A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Világnézet-e a darwinizmus?

Darwin s elméletének világnézeti súlyát igen hamar megmutatták a darwinizmusra adott vallásos reakciók és az ebből kiinduló viták. Az érzelmi felhangokat félretéve, ezek visszatérő mozzanata kettős: az evolúciós elmélet megkérdőjelezi a teremtést, s az embert – mint látni fogjuk, lelki jelenségeivel együtt – belehelyezi a természet rendjébe. Ez a világnézeti vita mindig újra fellángol. Gondoljunk csak azokra a törekvésekre a mai oktatáspolitikában szerte a világban, melyek az iskolákban azonos jogon és súllyal akarják tanítani az evolu- cionizmust és a kreacionizmust, azzal érvelve, hogy mindkettő egy hipotézis, vagyis a darwinizmust világnézetként állítva be. A magyar kultúrában is lezajlott ez a világnézeti vita több ciklusban, még a 19. században. Ladányiné Boldog Erzsébet (1986) meglehetősen részletesen bemutatja, hogyan volt a darwinizmus megítélése társadalmi és tudományos értelemben is a „haladás” vízválasztója 1860 és 1900 között.

A darwini gondolkodásmód világnézeti értelmezése elég paradox megoldásokat eredményez. Karl Popper, aki maga az általános szelekciós elv révén egy darwini ihletésű evolúciós episztemológiát fejt ki (Popper 1972; 1998) ugyanakkor a saját falszifikációs kritériumai szerint a darwinizmust nem tartja szigorúan tudományos elméletnek, hanem világnézetnek. Vagyis egyszerre követi Darwint, amikor nézeteit állítja be saját világképe alapjaként, és helyezi kicsit alacsonyabb pódiumra, hiszen mint világnézet a marxizmussal és a freudizmussal kerül egy polcra. A biológusok egy része gondban van ezzel a világnézeti mozzanattal. Francois Jacob (1986) exponálta nagyon világosan e paradox helyzetet. Miközben Jacob maga is világnézetként képviseli a darwinizmust, könyve „hivatalos” célja a világnézeti értelmezés leküzdése. Csányi Vilmos pedig (1979, 135. o.) éppenséggel az átfogó világnézeti mozzanatot bírálja Karl Popper evolúciós kirándulásaiban is. Nevezetesen azt, hogy Popper az evolúciós elméletet általános világnézetként értelmezi, specifikus tudományos elmélet helyett.

Van a darwinizmusnak három további, a vallásos meggyőződést nem szükségszerűen, vagy nem áttetszően érintő világnézeti mozzanata, ami ma újra előtérben áll.

1. Az egyik a mechanikus algoritmus problémája. Daniel Dennett (1998b) mutatott rá arra, hogy milyen súlyos csapás, s visszatérően nehezen emészthető az emberi büszkeség számára, hogy magunk s belső világunk is vak algoritmusok révén alakultunk ki. Mai megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a szerves formák kialakulásának algoritmusa van. („A biológia mérnöki diszciplína.”) John Stuart Mill még a darwinizmus előtt, de az annak egyik intellektuális előfutárának tekinthető utilitarianizmussal kapcsolatban maga is leírja önéletrajzában (új kiadása Mill 1969), mekkora személyes válságot okozott neki annak észrevevése, hogy haszonelvű s empirista felfogása az emberről azt támasztja alá, hogy minden, amit jónak s szépnek tartunk, csak egy gépezet működésének eredménye lenne. Az ezzel járó gondokat már igen korán felismerték azután a darwinizmus üdvözlői is. A filozófus Russell már a darwini eszmék hatása alatt is élesen megfogalmazza, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy következetes szabad embernek: egy értelem nélküli, hideg univerzummal találkozik. Valójában Russell azt fogalmazza meg, a szubjektív világ megóvásának érzelemteli igényén túl, ami az első pillanattól, már a hatvanas években is az alapvető kérdés volt a darwini gondolatmenet emberi értelmezésében: hogyan fér be az erkölcs a darwinista világképbe.

Az ember olyan okok terméke, melyek nem látták előre a végeredményt; eredete, fejlődése, reményei és félelmei, szerelmei és hitei csupán atomok véletlen kapcsolatának eredője [...] Hogyan őrizheti meg mocsoktalanul a maga vágyódásait egy olyan erőtlen teremtmény, amilyen az ember, egy ilyen idegen és embertelen világban?

Bertrand Russell: A szabad ember imája. 1976, 77-78. o.

Márkus György ford.

Dennett mai vitriolos összegzésében ennek megoldására a darwinizmus lassan százötven éves történetében különböző „égi fogantyúkat” vezettek be a saját gondolataik sugallataitól megijedt értelmiségiek. Dennett metaforájában olyan segédeszközök ezek, amelyek mint egy isteni tervezet, annak helyettesítőjeként megmentenék az evolúció folyamatát a túlzott lassúság rémétől, s egy kis rendet vinnének a zűrzavarba. Den- nett szerint Darwin világnézeti üzenete az, hogy mindig figyelmeztet arra: a világban nincsenek kényelmes égi fogantyúk, melyekbe kapaszkodva ezt meg lehetne tenni. Minden, ami világunkban rendezettség és értelem, valójában a természetes szelekció vak és értelem nélküli, ráadásul igen lassú folyamatainak eredménye. „Isten”, ha mindenáron szükség van rá, a kis lépések teljes mezejében elosztott Tervezet, melyet lehet csodálni, de félni nem kell tőle.

Ernst Cassirer (1944), az Amerikába kiüldözött német neokantiánus filozófus antropológiai könyve határozottan látta már, valóban sok évtized tapasztalatát összegezve, hogy Darwin bolygató és borzongató üzenete, melyben egy sajátos metafizikai nézetet is képviselt, az, hogy „a szerves életről sikeresen számol be úgy, mint a véletlen puszta termékéről” (19. o.), s követői azután kiterjesztették ezt az emberi kultúrára is. Az alapkérdés számukra annak megmutatása, hogy az emberi kultúrának nincs egy másik, elidegeníthetetlenül teleológiai szerkezete. Sőt, Cassirer azt is meglátta, hogy ennek a mechanikus szerveződésnek a következtében „modern felfogásunk az emberről elveszítette intellektuális centrumát. E helyett a gondolkodás teljes anarchiáját kaptuk” (Cassirer 1944, 47. o.).

Cassirer sok szempontból hasonlóan látja a helyzetet, mint fél évszázaddal később Dennett. Cassirer számára azonban a terápia máshonnan indul. Dennett (1998b) tanácsa az, hogy fogadjuk el végre fenntartások nélkül Darwin üzenetét: nincsenek fogódzók, csak vak algoritmusok. Cassirer ehelyett a századközép német gondolkodásában népszerű mintázatelméletekre épített, a szellemtudományi törekvések bevezette, majd az alaklélektan által tudományosabb, természetibb lehorgonyzást kapott fogalmakban, valamint a szimbólumok teremtő erejében hisz. Nem teljesen mondanak ellent azonban egymásnak. Dennett, amikor az „égi fogantyúkat” bírálja, megengedi, hogy a természettudományos szemlélet ezek helyett feltételezze a „darukat”, az ember készítette szimbolikus képességnövelőket. Fogantyúk nincsenek a fejlődésben, de ember alkotta daruk vannak. Ez a tárgyi és fogalmi kultúra gyorsító szerepét jelenti. Dennett, miközben elhelyezi az evolúció fájdalmas s túl lassú rendszerében a nyelvet, szervezési értelemben mégis választóvonalnak tartja, elsősorban kultúraszervező ereje révén. Olyan rendszerként értelmezi, amely révén hagyományozunk, kultúrát teremtünk. A kultúra „visz- szafelé”, magunk felé saját választási rendszereinket befolyásoló új mozgástereket alakít ki.

Ez a koncepció sokban emlékeztet a mintázat kiindulású Cassirer nézeteire, aki, amikor a szimbólumok visz- szaható erejéről beszél, ezt tartja az embert megkülönböztető, új szokásátadást teremtő mozzanatnak. Olyan terek jönnek létre, amelyekben újabb feszültségek keletkeznek a megőrző és a változtató erők között.

Minden szervezet tökéletesedése, amit egyéni élete során szerez, saját életére korlátozódik s nem befolyásolja a faj életét. Az ember sem kivétel ez alól az általános biológiai szabály alól. Az ember azonban felfedezett egy új módszert munkájának stabilizálására és terjesztésére. [...] Kifejezési formái egy új szférát hoznak létre. Saját életük van ezeknek, egy olyan örökkévalóság, melynek révén túlélik az ember egyéni és esendő létét. Az emberi tevékenységekben van egy alapvető polaritás, amit különböző módokon jelezhetünk. Beszélhetünk a stabilizáció és az evolúció közti feszültségről. [...] Az ember e két tendencia között küszködik. [...] Állandó harc folyik a hagyomány és az újítás között, a reprodukáló és az alkotóerők között.

E. Cassirer: Tanulmány az emberről.

1944, 224. o.

2. Az adaptációs mozzanat 19 századi terminológiában a haszonelvűség, az instrumentalizmus a világnézeti aspektus másik oldala. Ennek súlyát, hogy ez máig érvényes probléma,

az ún. exaptációs-adaptációs viták állították előtérbe. A harvardi paleobio- lógus és evolúciós elméletíró sztár, Gould exaptációs felfogása először Gould és Vrba (1982) dolgozatában jelent meg, de a probléma korábban is létezett: mindig arra irányul-e a szelekció, ami később fontosnak bizonyult? Az exaptációfogalom informális lényege, hogy számos evolúciós eredmény csak melléktermék. Az eredeti evolúciós nyomás nem arra a formára vagy működésre irányult, mely azután igazán hasznosnak bizonyult. Ebből következik Gouldnál a panglossi modell bírálata. Gould a filozófus Pangloss, Voltaire Candide-já- nak szereplője után nevezi ezt így, aki mint Leibniz-hívő azt hirdeti, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Darwini alkalmazásaiban minden fennálló vonás a lehetséges legjobb lenne, és optimális megoldásként válogatódott volna ki. Ami létező, az a lehetséges legjobb létező, vagyis adaptív kellett legyen. Sokan felfigyeltek Gould javaslatára, és az adaptációs elv kritikája és kiegészítése kávéházi divat lett. Maga Gould egy azóta önálló témává kibontakozott metaforát is megfogalmazott. A Szent Márk-templom ívsávjairól szóló elemzés (Gould és Lewontin 1979) azt hangsúlyozza, hogy ezek nem a freskók létrehozására, hanem az építészeti statikai korlátok miatt jöttek létre, mégis azóta is freskókat teszünk ezekre a helyekre.

Az adaptációs program és az exap- táció közötti vita a nyelv értelmezésére fogalmazódott meg a leghatározottabban. Chomsky innátista tézisei egy legalábbis kétértelmű biologiz- must képviselnek itt. Az emberi nyelv biológiai rendszer, de, ahogy az antropológiai nyelvész Del Hymes (1974) fogalmazta gunyorosan, „isteni adomány”. Hymes édenkertinek nevezi Chomsky felfogását: a nyelvvel mint tiszta isteni ajándékkal születünk, hogy azután bűnbeesve ne tudjunk mit kezdeni vele. Az eredetet illetően e felfogásban az embert a nyelv szakadékként választja el az állatvilágtól.

S a nyelv legfontosabb, legérdekesebb mozzanatai (pl. a mondatszerkesztés esetlegességei) nem kapnak s nem is kaphatnak közvetlen funkcionális magyarázatot s közvetett evolúciós értelmezést. Gould értelmében exap- tációs eredetűek lennének ezek a lényeges vonások. Az adaptációs felfogás szerint viszont meg kellene találnunk, hogy milyen előnyei lehettek a mai emberi értelemben vett tagolt nyelvnek, amelynek fonetikája, szavai, grammatikája és propozíciós szemantikája van (lásd Maynard-Smith és Szathmáry 1997). A hagyományos biologista értelmezés főleg a koordinációra szokta helyezni a hangsúlyt. Azt mondja, hogy ha meg tudjuk beszélni, hogy „ott a mamut, te fogod a farkát és én a fejét”, ez előnyös az egyedek közötti viselkedéses koordináció szempontjából. Az exaptációra hivatkozó chomskyánusok viszont azt mondják, hogy mindez nem ilyen egyszerű, mert ahhoz, hogy összehangoljuk a vadászatot, nem biztos, hogy olyan finom grammatikai szabályokra

van szükség, mint ahogy azt a mai természetes nyelvben találjuk. Nem irányult közvetlen szelekciós nyomás ezekre a vonásokra, például a szórend finomságaira. Az evolúció hagyományos magyarázó értékében a megismeréskutatásban általánosan felmerül ez a két felfogás mint egy evolúciós pszichológia lehetséges két pólusa.

Pinker és Bloom (1990), Pinker (1994) ezzel szemben egy nagy vitát eredményező dolgozatukban arra mutattak rá, hogy a nyelv keletkezését tekintve igenis van mód az adaptációs magyarázatokra. Még a nyelv bonyolult formai eszközeihez is található „haszon”. Jobban lehet udvarolni és vadászatot tervezni feltételes móddal, mint anélkül. Azok az emberősök, akik jobban tudtak érvelni, azok jobban meg tudták hódítani a nőstényeket, s több sikerük volt a csoportvitákban, például azzal, hogy minősíteni tudták kijelentéseiket. Azt hiszem, hogy., Úgy érzem, hogy s így tovább. A nyelvészek egy része viszont védi azt, hogy nem kell mindenre közvetlen adaptációs magyarázat legyen, a fejlődés szerkezeti korlátai is fontos meghatározók.

Ennek az exaptáció-adaptáció vitának a világnézeti súlyát helyezte előtérbe Dennett (1998b) provokatív könyve, melyben Gould és Chomsky Teilhard de Chardin, vagy Karl Marx mellé kerülnek, mint rejtett „égi fo- gantyú”-hívők. Dennett értelmezésében Gould mindenütt mintázatot s értelmet keres az evolúcióban. Ez elvezet a következő mozzanathoz.

3. A haladás kérdése az evolúcióban. Herbert Spencertől, mint a főszöveg mutatja, származik az az intellektuális és erkölcsi meggyőződés, hogy az evolúciós gondolatot össze kell kapcsolni a társadalmi haladás ügyével. Kifejtve vagy kifejtetlenül, folytonosságot képzelünk el az élővilág és az emberi kultúra fejlődése között: az elsőben a csúcson ül az ember, a másikban a mi mai kultúránk. Magára az élővilág fejlődésére vonatkoztatva ez azt jelentette, hogy az ember kialakulását úgy képzelték el, mint ahol az ember egy kibontakozási ágrajz csúcsán ül. Vagyis a középkori scala natureaen elképzeléseknek megfelelően gondolkoztak. Azóta is visszatérő vita, hogy Spencer tulajdonképpen eltorzította az evolúciós gondolkodás üzenetét. Mi, emberek nem vagyunk egy szükségszerű program csúcspontjai, hanem pusztán egy véletlen elágazásokkal teli rendszer egyik útját képviseljük. Dennett elemzésében sok mai szerző rejtett vagy nem is oly rejtett (pl. Gould) baloldalisága miatt nem tud meglenni a haladás fogalma nélkül. Márpedig az algoritmikusan értelmezett evolúcióban ennek nincsen helye. Karl Popper (1998) is hangsúlyozta, még az evolúciós családfákat is helyesebb lenne függőleges helyett vízszintesen terítve bemutatni, nehogy a haladás gőgje uralkodjék el rajtunk.

[...] a genetikai felemelkedés [régi darwini problémája] rosszul van megfogalmazva. Az [...] általános genetikai felemelkedés nem létező dolog. Abban a folyamatban, ahogy új problémák alakulnak ki, megoldódnak, majd új problémákat hoznak létre, nem létezik olyan tendencia, amely a változatosság felé, a minél több faj kialakulásának irányába hatna. Tehát lehetséges, hogy vízszintesen kellene rajzolnunk a fát.

Karl Popper: Test és elme.

1998, 73. o.

Káldy Zsuzsa ford.

A 7.1. ábra mutatja a kétféle, a haladáselvű és a véletlenszerű megoldást.

Steven Pinker (2002), a mai kognitív tudomány egyik evolúciós kitekintésekben bízó mértékadó kutatója igen gúnyosan mutat rá arra, hogy e tekintetben a bal- és a jobboldali értelmezések egyaránt komikusak egy józan tudós szemében, mert összekeverik az erkölcsi elveket a tényekkel. Szinte biblikus indulatokat érezni valóban amögött, amikor az emberben rejlő gonosszal, vagy a nemek közti eltérések következményeivel foglalkoznak, mint ami (a jobboldali értelmezésben) az autoriter rend s a háborúskodás magyarázata, s így felment a felelősség alól, vagy (a baloldali értelmezésben) mivel nem létezik mint determináció, a felelősséget teljesen a környezetre hárítja.

4. A lényegek megkérdőjelezése. John Dewey (1910) fogalmazta meg először, de azóta is világosan látjuk, hogy az evolúciós go ndolkodás egy további világnézeti sugallata a mindenféle lényegek megkérdőjelezése, az a hit, hogy nincsenek lényegek. Ezzel kapcsolatos természetesen a gradualitás elve: Darwin számára, akárcsak Lamarck számára is, alapgondolat az, hogy a természet nem ismer ugrásokat, Natura non facit saltus (Mayr 1982, 480-481. o.).

7.1. ábra. Az evolúciós menet haladáselvű, a változatosság növekedését feltételező (a), és haladáselv nélküli (b) koncepciójának megfelelő evolúciós fák Popper (1988, 72-73. o.) értelmezésében

Richard Hofstadter (1944) amerikai történész részletes filológiai és ideológiatörténeti munkával próbálta igazolni, hogy a darwinizmus javasolta fejlődési mechanizmus nem más, mint a szabad- versenyes tőkés társadalom hétköznapi harcairól alkotott társadalmi kép – tegyük hozzá, szerencsés – átvitele az élővilág elemzésére. Ezek a társadalmi gyökerek azért is különösen jelentősek, mert motiválják, hogy a korai evolúciós gondolkodók, Spencer, Huxley, Haeckel, Dewey vagy Mach számára az ugrás a biológiai fejlődéstől a pszichológiai és társadalmi fejlődésre voltaképpen nem volt ugrás; a gondolatrendszer eredetében társadalmi, képviselői számára ezért is természetes, hogy az egész világ (beleértve a társadalmat is) fejlődési perspektívában tekintendő, s a fejlődés alapelvei mindenütt azonosak.

Mindez persze nem ilyen egyszerű. Ernst Mayr (1982), biológiatörténész és filozófus Darwin naplóit elemezve rámutat arra, hogy számos gondolat, melyek alapvetőek Darwin elméletében, igazából Malthus olvasása előtt is jelen voltak. Továbbá, ami az emberi oldalt illeti, Darwin eltérő következtetésekre jut, mint Malthus. Számára az evolúció az ember szakadatlan változásának elmélete, Malthus számára viszont a tökéletesedés korlátainak elmélete. Mayr értelmezésében Darwin egyszerűen egy jó pillanatban olvasta Malthust, vagyis a kreativitás olyan általános tényével van itt dolgunk, hogy a külső hatás a belülről érő dolgokba illeszkedik, de maga nem hozza létre azokat. Mayr annak is ellentmond, egy súlyos érvvel, hogy a darwini gondolat oly közvetlenül fejezte volna ki kora szabadverse- nyes kapitalizmusának társadalmi valóságát. Ha ez így lenne, miért volt a nagy ellenállás? Erre persze lehet azt a választ adni, hogy a korabeli társadalom is megosztott volt a szabad verseny értékelését illetően. A már hatalmasoknak, pl. az egyházaknak is, mindig érdekük volt, hogy korlátozzák a versenyt. Az erkölcs, mely szembe volt állítva például a darwini eszmékkel is, s az emberi gőg jelen voltak ugyanabban a világban, ahol az élet gyakorlatában a kíméletlen verseny érvényesült. A társadalom életének két eltérő oldalára támaszkodott az egyik és a másik.

A darwini gondolkodásmód egészének stílusa a pszichológiát mindmáig messzemenően befolyásolja. Korok, irányzatok, s egyéni intellektuális preferenciák szerint két mozzanatot emelnek ki váltakozva Darwinból. Az egyik kép az evolúciós mechanizmus egyszerűségéből indul ki. Darwin a nagy változatosság mögötti egyetlen elv feltárása révén a pszichológiában is a szimplifikáció (minden kisszámú elvre vezethető vissza) és a merev determinizmus ihletőjévé válik (már meglévő struktúrák, pl. az ösztönök irányítják az embert), a biológiai korlátok előtérbe állítójává, a „létért való harc” s a harcban szükségszerű vesztesek lesajnáló értelmezőjévé, és így sokszor a társadalmi konzervativizmus megideologizálásának segítőjévé.

Darwin másik olvasata viszont abból a metaforából indul ki, hogy az élővilág hallatlanul gazdag s állandóan változik, s a változásban konstruktív szerepe van a véletlennek. Az ember is folytonos fejlődés, nyitott rendszer; a fejlődés új, váratlan dolgokhoz is vezethet. Ez a konzervatív és haladó Darwin-olvasat végső soron persze a vitatott KÉRDÉSEKBEN említett világnézeti kérdésekbe illeszkedik. Száz éve küzd a modern tudomány azért, hogy az evolúciós gondolatot megfossza világnézeti tartalmától, ahogy azt legújabban Francois Jacob (1986) elemezte. A világnézeti mozzanat azonban újra és újra visszatér. Darwin mindkét olvasatot megengedi, s bármenynyire is a mozgó, dinamikus, a nyitott embert képviselő felfogás mellett álljunk ki, moralizáló alapon a másikat sem zárhatjuk ki eretnekként a darwini örökségből.

A vitatott kérdések áttekinti, hogy a mi ideológiamentesnek tűnő korunkig is elér az a vita, hogy vajon világnézet-e a darwinizmus? Ez a világnézeti mozzanat nem csak a darwinistákra érvényes egyébként. Az orosz-francia mikrobiológus, Mecs- nyikov (1919) egyenesen egy Optimista világnézet című sikeres könyvben fejtette ki, hogy a tudomány például a mikrobák elleni küzdelemmel feljogosít a derűlátásra a jövőt illetően. Mecsnyikov egyébként meggyőződéses darwinista, s tanácsokat is ad a pszichológiának ennek kapcsán: meg kell ismerni az ember lelki életének majom „csökevényeit”, hogy jobban megérthessük magunkat.

3.2. Darwinizmus és pszichológia: általános megfontolások és gondolati hatások

A pszichológia bizonyára arra az alapra fog támaszkodni, melyet Herbert Spencer máris jól megvetett, hogy tudniillik minden szellemi erő és képesség is szükségképpen csak fokozatosan volt megszerezhető.

Charles Darwin: A fajok eredete.

1859/1955, 582. o.

Az evolúciós elmélet abban a formájában, ahogy Darwin kifejtette, számos közvetlen pszichológiai témát tartalmaz. Az embert is magába foglaló élővilág egységének gondolata elég természetesen vezet már nála is, a viselkedésformák terén is az összehasonlító elemzéshez. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (1872) című munkájában s fiáról írt csecsemőnaplójában közvetlen példát is mutatott a viselkedésformák összehasonlító elemzésére. Az érzelemkifejezésekről kimutatja, hogy a látszólag csak önkényes (jelértékű) kifejezőmozgások elemzésének kulcsa az, ha megkeressük, milyen adaptív szerepű viselkedésnek felelnek meg az állatvilágban (a vicsorítás pl. a valóságos harapás lerövidítése lenne stb.). Ezzel a mai etológia ritualizációs elemzéseinek alapját adja meg. A természetes kiválasztódás elméletének központi érvrendszere is tele van pszichológiailag is értelmezhető mozzanatokkal. Elég csak arra utalni, milyen kritikus szerepet játszik a szaporodás irányításával a nemi vonzalom az állatvilág fejlődésében.

Az evolúciós elmélet pszichológiai hatása több szálon öltött konkrét formát. Ennek rendezéséhez jó kiindulópont, ha az elmélet logikai szerkezetéből indulunk ki. A darwini gondolkodásnak mind történetét, mind szerkezetét tekintve több rekonstrukciója van. A legrészletesebb Mayrnak (1982) a 7.1. táblázatban bemutatott 8 tényezős rekonstrukciója. Szerinte öt tényt s három következtetést kapcsol Darwin össze s ezek összességében alkotják eredeti, s tengernyi megfigyelés rendezésével alátámasztott elméletét.

A pszichológia számára is nyilvánvaló sugallata van a 4. és 5. ténynek (vajon igaz-e ez az ember lelki jelenségeire is) és a 3. következtetésnek: vajon a lelki jelenségek is kibontakoznak-e a fajok változása során? Lewontin (1970) a darwini elmélet központi mozzanataiként emelt ki ebből három elvet, amelyek még világosabban kapcsolhatóak az akkor létrejött és azóta is virágzó pszichológiai evolucio nizmushoz. Ezeket az elveket, összevetve a pszichológiai alkalmazásokkal, a 7.2. táblázat mutatja.

3.13. táblázat - 7.1. táblázat. Mayr (1982, 479-480. o.) rendszerezése az evolúciós gondolkodás tényeiről s rendszeréről

1. tény	A termékenység révén exponenciális növekedés lenne (Malthus).
2. tény	A populációk állandóak.
3. tény	Az erőforrások stabil környezetben korlátozottak.
1. következtetés	Ezért igen nagy küzdelem van a túlélésért.
4. tény	Nincs két egyforma egyed, a populációk változatosak.
5. tény	Ennek a variabilitásnak jó része örökletes.
2. következtetés	Az egyenlőtlen túlélés az örökléstől függ, természetes szelekció alakul ki.
3. következtetés	Nemzedékek során a természetes kiválasztódás a populációk fokozatos változásához, s így új fajokhoz vezet.

Evolúciós rendszerekben, általánosságban változatosság van, a változatok között valamilyen függvény szerint válogatás megy végbe, s a válogatás eredményeinek valamilyen formában való rögzítése is lezajlik. A kiterjesztett darwini elmélet triviálisan kielégíti ezeket a kívánalmakat (mutáció, természetes kiválasztás, öröklés), de számos más rendszernél is felvethetőek ezek a kritériumok (Csányi 1979). Az 1. elv a táblázatban a fittség variabilitása, aminek következtében eltérő az egyes fenotípusok túlélési és szaporodási esélye. Ez felel meg a pszichológiában az első mozzanatnak, az adaptációnak, illetve a szelekciós magyarázatnak. Mayr rendszerében pedig az 1. és 3. következtetéshez kapcsolódik mindez. A 2. elv a fenotipikus variáció, ez felel meg a pszichológiában az egyéni különbségek kérdésének. Végül Lewontin 3. alapelve a fittséghez hozzájáruló mozzanatok öröklődéséről szól. Ez felel meg Mayr 3. következtetésének, a pszichológiában pedig annak az elvnek, hogy lelki jelenségeinknek is történetük és kibontakozásuk van. Természetesen, mint újabban Plotkin (1993) rámutatott, a pszichológiában ez az elv okozta száz év alatt a legtöbb gondot. A kiterjesztett darwini elméletben az átadás rendszere világos. Létrejönnek változatok, s a túlélés s a szaporodási siker válogat köztük. Kérdés azonban, hogy a viselkedés s a kultúra világában mi felel meg a változás rögzítési ciklusának. A változást és a történetet mindenki elismeri a viselkedés terén is, visszatérő kérdés azonban, hogy mi a változás és a továbbadás mechanizmusa a tanulásban, a kultúrában vagy akár az idegrendszerben. Vajon mi felel meg ezekben a kiterjesztésekben a túlélésnek és a szaporodási sikernek, a természetes kiválasztódásnak?

3.14. táblázat - 7.2. táblázat. A darwini elmélet alapelvei Lewontin (1970) nyomán, s az ezeknek megfeleltethető darwinista pszichológiai elvek (átrendezve)

Lewontin darwini alapelvei	Pszichológiai darwinizmus
1. a fittség variabilitása	a lelki jelenségek adaptív felfogása
2. fenotipikus variáció	az egyéni különbségek előtérbe állítása
3. fittség növelő mozzanatok öröklődése	a fejlődés és a történet gondolat

Közvetlenebbül három kérdés van, melyben a darwinizmus s a kor tágabban is tekinthető evolúciós nézetei döntően hozzájárultak a másik, a kísérleti pszichológiával szembeállítható dinamikus, funkcionalista pszichológiai gondolkodásmód kialakulásához. Az alkalmazkodás fogalma, maga a fejlődésgondolat és az egyéni különbségek hangsúlyozása a korai pszichológiai evolucionizmus három sarkalatos pontja. Elkezdik a lelki jelenségeket is alkalmazkodási formákként értelmezni, központi s elméleti érdekességű kérdéssé teszik a lelki jelenségek egyed- és törzsfejlődését, végül a szelekciós elvből (a válogatás feltételezi a változatosságot) kiindulva az általános ember helyett az egyéni különbségek kutatását is alapkérdéssé teszik.

3.3. Lelki jelenség és alkalmazkodás

3.3.1. Spencer objektív pszichológiája

Ma szokványos módon alkalmazkodási folyamatokként vezetjük be a lelki jelenségeket, tankönyveink mint a viselkedéses alkalmazkodás irányítóiról beszélnek róluk. Ez azonban csak az evolúciós szemlélet hatására vált ilyen nyilvánvalóvá. Kitüntetett szerepet játszott ebben a 19. század legkiemelkedőbb, bár sokban megkérdőjelezett hatású evolúciós filozófusa, Herbert Spencer (1820-1903). Élete is jól példázza az evolúciós hagyománynak az akadémiaitól eltérő szerephibridizációját. Az önálló gondolkodású ifjú egyetemet nem végzett, egész életét a nagy művek független létrehozásának szenteli, a művekből s időnként újságírásból tartva el magát. Spencer a természettudományok eredményeire alapoz, szándékai szerint alulról felfelé építkezve (vagyis a pozitivista hagyomány élharcosaként) alakít ki olyan filozófiai rendszert, mely egységes elveknek megfelelően hivatott értelmezni az egész világmindenséget. Ugyanakkor, ha az evolúciós elméletek megalapozottsága felől tekintjük, Spencer egész habitusa Darwinhoz képest spekulatív, ő mindig a lehető legnagyobb generalizációra törekszik. Az egység elve, eltérően Comte spekulatív felfogásától, nála a fejlődés. A jelenségek minden szférájában igaz az, hogy a változásoknak irányuk van. Maga a haladás mintegy összekapcsolódott nála az evolúció fogalmával, s természetesen a korszak nagy megmaradási törvényeivel.

Az evolúció az anyag integrációja s a mozgás vele járó szétszóródása, melynek során az anyag a meghatározatlan inkoherens egyneműségből halad a meghatározott koherens sokféleség felé, eközben a megmaradt mozgás is párhuzamos átalakulásokon megy át.

Herbert Spencer: Alapelvek.

1862/1988, 396. o. (lásd Sills és Merton 1991, 221. o.)

William James így gúnyolja ezt ki:

Az evolúció változás a tudom-hogyan megismerhetetlen mindegyformaságból a valamilyes s általában megemlíthető nem-egyformaságba, folytonos összekapcsolódások s valamivé egyesülések révén.

James: Óravázlat. 1880. (lásd Sills és Merton 1991, 104. o.)

Vive la différence! Nem lehet nem érezni a toleráns liberalizmus világnézeti felhangját, John Stuart Mill hatását ebben a felfogásban. Ennek az egység elv keresésnek megfelelően mondják Spencer mai értékelői, pl. Jonathan Turner (1985), hogy ő az első rendszerelméleti gondolkodó s ugyanakkor az első társadalmi funkcionalista is, hiszen minden társadalmi folyamatot is egy hasznossági keretben értelmez. Spencer a biológiai evolúciót s az anyag- és energiamegmaradás elveit használja fel gondolkodása vázaként. Ebből kiindulva azonban a társadalmi jelenségeknek is organicista értelmezést ad. A társadalmat is fokozatos differenciációt mutató szervezetnek fogja fel.

A társadalmi szervezet a következő alapvető vonásokban hasonlít az egyéni szervezetre: növekszik; növekedés közben komplexebbé válik; komplexebbé válva részei egyre nagyobb kölcsönös függést mutatnak; s életének hosszúsága az összetevő részek életéhez képest igen nagy. [...] A növekvő heterogenitást mindkét esetben növekvő integráció kíséri.

Herbert Spencer: Önéletrajz.

1904, 2., 55-56. o.

Ezáltal Spencer munkássága a funkcionalista társadalomfelfogások elindítójává, s egyben az elkerülhetetlen társadalmi haladás, az öntörvényű társadalomfejlődés politikai elkötelezettjeinek bibliájává válik. Az evolúciós idióma egyik kulcskifejezése, a survival of the fittest is tőle származik. Először korai pszichológiai könyvében használta az alkalmazkodás fejlődést irányító szerepének jellemzésére.

Hatalmas életművében (az evolúciós rendszert kifejtő szintetikus filozófia évtizedek alatt 10 hatalmas kötetben lát napvilágot) kitüntetett szerepet játszott a pszichológia. 1855-ben jelent meg először A pszichológia alapelvei, melyben már a nagy művet megelőzően kifejti a megtalált evolúciós vezéreszméket. Spencer az objektív pszichológia programját hirdeti meg. Objektív ez mind abban az értelemben, hogy nem az önmegfigyelés és a belső világ a kiindulópontja, vagyis nem egy első személyű, hanem inkább egy harmadik személyű pszichológia. Objektív abban az értelemben is, hogy a pszichológia legfőbb kérdésének szervezet és környezet viszonyának elemzését tartja, a viselkedés elemzését. Nem objektív persze módszertani értelemben. Spekulatív, karosszék-pszichológia ez még, ahol nem válik el a kutató, az önmegfigyelő és a viselkedés. Spencer szerint a pszichológia a biológia keretében értelmezendő. A lelki jelenségek az alkalmazkodás nehézségeinél lépnek fel, s a lelki fejlődés alaptörvénye az egyre differenciáltabb alkalmazkodási formák kialakulása, a környezet egyre bonyolultabb viszonyainak leképezése s elő- vételezése (az ösztönökkel). Az értelem fejlődése egyre bonyolultabb viszonyérzésekhez vezet. A lelki élet fontos mozzanata az angol empirista hagyománynak megfelelően nála is az asszociáció. Az intelligencia az ő felfogásában azt jelenti, hogy a belső állapotok egyre jobban megfelelnek a külső eseményeknek. Minden lelki jelenség a környezet kontingenciáit képezi le. „A lelki élet összhangban az élettel általában, a belső viszonyok állandó alkalmazkodása a külső viszonyokhoz”, de „ahogy az intelligencia növekszik, az egyik [a külső] különböző fokozataival, a másik [a belső] egyre párhuzamosabb lesz” (Spencer 1855/1965, 383. o.). A gyakran ismétlődő asszociációk azonban a faj tapasztalatának is részévé válnak. Általánosabban is, Spencer szerint az öröklött tényezőknek nagy szerepük van a hatékony alkalmazkodásban, abban, hogy a lelki fejlődést nem kell minden egyednek újra kezdenie. Az effektus törvényét is elővételezi, mikor feltételezi, hogy a kellemes érzésekhez vezető élmények megőrződnek s örökítődnek, a kellemetlenhez vezetők nem. Spencer ennek kapcsán rokonszenves bírálatot is gyakorol a pedagógia és a vallásos erkölcs felett, melyek éppen ellentétes hamis alapelvekre építenek: a kellemetlent tartják kívánatosnak, s a kellemest a társadalmilag nemkívánatosnak.

Az alkalmazkodó értelem, a környezethez igazodó lelki élet, az egyed- és törzsfejlődés gondolata, valamint a lelki átöröklés Spencer révén válnak kortársai, s azóta az egész modern pszichológia alapgondolataivá. Ugyanakkor konkrét megoldásaiból nem sok maradt, s az evolúció szinte mitikus kezelése s kiterjesztése korunkban inkább riasztó. Sokszor ma a jelszó éppen az, hogy egy problémát „spencerteleníteni” kell ahhoz, hogy objektíven közelítsünk hozzá.

3.3.1.1. Magyar Spencer-követők

Spencernek hazánkban is nagy hatása volt. Evolúciós szociológiája és az ehhez kapcsolódó politikai nézetrendszer a Huszadik Század körének, a századelő polgári radikálisainak egyik bibliájává teszik. A folyóirat megindulását 1900-ban Spen- cer levélben üdvözölte, melyben a nem ember által formált, hanem természeti módon tanulmányozható társadalomtudományok eszméjét üdvözli. Műveit, illetve azok Collins-féle foglalatát nem kisebb gondolkodók fordítják, mint Jászi Oszkár, Pekár Károly, Somló Bódog, Vámbéry Rusztem s a mozgalom más képviselői. Méray-Horváth Károly (1859-1938) pedig a szó szoros értelmében viszi tovább az organicista szociológiát: az ő szóhasználatában a társadalom nem hasonlít a szervezetekre, hanem azonos velük. A társadalom fejlődését és zavarait a sejttan és a sejtpatológia analógiájára értelmezi. Számos vita is folyt a folyóiratban, mind Spencer nézetei körül, mind azt illetően, hogy a társadalom tudományos vizsgálata hogyan vetkezze le a pszichologizmust. A századforduló pszicho- logizmusvitái megjelentek nálunk is, elsősorban a szociológiai antipszichologizmus formájában. Voltak, akik e vitákban azt az álláspontot védték, hogy mindez annak függvénye, milyen pszichológiát használunk. Pikler Gyula például védi Somló Bódoggal szemben saját pszichológiáját, mint a társadalomtudomány lehetséges alapját. (A Litván György és Szűcs László [1973] szerkesztette válogatás ezt a vitát is igen jól adja vissza, de az egész magyar Spencer-hatást is.)

E helyen érdekesebb azonban, hogy a magyar pszichológia kezdeteinél is jelen van Spencer hatása. Spencer pszichológiai továbbfejlesztője Posch Jenő (1859-1923) a századforduló neves materialista filozófusa volt, aki mint középiskolai tanár radikális nézetei miatt még parlamenti viták tárgyává is vált. (Ennek nagy hatásáról a korban beszámol mind Kende Zsigmond 1974, mind pedig a pszichoanalitikus Hermann Imre önéletrajzi feljegyzéseiben, in Bodor, Pléh és Lányi 1998.) Posch legjelentősebb munkája a rendkívüli szakmai műveltségről s merész állásfoglalásról tanúskodó, kissé nehéz nyelvezetű Lelki jelenségeink és természetük, melyben Spencer rendszerére építve egy radikális empirista pszichológiát vázol. Radikalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a korábbi empiristáknál s lényegében Spencernél is merészebben, még a képzetinek tartott folyamatokat is a közvetlen, motoros alkalmazkodásból vezeti le.

A mű kiindulópontja a mentális reprezentáció képelméletének bírálata. Posch részletesen bírálja a képzeteket az érzékletnek megfelelő, de gyengébb agyi izgalommal azonosító felfogásokat. Ehelyett a képzetekkor megjelenő mozgásos tendenciákból indul ki. Visszatérő példája a belső beszéd, mely azt bizonyítja, hogy eredetileg nyílt mozgásaink belsővé válhatnak, s maga a mozgásos innerváció lehet a reprezentáció alapja. Ebből kiindulva gondolja, hogy más mozgásaink is belsővé válhatnak, s képzetek alapját képezhetik. Ez az ugrás nem Posch sajátlagos hibája. Később, már a klasszikus behavioristáknál is, de a hatvanas évek motoros be- haviorista elméleteiben is gyakran előfordul, hogy a szavak motoros reprezentációja majd érvként szolgál egy általános motoros reprezentáció elmélet mellett. A mozdulatok nem kísérik a képzetet, hanem azonosak vele:

Maga a képzet nem több, mint az őt állítólag csak kísérő úgy külső, mint testünk belsejében végbemenő kis izommozdulatoknak összessége; nem valami külön létező, nem is külön esemény, hanem [...] csak összefoglaló neve mindazon mozdulatoknak, miket valaki [...] véghezvisz avagy véghezvinni készül; és képzelni nem egyéb, mint ezen mozdulatokat önkéntelenül véghezvinni, tőlük, hogy úgy mondjam, megszállatni avagy rájuk legalábbis hajlandóságot érezni. [...] A képzet nem egyéb, mint kezdődő taglejtés.

Posch Jenő: Lelki jelenségeink és természetük I. 1915, 37., 39. o.

Ez azt is jelenti az alkalmazkodási koncepciónak megfelelően, hogy a valós életben állandó kompromisszum van az ingerhelyzet és a képzetek kiváltotta mozgások között.

Minden [...] rágondolást, egy nem közvetlenül megadott tárgynak, avagy érzetnek az elképzelését, szóval a képzetet úgy kell tekinteni, mint az embernek egy bizonyos kompromisszumát, melyet az illető képzet- és az adott környezet keltette természetes mozdulatok között köt.

Uo. 36. o.

Posch értelmezésében tehát minden lelki jelenség a mozgásra vezethető vissza. A látszólag tiszta tudati folyamatok is tartalmazzák a motoros alkalmazkodásra utaló jegyeket, legalább például a szemmozgás formájában. Ez a francia Théodule Ribot és a Posch által is sokat hivatkozott Hugo Münstenberg koncepciójára is emlékeztető felfogás Posch munkáját a behavioristák motoros elméleteinek előzményévé teszi. (A behaviorizmus történetének mai amerikai feldolgozói, például McGuigan [1978] el is ismerik Posch jelentőségét.) A munka alcíme: Egy realista lélektan tervezete. A realista jelző mai szóhasználatra fordítva: materialista, motoros és behaviorista programot takar, ahogy ő mondja, egy „apszichikus pszichológiát”.

A realizmusból való kiindulás a mi pszichológiánkban [...] abban nyilvánul, hogy az összes lelki jelenségeket már a priori, kezdettől fogva mind fiziológiai természe- tűeknek tekinti. [...] A pszichológiánk nem harcol a „lélek” ellen, nem védekezik a közbekínálkozásai ellen, hanem a legsimábban kiküszöböli a lelket.

Posch Jenő, uo., II. kötet, 1124. o.

Posch realizmusa abban is megjelenik, ahogy a mentális kifejezések valóságát mint rövidítést kezeli, a Hume-tól elinduló gondolatmenetnek megfelelően. „A »kép«, »valaminek a képét látja maga előtt« kifejezések tehát éppen nem [...] valamely »belső tapasztalás« útján észrevett létet, meglévő jelenséget fejeznek ki, hanem azok a szók csak egy röviden összefoglaló főnévvel jellemzik a magatartását annak az embernek, akit éppen tűnődőnek, képzelőnek tapasztalunk. [...] A kép szó, melyet a képzelésnek, valami távollevőre való gondolásnak jellemzésére használunk, maga is kép, puszta hasonlat, metafora.” (Uo. 49-50. o.) Posch kritikája történeti is: a reprezentáció mai képelméletei, miközben szómágiát követnek, arra a görög képelméletre mennek vissza, amely az észlelést a tárgyakról leváló képeknek megfelelően értelmezte.

Mindez persze csak a tézis. Posch két kötete több mint ezer oldal. Igen sajátos módon dolgozza fel benne Posch a hatalmas filozófiai és pszichológiai irodalmat. Mindenütt kriticista, a pszichológusok által is használt látszatfogalmak leleplezésének igényéből indul ki. Egyedülálló munka ez abból a szempontból, hogy a realizmus, a motoros tudatelmélet és a nyelvkritika összekapcsolódnak nála.

Posch referenciái nemcsak a pszichológusok, hanem a Wittgensteinra oly nagy hatást gyakorolt Mauthner is (Mauthnerről lásd Nyíri 1980). Számára például az önmegfigyelés és a belső világ feltételezésnek kritikájában is a téves szóhasználat bírálata a fontos. A könyv számos részletes nyelvkritikai elemzést is felvonultat arról, hogy milyen szerepe lehet a mondatszerkesztésnek a belső világra vonatkozó látszatkategóriák kialakulásában. Posch kétségkívül nem könnyű olvasmány, érződik rajta a magányosan dolgozó ember terjengőssége is. Ugyanakkor a kétféle, a motoros és a nyelvkritikai radikalizmus összekapcsolásával a századelő magyar szellemi életének egyedülálló kincse az elméleti pszichológia történetében.

3.3.2. Az adaptációs elv elterjedése

Spencer objektív jelszavai ellenére spekulatív gondolkodó volt. Pszichológiai nézeteit igen kevéssé kapcsolta hozzá a viselkedés szerveződésére vonatkozó tapasztalati anyaghoz. Megadja azonban azt az alaphangot, mely szakít mind a hagyományos, az ismeretelméletre alapozó filozófiai lélektannak, mind a bontakozó németes, akadémikus kísérleti pszichológiának azzal a gondolkodásmódjával, mely a megismerést önmagában tekintette. A Spen- cer bevezette alkalmazkodási hangsúly az érdekbefolyásolta megismerés gondolatát állítja előtérbe.

3.3.2.1. Sir Alexander Bain

Ezen a fonalon halad az empirista hagyomány utolsó jelentős filozófiai pszichológus képviselője Alexander Bain (1818-1903) is. Bain a filozófiai (és politikai) radikalizmus képviselőjeként két évtizedig kissé kényszerített módon szabadúszó, majd Skóciában egyetemi karrierhez is eljutott, az Aberdeeni Egyetem rektora is lett. Élete a brit intellektuális világ nagyjaira jellemző szellemi szabadság és az akadémiai karrier között oszlik meg. Összekapcsolta a brit filozófiai hagyományt a bontakozó természettudományos szemlélettel, ennek keretében hozza létre a Mind c., eredetileg inkább pszichológiai tematikájú lapot, mely azóta is az angolszász filozófia egyik vezető fóruma. Két fő pszichológiai műve, Az érzékek és az értelem (1855), illetve Az érzelmek és az akarat (1859) a brit pszichológiai gondolkodás történetében fordulatot jelentenek. Nála válik el először világosan a pszichológia szaktudományos kérdésköre a spekulatív filozófiai hagyománytól, összekapcsolva az empirikus tradíciót a korabeli tudományos módszertan (J. Stuart Mill) , a fiziológia, és később a darwini gondolatok inspirációjával. Hatását jól mutatja, hogy pedagógiai munkáját, mely pszichológiai kiindulású, ötven év múlva is lefordítják magyarra (Bain 1912).

Munkássága átmeneti. A brit összefüggésrendszerben az adja meg jelentőségét, hogy a pszichológia önállósodását képviseli. A megfigyelés és a kísérletezés elsőbbségét hangsúlyozza a spekulációval szemben. Ő maga kitűnő megfigyelő és leíró, de a kísérletezéstől igen messze áll. Az adaptációs gondolat előtérbe kerülése szempontjából érdemes hangsúlyozni, hogy miközben asszociácionista, különleges hangsúlyt helyez a mozgásokra, az asszociációs elvet kiterjeszti a mozgások elsajátítására. Két központi jelentőségűvé váló fogalmat vezet be: a lelki élet szerveződésében szerinte nagy szerepe van a véletlen variabilitásnak, az élet próba-hiba (trial and error) elven működik, másrészt a szokások rögzülésében kitüntetett az öröm szerepe. A tanulás folyamata Bain elemzésében háromszakaszos: véletlen mozgások lépnek fel, ezek közül megőrződnek azok, melyek örömhöz, s kiiktatódnak, amelyek kellemetlen érzésekhez vezetnek, végül a gyakorlás biztosítja a végső rögzülést, „a gyönyör fenntartja azt a mozgást, mely neki előidéző oka” (Bain 1912, I., 68-69. o.).

Bain Darwin munkáit megelőzően fejti ki ezt a koncepciót, mely valójában az utilitariánus emberkép (3. fejezet) újrafogalmazása. Munkája egészét sosem próbálja következetesen darwinista álláspontra helyezni. Megnyitja azonban az utat ahhoz, hogy a beválás gondolata a hagyományos asszociációs eszmével összekapcsolódva az egyéni viselkedési irányzat szelekciós elvévé váljon, amit majd a Thorndike-kal induló amerikai tanuláslélektan aknáz ki teljes mértékben.

3.3.2.2. Ivan Mihajlovics Szecsenov

A francia Claude Bernard (lásd 5. fejezet) mellett az orosz Ivan Szecsenovnak is nagy jelentősége volt abban, hogy maga az alkalmazkodás fogalom a nem közvetlenül darwini idiómában is a közbeszéd középpontjába került. A pszichológiában a világos funkcionális hangsúly és az alkalmazkodás mint belső folyamat csak évtizedekkel Bernard után válik uralkodóvá, részben analógiás formában, mint a pszichoanalitikusok lelki homeosztázis, pszichés energetika elképzeléseiben, részben a motivációs pszichológia konkrét mechanizmus modelljeiben, ahogy azt Walter Cannon nyomán elképzelik majd. Már a 19. század második felében megjelenik azonban Ivan Mihajlovics Szecsenov (1829-1905) orosz fiziológusnak, a Pétervári Katonaorvosi Akadémia, az Ogyesszai és a Moszkvai Egyetem radikális újítójának nézeteiben. Szecsenovot sokszor csak mint Pavlov előfutárát emlegetik, kissé visszafelé konstruálva meg a történelmet. Összekapcsolódását a darwinizmussal az indokolja, hogy Szecsenov nézeteinek formálódásában kitüntetett szerepe volt az evolúciós gondolkodásnak. Darwin nézeteinek ő a népszerűsítője az orosz kultúrában, Darwin művei máig is az általa szerkesztett fordításban jelennek meg oroszul, Claude Bernard laboratóriumában pedig, akárcsak Helmholtznál, tanulmányutat is tett. Szecsenov két hagyományt kapcsol össze, ennek eredménye radikális felfogása. Az egyik hagyomány a reflexelv. A 19. század közepének (főleg a német) fiziológiájában, mint az 5. fejezetben láttuk, alapvető vitakérdés, vajon a reflexes szerveződés csak az alacsonyabb idegi központok tanulmányozásának és működésének vezérelve kell-e legyen pusztán, vagy érvényessége kiterjeszthető-e a nagyagykéreg működésére is. A Németországban is tanult, e vitákat jól ismerő Szecsenov egyértelműen a kiterjesztés mellett foglal állást. A másik gondolat a lelki jelenségek életjelenségként történő értelmezése, s az életjelenségek alkalmazkodási folyamatként való interpretálása. E két gondolat kombinációja egyszerű és logikus. Az idegrendszer funkciója az alkalmazkodási folyamatok megvalósítása. Az alkalmazkodás alapegysége a reflex.

A látszólag tiszta megismerési folyamatokban is felismerhető a mozgásos elem. Az érzékelés elemzésében Szecsenov, részben a Helmholtz-iskolára is támaszkodva, ezért lesz a motoros elméletek élharcosa, aki számára a szemmozgások és egyéb végrehajtó mozzanatok döntő szerepet játszanak az észlelésben. Az észlelés ebben a koncepcióban az aktivitást irányító jelzőmozzanatok biztosítója, s központi szerepe van benne az izomérzéknek. Radikális a felfogás, hiszen az alkalmazkodás nevében kiiktatja az egész hagyományos pszichológiát. Mechanizmusszerű értelmezést kap az, hogy a lelki jelenség alkalmazkodás, s ezzel meg is kérdőjele- ződik maga a lelki jelenség, mint külön szféra. Az idézet a koncepció mellett a politikailag elkötelezett tudóst is illusztrálja.

Az agy működésének összes bonyolult külső megnyilvánulását végső fokon egyetlenegy jelenségre, az izommozgásra vezethetjük vissza. Amikor a kisgyermek játékának megpillantásakor kacag, avagy ha Garibaldi elmosolyodik azon, hogy hazája iránti határtalanul nagy szeretete miatt üldözik, ha a leányka megremeg, amikor először gondol szerelemre, vagy ha Newton a világegyetem törvényeit formálja meg s veti papírra – mindenütt végső fokon mindez izommozgás. Hogy az olvasót e gondolattal mielőbb megbarátkoztassam, emlékeztetem arra a keretre, amelyet az emberi ész teremtett meg, s melyben általában az agyműködés valamennyi megnyilvánulása lerakódik ez a keret a szó és a tett. Tett alatt a népi felfogás kétségkívül az ember minden külső mechanikus tevékenységét érti, ami csak az izmok közvetítésével lehetséges. A szó alatt viszont, kedves olvasóm, az ön fejlettsége következtében a hangok bizonyos kapcsolatát kell értenie, amelyek a torokban és a szájüregben ismét ugyancsak izommozgások alapján keletkeznek.

Tehát az agyműködés valamennyi külső megnyilvánulását tényleges izommozgásokra lehet visszavezetni.

Ivan Mihajlovics Szecsenov: Az agy reflexei.

1863/1954, 29-30. o.

A reflexes folyamatok három eleme – bemenet, központ, motoros megvalósulás – közül a harmadik, a motoros, a végrehajtó mozzanat bizonyos esetekben legátlódhat. Ezt a belső gátlás folyamata biztosítja, melynek létezésére Szecsenov kísérleti demonstrációt adott. Az úgynevezett lelki jelenségek, egész belső életünk voltaképpen reflexekből állnak, olyan reflexekből azonban, melyeknek végrehajtó ága gátlás alá került.

A gátlás kérdése mint magyarázó elv nem pusztán technikai kérdés. Roger Smith (1992) részletes monográfiája bemutatja, hogy általánosabban is igaz az, hogy a neurobiológiai gátlás fogalommal többnyire együtt jár egy hierarchikus felfogás az idegrendszerről (lásd Jacksonnál) és egy olyan társadalmi áthallás, amely szerint a gátlásra mint fiziológiai folyamatra a társadalomnak mintegy szüksége van, illetve erre épít abban, hogy a természet adta impulzivitást korlátozni tudja. A fiziológiai folyamat azt teszi lehetővé, hogy a társadalmi ágenseknek megfelelő magasabb funkciók ellenőrzésük alatt tartsák az alacsonyabb szervezettségű, impulzív folyamatokat. Ez a gondolatmenet megjelenik Sherringtonnál, Lurija iskolájának neuropszichológiájában, általában a prefrontális területek különleges, gátló szerepét hangsúlyozó neurobiológiai kutatásokban is. Ez a lényegében konzervatív interpretáció a gátlásról csak a társadalmi élet egyik érvényes értelmezése. Nem magyarázza, hogy miért is volt Szecsenov olyan botránykő saját korában. Mert az volt, mint a vitatott kérdések mutatja.