A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

A funkcionalizmus kifejezésnek a pszichológiában több értelme van. Egyrészt a klasszikus századfordulós pszichológiában az európai, különösen a német szóhasználatban egyszerűen „működést” is értettek rajta, s így azokat a törekvéseket, amelyeket a 9. fejezetben mint aktuspszichológiákat tárgyalok. Harkai Schiller Pál (1930) kategóriákról szóló könyve jól bemutatja ezt a szóhasználatot, de így gondolta annak idején Titchener (1898/1983) is, amikor Brentano gondolkodásmódját mint a funkcionális beszédmód példáját bírálja. Az antropológiában és a szociológiában a funkcionalizmus azt a társadalomképet jelenti, amely a társadalmat funkciók egymásra vonatkoztatott együtteseként értelmezi, ahol minden jelenség hozzájárul az egész mintázat fennmaradásához (Merton 1980). Ez az értelmezés nem idegen az evolúciós funkcionalizmus gondolatától. Nagy karriert futott be azonban a kifejezés a mai kognitív tudományban is, ahol csak részben van átfedésben a klasszikus pszichológiai funkcionalizmus fogalmával. A test és lélek viszonyának sajátos értelmezése ösz- szekapcsolja a kétféle interpretációt. A kognitív mozgalom által felújított felfogás az Arisztotelész (1988), vagy Ryle (1974) megfogalmazta funkcionalizmus folytatása. A „lelki szférát” az életjelenségek sajátos szerveződésének tartja. A mai szimbólumfeldolgozó kognitív paradigmában ez azonban, ahogyan Fodor (1975), Putnam (1960), valamint Block (1980) megfogalmazták, határozottan biológiától távolodó értelmezést kap. Az első lépés a szigorú vagy típusazonosság tagadása. Bár minden lelki működésnek megfelel egy fizikai folyamat, ugyanannak a működésnek nem mindig ugyanaz a fizikai (értsd agyi) folyamat felel meg. Bizonyos tekintetben a 19. század végi parallelizmus újraértelmezése ez. Az agyi működésekre nézve a kognitivizmusban a tiszta információs mozzanatok előtérbe helyezését fogja ez jelenteni: nem kell foglalkoznunk azokkal a végrehajtó mechanizmusokkal, amelyek a működéseket megvalósítják, éppen elég feladat számunkra, hogy megértsük azokat a műveleteket, amit a feladat végrehajtása közben végzünk. Mindez a mentális dolgokkal foglalkozó diszciplínák önállóságát biztosítja. A gépekkel kapcsolatban pedig oda vezet, hogy nem zárhatjuk ki, hogy technikai értelemben, ha az emberi funkciókat ugyanolyan információs lépésekkel oldják meg, mint az em-berek, majd a gépek is gondolkodjanak. Ez természetesen számos okból megosztó tényező. Az e mögött rejlő technológiai racionalitás bírálata megjelenik mind az intencionalitás irányából (a gépeknek nincsen igazi intencionalitásuk, hangoztatja Hu- bert Dreyfus), mind a testtel érvelve: igenis tekintetbe kell vennünk az emberi gondolkodásban az emberi test létét és szerveződését.

Ez az egyszerre filozófiai, s e tekintetben arisztotelészi, s ugyanakkor gépi-technológiai funkcionalizmus (jellemzésére vö. Haugeland 1996) annak gyakorlatias és evolúciós elkötelezettségei miatt eltér a századelő funkcionalizmusától. A gyermeklélektani és az evolúciós elméletből fakadó funkcionalizmus ugyanis az egyéni különbségek problémájából indult ki, a Fodor-féle funkcionalizmus viszont, miközben innátista, határozottan univerzalisztikus is. Vilcox (1992) az alább említett történeti kötetben meg is említi, hogy Fodor és követői, ha történetileg nézzük, a mai strukturalizmusra sajátítják ki a funkcionalizmus nevet.

Owen és Wagner (1992) újabban tanulságos könyvet szerkesztettek a funkcionalista örökségről az amerikai pszichológiában és általában a pszichológiában. Azt hangsúlyozzák, hogy a funkcionalizmus mindig komplex irányzat, mely nyitott az együttműködésre más területekkel. Wagner és Owen a kötet bevezetőjében (1992) három jellegzetességét emeli ki a funkcionalista gondolkodásnak. Az egyik, hogy organikus irányultságú és evolúciós, a másik, hogy a mentális tevékenységet folytonosnak tekinti, mind abban az értelemben, hogy az állatvilágból hogyan bontakozik ki az emberi gondolkodás, mind pedig a tudat-tudattalan viszonyát tekintve. Végül a funkcionalizmus számos módszert enged meg, az összehasonlító, fejlődéselvű és a kísérleti módszer egyaránt repertoárjába tartozik. Ez az összehasonlító, módszertanilag sokrétű funkcionalizmus a mai pszichológiában a kognitív szemlélet evolúciós értelmezéseivel rokon inkább, mintsem a deklarált, ugyanakkor módszertanát tekintve inkább strukturalista Fodor-féle funkcionalizmussal. Ugyanakkor, ha a mai és a klasszikus funkcionalizmust vetjük össze, világos, hogy a mai funkcionalizmust az információs mozzanat tette oly domináns irányzattá. Amerikában a klasz- szikus funkcionalizmus igazi gondja, amiért a behaviorizmus legyőzte és nem tudott azonnal, száz évvel ezelőtt győzedelmes irányzattá válni, az volt, hogy hiányzott belőle egy kulcsfogalom, mely a mai funkcionalizmus vezéreszméje: az információ fogalma. Valójában a kibernetikai szemlélet mintegy felfrissíti a behaviorizmust, újra a modellálás tudományává teszi és ezzel egy új funkcionalizmust indít el a hatvanas évek végétől.

4.3.1. Dewey: a funkcionalizmus mindenese

4.3.1.1. Az alkalmazkodás, a reflex és a lelki jelenségek

John Dewey (1859-1952), a Chicagói és a Columbia Egyetem tanára volt az, aki évtizedeken keresztül mint vezető filozófus és pedagógus a funkcionalista gondolat leghajlékonyabb s legváltozatosabb pro- pagátorává vált. Mint a pragmatizmus értelmezője s mozgalomként terjesztője vált igen ismertté. Az ő felfogása még a logikát is pragmatikus, hasznossági és evolúciós alapokra próbálja helyezni. Ebben a tekintetben, majd a formális logikai módszerek diadala után is azt hirdeti, hogy a megismerést naturalizálni kell, s a kanti megkülönböztetéseket visszautasítva az evolúciós elmélet fényében nem szabad merev különbséget tételezni „az eredet és a természet problémája között”. A gondolkodás a változás eszköze; a logikának – ahogy már Arisztotelész munkájának címe, Organon (Eszköz) is jelezte – nem puszta formatannak, hanem eszköznek, instrumentális értékűnek kell lennie. Az ember akkor gondolkozik, mikor új helyzetekbe kerül, a gondolat nem önmagában létezik, hanem problémák megoldásának keretében. Kicsit ameri- kaias, vállalkozásközpontú, merkantilis filozófia ez, ahogy Dewey mosolyogva elismeri Bertrand Russell ellene s a pragmatizmus ellen szóló vádpontjait. Maga ez a „haszonelvű” felfogás Dewey szerint nem egyszerűen a „kommercializmus intellektuális megfelelője”. Egy olyan természeti elv áll mögötte, hogy az evolúciós elmélet módot ad a gondolkodás naturális magyarázatára, s így a norma visszavezethető lesz az eredetre.

Az evolúciós módszernek az a jelentősége a biológiában és a társadalomtörténetben, hogy minden külön szervet, struktúrát vagy formációt, minden sejt vagy elem-csoportot úgy kell felfognunk, mint valamely környezeti szituációhoz való igazodás vagy alkalmazkodás eszközét.

J. Dewey: Eszmék az experimentális logika köréből. In: Pragmatizmus.

408-409. o. Varga Mihály ford.

A logika is ilyen alkalmazkodási eszköz, s rendszerének kibontakozásában kulcsmozzanat a pszichológia. A pszichológia közvetít az evolúciós elmélet és a logikai között a megismerés vizsgálatában. Vagyis itt egy olyan „evolúciós pszichologizmust” kapunk, mely Husserl és Frege a 10. fejezetben tárgyalt pszichologizmuskritikája után egy nem asszociatív „evolúciós megalapozású” formában újítja fel a pszichologizmust. Dewey nincsen egyedül evolúciós megalapozású logikára törekvésével. A német filozófus és szociológus, az emberi élet kulturális mintázatait elemző Georg Simmel (1895/1982) egy sokoldalú elemzésben szintén a darwinizmus didalemenetének hatására abból indul ki, hogy az egyes állatfajok mintegy világképeket hordanak magukban, saját a priori rendszerük van az evolúciónak köszönhetően. Ennek következményei vannak az emberi logikára is. Az evolúció adta keret olyan a logika egyes tételeihez képest, mint a matematikai tételek az axiómákhoz viszonyítva. A természet, az evolúció adja meg a megkerülhetetlen axiómáinkat.

Azt mondhatjuk, hogy nincsenek elméletileg érvényes „igazságok”, melyekre tetteinket alapozhatnánk. Ehelyett azokat a fogalmakat nevezzük igazaknak, amelyek sikeres és életfenntartó aktusokra vezettek. [...] A fogalmak igazsága ettől kezdve nem kell valamilyen valósággal való megegyezésükön alapuljon. Az igazság a fogalmaknak az a tulajdonsága, mely a legkedvezőbb cselekvés létrehozását eredményezi náluk.

Georg Simmel: A szelekciós elmélet és az ismeretelmélet kapcsolatáról.

1895/1982, 64. o.

Dewey szorosan vett pszichológiai munkássága a funkcionalizmus megalapozásához tartozik, s a Chicagói Egyetemen eltöltött évtizedre összpontosult. Dewey evolúciós felfogásában a pszichológia a környezethez való alkalmazkodással kell foglalkozzon. Az alkalmazkodás értelmezésekor az aktív szervezet gondolatából kell kiindulnunk. Az ember nem pusztán reagáló lény, hanem állandó átalakulásban van, ez az átalakulás, mozgás maga az alkalmazkodás. Ezt a koncepciót Dewey legrészletesebben a reflexív fogalmát bíráló 1896- ban megjelent írásában fejti ki. Az írás profetikus is. Dewey már akkor jól látta a reflexelv korlátait, amikor az még nem is hatotta teljeséggel át a pszichológiát, mint majd harminc évvel később fogja. Dewey ugyanis észreveszi, hogy már a klasszikus pszichológia (gondoljunk például a kísérletezés egész német hagyományára) is a reflexes determináció mintájára képzeli el a lelki jelenségeket. Mi a hibája Dewey szerint a reflexfogalomnak? Az inger és válasz, mondja Dewey, egy szélesebb koordináció indokolatlanul kiemelt fázisai. Minden reflexes működésben valójában nem egy ingerre adott reagálásról, hanem egy megbomlott egyensúly helyreállításáról van szó. A reagálást a belső állapot ugyanúgy meghatározza, mint a látszólag determináló erejű inger. Az állandóan a környezethez alkalmazkodó szervezet működése, mind pszichológiailag, mind fiziológiailag sokkal inkább egy folytonosan megújuló ciklushoz hasonlítható, semmint egy egyirányú ívhez. „Az inger a kialakulóban levő koordinációnak az a fázisa, amely azokat a feltételeket képviseli, amelyeket teljesíteni kell a sikeres befejezéshez, a válasz [...] a sikeres koordináció kivitelezésének eszközeként szolgál. Az inger olyan valami, amit fel kell fedezni, fel kell tárni.” (Dewey 1896/1983, 269. o.) Tulajdonképpen ezt a szabályozás-központú funkcionális ingerfogalmat állítja majd újra előtérbe fél évszázaddal később James Gibson a behavioristákkal szemben. Ez a koordinációs gondolat és a viselkedés nagyobb szabadságfoka hatja át Dewey nevelési eszméit is, melyek középponti jelentőségűek voltak a funkcio- nalista mozgalom szemléleti alakulásában.

4.3.1.2. Iskola, társadalom és szabadság

Dewey hisz az ember és a társadalom állandó evolúciós tökéletesedésében, s abban, hogy az ember nyitott lény. Az iskola mint kitüntetett közeg az ő szemében a haladás zálogaként értelmezett demokrácia legfőbb intézménye kell legyen. Sokat tett fiatal korában ennek az eszménynek a megvalósításáért: a gyermekek szabad kezdeményezését előtérbe állító reformiskolát hozott létre, mely eszményei s a konzervatív ellenállás miatt is egy kor progresszív nevelési törekvéseinek szimbólumává vált. Az iskola Dewey szerint egy olyan demokrácia laboratóriuma, mely mindenki számára biztosítja a fejlődés maximális lehetőségét (előjogokra, származásra való tekintet nélkül). Dewey egy olyan gondolatmenettel él, mely újabb példa arra, hogy a társadalomra kiterjesztett darwinizmus nem szükségszerűen a konzervatív gondolkodás fedőmozgalma. A társadalom Dewey szerint ugyanis a természethez hasonlóan egy darwini típusú, a korlátozott lehetőségekért folytatott harc terepe. A jó iskola erre kell felkészítsen. A demokratikus társadalom fontos alapköve szerinte az egyéni különbségek kultusza. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy a társadalom változásaival milyen tulajdonságok válnak fontossá, hiszen maga a társadalom is állandóan változik. Dewey munkásságával válik világossá az evolúciós gondolkodás már említett optimista értelmezésének rokonsága az amerikai hétköznapi mentalitással. Az evolúciós gondolat Dewey s követői számára az állandó, korlátlan fejlődés, a bevégzetlenség, az új terepeket, a vonzó feltáratlan Nyugatot felfedező, praktikus s állandóan küzdő emberképbe illeszkedik be, mely minden dogmatizmus és intolerancia ellensége. Dewey (1910) számára a darwinizmus fontos üzenete az a gondolat, hogy az emberi univerzum nem véges természetű, s ez adja meg a demokratikus s haladáselvű világkép alapját. Ugyanilyen alapvető gondolat a darwinizmusban Dewey számára a skolasztikus lényegek megkérdőjelezése. A fajok változása egyben az egész világ változékonyságának és megváltoztathatóságának is szimbóluma.

Az iskolának ebbe a világképbe illeszkedve a kezdeményezést, az individuum kiteljesedését és a spontán, demokratikus közösségalakulást kell biztosítania. Mindehhez Dewey a formális képzés helyett a gyakorlati készségeket, a felfedeztető oktatást hangsúlyozó iskolát propagálja. A két világháború közötti időben mindenütt az ő neve vált a progresszív nevelés márkajegyévé. A magyar Új Iskola mozgalomnak is egyik vezércsillaga, 1931- ben magyarul is megjelent A gondolkodás nevelése című munkája révén.

Dewey nevelési liberalizmusának értékelése ma újra viták tárgya. Richard Hofstadter (1963) az amerikai antiintellektualizmus elleni harca részeként igencsak konzervatívan értékelte Dewey nevelési hatását. Dewey eszménye a pluralizmusnak és a türelemnek megfelelően az, hogy a tantervet lokálisan kell eldönteni. Ez, együtt állandó kirohanásaival a latintanulással szemben az egész nevelési reform mögötti rejtett feszültséget tükrözik. Hofstadter szerint Dewey fejlődési (growth) eszménye inherensen szembeállította egymással a társadalom és a gyermek szükségleteit: a fejlődés (growth) gyermekközpontú és individualisztikus fogalom. Hofstadter értékelésében mind Stanley Hall, mind Dewey felfogásában a gyermekcentrikus növekedéseszmény romantikus felhangokkal kombinál egy darwini gondolatot.

Valójában ez a konzervatív nevelési értékelés ismét rámutat arra, hogy a darwini gondolkodás és a haladás eszméjének összekapcsolása milyen élénk és a mai napig élő kérdés. Dewey mai újraértel- mezői ugyanis pozitív értékként állítják be Dewey individualizmusát s kiállását az egyénített értékek mellett. Rorty (1994) értelmezésében, mely a mai ideológiai keretnek egy határozott vezéreszméje, Dewey, az elfeledett Dewey, úgy jelenik meg, mint a liberális szabadság bajnoka. Míg hagyományosan inkább azt láttuk Dewey-ban, hogy a normákat és értékeket a természetre vezeti vissza, az új felfogás azt látja benne, hogy az indeterminizmus s az emberi erőfeszítések révén, az állandóan épülő s kibontakozó világkép ideológusa. Saját korában chicagói folytatói a progresszív, dinamikus, de nem radikális, gyermek- és gyakorlatorientált pszichológia ígéretét olvasták ki belőle.

4.3.2. A chicagói iskola

A századfordulón a James és Dewey elindította kezdemények a Chicagói Egyetemen mozgalommá, iskolává értek. James Rowland Angell (1869-1949) fogalmazza meg programadó tanulmányokban és 1904-ben megjelent tankönyvében az irányzat alapfeltevéseit. Angell az amerikai pszichológusok karrier szempontból is gyakorlatias viselkedési mintáját követte. Chicagói évei után 1921 és 1937 között a Yale Egyetem rektora volt, s szimbolikus tekintélyére jellemző, hogy bár Németországban annak idején nem szerezte meg a PhD fokozatot (át kellett volna írnia az értekezést), mégis 23 tiszteletbeli doktori fokozatot szerzett. Angell kiváló adminisztrátor volt, aki megérdemelte a sok elismerést. A Yale Egyetemen az ő rektorsága alatt az új dinamikus forráskeresés lesz jellemző, s ekkor jött létre a neobehaviorizmus és a szociálpszichológia történetében oly fontos Emberi Kapcsolatok Intézete (19. fejezet). A merev, állandónak tekintett tartalmak helyett a lelki élettel működésében kell foglalkozni, hirdeti Angell koncepciója tanárai, Dewey és James nyomán. A hagyományos pszichológia az elemzést boncolásszerűen, post mortem végzi, ezzel kell szembeállítani a működésközpontú funkcionalista leírás menet közbeni folyamatelemzését. A lelki élet elemzésének helyes egységei a műveletek, az időben zajló folyamatok s nem a tudattartalmak. A műveletek sosem rögzítettek. Az emberi elme (mind) a környezethez való alkalmazkodás összefüggésrendszerében, az életjelenségek között értelmezendő. Ez teremt affinitást közötte és a megismerés motoros elméletei között. (Itt újra tetten érhető a változás, nyitottság hangsúly, ami az amerikai világképet képviseli a funkcionalista lélektanban. Ebből szervesen következik már a gyakorlati pszichológia hangsúlyozása.) Biológiai elkötelezettségének megfelelően a funkcionalista pszichológia különleges jelentőséget tulajdonított a gyermek, az állat és a beteg vizsgálatának. Angell összehasonlító lélektant művelő tanítványai a Chicagói Egyetemen majd elvezetnek a behaviorizmus- hoz: két leghíresebb renegát tanítványáról (renegátak annyiban, hogy szakítanak a tudattal, egyébként viszont a funkcionalista hagyomány továbbvivői), Watsonról és Hunterről még lesz módunk szólni. Angell sok kiadást megért tankönyve mellett egy társasági elnöki beszéde volt az, amely a funkcionalizmus mint mozgalom hivatkozási alapjává vált. A funkcionalizmus, s ezt évtizedekig visszhangozza majd mindenki, az evolúciós gondolkodás és a pragmatizmus ötvözete. Angell listaszerűen is megadja a funkcionalizmus alapelveit.

Ha mármost együtt nézzük azokat az elképzeléseket, amelyekről eddig szó volt, nem lesz nehéz egy közös pontban egyesíteni őket. Úgy kell tekintenünk a funkcionalizmust, mint

1. 
   A mentális műveletek pszichológiáját, szemben a mentális elemek pszichológiájával, vagy másképpen, a tudat „hogyan” és „miért” pszichológiáját, megkülönböztetve a tudatosság „minéműségétől”.
   
2. 
   A funkcionalizmus az elme problémájával úgy foglalkozik, mint ami állandó közvetítő tevékenységet folytat a környezet és a szervezet szükségletei között. Ez a tudat alapvető hasznosságának pszichológiája.
   
3. 
   És végül a funkcionalizmus mint pszichofiziológiai pszichológia, az a pszichológia, amely felismeri és vallja, hogy a test-lélek kapcsolat lényegi jelentőségű a mentális élet bármely helyes és átfogó értékelésében. [...]
   

Ki kell még fejtenünk, hogy a funkcionalizmus mint az értelem alapvető műveleteinek elmélete hogyan függ össze a tárgyalt másik két koncepcióval. A legegyszerűbb felfogás e kapcsolatokról az, mely az elsőt a másik kettő alapvető propedeutikájaként kezeli. Ha fel akarjuk tárni a pontos módot, ahogy a mentális folyamat hozzájárul az alkalmazkodás hatékonyságához, természetszerűen azzal kell kezdenünk, hogy meghatározzuk az értelem alapvető megjelenési formáit. Bármennyire is tetszetős a funkcionális pszichológia számos formájának belső logikai összefüggéseit hirdető elmélet, a gyakorlatban nagyon nehéz elválasztani egyiket a másiktól.

S ismét, ahogy a biológiai akkomodációs szempont is, a funkcionális pszichológia pszichofizikai nézőpontja ésszerűen előfeltételezi a mentális folyamatok ismeretét, ahogy azok a reflektív tudatosságban jelentkeznek. A fiziológiai és mentális műveletek közti értelmes korreláció előzetes ismeretet kíván a feltűnő differenciákról, mind a tudati funkció, mind a fiziológiai funkció oldalán.

James Rowland Angell: A funkcionális pszichológia működési területe. 1907/1983, 281-282. o.

Bihari Zsuzsa ford.

Mindez megadta azt az alaphangot, amelynek keretében a lelki jelenségeket mozgásukban vizsgáló és biológiailag beágyazott felfogás lesz az amerikai pszichológia alapvető kerete. Az azóta eltelt évtizedek alatt ennek iskolaként való tagolódása háttérbe szorult. Mint Hothersall (1984, 310. o.) kiemeli azonban, nem hangsúlyozva a tényt, ugyanakkor mindannyian funkcionalisták vagyunk. „Lehet, hogy nem is túl erős azt mondani, hogy a mai pszichológusok jó része funkcionalista, miközben nem is használják ezt a terminust.”

Abban, hogy a pszichológia mintegy semleges jellemzésében a funkcionalizmus lett az uralkodó eszme, nagy szerepe volt a gyakorlatias funkcionalizmusnak, és az embert mozgató tényezők tanulmányozásának, a dinamikus lélektan megjelenésének.

4.3.3. Münstenberg és Cattell: két gyakorlati mester

A funkcionalista gondolkodás gyakorlati megvalósításában nagy szerepe volt a Németországból Amerikába származott Hugo Münstenbergnek (18631916). Münstenberg Wundt tanítványa volt, de mesterével konfliktusokba került, mert az akarat vizsgálata során a szenzualista felfogás helyett egy olyan tudatelméletet kezdett hirdetni, mely szerint a tudatosság akkor jelenik meg, amikor a szenzoros szféráról megtörténik az átkapcsolás a motorosra. A motoros felfogás és korai német könyve (Münsten- berg 1889) nagyon megragadta William Jameset, aki hosszas unszolással rávette a fiatal német tudóst, hogy 1892-től vegye át tőle a pszichológiai laboratóriumot a Harvard Egyetemen. Először látogatóként, majd hosszas töprengés után 1897-től Münstenberg át is teszi a székhelyét a Harvard Egyetemre. (A részletek leírására lásd Hothersall 1984.) Amellett, hogy Münstenberg továbbra is a motoros tudatelmélet képviselője a laboratóriumi vitákban, ő terjeszti ki s publikálja igen népszerű írásokban a laboratóriumi pszichológia relevanciáját a gyakorlati életre az amerikai pszichológiában. Könyvet ír a tanúvallomásokról, vizsgálja a csoportos döntést az esküdtbíráskodásnál, ő az ipari alkalmasságvizsgálatok élharcosa, gyakorló, bár mai szemmel naivan optimista pszichoterapeuta, aki elsősorban a hipnózist alkalmazza. Kulturális karakterológiát is művel; több, nem mindig hízelgő könyvet ír az amerikai mentalitásról (Münstenberg 1904), észreveszi például, hogy az aktivista, gyakorlatias életszemlélet nem a tiszta tudomány barátja. Igazi gyakorlatias funkcionalista tehát, akinek hatása óriási. Mégis hamar feledésbe merül, egyszerűen azért, mert nemigen tudják neki megbocsátani, hogy a háború előtt s a háború alatt felszólal a német álláspont és a németek megértése érdekében.

Hasonló gyakorlatias újító volt a részben szintén német képzettségű James McKeen Cattell (18601944). Wundtnál tanult Lipcsében, s a reakcióidő-mérések s tachisztoszkópos vizsgálatok egyik úttörője volt. O mutatta ki például először, hogy összefüggő szöveget könnyebb olvasni, mint elszigetelt betűket, ami az olvasási szakirodalom klasszikus adata (lásd 6. fejezet). Hazafelé utazva azonban Galton lelkes hívévé válik, s Amerikában a mentális tesztelés első próbálkozásai is az ő nevéhez fűződnek. A pszichológia a szelekciót és a viselkedés irányítását lehetővé tevő gyakorlati tudománnyá kell váljon, gondolta. Konkrét pszichometriai munkáiból nem sok máig használható maradt fenn. O még ugyanis a mentális tesztelést egyszerű pszichofizikai mérések kiterjesztéseként kezelte: figyelem terjedelem, reakcióidő, mozgássebesség s hasonló módszerek jelentek meg benne. Tudjuk, hogy a Binet elindította győztes tesztelés irány ezzel szemben az értelempróbákat közvetlen „gondolkodtató” kérdésekben adja fel. Sok évtized múlva tér vissza ismét az a törekvés, amely az „értelem” mögött újra elemi mechanizmusokat keres.

Cattell ugyanakkor a modern tudománymetria egyik elindítója is. Kiterjeszti a pszichofizikai mérést különböző foglalkozásokban a szakmai jelentőség rangsorolására. 1903-ban az amerikai pszichológusokra például a következő rangsort kapta: James, Cattell, Münstenberg, Hall, Baldwin, Titchener, Royce, Ladd, Dewey (Woodworth és Schlossberg 1966, 318-319. o.). Mint jó Galton-követő, a kiválóság családi hátterével is foglalkozik, s megállapítja, hogy a tudományos kiemelkedés titka a professzori és lelkészi családi háttér. Nála persze mindkettő fennállt. Cattell szervező gyakorlatiassága máig nyomokat hagyott a pszichológián. Cattell nagyon sokat tett a pszichológia mint foglalkozás megszületéséért. Az amerikai és a német önállósulás eltérését jól mutatja, hogy ő már 1887-ben létrehozott egy tanszéket a Pennsylvania Egyetemen. Megalapította a pszichológus eszközök forgalmazását és jogvédelmét mindmáig bonyolító Psychological Corporation nevű társaságot, s a pszichológia nagyobb dicsőségére 1895-ben megvásárolta a néhány éves, de már halódó Science című folyóiratot, melyből széles látókörű vezetése mellett a nemzetközi tudomány vezető lapja lett. Egy időben hét folyóiratot publikált, javarészt a tudomány népszerűsítésére (Popular Science Monthly, American Naturalist, Scientific Monthly, School and Society) a Science és a Psychological Review mellett. 1891-től 1917-ig a Columbia Egyetem tanára. Nem akármilyen ok miatt kényszerül távozni: pacifista propagandát folytat a háborúba lépés ellen. Ezután sosem töltött be újabb „akadémiai állást”. Az ő irányítása alatt bontakozott ki azonban az a két kutató, akiket Columbia-funk- cionalistákként emlegetünk (Hothersall 1984).

4.3.4. Funkcionalizmus a Columbia Egyetemen: Woodworth és Thorndike

A funkcionalista szemlélet tényleges kutatásokkal való megtöltésében kitüntetett szerepet játszottak a New York-i Columbia Egyetem pszichológusai, akik mai szemmel joggal tekinthetők funkcionalis- tának. Robert Sessions Woodworth (1869-1962) hosszú évtizedeken át volt egy nyitott, eklektikus, s a kísérleti szemléletet átfogó, a két világháború közötti iskolák egyszempontúságán túllépő érvényességét hirdető pszichológia képviselője. Az eredetileg lelkésznek készült ifjú a Harvard Egyetemen folytatott tanulmányai s számos külföldi útja során mint tanítvány és kolléga a kor legjava funkcionalis- táival került igen fiatalon kapcsolatba (James, Janet, Thorndike, Cannon, Külpe illusztrálhatja a listát). Walter Cannon és Thorndike a Harvard-időkből életre szóló barátaivá is váltak. Woodworth Can- non és Sherrington laboratóriumában is dolgozott fiatalkorában, közvetlen tapasztalatokat szerezve az élettani kutatás módszereiről, és Cannonnál a motivációs kérdéskör fiziológiai megalapozásáról. Woodworth Cattell meghívására megy doktorandus diáknak a Columbia Egyetemre. Értekezését a mozgásszerveződés érzékszervi ellenőrzéséről írta. Fiatalon mérsékelt álláspontot foglal el olyan elméleti kérdésekben, mint a szemlélettelen gondolkodás problémája, ahol az eredmények eltérései mögött ő mutat rá (Woodworth 1915) a pszichológiai eredmények „laboratórium-függésére”. Woodworth két értelemben is funkcionalista. Számos alkalmazott lélektani kutatást végzett. Olyan kérdéseket tisztázott, mint a transzfer szerepe a tanulásban (az ún. formális képzés doktrínájának kísérleti kritikáját adja, lásd 9. fejezet), elsők között alkalmazott az I. világháború során kérdőíves módszereket az érzelmi stabilitás vizsgálatára. Cattell irányításával az 1901-es St. Louis-i kiállításon a galtoni mintát követve 1100 személlyel végez mentális és érzékszervi méréseket az emberfajták eltéréseit tisztázandó. Mint Hothersall (1984, 313-314. o.) rámutat, Wood- worth jóval óvatosabb és tudományosabb, mint a tesztmozgalom későbbi képviselői. Rámutatott arra, hogy a csoportátlagok eltérései nem bejósló értékűek az egyénekre, s kifejezetten hangsúlyozta, hogy kultúrák eltéréseiből helytelen az egyének értelmi eltéréseire következtetni: mi például nem vagyunk értelmesebbek a rómaiaknál.

4.3.4.1. Woodworth dinamikus lélektana

Másrészt Woodworth funkcionalista hozzáállásának másik vonatkozása, hogy ő állította az amerikai pszichológia centrumába a motiváció kérdéskörét. Dinamikus pszichológiája a motivációt állítja minden pszichológiai vizsgálódás középpontjába. Ugyanakkor, s ez a funkcionalista hagyomány időben már tovább vivő, új korszakokra reagáló kérdése, 1918-ban megjelent dinamikus pszichológia könyve vezeti be a motivációs pszichológia azóta is érvényes alapfogalmát, a drive (késztetés) fogalmát. Ezzel sikeresen helyettesíti a pszichológiában az ösztön meglehetősen népszerű s folyékony fogalmát. A drive Woodworth számára minden cselekvésre késztető belső tényező. Ezek egy része biológiai késztetés (éhség, szexualitás), jó részük azonban az egyéni élet során alakuló szándék és készenlét. Ezek a válaszkészenlétek azonban nem teendők önálló létezőkké, hiszen maguk is korábbi viselkedésekből származnak. Ugyanakkor funkcionálisan önállósodhatnak is. A célirányosság a viselkedés fontos szervező elve, a célok s szándékok azonban maguk is okozatok. A célirányos viselkedésben Woodworth két fázist különböztet meg Sherrington nyomán: az előkészítő és a kon- szummatív válasz szakaszát. Ebben a korban azután Wallace Craig (1918) felveti, hogy minden viselkedés felbontható appetitív és konszummatív szakaszokra. Jóval később, a hatvanas években válik ez a megkülönböztetés igen fontossá az összehasonlító lélektan és a motivációs pszichológia fejlődésében. Precízebb elhatárolás ez, mint Wood- worthé. Az appetitív szakaszok módosíthatóbbak, míg a konszummatív szakaszok rögzítettebbek. A viselkedés elsősorban a keresés során módosul. Valójában ez a felfogás a motivált viselkedés fogalmai keretében talál helyet annak a kérdéskörnek, ami két évtizeddel korábban James Baldwint is foglalkoztatta: mi a szerepe a keresésnek, a vikari- álásnak a viselkedés szerveződésében. Sok évtized múlva a modern etológiai magatartáselemzés egyik alapgondolatává válik ez a kettősség, elsősorban Konrad Lorenznek köszönhetően. A 11. és a 16. fejezetben látni fogjuk, milyen nagy szerepe volt általánosságban is a motivációs gondolatkörnek a klasszikus funkcionalizmus és a mai pszichológia közötti folyamatosság megteremtésében.

Woodworth szerint a molekuláris egységek helyett a viselkedés leírásában a teljes szervezetből s nagyobb egységekből kell kiindulnunk. Ezt a felfogást tükrözi magyarul is nagy sikert aratott tankönyve (Woodworth és Schlosberg 1966). Az S-R pszichológia uralmának közepette (az első kiadás 1938-ban jelent meg) Woodworth mindenütt az O, organizmikus típusú változókat hagsúlyozza, amelyek a szervezet, az organizmus állapotait tükrözik. Ide tartoznak mind a beállítódások, a háttértevékenységek, mind pedig a motivációs állapotok. A viselkedés tanulmányozásában, hangzik Wood- worth józan funkcionalista érvelése, nem merev szerveződések feltárására kell törekedni, hanem folyamatokat kell vizsgálni.

A dinamikus pszichológia két értelemben motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén élettörténetében s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. Woodworth felfogásának két további mozzanatát érdemes kiemelni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a viselkedés. Invarianciákat a viselkedés felől kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Ha pl. a pedál bal s jobb lábbal való lenyomása ugyanazt a szerepet látja el (táplálékhoz juttatja az állatot), akkor a két mozgás viselkedési szempontból egyenértékű, mindkettő pedálnyomás. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti értelmezéseivel), s azzal a szándékelvű (intencionális) kérdéskörrel, melyek ma oly központiak mind a filozófiai pszichológiában, mind az összehasonlító és a fejlődéslélektanban (Dennett 1998a). Másrészt fiziológia és pszichológia viszonyában a dinamikus pszichológia azokkal a korabeli behavioristákkal, pl. Karl Lashley-vel van összhangban, akik nem elhatárolni, hanem közelíteni akarják a két diszciplínát. Ezt persze Woodworth gyakorló fiziológusi iskolázottsága is magyarázza.

4.3.4.2. Thorndike mint a tanulás mestere

Thorndike mint funkcionalista pszichológus az állati viselkedés legelső kísérleti kutatásaival (1898) kimutatta, hogy ismeretlen helyzetekben az állatok a helyzet megoldását próbálkozások véletlen beválása révén találják meg. A próba-szerencse tanulás legfontosabb irányító elve az effektus törvénye: azok a viselkedésrészletek rögzülnek, melyek sikerre vezetnek, mint a 7. fejezetben láttuk. Thorndike később azonban egyáltalán nem foglalkozott állatokkal. A tanulás elemi törvényeinek érvényességét

terjesztette ki az emberi tanulásra is. Thorndike lényegében elementarista elveket hirdet az iskolai tanulásra is. Számára a neveléslélektan alapját a kapcsolatképzés olyan elemi törvényei adják meg, mint az effektus, a gyakorlás, az átvitel és az összetartozás elve. Az utóbbi azt jelenti, hogy komplex lecketanulás szerepű helyzetekben a részek logikai összetartozása irányítja a megjegyzés és a felidézés szerveződését. Tankönyvei mellett olvasástanítási célú gyakorisági szótára révén is a neveléslélektan egyik legtöbbet hivatkozott vezéralakja.

A Thorndike bemutatta fokozatos hibakorrekciós tanulás a későbbi évtizedekben a tanulás-lélektani viták egyik alapkérdésévé vált. Ezzel állítja majd szembe az alaklélektan a maga azonnali, át- strukturálásos tanuláskoncepcióját, s ez válik a behavioristák kezében operáns feltételes reflexszé. Ugyanilyen nagy karriert futott be az effektus törvénye is, mely máig a tanuláslélektan vízválasztója. Watson „szubjektivitása” miatt vetette el, Guthrie és a kognitív tanuláselméletek (19. fejezet) a puszta érintkezés jelentőségét állítják szembe vele. Ma is felmerül a konnekcionista gondolatrendszerben az a kérdés, hogy vajon minden tanulás visszajelzésen kell-e alapuljon, vagy vannak-e „felügyelő nélküli”, puszta gyakoriságon alapuló mintázatkiemelő tanulási formák. Hull közvetítésével pedig az effektus törvénye a tanulás neurofiziológiájának egyik kulcskérdésévé vált.

Thorndike mint neveléslélektan-professzor elsősorban humán kísérletekkel foglalkozott s ő annak a máig érvényes hitnek a kidolgozója (a 9. fejezetben érintett Meumann német próbálkozásai mellett), hogy a tanuláslélektan az emberi, sőt egyenesen az iskolai tanulás modelljévé és magyarázó elvévé tehető. Thorndike úgy képviseli mindezt, hogy közben józan önmérséklettel nem csatlakozik a behaviorista mozgalomhoz. A képességek s a mentális mérés fejlesztésében is sokat tesz, s Cattell örökségének megfelelően az egyéni különbségekre kiterjesztett funkcionalista gondolkodás élharcosa. Az intelligencia általános faktorát hirdetőkkel szemben ő a többfaktoros elképzelések első pro- pagátorai közé tartozik.