A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

2.4.2. Test és lélek: a pszichofizikai parallelizmus elve

A természettudós, fiziológus Wundt számára kulcsfontosságú kérdés test és lélek viszonya. Természettudományossá akarja tenni a pszichológiát, de mégis megőrizni mint pszichológiát, s nem feloldani a fiziológiában. Ennek felszíni tünete, hogy magát a fiziológiai pszichológia terminust is máshogy érti, mint az ma bevett. Wundt felfogásában a fiziológia nem magyarázó elveket ad a lelki jelenségekre: a fiziológiai pólus nem redukciós elv, inkább a kísérletezés irányítója.

Pszichofiziológiájában parallelista: nem test és lélek azonosságát hirdeti, pusztán feltételezi, hogy a lelki jelenségeknek mindig megfelel valamilyen fiziológiai történéssor. A kettő között szabályszerű megfelelések vannak. Az elv Wundt szerint két okból heurisztikus. A korábbi parallelistáktól eltérően nem tételez fel két szubsztanciát, melyek a párhuzamot hordoznák. Egyszerű jelenségtani párhuzamról, s ugyanakkor fenomenológiai vissza- vezethetetlenségről, redukálhatatlanságról van szó. Az élmény nem magyarázható fizikai jelenségekkel, a „kvalia” visszavezethetetlen, de mindig együtt jár egy fizikai történéssel. Heurisztikus az elv annyiban is, hirdeti Wundt, hogy az ontológiai elkötelezettség nélküli parallelizmus gondolata számos empirikus kutatás inspirátora, új tények felfedezésének segítője lehet (Wundt 1903/1983; Passkönig 1912 is hű tanítványi értelmezést ad erről).

A parallelizmus elv heurisztikus érvényessége végül is azonban még egy további kérdést hoz magával: az érvényesség kiterjedésének kérdését. A metafizikai parallelizmus követője számára, aki a test és lélek természetes egységét szétzúzza, hogy az aztán pótlólag mint egy deus ex ma- china utat nyerjen, természetesen nem létezik e kérdés. Itt az a tétel érvényes: minden fizikainak megfelel egy pszichikus és fordítva, abszolútan és korlátlanul, amit a tapasztalás is kíván bizonyítani. Heurisztikus elvként viszont természetesen a parallelizmus pontosan addig terjed, amíg a lelki folyamatok közvetlenül adottak a szubjektív tapasztalásban vagy nagy valószínűséggel objektív jegyek alapján feltételezhetőek. A dolgokra vonatkozó tudományos szemléletünk számára az atommozgás és érzékelés állítólagos parallelizmusának – melytől a modern biológusok időnként lelkendeznek – körülbelül ugyanannyi értelme van, mint Paracelsus azon fantasztikus gondolatának, hogy az ásványoknak az a tulajdonságuk lenne, hogy rejtett módon táplálékot vesznek fel és váladékokat bocsátanak ki. A pszichés folyamatok éppen úgy léteznek, mint a természeti jelenségek ott, ahol azok a tapasztalatban léteznek, és maga az a kérdés, hogy minden pszichikus folyamathoz rendelhető-e egy fizikai korreláló folyamat, csupán quaestio facti, mely nem a priori, hanem csak empirikusan dönthető el.

A fiziológiai pszichológia azonban ezt a kérdést egy bizonyossággal határos valószínűséggel úgy dönti el, hogy nincs olyan elementáris lelki folyamat – tehát az érzékelés és szubjektív érzelmi rezdülés – amelyet nem kísérne parallel egy fiziológiai folyamat vagy sokkal inkább mindjárt fiziológiai folyamatok komplexuma. És mivel minden lelki folyamat ilyen elemekből áll, így ezzel azt is kimondjuk, hogy a pszichofizikai parallelizmus elve a pszichikus tapasztalati tartalmakra vonatkozóan általános érvényű heurisztikus elv. Az objektív vagy fizikai tapasztalati tartalmakra a fordítottja nem igaz, mivel számos természeti folyamat létezik, amelyeknél a legcsekélyebb okunk sincs azt feltételezni, hogy azoknak – ahogy mondani szokták – „pszichikai oldaluk van” vagy, ahogy ezt bizonyára találóan fejezzük ki, hogy azok ugyanakkor objektív szubsztrátumú életjelenségeknek a jelentőségével rendelkeznek, nem pusztán az őket érzékelő szubjektuméval. Azonban még a parallel elv e pszichofizikai folyamatokra vonatkozó érvényűségével sincs másképp megválaszolva egy másik kérdés: hogy ti. a pszichikus elemek minden kapcsolatának megfelelnek-e vagy sem a kísérő fizikai életfolyamatok közül azon elemek összeköttetései is, melyek fiziológiai kapcsolatokat alkotnak.

Wilhelm Wundt: A pszichológia elvei.

Lipcse, 1903.

Magyarul 1983, Bíró Gyula ford.

Az idézet vége egy fontos, jövőre vonatkoztatott kérdést vet fel: vajon a gondolati viszonyoknak is megfelel-e egy fiziológiai viszony? A mai pszichológiában Piaget (1967) a kognitív tudományban pedig Fodor (1996a) munkásságában kétféle viszonysor feltételezése fogalmazódik meg. A fizikai-fiziológiai okság világának az idegrendszerben a mentális világban az implikáció felel meg. A parallelizmuselv kétarcúsága már Wundt saját korában is kiderült. Sokan értelmezik úgy, mint a természettudós szemérmes materializmusát, s a parallelizmuselvben különösen, az egész kísérleti pszichológiában pedig globálisan a naturalista materializmus újabb esetét látják (Heinzelmann 1910). Gyakran a parallelizmust eközben voltaképpen redukcióként, visszave- zethetőségként értelmezik, Wundt eredeti fogalmi distinkcióiról gyorsan megfeledkezve. Legalábbis egy mai értelemben vett példány azonosság elméletként értelmezik a párhuzamosságot. Minden lelki történésnek megfelel egy testi esemény, ilyen értelemben „azonos” is vele. Nincs azonban típus azonosság, mely a lelkit a testivel magyarázná is. Ugyanazon lelki jelenségnek nem mindig ugyanaz a testi felel meg.

Mások azonban ugyanebben az elvben a lelkinek nyújtott kiskaput fedezik fel, s Wundtot mint az idealizmus megmentőjét értelmezik. König (1902) monográfiájában nagy súlyt helyez például arra

• 
  épp a korábbi értelmezések helyretevése végett –, hogy rámutasson: a parallelizmuselv nem materializmus. Heusner (1920) azt emeli ki, hogy a teljes parallelizmus maga is csak feltételezés. Könnyen lehet, mondja, hogy a pszichológiai jelenségeknek van testi alapjuk (vegyük észre, hogy ő is alapról, s nem szigorúan párhuzamról beszél!): a lelki jelenségek kapcsolatainak viszont már nincsenek. Vagyis ő az idézet fent már elemzett végével kapcsolatban negatív álláspontot foglal el. Kiemeli azt is, hogy miközben Wundt a lelki szubsztancia ellen harcol, feltételezi, hogy vannak sajátosan lelki törvények, van olyan kauzalitás, mely a természetitől eltérő, vagyis mégiscsak van saját világa a lelkinek. (A törvények jó összefoglalására lásd Goiten 1932.) Sabat (1979)
  
• 
  fél évszázaddal Heusner után – ugyanígy kiemeli a pszichológiai törvények és a sajátos pszichológiai okság jelentőségét Wundt fiziológiai pszichológiájának nem vaskalapos jellegében, s a lelki és agyi világ közti viszonyok komplex megközelítésében.
  

Wundtnál a nagy műveket, főként a Fiziológiai pszichológiát olvasva, a törzsrészekben javarészt mai értelemben vett pszichofiziológiát találunk. Mégpedig nem is olyan megvetendőt. Wundt részletesen foglalkozik a pszichofiziológiának a kort izgató s máig is központi érdekességű alapkérdéseivel (Sa- bat 1979). Hangsúlyozza például a fokozatos diffe- renciáció fejlődési elvét. Az idegrendszerben s a lelki életben is kezdetben a funkciók differenciálatlanok. A lokalizációs vitákban a dinamikus lokalizáció mellett áll ki (minden lelki jelenség sok központ együttműködésével valósul meg, s a funkciók nem kapcsolódnak szigorúan egy-egy szűk agyi területhez, Passkönig 1912; Heusner 1920; Sabat 1979). Az ilyen témákról szóló sok száz oldalas részek nemcsak a mai olvasónak mutatják be fővonalbeli pszichofiziológusként Wundtot – méghozzá bizonyos értelemben sokkal modernebbként, mint gondolnánk, pl. kevésbé elementaristaként, s nem merev lokalizácionistaként – hanem a korban is sokakat félrevezettek. Fogalmilag azonban Wundt – mint a konceptuális fejezetek mutatják ugyanezekben a munkákban – kitart amellett, hogy a parallelizmus elve nem redukciós materializmus. A kétféle, fiziológiai és „lelki” értelmezés magában a műben is benne van. Danzinger (1980a, b) a sajátos pszichológiai törvényekre alapozva mutatja be, hogy Wundt gondolkodásmódjában az empirista angolszász és a természettudományos hagyomány mellett azonos jelentősége van a Leibniztől induló, az elme aktív jellegét hangsúlyozó német hagyománynak is.

Vagyis ismét azt látjuk, amit mai értelmezője, Robinson (1982) visszatérően hangsúlyoz: Wundt egész életművében két ihletés összeötvözésére törekszik: az egyik a l9. századi orvosi materializmus és a Hume-Mill-vonal pozitivizmusa, a másik pedig a német romantikus idealista hagyomány hite abban, hogy az ember nem olyan egyszerű képlet, mint a pozitivista emberkép sugallaná. Wundt, mint sokan rámutatnak, Fechner követője is. Fech- ner pánpszichizmusával szemben azonban a két ihletés az ő fenomenologikus megfogalmazásában azt jelenti, hogy fizikai és lelki nem azonosíthatóak egymással. A parallelizmus elv wundti változata és a sajátosan pszichológiai törvények tételezése ezt a vállalt kettősséget tükrözi: Wundt természeti lénynek tartja az embert, de olyannak, aki kiemelkedik a természetből. Ahogy Halasi Nagy József (1923, 105. o.) megfogalmazta: „Wundt világszemlélete teljesen [...] idealisztikus evolucionizmus”. Ebben az evolucionizmusban azonban a lelki szféra kiemelkedése nem misztikus jellegű. A néplélektan kapcsán Wundt megkísérli kidolgozni, hogy milyen fejlődési mechanizmusok révén valósulhat ez meg, hogyan válnak pl. a gesztusok akaratlagossá, s ezzel a nyelv előfokaivá.

A párhuzamosság gondolata metafora test és lélek kapcsolatáról. Mint metafora azt sugallja, hogy a lélek a testi működések fölé emelkedő, külön szinten létező, szemlélődő, önmagába zárt világot alkot, melyre nincsen szerves szükség az élethez. Ezzel az eredetében karteziánus felfogással szembeállítható (mint azt Harkai Schiller Pál 1940, illetve Gilbert Ryle 1974 meg is tették) az ariszto- telészi funkcionalista lélekkoncepció, mely a lelket nem külön szerveződési szintként (emeletként), hanem az életjelenségek sajátos szerveződési módjaként (funkcionalista módon) képzeli el. Wundt alapvető hiányossága, hogy folytatja a karteziánus dualizmus hagyományát: szeretné meghaladni a naiv orvosi materializmust, de megmaradva a természettudománynál. A párhuzam metaforája azonban nem teszi lehetővé, hogy az eleve meglévőnek tételezett lelki szféra valóban beilleszthető legyen az élővilág rendjébe.

Ebben a tekintetben tanulságos a mai kognitív szemléletre nézve is. A kognitív felfogás megismerés hangsúlya mellett a tudni, hogyan helyett a tudni, mit, a reprezentációk világát előtérbe állító elképzelése, valamint a karteziánus egységes gondolkodási világ és a még aktualitására redukálva is mégis csak a test fölé ültetett lélek mind ismétlődő gondok korunkban is. Wundt, amikor valahonnan levezeti a lelki életet, egy meglehetősen riadt, kompromisszumos értelmezést ad. Az evolúciós elmélet valódi magyarázó használatától megriadt a pszichológiában, ezt helyettesítette a spirituális evolúcióval és a lelki élet sajátlagos törvényeivel, amelyek kiemelkednek a természeti monizmus- ból (Richards 1987 tanulságos kritikát ad erről). Wundt számára az evolúció a tervszerűség felé való haladást jelenti. Miközben józan pozitivistaként küzd a lélek fogalom ellen, a sajátlagos pszichológiai törvények révén ismét az „elme elsőbbsége tézis” (Dennett 1998b nevezte el így) egy újabb változatát bontja ki.

2.4.3. A tartalom és a folyamat pszichológiája. Wundt voluntarizmusa

Szokásos a modern pszichológia német kezdeteinek két forrásáról beszélni. Ezt a felfogást a pszichológiatörténetre nézve Titchener (1921a), Wundt tanítványa vezette be Wundtot és Brenta- nót összevető dolgozatában, majd Boring (1950) örökítette tovább a mi nemzedékünkre. Az egyik vonal a filozófiájában szenzualista eredetű, a lelki életet az érzékletekre visszavezethető elemekből felépítő, lényegében a statikus mozaikkép metaforájával jellemezhető tartalom pszichológiája lenne. Ez a pszichológia a brit empirizmus filozófiai dogmájának folytatása német földön (Danzinger 1980a). A másik pólus e szembeállítás szerint a folyamat pszichológiája, mely a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban kísérelné megragadni, a kimerevített állókép helyett (O'Neill 1970). Ennek a szembeállításnak a keretében szokás szerint Wundtot tüntetik fel úgy mint a tartalom pszichológiájának elindítóját, olyan követőkkel, mint a fiatal Külpe (1894/1983), Ebbinghaus (1902), s főként Titchener (1898/1983). A folyamat pszichológia modern atyja ebben a felfogásban viszont Franz Brentano (1874/1983; 1911/1994) lenne. Az ő arisztoteliánus felfogása az intencionalitást, a tárgyi vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek meghatározó jegyeként: a lelki elválasztója a fizikaitól nála nem a szubjektivitás, hanem az, hogy amíg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a lelkiek mindig valami rajtuk kívül álló dologra irányulnak. Számos következménye van ennek a koncepciónak, mint részletesebben látni fogjuk a 8. fejezetben. A szerepek világos elosztásába azonban némi történészi torzítások is belejátszanak. A századelő amerikai helyzetéből kiindulva állították be ugyanis a pszichológiában a funkcionalista felfogást úgy, mint ami a tartalom pszichológiájával szembeállított aktuspszichológia örököse vagy egyik fejezete. Az aktuspszichológia hagyománya ebben a beállításban Brentano meglehetősen „belső” aktusaitól akár a lelki élet motoros elméletéig is elvezetett a folyamatok hangsúlyozása révén. Sokat tett ennek a kétpólusú képnek az érvényesítéséért Titchener, aki Wundtot és Brentanót ösz- szehasonlító írásában (Titchener 1921a), de még inkább szisztematikus elméleti pszichológiájában (Titchener 1924) odáig megy, hogy a Wundttól induló hagyományt mint a biológiai morfológia pszichológiai analógját fogja fel, a Brentanótól induló aktus-hagyományt pedig, mely az amerikai funkcionalizmusban csúcsosodik ki, a morfológiai örök kiegészítőjeként mindenütt megjelenő fiziológiai (működési) elv pszichológiai megfelelőjeként. Nagyon jellemző Titchener statikus felfogására, hogy ő egyenesen azt hirdeti, hogy a morfológiai-anatómiai (statikus) szemléletnek mindig elsőbbsége van mind a kutatás logikáját tekintve, mind tudománytörténetileg. A kor feladata – mármint saját kora, a századelő feladata – a pszichológiában szerinte éppen ezért a lélek szerkezetének feltárása, működésének vizsgálatára csak a felépítés teljes tisztázása után térhetünk át. Ez a sorba rendezés egyoldalúan értelmezi maguknak a biológiai tudományoknak a történetét is: a valóságban sosem foglalkozunk a szerkezettel mindenféle funkcionális megfontolás nélkül.

Mai kifejezéseket használva olyan gondolatmenet ez a tudományra kiterjesztve, amely megfeledkezik arról, hogy a működő részekre felbontás, a funkcióból való kiindulás igen erőteljes és jól működő köznapi, és egyben tudományos stratégiánk. Zárójelbe teszi, vagy háttérbe szorítja Titchener ezt a funkcionális kiindulást. Úgy jár el, mintha a morfológiai magyarázat mindig megelőzné a szisztémásfunkcionális magyarázatot, ahogyan Haugeland (1996) bevezette a modern kognitív vizsgálódásokba ezeket a kifejezéseket, vagy a Daniel Dennett (1998a) révén híressé vált megkülönböztetéseket használva, mintha bonyolult rendszerekre alkalmazva az intencionális, a funkciókból kiinduló hozzáállás lenne a másodlagos a tervezeti-struktu- rális hozzáállás alkalmazásához képest. Titchener arisztokratizmusából kiindulva feltételezhetjük, hogy ma azt mondaná a morfológia primátusának erre a megkérdőjelezésére, hogy lehet, hogy a köznapi életben, a népi pszichológiában a funkcionális hozzáállással közelítünk a lelki jelenségekhez mintegy első lépésként, a tudományt azonban éppen az különbözteti meg, hogy megfordítja a menetet, s a szerkezetből, a morfológiából indul. A kognitivisták azt válaszolnák erre, hogy nem így van: első lépésünk a tudományban is az intencionális hozzáállás alkalmazása. Ezt csak utána váltja fel a megvalósító rendszerek keresése, a szerkezet és a fizikai implementáció megértése. Sok nagy sikerű mai kognitív tudománybeli vállalkozás, például a generatív nyelvtan (Chomsky 1995) és a látás komputációs elmélete (Marr 1982) ebből a szemléletből indul ki, amikor elsőként a kompetencia, a komputációs szint tisztázását tűzi ki feladatként, s csak a következő lépésben tér át a performancia, az algoritmusok, majd utolsó lépésként a performan- ciamechanizmusok, az implementáció vizsgálatára.

2.4.3.1. A voluntarizmus Wundtnál

Wundtra visszatérve, korántsem egyértelmű az, hogy miközben Wundt nyilvánvalóan szemben áll például Brentano felfogásával, valóban olyan statikus pszichológiát hirdet-e, mint az utókor állítja róla. Wundt nem triviális módon saját pszichológiáját antiintellektualisztikusnak s voluntariszti- kusnak tartja. Az ő felfogásában – s ez már korai munkáira is jellemző gondolat – a klasszikus pszichológiának, például a Herbart-félének egyik fő hiányossága az intellektualizmus. A klasszikus lélektan a lelki jelenségben csak a reprezentációt nézi, pedig az élő tudatot áthatja az akarat. A lélektannak tulajdonképpen minden lelki jelenséget az akarat mintájára kell tanulmányoznia. Innen származik a reakcióidő központi kutatási szerepe Wundt laboratóriumában. Ez a helyzet mintegy az akaratlagos mozgás mikrokozmoszának tekinti a reakcióidőt. Ez a voluntarizmus azonban nemcsak konkrét kutatási kérdésekben jelenik meg nála, hanem egész pszichológiájának filozófiájában is. Az aktuális lélek, a lélek szubsztancialitását felváltó koncepció, mely pozitivista programként is értelmezhető, ugyanakkor úgy is értelmeződik, mint a lélek aktivitásának programja: a lélek nem más, mint akarás, valamire törekvés. Ez a voluntarizmus nem valami logikusan, világosan kifejtett dolog Wundtnál: tiszta logikájú levezetést arra, hogy valóban minden lelki jelenség az akarat mintájára lenne értelmezhető, nehéz lenne találni nála, amikor pedig az egész világra vonatkozó szervező elvet keres benne, meglehetősen misztikus homállyal találkozunk a tudományfilozófiájában pozitivista szerzőnél. Leg- követhetőbb érvelése talán az, mely szerint a lelki életre sajátosan jellemző törvények, különösen a teremtő szintézis elve, adják meg az akarat középponti pszichológiai szerepének legfőbb motivációját. Minden lelki jelenségben fel kell tételeznünk a filozófiai értelemben vett szubjektum adalékát; lelki életünk belső szervező, átalakító munkával jellemezhető és nem pusztán kívülről kapott benyomások puszta összessége. Az akarat, az önindította mozgás ennek a belső szervezőmunkának az alapesete. A pszichológiának, mondja az állítólag statikus szemléletű Wundt (1898), szükségszerűen folyamatokkal s nem tárgyiasított, tárgynak képzelt képzetekkel kell foglalkoznia. Minden lelki jelenséget az akarat analógiájára kell elképzelnünk mint folyamatot. Eközben azonban, mint Kornis (1921) világosan rámutatott, technikai értelemben is felemás ez a voluntarizmus. Az akaratot hol mint egy speciális lelki folyamatot elemzi, hol mint az összes lelki jelenség integrációs formáját. A volun- tarizmust felismerők az utóbbi aspektust, Wundt statikus-intellektualisztikus értelmezői viszont (például Titchener s tankönyvében Boring 1950, is) az előbbit látják meg benne.

Hogyan lehet, hogy az ezek szerint dinamizmusközpontú, voluntarista Wundt mégis a statikusság szimbólumává vált? A kor áttekintői még világosan látják voluntarizmusa központi jelentőségét. A kor egyik neves katolikus filozófiai pszichológusa, a belga Mercier (1897/1925) éppen a voluntarizmus miatt véli úgy, hogy Wundt az igazi visszatérés Arisztotelészhez, a lélek dinamikus felfogásához, s éppen Descartes meghaladása lenne. A kor szakpszichológus értelmezői számára is világos volt még Wundt voluntarisztikus mondanivalójának jelentősége: Ribot (1892) a német pszichológiáról szóló híres ismertető könyvében például világosan látja, hogy a hétköznapihoz képest kitágított akaratfogalom (értve ezen minden belülről induló történést) központi jelentőségű, de ugyanígy véli – hogy hazai példát idézzünk – a korabeli lélektanáról szóló összefoglalójában Kornis (1917), majd két évtizeddel később Goitein (1932) is. Heus- ner (1920) kis kompendiuma is világosan állítja szembe Wundt folyamatközpontúságát Herbarték tárgyszemléletével. Az amerikai pszichológiában Stanley Hall (1912) is voluntaristaként értelmezi még Wundtot.

Az akaratnak Wundtnál metafizikai áthidaló szerep is jut pozitivizmus és metafizikai igény között. Az akarat a Wundt szándékai szerint induktív alapú metafizika világmagyarázó, egységesítő princípiuma is. A filozófiai értékelők számára még világosabb volt Wundt voluntarizmusának jelentősége: Brett (1912-21/1965) filozófiai hangsúlyú pszichológiatörténete, vagy egy másik példát véve Halasi Nagy (1923, 104. o.) kis filozófiai áttekintése szintén világosan látja a voluntarizmus átfogó, világnézeti jelentőségét Wundtnál. „[...]a metafizika küszöbén Wundt hű maradt önmagához: a világot a lelki élet hasonlóságára fogja fel. [...] és a világ lényegét valami lélekszerű aktivitásban látja.” Ugyanakkor már saját korában is számos olyan Wundt-ismer- tetés, méltatás van, melyekben háttérbe szorul a voluntarizmus. Passkönig (1912), a wundti pszichológia kincstári, házi összefoglalója beszél ugyan az akaratról, de a Kornis említette két keret közül csak az elsőben, csak mint sajátos lelki jelenségről; az akarat a lelki jelenségek tankönyvi hierarchiájában a megismerési mechanizmusokat követően kapja meg jól megérdemelt, ám korántsem kitüntetett helyét. De még a voluntarizmus jelentőségét in principio felismerő Ribot-nál is eléggé a végére csúszik az ismertetésnek az akarat kérdése, az érzékeléspszichológia többtucatnyi oldala után. Dienes Valéria (1914) összefoglalójában Wundt és az egész lipcsei iskola áttekintésekor említésre sem kerül az akarat: Wundték mint a szenzualista ele- mentarizmus képviselői jelennek meg, pedig Die- nest még igazán nem befolyásolhatta az amerikai pszichológiában manapság olyan sokat emlegetett Boring-féle értelmezés.

A példákat épp emiatt a mai amerikai újraértel- mezési hullám miatt érdemes sorolni. Szándékaiban Wundt tehát folyamatközpontúbb, mint ahogy ismerjük. Ebből kiindulva a mai amerikai pszichológiatörténet-írásban Wundt tartalompszichológus voltát s sok más jellemzőjét, főként elementariz- musát megkérdőjelezve egy ellensztereotípia alakul ki. Felfedezni vélik, hogy a mozaik-gondolkodású, lélekanatómus Wundt-kép talán csak a funk- cionalistákkal harcoló tanítvány Titchener s az őt követő, a pszichológiatörténet-írást évtizedekig uraló Boring (1950) sajátos olvasatának következménye. E felfogás képviselői, például Blumenthal (1975) vagy Danzinger (1980a, b) szerint a fikciós elementarista Wundt helyett a valódit kell újra felfedeznünk: azt, aki számára még az elemben is a folyamat a fontos, s aki a magasabb szintézisek építését tartja a legfőbb pszichológiai kérdésnek. Új fikciót szül ez az attitűd. Tételeiben Wundt valóban voluntarista volt, s folyamathangsúlyú. Két oka van azonban annak, hogy az elemantarista és statikus olvasat is legalább annyira jogos volt a maga korában, s máig is az. Az egyik a nagy hatású művek szerkezete: bár az akarat központi Wundt számára, a tételszerű kifejtésben az intellektuális rend dominálja munkáit: a tartalomjegyzék s a részletesség, a kutatásokkal való alátámasztottság kérdésében mind-mind mégiscsak intellektualisz- tikus pszichológiát mutat be. Nem torz tehát, ha már sok kortársa is ennek olvasta. Érdekes módon saját kora gyakorlatiasabb hangsúlyú, funkcionalis- ta akaratfelfogásai sem igen vesznek tudomást az akarat mint szakmai kérdés állítólagos kitüntetett szerepéről Wundtnál. A francia Payot (1905) magyarul is megjelent akarat-monográfiája, melynek pedagógiai okfejtéseit áthatja az enervált ifjúság átnevelésének szándéka, nem is tud Wundtról. A szintén francia Théodule Ribot (1910) számos kiadást megért munkája az akarat zavarairól szintén alig tud Wundtról, pedig Ribot igen jól ismerte a német pszichológiát.

A filozófia irányából tekintve pedig Wundt vo- luntarizmusa erőtlen; éppen azért erőtlen, mert természettudósként nem akar túlzottan Schopenhauerre s általánosabban a német irracionalistákra emlékeztető hangsúlyt adni az akarat piedesztálra emelésének. Emiatt az ellentmondás miatt nevezi őt Harkai Schiller (1940) kissé emocionális felhanggal tragikus szerzőnek. Halasi Nagy pedig vitriolosan észreveszi a metafizikai elvvé emelt voluntarizmus- ban a tudós és a spekulatív elme ellentétét.

Ha a tapasztalat körét elhagyva a transzcendencia határára ér, a józan Wundt romantikussá válik. Az egység, az egész eszméje lenyűgözi őt és elhallgattatja benne a kritika szavát. Világosan látható nála, hogy ez az eszme s a felé való sóvárgás tette őt filozófussá. Azonban hatása éppen itt nem lehet, mert az egészről vallott elméleteiben sok a ködhomály, az ellentmondás. Ezért tanítványai szinte kizárólag ott voltak, ahol kutató tudós, és nem filozófus volt: a pszichológia módszeres feldolgozásában.

Halasi Nagy József: A mai filozófia fő irányai. 1923, 106. o.