A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Egy botrányos könyv sorsa

Szecsenov munkája, Az agy reflexei 1866-ban jelent meg könyv alakban, nem kis huzavona után, s sorsát is politikai vihar követte. A cári cenzúra világosan átlátta a materialista koncepció világnézeti jelentőségét, azt, hogy „a pszichikus folyamatok fiziológiai magyarázata” (ez Szecsenov könyvének alcíme) megkérdőjelezi a hagyományos vallásos világképet. Az előzetes huzavona arra vonatkozott, hogy nem engedték, hogy a munka egy általános tematikájú lapban jelenjen meg, csak egy orvosi folyóiratban jelenhetett meg. A későbbiekben a rendőrség Szecsenov munkáját mint az éppen aktuális cár ellenes merénylet egyik lehetséges inspirátorát tartotta nyilván. Mindez nemcsak politika- történetileg érdekes, mint az emberi butaság és korlátoltság feledhetetlen dokumentuma, másik oldalról pedig a haladó gondolat és az evolúciós eszme összekapcsolása (Szecsenov a forradalmi demokraták köréhez tartozott, Csernyisevszkij Mit tegyünk c. regényének főhősét is róla mintázta, s egész életében a nem túl kifizetődő liberális nézetek képviselője volt). Annak is tanulságos példája, hogy ugyanazon eszmék intellektuális ra- dikalizálódása leginkább olyan közegben jelenik meg, ahol a hivatalos világnézet sem szabadult meg a vallási béklyóktól, ahol a politikai és szellemi monopólium összekapcsolódik egymással.

I. M. Szecsenov később is tanúságot tett radikalizmusáról, mind intellektuálisan, mind emberileg. Programokat készít arról, hogy a pszichológiát a fiziológusnak, s nem a szubjektív pszichológusnak kell művelnie, kiáll zsidó származású tanártársai mellett, ezért el is került a pétervári orvoskarról.

Mindez a bevett kép, amely egyszerre hangsúlyozza Szecsenov úttörő kutatói jelentőségét, mintegy „fiók Pavlovot” vetítve belé, és bolsevik értelemben haladó elkötelezettségét. Kostojanc tanulmánya Szecsenov (1954) könyvében, valamint Rubin- stein (1967a) és Jarosevszkij (1968) jellegzetesen képviselik ezt a felfogást. David Joravsky (1989) orosz pszichológiatörténetében mindkét szempontból megkérdőjelezi ezt a képet. Az ő értelmezésében Szecsenov egy mitizált tudós, aki új kezdetek után nem volt képes fiziológiai hipotéziseit kísérleti nyelvre lefordítani. Sorsa inkább az orosz elmaradottságot tükrözi, mintsem az orosz tudomány eredetiségét. Másrészt egy idő után, különösen a sokat idézett Kavelinnal folytatott vitákban nem is lett volna annyira radikális. A szembenállás az értelmiség és a hatalom között nagyobb, mint például a filozófusok és a fiziológusok között. Az orosz hagyomány védelmezői nem hagyják ezt annyiban. Jarosevszkij (1994) visszatérően védelmezi Szecse- nov nagyságát s folytonosságát Pav- lovval. Ilyen vitákban nem kell dönteni. Biztos, hogy korabeli hatásától függetlenül századunkban Szecsenov vezető viselkedési mintává vált, de nemcsak konkrét elméletei miatt, s nemcsak a sztálinisták számára, hanem azért is, mert munkájának sorsa az értelmiség és az ostoba hatalom közti küzdelem általános mintázatát jeleníti meg. Maga az általa megcélzott motoros elmélet pedig a szovjet-orosz pszichológiában egészen más indítású kutatók, például a Vigotszkij-iskola észleléskutatói számára is visszatérő referenciarendszer, bár mint hagyomány, kétségtelenül megkonstruált. (A Váriné [1974] szerkesztette kötet jól mutatja ezt a referenciaszerepet.)

3.3.2.3. Evolúciós neurológia: Jackson munkássága

A 19. század hetvenes éveitől kezdve az evolúciós gondolat bevonult az idegrendszer tanulmányozásának kereteként egyre inkább megszilárduló neurológiai gondolkodásba is. Az evolúciós gondolat hatása itt kettős: az idegrendszeri működéseket mint alkalmazkodást szervező folyamatokat tekintik, s az idegrendszer felépítési szintjeit nem pusztán mint anatómiai differenciációt fogják tekinteni, hanem mint evolúciós szerveződési szinteket. Természetesen együtt járt ezzel egy általános természeti közösség belátása, ahol az állati agyról s idegrendszerről megtudott dolgokat egyre kézenfekvőbb lesz emberileg relevánsként kezelni. A legnagyobb lépéseket e téren az angol neurológia tette. John Hughlings Jackson (1835-1911), a tizenkilencedik századi neurológia legjelentősebb integrátora volt az elméleti áttörés képviselője. Az epilepsziáról és az afáziáról szóló nevezetes munkái mellett legfontosabb műve az 1884-ben megjelent Az idegrendszer fejlődése és felbomlása. Jacksonra nagy hatással volt Darwin, de még inkább Spencer. Az elméleti igényt, a rendszerező látásmódot, s magát a fejlődés ellentéteként felfogott felbomlás (disszolúció) fogalmát is Spencertől veszi át. Ezt kapcsolja össze a finom klinikai megfigyelés iránti érzékével. Az idegrendszer működését minden szinten szenzomotoros koordinációk biztosításában látja: „Egyszóval az idegrendszert úgy kell elképzelni, mint szenzomotoros gépet.” A korban már maga az a gondolat is elég forradalmi – amit epilepsziaelemzései messzemenően igazolnak –, hogy a kéregben is feltesz mozgató működéseket. Az idegrendszer felépítése egymásra épülő szintek munkájával jellemezhető. A legalacsonyabb a gerincvelői, ezt követi a középagyi, a legmagasabb az agykérgi, az akaratlagos szerveződés szintje. Felfelé haladva az evolúciós skálán kevésbé merev, de komplexebb szerveződést kapunk. A magasabb szintek Jackson értelmezésében gátló hatást gyakorolnak az alacsonyabbakra. A felsőbb szintek sérülésekor az alacsonyabb szintek működése felszabadul a magasabb szint gátlása alól, s a saját magukra jellemző koordináció jelenik meg. A betegség tünettana az idegrendszer legfittebb működése a megmaradt szinteken. Maga a hierarchikus gondolat egy fontos viselkedési aspektust is tartalmaz. Minél magasabbrendű működésről van szó, a megfelelő idegrendszeri szerveződés annál alacsonyabb szervezettségű, ami azt jelenti, hogy maga a viselkedés annál nagyobb szabadságfokkal rendelkezik. S mindez egyben a Haeckel-elvhez (lásd lentebb) hasonlóan kibontakozási sorrend az egyedfejlődés során is. A felbomlást illetően pedig azóta is Jack- son-elvnek nevezzük feltételezését arról, hogy először mindig a magasabb funkciók sérülnek.

Az evolúció doktrínája nap mint nap új hívekre talál. Ez a doktrína nem egyszerűen a darwinizmus szinonimája. Herbert Spencer mindenfajta jelenségre alkalmazza, az idegrendszerre is, ami az orvos számára a legfontosabb. Engem hosszú ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy nagymértékben segítene az idegrendszer megbetegedéseinek a vizsgálatában, ha azokat az Evolúció megfordulásának, vagyis Disszolúciónak tekintenénk. A Disszolúció kifejezést Spencertől vettem át az evolúciós folyamat megfordulásának megnevezésére. [...]

Amikor az evolúcióval, illetve e folyamatnak csak legszembetűnőbb részeivel foglalkozom, azt mondom, hogy az evolúció nem más, mint egy sajátos rendben történő, felfelé ívelő fejlődés. Három olyan megállapítást teszek, amely bár különböző szempontból, de ugyanazt a dolgot közelíti meg. 1. Az Evolúció átmenet a legjobban szervezettől a legkevésbé szervezett felé; vagyis a legalacsonyabb, legjobban szervezett központok felől halad a legmagasabb, legkevésbé szervezett centrumok felé; másfelől közelítve, a születés pillanatában viszonylag jól szervezett központoktól azok felé a központok felé, amelyek folyamatosan szerveződnek az élet során. 2. Az Evolúció átmenet a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb irányába, vagyis újra a legalacsonyabb központok felől a legmagasabbakig. Nem vagyunk következetlenek akkor, ha egy központot egyszerre a legbonyolultabbnak és a legszervezetlenebbnek is nevezünk. Tegyük fel, hogy egy központ csupán két szenzoros és két motoros elemből áll. Ha a szenzoros és motoros elemek szoros kapcsolatban vannak egymással, vagyis az „áram” könnyedén „folyik át” a szenzorosból a motoros elemekbe, akkor ez a központ jól szervezett, még ha nagyon egyszerű is. Másfelől elképzelhetünk egy olyan négy szenzoros és négy motoros elemből álló központot is, amelyben a szenzoros és motoros elemek közötti kapcsolat olyan tökéletlen, hogy az idegáram nagy ellenállásba ütközik. Ez a központ ugyan kétszer olyan bonyolult, mint az előbbi, de azt is elmondhatjuk róla, hogy csak fele olyan jól szervezett. 3. Az Evolúció átmenet a legautomatiku- sabbtól a leginkább akaratlagos felé.

Az a hármas következtetés vonható le, hogy azok a legmagasabb központok, amelyek az ideg evolúció csúcspontját jelentik, illetve amelyek a „lélek szervét” (vagy a tudat fizikai alapját) alkotják, a legkevésbé szervezettek, a legbonyolultabbak és a leginkább akaratlagosak. Ennyit arról a pozitív folyamatról, amely révén az idegrendszer „összeáll”, az Evolúcióról. Nézzük most a negatív folyamatot, a „darabokra bomlást” – a Disszolúciót.

A Disszolúcióról, lévén a már tárgyalt Evolúcióval ellentétes folyamat, itt csak keveset kell mondanunk. A visszafejlődés folyamata nem más, mint „darabokra esés”, sorban a legkevésbé szervezettől, a legbonyolultabbtól és a legakaratlagosabbtól a legszervezettebb, a legegyszerűbb és a legautomatikusabb irányába. [...] Mivel a disszolúció csak részleges, minden esetben kettős állapotról van szó. Az idegbetegségek tünettana kettős állapot; minden esetben van egy pozitív és egy negatív eleme. Minthogy az evolúció nem fordult meg teljesen, bizonyos szintjei megmaradnak. Ennélfogva az az állítás, hogy „disszolúció történik”, pontosan ekvivalens azzal, hogy „az evolúció alacsonyabb fokra esik vissza”. Részletesebben: a legkevésbé szervezett, a legbonyolultabb és a legakaratlagosabb elvesztése magába foglalja a szervezettebb, a kevésbé komplex és az auto- matikusabb megtartását.

John Hughlings Jackson: Az idegrendszer felbomlásáról. 1884/1983, 204-205. o. Nagy János ford.

Jackson életműve nemcsak elméleti emlékmű. Konkrét kérdésekre is máig tanulságosan alkalmazza evolúciós felfogását. Az afázia elemzésében például megkülönbözteti az emocionális (kéreg alatti szintű) és a propozicionális (kérgi szervezettségű) beszédet. Ez ma nagyon modern gondolatnak számít az afázia kutatásában.

Az evolúció, a spenceri gondolat a homogenitásból a heterogenitásba való átmenet, a munkamegosztás stb. tehát mintegy belső tükröződést kap Jacksonnál az idegrendszer felépítésében és működésében. E gondolatmenet igen hamar magára vonja a filozofikusabb világból induló pszichológusok érdeklődését is. A francia Théodule Ribot (lásd még 8. fejezet) egész sorozatnyi könyvet publikált a nyolcvanas években az emlékezet, az akarat, a személyiség zavarairól. Ezekben a kóros viselkedés mint a normális viselkedés felbomlása, dezintegrációja jelenik meg. A felbomlás során először mindig az újabb, kései fejlemények tűnnek el. A legkésőbbi, legújabb szerzeményeink mindig a legingatagabbak. A pszichikus leépülés mintegy a pszichikus fejlődés visszafordított útja. A többnyelvű személy például a később tanult nyelvet felejti el. Egyben azt is jelenti ez, hogy maga a személyiség ebben a hierarchikus felfogásban a legfelsőbb koordinációs szintre tartozik, és a disszociációs személyiségzavarok ennek a legfelsőbb agyi koordinációs szintnek a zavaraiként értelmezhetőek.

A jacksoni neurológia alapgondolata az evolúciós szintekről az idegrendszerben századunk pszichológiáját is döntő módon befolyásolja. Ez a koncepció irányítja Pierre Janet gondolatmenetét a magatartás szerveződési szintjeiről (18. fejezet). De megjelenik Freud munkásságában is. Nemcsak a lelki élet topológiájának gondolata mutatja nála Jackson analógiáját, hanem az az egész gondolatrendszer, amelyben a regresszió, a korábbi állapotokra való visszacsúszás döntő szerepet játszik. Életünk során újabb és újabb adaptációs szerveződések váltják egymást. Az új azonban nem eredményezi a régi megszűntét, zavaroknál előjön a régebbi szint eredendő működése, ugyanúgy, ahogy az agykéreg növekedése sem szünteti meg a gerincvelő saját integrációs funkcióit. Hermann Imre (1986) különösen nagy szerepet tulajdonított ennek a neurológiai gondolatmenetnek a freudi személyiségkép kibontakozásában. Jacksonnak még egy közvetett hatása is van, mind Freudra, mind a modern idegtudományra. A Jackson hirdette disszolúciós felfogás szerint, amit egy sérülés nyomán tapasztalunk, az nem egyszerűen egy világos lokalizációjú hely funkciójának kiesése, hanem a teljes maradványrendszer dinamikus működése. Ez a gondolat nagy szerepet kapott Freud lokalizációellenes afáziataná- nak kialakulásában (lásd Sulloway 1987).

3.4. Az összehasonlító lélektan kezdetei

A fejlődésgondolat két formában jelent meg, már Darwin saját munkáiban is. Az egyik a kézenfekvő: fajok összehasonlítása a viselkedés tekintetében. Az ösztönökről szóló fejezet következtetése már A fajok eredetében is: „az a természeti szabály: Na- tura non facit saltum éppúgy alkalmazható az ösztönökre, mint a testalkatra” (363-364. o.). Az egész könyv összefoglalásában pedig: „Ha az ösztönöket nézzük, bármily csodálatosak is ezek, mégsem gördítenek a testi struktúráknál nagyobb nehézséget az egymásra következő, apró, de előnyös módosulások természetes kiválasztásának elmélete elé. Az elmélet alapján megérthetjük, miért ruházza fel a természet lassú lépésekben ugyanannak az osztálynak különféle állatait az őket jellemző különböző ösztönökkel.” (Uo. 568. o.) A lelki jelenségek is fokozatosan alakultak ki a törzsfejlődés során. Meg kell keresnünk tehát eredetüket, előzményeiket az állatvilágban.

Ez a gondolat lesz az összehasonlító lélektani hitvallás alapja, s ezzel annak az átfogó meggyőződésnek a konkretizálása, hogy a lelki jelenségek is életjelenségek. Robert Richards (1987) filológiai rekonstrukciója szerint két fontos visszatérő mozzanat van Darwin gondolkodásmódjának viselkedéses aspektusaiban. Az egyik, hogy Malthus olvasása előtt hitt abban, hogy a szokások megváltozása a döntő mozzanat az állatvilág fejlődésében, egy új környezetbe kerülve. Vagyis eredetileg olyan felfogást hirdetett, mint ma Piaget (1988) s nem sokkal saját kora után James Baldwin (1896): a fejlődés mozgató tényezői a szokások, a viselkedés, nem a morfológiai változás.

A másik mozzanat a brit szenzualizmust érinti, s ennek hatását a folyamatosság kérdésére. Mivel Darwin alapvetően hitt az értelem szenzualista metateóriájában, az értelem tekintetében számára s az egész kor számára nem volt kulcskérdés, hogy tudnak-e a gondolkodni az állatok. Ezt igazából kézenfekvőnek vették. A döntő kérdés akkoriban az volt, van-e erkölcsi ítéletük. Érdekes, hogy van egy ilyen megoszlás ma is. A szociobiológusok alapkérdése mindig az erkölcs, illetve az interperszonális viselkedés genezise s megalapozása, a mai evolúciós pszichológusoké, meg néhány elfajzott etológusé viszont inkább az, hogy vajon mi is az értelem keletkezésének kulcsa, bár a társas elme kérdésével itt is újra megjelenik az erkölcs.

3.4.1. Az összehasonlítás elmélete: Romanes és Lloyd Morgan

A kezdetektől fogva mindmáig két dilemma mozgatja a Darwin nyomán meginduló összehasonlító kutatást. Az egyik: folyamatosságot vagy szakadékot képzeljünk-e el ember és állat között. A másik: természetes megfigyelésre vagy laboratóriumi kísérletre alapozzuk-e véleményünket az állatok pszichés képességeiről? Az összehasonlító lélektan kezdetein az ember és az állat közötti folytonosság és a megfigyeléses módszer vezet. Ezek sajátos kombinációja eredményezi a kissé megbélyegző névvel illetett anekdotikus állatlélektant. Az irányzat legnevesebb képviselője az angol biológus George Romanes (1848-1894), akinek 1882-ben megjelent Az állati értelem című munkája az anekdotikus szemlélet „állatorvosi lova”. Romanes úgy akarja bizonyítani a folytonosságot, hogy az állatvilágban is magas fokú értelmi tevékenységet tételez fel. Adatgyűjtése: az állattenyésztőktől, kedvenc állatok gondozójától származó megfigyelések rendszerezése. Minden anekdotikus adatgyűjtés módszertani gondjait felmutatja ez a munka: az alkalmi megfigyelő mindig csak a furcsa, különleges eseteket rögzíti vagy tartja közlésre méltónak, illetve azokat, melyek megfelelnek prekoncepcióinak. Az eltérő eset (pl. a kutya nem ismeri fel az utcát) nem kerül feljegyzésre. Romanes értelmező munkája antropo- morf, rendszeresen elköveti a teleológiai hibát. Az állati teljesítményeket az emberi pszichológia ter minusaiban értelmezi: értelmességet és szándékot keres az állat teljesítményei mögött, nem próbálja azt egyszerűbb módon magyarázni.

3.15. táblázat - 7.3. táblázat. Három elképzelés az állati viselkedés pszichológiai magyarázatairól a 19. század végén

Módszer	Elmélet	Szerzők
anekdotikus	intencionális	Romanes
kísérleti	fizikai redukció	Loeb, Bethe
kísérleti	óvatos intencionális	Morgan

Romanes antropomorfizmusa igen provokatív volt. Nehogy úgy tűnjön, hogy könnyű utólag okosnak lenni, álljon itt Révész Béla magyar evolucio- nista korabeli értékelése.

Valahányszor nagy igazság születik, néhány igazán hivatott apostolon kívül az epigonok számnélküli serege túlhajtja, elferdíti a nagy igazságot. [...] Ez történt az állatpszichológiával is. [...] Megint a másik túlzásba estek, az antropomorfizmusba. Nem volt az embernek az a fényes eszméje, az a nemes érzése, az a nagylelkű cselekménye, melyet állatban nem találtak volna meg. Ennek az iránynak klasszikus képviselője volt George Romanes. [...] Adomaszerű példákban igyekezett kimutatni, hogy az állatok éppen úgy éreznek, megfontolnak, cselekszenek, mint az ember. Amellett az adomákat többnyire hallomás után írta le és az összefüggésből kiszakított tényekként tűnnek fel.

Révész Béla: Állatlélektani

tanulmányok. 1911, 15. o.

Angliában rövidesen megfogalmazódott az antro- pomorfizmus meghaladásának igénye is a Romanes munkáját voltaképpen anekdotikussága miatt érő sok kritika közepette. Valójában három felfogás alakult ki, melyeket a 7.3. táblázat összegez, egy olyan mai terminológia szerint rendezve, mely a fizikai, a tervezeti és a szándékelvű (intencionális) magyarázati, illetve megközelítési szinteket különíti el (Dennett 1998a).

A korban ezek különbsége úgy jelentkezik, mint állásfoglalás a darwini hagyománnyal kapcsolatban; az egyik kép szakadékot tételez az ember és az állat között, s az állatokat automatáknak tartja. Thomas Huxley (1874/1897), a neves darwinista, Darwin frontembere viszont megkísérelte összekapcsolni darwinista meggyőződéseit az állatokra vonatkozó objektivista hagyomány rekonstrukciójával. Az ő bemutatásában Descartes képe a testről egy automata elméletet elégít ki a lelki világra is. Az érzékelés az agyhoz rendelődik, az emlékezet a reakciók megőrzése s így tovább. A korban az alapvető kérdés úgy jelent meg, vajon ez a teljesen „jelentés nélküli” felfogás-e a darwinizmus üzenete? Vagy lehet-e úgy hinni, mind a folyamatosságban ember és állat között, mind az egységes természettudományi módszerben, hogy eközben az állatot sem tartjuk gépnek. A behaviorizmus kialakulását megelőzően (11. fejezet) ez a vita, mely a magasabb rendű állatokra a Morgan-kánonnal lezárulni látszott, újult erővel jelenik meg, mint az egysejtű viselkedés fiziko-kémiai és intencionális elméletének utánja.

A Romanes képviselte anekdotizmus radikális

ellenfeleként létrejöttek olyan irányzatok, amelyek az automatizmust hangsúlyozták az állatvilágban, vagy karteziánus visszacsapásként, vagy az emberre is kiterjesztve ezt a felfogást. Az összehasonlító pszichológia zöme azonban a harmadik utat követi. Feltételezünk ugyan lelki jelenségeket az állatvilágban, de ezt óvatosan tesszük, kriticista módon s csak kísérleti evidenciák alapján. Conwy Lloyd Morgan (1852-1936) játszott kulcsszerepet ennek a felfogásnak kibontakoztatásában. 1894-ben megjelent Bevezetés az összehasonlító lélektanba című munkájában fogalmazza meg híres módszertani elvét, melyet azóta Morgan-kánonként emlegetünk.

Vitatott kérdések – Folytonosság és minősségi eltérések: kitekintés

Vajon folytonosság van-e az ember és az állat között? Ez a Lloyd Morgan korában világosan felvetett kérdés azóta is velünk van. Visszatérő formákban felmerül, hogy mi is legyen a válaszunk. Nem mindig és mindenki számára kézenfekvő a folytonosság, amit a klasszikus darwinisták és a mai evolúciós pszichológusok hangsúlyoznak. A darwini alapgondolat pszichológiai kiterjesztései természetesen azt tekintik alapkérdésüknek, hogy a lelki jelenségek (majd később a magatartásformák) sem öröktől fogva adott megmagyarázhatatlan dolgok, hanem valahogyan kialakultak. Ha a mai evolúciós pszichológiai zsargonban fogalmazunk, „evolvá- lódtak”. A Darwin óta eltelt közel másfélszáz év során kiderült, hogy ezt az alapvető mondandót igencsak eltérően lehet értelmezni.

A radikális behaviorista felfogás folytonosságot teremt azáltal, hogy az embert is olyan egyszerűnek tartja, mint az állatot. A patkány viselkedése az emlős tanulásának egyetemes törvényeit mutatja. Az alaklélektanos gondolkodásmód az egységet a struktúra elvben találja meg, a fajok között azonban eltéréseket lát aszerint, hogy milyen struktúrákat képesek kezelni.

„Ez az emberszabású majom nemcsak a különféle morfológiai és [...] fiziológiai tulajdonságai által [...] kerül az ember közelébe, hanem olyan viselkedésformákat is tanúsít, amelyek specifikusan emberiek. [...] Ezen a téren megfigyeléseink összhangban vannak az evolúciós elméletek követelményeivel [...]”.

Wolfgang Köhler, 1921/1974, 112-123. o.

Köhler, az alaklélektani mozgalom egyik irányadó személyisége számára világosak voltak a kontinuitásból következő alapkérdések is: az állati viselkedés tipológiája, a viselkedés és a testi felépítés kapcsolata, s az átmenetek vizsgálata a gyermeknél jelentik a stratégiai feladatokat. Érdekes módon a főemlősöket illetően a maiösszehasonlító vizsgálódás ezekhez a feladatokhoz tér vissza.

Számos megoldás született azonban arra is, hogy az evolúció általános elismerése mellett megtalálják a minőségi vízválasztót. Az egyik lehetőség az életmód eltéréseinek hangsúlyozása, mint azt már Lloyd Morgan is látta. Kardos Lajos (1959; 1965; 1988) munkásságában különböző formákban, de visszatérő gondolat volt az, hogy az állat és az ember, pontosabban az emlősök és a főemlősök döntő eltérése a lokomóciós és manipulációs tevékenység előtérben állásából fakad. Ennek megfelelően értelmezte Kardos a labirintustanulási eredményeket, mint a rágcsálók életmódjában releváns helytanulás tükrözőit. Az emberi emlékezetet viszont az emberi életmód és sematizációs lehetőségek miatt alapvetően eltérőnek tartja ettől. Korábbi munkáiban pedig a főemlősök belátá- sos tanulását értelmezte a manipulációs életmód következményeként.

Általánosabban igaz volt ugyanakkor még az összehasonlító pszichológia legjobbjaira is két hiba. Ritkán hasonlítottak össze sok rokon fajt, miként ezt Lorenz (1998) világosan kiemeli hiányosságukként. Ezért nemigen tudják „minőségcentrikus” javaslataikat olyan világosan megfogalmazni, mint az etológia a fajspecifikus viselkedésformák és a kiváltó ingerek fogalma segítségével. Ezenkívül, amikor sajátos megismerési szerveződési módok eredetét keresik, s a különböző állatfajokat összevetik egymással, nem állt előtérben náluk a darwini értelemben vett adaptációs mozzanat, az a kérdés, hogy valami miként növeli a fittséget, a túlélés esélyét. A mozgató szelektív tényezők mérlegelésének hiánya különbözteti meg őket a ma evolúciós pszichológiai szemléletnek nevezettől (lásd e fejezet végén).

Egy másik lehetőség a minőség kérdésének felvetésére a standard társadalomtudományi modelleknek megfelelően a kultúra vízválasztó szerepének hirdetése. Lényegében ezt képviseli Leontyev (1964), amikor kiemeli az embert az élővilág lelki jelenségeinek evolúciós, természeti menetéből, mint akinél, a Vigotszkij-iskola általános premisszáinak megfelelően a sajátosan emberi funkciók eltérő szerveződést mutatnak, jelek által közvetítettek. Tulajdonképpen a sajátosan emberi lelki jelenségek e szerint nem is az evolúció szokásos elvei szerint alakulnának.

Egy tevékenységet sohasem magyarázhatunk meg egy magasabb pszichikus képesség működése eredményeként, ha azt a pszichológiai skála alacsonyabb fokán jelentkező működés eredményeként is magyarázhatjuk.

Lloyd Morgan: Bevezetés az összehasonlító lélektanba.

1894/1983, 210. o.

Kerülő utat eredményez ez az elv, mint maga Mor- gan is látja: amikor valamit egyszerűbbnek tűnik, pl. az értelemmel magyarázni az elemzéshez, a szokással vagy a tanulással történő, a kutatótól nagyobb erőfeszítést igénylő kerülő útját kell választanunk a magyarázatnak. Ez az elv tartalmaz egy fontos előfeltevést is; Morgan javára legyen mondva, ő látja is ennek jelentőségét. Azt az előfeltevést, hogy bonyolultsági rendbe tudjuk szedni a lelki jelenségeket.

A kánon nem véletlenül volt oly kedves Mach

számára. A korban sokan vélték úgy, hogy ez nem csak az élővilágról, hanem a tudományos kutatásról is egy gazdaságossági elvet vár el. A későbbi pszichológia azonban, elsősorban a behavioristák a viselkedés elemzés olyan gazdaságossági elvévé tették, amelyre hivatkozva majd az ember és az állatok lelki jelenségeit a legegyszerűbb közös nevező, a tanulás általános törvényeinek kereteiben fogják értelmezni. Megszűnik a kánonnak eredeti minőséghordozó tartalma. Számukra a Morgan-ká- non kiterjesztése az emberre azt jelzi majd, hogy az embernek sincsenek lelki jelenségei.

A mai kísérleti pszichológia kognitív ágának fényében még egy mozzanatot látunk világosan, ami Morgan dezantropomorfizációjában kérdéses értékű. Magánál az embernél feltételezi, hogy világosan tudjuk, mi az egyszerű, s mi a bonyolult. Ki merné ma meggyőződéssel mondani, hogy az emlékezés bonyolultabb, mint az észlelés? Tulajdonképpen azt látjuk, hogy a Morgan-kánonnak volt egy beépített spenceri mozzanata. Feltételezte, hogy rangsorba rendezhetőek a lelki jelenségek az egyszerűtől a bonyolultig, s az ember a mérce. Ami az embernél is megvan, az a bonyolult, mindenképpen az ember a pszichológiában is az evolúció mércéje. Mindez egy karácsonyfaszerű képet feltételez az evolúcióról, ami ellen majd oly sokszor küzdenek korunkban a biológusok és a filozófusok.

7.2. ábra. Az ember-állat összehasonlítás lehetséges módszerei és elméletei Morgan (1894) nyomán

Morgan igazából nem volt szimplifikáló gondolkodó. Ő is megengedte az állati viselkedés „pszichológiai” értelmezését. Az „empátiás értelmezés” az állati viselkedés megértése emberi élményeink alapján. Csak úgy szabadulhat meg azonban az ant- ropomorfizmustól, ha a viselkedés-élmény megfeleltetések, a külső és belső megfigyelői attitűd ösz- szevetésének szigorú kontrollja alatt áll. Másrészt ő minőségi eltéréseket tételezett fel a fajok között a lelki jelenségekben. Kidolgozta a lelki jelenségek fejlődésének elvi modelljeit (7.2. ábra). Lehet úgy elképzelni, hogy csírájában minden képesség jelen van minden fajnál, csak kifejezettebbé válnak az evolúcióval (egységes redukció). Lehet úgy, hogy bizonyos képességek hiányoznak az alacsonyabb fajoknál (szintek), végül lehet – s ebben hisz Morgan mint a variáció módszerében –, hogy valóban minőségi különbségek vannak az egyes fajoknál, az életkörülményeiknek megfelelő pszichés képességek jobban kifejlődnek. Ez persze nem triviális kérdés, s korántsem nyilvánvaló, hogy a variációk az egyetlen racionális választás. A vitatott kérdéSEK néhány példát mutat arra, hogyan jelenik meg mindez a különböző pszichológiai irányzatoknál.

Mindez egy tágabb világnézet része is. Morgan a húszas években kifejtette, hisz abban, hogy az evolúció során valóban új képződmények alakulnak ki. Ezt a szélesebb, azóta is sokszor felújított világképet nevezzük emergens evolucionizmusnak. Lényege, hogy az evolúció során magasabb szintek, új minőségek jönnek létre. Sokak szerint ez a józan hozzáállás egyenesen a materialista felfogás, mások viszont azt mondják, hogy ez engedmény az idealizmusnak. Richards (1987, 404-495. o.) nem minden irónia nélkül említi, hogy öregkorára Morgan ugyanúgy szinte istenséget lát a misztikus emergens evolucionizmusban, ahogy azt módszertani ellenfele, személyes szakmai barátja, Romanes is tette. Morgan egyébként igen nagy befolyást gyakorolt a brit pszichológiai életre, úgy is, mint bristoli professzor, s úgy is, mint tudományos közszereplő. Utazásai révén közvetlen kapcsolatot teremtett a brit és az amerikai evolúciós pszichológusok között is.

3.4.2. Kísérletezés állatokkal: a gyakorlati dezantropomorfizáció

A kezdeti antropomorf és anekdotikus felhangú evolúciós lelkesedést a századfordulóra nemcsak a Morgan-féle elméleti dezantropomorfizáció váltja fel. Legalább azonos jelentőségű ezzel a szigorú kísérletezés megjelenése. 1898-ban jelenik meg Edward Lee Thorndike (lásd még 8. fejezet) híres munkája az állati értelemről, mely az „asszociatív folyamatok állatoknál” alcímet viseli. Thorndike a fiatal kutató tisztánlátásával ad máig érvényes módszertani kritikát az anekdotikus állatlélektanról. Nem az állatok okosságáról és különleges teljesítményeiről, hanem az állatok „butaságáról” kell szólnunk; s nem arról, hogy feltételezetten mit éreznek, s úgymond gondolnak az állatok, hanem arról, hogy mit csinálnak. Nagyon egyszerű az a kísérleti módszer, mellyel felváltotta az anekdo- tikus megfigyelést. Éhes macskákat egy dobozba helyezve az állatok véletlen próbálkozások során valamilyen eszköz (fogantyú stb.) segítségével kijutnak a dobozból s megkapják a táplálékot. Újra visszahelyezve őket egyre rövidebb időt töltenek a dobozban, s megtanulják a kijutás módját. A dobozok persze nem voltak túl egyszerűek. A 7.3. ábra mutat egy jellegzetes problémadobozt.

Ez a tanulási helyzet az állati viselkedésváltozás egyik alaphelyzete: a próba-szerencse tanulás (az eredeti angol névben a helyes és helytelen próbálkozások arányát jobban érezteti a trial and error, próba-hiba módszer). A teljesítmény magyarázata az egész modern tanuláslélektanban központi elvévé vált effektus törvénye: azok a viselkedések rögzülnek, amelyek sikerhez vezetnek. A tanulást a motiváció irányítja. Thorndike ezzel tulajdonképpen az asszociációs pszichológiában is többször – az utilitariá- nusoknál vagy Bainnél felmerült – hedonisztikus elveknek ad kísérleti megalapozást. Ugyanakkor ez nála határozottan evolúciós metaforában történik: az effektus törvény az egyéni viselkedésrepertoárból való válogatásnak a természetes kiválasztódáshoz hasonló princípiuma lesz. Látni fogjuk, hogy hasonló gondolatok Baldwinnál a gyermeki fejlődésre nézve is felmerültek. ott azonban még csak spekulációról van szó, Thorndike-nál tanulási görbékről. Ráadásul Thorndike, s ez már a módszertani újdonság, felveti azt a lehetőséget is, hogy mindennek a magyarázatához talán fel sem kell tételeznünk, hogy az állatnak egyáltalán lennének képzetei, melyeket összekapcsolna egymással. Thorndike gyakorlati dezantropomorfizációja kétarcú a mai evolúciós pszichológia szemszögéből: megteremti a viselkedés szisztematikus elemzésének lehetőségét, ugyanakkor kérdéses, hogy az általa használt problémadobozok, a rejtélyes kal- lantyúkkal és effélékkel mennyire reprezentatívak az állat életmódjára nézve (Csányi 1983). Ami a magyarázatait illeti, miként Hebb piedesztálra helyezi, éppenséggel Morgannel szemben, Thorndike a gondolkodást és a reprezentációt zárójelbe téve magyarázza a tanulást. Thorndike még óvatosan fogalmaz: lehet, hogy vannak reprezentációi az állatoknak, de ezeknek a kísérleteknek a magyarázatához nincsen szükség ennek feltételezésére, „lehet, hogy az állatnak egyáltalán nincsenek képzetei vagy emlékei, melyeket asszociálhatna.” (Thorndike 1898/1983, 223. o.) „Thorndike úgy vélte, hogy a tanulás nagyon mechanikus, és kevés jele mutatkozik értelemnek vagy gondolkodásnak. Úgy tűnt, mintha a macska agya valahogyan kapcsolatot létesítene egy inger és egy válasz között.” (Hebb 1974, 35-36. o.)

7.3. ábra. A Thorndike (1898) által használt egyik jellegzetes problémadoboz

Ebben a gondolatmenetben alapvető a tanulás fokozatossága. A 7.4. ábra Thorndike jellegzetes tanulási görbéin mutatja ezt meg. A görbéken nem szakadék van, hanem fokozatos csökkenés.

Az összehasonlító lélektan központi kérdésévé fokozatosan a tanulás válik. A módszerek szempontjából kitüntetett jelentőséget játszott e téren Willard Stanton Small (1870-1943) egy 1899-ben megjelent dolgozata. Megépítette az angliai Hampton Court kastély labirintusának mását s megvizsgálta, hogyan tanulják meg fehér patkányok a kijutást ebből. Thorndike elveinek megfelelően értelmezi a teljesítményt. Ez a módszer s a patkány azután fokozatosan a tanuláslélektan legfőbb kutatási eszközévé válik. Ez azonban már egy új fejezet az összehasonlító lélektani eszme alakulásában: az állat vizsgálata fokozatosan nem egyszerűen dezantro- pomorfizálódik, hanem egyenest az ember kutatásának modelljévé válik.

Vagyis a századfordulóra a megfigyelést az állat vizsgálatában felváltja a kísérlet. Ezzel párhuzamos eleinte az a dezantropomorfizáció, melyben az ember-állat különbség hangsúlyozódik, hogy majd újfent a közösségek kerüljenek később kiemelésre, de egy másik szinten: az ember is pusztán viselkedő lénnyé váljék. Csak évtizedekkel később, a modern etológia megjelenésével válik ismét megbecsültté a megfigyelés, s lesz – legalábbis céljaiban – a fajspecifikus viselkedésformák leírása sem nem antropomorf, sem nem naivan egyformaságot hangsúlyozó elv, hanem igazi evolúciós diszciplína, mely a viselkedésben is egyaránt elismeri a közösségeket és a minőségi eltéréseket.

3.5. A gyermeklélektan kezdetei

A fejlődésgondolat a 19. század utolsó harmadában nem csak az állatot állítja a pszichológusok érdeklődésének középpontjába, hanem a gyermeket is. Ennek természetesen megvolt az az általános filozófiai-ideológiai kerete, mely mindenben, ami fejlődik, fontos témát talál. Közvetlenebb szálak is fűzik azonban a gyermeklélektan kibontakozását a darwinizmushoz. Már maga Darwin is bemutatja a gyermeki érzelmekről szólva azt a felfogást, mely az emberi viselkedésformák igazi, romlatlan gyökereit a kisgyermeknél véli megfigyelhetőnek. Biológiai örökségünk a gyermeknél figyelhető meg legjobban, ott, ahol a kultúra, a tanulás még nem épített erre elfedő mázakat.

7.4 ábra. Thorndike nevezetes próba-szerencse tanulási görbéi (Thorndike 1898/1983, 222. o.)

3.5.1. A biogenetikus törvény: Ernst Haeckel

A gyermek iránti elméleti érdeklődés általános kereteit Ernst Heinrich Haeckel (1834-1919) német biológus, embriológus kutató, a Jénai Egyetem nagy tekintélyű professzora, a monista mozgalom egyik vezéralakja fogalmazza meg az 1866-ban megjelent biogenetikus alaptörvény formájában. Az egyedfejlődés, mondja ki az elv, megismétli a törzsfejlődést. Az embriógenezis során a fejlettebb állatok a törzsfejlődés korábbi szakaszainak megfelelő állapotokon mennek át. Az eredetileg morfológiai elvet – mely egyébként a morfológiában is korlátozott érvényű, s mai tudásunk szerint a morfogenezisnek leírása tud csak lenni, de nem szabályozáselméleti magyarázata – Haeckel kiterjeszti a pszichológiai fejlődésre. Az egyén lelki fejlődése lerövidítve megismétli a törzsfejlődést. Az egész koncepció, mint morfológiai koncepció is, feltételezi, hogy az evolúció egy felfelé haladó karácsonyfa, s ez érvényes a lelki vonásokra is. Az embriológiai összevetésben, sőt a pszichológiai egyedfejlődések összehasonlításában ma is hiszünk, csak ezt összehasonlító programként gyakoroljuk, s nem mint egyetlen fejlődésmenet megismétlésének kérdését.

Haeckel számára fontos volt a lélek természettörténetének és kultúrtörténetének jellemzése. Máig tanulságos módon próbálja bemutatni, milyen szerveződési fokokon alakul ki mindaz, amit lelki jelenségnek nevezünk az egysejtűektől az emberig. Haeckel mindenben a gradualizmus képviselője. így a nyelvet tekintve is. A régibb, dualisztikus és metafizikai elméletek azt tanították, hogy a nyelv csak az ember tulajdona, s vagy a jóságos isten ajándéka, vagy a társadalomban élő ember „találmánya”. Ezzel áll szemben az ő evolúciós felfogása, mely az agyi beszédközpontokra, a gyermeknyelv rekapitulációs fejlődésére, s arra épít, hogy „a társas összeköttetésben élő állatok is közlik gondolataikat, érzéseiket és vágyaikat, hol jelekkel vagy érintéssel, hol zörejjel vagy hangokkal (tücskök és szöcskék cirpelése, [...] a madarak és az éneklő majmok éneke stb.)” (Haeckel 1911, II. , 254. o.).

3.5.1.1. Kultúra és evolúció: egy kis kitérő

Ugyanakkor, s ez igen kétes értelmezésekre is módot ad, Haeckel annak a felfogásnak is határozott képviselője, amely az emberi változatokat eltérő biológiai fokozatokhoz sorolja. Vagyis a megfigyelt emberi kulturális változatok számára nem a darwini variabilitás mezejét adják, hanem fokozatokat képviselnek. Ez egyszerre adja meg a hangot az evolúciós elmélet kulturális kiterjesztésének és ugyanakkor a nem minden leereszkedés nélküli, Európa-centrikus mentalitásnak. Programja egyszerű, az összehasonlító szemléletet kell mindenütt előtérbe állítani, és egy átfogó pszichofizikai monizmus keretében a lelki jelenségeket az élő anyag általános funkciójának kell tartani. „Az ember egyetlenegy »szellemi működést« sem fejt ki, mely kizárólag az ő sajátsága; egész szellemi élete a legrokonibb emlősökétől csak fokozatban, nem fajban, csak kvalitatív, nem kvantitatív különbözik.” (Haeckel 1905, 114. o.) „Azok a súlyos tévedések, melyekből évezredek óta nem tud a lélektan kibonyolódni, nagyrészt onnan erednek, hogy elhanyagoljuk az összehasonlító és fejlődési módszert s szinte csakis az önmegfigyelést, a ráeszmélő módszert alkalmazzák.” Ráadásul „a tudományosan iskolázott művelt ember szellemi tevékenységét veszik vizsgálódásaik kezdőpontjául, ez képviseli szemükben az emberi lelket”. Innen következik a leereszkedő kulturális evolucionista doktrína: „pedig óriási a távolság a művelt ember gondolkodó lelke és a vadember gondolattalan állati lelke között, nagyobb, mint amekkora a vadember és a kutya lelke között” (Haeckel 1911, II., 162. o. Czóbel Ernő és Fülöp Zsigmond ford.). Nem az a gond természetesen, hogy az embert a majomhoz hasonlítja, hanem az, hogy bizonyos emberfajtákat „majomabbnak” tart. A 7.4. táblázat mutatja, hogy is képzelte el, elsősorban Sutherland és a német Schultze alapján a lelki élet kulturális fejlődési fokozatait Haeckel. Fontos emlékeznünk rá, hogy itt nem valami biológiai felfedezésről van szó, hanem a társadalomtudományokban uralkodó historizmus és az evolúciós felfogás egymásra vetítéséről. Az eredeti gondolatmenet számos becsmérlő általánosítást tartalmaz már a testi vonásokra is: a változatokon időben előre haladva a testmagasság is nő, s általában egyre távolodunk a majomtól. Nem az antropológiai részletek az érdekesek mindebben, hanem az a hit, hogy az emberi kultúra változatai egy természetes evolúciós skálát tükröznek, ilyen értelemben nem egyenértékűek.

Haeckel nem volt egyedül abban, hogy az evolúciós gondolkodást kiterjesztette a kulturális változatokra is. Klasszikus lehetőség az, s már a darwinizmustól függetlenül is létrejött, mely a kultúrákban is evolúciót lát. Lényegében feltételezi, hogy vannak primitív kultúrák és primitív nyelvek. így gondolta ezt például a 19. századi Steinthal javasolta nyelvtipológia, amely az izoláló, agglutináló és flektáló nyelvek hármasságában fejlődési fokozatokat látott, természetesen a hajlító indoeurópai nyelveket helyezve a piedesztálra.

A kultúrák közötti fokozatok keresése az evolúciós fejlődés gondolat révén valójában csak újra, más, biologisztikusabb formában jelent meg a pszichológiában. A század utolsó évtizedeiben főként Spencer hatására körvonalazódik Angliában az evolúciós társadalmi antropológia eszmerendszere. Ennek a nem európai világ lenézésétől nem feltétlenül mentes alapgondolata az volt, hogy az emberi kultúrák és fajták fejlődési fokozatokat képviselnek az emberi szellem fejlődésében is. (Sir) James Frazer (1854-1941), Az aranyág hírneves szerzője például a primitív mítoszok elemzéséből jutott el egy olyan fejlődési modellig, melyben az emberi elme a mágia, a vallás és a tudomány triászában fejlődik, s a kultúra e szellemi fejlődés tükre lenne. Közvetlen implikációja ezeknek a koncepcióknak a pszichológusok számára az volt, hogy az ún. primitív népeket tanulmányozva pszichológiai módszerekkel az ember ősibb állapotáról tudhatunk meg valamit. Nemcsak a gyermek, hanem a meglévő eltérő emberi gondolkodásmódok is fejlődési kulcsot adhatnak a mai ember megértéséhez. A századforduló tájára meg is jelentek az első próbálkozások arra, hogy a pszichológusok csatlakozzanak az antropológiai expedíciókhoz. 1898-ban elsőként a cambridge-i Myers, Rivers és McDougall vesznek részt az Ausztrália melletti Torres-szoros szigetein élő bennszülötteket vizsgáló antropológiai expedíció munkájában. Egyszerű, javarészt szenzoros kísérleti módszereik nem sok eltérést mutattak ki a primitív és civilizált emberek alapvető lelki működései között.

Egy ideig uralni fogja ez a megközelítés az antropológiai gondolkodást, hogy azután a 20. században elsősorban Franz Boas (1858-1942) révén komoly kételyeket fogalmazzunk meg róla. Boas a lineáris evolúció helyett a kultúrák egyenértékűségében hisz, s a kulturális mintázatok diffúziójában. Vagyis egy potenciális egyenlőség felfogás jelenik meg, akárcsak a nyelvek tekintetében, amikor igen bonyolult nyelvtani szerkezetű nyelveket kezdenek tanulmányozni írás nélküli kultúráknál.

Maga az a gondolat, hogy a kultúrát összekapcsoljuk ezzel a gondolkodásmóddal, nem veszett el, csak bonyolultabban látjuk, nem úgy, mint a ma létező kultúrák közötti kibontakozási viszonyt. Elképzelhetjük magát a kultúrateremtő képességet is úgy, mint az evolúciós oldalát az embernek. S akkor a kultúra annak a kérdése lesz, hogy hogyan is építjük ezeket a változatokat, s milyen előnyöket teremtett számunkra maga a kultúra, mi a haszna a közvetlen haszonról leváló reprezentációknak. Történetileg érdekes, hogy ezeket a kérdéseket – a kulturális reprezentációk haszna az egyéni túlélésben – Haeckel (1911) egyéb szempontból pusztán történeti értékű munkájában is felvetette már. A biológusok sosem maradtak érzéketlenek erre a kérdésre. A magyar Huzella Tivadar így jellemezte a kérdést: „Az ember őseinek tapasztalatait megőrzi, elraktározza a hagyományokban, írásokban, tudományban és művészetben. Ez a »külső« öröklési képesség különbözteti meg az embert leginkább az állattól.” (Huzella 1936, 197. o.) Olyan kérdések ezek, amelyeket a mai evolúciós és kulturális pszichológia határterületén dolgozók is alapvetőnek tartanak (Donald 1991)

3.16. táblázat - 7.4. táblázat. Az emberiség lelki fejlődési fokozatai Haeckel szerint (1911, II., 162-170. o.)

Kulturális szint	Példák	Jellemzőik
Természeti népek, „vadak”
Alsófokú vadak	Borneó, Szumátra, Madagaszkár	„életének értéke akkora, mint az embermajmoké”
Középfokú vadak	Ausztrália, Brazília	hordák, barlang
Magasabb rendű vadak	amerikai indiánok	sátor, rang, fegyverek
Barbárok, „félvadak”
Alsófokú barbárok	India, Új-Zéland, tunguz	falu, törzs, csere, szerszámok
Középfokú barbárok	homéroszi kor, Polinézia	pénz, kézművesség, államok
Magasabb rendű barbárok	Mexikó, Szomália	törvény, írás, munkamegosztás
Civilizált népek
Alsófokú civilizáltak	Tibet, arabok, Salamon kora	kőépítés, eke, katonaság
Középfokú civilizáltak	18. sz. magyarok, rómaiak	könyvek, uralkodói rétegek
Magasabb rendű civilizáltak	Kína, 15. sz. Anglia, törökök	csatornák, tudomány, jog
Kultúrnépek
Alsófokú kultúrnépek	16-18. sz. Európa	tudomány, szabadság
Középfokú kultúrnépek	19. sz. Európa	tudomány győzelme
Magasabb rendű kultúrnépek	a jövő	belátásos erkölcs

Vitatott kérdések – A darwinizmus a német pszichológiában

Haeckel munkássága a korabeli „német ideológia” világában is értelmezendő. Az 5. fejezetben már láttuk, hogy milyen nagy szerepe volt a tudományos monizmus képviseletében (Haeckel 1905; 1911) és az obsku- rantizmus elleni küzdelemben. A pszichológiára is igen határozott állásfoglalást jelent ez: „a lélektan nem más, mit az agy élettannak egy külön ága” (Haeckel 1911, II, 253. o.). Ez a harcos monista állásfoglalás szorosan összekapcsolódott a darwinizmus értelmezésével is. Mint Robert Richards (1987) elemzi, a 19. század végi német tudományosságban a darwinizmus értékének egészét is érintő vitákban a viselkedéses relevanciát, vagyis a pszichológiai sugallatokat illetően három felfogás fogalmazódott meg.

1. 
   Lamarckiánusok. Haeckel és Preyer is ide tartozik. Egyszerre hisznek a darwini gondolkodás emberi kiterjesztésében, s ugyanakkor abban, hogy a szokásokat lamarcki módon rögzíti a szervezet.
   
2. 
   Sajátos pszichológiai elvek. Wundt s a népszerű E. Hartmann is annak a nézetnek a képviselője, mely a szelekciót túl erős elvnek tartja az emberi és pszichológiai dolgok magyarázatára. E helyett, mint a 6. fejezetben láttuk, Wundt sajátos lélektani törvényeket léptet fel, Hartmann pedig „tudattalan teleológiát”, ami valami más életszervező elv megnyilvánulása.
   
3. 
   Radikális darwinisták. Ezek olyan szerzők, mint Ziegler, Karl Groos, Weismann, akik szerint az élővilágban nincsen célszerűség, teleológia. Minden megmagyarázható a zoopszi- chológiára is kiterjesztett szelekciós elvekkel. A lélek s a lélektan elhanyagolhatóak.
   

A darwinizmus a német politika és kultúra köznapi világában is jellegzetes vízválasztó volt. Haeckel ismételten javasolta, hogy illesszék be a középiskolai tananyagba. Nem kisebb tekintély, mint a sejtbiológus s ugyanakkor liberális pártvezér, Rudolf Virchow kelt ki ez ellen, minden lehetséges fórumot felhasználva. (Virchow és Haeckel évtizedes vitáiról lásd Farkas 1961.) Virchow szerint a darwinizmus azért veszélyes az ifjúságra, mert túlzottan demokratikus szemléletet sugall, s így össze is kapcsolódik a szocialista mozgalommal. A szocialisták egyik ideológusa, August Bebel fel is vette ezt a kesztyűt. Egy sajátos vita alakult így ki a darwinizmus konzervatív és progresz- szív társadalmi értelmezése között. Mai szemmel azt olvassuk bele visszafelé a darwini gondolatmenetbe, hogy a szelekció konzervatív lenne. Hiszen ha társadalmilag értelmezzük, a verseny mindig az erősebbnek kedvez, így a gyengének, legyen az egyén vagy társadalmi csoport, nem érdeke, hogy vak erők irányítsanak az emberi világban is. Ezt azonban nem mindig gondolták így. Voltak olyan erőteljes társadalmi mozgalmak is, amelyek úgy vélték, hogy a gyengék érdeke és igazi esélye az egyenlő feltételek mellett zajló verseny. Így gondolkozott a korai német szociáldemokraták egy része. Bebel értelmezésében a szelekciós gondolat társadalmi értelmezése szerint a valódi egyenlő verseny körülményei között akkor, ha a társadalmi határokat eltávolítanánk, az alacsonyabb osztályok jobban érvényesülnének. A fennálló, konzervatív társadalmi berendezkedés valójában a szelekció ellen hat, s az igazi szelekció az alacsonyabb rétegeknek kedvezne. Maga Haeckel ebben a kérdésben konzervatív volt. Szerinte a szelekció a társadalomban már megvalósult, s ezért az alacsonyabb helyzetű rétegek, például a nők mintegy a helyükön vannak. (Ne feledjük, ez a kor a női emancipáció és a feminizmus első hullámának kora is.)

Mindennek számos mai tudománytörténeti sugallata is van. Az egyik, mint Roger Smith (1997) is érezteti, hogy mai világunkban a haladás elv és az evolucionizmus közötti kapcsolat, s az ehhez kapcsolódó viták megosztó jellege ismét velünk van. Mint a 21. fejezetben látni fogjuk, a szocio- biológia körüli vitákban például újra felmerülnek a nemek viszonyával, a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az etika eredetével kapcsolatos klasszikus kérdések (bemutatásukra lásd Bereczkei 1998; Csányi 1999). Egy konkrét, s igen súlyos vád is megfogalmazódott Haeckellel szemben. A modern etológia vezéralakját, Kon- rad Lorenzet vádolják többen azzal, hogy nem volt különösebben antifasiszta a köznapi életben, s mintegy ennek súlyosbításaként egy sajátos német fajelmélettől átitatott biológiai hagyományra épít, melynek része lenne Haeckel. Robert Richards (1987, 528-536. o.) részletesen megmutatja, miért torz ez az értelmezés. Egyrészt maga Haeckel monista mozgalma nem volt igazából alapja a fasiszta fajelméleti biológiának. A Monista Liga pacifista s nacionalizmusellenes ideológiája miatt kifejezetten ellenszenves volt a nácizmusnak, 1933- ban a Liga fel is oszlott. Másrészt a vélelmezett Haeckel-Lorenz-konti- nuitás számos mozzanata – a viselkedés biológiai, darwinista értelmezése például – általában jellemző a darwini kiindulást a viselkedésre is értelmező pszichológusokra, biológusokra és filozófusokra. Haeckel sajátos adaléka a kulturális tipológia hirdetése lenne, ebben viszont éppenséggel angol szerzőkre támaszkodik. Maga a gyarmatosítószerű kulturális tipológia sem ritkaság a korban. Végül Lorenz maga sosem hivatkozik Haeckelre, ezt már azért sem tenné, hangsúlyozza Richards, mert Lorenz számára a szerzett tulajdonságok öröklődésének elve igen ellenszenves.

A dolognak van azonban egy általános tanulsága. Ha biológus ír naiv kulturális tipológiákat, ezeket az utókor is sokkal súlyosabban ítéli meg, mint ha társadalomtudós teszi ugyanezt. A 18. fejezetben látni fogjuk, hogy nem sokkal Haeckel után milyen erőteljesen megfogalmazódott az antropológiában a primitív gondolkodás elmélete. Ezt többnyire jóval kevésbé szigorún ítéli meg az utókor, relativizmusát a standard társadalomtudományi modell részévé teszi. Haeckel hibája az, hogy a relativizmust kapcsolja össze a biológiai gondolkodással.

3.5.1.2. Haeckel és a német ideológia

Haeckel egész radikális evolúciós felfogása egy tágabb kontextusba is illeszkedett, amely a német kultúra megosztott reakcióit mutatta a darwinizmusra. Nem volt könnyed ez a reakció. Természetesen az egyházak felhasználták szellemi befolyásukat a darwinizmus ellen. De az elvileg klerikalizmusellenes szellemi élet és tudomány is megosztott volt, sokszor egy személyen belül is. Nietzsche egyszerre viszolyog mind a darwinizmus társadalmi hátterétől, mind attól, ahogyan az magába szippantja, egy puszta evolúciós esetté teszi a kultúrát; ugyanakkor azonban át is vesz radikálisan darwiniánus, szelekciós érveket, mint az alábbi idézet is mutatja, az evolúciós logika gondolatáról.

Megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek, mint ahogy most mi gondolkodunk. [...] Aki például az „azonost” nem tudta elég gyakran megkülönböztetni eledel vagy ellenséges állatok dolgában, aki tehát túlságosan lassan osztályozott, túlságosan óvatos volt az osztályozásban, annak túlélése kevésbé volt valószínű, mint azé, aki bárminemű hasonlóság esetén mindjárt azonosságra gondolt. [...] A logikus gondolkodás és következtetés folyamat mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek egyenként fölöttébb ésszerűtlenek és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan gyorsan és annyira elrejtve játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány.

No. 111. A logika eredete.

1887/1997, 263. 141-142. o.

Romhányi Török Gábor ford.

Haeckel központi szereplő volt évtizedeken át ezekben az értelmezésekben. Sokat vitázott saját tudóstársaival is, mikor azok az egyházak vagy a magas politika érdekeit képviselték az evolúciós gondolkodással szemben. Ezek a viták közvetlenül kapcsolódnak a darwinizmus pszichológiai értelmezéséhez. Ráadásul, mint a vitatott kérdések is mutatja, kulturális evolucionizmusa révén Haeckel ma úgy is felidéződik, mint fasisztoid értelmezések előképe. Ezért is fontos úgy emlékeznünk rá, mint a racionalizmus és egy optimista természeti világkép képviselőjére.

3.5.2. A fejlődésgondolat a pszichológiában és a pedológia: Preyer és Stanley Hall

Haeckel egész hozzáállása egy kor szemléletváltását jelzi. Tekintsük a gyermeki fejlődést biológiai folyamatnak, melynek saját törvényei vannak, ahelyett, hogy a társadalom által kívülről ráerőltetett program megvalósítójának tekintenénk. Ez természetesen új pedagógiai elképzeléseket is sugall: ismerjük meg a gyermeki fejlődést, s arra alapozzuk a nevelést, inkább, mint fordítva. Óriási hatású program ez, amely több mint egy évszázada a progresszív pedagógiák kiindulópontja lesz. Ennek keretében megindult a gyermekek leíró tanulmányozása is. Wilhelm Preyer (1841-1897), aki egy ideig Haeckel kollégája volt Jénában, 1882-ben megjelenteti a naplószerű megfigyeléseket elsőként rendszerező munkáját, mely hosszú ideig az első fejlődés-lélektani tankönyvnek számított. Angliában ezt követte például James Sully (1842-1923) 1896-ban kiadott munkája. Ezek a munkák a gyermekből indulnak ki, rendszeresnek szánt megfigyeléseket rendeznek az érintett lelki jelenségek szerint. S többnyire – Preyernél különösen világos ez – mint darwinisták, a fejlődést kibontakozó folyamatként fogják fel.

Haeckel biogenetikus gondolata maga is termékeny hipotézisnek bizonyult, annak ellenére, hogy első perctől kezdve kritikák kereszttüzében állt. Ebben a szellemben születnek például Karl Groos (1861-1946) német filozófus munkái az állatok (1896) és az emberek (1899) játékáról, melyek a játékot funkciógyakorlásként, az „éles” tevékenységek előkészületeként értelmezik. A pszichogenetikus elv legszélsőségesebb alkalmazója azonban az amerikai Stanley Hall volt (1844-1924). Hall kapta Amerikában az első pszichológiai PhD fokozatot William Jamesnél, s húsz éven át volt a Clark Egyetem professzora és rektora. Ez az az egyetem, ahová meghívta a pszichoanalitikus mozgalom első nemzedékét (1909-ben, 13. fejezet). Több laboratóriumot is alapított, s ő indította útjára az American Journal of Psychology c. folyóiratot, valamint 1892-ben az Amerikai Pszichológiai Társaságot, ezt a máig rendkívüli hatású szakmai szervezetet, melynek jelenleg a világ pszichológusainak mintegy a fele tagja. O a rekapitulációs, megismétlési elméletet nem annyira a törzsfejlődés és a gyermeki fejlődés, mint az emberi történelem és a gyermek között érvényesíti.

Számos munkájában próbálja bizonyítani ezt. Azt hirdeti például, hogy a játék fejlődésében a gyermek a vadászó periódust, az építő periódust s így tovább ismétli meg az emberiség őstörténetéből. A serdülőkorban például – legjelentősebb, 1911-ben megjelent műve erről szól – számos drámai változás egyenesen az emberré válás mozzanatait, pl. a vadászó életmódról a letelepedésre való áttérést ismétlik meg. Két dolgot fontos hangsúlyozni, a túlzó formájában szinte komikus rekapitulációs elmélet kapcsán. Egyrészt segíti a tudományos gyermektanulmányozás formálódását azzal, hogy ismét előtérbe állítja azt a Rousseau-ra visszavezethető gondolatot, hogy a gyermek nem kis felnőtt, a gyermekkornak saját érdekességei és tartalmai vannak. Másrészt az embriógenezissel való analógia keresése utat mutat két máig érvényes és releváns téma felé: a fejlődés kezdetén a gyermeket nagyfokú plaszticitás jellemzi (akárcsak az embriót) s a fejlődés meghatározásában döntő jelentőségűek lehetnek a kritikus szakaszok, kritikus élmények. Eközben Stanley Hall számára a fejlődésgondolat kulcskérdése végig az, hogy levetkezzük azt a hitet, mintha az állatvilágtól szakadék választaná el az embert, s így az embergyereket is.

Ezek a Haeckeltől származó gondolatok termékeny talajra találnak a pszichoanalízisben is. Gondoljunk Freud analógiájára a törzsi lét apagyilkossága és az Ödipusz-komplexus között, Ferenczi Sándor spekulatív elméletére a nemi aktus és a törzsfejlődés döntő „traumái” közötti analógiáról. De elfogadhatóbb formában a kritikus periódusok fogalmának elővételezésével is ők e gondolat továbbvivői, mint Sulloway (1987) monográfiája is rámutat. A biogenetikus elv még e strukturális szempontból is mindmáig érdekes és releváns. Ez a biológiai egyednél való kibontakozás és a törzsfejlődés közös szerkezeti korlátainak kérdése. Bár ma nemigen hiszünk a szó szerinti s különösen nem az általános érvényű Haeckel-elvben, vannak kutatások, ahol ez segít a fejlődési folyamatok megértésében. A mai gyermeknyelvi kutatásban például részben analógiásan, részben azonban ténylegesen primitívnek tekinthető nyelvi helyzeteket rekonstruálva felmerül, hogy a mai gyermek nyelvelsajátításában segítő tényező lehet a nyelv feltételezett kialakulásának figyelembevétele. Bic- kerton (1980; 1990) a kreol nyelvek kiváló kutatójaként felismerte azt, hogy a nyelvi szocializációt biztosító folyamatos hagyomány összeomlásakor az új nemzedékekben új nyelvek jelennek meg. Röviden arról van szó, hogy olyan ültetvényes kultúrákban, ahol egyik forrásnyelv sem nyelve a beszélők több mint 20 százalékának (vagyis legalább öt nyelv keverésére van szükség), az utódok nemzedékében a töredékes angol, portugál stb., vagyis az úgynevezett pidgin nyelvek helyett egy új, meglehetősen határozott nyelvtanú nyelv jön létre. Ezek a kreol nyelvek Bickerton szerint valójában a gyermekek újabb nemzedékeinek alkotásai. A hagyomány felbomlása és megtörése miatt kénytelenek „visszacsúszni” az emberi nyelv kialakulását lehetővé tevő nyelvi bioprogram világába. Ez a nyelvi bioprogram az egyetemesen strukturált grammatika lehetőségét adja meg számukra. A mi mostani szempontunkból egy ősibb állapotot mutat. A hagyomány összeomlásakor ezek a nemzedékek nem a „vadság” állapotába süllyednek vissza, hanem egy új nyelvtani konvenciót hoznak létre. Nemcsak hogy a nyelvnek önfejlődése van a gyermeknél, hanem mindannyiunkban megvan a nyelvalkotásnak ez a sajátos biológiai lehetősége. Bickerton ezzel persze nem tagadja a mai értelemben vett hagyományt. Úgy véli, hogy szokványosan ismert kulturális nyelveink a bioprogram és a hagyomány közös termékének eredményei, úgy is, mint nyelvek, és a gyermek saját életében is.

Hall a fejlődéslélektant még genetikus pszichológiának nevezi, biológiai elkötelezettségeit demonstrálandó. O vált a gyermekközpontú oktatás, és a gyermek sokoldalú tanulmányozásának, a gyermektanulmányi (pedológiai) mozgalomnak az úttörőjévé is Ennek szánt folyóirata, a Pedagogical Seminary gyorsan igen hatásossá vált. Hall mozgalma fél évszázad múlva is élt s a progresszív nevelésügy egyik vezérgondolata volt. Két olyan alapeszmét foglal ez magába, melyek máig relevánsak. Az egyik, hogy a nevelésnek a gyermek megismeréséből kell kiindulnia. A másik, hogy a gyermek fejlődése egyszerre számos területet érint, s ezért kutatása is sok szakma együttműködését igényli. Ez a komplex megközelítés jelenik meg ma nem csak a gyermekgyógyászok, biológusok, szociológusok, pszichiáterek és pszichológusok együttműködésére építő kutatási programokban, hanem az emberi fejlődés (Human Development) tematikájú egyetemi szakokon is.

Hall egy kései munkája, 1920-ban megjelent könyve, A pszichológus szórakozásai, egyszerre személyes beszámolók gyűjteménye arról, hogy mi szórakoztatta ezt a nagyon változékony érdeklődésű úttörőt, és intellektuális összegzés is. Vannak benne beszámolók még arról is, hogy milyen problémákkal kellett egy amerikai diáknak szembetalálkozni, amikor Németországban megnősült. Sokat értekezik az interdiszciplinaritásról és az együttműködésről és arról, hogy mi is a pszichológia hivatása a társadalmi problémák megoldásában és a társadalom értelmezésében, hogyan kell elméleteinket kiterjeszteni, hogy tényleg gyakorlatilag

alkalmazhatók legyenek. A biológia, a neuropszi- chológia, a fejlődés azok a témák, amelyek Hall számára vezéreszmék maradtak egész életében.

Nálunk olyan követői akadnak a pedológiai mozgalomnak, mint a később még említendő Nagy László. Hall módszertanilag is igen jelentős munkás volt a gyermeklélektan fejlődésében: kiterjedt kérdőíves vizsgálataival rámutat a gyermeki gondolkodásmód, az ismeretek minőségi eltéréseire a felnőttétől.

A pedológia mint jelszó nem ártatlan dolog. A totalitárius rendszerekben elítélés tárgyává is vált, kézzelfoghatóan kifejezve, hogy meddig lehet szövetségese a politikai radikalizmusnak és egyelvűségnek a jövőre orientált gyermekismeret. A Szovjetunióban a komplex gyermekismereti programokat hirdető – egyébként marxista meta- teóriában dolgozó – pedológia mozgalmat 1936- ban igen kifejező párthatározat diszkreditálta: a pedológia baja, a teszteken mint diszkriminatívnak deklarált elhelyezési gyakorlaton túl, hogy túlzottan előtérbe állítják a gyermek spontán fejlődését, ez pedig nem felel meg a szocialista pedagógiának. A szocialista pedagógia optimista és beavatkozás elvű, nem alapozhat spontaneitásra és áthághatatlannak tételezett egyéni különbségekre. Hasonló folyamat ment végbe Magyarországon is. A marxista, s kommunista pártaktivista Mérei Ferenc (1948) pedológiai munkája, melyben ő a gyermekek ügyéért s a gyermek megismeréséért küzd, először Kossuth-díjat eredményez szerzőjének, hogy azután párthatározat diszkreditálja a pedo- lógiát s a szerzőt.