A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Egy sokértelmű fogalom: a „megértés” váltazatai

A megértés, mely Diltheynél csak segédmódszer, Sprangernél kizárólagossá válik, a megértés lesz a módszera (szellemtudományos) pszichológiában. A megértés az ő számára főleg koherenciamegragadás, belső összefüggések feltárása. A megértés, hangzik a kor természettudományos orientációjú szerzőinek máig érvényes vádja, tulajdonképpen lemondást jelent a feltárt értelmi, belső összefüggések levezetéséről, magyarázatáról. Spranger kezelésében megérteni annyi, mint pszichológiait pszichológiaival magyarázni, az egyik lelki instanciának kontextust adni a másikkal. Ez a lemondás a magyarázatról nagyon világosan jellemzi Spranger tipológiáját és értékelméletét is: az ideáltípusok eredetét nem tudjuk meg. A lelki élet strukturáltságának vezérelve nála nem pusztán a totalitás és folyamatosság, az önszerveződés, mint Diltheynél, hanem az értéktételezés és a voluntarista önátalakítás. Eközben ezek a humanisztikus igénnyel előtérbe állított értékek teljesen elszakadnak az ember vitális értékeinek világától, nem keletkeznek azokból.

A megértésközpontú mozgalom önmagán belül is sokféleképp használja a megértésfogalmat. Mivel a mai hermeneutikai reneszánsz vezérfogalmáról van szó, érdemes kicsit megbolygatnunk, mi mindent is értenek rajta. A megértést használják a pszichológiai kutatás eljárásaként, módszertanilag, és úgy is, mint egy köznapi lelki jelenség nevét, a népi pszichológia kategóriáját. Sok gond abból származik, hogy a népi pszichológiai eljárás mint valami különleges bejáratot biztosító tudományos módszer jelenik meg felvezetéseikben. Stabil mozzanat, hogy módszertanilag mindenképpen a kauzális gondolkodással állítják szembe, igazából az elemzéssel és az oksággal van bajuk. Mint hétköznapi folyamatot többnyire a megértés számos szintjét különböztetik meg, s innen származnak a megértési gondok. A Verstehen,a megértés Dilthey koncepciójában a szellemi élet mozzanataiig történő eljutás. „Megértésnek azt a folyamatot nevezzük, amelyben a szellemi élet érzékileg adott megnyilvánulásaiból kiindulva a szellemi élet megértéséhez jut el.” Dilthey még a filológus megértés fogalmát terjeszti ki. Egyre elvontabb szinteken, beletartozik nála: egy kifejezés megértése (a megértés a kommunikációban); saját korábbi élményekhez kapcsolás, megértés empátia révén; a viselkedés megértése a személyből (pl. tudom, hogy Napóleon alacsony volt, ezáltal bizonyos viselkedései érthetőbbé válnak); a személyiség megértése – ehhez a produktumaiból előálló mintázat és a típusokhoz viszonyítás ad kulcsot; végül az objektív szellem megértése az egyéni lelken keresztül, az objektivációkba való beleélés által (a középkori művészek lelkiállapotát átélem a művek nyomán, így jutok közel a középkor szelleméhez).

Diltheynél, éppen a filológiai fogalomból kiindulva, amikor pszichológiáról beszél, a megértés nem lesz azonos a szellemtudományos pszichológia egészével.

Spranger (1929/1983) úgy vélte, hogy az igazi megértéshez felül kell emelkednünk az egyénlélektanon, s szellemi összefüggésekbe kell illesztenünk a dolgokat. Ennek fokozatai vannak:

1. 
   Célracionális elemzés saját törekvéseinkről. A weberi programot követve.
   
2. 
   Tudattalanba átlépés. Kicsit a pszi- choanalitikusok mintájára, rejtett egyénen túlmutató törekvések feltárása.
   
3. 
   Az objektív érzelmi rányúlások értelmezése, átlépés a személy feletti értékvilágba.
   

Störring (1928) elemző értékelése szerint Sprangerrel az a fő gond, hogy számára a megértés kérdésköre fennkölt régiókban mozog, túlzottan a nagy emberek tetteinek értelmezésével, mintegy alkotáspszichológiával lesz azonos a megértés kérdése. S eközben az értékek, melyekre cselekvésünk irányul, túlzottan elszabadulnak, platonizált világot kezdenek alkotni.

A megértés értelmezésében Karl Jaspersnél (1913/1986) legerőteljesebb a népi pszichológiai mozzanat kibontása. Valójában a naiv intencionális szándéktulajdonítási attitűdöt mutatja be. „Míg a természettudományokban csakis oksági összefüggéseket találhatunk, addig a lélektanban a megismerés egészen más jellegű összefüggések megragadásával is kielégülhet. Lelki jelenségek más lelki jelenségekből számunkra érthető módon »jönnek létre«. Akit megtámadtak, dühbe gurul, igyekszik elhárítani a támadást. Valamely lelki jelenségnek más lelki jelenségekből történő e létrejövé- sét genetikailag értjük meg.” (Jaspers 1913; 1986, 72. o.) Jaspers hosszasan elemzi, mennyire kell vigyáznunk a pszichopatológiában, hogy ne minden kínálkozó értelmezést tekintsünk megértésnek, csak azt, amit tisztán átlátunk. Állandóan óvatosnak kell lennünk abban is, hogy csak akkor lépjünk át a testi okságba, ha a lélektani okság, a belső összefüggésekkel magyarázat falakba ütközik. Ez pontosan ellentétes, érdemes emlékeznünk rá, mint amit szokványosan használunk. Szokványosan akkor használunk belső, jelentésbeli összefüggéseken alapuló magyarázatot, amikor a puszta fizikai magyarázat csődöt mond.

Störring (1928) Jaspert is bíráló könyvében éppen a népi pszichológiai mozzanatot kritizálja leginkább. Lényegében egy köznapi megértésfogalomról van itt szó, mondja, ami legfeljebb tárgya lehet a tudományos megismerésnek, de nem eszköze.

Mint klinikai orvos, Jaspers természetesen taxonómiát is szeretne adni, foglalkozik a megértés kézenfekvőbb oldalaival is, azzal, hogyan jelenik meg a viselkedésben egy megérthető belső összefüggés

6.3.2. Az értékek világa és az emberi típusok: Spranger

Dilthey tanítványa, a későbbi berlini filozófia- és pedagógiaprofesszor, Eduard Spranger (1882-1963) adott a szellemtudományos pszichológiának határozott, harcos programot. Az ember szellemi irányulása és a személyiségfogalom értéktelítettsége nevében szakítást hirdet a német nyelvterületen uralkodó laboratóriumi pszichológiával. Spranger a természettudományos és az általa proponált megértő pszichológiát oppozíciók sorozatában mutatja be, melyet a 10.3. táblázat mutat.

Spranger lényegében három létmódot különböztet meg, s ezzel a maga naivan fogalmazó módján visszahozza a pszichológiába a német Geist fogalom első értelmét: a szellemet. A világ a természet, a lelki szféra s a szellemi értékek hármasságában működik. Spranger kutatási programja is kettős: a megértő pszichológia részletes kidolgozása mellett arra törekszik, hogy megalapozza a szellemi értékvilág elemzését. Az általa hirdetett új pszichológia (a szembeállításban a szellemtudományos póluson) az embert nem test és lélek összefüggésében vizsgálja mint a hagyományos lélektan, hanem mint olyan lényt, aki az objektíven, a szellem szférájában létező értékekre irányul. Vonatkoztatási kerete éppen ezért nem a fiziológia, de nem is a biológia, mint a funkcionalistáknál, hanem az értékek világa. Egyszerre egyedi (idiografikus) és normatív ez az új tudomány. Az intuíció, mint módszer megjelenését nem kell magyarázni. Ugyanaz a visszaállítása ez a karosszék-pszichológiának, mint Bergsonnál láttuk. A megértés Spranger számára az egyén lelki életében érvényes belső értékösszefüggések megragadása. Megérteni annyi, mint az egyes aktusokat belehelyezni a személyiség egészét irányító rendszerbe. Céljaiban az a pszichológia, mely Diltheynél még a történelmi korokra jellemző kulturális termékek megértésének eszköze, s potenciálisan egy alkotáslélektan alapját adja, Sprangernél nemcsak a kiemelkedő, hanem az átlagos ember, a mindennapi személyiség megértésének programja lesz. A megértés során az értékorientációk rekonstrukciójában fontos módszertani segédelv az ideáltípusokra történő visszavezetés. Az emberi értékorientációnak hat alaptípusa van (sokat merít ebben Spranger Dil- theytől), melyek 1913-ben megjelent híres könyvének címe szerint is életformákat (Lebensformen) képviselnek, melyeket néhány jellemzővel a 10.4. táblázat mutat, könyvének újabb kiadása alapján (Spranger 1927).

Spranger struktúralélektannak nevezi koncepcióját. Ez ugyanis a megértést nem pusztán „lelki rezonanciára” korlátozza, hanem a lelki értékválasztásokra. Kiinduló gondolata, hogy belső összefüggés van a lelki folyamatok között. „[...] Az ún. lelket úgy kell tekintetni, mint a képletet, amely bizonyos értékmegvalósításokra törekszik. Az ilyen képletet nevezzük legtágabb értelemben struktúrának (alkatnak) [...].” A megértés tárgyai tulajdonképpen ezek az „alkatok”, „a lelki organizmus is teleológiai összefüggés, amelyben az egyes részek csak az egészből érthetők és az egész egysége az egyes funkciók szerves összefüggésén nyugszik” (Spranger 1929/1983, 379. o. Nagy Miklós és Péter Zoltán ford.).

3.34. táblázat - 10.3. táblázat. Spranger (1926) szembeállítása a természettudományos és a szellemtudományos pszichológia között

Természettudományos	Szellemtudományos
magyarázó	megértő
induktív	intuitív
elementarista	strukturális
mechanikus	értelmes

3.35. táblázat - 10.4. táblázat. Spranger értékorientációs típusai pszichológiai jellemzéssel (Spranger 1927 nyomán)

Értéktípus	Az ezt választó ember motivációs rendszere
elméleti	logikai rend igénye vezet, megértés mint motívum
gazdasági	gazdasági racionalitás, hasznossági megfontolások, használat
esztétikai	érzéki rend, individualizmus, „légy önmagad”, szenzoros öröm
társadalmi	társadalmi kapcsolatok, „másik” értéke, szeretet a központi motívum
politikai	emberi hatalom, akarat mint központi motívum
vallási	szupraindividuális értékek, értelemre és jelentésváltozásra törekvés

Az emberi életben, mint magyarul is megjelent, Az ifjúkor lélektana c. könyve kifejti, a fejlődés az értékorientációk változásaiban jelenik meg, illetve abban – itt Spranger a német nevelés Humboldttól származó ideálját eleveníti fel –, hogy az ember állandó öntökéletesítésre törekszik. A személyiség kibontakozása az egyén feletti értékekre való nagyobb nyitottságban jelenik meg, az egyéniség az egyetemességre törekvésben nyilvánul meg igazán.

Konzervatív gondolkodás ez, amit híres könyvének már az alcíme is tükröz: A szellemtudományos pszichológia és a személyiség etikája. Nehéz nem megemlékezni róla, hogy ez a konzervatív attitűd, amely az ifjúság megfelelő értékválasztásoknak megfelelő nevelésére törekedett, ambivalens volt a fasizmus nevelési elveivel. Ringer (1969) és Kusch (1995) dolgozza fel Sprangernek azokat a kommentárjait, melyekből 1932-ben a nemzetiszocialista nevelési programra nézve kiderült, hogy az a véleménye, hogy a tartalommal egyetértene, de a forma, a radikális javaslat nem tetszik. Spranger expliciten is kifejtette a fasiszta hatalomátvétel után, hogy pusztán az ifjútörökök stílusával elégedetlen, mondanivalójukkal nem. Hol lemond, hol marad! Ugyanakkor a humanista tudós, akinek egész élethivatását már 1909-ben írt értekezése is kifejezi (Humboldtról mint a humanista neveléseszmény apostoláról írt), nem bírta a totalitariánus gondolkodást. 1944-ben le is tartóztatták, majd 1946-ban, amikor a Szövetséges Erők őt kérték fel a Berlini Egyetem rektorának, az orosz beavatkozások miatt hamarosan lemond erről a pozíciójáról.

A spekulatív idealista Sprangernek saját korában nagy hatása volt. Évtizedeken át ő a humán kultúra nevében a visszavágás, a technicizálódás elleni küzdelem vezéralakja (Ringer 1969). Az egész megértő mozgalomnak vannak máig releváns oldalai is. A kor kísérleti pszichológusai természetesen felháborodnak azon, hogy tudományuk értelem nélkülinek s személytől távolinak bizonyul. A nyílt kettészakítási igény is aggasztja őket. Bírálják megértés és magyarázat szembeállítását. Sérelmezik a pszichológia naiv kezelését, s azt, hogy a szellemtudományos pszichológia a tudományos pszichológia néplélektanát akarná kisemmizni. A legjobbak reagálnak elutasítóan, köztük Ebbing- haus is. Ennek a vitának kulcsfogalma a fentebbi vitatott kérdésekben elemzett megértés.

Az is világossá vált már a korban, hogy Spranger objektív idealizmusa is kérdéses. Ennek ellenére nagy hatása volt e törekvésnek a pszichológiában. Sokat tett annak a gondolatnak a meghonosításáért, hogy a kultúra jelenségei mondanivalót hordoznak a pszichológia számára, hogy pszichológiailag mint objektivációkat kell értelmeznünk őket. Igazi tapasztalati megtermékenyítő hatása a személyiséglélektani kutatásra volt ennek. Az amerikai Gordon Allport Spranger nyomán dolgozta ki empirikus értékpreferencia-vizsgálatát. Részben az ő révén köszön vissza a sprangeri önmagát változtató, totalitásra törekvő ember koncepciója a mai humanisztikus pszichológia motivációs rendszereiben is, melyek újra felfedezik az embert, mint potenciali- tást, lehetőséget. De voltaképpen ennek a fonalnak sajátos újrafelvétele Kohlberg (1974) erkölcsifejlődés-koncepciója is. Az erkölcsi fejlődés szakaszában központi szerepet játszik mind az egyénen túli értékekre irányulás, mind pedig az értékek aktív alakítása, a normák fölötti reflexió.

A magyar pedagógiai irodalomban több pozitív értékelés jelent meg Sprangerről még virágkorában. Péter Zoltán (1933), miután vázolja a pszichológia szomorú megosztottságát, érdekes értelmezést ad Dilthey és Spranger viszonyáról. Egészében Dilthey még egy másik pszichológiát hirdetett, mely nem magyarázó. Spranger ezt határaiig feszítve valójában egy új, idealista magyarázó pszichológiává tette. Péter Zoltán felfogásában Dilthey a totalitást, a folytonosságot, a teljes személyiség összefüggésrendszerét hangsúlyozta a szellemtudományi pszichológia programjában, míg Sprangernél egy aktivitáscentrikus és diszkontinuus mozzanat jelenik meg. A lelki élet legfontosabb szervezőereje az aktív értéktételezés, a személy választásai. Ez azáltal teremt folytonossághiányt, mert bizonyos motívumaink ellenére érvényesítünk másokat. Az aktivitási oldalt hangsúlyozza Spranger másik magyar értelmezője, Coner Elza (1935) is, aki igen részletesen elemzi a humboldti ihletést mutató korai műveket Srangernél. Péter értelmezésében tipológiájuk is eltérő. Míg Dilthey belső összefüggéseket keres és induktív történeti tipológiát, Spranger a maga értéktípusaival egy ideáltípusokon alapuló deduktív rendszer képviselője. Péter értelmezésében a legfőbb gond pontosan az Spranger rendszerével, hogy sem az ideáltípusok, sem az értékek eredetéről nem ad igazi elméletet. Ezzel az értékeléssel ma is egyet lehet érteni.

Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektan kettéválalása

Dilthey 1894-ben megjelent prokla- mációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált (Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).

Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai magyarázatokat alkalmaz.

A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy-mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.

Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.

Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o.

Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket, melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.

A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem. Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy nem elég relativista.

Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként értelmezett kulturális fejlődés

problémáinak adekvát kidolgozását megvalósítsa.

Sz. L. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971,

38. o. Újhelyi Gabriella ford.

A természet- és társadalomtudomány szembeállítás rávetítése a pszichológiára újra feltűnt korunkban is, optimista pozitivizmusok néhány évtizedes uralmát követően. Ha nem is a német szellemtudományra hivatkozva, de a társadalomtudománynak azok a megújításai, melyek a társadalmi világ ember általi strukturáltságából, a jelentésből indulnak ki mint differenciáló jegyből (az etnometodológusok), Alfred Schütz, a társadalmi fenomenológia, illetve Wittgenstein nyomán a viselkedés szabályokra vonatkoztatottsá- gát állítják előtérbe (Winch 1988), voltaképpen újra a Dilthey által (is) felvetett kettősségnél vannak. A megértő pszichológia egész hagyománya évtizedekig a német idealizmus bel- ügyének tűnt. Ma azonban a megértő, hermeneutikus szemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-értelmezéseket is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.

A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti- kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992; 1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.

6.3.3. A fenomenológia a pszichopatológiában: Jaspers

A személyiség mintázati értelmezését terjesztette ki a klinikai gondolkodásmódra Karl Jaspers (1883-1969). Nemcsak egy világnézet-tipológiát dolgoz ki Dilthey nyomán, hanem 1913-as Általános pszichopatológiájában olyan programot hirdet, mely szerint a pszichológiai megismerés célja a lelki jelenségek közötti belső viszonyok intuitív átélése, s nem a hagyományos oksági magyarázat. Ez a cél egyben módszerességet s rendszert akar nyújtani a pszichopatológiának, szemben annak oligarchikus reményeivel. Jaspers, ki a Heidelbergi Egyetem közösségében igen szoros kapcsolatot alakított ki Max Weberrel is, önéletrajzában (Jaspers 1998) elmondja pszichopatológiájának két ihletőjét. Dilthey a triviális. O adja az igényt a megértő lélektanra. Jelen van azonban Husserl is: az ő leíró pszichológiája és fenomenológiája adja a másik ihletést, a „lényegek” keresésének útján azonban már nem követi a fiatal pszichiáter Husserlt.

Jaspers bírálja azt az objektív pszichológiát, mely az ő értelmezésében szisztematikusan eliminálja a lelki adatokat. A kísérleti pszichológiának arra a vonulatára gondol elsősorban, melyet az előző fejezetben Ebbinghaus munkájával illusztráltam. Az ezzel szembeállított szubjektív pszichológia viszont nem racionális megértést használ, s „belső oksági viszonyokat” akar feltárni. Ezeknek a viszonyoknak az átlátása egy szubjektív evidencia élményben, egy megkérdőjelezhetetlen intuícióban adott. Ahogy Störring (1928) a klasszikus kísérleti pszichológiát védelmezve fogalmaz, ez a belső pszichológia, a romantikus-misztikus mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, nem a racionálisan rekonstruálható mozzanatra élményeink szerveződésében. Ezek a „belső oksági” viszonyok mai átfogalmazásban már nem úgy jelennének meg, mint „oksági” viszonyok, hanem mint jelentésbeli összefüggések.

Jaspers hosszan elemzi munkája – magyarul is hozzáférhető – módszertani részében, hogy menynyire elégedetlen a puszta egyedi adatgyűjtéssel, s hogyan kell e helyett az egészek megértésére törekedni a kóros jelenségek értelmezésében. Sőt, Jaspers megértés és a magyarázat szembeállításában odáig megy, hogy miután a megértést a belső szempont eljárásaként javasolta, felveti, hogy aki nem hisz a megértésben, annak következetesen meg kell változtatnia beszédmódját a viselkedésről, nem szabad naiv népi pszichológiát használnia. „[...] Ezeknek a kutatóknak fel kell hagyniuk azzal, hogy egyáltalán lelkiekről beszéljenek, hogy tudósként egyáltalán lelki dolgokra gondoljanak, fel kell hagyniuk a kórlélektan művelésével, s tanulmányaikat inkább az agyi és testi folyamatokra kellene korlátozniuk. Következetesnek kell lenniük, s nem szabad többé szakértőként megjelenniük a bíróság előtt [...] szakvéleményükben nem foglalkozhatnak a lélekkel, csakis az aggyal.” (Jaspers 1913/1986, 54. o. Huszár Ilona ford.)

A klinikai megértésfogalomnak még a mai her- meneutikai felbuzdulás előtti jellemzését adja, pszichopatológiai kontextusba helyezve Pethő Bertalan (1969) dolgozata.

Jaspers öröksége tovább él a hermeneutikai kereteken kívül is. Mind az egzisztencialista filozófiára támaszkodó vagy annak képviselőitől származó elméleti pszichológiában, mind a humanisztikus mozgalomban érezni hatását a teljes ember jelentésvilága rekonstrukciójára való törekvésnek. A 10.5. táblázat ezeket a mai párhuzamokat mutatja.