A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Az Én febontása – vagy az Én evolúciós képe

Mach elkötelezettségét az Én és az univerzum kapcsolata mellett a haladás fogalmával telített megfogalmazásokban is kifejti: „Készek vagyunk arra, hogy magunkat, s minden gondolatunkat az egyetemes evolúció termékének és szubjektumának tekintsük.” (Mach 1910, 236. o.) Ugyanezt azonban egy visszafogottabb és mérsékeltebb módon is megfogalmazza: „Úgy érezzük, hogy életünk igazi gyöngyszemei az állandóan változó tudat-tartalmakban vannak, s hogy a személy pusztán egy semleges szimbolikus fonal, melyre ezek fel vannak fűzve.” (Mach 1910, 234-235. o.) Mindkét hozzáállás vigaszt nyújt az életben. Nem pusztán egy hideg és szenvedélytelen tudományos megoldást kínálnak arra, hogy mi is az ember helye a világban. Összekapcsoltsági érzést nyújtanak: a világba belehelyezett Én, a világgal azonosuló s abban feloldódó Én egyben azt is jelenti, hogy az Én megismerhető és változtatható világban él.

Ez azonban csak az egyik értelmezés. A másik, a hagyományosabb interpretáció mindebben kétségbeesést lát, a társadalmi szétesés és identitásválság kifejeződését (Nyíri 1980). Berlage (1994) részletesen elemzi, milyen belső feszültség van Mach Énfogalma mögött. A kétségbeesett és az optimista felfogásnak megfelel a személyiség architektúráját illető kettősség is. Machot sokszor úgy állítják be, mint egy eliminaitivista Én-felfogás képviselőjét, aki az élmények mozaikjában oldja fel a személyt. Ez korántsem ilyen egyértelmű. Az Én ugyanis Machnál fontos gyakorlati értékű fogalom, nem karteziánus kiindulópont azonban, hanem levezetett kategória. A dekonstruálás mellett ott van az evolúciósan érvényesülő hipotetikus fogalomként működő Én.

A kétféle értelmezésre egyébként Mach jelzői is alapot adnak. Az érzetek elemzésében az én menthetetlenségéről szólva így folytatja: „Részint ez a belátás, részint pedig az ettől való félelem vezettek a legkülönbözőbb pesszimisztikus, optimisztikus, vallásos, aszketikus és filozófiai fonákságokhoz.” (Mach 1927, 17. o.)

Az optimista, nem tragikus felhangú értelmezés a világ megismerhetőségével is kapcsolaban van. „Ha az én nem egy olyan monasz, mely a világtól el van szigetelve, hanem annak része, annak a kozmikus áramlásnak a közepén van, melyből kibontakozott, s újra fel fog oldódni, akkor, ha ezt felismerjük, nem leszünk hajlamosak arra, hogy a világot valamiféle megismerhetetlen dolognak tartsuk.” (Mach 1905/1976, 361. o.) Vagyis a kozmikus hangulatú belehelyezés a világ általános evolúciós folyamatába, egyben a világ megismerhetőségének biztosítéka is. Mindez, mint Blakemore (1972) utal rá, kap némi keleties, akár buddhista hangsúlyt is, a bevett kétpólusú episztemológiával szemben. Pearson (1896) szerint a személy, a self esszencialista értelmezésének elveszítése egy lépésenkénti, pragmatikus objektivitáshoz vezet, szemben a tirannikus bizonyosság eszményével (vö. még Porter 1994)

5.4. Aktuspszichológiák, nativizmus és a korai fenomenológia

A modern pszichológia német kezdetei kapcsán, a századforduló körüli terminológiát és fejleményeket visszavetítve, szokás két forrásról beszélni. Az uralkodó fonal a Wundt, Ebbinghaus s Mach képviselte irány, melyről eddig beszéltünk. Ennek alapvető feltevései és jellemzői: szenzualista, a lelki életet érzéki elemekre vezeti vissza, s egy mozaikkép hasonlat jellemzi. Ezt szoktuk a tartalom pszichológiájaként emlegetni, abból kiindulva, hogy képviselői a feltételezetten az önmegfigyelés számára adott érzetadatokat a lelki élet tartalmának s a pszichológia legfőbb tárgyának tekintik. Ez a pszichológia a brit empirizmus filozófiai dogmájának, Hume pozitivizmusának folytatása német földön. A másik pólus az aktus vagy folyamat pszichológiája, mely a kimerevített állókép helyett a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban ragadja meg. Nem a lelki élet tartalmait tartja elsődlegesen fontosnak a pszichológia számára, hanem azt a módot, ahogyan ezt a lélek felfogja. A gondolat helyett a gondolkodásra, az emlék helyett az emlékezésre helyezi a hangsúlyt. Párhuzamosan ezzel e felfogások képviselői többnyire nem empiristák, hanem a legkülönbözőbb területeken (a térlátástól kezdve az ítélet szerkezetéig) az emberi elme nativista értelmezését mentik át a pszichológiába. Ez az alternatíva nem alkot egységes irányt: több, egymással lazán, sokszor csak közös tanárokon vagy közös tanítványokon keresztül kapcsolódó kezdeményről van szó, melyek a huszadik század derekán nagyhatású törekvésként az alaklélektanban folytatódnak. Átfogó jellemzőjük, hogy filozofikusak, idegen tőlük a gyűjtögető attitűd, kísérleteikben inkább az egyetlen kulcskísérletre támaszkodnának és nem az állandó leíró laboratóriumi munkára.

5.4.1. Brentano és az intencionalitás

A tartalom-aktus szembeállítás keretében Wundtot szokás úgy feltüntetni, mint a tartalom pszichológiájának elindítóját. A folyamatpszichológia modern atyja pedig Franz Brentano (1838-1917). Rendszerében az intencionalitást, a tárgyi vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek definíciós jegyeként: a lelki szférát a fizikaitól szerinte nem a szubjektivitás, hanem az választja el, hogy míg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a lelkiek mindig valami rajtuk kívül álló dologra irányulnak.

A Wundt és a Brentano fémjelezte két irány nemcsak általános attitűdöket tükröz, hanem számos kérdésben saját korában igen konkrétan s világosan szemben állt egymással. Ezeket a szembenállásokat Titchener (1921a) elősorolta, mint az 9.3. táblázat mutatja.

Mai felfogásunk felől nézve a Titchener kialakította képnek van egy tanulságos mozzanata, bármennyire is túlzónak érezzük. A kísérleti pszichológia lelkesedésében, az új kísérleti eredmények feletti izgatott öröm közepette a Brentano képviselte fogalmi elemzés másodlagosnak tűnt. Brentano tudatelméleti vizsgálódása lenézett, a múlthoz tartozó dolog, mely nincsen kapcsolatban a kísérleti tudományokkal. Kétségtelen, hogy amikor Brentano „egzakt” tudományokról beszél, számára azoknak az eszménye elsősorban a matematika. Ugyanakkor szeretett volna kísérleti laboratóriumot kialakítani a Bécsi Egyetemen, csak nem kapott hozzá támogatást. Az ő szemében a konceptuális elemzés nincsen ellentétben a kísérleti tudományokkal. A konceptuális és a kísérleti hozzáállás a mentális életet tekintve, ha nem is kéz a kézben halad, de figyelemmel kellene legyen egymásra, bár Brentano lelkéhez a fogalmi elemzés állt közelebb. Ebből a szempontból Brentano meglehetősen modern, a mai kognitív tudósokra emlékeztető szerző. Más szempontból azonban klasszikus „lélekhívő”, tapasztalati pszichológiát hirdet, mely ugyanakkor idealisztikus.

Álláspontom a pszichológiában empirista: egyetlen tanárom a tapasztalás. Másokkal együtt azonban az a véleményem, hogy az ilyen felfogás összeegyeztethető egy bizonyos idealista állásponttal.

Brentano 1874, 1. o.

Életrajz – Egy mozgalmas katolikus élet: Franz Brentano

Brentano a katolikus ihletésű filozófiai pszichológia vezető teoretikusa, aki az arisztotelészi és tomista funkcionalista hagyomány felújítója volt. Tudományos munkássága kapcsolatot teremt saját kora természettudománya és a skolasztikus tanítások között. Ez nem túlzás. Sullivan (1965) részletes szövegösszehasonlításokkal mutatja meg, hogyan folytatódnak Brentano érett műveiben is az Arisztotelész és a tomizmus elindította témák és álláspontok. Élete ugyanakkor azt is példázza, hogy milyen nehéz volt a 19. század végén (is) összeegyeztetni a tudományos meggyőződést és a katolikus hitet (Sexton és Misiak 1966). Számos váltása s a hivatalossággal kialakult konfliktusa máig tanulságossá teszi életmű és élet nem mindenben egybevágó viszonya miatt.

1838. január 16-án született a németországi Marienbergben, egy olasz eredetű értelmiségi családban, s 1917. március 17-én Zürichben halt meg. Müncheni tanulmányai után Berlinben Trendelenburg volt rá nagy hatással. Kezdetben a filozófia és a matematika között ingadozott, míg Arisztotelész-olvasmányai fordították véglegesen a filozófia irányába. 1864- ben felvette az egyházi szentségeket, 1866-ban pedig habilitált Würzburg- ban. Első munkái Arisztotelészről szólnak. Arisztotelész pszichológiájából annak kategóriatanítását eleveníti fel. A fiatal katolikus filozófus mind a jelszavak, mind a „tudománypolitika” terén a természettudományos szemlélet képviselője, megelőzve az évtizedekkel későbbi neokatolikus reneszánszot. Lelkesedik John Stuart Mill iránt, érdekli Comte, később pedig igen alapos ismerője a Mill-követő Helmholtz pszichofiziológiai munkáinak. (Chisholm, Baumgartner és Müller a Leíró pszichológia angol kiadásához írt előszóban részletezi ezt).

Híres negyedik habilitációs tézise a tudomány mindenhatóságában hívő fiatalembert mutatja be.

Vera philosophiae methodus nulla alia nisi scientiae naturalis est.

„A filozófia igazi módszere nem más, mint a természettudományé.”

A dráma nem sokat várat magára. 1870-ben a pápai csalhatatlanság doktrínájának bejelentése nagy válságot okoz a fiatal tudós életében. Brenta- no már eddig is az ezzel kapcsolatos németországi vitákban a progresszív katolicizmus álláspontját képviselte. Sőt, Rancurello rámutat arra is, hogy Brentano szakítása a katolikus egyházzal nem egyszeri hirtelen aktus, amint sokan beállítják. Már középiskolás korában foglalkoztatják olyan kérdések, melyek a hit és doktrína viszonyát érintik, például az eredendő bűn problémája. A fiatal papnak a Würzburgi Egyetemen is kettős helyzete volt. Habilitációja ellenére azért nem terjesztik fel professzornak, mert túl arisztoteliánus. 1873-ban azután kilép a katolikus egyházból, s a Würzburgi Egyetemről is távoznia kell. Az állástalan félév termékeny korszak: ekkor írja meg főművét, a Pszichológia empirikus szempontból című munkát, mely 1874-ben jelenik meg. Szimbólumértékű, hogy ugyanabban az évben, mint Wundt Fiziológiai pszichológiája. Ez a könyv biztosítja a Bécsi Egyetemre kerülő filozófus hírnevét. Két évtizedig tanít itt, s a filozófiai pszichológia, mely az intencionalitás doktrínáját helyezte a lelki jelenség vizsgálatának középpontjába, nagy hatással volt az egész Monarchiában. Feltehetően az ifjú Freud is szuggesz- tív előadásainak hatása alá került. Brentano a város nagy intellektuális eseménye volt átszellemült, ugyanakkor a tudományos egzaktság igényét hirdető kurzusaival.

Tanítványi köre, olyan későbbi neves filozófusokkal, pszichológusokkal, mint Marty, Husserl, Stumpf, ezekben az évtizedekben alakul. Két irányba viszik ők tovább Brentano gondolatait: az intencionális mozzanatnak a pszichológiában az aktív elme koncepciók, a filozófiában a fenomenologikus hozzáállás folytatója lesz. Brentano kategóriaérzékenységéből pedig a logi- cizmus táplálkozik, mely mind a filozófiában, mind pszichológus tanítványainál érezteti hatását. Élete továbbra sem eseménytelen. 1880-ban lemond osztrák állampolgárságáról, mivel a kánonjogi törvények értelmezése nem engedi meg, hogy mint kiugrott pap megnősüljön. Németországban házasodik meg, s visszatér a Bécsi Egyetemre, de alacsonyabb beosztásba, magándocensként. Ezekben az évtizedekben bontakoztatja ki a lelki jelenségek részletes kategóriatanát, mely csak majd egy évszázad múlva, századunk nyolcvanas éveiben jelent meg előadásjegyzetek alapján Leíró pszichológia címen. Élete utolsó 20 évében Olaszországban élt, megözvegyülése után újranősült, s miközben látása egyre romlott, visszatért Arisztotelészre vonatkozó nézetei rendszerezéséhez.

Brentano életére lásd: Rancurello 1968; Libardi 1996.

5.4.1.1. A mentális jelenségek kritériumai Brentanónál

Mint Brentanóról szóló monográfiájában Rancurello (1968), s újabban Mezei Balázs (1994) is rámutat, Brentano a „lelki” pozitív meghatározásának igényével jutott el a skolasztikus intencionalitásfo- galom felújításához. Ez az újrafelfedezés azonban olyan korban zajlott le, melyben mások, a tágan értelmezve naturalistának nevezett irányzatok (vö. 5. és 6. fejezet) számára is alapvető kérdés volt, hogy hogyan határozzuk meg a mentális, a lelki alapvető jegyeit. Az éppen születő új diszciplína, az önállósuló pszichológia számára döntő érdekességű volt ez az elhatárolás. Ettől függött ugyanis, érezték sokan, az új diszciplína helye az akadémikus világban, önállósága a szereplők egzisztenciája. Brenta- no radikálisan más utat választ, mint a domináns kísérleti irány. A lelki jelenség kategoriális elemzéséből indul ki, s nem a módszerből. A kategóriák tekintetében tartja döntő, definiáló mozzanatnak az intencionalitást.

3.28. táblázat - 9.3. táblázat. Wundt és Brentano összehasonlítása Titchener (1921a) nyomán

Tulajdonságok	Wundt	Brentano
érvelésmód	adatok, megfigyelés	apodiktikus, kategorikus
ismeret jellege	befejezetlen	befejezett, szükségszerű
lélektani kutatás	kísérlet s rendszeres megfigyelés	belső észlelés
időperspektíva	jövőbe néző, nyitott	múltba néző, tekintélyek
habitus	természettudós	filozófus

Brandl (1996, 261. o.) újabb elemzése számos érdekes dologra rámutat, mikor azt rendszerezi, mik is voltak Brentano szándékai az intencionalitáskon- cepció felújításával.

1. 
   A pszichológia független és objektív tudományként meghatározása, mintegy az élettan mellett. Ez az az „egzisztenciális” mozzanat, amelyben osztozik a kor kísérleti pszichológusaival.
   
2. 
   A lelki jelenségek új és rendszeres osztályozása. Ebben viszont kora pszichológusai nemigen követik, a mai kognitív szemlélet elméleti pszichológusai viszont felújítják ezt a kategorizálási igényt.
   
3. 
   A fizikai és pszichológiai jelenségek dualizmusának igazolása. Ez mindmáig megosztó mozzanat. A korban és ma is sokan elfogadják, vagy világnézeti okokból, vagy a pszichológia kategóriarendszerei miatt. Voltak azonban akkor is, és vannak ma is, akik arra szeretnének rámutatni, hogy természeti magyarázatot lehet találni az intencionalitásra, arra a tényre, hogy lelki jelenségeink valamire utalnak.
   

A pozitív meghatározás igénye vezeti el Brenta- nót ahhoz az elképzeléshez, mely a lelki lényegét abban látja, hogy míg a fizikai dolgok semmire sem vonatkoznak, önmagukban megállnak, addig gondolataink mindig valamire vonatkoznak, nem állnak meg önmagukban. Könyvében a lelki jelenség meghatározásában abból indul ki, hogy a lelki mindig valamire vonatkozik, mindig valami önmagán kívülire utal.

Milyen pozitív (megkülönböztető) jegyet tudnánk adni [a lelki jelenségekre]? Vagy talán nincs is olyan pozitív meghatározás, mely valamennyi pszichikai jelenségre egyaránt érvényes? [Alexander] Bain valóban azt gondolja, hogy nincsen ilyen. Mindazonáltal már a régebbi idők pszichológusai is felhívták a figyelmet egy különös rokonságra és hasonlóságra, amely minden pszichikai jelenségnél fennáll, míg a fizikaiaknál nem található meg.

Minden pszichikai jelenségre jellemző, amit a középkor skolasztikusai intencionális inegzisztenciának (valamire irányuló belső létezésnek) neveztek, s amit mi, habár nem is egészen kétértelműség nélküli kifejezéssel, egy tartalomra való vonatkozásnak, egy tárgyra való irányulásnak (ami alatt itt nem a realitást kell érteni) vagy pedig immanens tárgyiasultságnak nevezhetnénk. Mindegyik magába foglal valamit a tárgyakból, habár nem mindegyik egyenlő módon. A képzetben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk, a szeretetben valamit szeretünk, a gyűlöletben valamit gyűlölünk, a vágyakozásban valamit kívánunk stb.

Ez az intencionalitás a pszichikai jelenségek kizárólagos sajátossága, semmiféle fizikai jelenség nem mutat ehhez hasonlót. Így a pszichikai jelenségeket akként tudjuk definiálni, hogy kimondjuk, ezek olyan jelenségek, amelyek intencionálisan egy tárgyat foglalnak magukban.

De itt is vitára és ellentmondásra bukkanunk. Különösen Hamilton az, aki a pszichikai jelenségek egész széles osztályára, mégpedig mindazokra, amelyeket érzelmekként (feelings) jelöl meg, így az öröm és fájdalom sokrétű fajtájára és fokozataira, tagadja az előbbiekben megadott sajtosságot. Ami a gondolkodás és vágyódás jelenségeit illeti, ebben egyetért velünk. Nyilvánvalóan nem létezhet egy olyan tárgy nélkül, amelyet elgondolnak, s nem lehet vágyódás tárgy nélkül, amit kívánnak. „Az érzelem jelenségeiben ezzel szemben – mondja – (az öröm és fájdalom jelenségeinél) az öntudat a pszichikai benyomást vagy állapotot nem állítja maga elé, ezt nem szemléli önmagában, hanem úgy mondjuk, egybeolvad vele. Az érzés jellegzetessége az, hogy nincs benne semmi más azon kívül, ami szubjektív módon szubjektív, itt nem található sem az éntől megkülönböztethető tárgy, sem az énnek valami objektivizálása.” Az első esetben valami olyan volna, ami Hamilton kifejezése szerint „objektív”, úgy, mint az önismeretnél, amelynek tárgyát Hamilton „szubjektív tárgynak” nevezi; Hamilton amikor mindkettőt tagadja az érzésre vonatkozóan, ugyanerre vonatkozón minden intencionalitást kétségbe von.

Eközben, általánosságban nem helyes, amit Hamilton mond. Bizonyos érzések félreismerhetetlenül tárgyakra vonatkoznak, maga a nyelv is utal ezekre azon kifejezésekkel, amelyeket használ. Azt mondjuk, hogy az ember örül valami miatt, vagy örül valaminek, az ember bánkódik vagy bosszankodik valami miatt. És azt is mondja az ember: ennek örülök, ez fáj nekem, ez bánt engem, stb. Az öröm és a bánat éppúgy, mint az igenlés és tagadás, a szeretet és a gyűlölet, a vágyódás és a menekülés, nyilvánvalóan egy képzetet követnek és az abban meg- jelenítettre vonatkoznak.

Franz Brentano: A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségről. 1874/1983, 161. o

. Fráter Judit ford.

Az etikai alapvetésben, később tartott előadás-sorozatában így fogalmaz:

Minden pszichikai közös jellemvonása abban található, amit sajnálatos módon gyakran olyan félreérthető kifejezéssel tudatnak neveznek, vagyis egyfajta szubjektív magatartásban egyfajta, mint mondják intencionális viszonyban, mely valamire irányul, ami talán valójában nem létezik, ám belsőleg tárgyként adott. Nincs hallás valami meghallott, hívés valami elhitt, remény valami reménylett nélkül, nincs törekvés a törekvés célja nélkül [...].

Franz Brentano: Az erkölcsi ismeret eredete.

1911/1994, 55. o. Mezei Balázs ford.

Brentano háromféle intencionális viszonyt különít el. A képzetalkotás a legalapvetőbb, ugyanakkor nem

tartalmaz létre vonatkozó állásfoglalást. Az ítélés létezőnek vagy nem létezőnek állít be valamit. Az érzés kapcsán valójában szeretetről és gyűlöletről beszél.

Mindnyájan ismerjük az intencionalitásbeli nüan- szokat népi pszichológiánkból. Valójában az intencionális mozzanat különíti el például a múlt keltette érzelmeket a múltbeli érzelmekre emlékezéstől. Az első esetben érzelmet élünk át és egy korábbi reprezentációra irányulunk, vagyis az intencionális tárgy egy képzet, az aktus pedig az általa kiváltott érzés. A másik esetben viszont az intencionális tárgy egy egykori érzelem, az aktus (vagyis az értékelés) pedig reprezentációs aktus, ennek a tudat színterére emelése.

Brentano a különböző mentális folyamatok közül a reprezentációs mozzanatot tartja központinak.

[...] a megjelenítési [reprezentációs, P. Cs.] eljárás képezi alapját nemcsak az ítéletalkotásnak, hanem éppen úgy a vágyakozásnak is, mint minden más pszichikai aktusnak. Semmit sem lehet megítélni, de semmit sem lehet kívánni se, és semmitől se lehet félni vagy rettegni, ha azt nem jelenítjük meg.

Brentano 1874/1983, 160. o.

Voltaképpen a reprezentáció elsőbbsége miatt tekinthetjük Brentanót úgy, mint a mai kognitív tudományi szemlélet egyik pillérét, legfőbb vonatkoztatási pontját. Ha jelszavakat keresünk, mondhatjuk azt is, hogy a wundti vonal és Brenta- no a mai kognitivista gondolkodás két, egymással sokat vitázó mozzanatát képviselik, persze áttéve a mai kognitivizmus beszédmódjába, ahol alapvetően szimbólumokról van szó. Brentano képviselné azt a pólust, amelyben a szimbólumok tartalmi viszonyán és a tudat tevékenységén van a hangsúly. A wundti program viszont az elme szintaktikai elméletének felelne meg. Az „elme reprezentációs elmélete” (Fodor 1996a), a klasszikus kognitív mozgalom vezető felfogásának kulcsfogalma úgy is értelmezhető, mint a Brentano által körvonalazott mentális architektúra kibontása. Az emberi gondolkodás vélekedés-vágy felfogása fejünket intencionális vonatkozással rendelkező vélekedésekkel rakja teli, amelyekhez azután különböző propozicionális attitűdök kapcsolódnak. Ez utóbbiak felelnének meg a vágyak világának. Ennél még többről is szó van a kognitív mozgalomban, mikor felújítjuk Brentano téziseit: vajon az intencionális vonatkozás szükségszerűen elválasztó, redukálhatatlan jegye-e az emberi gondolkodásnak (lásd a vitáról Dennett 1998a), vajon a gépi rendszerek legfontosabb eltérése az embertől az-e, hogy nincsen elsődleges in- tencionalitásuk, nem vonatkoznak semmire (Searle 1990; 1996).

Nem teljesen merész mindezt látni ma Brentano jelentőségében. Rojszczak (1994) az alany, a tényállás és kijelentés közötti viszonyokat elemezve Brentanónál a mai propozíciós attitűdök szemlélethez igencsak hasonló képet mutat. Tények vannak, melyeket állítunk, majd az állítást valamilyennek, pl. igaznak vagy hamisnak vesszük. Baumgartner és munkatársai (1996) egész kézikönyvet szenteltek javarészt Brentano és Husserl kapcsolatának a mai kognitív kérdésfeltevéssel. Különösebb erőltetés nélkül mutatják meg, mennyire megfeleltethetőek egymásnak a mai és a száz év előtti kategóriák. Általánosságban ennek az az oka, hogy az emberi gondolkodás számítógépes metateóriája valójában a Frege és Husserl elindította logicizmus győzelmét hozza a hagyományos pszichológia felett a gondolatok jellegét tekintve.

Amikor a mai kognitivizmus felújítja (sőt, Bren- tano munkáját megtisztelve azt kell mondanunk, hogy ismételten felújítja) az intencionalitás kérdését, ezt a kifejezés mindkét értelmére nézve teszi. intencionalitáson a mai szóhasználatban értjük lelki életünknek a szándék- (intenció-) alapú szerveződését (ez ma a domináns jelentés a köznapi használatban), és a valamire vonatkozást is. Az első kérdés felújításának kerete az, vajon a mentális világ valódi ontológiai részei-e az intenciók, vagy csak sajátos hozzáállásként használjuk-e ezek feltételezését, mintegy eszközként a világban való eligazodásra (Dennett 1998a). A másik, Brenta- no eredeti használatához közelebb álló mozzanat, hogy hogyan is vonatkoznak a világra a mentális események. Említésre méltó egyébként, hogy a mai felújítások Brentano és Husserl hagyományát, mint a naturalizmus ellentettjét, értelmezik úgy is, mint egy életfilozófiai örökséget (Brentanóból a redu- kálhatatlanság mozzanatát emelve ki), s ezzel a mai humanisztikus pszichológiai irányzatok előfutáraként állítják be őket. Baumgartner és munkatársai (1997) kézikönyve elég racionálisan rendszerezi ezt a gondolatmenetet is. Döntő mozzanataként a self fogalomrendszerének komplex kezelését emelik ki a Brentano-Husserl-hagyományban és a humanisztikus pszichológiában is. Jogosan kiemelt intellektuális hasonlóság ez, ugyanakkor a logicis- ta-racionalista mozzanatok sokkal jelentősebbek, mint ez az életfilozófiai hangsúly.

A száz évvel ezelőtti helyzethez képest két nagy eltérés van a Brentano-hagyomány mai felújításában. Bár a mai kognitív tudósoktól sem idegen Brentano-kategória elemző hozzáállása, az egész intencionalitás kérdéskör legtöbbjüknél mégis jóval közelebb áll az adatszerző empirikus kutatáshoz is, míg Brentano csak megengedte annak létjogosultságát. Dennett (1998a) vagy Perner (1991) világképében a majmok, csecsemők, vagy a betegek szándéktulajdonító viselkedésére vonatkozó adatok magának az intencionalitás kategóriájának a tisztázásában fontosak. Vagyis az intencionalitás kérdése empíriával fertőzöttebbé vált. Másrészt, s ebben a Brentano elindította fejleményeknek igen nagy szerepük volt, a mai felvetésben a modern tudatfilozófia logicista fordulatának megfelelően a mentális élet szerveződésének alapvető jellemzői a logikai kategóriák.

Eközben újra relevánssá vált az is, hogyan is értelmezzük magának Brentanónak a tézisét. Vajon a tézis bizonyos feltételezett létezőkről szól-e, vagy éppenséggel a lelki élet szerkezeti rendjéről? A következő oldalon a vitatott kérdések betét az erre vonatkozó felfogásokat mutatja be.