A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Az evolúciós pszichológia tényleg új paradigma?

„Valóban kételkedem, hogy az emberiesség természetes, vagy az ember veleszületett tulajdonsága.”

Darwin 1955, 7. o.

A mai pszichológusok zöme úgy érzi, hogy a lényeget illetően Darwin óta darwinisták vagyunk, az embert természeti lénynek tekintjük a lelki jelenségek eredetét tekintve is. Ahogy a mai vitákat még megelőzve Symons (1987) fogalmazott már dolgozata címében is, „ha mindannyian darwi- nisták vagyunk, mi ez az egész felhajtás?” Persze nem mindenki boldog azért. Gadamer, a hermeneutikai emberkép apostola kifejezetten szkeptikus a darwinizmus kiterjesztései miatt, mert azok keverik az értéket és a tudományt: „Elvileg [...] az evolúcióelméleti kísérlet, mint minden olyan kísérlet, ami a természettudományok és a »moráltudományok« kibékítésére törekszik, mélységesen kétes dolog.” (Michalski 1988, 239. o.)

A felhajtásnak azonban a szcien- tista táboron belül is van alapja. A darwini örökségnek megjelent egy magát „evolúciós pszichológiának” nevező felújítása a pszichológiában, mely szerint az általános elkötelezettség még nem elég. Lelki jelenségeinket nem pusztán valamikori eredetükben kell evolúciósan értékelnünk, hanem ma megfigyelhető szerkezetükben és működésükben is. Az evolúció folyamatai e felfogás szerint nem egyszer, hajdanán létrehozták a gondolkodás belső világát, hogy aztán az saját törvényei szerint élje életét, hanem az evolúciós szemlélet a gondolati világ részleteire is alkalmazandó, s a mai kultúra világában is. Elvileg a viselkedés és a belső világ mégoly autonómnak tűnő vonásait is visszavezethetjük a környezethez alkalmazkodás hasznossági függvényeire.

Az evolúciós pszichológiai szemlélet hosszú hagyományba illeszkedik az evolúciós szemlélet viselkedési alkalmazására nézve. Elődei, az összehasonlító pszichológia, az etológia és a szociobiológia egyben riválisai is. A mai evolúciós pszichológia, ahogy azt a Barkow, Cosmides, és Tooby (1992) szerkesztette zászlóbontó kötet, illetve Buss (1995) provokatív írása bemutatja, a klasszikus összehasonlító lélektanhoz képest újdonságokat eredményez. (Ez az újdonság persze nem mindig új magához az eredeti darwini programhoz képest.) Megfogalmazza ugyanis a bonyolult lelki jelenségek evolúciós visszavezetésének alapelveit.

Magyarázó elvek

1. 
   Életünket vak erők, s nem a tudat és megfontolás alakítják.
   
2. 
   Ami fennmarad, annak funkciója van.
   
3. 
   Szelekció és harc minden „emberinek” a magyarázata.
   

A hármas darwini mondanivalóval a pszichológia hagyományos darwinis- tái felemásan küzdöttek meg, mint fejezetünk is mutatja. Többnyire elválasztották ezeket a mozzanatokat, s csak az egyikkel vagy a másikkal törődtek. Vagy az összehasonlító lélektan érdekelte őket, némi kirándulással a gyermeki fejlődésre, vagy például az instrumentális tanulás hagyományában az, ahogyan az adaptív érték a tanulást irányítja, vagy az egyéni különbségek genetikai meghatározottságával foglalkoztak. Eközben számos társadalmi kényszerpálya is befolyásolta őket. Így lettek például a harmincas években a Darwintól az adaptációs elvet átvevők környezet- elvűek, akik sokkal többet tudtak és hirdettek az élet során szerzett szokások kiválasztásáról, vagyis a darwini szelekciós gondolat egyik áttételes, kiterjesztett formájáról, mint magáról az eredeti darwini szelekcioniz- musról.

Csányi Vilmos 1983-ban az evolúciós pszichológia elmaradását azzal magyarázta, hogy a hagyományos felfogásban nem élt a fajcentrikus etológiai szempont, antropomorf feladatokból indultak ki, s az idegrendszert leegyszerűsítve reflexgépezetnek képzelték el. Ehelyett a valóságos viselkedési hierarchiákból és a viselkedési célokból kell az elemzésnek kiindulnia, s az idegrendszert bonyolult önszervező modelláló gépezetnek kell elképzelni. Csányi másfél évtized előtti szintézise jól mutatja, mi vezetett intellektuálisan az etológiától az evolúciós pszichológia új jelszavai felé, mi volt az, ami ekkor még hiányzott. A strukturális mozzanatok mellett tartalmilag hiányzott a szociális és a jellegzetesen humán megismerési folyamatok beemelése az evolúciós gondolkodásba, az emberi kísérleti kognitív pszichológia előtérbe kerülése, és az egyéni különbségek egész kérdésköre.

A mai evolúciós pszichológia nemcsak hogy az emberre helyezi a hangsúlyt, hanem számára a legérdekesebbek az ember igen komplex és igen emberinek, vagy legalábbis élménytelítettnek tartott lelki jelenségei. Többnyire folytonosságot tételez fel a szelekciós előnyökkel magyarázó biológiai evolúció és a kultúra alapvető paramétereinek kibontakozása között. Ebben a tekintetben élesen bírálja a szokványos társadalomtudományi modelleket. Ugyanakkor az élményszerveződést, és a társas szerveződést sem tartja puszta epifenoménnek. Attól például, hogy partnerpreferenciáinkra evolúciós elméletet ad, magát a vonzalom érzését nem eliminálja: a vonzalom lesz az a döntő közvetítő tényező, ami a valós élet köznapi eseményeiben biztosítja az evolúciós determináló erők sikerét. Míg a klasszikus biologizmus az evolúció nevében lefokozta s eliminálta volna a belső világot, a mai evolúciós pszichológia ezt a belső világot tekinti az evolúció ügynökének. Végül az evolúciós pszichológia nem arisztokratikus, nem csak az általános emberről, s nem csak a tanulás és a gondolkodás világáról beszél. Összekapcsolja a pszichológiát mozgató három nagy kérdést: a tudás szerveződésének, az embert mozgató tényezők és a megismerés kapcsolatának, végül az emberek közti különbségek értelmezésének problémáját egymással és az evolúciós kerettel (Carver és Scheier 1998). Vagyis egységes mondanivaló- jú és uniform magyarázati kereteket használó emberképet ígér.

A klasszikus etológia felfogásához

képest az új mozzanat itt, éppen mivel a sajátosan humán teljesítmények kerülnek előtérbe, hogy az evolúciós pszichológusok jóval komolyabban veszik a laboratóriumi kísérleti pszichológia eredményeit (sokszor az nyújtja számukra a megmagyarázandó dolgok körét), és alapvető kérdés számunkra a személyiség és az egyéni különbségek evolúciós magyarázata. Hangsúlyai néhol csak halkan, de eltérnek a szociobiológiáétól is. Egyrészt a szociobiológia versengés- és szaporodás-középpontú szemléletével szemben megjelennek azok a kognitív adaptációk és preferenciák, amelyek eddig a megismeréskutatók szabad prédái voltak: a környezethez s életmódhoz illeszkedő megismerő rendszerek válnak kitüntetett jelentőségűvé. Az evolúciós pszichológusok értelmezésében a szaporodásért és az erőforrásokért folytatott harcban a siker a közbeiktatott pszichológiai tényezők függvénye, ezek nem redukálandó illúziók, hanem valós közvetítő tényezők (Cosmides és Tooby 1994). Ez a gondolat persze benne rejlett már az etológiai okfejtés rendszerelméleti értelmezéséiben is, Rose (1983) és Csányi (1988) munkáiban.

Buss (1995) evolúciós pszichológiai gondolatmenetében különböző általánosítottsági vagy absztrakciós szintű tézisekről van szó a szelekcióés adaptáció érvényesítésére, az evolúciós elmélet egészen olyan konkrét társadalmi viselkedésekig lemennek, hogy mik a válás okai a mai társadalomban.

Az evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus fogalmának lényege (Buss 1995, 6. o.) a már említett darwini elkötelezettségeket kiegészíti a mai kognitív szemléletből átvett architek- turális megszorításokkal. Az ilyen mechanizmus:

1. 
   Azért létezik, mert ismételten egyéni túlélési vagy reprodukciós feladatokat oldott meg.
   
2. 
   Csak bizonyos inputokat vesz fel (vagyis moduláris).
   
3. 
   A bemenetet átalakítva további információkat ad, illetve feladatot old meg.
   

3.17. táblázat - 7.6. táblázat. Néhány példa Buss listájából az evolúciós alapú pszichológiai mechanizmusokra

Pszichológiai mechanizmus	Funkció
Félelem a kígyóktól	Mérgezéskerülés
Jobb női helyemlékezet	Gyűjtögetés hatékonyságát növeli
Férfiféltékenység	Apaság bizonyosságának növelése
Szavanna iránti tájpreferencia	Erőforrásokat nyújtó lakhely
Csalófelismerés	Szociális kihasználás ellen véd

Az evolúciós pszichológia új hangsúlya abból fakadna, hogy a pszichológiai jelenségek „azonosításához, leírásához és magyarázatához nem önkényes utat kínál funkciójuk kibontása (artikulálása) – azoknak a specifikus adaptív kérdéseknek az ar- tikulálása, melyek megoldására a szelekció kialakította őket” (Buss 1995, 6. o.). A 7.6. táblázat bemutat néhány példát erre az adaptációs érveléssel magyarázó gondolkodásmódra.

Az evolúciós értelmezés funkcionalizmusa, a megismerési funkciók „haszonelvű” evolúciós értelmezése a színlátástól a logikáig egyszerre nyitott, és még évtizedekig viták forrásává váló hozzáállás. Igazából ez adja az evolúciós pszichológia intellektuális érdekességét. Annál vonzóbb és természetesen vitathatóbb valaminek a szelekciós-adaptációs magyarázata, minél távolabb áll a hagyományos versengési sikertől és preferenciától. Senkit nem lep meg, hogy mai leányaink is széles vállú férfiakat preferálnak, vagy hogy a csípő és a derék aránya a férfiakra gyakorolt vonzerő titka. Érdekesebb már, amikor arról kapunk egy mesét, hogy miért szeretjük a magaslatokat, s még érdekesebb, ha a színlátásnak vagy a logikai következtetés jellegzetes emberi hibáinak funkcionális értelmezését kapjuk. A mai evolúciós pszichológia igazi újdonsága ugyanis az a harmadik mozzanat, hogy az adaptációs modellnek megfelelően kognitív berendezkedésünket (architektúránkat) és preferenciáinkat nem egyszerűen a csoportokon belüli versengésből, hanem az egykori, sok százezer év előtti környezethez való alkalmazkodás paramétereiből magyarázza. Mindez nem azért izgalmas, mert valami meghökkentően békés, nem kompetitív képet sugallana az emberről (nem ezt teszi ugyanis, továbbra is felteszi a versengést), hanem azért, mert a környezetet újra előtérbe állítva rámutat egy szélesebb adaptációs keretre, mely túl van az intim kapcsolatok világán. Ha a történeti hagyományokat tekintjük, az evolúciós pszichológia azt ígéri, hogy összekapcsolja a klasszikus darwinizmus négy pszichológiai hagyományát. A jövő dönti el, hogy milyen sikerrel. Ezt a jövőt mutatja a 22. fejezet.

3.7. Az evolúciós gondolat sorsa

Az evolúciós elmélet pszichológiai implikációinak kidolgozása tehát a 19. század utolsó harmadában végbement. Ha a közvetlen folytatás irányából tekintjük ezt a folyamatot, mind az összehasonlító lélektan, mind a gyermeki fejlődés, mind a mérés a századfordulón győzedelmesnek tűnő funkcionalizmus előfutáraivá váltak, Európában és Amerikában egyaránt. Baldwin vagy Thorndike esetében ez a személyes folyamatosságot illetően is érvényes. A 7.5. táblázat ezeket az irányzatokat mutatja meg, egy kiegészítéssel, mely a 9. fejezet mondanivalóját vetíti előre. Az evolúciós eszme pszichológiai alkalmazásaiban visszatérő jellemző a századfordulón s a mai világban is egy kettősség. A többség a gyermekekkel, állatokkal, s az egyéni különbségekkel foglalkozik, az evolucionizmus áttetsző következményeivel. Van azonban egy másik út is. Az evolúciós elméletet az ismertelmélet problémáinak megoldására használjuk, egy naturalizált s ennek megfelelően pszichologizált ismeretelmélet formájában. Ekkor a kanti ismeretelmélet interpretációja lesz a pszichológia, a pszichológiának pedig magyarázó kerete az evolúciós elmélet. Ezek az értelmezések persze igen ezoterikusak és sokszor körben forgónak tűnnek, mintegy a panglossi kérdést felvetve (minden, ami van, magyarázatát leli az evolúcióban, azért maradt fent, mert beválik). Ugyanakkor Mach óta velünk van ez, nem csak mint gond, hanem mint nagy esély az evolúciós felfogás legtágabb lehetőségeinek felhasználására.

Sőt, Georg Simmel (1895/1982), a német elméleti szociológia egyik vezéralakja már a 19. század végén megfogalmazta, mi is az ismeretelméleti következménye a darwiniánus felfogásnak. Nem lehet-e, veti fel a kérdést, egy mélyebb szinten összhangot találni a haszonelvű és a tükrözés elvű megismerésfelfogás között? De igen, ha megismerési rendszerünk kereteit mint az evolúció által rögzített paramétereket fogjuk fel. Ez a gondolatmenet egy évszázada azonban kevéssé volt népszerű. A mai evolúciós pszichológia, amikor a teljes darwini örökséghez nyúlik vissza, ezt a felfogást újítja fel, mint a vitatott kérdések mutatja.

3.18. táblázat - 7.5. táblázat. A darwinizmus klasszikus hatásai a pszichológiában (összefoglalás)

Irányzat	Adaptációs pszichológiák	Összehasonlító pszichológia	Gyermeki fejlődés	Mach evolvált belvilága
Tárgy	lélek mint életjelenség	viselkedésformák keletkezése	viselkedés és élmények	élmények rendszere
Módszer	egyre objektívabb	fajok összehasonlítása	megfigyelés, kérdőív, kísérlet	kísérlet és fogalmi elemzés
Belső redukció	motoros elemek a „belső” életben	ösztönös viselkedés	haszonelv	elemek s viszonyaik
Külső redukció	evolúciós szelekció	evolúciós szelekció	fejlődéstörténet	evolúciós ökonómia

3.8. Kulcsfogalmak

3.19. táblázat -

belső beszéd	exaptáció-adaptáció	nature-nurture, természet-
belső gátlás	Galton-paradigma	gondozás
daruk	Haeckel-elv	próba-szerencse tanulás
égi fogantyúk	Jackson-elv	praktikus szerephibridizáció
emergens evolucio-	korreláció	primitív gondolkodás
nizmus	kreol nyelvek	regresszió
eugenika	Morgan-kánon	rekapitulációs elmélet
evolúciós elmélet	motoros elméletek	szelekció

3.9. Szakirodalmi eligazító

A fejezet elején említett kétféle szerephibridizációra a Buxton (1985) szerkesztette kötet, illetve Pléh (1984) ad eligazítást. A darwinizmus egészének értékelésére támpont Mayr (1982), kifejezettebben a viselkedési oldalakra pedig Robert Richards (1987). Richards munkája tényekben igen gazdag forrás, ugyanakkor az érintett korokra, s a mai világra nézve is nagyívű eseménytörténeti beágyazást ad. Darwin fontosabb munkái magyarul is olvashatóak. A fajok eredete tartalmazza Darwin Önéletírását is. A Darwin munkásságát övező korabeli vitákba jó betekintést ad a magyar vonatkozások mellett, a nemzetközi kereteket is megadva Ladányiné (1986), valamint a korabeli anyagot véve E. Haeckel (1905; 1911). Az evolúciós kérdéskör máig érvényes világnézeti jelentőségéről Jacob (1986) könyve izgalmas olvasmány; Hofstadter (1944) pedig a piaci, versengő társadalmi ember és a biológiai evolúció gondolat kapcsolatáról ír tanulságosan.

Herbert Spencer rendszere, beleértve pszichológiáját is, magyarul igen részletes kivonatban olvasható (Collins 1908). Jelentőségét az evolúciós gondolat terjedésében a magyar társadalomtudomány tükrében jól mutatja a Huszadik Század körének szociológiai gondolatait prezentáló munka, Litván György és Szűcs László válogatása, különösen az első kötet. Spencer pszichológiai fermentatív szerepét legátfogóbban a magyar Posch Jenő (1914-15) hatalmas munkája mutatja, mely viselkedéses-motoros irányba viszi tovább Spencer eszméit, egy nyelvkritikai felhanggal együtt. Turner (1985) elsődleges célja, hogy a mára még nehézkesebbé vált Spencerre jellemző stílus mögül kihámozza az első rendszeres társadalomelméleti gondolkodót, a funkcionalista teoretikust, valamint rekonstruálja Spencer konkrét elképzeléseit a társadalmi fejlődésről s a társadalmi szférák kapcsolatáról.

Bain (1912) magyarul is olvasható neveléstudományi munkája jó bevezetés pszichológiájába is. Szecsenov (1954) magyarul is hozzáférhető, róla pedig legtöbbet Rubinstein (1967) tanulmánykötetében olvashatni, illetve az ellenkezőjét Joravsky (1989) könyvében.

Jackson értékeléséhez jó kiindulás Hearnshaw (1964) brit pszichológiatörténete és Young (1970) munkája a 19. századi agykutatás és az adaptációs gondolat kapcsolatáról, valamint Changeux (1983) történeti fejezetei. Jackson Freuddal való kapcsolatáról Hermann Imre (1986) és Sulloway (1987) ad számot.

Az összehasonlító lélektan kezdeteiről Révész Béla korabeli (1911-es) munkája jó forrás, valamint Kardos (1965).

A gyermeki fejlődésről a pszichogenetikus felfogás Haeckeltől (1905; 1911) magyarul is olvasható. Haeckel és a német ideológia viszonyáról ismét Richards a mérvadó mai értékelés. Farkas (1961) sok adatot vonultat fel, Haeckelt mint a materializmus néha ugyan megingó képviselőjét tárgyalja. Sok mindenre jó magyar nyelvű forrás ez a könyv, de nem az ítéleteiben, melyek a dogmatikus marxizmus példái. Richards Stanley Hall (1911) monumentális serdülő könyvei a legnevesebb alkalmazások, kérdés, ki tudja elolvasni az 589 + 784 lapot. Gockler Lajos (1927) monográfiát is szentelt az elv pedagógiai következményeinek. A gyermeklélektan korai történetére a legjobb forrás természetesen Claparede (1915; 1974). Baldwinról Zazzo (1980) ír igen tanulságosan.

Galton és az egyéni különbségek témában még ma is Gal- tont kell olvasni. Magyarul is hozzáférhető egy klasz- szikus: Théodule Ribot (1896) műve a lelki öröklésről. Áttekinti a Galtontól származó mérési gondolat és az ezt övező eugenikai viták mellett a korai evolúciós neurológiai elképzeléseket is a mentális zavarok örökletessé- géről. Az egész paradigma kritikai értékelésére Gould (1999) a megkerülhetetlen forrás.

Czeizel Endre (1977) korszerű értékelést ad az euge- nika keletkezéséről s sorsáról, igen tanulságos morálisan érzékeny kritikájával Bíró Bertalan (1935) munkája is. A mai evolúciós pszichológiákra lásd Csányi (1994; 1999), Bereczkei (1997), valamint Buss (1985) munkáit és a 22. fejezetet.

4. 8. FEJEZET – Funkcionalizmus és strukturalizmus Amerikában és Európában: az első meghasonulás

A funkcionális nevelés „a lelki folyamatokat úgy igyekszik kifejleszteni, hogy nem önmagukban, hanem biológiai jelentésükben [...], az élet számára való hasznosságukban szemléli őket.

Eduard Claparede: A funkcionális nevelés.

1974, 9. o. Süpek Ottó ford.

Életrajz – Egy paradoxonokkal teli élet: William James

William James (1842-1910) élete s munkássága is Gordon Allport kifejezésével a produktív paradoxonok sorozata. Élete maga is egyszerre példázza az amerikai önalakítást és az életválságokból kilábalás stratégiáit.

1842. január 11-én született New Yorkban egy jómódú, az iparosításban meggazdagodott családban, s 1910. augusztus 26-án hunyt el Cho- coruában, New Hampshire államban. Apja egy Swedenborg-követő protestáns „laikus próféta”, aki igen színvonalas neveltetésben részesítette fiát, aki már hamar olyan emberek társaságban forog, mint Ralph Waldo Emerson. Ugyanakkor ez a család, mely az író Henry James (William öccse) életművének a melegágya is, a messzemenő tolerancia világa, ahol a gyermekek az érdeklődés szabadságának megfelelően tájékozódnak a szellem világában. Tizenéves korukban Angliában, Németországban, Svájcban és Franciaországban járnak magániskolákba, hogy magukba szippantsák az európai örökséget.

William James hosszú ideig habozik a művészi (festő akar lenni) s a tudományos pálya között. Nem valamiféle műkedvelő festészetre kell itt gondolni. Művészeti iskolába jár, de hamarosan úgy érzi, nem elég tehetséges. A művészi hajlam azonban a tudós és filozófus James munkásságában is megjelenik, mind stílusában, mind tartalmilag: mindent egészben szeretne látni, mindenben taszítja a szétszabdalt, partikularizáló világkép. Mint Leary (1992) megemlíti, a művészi, sőt egyenesen a vizuális mozzanat tudományos munkáiban is állandóan jelen van, amit már korabeli kritikusai is észrevettek. Persze a Principles... rajzai alapján ez nem is volt túl nehéz. Ez a „művészi és festői” elem a folytonosságot hangsúlyozza a lelki életben s az emberi élet egészében. Az elme nem érzetek megfagyott világa. Folytonos mozgás jellemzik s a nem világosan kialakult határok.

Ennek a művészi felhangnak számos egészleges vonása van James életművében. Mindent integráltan szeretett volna látni, s a partikularizáló hozzáállások irritálták mind a filozófiában, mind a pszichológiában. Voltak akik már akkoriban bírálták ezért, de irigyelték is. Dessoir (1911, 217. o.) úgy jellemzi Jameset, mint olyan szerzőt, aki „nem rendszeres elme: leírásai a képzelet és a szubjektivitás területére tartoznak, de erőteljesen közvetítenek bizonyos gondolatokat a mai pszichológiai közírás szürkeségén túl s a fölött”.

A Harvard Egyetemen tanult a hatvanas években természettudományokat, előbb kémiai, majd biológiai irányban. Nagy hatással volt rá Louis Agassiz (1807-1873), a Harvard Egyetemre származott svájci zoológus. Az absztrakciókkal szembeállított, a természet gazdagsága felé nyitott tudomány eszményét és gyakorlatát nyújtotta James számára. James átment az orvosi fakultásra a Harvardon, s ekkor csatlakozott Agassiz egyik Amazonas-vidé- ki expedíciójához, ahol a spirituális élmények mellett először lép fel nála az életét végigkísérő betegeskedés. Az orvosi-fiziológusi pálya s a művészet és a filozófia iránti vonzalom Jamesnél egy ideig együtt megmarad. A hatvanas évek végén, miután európai tanulmányútját követően 1869- ben megkapta orvosi diplomáját, ez a kettősség nagy ifjúkori válsághoz vezetett Jamesnél. Évekig visszavonult életet élt, 1869-70-ben az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, s évekig a tehetetlenség érzése nyomasztotta. Jamesre egész életében a depressziós és betegségi rohamok lesznek jellemzőek a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig az utazási rohamok. Mind saját beszámolója, mind Flour- noy elemzése szerint az első válságból a szellemi táplálékot a kilábaláshoz a francia perszonalista filozófus, Charles Renouvier (1815-1903) munkáival való megismerkedés jelentette. Re- nouvier azt képviseli James számára, hogy minden ember mint egyén felelős életéért, azért, hogy értelmet találjon életének, egyrészt azért, mert a világ pluralista módon szerveződött, nincsenek benne végső egységek, amire a dolgok redukálhatóak lennének, másrészt az akarat, s az erőfeszítés révén meg tudjuk haladni a determináltságot. James kezében a személyes válságból így lesz tudományos és filozófiai téma: világnézetében a magát teremtő, a magát és a világot alakító ember képe áll előtérben. Megoldja a válságot, fiziológia oktató lesz a Harvard Egyetemen. Az akarat témája James munkáiban is visszatér. Az életet aktívan vállaló, a környezetet alakító s nem annak rabjaként élő ember, a determinizmussal szembeállított, a céljait maga teremtő s megvalósító emberkép hatja át a pragmatista filozófiát, de a selfről vallott felfogását is.

A Harvard Egyetemen hivatalos elfoglaltságában fokozatosan távolodik a medicinától. Először pszichológiát, majd filozófiát kezd tanítani, egészen 1907-es visszavonulásáig. Megnősült, s évtizedeken át igen aktív életet folytatott, mind intellektuálisan, mind gyakorlatias hatását tekintve. 1875- ben nyitotta meg az első pszichológiai laboratóriumot a Harvard Egyetemen, bár – újabb paradoxon – maga sosem kísérletezett, s rossz véleménye is volt a kísérleti pszichológiáról. 1890- ben jelent meg hosszú időn át készült, eredetileg egyetemi jegyzetnek szánt Principles of psychology c. könyve, mely mozgás, átalakulás és egyéni integráció középpontú világnézetének legjobb jellemzője. Ebből később készített egy rövidített változatot is, Psychology: Briefer course címen, mely hosszú ideig szolgált tankönyvként. A kísérleti pszichológia, miközben James nem műveli, központi helyet foglal el mindkét könyvében. Jól ismerte Helmholtz, Wundt, Fechner munkáit németországi utazásaiból, de javarészt szürkének és íztelennek tartotta őket. Századunk első évtizedében James már egyre inkább filozófus. Nevezetes előadás-sorozatokban fejti ki kibontakozó pluralisztikus pragmatizmusát, melyek irányadó munkákká váltak.

Forrás: Flournoy (1917), Lewis (1991).

4.1. Funkcionalizmus és a gyakorlati élet

A modern pszichológia két intellektuális és szerepbéli mintája, az emberi elme egyetemes törvényeit kereső akadémikus kísérleti pszichológia és a gyakorlati irányultságú, társadalmilag műkedvelőbb jellegű evolúciós pszichológia először az amerikai pszichológia intézményesülése során találkoznak össze látványos formában. Franciaországra is jellemző ez a kettős ihletés, de ott nem az evolúciós elméleten volt a hangsúly, hanem a klinikai és nevelésügyi megfontolásokon.

A 19. század vége és a 20. század eleje az amerikai felsőoktatásban az ipari fejlődést és az urbanizációt kísérő hirtelen terjeszkedés világa volt. Az egyetem mint magánvállalkozás és mint állami intézmény is az ipari és az üzleti forradalommal együtt kezdett fejlődni Amerikában, mint erre egy francia megfigyelő, René Zazzo (1942) felhívta a figyelmet. Sajátos és érdekes módon – nyilvánvalóan kapcsolatban a klasszikus műveltségeszmény hosszú meggyökerezettségével az egyik s ennek kevésbé kiterjedt voltával a másik helyen – ugyanazok az ipari változások, amelyek a német akadémikus mandarin világ válságához, a természettudomány és a technicizmus megkérdőjelezéséhez vezettek, egy másik kontextusban az akadémikus kultúra virágzását eredményezték, ahol az akadémikus világ maga nem volt oly szoros kapcsolatban az állami bürokráciával, s ahol a vagyon vagy legalábbis a vállalkozás és az értelmiség nem váltak el olyan világosan egymástól. Ebben a környezetben az új egyetemi központok, mint például a Chicagói Egyetem már nem a klasszikus művelődés és a hagyományos elitista nevelés központjai. Ehelyett a társadalmi gyakorlat szükségleteire összpontosító tömegoktatás központjaivá váltak. Ez együtt haladt a németes típusú felsőbb szintű képzés (graduális iskolák) megjelenésével, először a Johns Hopkins Egyetemen Baltimore-ban. A dolgok iróniája az, hogy az 1860 és 1900 közötti évek az amerikai akadémikus világ virágzó évei voltak, az akadémiai szabadság német modelljére alapozva, s miközben Németországban a válság érlelődik, az ott képzett amerikaiak s a német emigránsok ehhez hasonló saját rendszert alakítanak, ami két dologban persze el fog térni: a képzés anyagi feltételeiben s lassan kibontakozó antiintellektualizmusában. Az amerikai környezet a szakképzést hangsúlyozza, mind az alacsonyabb, mind a magasabb szinteken. Ebben a közegben a pszichológia tartalmában az evolucio- nisták elveit követve vált foglalkozássá, hivatássá. Leginkább a nevelés ügyeiben próbálja majd hallatni hangját. A cél nem annyira kutatók kiképzése, mint gyakorlati szakembereké. Az egyetemek szakemberigénye azonban oly nagy volt, s Európában az amerikaiak oly sokféle helyen jártak, nem is beszélve az emigráns európaiakról, hogy a funkcio- nalistának nevezett pszichológia mellett a németes iskolázottságú pszichológusok is helyet kaptak. így jött létre az a helyzet, hogy egy közegben találkozott egymással a kétféle pszichológia, s itt az amerikai terepen már mint rivális iskolák fogalmazzák meg magukat. A résztvevők számára mindez nagy feszültségek forrása volt, a pszichológia története szempontjából azonban ezek alkotó feszültségek voltak, amelyek előrevitték a szakma öntisztázását, azt, hogy az álláspontok kikristályosodtak és a konceptuális kérdések világossá váltak.

4.2. William James, az alapító atya

Az amerikai funkcionalista pszichológia indulásánál egy olyan alkotót találunk, aki nem könnyen sorolható be egyetlen irányzat kereteibe sem. Túl nagy egyéniség ahhoz, hogy egymással harcoló táborok egyikébe is be lehessen szorítani. Ugyanakkor munkássága közvetlen folytatását tekintve a funkcionalista gondolat elindítójának tekinthető. René Zazzo (1942) értelmezésében James egyik nagy feszültsége az egyik oldalon a szabadság és a szubjektivizmus, a másik oldalon pedig az igazság új, objektív elméletéért folytatott küzdelem volt. Pszichológiájában is állandó a habozás és az ide-oda mozgás a természettudományos, illetve a metafizikai és fenomenologikusabb hajlandóságok között. Élete (lásd betét) is ezt a kettősséget mintázza, ami az amerikai századforduló objektivista törekvéseinek visszatérő dilemmája: hogyan egyeztessük össze a társadalmi aktivizmust, az állandó változtatási igénynek megfelelő determinizmust, ami az amerikai társadalmi hitvallásból fakad, és az objektivizmust, mely determinisztikusabb emberképet feltételez. William James egy tudóssá vált álmodozó. Az Újvilágnak olyan ember vált az egyik elméletalkotójává, aki egyáltalán nem vette ki részét ennek gyakorlati kialakításából (Zazzo 1942, 26. o.).

4.2.1. A tudatáramlás

Mint pszichológus, James megkérdőjelezte mind a német kísérleti felfogást, mind a brit empirizmus attitűdjét, melyek a képzeteket önmaguk számára elégséges autonóm entitásoknak tartották. Ez a lépés persze a karteziánus Egót is megkérdőjelezte. Nemcsak készen kapott képzeteink nincsenek, de James számára nincsen kész és szilárd tudatosság sem. Olyan pszichológiát képvisel, amely az élményvilággal érvelve küzd a tudatlélektan ellen. Míg Bergson (10. fejezet) hasonló érvekkel a pszichológiát felváltani akarja a biztos intuícióval, addig James egy jobb, egészlegesebb s folytonosság hangsúlyú pszichológiát akar. James folytonosság hangsúlya, mint a 10. fejezetben még részletesebben látni fogjuk, a pszichológiai modernizmus paradox helyzetét mutatja. Míg a tudomány (kvantumfizika) és a művészet számos területén a modernizmus egyik nagy felfedezése a diszkontinuitások előtérbe állítása (pointillizmus, Joyce), mint Everdell (1979) elemzése rámutat, a pszichológiában ez nem így van. Itt a töredezett, diszkontinuus lélekkép, a mozaikszerű elképzelés volt a klasszikus felfogás, és James és mások is a folytonosság nevében kérdőjelezik meg ezt.

8.1. ábra. A gondolat dinamikája egy mondat kimondása során. Kezdetben a kártya, azután az asztal van a tudat előterében, de az átmenetek folytonosak (James 1890/1983, 257. o.)

A hagyományos pszichológia nagy hibája James szerint, hogy a teljes tudatáramlásból csak a pillanatnyi nyugvópontokat tudta megragadni, ezáltal eldologiasította a gondolkodást. Híres hasonlatával élve olyan ez, mintha egy mondat megértése során csak a főneveknek megfelelő élményeknek tulajdonítanánk pszichológiai realitást, a viszonyokat kifejező és, de, ha terminusoknak pedig nem. Márpedig a gondolkodás mindig folytonos átalakulás, amelyben a hagyományos önmegfigyeléssel megragadott mozzanatok csak pihenőhelyek. A folyamatos változások elve Jamesnél összefügg a fiziológia és a pszichológia viszonyáról alkotott felfogásával: maga az agy az állandó változás állapotában van, s az átmeneti, illetve stabil, tárgyinak tűnő élmények a viszonylag gyors és viszonylag lassabb agyi átrendeződési állapotoknak felelnek meg. A gondolkodás dinamikus felfogása Jamesnél olyan evolúciós fiziológiai elképzelésnek felel meg, melyben az idegrendszer nem passzív telefonközpont, hanem állandóan mozgásban lévő, ma azt mondanánk: önszervező rendszer.

A gondolatáramlásról szóló nevezetes okfejtésében a gondolat jellemzőiből indul ki.

Öt jellegzetesség a gondolkodásban

Miképpen áramlik a gondolat? E folyamatban nyomban öt fontos jellegzetességet veszünk szemügyre, melyeket e fejezetben fogunk általánosságban megtárgyalni.

1. 
   Minden gondolkodás a személyes tudatba igyekszik betörni.
   
2. 
   Minden személyes tudatban a gondolkodás folyton változik.
   
3. 
   Minden személyes tudatban a gondolkodás érezhetően folyamatos.
   
4. 
   A gondolkodás mindig önmagától független tárgyakra látszik irányulni.
   
5. 
   E tárgyak bizonyos részei iránt érdeklődik, míg más részeket kirekeszt, elfogad vagy visszautasít, egyszóval mindig választ a részek között. [...]
   

Azt, hogy „folyamatos” csak úgy tudom meghatározni, mint ami megszakítás, hézag vagy elválasztás nélküli. Már említettem, hogy az egyik tudat (pszichikum) és a másik tudat közötti megszakítás valószínűleg a természetben található legnagyobb törések egyike. Egyetlen tudat határain belül más törés előfordulása aligha várható,

mint az olyan időbeli megszakítás, idő-hézag, mialatt a tudatosság teljesen kihuny, hogy egy későbbi időpontban visszatérjen, illetve a gondolkodás minőségében vagy tartalmában történő törés, ami annyira hirtelen, hogy a rákövetkező szakasz semmiféle kapcsolattal nem rendelkezik azzal, ami – lett légyen bármi is – előtte volt. Az a tétel, miszerint minden személy tudatában a gondolkodás folyamatosnak érződik, két dolgot jelent:

1. 
   Egyrészt azt jelenti, hogy ha valahol időben megszakadt a tudatosság, az ezt követő tudatállapot úgy érzi, hogy összetartozik a megelőzővel, mint ugyanazon én egy másik része.
   
2. 
   Másrészt azt jelenti, hogy a tudatosság minőségében az egyik pillanatról a másikra bekövetkező változások sohasem teljesen hirtelenek.
   

William James: A gondolatáramlás.

1890/1983, 242. o. Lányi Gusztáv ford.

Az (1) és (4) kategoriális jegyek, olyanok, mint amilyeneket Brentano emel ki (9. fejezet): a személyesség és az intencionalitás. A Jamesre sajátosan jellemző mozzanat azonban a (2) és (3), a folytonosság. Nevezetes példája erre a gondolatáramlás egy mondat kimondása során, mint a 8.1. ábra mutatja. Az átalakulások fokozatosak.

James nem minden önreflexió nélkül éppen az én-azonosság gondolatának példáján mutatja be, mennyire váltakozó keresztmetszetet mutatna tudatunk ugyanarra a gondolatra nézve, ha idői metszeteket tudnánk készíteni. A gondolkodás, miként énképzetünk is, folytonos átalakulásban valósul meg (8.2. ábra).

A gondolkodás folyamat, hirdeti, a tudat nem tartály, melyben az ideák „helyet foglalnak”, hanem maga is állandó változás. A tudat nemcsak hogy nem képzetek aggregátuma, de még csak „nem is »láncolat« vagy »vonat«. [...] Nem valami összeillesztett dolog; áramlik. A »folyó« vagy »patak« metaforája sokkal természetesebben írják le. Ettől kezdve nevezzük tehát a tudat vagy a belső élet gondolatáramlásának.” (James 1890, 239. o.)

Saul Rosenzweig (1968) rámutat arra, hogy nem véletlenszerű hasonlóságok vannak Freud szabad asszociációs képzetáramlási koncepciója, James gondolatáramlás-fogalma és Henry James írói stílusa között. Mindegyik a mi terminológiánkban a folyamatosságot vezeti be mint a pszichológiai modernizmus kulcsmozzanatát. Ugyanakkor vannak közös forrásaik is: James ugyanúgy látogatta Charcot demonstrációit, mint néhány év múlva Freud. Valójában a disszociációs jelenségekkel való megismerkedés vezeti el Jamest annak felismeréséhez, milyen középponti szerepe van a normális tudatállapotokban a folytonosságnak. Munkájának a selfről szóló fejezetében sűrűn hivatkozik Char- cot disszociációs megfigyeléseire is. Számára ezek annak bizonyítékai is, hogy milyen nagy szerepe van általában a konstruktív mozzanatnak a self kibontakozásában.

James pszichológiája, mely évtizedeken át az amerikai pszichológusok gondolkodását alakító alapvető tankönyv, az első rendszeres evolúciós lélektan. Minden területen azt vizsgálja ugyanis, hogy mi a lelki jelenségek szerepe és milyen cselekvéses keretbe helyezendőek; később mint filozófus fogalmazza ezt meg legradikálisabban: a gondolkodás sosem tekinthető önmagában, szakítani kell a kar- teziánus tiszta megismerés illúziójával.

4.2.2. A szokások és a belső világ között: James többarcú pszichológiája

Miként Hearnshow (1987, 143-148. o.) rámutat, James, aki európai útjain az akkori pszichológia egy jó részét magába szippantotta, meg volt győződve arról, hogy mind a szubsztanciális lélek gondolata, mind az elementarista asszociácionizmus, melynek ezt fel kellett volna váltania, végzetesen hibásak. Hozzáállása a biológusé, de egy olyan biológusé, aki fenntartotta hitét a belső világban. Ugyanakkor hozzáállása a kozmopolitáé is. James pszichológiájában a német, a francia és a brit hagyomány egymás mellett létezett még, s egymásra vonatkoztatva is jelennek meg. Amerikában ő számított a kozmopolitának, Európában viszont a jellegzetes amerikainak.

8.2. ábra. A gondolat kibontakozásának idői dinamikája James (1890/1983, 258. o.) nyomán. A számozott tengely az idői pillanatoknak felel meg, s az egyes időértékekhez tartozó metszet azt mutatná meg, milyen az adott pillanatban a tudat keresztmetszete

Az észnek gyakorlati célja van – fegyver az alkalmazkodásért vívott küzdelemben. Néhány nevezetes példa jól mutatja, mit is jelentett Jamesnek ez a dinamikus és evolúciós szemlélete a pszichológia további sorsa számára. Nagy befolyású elemzést adott a szokás (habit) fogalmáról. A szokás, végső eredetét tekintve, az idegrendszer plaszticitására vezethető vissza. Fiziológiailag szokásaink bejárt utak az idegrendszerben. Funkciójuk az erőfeszítés csökkentése. A szokás kisebb erőfeszítéssel megy végbe s nem figyelt (nem tudatos) mozzanatokhoz is igazodik, szemben az alkalmilag tervezett viselkedésekkel. Ebből egy pedagógiai elv is következik: az erkölcsi és egyéb okokból fontosnak tartott viselkedéseket a gyermeknél már csak a gazdaságosság miatt is minél előbb szokássá kell alakítanunk.

James híres, először 1884-ben publikált érzelemelmélete a másik példa. Az elmélet, mely Carl Lange (1834-1900) dán fiziológus 1885-ben megjelent hasonló, bár inkább a vérkeringés döntő szerepét hangsúlyozó elméletével kombinálva máig az érzelmek James-Lange elméleteként ismert, s a perifériás mozzanatok jelentőségét hangsúlyozza az érzelmekben. A testi változások, az adaptív viselkedés közvetlenül követik a különleges ingerek észlelését, s az érzelem ezen testi változások észlelése. Az érzelem testi oldalait kiiktatva James szerint semmi sem maradna belőle, ami érzelem lenne. Ugyanakkor James felfogása megengedi centrális és perifériás mozzanatok kölcsönhatását is: ha valamilyen okból tudatosan létrehozunk bizonyos perifériás állapotokat, ezek elvezetnek magához az érzelemhez – ahogy azt majd a különböző motoros érzelemelméletek és relaxációs módszerek eljárásuk alapjává is teszik. Ez az érzelemelmélet mindmáig az egyik legfontosabb vonatkoztatási pontja az érzelemkutatásnak. A finomabb módszerek s a komplexebb kontextuális elméletek nem adnak igazat Jamesnek, de számukra is fontos kiindulópont a radikálisan értelmezett James-elmélet, melyet cáfolni kell.

Végül a self fogalma James komplex pszichológiai gondolkodásának és érzékeny leíró pszichológusi mivoltának bizonysága, s egyben egyik legtávolabbra mutató koncepciója. A self központi fogalom James integratív pszichológiájában. Fontos számára világnézeti okból is. James harcol a szubsztanciális lélek fogalma ellen, a selfet levezetett kategóriává teszi, ugyanakkor meg akarja őrizni a belső élet fenomenális egységét. A sokrétű én fogalmának kidolgozása, ahol magunkról különböző összképeket gyártunk, a lélek helyettesítője lesz. E tekintetben felfogása hasonlít Ernst Machéhoz is. Tőle származik az azóta oly nagy hagyományt befutott megkülönböztetés a Me, a megismert Én, és az I, a megismerő Én között. A megismert én három rétege a testi, a szociális és az eszmei régió. Mindegyiknél kitüntetett s az embert mozgató jellegzetesség az önbecsülés. Sikereink és elvárásaink hányadosa ez, mely éppen ezért sikerek növelésével s igények csökkentésével egyaránt növelhető. Valójában a teljesítménymotiváció dinamikáját elővételezi itt James. A Me és az I viszonyát taglalva is nagyon modern témákat érint: a személyes azonosság-érzés (identitás) forrását, szerepét az ember magabiztos alkalmazkodásában, felbomlásait, s a különböző self-részek szétesését különböző kórformákban. Ebben a részben teremt kapcsolatot a francia pszichológiának a karteziá- nus észt központi szerepétől megfosztó törekvései (Charcot, Binet, Janet) s saját többrétegű konstrukciókat hangsúlyozó felfogása között.

James igen sokfelé nyitó pszichológus. A mai pszichofiziológusok joggal tekintik előfutáruknak, de igaz ez a behavioristákra, az Én és az identitás szociálpszichológus kutatóira is. Valójában a selfről adott elemzésével a szociális indítású self elméletek folytonos amerikai hagyományát indítja el, Baldwin, Cooley, Calkins munkáin át George Her- bert Meadig s a szimbolikus interakcionizmusig. James kezdeményezése természetesen sok változáson megy át: egyre nagyobb jelentősége lesz a self szociális eredetű mozzanatainak. Mindenki hozzá képest fogalmazza azonban meg saját hangsúlyait. Self-elmélete tulajdonképpen a szubsztanciális lélek- koncepciók első részletes felváltója a személyiségre vonatkoztatva, Charcot, Janet, majd Breuer és Freud munkáival párhuzamosan. James affinitást mutatott a tudattalan mozzanatok kérdésével is. A tudattalan tényezőket központi kérdésként kezeli minden konkrét elemzésében az átmeneti tudatállapotok s hasonló fogalmak segítségével, az önmegfigyelés kritikájának, de pozitív kifejtéseinek keretében is.

A pragmatizmus programadó munkájában maga James is megkísérelte, hogy saját magát egy jellegzetes kvázitipológiai szembeállításban helyezze el más gondolati irányokhoz képest. Maga is hitt abban, hogy az ember életének van valami átfogó mintázata. A 8.1. táblázat mutatja szembeállítását a kifinomult és a merev elmék között. Magát természetesen a kifinomult elmék közé sorolja, eközben azonban sok követője a pszichológiában, akik Jamesből egy mozzanatot, például a perifériás érzelem elméletet emelik ki, a „merev elme” hagyományába fog illeszkedni.

3.20. táblázat - 8.1. táblázat. A kétféle filozófiai gondolkodásmód William James felfogásában (W. James: Pragmatizmus. 128. o. nyomán, Márkus György ford.)

A kifinomult elme	A merev elme
Racionalista („elveket” követő)	Empirista („tényeket” követő)
Intellektualista	Szenzualista
Idealista	Materialista
Optimista	Pesszimisztikus
Vallásos	Vallástalan
A szabad akaratban hívő	Fatalista
Monista	Pluralista
Dogmatikus	Szkeptikus

James értékelői is sokat foglalkoztak azzal, hová is helyezzék őt. Edwin Boring (1942) mint a kísérleti pszichológia protagonistája a James-cente- nárium kapcsán megpróbálta értelmezni, miért is nem tetszett Jamesnek a kísérleti lélektan, miért nem talált benne emberi mondanivalót. Ez a gondazonban egy tágabb szembeállításba illeszkedik. Boring rámutat, hogy James alapvető hozzáállása a fenomenológus és a funkcionalista attitűd kombinációja. Ot mindig a teljes szervezet érdekli, a működések megvalósításának részletei nem. Ez azonban olyan eltérés, amely évszázadok óta velünk van, s legátfogóbban úgy értelmezhető, mint az adottal, a közvetlenül megfogottal megelégedő fenomenológiai és az adotton mindig túllépő re- dukcionista, pozitivista hozzáállás eltérése (8.2. táblázat). Boring számára az utóbbi volt vonzó, mert ez szerinte a redukcionizmus, a „semmi egyéb, mint” hozzáállás közepette egyben „valami több” megközelítést is képvisel, ugyanis a jelenség mögötti mechanizmusokat keresi. Nem árt emlékezni rá, hogy azóta számos értelmezésben a jók-rosszak szembeállítás értékelése megfordult, illletve a laza prototípus elemeire bomlott. Vannak olyan irányzatok, amelyek a mintázat, jelentés, szerveződés kérdését úgy kapcsolják össze az innátizmussal, hogy eközben magyarázó s nem fenomenológiai elméletek létrehozására törekszenek (például a generatív nyelvészet), másrészt vannak irányzatok, amelyek szerint maga a fenomenológiai redukálhatatlanság hangsúlyozása pozitív mondanivalót hordoz. James nemcsak a funkcionalizmusnak, hanem egy sajátos mentalizmusnak is az előfutára, evolúciós gondolatoktól átitatott mentalizmusnak.

A kilencvenes évektől James munkássága egyre inkább filozófiaivá vált. A filozófiában elmerülő James is releváns a pszichológia történetében. Az amerikai pragmatizmus egyik megalapítójaként ismerjük. A pragmatizmus a tudományelméletbe és a megismerés kérdéseibe vezeti be a darwini alkalmazkodás modelljét. Ismereteink, eszméink, fogalmaink nem önmagukban tekintendőek: próbájuk az alkalmazás. Csak akkor van jelentésük, ha valamilyen következményük van. „A valószínű igazság egyetlen pragmatikus próbája az, hogy mi irányít bennünket a legcélszerűbben.” (James 1981, 169. o.) Az elméletek is eszközök csupán, s az igazság kérdése csak az emberi lét igényeihez illeszkedve vethető csak fel. Antiintellektuális emberképhez is vezethet ez, szakításhoz a tiszta megismerés illúziójával, az ember elsődlegesen cselekvő lényként való tételezése révén. Ennek egyik pszichológiai folytatója évtizedekkel később a behaviorizmus lesz. James persze nem lenne boldog emiatt. Tudnunk kell, hogy a behaviorista folytatás éppen a jamesi gondolkodásmód egyik döntő vonását helyezi zárójelbe. Jamestől, aki a 8.2. táblázatban a fenomenológiai oszloppal azonosult volna, messze állt a mechanikus tudomány leszűkítő világképe. James cselekvés, dinamizmus és intuíció hangsúlyú, de nem determinista. Az ember választó lény, mondja, életét választásai hozzák létre. James számára a pragmatizmus, számos relativista következményével (pl. a vallások relativizá- lásával) együtt voltaképpen az emberi morál új, nagyobb felelősséget eredményező megalapozásának is eszköze. Az ember lényegi mozzanata a hitnek, az élet értelmessé tételének kialakítása. James az amerikai pszichológiába az evolúciós tanításnak az aktivista s nem a determinista értelmezését viszi be. A magát alakító ember pszichológiája és filozófiája ez, mely jobban megfelel az amerikai társadalmi hitvallásnak, mint a ma legamerikaiabbnak tartott behaviorizmus.

James pszichológiája már saját korában is hatással volt a magyar szellemi életre. Már 1909-bemegjelent magyarul Lélektani előadások tanítók számára című munkája, mely a funkcionalista nevelésgondolat (harc a formális képzés ellen, az életközeli nevelés elve, a hasznos ismeretek oktatása) hazai képviselői, pl. Dienes Valéria számára is az új nevelési eszmény pszichológiai megalapozását segítették. Idejekorán, 1917-ben jelent meg magyarul Théodore Flournoy (1854-1920) svájci orvos-pszichológus követőjének értékelő műve, William James filozófiája is, mely élet és életmű megértéséhez máig fontos forrás, s egyben megmutatja, mit jelentett James vallásfelfogása a protestantizmus számára. (Isten bizonyítéka a misztikus élményekben keresendő, másrészt erkölcsi világképe az állandó önmegújítást helyezi előtérbe.)

3.21. táblázat - 8.2. táblázat A Boring (1942) kiemelte fenomenológiai-pozitivista attitűd szembeállítás néhány példája

Vitapartenerek	Fenomenológiai	Pozitivista
Goethe-Newton	az adott élmény	kísérletek, a jelenség ellen
Hering-Helmholtz	nativizmus, fenomenológia	empirizmus, pozitivizmus
McDougall-Watson	ösztön, holizmus	reflexek, elementarizmus
Gestalt-behaviorizmus	szerveződés, érték, közvetlenség	elemek, mechanizmus, közvetettség

4.3. Az amerikai funkcionalista tábor

Bár maga James nem sorolható egyetlen iskolához sem, nagy szerepe volt mint az amerikai tudományos pszichológia elindítójának a funkcionalista gondolatmenet kibontakozásában. A „funkcionalizmus” eleinte még csak névvel sem rendelkezett. Nem volt határozott irányzat, amely egyértelmű mester-tanítvány hálózatokon keresztül adott volna át mintákat, mint például a wundti örökség.

Több párhuzamosan létező csomópont és körvona- lazatlan határok jellemzik, ami majd csak a Wundt- követőkkel folytatott viták során kap egyértelműbb alakzatot. A funkcionalizmus Amerikában, miként másutt is, elsősorban két elkötelezettség össze- kombinálását jelentette: a gyakorlati pszichológia igénye kapcsolódott benne össze az evolúciós elmélet ihletésének követésével. Elég tág igény ez, amibe számos, mai szemmel nehezen összeilleszthető törekvés belefér. Azóta a funkcionalizmus filozofikusabb jelentései kerültek előtérbe a pszichológiában is. E terminus változatos jelentéseit tekinti át a VITATOTT KÉRDÉSEK.

Vitatott kérdések – A funkcionalizmus többféle fogalma