képtelen akár arra is, hogy a számfogalmat megalapozza, nem is beszélve más absztrakciókról. Később platonikus tárgyakon vagy halmazokon végzett műveletekben keresték ezek alapját. E folyamatban Mill nyílt asszociatív és érzékeléselvű pszichologizmusa fontos negatív szerepet játszott: ő nyújtotta a kritika, a cáfolat számára a részletesen kifejtett pszichologista rendszert. Vagyis Mill nem volt összhangban döntőnek bizonyuló logikai fejleményekkel, szintetikus pszichologista próbálkozása azonban alapvető negatív vonatkoztatási pont volt e tekintetben.

A pszichológia története számára Mill logikájának két aspektusa különösen fontos. Az első az, hogy újra hangsúlyozta a tudós munkája s az egyéni pszichológia közti hasonlóságot. Bizonyos értelemben újra elővette és újra élettel töltötte meg azt a hagyományt, melyet Bacon kezdeményezett, s amit Locke mint a „világos történelmi módszert” mutatott be (s amit Kant kriticizmusa megkérdőjelezett). Az induktivista gondolatmenetet követve úgy mutatta be a tudomány, valamint az egyéni megismerés fejlődését, mint ami egyedi kontingens tények gyűjtögetéséből áll. Mindez megadta az alaphangot a lineáris fejlődés vagy haladás kumulatív képzetéhez, mely egészen a 20. század 60-as éveiig uralta mind a tudósok, mind a társadalmi ágensek önképét, mind az emberi elme kibontakozására vonatkozó felfogások jó részét. Bármily megkérdőjelezhető is volt ez az induktivista megközelítés, számos területen ez vált a bevett felfogássá. Mill munkája e tekintetben nagy befolyással bírt, együtt Herbert Spencernek a haladásról írt ideologi- kusabb felhangú téziseivel.

Mill saját elmondásában azonban az ő alapgondolata az volt, hogy nemcsak hogy párhuzamok vannak a tudós munkája és a hétköznapi megismerés között, hanem a pszichológia törvényei meg fogják magyarázni a tudós munkáját is. E tekintetben Mill az empiricista nézőpont keretében lezajló pszichológiai fejlődés betetőződése.

Az egyéni pszichológia lenne általában a tudomány kibontakozásának magyarázata, különösen pedig a logikai struktúra magyarázata. A pszicho- logizmusnak ezt az erős programját először igazából nem Mill, hanem az 1830-as években, Németországban olyan szerzők fejtették ki, mint Friedrich Friesch és Edward Beneke, akik szerint (szemben koruk hegeli idealizmusával és spekulációival) minden filozófiát a pszichológia által adott önmegfigyelés adataira kellene alapozni. Mill lépése ezt a hozzáállást terjesztette ki azzal, hogy a logikát a pszichológia, feltételezések szerint általánosabb tudománya alá sorolta, s ezzel a pszichológia általános jelentőségét hirdette. A 19. század végén volt egy logikai mozgalom, mely ellene volt ezeknek a gondolatoknak, s amit Gottlob Frege és Edmund Husserl képviselt. Mások, mint Windelband és Rickert, újra megfogalmazták a kanti nézetet, s az etikára vonatkozóan kérdőjelezték meg a pszichologizmust. A logika és az etika nem alapozhatók meg a pszichológiában, mivel törvényeik nem közelítőek, s nem indukción alapulóak. Fontos emlékeznünk arra, hogy ez a lépés pontosan az ellentéte volt Mill lépésének.

Természetesen Frege és Husserl világosan meg is mondják, hogy alapvető kritikájuk Mill ellen irányult. (A korai pszichologizmus problematikus státusát jól áttekinti Abbagnano 1967, a későbbi, a pszichologizmussal kapcsolatos viták részletes intellektuális és társadalmi elemzését pedig Kusch 1995 adja. Erről még egyszer szólok a 10. fejezetben.) Ironikus érdekességű, hogy a korai pszichologizmus jó része azelőtt került kifejtésre, mielőtt a pszichológia maga megszerezte volna saját önállóságát. A „professzionális” pszichológusok sokkal gondosabbak lesznek téziseikben.

Sokan azonban átvették Mill üzenetét, vagy más pszichologista rendszereket bontakoztattak ki. A 19. század utolsó harmadának egyik vezető gondolata az az általános hit, hogy az emberi társadalom, művészet és általában még a tudomány megértésének kulcsát is az emberi természetnek a pszichológia által nyújtott értelmezésében kell fellelnünk. Mondani sem kell, milyen lendületet adott ez a fejlődő új tudománynak. Voltak azonban tágabb következményei is. Pszichologisztikus iskolák a 19. század végén jelentek meg a humán tudományokban. A pszichologizmus abban az értelemben kapcsolatban volt a pozitivizmussal, hogy a pozitivisták szerették volna megkerülni az utalást bármilyen megfigyelhetet- len misztikus entitásra. Ezért aztán boldogok voltak, ha a társadalmi jelenségek szilárd bázisát az emberi elme feltételezett törvényeiben lelték meg. Németországban mindez legjellemzőbb az úgynevezett újgrammatikus iskolára volt, melynek vezéralakja Hermann Paul. O olyan elveket használt, melyeket az asszociációs pszichológiától, főként Herbarttól vett át, hogy viszonylag vagy látszólag szilárd alapot adjon a nyelvi változásra nézve. Az asszociatív törvények és az analógiaalkotás voltak a nyelv magyarázó elvei: az egyéni elme adta meg a társas konstruktumok megértésének a kulcsát. Mint Karl Popper (1988) pszichologizmus elleni híres bírálatában kifejti, Millnek és a pszichologista mozgalomnak egy szempontból igaza volt. Mivel individualisztikusak voltak, könnyedén elkerültek olyan misztikus fogalmakat, mint a „csoportlélek” és effélék. Ugyanakkor félreismertek egy olyan mozzanatot, melyet nagyjából ugyanekkor ismert fel és állított középpontba Karl Marx: azt, hogy a társas jelenségek alapvető jegye, hogy motivált cselekvéseinknek nem szándékolt következményeik vannak. Igazából ezek a nem szándékolt következmények adják a társadalomtudomány sajátlagos tárgyát, s itt az egyéni lélektan törvényei nem segítenek. A strukturális és kontextuális jegyeknek van magyarázó értékük.

Mill tudományelméleti felfogását tekintve figyelemre méltó, hogyan bírálja pozitivista kortársát, Auguste Comte-ot. Mill először is meglepődik Comte arisztokratikus felfogásán, mind a társadalomszervezésre, mind a tudomány fejlődésére nézve. Mill szerint a tudományban nagyobb szerepének kell lenniük a nyitott kérdéseknek. A pszichológiához közelebb lépve, Mill Comte-tal szemben azt hirdeti, hogy van mód a tudományos pszichológia megalkotására: a Comte számára oly fontos önmegfigyelési korlátok Mill szerint meghaladhatók azzal, amit ma rövid távú emlékezetnek neveznénk, másrészt a párhuzamos feldolgozás képessége révén.

Másik érdekes tétele Comte-tal szemben a logikával és a tudományos bizonyítással kapcsolatos. Mill szerint Comte tudományra vonatkozó nézeteinek korlátja az, hogy nincsen bizonyításelmélete. Egy induktív logikát bevezetve biztonságosabb alapokon állna. Az indukciónak az az egész koncepciója, mely a 20. században oly problematikussá vált (lásd például Popper 1997), Mill számára központi jelentőségű volt. Követői a természettudományokban pedig, különösen Helmholtz, ezen a vonalon próbáltak továbblépni. Helmholtz dolgozta ki az induktív következtetések gondolatát egy egész bonyolult elméletté a tudattalan induktív következtetések szerepéről az észlelésben. Helmholtz kezében a Milltől származó indukciófogalom a tapasztalásnak az észlelési szerveződésre gyakorolt általános hatásaira vonatkozó elméletté vált.

Mill tehát nemcsak a más társadalomtudományokra kiterjedő pszichologizmusért volt felelős, hanem azért is, hogy induktív logikájának elvei beszivárogtak az empirikus tudományokba is. A következtetési probléma, mely legalább Descartes óta velünk volt, új lendületet kap azzal, hogy az induktív következtetés fogalmát az észlelési folyamatokra alkalmazzák. Helmholtz tette meg ezt a lépést, de ez továbbra is velünk van, az észlelés áthatolhatóságának kérdésében és a következtetések észlelési hatásával kapcsolatban. Ennek pozitív képviselője Rock (1983), erőteljes megkérdőjelezője pedig Fodor (1983) és Phylyshyn (1999).

John Stuart Mill erőteljesen hinni kezdett az emberre vonatkozó természettudományban. Jól látta, hogy a pszichológia korántsem olyan eszményi apodiktikus tudomány, mint azt szeretnénk. Mill szerint ennek az az oka, hogy az egyének élettörténetében nagy változatosság található. Ez azonban önmagában nem zárja ki az oksági tudomány lehetőségét: a pszichológia olyan statisztikai vállalkozássá fog válni, mint az ár-apály bejóslása. „Ezek a hozzávetőleges általánosítások, melyek önmagukban pusztán a legalacsonyabb empirikus törvények szintjét képviselik, deduktíven összekapcsolandóak az emberi természet törvényeivel, melyekből származtak.” (Mill 1843, II. kötet, 495. o.)

Lenne egy olyan mögöttes tudomány, mely az emberi természet általános törvényeivel foglalkozik, amit ő etológiának nevez. Ez lenne minden társadalomtudomány kiindulópontja. Ez adja Mill pszichologizmusának lényegét. Századunk forradalmai a „gondolat formájáról”, s a formális fogalmak behatolása a pszichológiába néha elavultnak tüntetik fel Millt. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy Fregét és Husserlt megelőzően Mill nem magányos ember volt a maga pszichologizmusával. Pusztán egy olyan irányzatot fejezett ki, mely meglehetősen nagy hatású volt, egész Európában központi szerepet játszott. E szerep lényege az a hit volt, hogy létre lehet hozni egy előítélet-mentes embertudományt.

A természet az embert [.] két szuverén úr, a fájdalom és az élvezet – kormánya alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni. [.] A hasznosság princípiumán azon princípium értendő, amely bármiféle cselekedetet ama tendenciának megfelelően helyesel vagy helytelenít, mellyel az annak boldogságát növelni vagy csökkenteni látszik, kinek érdeke szóban forog.

A társadalom a fájdalmat kerülő és az örömet kereső individuumok összessége [...] azon rendszerek, melyek kétségbe vonják [a hasznosság princípiumát], szavakkal kereskednek értelem helyett, szeszéllyel ész helyett, sötétséggel fény helyett. [...]

A közösség fiktív test, amely az egyes személyekből tevődik össze, kiket úgy tekintünk, mint akik annak tagjait alkotják. Miben áll akkor tehát a közösség érdeke? – Azon külön-külön tagok érdekének összegéből, akikből összetevődik.

Jeremy Bentham: Bevezetés az erkölcsök és a törvény alapelveibe. 1789/1977, 680-682. o. Fehér Ferenc ford.

Mivel a társadalom az örömöt kereső és a fájdalmat kerülő egyének összessége, a társadalom érdeke az egyéni érdekek összessége. Nincs a „közös érdek vagy közérdek”-nek bármiféle magasabb szintje.

Ha helyesen értelmezzük az emberek bonyolultabb mozgatóerőit, ezeket le lehet vezetni a fájdalommal és örömmel való kapcsolatukból. A hedonista ember, akinek eredetileg csak két mozgató erője volt, így bonyolultabbakat sajátít el. Érdekes módon hedonista elképzelések már Descartes idején is jelen voltak. Kognitív felfogása az emberről tulajdonképpen próbálkozás arra, hogy mi az, ami meghaladja a fájdalom és az öröm világát. A mozgatóerők hatása az asszociáció mechanikájához hasonló dinamikát mutat: az olyan tényezők, mint az újdonság, a gyakoriság s effélék itt is hatással bírnak. Vagyis a másodlagos megerősítés későbbi elveinek, valamint a másodlagos késztetések megtanulásának, illetve az ingerek drive-értéke megtanulásának kereteit az asszociatív elmélet tanulási elveinek, és az utilitarianizmus gazdasági elveinek összekapcsolásából vezeti le.

Bentham haszonelvűsége politikailag konzervatív, és radikális következtetésekre is elvezethet. Fel lehetett ezt használni az örök status quo fenntartása mellett szóló érvként, a politikai reformok halogatása mellett szóló érvként. Lehetett a forradalmak elítélésének elméleteként alkalmazni, mint olyan események elítélését, melyek nem vezetnek a többség jólétének növekedéséhez. Ez volt ugyanakkor a liberális politikai mozgalmak fő muníciója is. Ebből a szempontból az egész haladási mozgalom egyik összetevője volt. Egy teljesen ésszerű társadalmi felépítés mellett érvelt, mely minden egyén vágyainak és kívánságainak egyenlő esélyt adott. Bentham maga, élete jó részében még gyakorlatilag is a börtönreformok híve volt, ahol a büntetést állandó megfigyelés kísérné. Michel Foucault (1990) úgy elemezte ezt, mint a büntető tekintet (regard) megtestesülését. Ez a büntető tekintet az európai modernitás egy központi mozzanata lenne. Ben- tham azonban etikai nézetei révén fokozatosan a demokrácia támogatójává vált. Követői, a két Mill, különösen a fiatalabb, a haszonelvűséget egy olyan elméletté bontakoztatták ki, mely a társadalmi egyenlőséget és a politikai liberalizmust támogatja, szemben az erkölcs hagyományos álszent elveivel, melyek pusztán az uralkodó rétegek érdekeit támasztották alá.

A pszichológia jövője szempontjából itt kevéssé érdekesek a politikatörténet részletei. Fontos azonban, hogy az utilitarianizmus összekapcsolása az asszociációs pszichológiával a civilitás polgári eszményének a kodifikálójává vált. Egy olyan kép ez az emberről, mely a hedonista motivációs és tanulási elméletek alapja, Alexander Baintől Thorndike-on és Freudon keresztül egészen Skinnerig. Még tágabban tekintve, ahogy Canguilhem (1980) rámutatott, a pszichológia egész születése, mely a viselkedésen és bizonyos hasznosság szempontjából történő mérésen alapszik, úgy is tekinthető, mint az utilitariánus hitvallás kívülről befelé fordítása. A gyakorlati pszichológia szempontjából az alapkérdés az lesz, hogy az embert mint eszközt használjuk és mérjük.

4.14.2. Elégedetlenség az utilitarianizmussal: társas motívumok és az én kultusza

Fontos hangsúlyozni, hogy már a klasszikus kor is észrevette, hogy a haszon kizárólagos, egyetlen alapelvként való alkalmazásának vannak hátrányai. Ezeket a hátrányokat azonban nem elvont moralizá- lás alapján vették észre, ahogy riválisaik követelték volna, hanem a tapasztalaton alapuló jeleket használva. Két nézőpont emelkedett ki, amely kritizálta azt a képet, ami szerint az emberiség a szűken értelmezett önérdeket követve hajszolja a korlátozott számban rendelkezésre álló javakat. Az egyik maguktól a közgazdászoktól származott. Adam Smith (1723-1790) Hume nyomán gazdasági elméletét az önérdeket követő egyének pszichológiájára próbálta alapozni. Ugyanakkor túllépett az egyéni kereten. Az erkölcsi jó érzések számára abból származnak, hogy a szemlélő élvezi más aktorok teljesítményét, azt, hogy azok bizonyos standardokat követnek. Bevezette a szimpátia fogalmát, mint a proszociális motívumok elsődleges formáját. Ez a fogalom meglehetősen hasonlít a későbbi pszichológia empátia fogalmára. Feltételezése szerint a kiinduló emberi természet része. Saját egoizmusunkat úgy tudjuk meghaladni, hogy mások helyzetébe éljük bele magunkat, szimpatizálunk velük. Ez persze az önzés munkáját is biztosítja, a piac világában sosem tudnánk érvényesíteni akaratunkat anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a másikat.

A szimpátiáról

Bármi önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok, melyek mások boldogulásával őt érdekeltté, és azok boldogságát számára szükségessé teszik. Noha mit sem nyer belőle, leszámítva látásának élvezetét, ilyen jellegű a sajnálat vagy az együttérzés... A szimpátiát jó értelemben talán [eredetileg a szűkebb a sajnálattal azonos volt], most mégis felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük meg bárminő tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket. [...] a szimpátia nem annyira a szenvedély, mint inkább azon helyzet látványából keletkezik, ami azt felkelti.

Adam Smith: Az erkölcsi érzelmek elmélete. 1750/1977, 423., 426., 427. o. Fehér Ferenc ford.

Vagyis, az ökonómia és az önző hedonizmus fenyegetéséből az egyik kivezető út az, hogy az emberi természet részeként feltételezünk proszociális tendenciákat. A 20. században is hasonló íze lesz a motiváció hagyományos fogalmai felett gyakorolt etológiai bírálatnak. A modern etológia az altruisztikus viselkedés, majd az utánzás körül zajló viták keretében ugyanezekkel a kérdésekkel nézett szembe.

Egy másik módszer, a klasszikus kép korlátainak meghaladása az ifjabb Milltől származik. John Stuart Mill két csillag hatása alatt élt, az egyik Bentham volt, a másik azonban Coleridge. Mint önmaga is leírja önéletrajzában, mindketten szilárd alapokat kerestek. Az egyik azonban ezt abban kereste, hogy minden bonyolult emberi érzést haszonra vezetett vissza, míg a másik arra, hogy az emberek nagyobb spirituális jelentést keresnek. Az első nyíltan haszonelvű volt, és őszintén szerette volna az élet minden vonatkozását visszavezetni a fájdalomra és az örömre, míg a második utolsó leheletéig nyíltan romantikus volt. Ezeket a befolyásokat jól mutatja Mill önéletrajza és esszégyűjteménye (Mill 1962)

és a VITATOTT KÉRDÉSEK.