A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Sigmund Freud: élet és mű

Freud életpályája is tanulságosan mutatja a neurológiától a funkcionális zavarokig vezető utat. 1856. május 6-án született a morvaországi Freibergben, zsidó kiskereskedő családban, s 1939. szeptember 23-án hunyt el Londonban. Bár a felnőtt Freud a vallásnak éles, felvilágosodott kritikusa, a zsidó hagyomány s a zsidó mivolt egész életére rányomta bélyegét. A liberalizálódó Monarchiában állandóan szembe kellett találkoznia az antiszemitizmus nyílt, illetve akadémiai körökben rejtett megnyilvánulásaival. A Bécsbe költözött család legidősebb gyermeke kiváló s igen ambiciózus diák volt. Politikusi álmai voltak, kamaszkori ideálja a Rómát sakkban tartó barbár hódító, Hannibál, végül azonban éppen az antiszemitizmus miatt (is) orvosi pályára lép.

Schorske (1961/1994) neves könyve adta a legrészletesebb leírást Freud korának bécsi társadalmáról. A liberalizmus és az antiszemitizmus kombinálódnak ebben a világban. Freud ifjúkori politikai ambíciói és álmai, melyeket később maga elemzett, azt az intellektuális Dávidot szimbolizálják, aki legyőzi a politika Góliátját. Egyik álmában apja egyenesen a renitens magyarok vezérévé válik, aki a birodalmi gyűlésben vezeti őket. A kiváló fiziológus, Brücke intézetében dolgozott, elemi neurológiával foglalkozott, meglehetősen sikeresen (az afáziáról szóló dolgozata, melyet az 5. fejezetben érintettünk, máig a terület klasszikusa, mely a szigorú lokalizációt kérdőjelezi meg), állás hiányában azonban otthagyta a tudományos pályát, s gyakorló orvosként kezdett működni. Theodor Meynert (1833-1892) klasszikus pszichiáter klinikáján találkozott az első hisztériás betegekkel. Ennél nagyobb hatása volt gondolkodására két másik találkozásnak. Megismerkedett idősebb kollégájával, Joseph Breuerrel (1842-1935).

A nevével Mach kapcsán, mint az egyensúlyérzék kutatójával, a 9. fejezetben már találkoztunk. Breuer egy hisztériás betegét, a szakirodalomban Anna O. néven ismertté vált fiatal lányt kezelve észrevette, hogy a súlyos bénulásokat, beszédzavarokat mutató leánynál a tünetek enyhültek, amikor hipnózis alatt eszébe jutottak a tünetek keletkezésével kapcsolatos emlékek. Az emlékek rendkívül erős, katar- tikus hatással bírtak. Közben azonban az orvos és páciense közötti kapcsolat egyre intenzívebbé, szerelemmé vált, ennek szokásos veszélyeivel.

1885-ben Freud, amellett, hogy magántanár lesz a Bécsi Egyetemen, Charcot-hoz zarándokol Párizsba. A mester demonstrációi jobban megragadják, mint organikus elmélete; itt és az 1888-ban Nancyban, az ellenlábasoknál töltött idő meggyőzi, hogy a hisztériás tüneteknek szimbolikus jelentésük van. Eredetük pedig a páciens számára kellemetlen emlékekben keresendő, melyeket elfelejtettek, nem képesek tudatosítani, ott munkálnak azonban bennük. Ebből, a korban kissé megbotránkoztatóan az is következett, hogy a hisztéria, nevével s a hagyományos felfogással ellentétben, nem pusztán nők betegsége (hysteros görögül méhet jelent), hanem férfiaknál is előfordul.

Freud a kilencvenes évek közepétől egyedül halad az új, ismeretlen terepekre vezető úton. 1900-ban jelent meg Alomfejtés című műve, mely a pszichoanalitikus értelmező munka, és a nem tudatos tényezők hatásmódjának klasszikus bemutatása. Álmaink manifeszt tartalma mögött rejtett üzenet van: saját magunk számára is elfogadhatatlan vágyaink szeretnének megjelenni az álomban. A belső cenzúra azonban rejtekútra kényszeríti őket; az álommunka, a sűrítések, eltolások, megfordítások, mindaz, ami révén álmaink oly irracionálisnak tűnnek, a tudattalan működésmódjának legvilágosabb bemutatása, s egyben annak az elvnek is, hogy gondolatáramlásunk állandó kompromisszum eredménye a vágyak és az elvárásokhoz történő alkalmazkodás között. Azt az alapgondolatot, hogy legártatlanabb viselkedéseink is sokszorosan meghatározottak, s hogy a vágyak rejtett munkája mindent áthat, az elszólásokat s távcselekvéseket elemző A mindennapi élet pszichopatológiája (1904) c. munkájában bontja azután tovább.

A század első évtizedében szilárdul meg a gyermeki szexualitás elmélete is: 1905-ben jelenik meg a Három értekezés a szexualitás elméletéről, mely a csecsemőt is határozott szexuális késztetésekkel ruházza fel. Az egész emberi életpálya úgy jelenik majd meg, mint az örömszerzés általános forrásaként felfogott vágy, a libidó fejlődésmenete. Ekkorra körvonalazódik a személyiség sajátos topológiai felfogása is. Az emberi személyiség Freud ún. második topográfiája szerint három rétegből áll: az eredendő késztetéseket tartalmazó Ösztön-én azonnali vágyteljesítésre törekszik, az örömelv irányítja. A másik póluson a szülők elvárásaiból s büntetéseiből származó Felettes-én áll ezzel szemben, mely bünteti az örömöt, az elengedést. Mindkettő működése nehezen hozzáférhető a tudat számára. Nemcsak vágyainkkal, tiltásainkkal sem igen vagyunk tisztában. A kettő közötti egyensúlyozás nehéz munkáját végzi a tulajdonképpeni tudatosság letéteményese, az Én.

Már a 10-es években, s azután a 20-as, 30-as években is számos spekulatív, illetve a művészekkel foglalkozó esetelemző tanulmányban terjeszti ki Freud ezt a felfogást az emberi kultúra egészére. Eredetében a kultúra, fejti ki a Totem és tabu (1912), az őshordában élő fiatalok apjuk elleni lázadásának, a nők birtoklásáért elkövetett apagyilkosságnak a terméke: a Felettes-ént, az azonosulást és a lemondást a lelkifurdalás hozza létre. Az emberi kultúra az állandó lemondás világa. A kultúra termékei, az alkotások mind szublimációk, átszellemített vágyak. Mint kultúra, és mint egyének is, mindezért a neurózis növekedésével fizetünk.

A század első évtizedétől Freud már nem magányos harcos. Tanítványok s követők kapcsolódnak hozzá. Bécs mellett a közép-európai országok és a Monarchia nagyvárosai, elsősorban Budapest válnak a pszichoanalitikus mozgalom központjává. Megszervezik mozgalmukat (az egyetlen pszichológiai mozgalom, mely elnyomottsága tudatában szervezettséget hoz létre), s ettől kezdve a mozgalom története az állandó szakítások története lesz (Jung és Adler szakadárságáról a 14. fejezetben részletesebben is szólok). Nemcsak Európában terjed a mozgalom: 1909-ben Stanley Hall meghívására Freud legközvetlenebb híveinek (Jung, Ferenczi) társaságában a Clark Egyetem húszéves (!) évfordulós ünnepségein megismerteti amerikai kollégáit is a pszichoanalízissel.

A nem mindennapi mennyiségű szivarozáshoz kapcsolódóan súlyos rákbeteg Freudot sikerei teljében kényszenti 1938-ban Bécs elhagyására a pszichoanalízist zsidó szakmának tartó náci gépezet. 1939-ben, Londonban hunyt el, miközben berggasei otthonában, ahol évtizedeken át analizált, s ahol ma múzeum működik, könyvtárát feldúlják a németek, s a közkönyvtár előtt vidáman égetik a pszichoanalitikus könyveket. Freud sokat bírált kulturális pesszimizmusát a személyes sors alátámasztani látszott.

Források: Freud (1989), Jones (1973).

3.2. A pszichonalitikus felfogás mint sajátos funkcionális magyarázat

Az általa elindított pszichoanalízis lesz az igazi válasz a 19. századi organikus pszichiátriára. O nem csupán egy sajátos állapotban (a hipnózisban) mutatja majd ki a pszichológiai szempont magyarázó érvényét. Egy egész betegségcsoportról, a hisztériáról és a neurózisokról hirdeti, hogy nem idegi eredetűek. Okuk az élettörténetben, az életeseményeknek a beteg által adott értelmezésben keresendők. Ez a ma egyszerűen hangzó tézis minden lelki baj funkcionális magyarázatának hitvallásává válik, függetlenül attól, elfogadjuk-e Freud részletes magyarázatát. Így illeszkedik Freud a modern pszichiátria fejlődésébe, mint klinikusnak ez a forradalmi mondanivalója.

Freud hisztériások kezelésével kezd magánrendelőjében foglalkozni. Maga a pszichiátriai-pszichológiai magánrendelés is egy máig tartó mintát adó mozzanat. Az intézményhez nem tartozó szabadúszó értelmiségi szellemi szabadságát kombinálja össze Freud a maga által szabott munkarend szinte aszkétikus szigorával, s a kezeltek egyénre szabott fizetési kötelezettségével. A terapeuta a pácienseivel kialakított igen hosszú kapcsolatokból él; az így nyert anyagi függetlenség biztosítja számára a szellemi függetlenséget. Jóval intenzívebb s szelektívebb gyakorlat ez, mint a hagyományos klinikán. A klasszikus munkahely társas kapcsolatait pedig a hamarosan kialakuló pszichoanalitikus mozgalmi élet pótolja. Az analitikusok saját történetírásában a „hivatalos” tudományosságból s az orvosi világból való kiszorítottság mint üldöztetés jelenik meg; a valóság azonban az, hogy Freudék e kényszerből a független élet előnyeit kovácsolták ki. Ez az életmódminta máig él, jóval túllépve a pszichoanalízis körén. A magán-pszichoterápia általános eszményévé vált.

Freud kezdetben hipnózist használt, majd egyre inkább elsősorban az emlékekről történő szabad, relaxált beszélgetést („beszédkúra”, mondták a betegek). Ez a váltás nem ártatlan. Freud szakítása fejeződik ki benne a pszichológiai vizsgálódás hatalmi alapú modelljével, ezt egy megértőbb és lehetőségeiben egyenjogúbb felfogás váltja fel. Valójában ez az „egyenjogú” persze a pszichoanalitikus mozgalomban meglehetősen vitatott. Ferenczi gyakorlati újításai éppen azt hangsúlyozzák, hogy Freud nem elég egyenrangú. 1895-ben Breuerrel megjelentetik Tanulmányok a hisztériáról c. munkájukat. Nézeteik azonban eltávolodnak: mindketten egyetértenek abban, hogy a gyógyulásban döntő jelentőségű a beteg és az orvos között kialakuló intim kapcsolat, az indulatátvitel. Ebben a közegben lesz ugyanis a beteg képes arra, hogy újra átélje más tekintélyszemélyekkel kapcsolatos élményeit, s az elfogadó atmoszférában katartikus módon megszabaduljon az emlékek zavaró súlyától. A gyógyítás lényegében emlékek helyretevése érzelmi kapcsolaton keresztül. Freud azonban, részben Charcot mellékes megjegyzéseinek hatására, az elfeledett emlékek keletkezésében a szexuális tartalmaknak tulajdonít különleges jelentőséget. Breuer ezen az úton már nem követi.

A tulajdonképpeni pszichoanalízis kezdete szakításuktól datálódik. Freud a konkvisztádor merészségével tovább keresi a tünetek szexuális gyökerét. Kezdetben úgy véli, a női betegek tüneteinek oka a gyakori kisgyerekkori csábítás. (Ami egyébként a korban meglehetősen gyakori is volt!) Azonban fokozatosan gyanússá válik számára a sok gonosz, csábító apa s a megrontás traumájával történő magyarázat. Észreveszi, hogy talán a bibliai Putifárné vagy az antik Phaedra helyzetéről van itt szó: aki az orvos előtt, még oly őszintének tűnő beszámolójában is csábítással vádol másokat, lehet hogy maga a kudarcot vallott csábító. (Ez a látszólag csak történeti érdekességű dolog vált ma újra aktuálissá az „elfojtott gyermekkori csábítási” emlékekkel kapcsolatos nagyszámú perben, igencsak vitatható módon újítva fel a csábításelméletet. A vitáról lásd Crews 1995.) A felnőttnél látható tünetek végső oka Freud új értelmezésében a gyermek szexuális vágyaiban és fantáziáiban keresendő. Döntő fordulat ez a pszichoanalízis megszületésében, a gyermeki szexualitás gondolatának körvonalazódása. Freud erről a váltásról maga is világosan megemlékezik.

Mielőtt tovább foglalkoznék a gyermekkori nemiséggel, egy tévedésemről kell megemlékeznem, melybe egy ideig beleestem, és mely az egész munkámra nézve majdnem végzetessé vált. Az akkori technikai eljárásomat jellemző ösztökélés következtében legtöbb betegem olyan gyermekkori jelenetekről számolt be, melyek szerint egy felnőtt ember csábításának estek áldozatul. Nőbetegeknél úgyszólván mindig az apa szerepelt mint csábító. Én elhittem ezeket a közléseket, és azt következtettem belőlük, hogy ezekben a kora gyermekkori elcsábításokban megtaláltam a később fellépő neurózis gyökerét.

S. Freud: Önéletrajz. Önéletrajzi írások.

1989, 40. o. Ignotus ford.

…A neurózis számára a lelki valóság többet jelent a tényleges valóságnál. Azt ma sem hiszem, hogy én „szug- geráltam” vagy rátukmáltam volna betegeimre ezeket a csábítási fantáziákat. Itt találkoztam először az Ödipusz- komplexussal, mely később oly nagy jelentőséget nyert, de amelyet ebben a fantasztikus álruhában még nem ismertem fel.

Uo. 41. o.

3.3. A pszichoanalitikus gondolkodásmód: kettősségek a pszichoanalízisben

A freudi gondolatrendszer közel egy évszázada áll értelmezések és bírálatok kereszttüzében. Nem csak a tudományelméleti vagy ideológiai okokból vele szemben ellenséges táborok (a pozitivisták, vallási konzervatívok, marxisták) elemzik kritikusan. Freud értelmezése a pszichoanalízissel barátságos, de egymással szemben meglehetősen vitakész elfogadóit is megosztja. Többféle egyedül helyes olvasat és értelmezés alakult ki, melyek mindegyike úgy véli, hogy a pszichoanalitikus felfogás valódi rekonstrukcióját adja, Freud titkos üzenetét fejtette meg. Freud maga inherensen enigmatikus és kétértelmű szerző: számos kettős olvasatot maga az életmű tesz lehetővé. Sikerének s más pszichológiai irányokkal összemérhetetlen kultúrabefolyásoló jelentőségének egyik titka éppen az, hogy sokféle olvasatot tesz lehetővé.

A kettősségek végső gyökere, hogy Freud egyszerre a 19. századi pozitivista tudományos eszme s a romantikus, lázadó és interpretatív hagyomány gyermeke. A tudós, a megértő humanista és a mítoszteremtő együtt él benne. Tulajdonképpen a fejlődés, az egyéni és kulturális fejlődés az a terület, ahol a két örökség összekapcsolhatóvá válik. Nem véletlen, hogy a darwinizmus és a marxizmus, a két örökség további összekombinálói szintén a fejlődésben találják meg az összekapcsolás királyi útját. Mindenesetre következetesen feloldani a kettős ihletést Freud nem tudta. Így aztán a legpraktikusabb út az analitikus gondolkodás tartalmának bemutatására is ezeknek az inherens kettősségeknek az exponálása.

3.3.1. A tudattalan gondolkodásmódja

Freud abban az értelemben a tudattalan folyamatok elemzésének minőségi, pozitív, romantikus hagyományához illeszkedik, hogy sajátos működésmódokat tételez fel. Ezt, mint maga is kifejti, legjobban az Álomfejtés megfelelő részei mutatják.

[A] sűrítés

Az álomtartalom és az álomgondolat összehasonlításakor a kutató számára mindenekelőtt az válik világossá, hogy nagyszabású sűrítésre került sor. Az álomgondolatok terjedelméhez és gazdagságához képest az álom szűkös, szegényes és lakonikus. Az álom, leírva, féloldalnyi terjedelmű; az elemzés, mely az álomgondolatokat tartalmazza, hatszor, nyolcszor, tizenkétszer annyi papírt igényel. Az arány álmok szerint változó, de – amennyire ellenőrizhettem – mindenkor ilyen nagyságrendű. […]

Kézenfekvő ugyanis a gondolat, hogy az álom munkájában oly lelki hatalom nyilvánul meg, amely egyrészt megfosztja a pszichésen nagy értékű elemeket intenzitásuktól, másrészt a túldeterminálás útján új értékeket teremt a silány anyagból, amelyek aztán bekerülnek az álomtartalomba. Ha ez valóban így van, akkor álomképzéskor az elemek pszichés intenzitásának átvitelére és eltolására kerül sor, aminek következtében az álomtartalom és az álomgondolat szövege különbözik egymástól. E feltételezett folyamat az álommunkának egyenesen lényeges része, s rászolgál az álomeltolás elnevezésre. Az álomeltolás és az álomsűrítés a két művezető, legfőképpen nekik köszönhetjük az álom megformálását. […]

[…] Valahányszor megbotránkoztató és felületes asszociáció köti össze az egyik pszichés elemet a másikkal, létezik egy korrekt és mélyreható kapcsolat is a kettő’ között, amelyet a cenzúra ellenállása elnyomott.

A cenzúra nyomásában és nem a célképzetek megszüntetésében rejlik a felületes asszociációk valódi oka. A felületes asszociációk mélyebb értelmeket helyettesítenek az ábrázolásban, ha a cenzúra járhatatlanná teszi ezeket a normális összekötő utakat. Olyan ez, mint amikor egy általános forgalmi akadály – például árvíz – járhatatlanná teszi a széles országutakat a hegyekben; a forgalmat ilyenkor a kényelmetlen és meredek gyalogutakon tartják fenn, ahol máskor csak a vadász jár.

Két effajta esetet különböztethetünk meg, amelyek lényegében egyek. Az egyik esetben a cenzúra csak két olyan gondolat összefüggése ellen irányul, amelyek szétválasztva nem váltanak ki tiltakozást. Ilyenkor a két gondolat egymás után lép be a tudatba, összefüggésük rejtve marad, ehelyett a kettő között valamilyen felületes kapcsolat jut az eszünkbe, melyre különben nem gondoltunk volna, és mely rendszerint a képzetkomplexus más sarkából indul ki, mint az elfojtott, de lényeges összeköttetés. A másik esetben mindkét gondolatot kü- lön-külön legyűri tartalma miatt a cenzúra; ilyenkor egyik sem valóságos formájában, hanem módosítva, helyettesítve jelenik meg. A két pótgondolatot az álommunka úgy válogatja meg, hogy egy felületes asszociáció segítségével tükrözzék azt a lényeges kapcsolatot, amelyben az általuk helyettesített gondolatok állnak egymással. A cenzúra nyomása alatt mindkét esetben eltolásra került sor: egy normális, komoly asszociációról valamely felületes, képtelennek látszó gondolattársítás felé. […]

Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.

(Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.)

Az álomfejtés pedig a tudattalan lelki élet megismerésének királyi útja.

Miközben az álom elemzését követjük, bizonyos mélységig bepillanthatunk e legcsodálatosabb és legtitokzatosabb műszer összetételébe; persze csak sekély mélységig; ezzel azonban megtört a jég: most már továbbhaladhatunk, hogy számos más – kórosnak nevezhető – képződményből kiindulva, tovább boncolgassuk ezt a műszert. A betegségnek, legalábbis annak, amelyet joggal nevezhetünk funkcionálisnak, nem e szerkezet szétrombolása, nem a belsejében keletkező további hasadások az előfeltételei; dinamikus magyarázatot kell adnunk ama erők fokozódása és gyengülése alapján, melyek játéka eltakarja a normális lelki funkciók oly sok hatását. Más helyütt ki lehetne mutatni, hogy az apparátus két rendszerből álló összetétele miként ad módot a normális működés olyan mértékű finomítására, amilyenre egyetlen instancia révén képtelen volna. […]

Sigmund Freud: Álomfejtés.

200., 220., 370., 421-422. o.

Adler Lajos ford.

3.3.2. Racionalizmus versus irracionalizmus

A pszichoanalízis előtérbe állítja az ember saját maga számára sem átlátható, nem tudatos meghatározóit. A tudattalan tényezőket már Freud első megfogalmazásaiban is az különbözteti meg a tudatelőttestől (attól, hogy a megszokott utcán elhaladva nem veszem észre a hirdetéseket), hogy csak különleges munkával tehetőek egyáltalán tudatossá. Ráadásul a pszichoanalízis gondolkodásunk és viselkedésünk állandóan vágyak irányította jellegét hangsúlyozza; nemcsak hogy tudattalan tényezők hatása alatt állunk, de ez a hatás egyben az indítékok s a vitális lét betolakodását jelenti mindenhová. A kifejlett pszichoanalitikus felfogás a személyiség rétegekre bontásával, magát az európai gondolkodásban oly központi Én-fogalmat is megkérdőjelezi, relativizálja. A büszke, racionális, céltudatos és céltételező Én – csak más, nálánál nagyobb erők, az ösztönök és a tiltások között vergődő ideges hivatalnokká válik.

Ez a kép a legjobb úton van ahhoz, hogy Freudot úgy állítsa be, mint az irracionalizmus bajnokát,

mint egy állomást a 19. század végétől felerősödő folyamatban, melyet Lukács György (1954) nyomán az ész trónfosztásaként szoktunk emlegetni. A kései Freud néhány konstrukciója, például a háborúk s a destruktivitás alapjaként feltételezett halálösztön misztikus koncepciója különösen felerősítik ezt a képet. Freudot azonban egy tényező gyökeresen szembeállítja a misztikus irracionalistákkal: ő nem hirdeti az irracionalizmus kultuszát. Egész művének alaptónusa inkább a szomorú, felvilágosodott racionalista attitűdjét tükrözi: szembe kell néznünk azzal, hogy nem pusztán észlények vagyunk. Mindezt azonban azért tesszük, hogy jobban tisztában legyünk magunkkal. Az észnek a teljes igazságot kell tudnia arról, hogy mi nem ésszerű az emberben. Ez azonban nem jelenti az ész primátusának feladását. Célunk az ignorancia csökkentése és az ész hatalmának biztosítása: az ész hangja kezdetben csendes, de végső soron ő győzedelmeskedik (Thomas Mann 1970).

Hasonló kettősség érvényes a racionalizmust illetően a pszichoanalitikus terápiás dogmában is. Az analitikus felfogás egyik oldalról az Ismerd meg önmagadat! antik mondás értékét újítja fel. Ha tisztába jövünk magunkkal, elmúlik neurózisunk. De hogyan mehet végbe ez a tisztába jövés? A Freud zászlóbontása óta eltelt évtizedek mindannyiunk számára bizonyították, hogy nem valami könyvszerű tudást kell érteni rajta. Nem mondhatja meg senki, mi bajunk, magunknak kell megdolgoznunk ezért a tudásért. Bármilyen sokat olvas valaki az Ödipusz-komplexusról, ettől még viselkedési zavarai a tekintélyszemélyekkel nem oldódnak meg. A pszichoanalitikus értelemben vett tudást, mely gyógyít, csak szenvedéssel lehet elérni. A páciens és az analitikus rendkívül érzelemteli és feszültségteli kapcsolatban győzik le a páciens ellenállásait, és jutnak el a konfliktusok alapforrásáig, miközben a páciens katartikus lereagálásokon megy keresztül. A tudás nem hideg személytelen ismeretként, hanem érzelmileg megdolgozott és megszenvedett tudásként gyógyít; a görögségből az ismerd meg önmagadat és a katarzis gondolatának összekapcsolása adja a pszichoanalitikusok gyógyító doktrínáját. Mindez persze veszélyekkel is jár. A kialakult intenzív érzelmi kapcsolatban a fölényben lévő analitikus rá is tukmálhatja értelmezéseit a páciensre. Már Karl Krauss, a Freud korabeli vitriolos tollú bécsi újságíró és író rámutatott arra, hogy a pszichoanalízis egyik alapdilemmája, hogy miközben gyógyítani, kapcsolati zavart helyretenni akar – a zavart kiváltó helyzetet megismétlő szituációban teszi ezt. Mindenesetre az új, gyógyító ismeret mindenképpen érzelemteli helyzetben jön létre.

3.3.3. Biológiai vagy misztifikáló gondolkodás

A pszichoanalitikus gondolatrendszerben középponti szerepet játszó libidó fogalmán keresztül lehet legjobban megvilágítani azt, hogy Freud hol közvetlenül biológiai, hol a biológiai gondolatokat analógiásan használó, de valójában pszichológiai modellt alkot. A libidó kezdetben a szexuális vágy- gyal azonos. A gyermeki szexualitás elméletének és a libidófejlődés szakaszainak doktrínája révén azonban fokozatosan többé és elvontabbá válik. A libidó különböző testtájakhoz kapcsolódik, mindenféle örömszerzés megfelelője lesz. Ugyanakkor a nárcizmus elméletének kidolgozása révén különböző külső tárgyak belső képviseleteihez, az anya reprezentációjához fog kapcsolódni, s a laikus kívülálló számára a társas kapcsolatok mögötti motiváló erőként is értelmezhető, szociabi- litásként, melynek csak legintenzívebb formája a szexualitás. Szimbolikusabbá és elvontabbá válása közben is megőrzi azonban a naiv ösztönfogalomnak megfelelő szerveződését. Freud a libidó fogalmát egy energetikai-hidraulikus modellben kezeli. A libidó olyan pszichés energia, mely felhalmozódhat, ki- sülhet-levezetődhet, átirányítható más csatornákra (a szublimáció révén), helyettesítő tárgyakat keres, s így tovább.

A nemi funkció tehát kezdettől fogva megvolt. Eleinte a többi fontos életműködésre támaszkodott, később azután függetlenítette magát tőlük; hosszú és bonyolult fejlődésen kellett keresztülmennie, míg azzá vált, amit úgy ismerünk, mint a felnőtt ember normális nemi életét. Eleinte egész sor részletösztön működéseként nyilvánult meg, melyek részben a test erogén zónáival kapcsolatosak, részben ellenpárokként lépnek fel (szadizmus – mazochizmus, nézelődési ösztön – mutogatási ösztön). Mindezek a részletösztönök egymástól függetlenül törekszenek az örömérzés megszerzésére és tárgyukat többnyire a saját testen találják meg. Tehát eleinte a nemi működésnek nincs központja, és túlnyomóan önszeretésen (autoerotizmus) alapszik.

S. Freud: Önéletrajz. 1989, 41. o. Ignotus ford.

Szó szerint vegyük vagy szimbolikusan a libidó ilyetén általánosításait? A Freud-követők tábora mindmáig megoszlik. Magára a szexualitásra vonatkozóan a dilemma úgy fogalmazható meg legegyszerűbben, ahogy a fiatal Sartre (1938) állította fel egy Charles Baudelaire-ről szóló tanulmányában: vajon a társas viszonyokat vezessük-e vissza a naivan értelmezett szexre, vagy a szexualitást a társas kapcsolatokra?

Tágabban is felmerül, hogy biológiailag, neuroló- giailag vagy pszichológiailag értelmezzük-e Freudot. A kérdés nem lényegtelen, hiszen azt is érinti, menynyire jelentett a pszichoanalízis tényleg szakítást a betegségek biológiai szemléletével, s váltást a pszichológiai szemlélet irányába. Érdekes módon a pszichoanalitikusok jórészt maguk által sem észlelt eklektikus álláspontot képviselnek. Ami a klinikai szemlélet megújítását illeti, Freudot egyértelműen a pszichológiai hozzáállás bajnokaként állítják be. Ami viszont az analitikus gondolkodásmód részleteit illeti, Freud fejlődési és lélekműködési modelljét biológiailag interpretálják.

Freud életművén belül a biológiai mozzanatnak kétségkívül analógiateremtő szerepe volt. Hermann Imre (1986) is rámutatott arra, hogy a pszichoanalitikus fejlődéskoncepció milyen sokat köszönhet a Jackson-féle evolúciós neurológiának. A libidófejlődés egymást követő szakaszait felfoghatjuk úgy, mint egymást követő problémamegoldási módok kialakulását, ahol a fejlődési szakaszok úgy épülnek egymásra, mint a neurológiában a működési szintek. Az új szakasz nem szünteti meg a régit, csak uralma alá hajtja. Továbbra is rendelkezésre áll az, amit jól mutat a regresszió, vagyis hogy vissza lehet térni a régihez. Itt jellegzetesen olyan gondolati fejlődésről van szó, ahol a biológiai modell nemcsak analógiás alapja a pszichológiainak, hanem a pszichológiai túl is haladja azt. Kiderült azonban, hogy még a sorsfordító Álomfejtés megjelenése előtt Freud egy igen részletes biológiai pszichológia kidolgozásán fáradozott. Ez A tudományos pszichológia tervezete, melyre röviden csak Tervezetként szoktunk hivatkozni, az intim intellektuális barátjával, a német gégész Fliess-szel való tüzetes levelezésében maradt fent. Lényegében egy olyan fogalmi idegrendszer- modellt vázol, mely elővételezi a későbbi pszichológiai folyamat modelljét. Az idegrendszer működésének alapja az állandó homeosztázisra törekvés: a keletkezett feszültségektől való minél hamarabbi megszabadulás. Freud kétféle idegszövetet képzel el az agyban: a permeábilis rendszer, mely a sajátos érzékleti folyamatoknak felel meg, jól átengedi az impulzusokat, vezetésre, továbbadásra specializálódott. Az ezzel szembeállított ún. nukleáris rendszer részben impermeábilis. Képes feszültséget akkumulálni s fenntartani. A belső érzések (fájdalom, éhség stb.) ebben a nukleáris rendszerben tartós feszültségeket hoznak létre. Ezek a feszültségek azután túlzott halmozódásuk után átterjednek a megismerőrendszerbe, s befolyásolják annak működését. A vágyak az akkumulálódott feszültségek korlátozatlan behatolásának felelnének meg.

A későbbi pszichológiai modell elsődleges folyamatainak az azonnali feszültséglevezetés, a másodlagos folyamatoknak a feszültségfenntartás s újraelosztás felel meg. Az újraelosztás, a gazdálkodás megfelelője a különlegesen ellenálló s feszültségtűrő alrendszer, az Én megléte.

Sok értelmező számára ez a felfogás annak bizonyítéka, hogy Freud de facto biológiailag képzelte el a később vizsgált pszichológiai folyamatokat (Sulloway 1987). A Tervezetben a kétféle szövet feltételezésének egyszerű megoldása segítségével megtaláljuk a későbbi elfojtást, projekciót, szublimációt vagy analógjaikat, vagyis mindazt, ami a pszichoanalízis dinamikus folyamat elképzeléseinek lényegét adja. Kérdés azonban, tényleg biológiai modellről van-e itt szó, vagy csak biológiai spekulációról? A fogalmi idegrendszer, amit Freud vázol, néha azt a benyomást kelti, hogy kiindulópontja a pszichológia, s ehhez fabrikál neurológiát. Nem biztos, hogy a kiindulás a neurológia. Vagyis a freudi gondolatok genezisének elemzése is nyitva hagyja a biológiai-pszichológiai dilemmát.