A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A budapesti iskola néhány jellemzője

A pszichoanalízis további, Freud utáni sorsában is megvan a kettősség a biológiai és a „tisztán pszichológiai értelmezés” között. A szokványos pszichoanalitikus gondolkodás a pszichológiai értelmezés terén marad. A magyar pszichoanalitikusok egy része azonban közvetlenebb biológiai ösz- szekapcsolásra törekszik. Ferenczi Sándor (1873-1933), miközben mint gyakorló orvos társadalmilag meglehetősen elkötelezett ember, elméleti munkáiban, különösen a Katasztrófák a nemi élet fejlődésében c. könyvében a szexualitáselméletnek és a neurózistannak spekulatív biológiai megalapozását hirdeti. A Freudnál is élő biogenetikai gondolatból indul ki (az egyedfejlődés drámái megismétlik a faj fejlődését), s azt hirdeti, hogy az emberi nemiség a törzsfejlődés s az egyedfejlődés nagy traumáinak (áttérés a szárazföldi életre, a születés mint fulladozás stb.) a megismétlése. Ez az összekapcsolás teljesen spekulatív. Ugyanakkor el lehet mondani, hogy maga ez a biológiai interpretáció a magyar pszichoanalízis (a budapesti iskola) egyik karakterisztikuma. Általánosabban is, a természettudományokkal való kapcsolatok döntő jelentőségűek voltak mindvégig a magyar pszichoanalitikusok számára.

A jellegzetes magyar út a pszichoanalízist nem a hermeneutika felé vezette, hanem megpróbálta a természettudományokban lehorgonyozni. Ez igaz volt mind a szubsztantív szinten, mind a módszertan szintjén. Hermann Imre (1889-1984) eredetileg 1943-ban megjelent Az ember ősi ösztönei c. munkája (új kiadása 1984) megpróbálta a pszichoanalitikus ösztöntant a kibontakozó etológiai ösztönfogalommal összekapcsolni. A korai főemlőskutatások eredményeivel próbálja megalapozni az emberi ösztönök hierarchikus rendszerét, s egy sajátos tendencia, a megkapaszko- dási ösztön bevezetését. A majmoknál ez még a szó szoros értelmében vett

kapaszkodás az anyába a fán élő életmód révén, az embernél pedig mindenféle dependencia alapjává válik. Ez a koncepció máig érvényes gondolati modellt ad, lehetőséget a freudi felfogás etológiai értelmezésére és alátámasztására. Bizonyos értelemben Hermann előképe olyan szerzőknek, mint Bowlby, aki jóval később próbálkozott meg ezzel a szintézissel a kötődéselmélet keretében.

Módszertani szinten is érvényes volt ez a természettudományos affinitás. Hermann monográfiája a pszichoanalízisről mint módszerről már 1929- ben összekapcsolta a pszichoanalízist nem csak a kísérleti pszichológia és az introspektív tudás általános kérdéseivel, hanem az operacionális meghatározások, például Bridgmann akkor rendkívül korszerűnek számító problematikájával a tudományelméletben is.

Rapaport Dávid (Dezső) eredetileg 1939-ben magyarul publikált doktori értekezésében, mely 1974-ben angolul is megjelent, korai érdeklődést mutatott aziránt, hogy a pszichoanalízis dinamikus fogalmait hozzákapcsolja mind az eszmetörténethez, mind pedig az akkoriban uralkodó pszichológiai iskolákhoz. Később amerikai pályája során (lásd lentebb a meta- pszichológia alatt) legfőbb adalékai a pszichoanalízishez e magyar kezdetek folytatásához kapcsolódnak. Széles körben ismert munkát publikált a felejtés kísérleti és pszichoanalitikus elméleteiről (Rapaport 1942), a gondolkodás laboratóriumi és pszichoanalitikus vizsgálatáról (1951), később pedig a pszichoanalitikus rendszerek fogalmi elemzéséről (Rapaport 1959). A biológiailag megalapozott freudi metapszichológia gondolatának központi képviselője volt. Vagyis a biológiai és hermeneutikus Freud értelmezés dilemmájában a budapesti iskola inkább a biologisztikus és a kauzális felfogás képviselője.

Mindez nemcsak azért érdekes, mert rámutat az intellektuális vonzalmakra, hanem azért is, mert rámutat a hálózatok közti kapcsolatokra is a sajátosan közép-európai világban. Her- mann Révész Géza tanársegédje volt, Rapaport pedig pszichoanalitikus érdeklődése mellett Harkai Schiller tanítványa volt Budapesten. HálájátHarkai Schillernek még Amerikában híressé vált gondolkodás-lélektani szöveggyűjteményében (Rapaport 1951) is kifejezi.

A társadalmi elkötelezettség, mégpedig javarészt baloldali társadalmi elkötelezettség a magyar pszichoana- litikusok másik jellemzője Ferenczi Sándortól kezdve. Ennek eredetileg a pozitív vonatkozásai uralkodtak, nevezetesen az, hogy a pszichoanalízis társadalmilag elkötelezett volt a nevelésügyi reform, a szegénység problémája és hasonló kérdések iránt. Később azonban ez a szociális elkötelezettség számos negatív tapasztalatot eredményezett mind a jobboldali kritikusok elkötelezettségeinek, mind pedig az egyéb baloldaliaknak a munkássága következtében. A pszichoanalízis szociális vonatkozásait gyakran használták fel éles ideológiai bírálat ürügyeként (lásd erről Harmat 1995). Mindennek kapcsolata volt magával az analitikus gyakorlattal is. Ferenczi közismerten egy aktívabb terápiás eljárás híve, sok szempontból kritikus a klasszikus analitikus eljárás szenv- telenségével.

[…] Az analitikus szituáció: a rezervált hűvösség, a foglalkozási képmutatás és az abban elrejtett antipátia a beteggel szemben, amelyet a beteg minden porcikájában érez, lényegében nem különbözik attól a helyzettől, amely annak idején – a gyermekkorban – megbetegítően hatott.

Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között.

In: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Budapest, 1971, 218. o.

A magyar pszichoanalitikusok egy további jellegzetessége az én folyamataival és a korai csecsemőkorral kapcsolatos hangsúly korai megjelenése. Déri (1990) egyenesen azt mondja, hogy a magyar mélylélektan képviselői tárgykapcsolat-elméletet hirdettek évtizedekkel azelőtt, hogy ezt a kifejezést kialakította volna a pszichoanalitikus irodalom. A legkorábbi diadikus anya-gyermek kapcsolatra összpontosítottak, valamint nem kielégítő jellegének traumatizáló hatásaira és felbomlásának jelentőségére. Vajda Zsuzsanna (1995) világosan bemutatja ezeket a mozzanatokat, különösen azt, ahogy a pszichoanalízis nevelési és társas hivatásával kapcsolatban jelentőssé váltak.

A magyar pszichoanalízis történetéről sok érdekes modern kutatás hozzáférhető mind magyar, mind idegen nyelven, kezdve Harmat Pál (1994) a kezdetektől máig ívelő monográfiájával. Informatív, s ugyanakkor intellektuálisan is izgalmas értékelő áttekintések állnak rendelkezésre speciális kérdésekről, mint például Ferenczi Sándor és Hermann Imre jelentőségéről (Bert Nard 1993/94; Harmat 1986; 1987; Nemes 1988; 1990), valamint az egész mozgalomról is Harmat (1986; 1987; 1994; 1995), Déri (1990) és Vajda (1995) munkáiban.

3.3.4. A determinizmus kérdése: oksági vagy megértő modellt kínál a pszichoanalízis?

A bevett értelmezés szerint a pszichoanalízis abban is jellegzetesen a 19. századi pozitív természettudomány örökségének folytatója, hogy a lelki jelenségeket determináltnak képzeli el. Sőt, sokszor érezzük úgy az analitikus elemzések kapcsán, hogy túldetermináltságot hirdetnek. Egy elszólást például egyszerre határoz meg a célszó s a betolakodó elem közötti fonetikai hasonlóság, az az asszociatív lánc, melynek révén a szó eszünkbe juttat valamit a múltunkból, s pillanatnyi motivációs helyzetünk. Az analitikus gondolkodásmód kiindulópontja éppen az, hogy az ember életében nincsenek véletlen események. Minden bocsánatos véletlen (gyilkos álom, elszólás, a kellemetlen értekezletről való megfeledkezés) mélységesen meghatározott. Kár is szabadkoznunk, nyakig benne vagyunk.

Ugyanakkor, ha részleteiben nézzük a pszichoanalitikus értelmezéseket, ezek igen kevéssé felelnek meg a szokásos oksági magyarázatnak, sokszor inkább a mágikus gondolkodás példáinak tűnnek. A harcedzett természettudós megrökönyödik azon, hogy az egyedi értelmezések stílusában a hasonlóság magyarázattá válik. Az például, hogy az álmában látott gyárkémény hosszúkás, bizonyítéka annak, hogy a páciens péniszirigységben szenved. A nem tudatos gondolkodást, mint Freud már az Álomfejtésben szépen bemutatta, kétségkívül a sűrítés, mágikus eltolások, kontaminációk s hasonlók

jellemzik. Amikor ezeket a jellemzőket konkrét elemzésekben maga a pszichoanalitikus használja, tulajdonképpen rekonstruálni akarja a páciens gondolatáramlását. Idáig nincs is semmi logikai bukfenc. Ezt a rekonstrukciós munkát azonban sokszor hajlamos úgy beállítani, mint oki értelmezést. A hasonlósági érvelésmód valóban hétköznapi gondolkodásunk állandó sajátja, helyesen is tesszük, ha ezt rekonstruáljuk. Ennek azonban nem szabad érvelésmóddá, bizonyításmenetté válnia.

Hasonló mondható el a klinikai érvelés és levezetés általános menetéről is. A klinikus paradoxomnak nevezhető jelenség legkönnyebben egy példával világítható meg. Képzeljük el a rendelőjében ülő gyakorló pszichológust, akinél sorra jelennek meg az ágybavizelő gyerekek. Évtizedes tapasztalatait összegezve azt látja, hogy az ágybavizelő gyerekek nyolcvan százalékánál az apa veri a gyereket. Jogosnak tűnően kezdi hirdetni, hogy a verésnek kóroki szerepe van az ágybavizelés keletkezésében. A klinikus munkája jellege révén azonban problémamentes gyerekekkel alig találkozik. Sosem fogja észrevenni, hogy a panaszmentes gyerekek 70 százalékát is verik, vagyis a verés önmagában még nem elég ok az ágybavizelésre. Ez a probléma minden klinikai értelmező munkánál megjelenik. A pszichoanalízis különlegessége, hogy az értelmező munka különleges páciens-központúsága révén világosan rámutatott ennek jelentőségére. A példánál maradva: az, hogy a verés nem gyakoribb lényegesen az ágybavizelőknél, csak annyit jelent, hogy ezzel nem találtunk meg egy külső, objektív okot. Ettől még nagyon is lehet, hogy a bepisilő gyerekeknél a verés élményének olyan nagy jelentősége van, hogy belső reprezentációja, a vele való foglalkozás oki tényezővé teheti a pszichés történéssorban. Amikor azonban ezt felismerjük, megint csak nem a hagyományos értelemben vett determinációról van szó, hanem megértésről, annak rekonstrukciójáról, hogy mi fontos a páciensnek. A gondolati hibát csak ott követjük el – s ezt a klinikus sokszor megteszi –, hogy az élménymenet rekonstrukcióját a szó természettudományos értelmében vett oki magyarázatnak tartjuk.

Van a pszichoanalitikus oksági magyarázatnak még egy további problémája. A pszichoanalízis tartalmaz olyan fogalmakat – különösen az elfojtásra kell itt gondolni –, melyek önmagukat bújtatják. Ha a tézis az, hogy a fiúk anyjukra vágynak, s valakinél nem ezt látjuk, a magyarázat előre kész: elfojtja a vágyat. Nehéz olyan helyzetet elképzelni tehát, mely eleve megcáfolná a pszichoanalitikus nézetrendszert. Ennek megfelelően alakult ki Karl Popper (1989) nyomán meglehetősen nagy vitairodalma annak, hogy egyáltalán lehet-e tudományos a pszichoanalitikus gondolkodásmód. Popper a tudományfilozófia cáfolhatósági elvének megfelelően azt hirdeti, hogy itt nem tudományról, hanem világnézetről van szó, amiben persze a pszichoanalízis olyan korukat döntően befolyásoló eszmerendszerekkel osztozik Popper szemében, mint a marxizmus. A kérdés persze igen szövevényes. Adolf Grünbaum (1996) nevezetes könyve éppen Popperrel vitázva azt mutatja ki, hogy a pszichoanalízis kora természettudományos ideáljait követte, éppenséggel tesztelhető is lenne, csak talán nem üti meg a mércét. A modern pszichoanalitikusok védik a mundér becsületét, hogy bizonyítsák a pszichoanalízis tudományos jellegét. A jelzőknél fontosabb azonban a vita racionális magva.

A kritikusok pozitív értelemben ugyanis rámutatnak Freud egy másik lehetséges, nem kauzális olvasatára. (Grünbaum például ezt igencsak megkérdőjelezi.) Ez a Freud-értelmezés a pszichoanalízist fenomenológiai szempontból értelmezi. Azt emeli ki belőle, hogy az analitikus munka – legyen szó akár betegek tüneteinek, akár műalkotásoknak az értelmezéséről – jelentés-összefüggések feltárása. A jelentés pedig jellegzetesen nem kauzális keretekbe illeszkedő dolog. A pszichoanalízis ebben a felfogásban a humán tudományok rekonstruktív fenomenologikus hozzáállásának előfutára. Nem zárt nézetrendszer, hanem annak az attitűdnek a képviselője, mely szerint az ember lelki életében a lényegi mozzanatot a belső jelentés-összefüggések (számomra mit képvisel a gyárkémény) adják. Ez a koncepció elsősorban a francia irodalomtudományból és filozófiából, Paul Ricoeur (1987) munkásságából kiindulva terjed, mint Freud egy új, kétségkívül kisebbségi rekonstrukciója. Ugyanakkor már Freud korában is létezett mint kívülállók értékelése a pszichoanalízisről. Karl Bühler (1927) például ennek megfelelően vélte, hogy a würzburgi iskola gondolkodáskutatásai és a freudi gondolkodásmód között rokonság van: mindkettő a rejtett jelentésviszonyok feltárására törekszik.

Mindez látszólag nagyon távol áll a pszichoanalízis köznapi, klinikai alkalmazásától s csak kulturális kiterjesztéseire érvényes. Korántsem ez azonban a helyzet. A gyakorló pszichoanalitikus értelmező munkájában is kétféle attitűdöt követhet. Az egyik szerint az ember életének forgatókönyve készen van, az életút s döntő mozzanatai biológiailag determináltak. Az értelmező munkában az eredmény előre tudott (mindenképp az Ödipusz-komplexus- hoz jutunk el), a bravúr csak az, hogy hogyan találunk oda. A metapszichológiai modell készen áll, csak az egyedit kell megmutatni, mint ennek egyik megvalósulását; a magyarázat annyi, mint az egyedi visszavezetése a kész általánosra. A szimbólumok például kész repertoárral bírnak, ugyanaz a dolog mindig ugyanazt jelenti. Ezzel szembeáll egy másik, ritkábban gyakorolt lehetőség, mely szerint a forgatókönyv nem kész, a szimbólumkészlet nem zárt, hanem variábilis, a jelentések egyéniek, egyedileg kell rekonstruálnunk őket. Sőt, az sem kizárt, hogy az értelmezés során konstruálódnak.

Mindez manapság igen élénk viták tárgya. A vitatott kérdések bemutatja, mennyire jellemezte ez már a kezdetektől a budapesti iskola munkásságát. A magyar szakirodalomban is, elsősorban Szummer Csaba (1992; 1993) értelmezésében erőteljesen megfogalmazódik az igény a hermeneutikus Freud- értelmezésre. A történetileg érdekes mozzanat az, hogy manapság ez ugyanolyan erős érzelmi felhangokkal és vitákkal jár, most már elsősorban a pszichoanalízis ürügyén, mint egy évszázada a hermeneutikus és kauzális pszichológia vitája.

3.4. A freudi metapszichológia

Mindezek a viták és dilemmák tulajdonképpen úgy is összefoghatóak a pszichoanalízis belső érvrendszere szempontjából, hogy a többség elfogadja a metapszichológiát, Freud elképzelését az emberről s sorsáról, egy kisebbség azonban ezt tagadva a pszichoanalízist csak módszerként, s nem kész gondolatrendszerként értelmezi. Maga a metapszichológia nem valamiféle magasabb rendű pszichológiát jelent a pszichoanalitikus zsargonban, hanem a klinikai munkából általánosított felfogást a lelki élet működéséről. Freud többször ír erről, a terminus is tőle származik, legrendszerezettebb rekonstrukcióját azonban a magyar származású, munkásságát Amerikában kiteljesítő elméletorientált pszichoanalitikus, Rapaport Dávid-Dezső (1911-1960) munkáiban találjuk meg. Rapaport felfogásában a teljes pszichoanalitikus emberkép öt dimenzióra épül.

1. 
   A dinamikus nézőpont szerint lelki életünket tudattalan erők és konfliktusok irányítják, de idesorolandó az ösztöntan is.
   
2. 
   Az ökonómiai szempont az energiák felhalmozódásának, kisülésének, kanalizációjának hidraulikus modellje.
   
3. 
   A strukturális vagy topográfiai szempont a freudi személyiségfelbontó modell: a lelki életben lassan változó konfigurációk vannak, melyek uralják a lelki jelenségek szerveződését.
   
4. 
   A genetikus szempont a fejlődés mellett a korábbi megoldási módok fennmaradását is eredményezi.
   
5. 
   Az adaptív szempont a harmincas évek pszichoanalízisének új fejleménye. Az ún. énpszichológiai irányzat képviselői (Freud lánya, Anna Freud és Heinz Hartmann, lásd 14. fejezet) kezdik hangsúlyozni, hogy az alapvetően vágybefolyásolta ember mégiscsak úgy él, hogy nem hallucinatórikus valóságokat alakít ki magának, hanem alkalmazkodik a környezethez. Létrejönnek az Énnek olyan szférái, melyek viszonylag függetlenednek az ösztönök és vágyak betolulásától. Végeredményben a Freud által sokat hangoztatott, az örömelvvel szembeállított realitáselv kap ebben a dimenzióban kiteljesedést.
   

Érdekes és sajátos, hogyan jelenik meg ebben a felfogásban a strukturális vagy topográfiai szempont. Azért fontos ezt szem előtt tartani, mert ez a pszichoanalitikus gondolkodás tudományelméle- tileg legveszélyeztetettebb mozzanata. Itt merülhet fel legkönnyebben, hogy lelki jelenségek tulajdonságai dologiasítva merev és rögzült, mintegy a lélek fogalmát kiváltó szerveződésekké váljanak. Freud maga úgy fogalmaz, hogy a strukturális fogalmakat lehet csak gyorsírásos rövidítéseknek tekinteni, de lehet úgy is, mint előzetesen létező struktúrákat.

[…] Javaslom, hogy Groddeck gondolatával számoljunk olyképp, hogy az érzékelő-rendszerből kiinduló lelkit, a tudatelőttiség „én”-nek, a másik lelkit pedig, amelyben ez folytatódik, és mint tudattalan viselkedik, Groddeck szóhasználata szerint „Es”-nek nevezzük.

[…] Az egyén a mi számunkra az a fel nem ismert és tudattalan lelki ösztön-én, amelynek felületén helyezkedik el az érzékelő-rendszerből mint magból kifejlett én. […]

Ámde az elfojtott is összefolyik ezzel az ösztön-énnel, az csak egy része ennek. Az elfojtottat csak az éntől választják el élesen az elfojtás okozta ellenállások, az ösztön-énen keresztül azonban az énnel közlekedhet.

Sigmund Freud: Az ősvalami és az én.

In: A pszichoanalízis és modern irányzatai.

Gondolat, Budapest, 1971, 148-149. o.

Hollós István és Duhes Géza ford.

Freud, mint a 13.2. ábra mutatja, hajlott arra is, hogy neurológiailag értelmezze a funkcionális fogalmakat, mintegy rávetítve az agytérképre az Én és az ösztön-én fogalmát. Ez még szó szerint topográfiai modell.

David Rapaport igyekszik egyértelműbb lenni a pozitivista tudományelméleti beszédmóddal átitatott amerikai közegben. Itt már a folyamatokból előálló, viszonylag lassan változó szerveződésekről lesz szó, s nem eleve kész struktúrákról.

1. 
   A viselkedés strukturális meghatározóit mint közbenső változókat vezették be annak a megfigyelésnek a magyarázatára, hogy a motivációk a viselkedést nem határozzák meg egyértelműen.
   
2. 
   A strukturális meghatározók abban különböznek a motivációs meghatározóktól, hogy viszonylag állandóak: aránylag lassan változnak.
   
3. 
   Vannak veleszületett és szerzett szerkezetek: elsődleges és másodlagos autonómiájú készülékek.
   
4. 
   A struktúraépítés átalakítja a motivációkat, és ezzel új (nagyobb fokban semlegesített) motivációkat hoz létre.
   
5. 
   A felépített struktúrák és az ezekből eredő motivációk a viselkedés aránylag autonóm meghatározóivá lehetnek.
   

David Rapaport: A pszichoanalitikus elmélet szerkezete. In: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Budapest, 1971, 286. o.

Buda Béla ford.

Rapaport azt is világosan látja, hogy milyen kitüntetett szerepe van a pszichoanalízis természettudományos (alkalmazkodási) értelmezésében azoknak az új törekvéseknek, amelyek a viszonylag autonóm én-összetevőket hangsúlyozzák.

A valóság negyedik, Hartmanntól származó koncepciója radikális fejlemény: a szervezet, mint az evolúció terméke, a valósághoz alkalmazkodott, vagy erre potenciálisan alkalmazkodott állapotban születik. Az elsődleges auto- nómiájú én-készülékek eszközei és egyúttal biztosítékai annak, hogy az ember fel van készülve „egy elvárható átlagos környezethez” való alkalmazkodásra. Alacsonyabb fejlődési fokon álló állatok esetében az ösztönök a valósághoz való alkalmazkodás biztosítékai; az emberi késztetések ezt a szerepet már nem töltik be teljesen, s így az ember vele született alkalmazkodó-képessége inkább potenciális, mint valóságos valami; az alkalmazkodási folyamatok fontosabbak, mint a vele született alkalmazkodás. A viselkedés belülről fakadó szabályozásának ez a lehetősége az énfejlődés folyamán aktualizálódik, s ezzel az én lesz az emberi alkalmazkodás szerve.

Ebben a felfogásban a valóság és az ahhoz való adaptáció és adaptáltság sokkal nagyobb szerepet játszik, mint Freud harmadik elméletében: minden viselkedésnek ezek a mátrixai. Hartmann fogalmai a viszonylagos autonómiáról, másodlagos autonómiáról, automatizációról és neutralizációról az első olyan fogalmi rendszer, melynek alapján meg lehet érteni a másodlagos folyamat fejlődését és funkcióját mint az emberi alkalmazkodás egyik lényeges eszközét.

13.2. ábra. Freud vázlata a lelki élet felépítéséről és kapcsolatáról az aggyal Akust.: akusztikus kéregrész, W-Bw: észlelési tudat, Vbrv: tudatelőttes, Ich: én, Es: ösztönén, Vdgt: az elfojtott

Olyan értelmezés ez, amely az „elvárt környezet” és a nyitott program hangsúlyozásával összhangba hozható a mai etológiai és evolúciós pszichológiai felfogásokkal is.

Mindezek persze csak a dimenziók: a metapszi- chológia elfogadása voltaképpen a dimenziókra vonatkozó pszichoanalitikus általánosítások részletes elfogadását is jelenti, annak elfogadását, hogy közelebbről milyen szakaszai vannak a fejlődésnek. Sokat lehet vitatkozni – meg is teszik ezt mind az analitikusok, mind a külső bírálók –, hogy itt szükségszerű dimenziókról van-e szó, hogyan kapcsolódnak azok egymáshoz, melyik az elsődleges, s így tovább. Ennek részletezése helyett két mozzanatot emelnék ki a metapszichológiai rendszerből. Az egyik, hogy ez a sorétűség adja meg az analitikus gondolkodás túldetermináltsági keretét: minden egyedi esemény értelmezhető (sőt értelmezendő is) feszültségi, fejlődési, Én-pszichológiai, energetikai szempontból egyaránt. Másrészt, mint erre a kitűnő kísérleti pszichológus Ernest Hilgard (1962/1983) mutatott világosan rá, az öt dimenzió voltaképpen egy alapvető kettősséget fed le: viselkedésünket rövid távú, helyzetileg érvényesülő (dinamikus és ökonomikus), ahisztorikus és hosszú távú, hiszto- rikus tényezők (strukturális, genetikus, és adaptív szempont) együttese befolyásolja. Viselkedésünk egyszerre függvénye múltunknak s a helyzetnek – ami annyira általános megfogalmazás, hogy nemigen lenne, aki ne fogadná el akár az ötvnes évek behavioristái, akár a mai kognitív pszichológusok közül.

Vitatott kérdések – Alternatív értelmezések a nemi efojtásról: Michel Foucault

Ment-e a boldogság a felvilágosodással előbbre? Ezt a Rousseau-Vörös- marty-típusú kérdést (Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e / A könyvek által a világ elébb) persze a szexualitással kapcsolatban is fel-feltesszük, különösen Freudra nézve. Vajon kevesebb-e a nemi nyomorúság okozta szenvedés a pszichoanalitikus felvilágosító munka eredményeként, vagy, kiforgatva azt, amit a szerelmi divatokról szólva Aldous Huxley mond, az emberek úgy is megtalálják nyomorúságuk új terepeit. A felvilágosodásról gondolkodó Michel Foucault (1996) tágabb léptéket vesz a szexualitás és a hatalom viszonyát elemző munkájában. Számára a kulcskérdés az, vajon volt-e olyan nagy elfojtás, mint ahogyan Freud nyomán hajlamosak vagyunk rekonstruálni, s hogyan vált az ész korában egyszerre oly fontossá s oly elhallgatottá az európai ember számára a szexualitás. A szinte mitologikusan elnyomónak tekintett polgári világ elfojtásainak megkérdőjelezését ismerjük már a Freud-értelme- zésekből: eleinknek is megvolt azért a maguk aktív nemi élete, másképpen mi sem léteznénk. Foucault értelmezési újdonsága, hogy nem pusztán gúnyolódik az elfojtás viszonylagosságán, hanem egyben alternatívát nyújt: az elfojtás kéz a kézben halad a „megismeréssel”.

Volt persze hagyományosan értelmezett elfojtás is a polgári világban, ez azonban talán a munkacentrikus világgal (ha nem Foucault írná, azt mondanánk, a protestáns etikával) kapcsolatos. Kissé ironikusan idézett marxizáló magyarázatában: „a szexualitást, semmi kétség, azért fojtják el olyan szigorúan, mivel összeegyeztethetetlen az általános és intenzív munka követelményével. […] A munkaerő módszeres kizsákmányolásának időszakában nem engedhető meg a féktelen tobzódás a gyönyörökben, csupán az utódnemzésre zsugorított korlátozott élvezet.” (Foucault 1996, 10. o. Ádám Péter ford.), a szexualitás majd ott hódít, ahol s amennyiben megszabadul a munka kényszerítő erejétől.

Foucault igazi találata kettős. A szexualitást illetően nem igaz a köznapi s oly népszerű felszabadító gondolatmenet, miszerint a klasszikus kor, s különösen a 19. század az elfojtás világa lett volna. Elfojtás és diszkurzív megragadás kéz a kézben járnak. S ezáltal a társadalmi „üldöző”, mivel kategorizáló lepkegyűjtő is, egyben „élvező”. A szexualitás elfojtásának története egyben felfedezésének kalandregénye is. A besorolás állandó kényszere, mely a szexualitás gondolkodási diszkurzív tárggyá válásából fakad, pozitív, élménygerjesztő és differenciáló dologgá is válik, mint azt a legendás Charcot-féle Salpetriere bemutatása illusztrálja legjobban: a megfigyelés állandó terepe egyben az örömszerzés állandó terepe is, mondja Foucault, mind a megfigyeltek, mind a guruk, mind a nézők számára, hiszen a francia intellektuális életnek ezek a terepei egyben exteriorizált karteziánus színpadok is, ha szabad Dennett (1991) egy kifejezését elcsenni. A nagy színjáték s másodlagos örömszerzés esélyei a hisztériás (vagyis színjátszó) beteg számára.

Az Állati szaporodás-Emberi szexualitás mint alapvető szembeállítás irányítja a kérdés modern európai kezelését. Az emberi világon belül pedig a Nemzés-Örömszerzés kettősséget a mi kultúránkban nem kell bemutatni; ezt egészíti ki a fokozatosan medikalizálódó nemzés és a pszichiatrizálódó nemzésen kívüli formák szembeállítása.

Foucault erről szólva elsősorban a 19. századról beszél, de érvényes ez a mi világunkra ugyanúgy, mint az Újszövetségre. Már ott is a bűnösnek tartott öröm közepette gyakorlati szükségből, a nemzés és a kapcsolattartás szükségéből megtűrt szexualitásról van szó.

Jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje. A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is férje iránt. […] A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig azt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.

Pál első levele a korinthosiakhoz. 7. rész. 1975-ös ref. Biblia-fordítás.

Az Elfojtás-Diszkurzív gondolkodás Foucault számára a legfontosabb kettősség: egyszerre vagyunk elhallgatók és megragadók, ettől gazdagodik szexuális világunk.

Foucault fontos konkrét párhuzamokat talál a modernség, hogy saját kifejezését használjuk, episztéméje és a szexuális tudás között. A kulcsmozzanat itt a vallomás. A modernség kulcsa az ő felfogásában a vallomásos gondolkodás előtérbe kerülése, annak a technikának, amelynek egyébként a pszichoanalízis is örököse lesz. Fou- cault érdeme, hogy ennek jelentőségét a legkülönbözőbb totalitárius gondolkodásmódokban tetten éri: a megfigyelés a büntetés episztemikus kerete (Foucault 1989). A keresztény gondolkodásban azonban a megfigyelés a belső világra is kiterjed. Ágoston óta érvényes az az önmegfigyelési doktrína, mely szerint a bűnös gondolat kerülése miatt van szükségünk az állandóan munkáló belső szemre, ami viszont azt is feltételezi, hogy belső világunkhoz biztos hozzáférésünk van. Foucault igazi érdekessége a modern ember önmegismerése szempontjából, hogy megmutatja, mennyire folytonos ez a hagyomány a gyónás megújulásától egészen a klinikai „vallomásig”, Freud díványáig. A 19. század közepe csak kételkedett a vallomások szó szerint vehetősé- gében. Freud óta azonban tudjuk, az volt a nagy önbecsapás, hogy hittünk abban, a vallomás a belső áttetszőség révén lehetne őszinte.

Foucault számára a hatalom s a nemiség viszonya a döntő mozzanat. A hatalom mindig csak elnyomó lehet a szexualitással kapcsolatban, csak nemeket mond, korlátokkal szabályoz. Mindez a mi kultúránkban három lépésben vezet az elfojtáshoz: ne tedd;

NE BESZÉLJ RÓLA; A DOLOG NINCS IS. Túl jól ismerjük ezt a mechanizmust a politikai autoritás világából, századunkban még idői mechanizmusa is világos, bár a szexualitásra Foucault a szigorú logikai és idői rendezést megkérdőjelezi.

Ebben a felfogásban a hatalom legyőzte természet egyirányú meghatározottsági viszonya helyett a társadalmiság, s így a szexualitás állandó konstrukciója folyik, közös, kétirányú építkezés: a kultúra megalkotja a maga szexualitását, a kínálkozó nyersanyagot artikulálva.

Mindez a pszichoanalitikus gondolkodásmód újítását is viszonylagossá teszi Foucault szemében: a lényegi új mozzanat, hogy már a klasszikus gyónás és lelkigyakorlat világa a családba szelídíti a szexualitást, s ezt mintegy megfordítja a pszichoanalízis. A pszichoanalízisről Focault sok újat próbál mondani más munkáiban is. A Lhistoire de la Folie (1961, 2004) már rámutat arra, hogy a pszichoanalízis újítása nem egyszerűen a lelki bajok emberi magyarázatkeresése, hanem az, hogy a pozitivista korban felújítja a kapcsolatot az „esztelen- ség” folyamataival. A szexualitásról szólva Freud három újdonsága kap hangsúlyt. Foucault szerint nem a szexualitás felfedezése, a szokásos botránykő itt az új elem, hiszen ez állandó modern diskurzus tárgya. Az egyik eredeti mozzanat Foucault szerint Freudban az ösztön, a bio- logikum olyan megőrzése, hogy az nem degenerációs és eugenikai kontextusban jelenik meg. Általában is nagy hangsúlyt kap újabban, hogy Freud mint klinikus eredetiségének is döntő mozzanata, hogy degeneráció helyett élettörténetről beszél. Azt mondhatnánk, máshonnan, az egyetemes és egyéni mozzanatok magyarázó értékéből kiindulva, hogy Freud személyiségtani újításának az általános forgatókönyv közepette az egyéni élettörténet magyarázó erejét tarthatjuk. Freud másik újítása a törvény, mégpedig az általános törvény előtérbe állítása, például s főként a vérfertőzési tilalom s a hozzá kapcsolódó családszervezeti mozzanatok. A harmadik újítás a családi mozzanat beemelése a magyarázatba. Ebben a pszichoanalízis a polgári kor szülötte: a polgári korban egyre inkább a család lesz a nemiség terepe, Freudnál a fordulat csak az lenne Focault szerint, hogy ezzel a család a nemiség zavarainak nemcsak terepévé válik, hanem okává is.

Kimarad persze Focault távlataiból is számos dolog, főleg azért, mert későbbi fejlemény. Az egyik, hogy vajon tényleg oly kompetitív s ezért hatalomorientált dolog-e az emberi szexualitás? A hatvanas évek szexuális forradalma, például Marcuséra is hivatkozva, próbálta már azt sugallani, hogy nem. Ha kivesszük a nemiséget a hatalom diskurzusának hatálya alól, akkor az nem lesz a hiányökonómia része, ahogy nemcsak a hatalom, de Freud is képzelte, hanem azon ritka szabad dolgok terepévé válik, ahol az egyik ember java nem verseng a másikéval.

Az evolúciós pszichológia új alternatívákat kínál itt. Számos kísérlet születik arra, hogy az emberi szexualitás változataiban felfedje az egyetemest, amely egy sajátos állatfajt mutat, a maga promiszkuitásának s gondoskodásának kettősségeivel.

3.5. A radikális és a konzervatív Freud

Nem kevésbé megosztott a kép Freud társadalmi mondanivalóját s társadalomképét illetően. A pszichoanalitikusok forradalmárnak tartják: azáltal, hogy az erkölcs s a vallás, sőt az egész kultúra lényegét elfojtási rendszerként mutatja be, a kegyetlen leleplező felvilágosítók csapatába sorolódik. Illúziók nélkül, keserűen nézünk szembe azzal, hogy kultúránk korántsem a hagyományos erkölcstanoknak megfelelő nemes és magasztos ideálokon, hanem földhözragadt tényezőkön, a szexualitás keserű szabályozásán alapszik. A népszerű irodalom, a tömegkultúra is sokszor mutatja be őt forradalmárként, de más értelemben. Freud a szexualitás előtérbe helyezésével sokszor a modern szexuális erkölcsök fellazulásának prófétájává válik. Itt azonban a modell kereséséről van csak szó: igazabbat mond Doctorow, mikor azt emeli ki, hogy megjött Freud, és azóta vége a felhőtlen szex korszakának.

Freud közvetlen fogadtatása Amerikában még semmi rosszat nem ígért. Néhány elmegyógyász megértette a fontosságát, de a közönség java része csak afféle német szexológust látott benne, a szabad szerelem apostolát, aki ha mocskos dolgokról beszél, nagy szavakat használ. Legalább egy évtizednek kellett eltelnie, amíg Freud bosz- szúja beért, s ő tanúja lehetett, hogy eszméi miként teszik tönkre a szexet Amerikában egyszer s mindenkorra.

1. 
   L. Doctorow: Ragtime.
   

Budapest, Európa, 1979, 38-39. o.

Göncz Árpád ford.

Kétségtelen persze, hogy a harmincas években létrejöttek olyan, később renegátnak bizonyuló mozgalmak a pszichoanalízisen belül, melyek az elfojtás felszámolását állították be társadalmi hivatásként, s kifejezetten gyakorlati szexuális felszabadítást hirdettek Freudra hivatkozva. Itt elsősorban Wilhelm Reich munkásságára és az általa kezdeményezett nemi fel- világosító-felszabadító mozgalomra kell gondolnunk a weimari Németországban (lásd 14. fejezet).

A másik tézis szerint Freud alapjában véve konzervatív gondolkodó. Lemondást hirdet, azt, hogy a libidó állandóan ellentétben áll a kultúrával, egész civilizációnk szomorú felhangú, egyre növekvő el- fojtási rendszer. Freud egész emberképében, hangzik gyakran a vád, nem tudott megszabadulni kora viktoriánus erkölcseitől. Az Ödipusz-mitológia nem más, mint az apauralmi családmodell elkerülhetetlenként feltüntetése, sőt, sokan odáig mennek, hogy ebben az apauralmi modellben, Freud gondolatmenetét megfordítva, a Monarchia elnyomó-paternalista társadalmi berendezkedésének leképezését látják. Az apa hatalmának alapja a király hatalma, s ebből lesz a felettes Én formájában a szexualitás feletti ellenőrzés.

A pszichoanalízis pontos helye a szexualitás történetében sem triviális, mint a vitatott kérdések mutatja. Sokféle radikális olvasat született az ötvenes évektől, melyek Freudnak ezt a feltételezett konzervativizmusát bírálják, illetve azt akarják kimutatni, hogy az igazi Freud nem konzervatív, csak a követők kezében vált azzá. Erich Fromm (lásd 14. fejezet), a frankfurti iskola marxizmusát és a pszichoanalízis rekonstrukcióját kombináló munkáiban egyenest arra az eretnekségre vetemedik, hogy a gyermekkori csábítás elméletének elvetését tartja a kulcsmozzanatnak. A gyermeki szexualitás felfedezése, a freudisták szerint e döntő intellektuális áttörés tulajdonképpen engedmény a viktoriánus erkölcsnek. Annak a puritán szemléletnek az újramegjele- nítése lenne tudományos köntösben, mely szerint a gyerekek magukra hagyva mindenféle disznósággal foglalkoznának, szigorú vigyázó nevelésünk ezt a „gonoszt kell kiverje” belőlük. A forradalmi Freud eszerint a csábításteória Freudja lenne.

Érdemes felidézni, hogy Ferenczi Sándor nevezetes nyelvzavarelmélete sajátos megoldást kínál itt. Feren- czi értelmezésében valódi kommunikációs félreértésről van szó a csábítási helyzetben. Amit a gyermek kedvességnek értelmez és szán, azt a felnőtt etológiai kiváltóinger-rendszere csábításnak értelmezi.

Mindenekelőtt igazolódott az az előbb említett gyanúm, hogy a traumának, különösképpen a szexuális traumának, mint betegségkeltő tényezőnek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Még tekintélyes, puritán szellemtől áthatott családok gyermekei is gyakrabban esnek megerőszakolás áldozatául, mint ahogy eddig gondoltuk. […] Egy felnőtt és egy gyerek szereti egymást; a gyerekben kialakul az a játékos fantázia, hogy a felnőttel az anyaszerepet játssza. E játék ölthet erotikus formákat is, rendszerint azonban végig a gyengédség szintjén marad. Nem így azonban a kóros hajlamú felnőttek esetében, különösen akkor, ha valamilyen egyéb szerencsétlenség vagy részegítő anyagok élvezete miatt egyensúlyukban és önfegyelmükben zavar áll be. A gyerek játékait ösz- szetévesztik egy szexuálisan érett személy vágyaival, és a következményekre való tekintet nélkül szexuális cselekményekre ragadtatják magukat. Napirenden vannak olyan kislányok tényleges megerőszakolásai, akik még alig nőttek ki a csecsemőkorból, hasonlóan a szexuális cselekmények felnőtt nők és kisfiúk között, valamint homoszexuális jellegű erőszakos közösülések is.

Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. 219-220. o.

Herbert Marcuse (1898-1979) Fromm-mal szemben viszont úgy véli, hogy Freud a technológiai racionalitással elégedetlen német romantikus lázadó szemlélet örököse. A német idealizmus utódaként az Erószt mint a nyárspolgári értelemben vett civilizáció örök ellentétét fogja fel. Kultúra és ösztön ellentmondása Freudnál nem konzervatív, hanem lázadó gondolat. Freudot szerinte tulajdonképpen azok az amerikai neofreudisták árulják el, akik a pszichoanalitikus gyakorlatban az alkalmazkodásra helyezik a hangsúlyt; Freud eredeti üzenete nem az alkalmazkodás kiemelése, hanem az örök elégedetlenség forrásának új koncipiálása a libidó általánosított fogalmában.

A konzervatív Freud versus felszabadító Freud vita a filozófusok és pszichoanalitikusok magánügyéből különösen kiélezett társadalmi kérdéssé vált a hatvanas évek végén a diákmozgalmak őskeresése során. Sok helyütt, főként Amerikában ugyanis ezek a mozgalmak a puritán etikával és munkacentrikus életvitellel szembeállított örömközpontú életvitel mozgalmai is voltak. A jelszavak mögött észrevették azt a fontos intellektuális kérdést is, hogy magának az emberi szexualitásnak a szempontjából a pszichoanalízis értelmezése annak függvénye, hogy a nemiséget is a korlátozott erőforrásokkal gazdálkodó ökonómiai emberkép keretében értelmezzük-e (mint versengés terepét, amit alapvetően antagonizmusok jellemeznek), vagy mint az emberi élet olyan szféráját (gondoljunk itt a szeretet kultuszára például Frommnál), amely épp azzal képes az emberek egymáshoz közelítésére, hogy nem vagy nem szükségszerűen a hiányökonómiának megfelelően szerveződött. Tovább fokozta a konzervatív Freuddal kapcsolatos vitákat annak előtérbe kerülése, hogy a hagyományos pszichoanalitikus doktrína a női szexualitást s a női szerepeket illetően meglehetősen konzervatív. Ez meglehetősen erőteljes paternalisztikus tanítás annak a fényében, hogy a pszichoanalízis sok korai neves páciense nő volt. A női fejlődést csökevé- nyesnek tartja éppen azért, mert nincsen erősen büntető apa, tárgyváltásra van szükség a pici gyerek anyaközpontúsága és a későbbi apaszeretet között. Az egész női létet a férfival szembeni irigységre (péniszirigység) építi. Könnyű elképzelni, hogy a nők felszabadulási mozgalma milyen felhanggal értékeli ezeket az eszméket.

A két háború közti kor, mint a 14. fejezetben látni fogjuk, a pszichoanalízis amerikanizálódásának korszaka is. Ennek jellemzői lesznek a társadalmi alkalmazkodás előtérbe helyezése a terápiában, és az analitikus jelszavak terjesztése a közvélemény irányába.

Kétségtelen azonban, hogy a pszichoanalitikus felfogás különböző lehetséges rekonstrukciói (konzervatív, forradalmi, megengedően liberális) mellett a pszichoanalitikus gondolkodás a hétköznapokban mint liberalizáló tényező hatott. A gyermeknevelési szokások, a populáris pszichoanalízis hatására Amerikában és számos európai országban megváltoztak. A mégoly pici gyerek gondjait is átlátjuk. Nem vagyunk annyira erőszakosak a korai szokásalakításban, a szeretetigényben nem csak nyűgöt látunk, s így tovább. (Ezek áttekintésére lásd Vajda Zsuzsanna, 1995 könyvét.) Hatását tekintve tehát mindenképpen felvilágosító és ezen át liberalizáló elméletként él a pszichoanalízis a társadalomban.

3.6. Kulcsfogalmak

4.13. táblázat -

álomfejtés	libidó
elhárítás	magyarázat
Én	ösztön-én
értelmezés	tárgykapcsolat-elmélet
felettes én	tudattalan

Szakirodalmi eligazító

A pszichoanalízis előzményeire: a tudattalanról Whyte, Ellenberger (1970; 1993) gazdag források. Dénes Magda (1976) Herbart-könyve a tudattalanról is ír. Wundt (1921) tudattalanfelfogása magyarul is olvasható. Eduard Hartmann részletes ismertetése magyarul Alexander

Bernát (1884) könyvében található, az irracionalista hagyományra Marcuse (1955) is alapvető forrás még. A lelki betegségek kezelésének történetéhez: Alexander és Se- lesnick tankönyve, Foucault (2004) könyve használható. O’Neill kis tankönyve is jó összefoglaló az organikus szemléletről. A hipnózis történetéhez Mészáros István könyve jó forrás. Freud élete és a pszichoanalitikus mozgalom tekintetében Freud (1989) önéletrajzi kötete mellett Jones könyve a hívő, Sulloway (1987) pedig a kritikus szemlélő. Sartre (1987) a művész izgalmas változata Freud sorsfordulóiról. A pszichoanalízis klasszikus szövegei ma már sok formában hozzáférhetőek. Legmegbízhatóbb magyarul a Cserépfalvi Kiadó Erős Ferenc szerkesztette életműválogatása. A pszichoanalízis dilemmáira a libidó kérdéskörére Marcuse (1955) és Sartre (1936), a biologizmusra

Sulloway (1987) emelendő ki. Hermann Imre (1986; 1987; 1988) új kiadásban is olvasható. A hermeneutikus Freud értelmezéséhez Halász forrásai mellett Ricoeur (1987; 1999) részletei magyarul is hozzáférhetőek, valamint Szummer Csaba könyve, s az általa és Erős Ferenc által szerkesztett szöveggyűjtemény. A pszichoanalitikus emberkép társadalmi értelmezéseiről Erős (1986) kiváló feldolgozás. Laplanche és Pontalis szótára számos klasszikus kérdésben biztos kiindulópont, a magyar történetre pedig Harmat Pál munkái.

5. fejezet - 15. RÉSZ – A nagy iskolák nyomában és árnyékában

A 20. század közepén a pszichológia képét kétségkívül a három nagy irányzat, azok harca, meghaso- nulásai (a különböző neo táborok megjelenése) határozzák meg. Hetven év távlatából azonban mára már világosan látjuk, hogy a pszichológia sorsába ugyanilyen jelentőséggel szóltak bele azok a kevésbé zajos s kevésbé szervezkedő törekvések, melyek a nagy iskolák táborhelyei mentén helyezkedtek el. Részben megerősödnek s külön integrációs programokat alakítanak ki az ágazati pszichológiák, s saját úton fejlődnek különböző alkalmazott lélektani területek. Emellett külön kisebb elméleti pszichológiák is létrejönnek az egész lélektan átfogásának ambíciójával.

Intellektuális hozamuk mai újrafelfedezésükkor vált világossá; részeredményeikben s módszertani kérdésekben pedig sokszor úgy tűnik, többel gazdagították a pszichológiát, mint nagyobb port kavaró társaik. Átfogó jellemzőjük, hogy toleránsak a pszichológiai elméletalkotásban: az embert bonyolultabb lényként képzelik el ahhoz, hogy viselkedésének egyetlen meghatározója mindent magyarázni tudjon vele kapcsolatban. Emellett olyan gondolati modelleket állítanak mintaként előtérbe, melyek kevésbé nyilvánvalóak, mint a nagy iskolák törekvései, illetve amelyek egyes ágazati pszichológiákat emelnek magyarázati rangra az egész pszichológiában.

Könyvem e részének felépítése a nagy irányzatok s az árnyékukban körvonalazódó többi integráció kettősségét próbálja tükrözni. A különböző mélylélektani irányzatok és a neobehaviorizmus adják meg azt a keretet, melyek közé beiktatom az egyéb integrációkat. Az elrendezés célja, hogy éreztesse, milyen kölcsönhatások jöttek létre a nagy iskolák s a kisebb irányzatok közt, s hogyan vezet ez a kölcsönhatás a mai lélektan arculatának formálódásához.

1. 14. FEJEZET – A mélylélektani iskolák: a pszichoanalízis megoszlásai és a neofreudizmus

A pszichológia kulcsproblémája nem egy ösztönös vágy kielégítése vagy frusztrációja, hanem az egyén és a világ közötti sajátos viszony.

Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől. 1993, 235. o. Bíró Dávid ford.

1.1. A pszichoanalízis áthatja a kultúrát

A pszichoanalízis mindenki által elismert nagy érdeme, hogy előtérbe helyezte minden megismerés és viselkedés vágyak által befolyásoltságát és a kora gyermekkor jelentőségét. Emellett mint klinikai irányzat, magának a pszichoterápiás szemléletnek az úttörője az egész modern pszichológiában. Ennek köszönhetően hatása a huszadik század közepén között jóval túlmegy a közvetlen analitikus mozgalmon. Olyan kutatók, mint Piaget és Watson, sőt, a fiatal Vigotszkij adóznak Freud fejlődési gondolatainak. Általában is igaz, hogy számos más irányzathoz tartozó pszichológus, akik a klinikai adatszerzés kizárólagosságában vagy bizonyító értékében egyáltalán nem osztják az analitikusok felfogását, Freud klinikai tapasztalaton alapuló téziseiből hipotéziseket merítenek a hagyományos kutatási módszereket használó pszichológiai munkához. A gyermeknevelési szokások és a személyiség kapcsolatának kiterjedt elemzése, például jellegzetes behaviorista témává válik, a szexuális elfojtás és tekintélyelvűség kapcsolatának vizsgálata pedig a szociálpszichológia és a szocializációkutatás nagy témája lesz. A klinikai módszer kizárólagos használatát és a kultúrtörténeti spekulációkat azonban általában éles kritikával illetik pszichológusok és filozófusok egyaránt.

A pszichoanalízis hatásának megértéséhez azonban azt is tudnunk kell, hogy a két háború között a pszichoanalízis messze túlmutat a pszichológián és a pszichiátrián. Hipotéziseket és vitatémákat ad más társadalomtudományoknak. A néprajzban Freudnak az elfojtás és a kultúra kapcsolatára vonatkozó nézetei találnak nagy visszhangra. A magyar Róheim Géza (1891-1953) népszokások és mítoszok szimbolikus értékét tárja fel az analitikus értelmezés technikájával, majd törzsi népek közötti expedíciói során mini „pszichoanalíziseket” végezve igazolni véli az Ödipusz-komplexus egyetemességét. Bronislaw Malinowski (1884-1982), a lengyelbrit antropológus a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkái alapján viszont éppen ezt az egyetemességet kérdőjelezi meg, hogy azután az amerikai Margaret Mead (1901-1978) egyenesen a férfi és nő közötti viszonyok s a szocializáció menetének határozott relativitását hirdesse különböző kultúrák összehasonlítása alapján (1970). A viták azóta is tartanak. Akárcsak az irodalomtudományban, ahol a pszichoanalitikus szublimáció és elaboráció eszmerendszere Freud úttörő tanulmányai nyomán úgy jelenik, meg mint királyi út az alkotás keletkezésének elemzéséhez. A kritikus elmék, pl. a magyar származású Hauser Arnold (1980) azt vetik fel ez ellen, hogy hol marad a konfliktusok mögött a mű, a művészet specifikuma. Ez a folyamat nem állt meg a harmincas években. Mint Bókay és Erős (1998) tüzetes szöveggyűjteménye megmutatja, a mélylélektani művészetértelmezés a hermeneuti- kus és a posztmodern irodalomelméleti törekvések keretében még új lendületet s új szellemi orientációt is vett.

Mindez egy tágabb érvényű folyamatot is tükröz. A pszichoanalízis nemcsak sok társadalomtudománynak lett megtermékenyítője s a szellemi élet része (gondoljunk csak József Attilára és a magyar szellemi életre a harmincas években), hanem gondolatrendszere „lesüllyedt kultúraként” a hétköznapi gondolkodás részévé is vált. Sokan észrevették, hogy Freud igazi hatása nem is a díványokon át valósul meg, hanem abban, hogy megváltoztatja az ember képét saját magáról. A nem tudatos meghatározottság, a vágyak és a szexualitás mindenütt jelenléte, a gyermeki örömszerzés (ha nem is a szexualitás) az ember önképét megváltoztatva, gyakorlatának befolyásolójává is válnak. Kétségtelenül leegyszerűsített a pszichoanalízisnek ez a szociális reprezentációja (Moscovici 1968), de igen nagy hatású.

Ennek a nagy hétköznapi hatásnak az előrebocsátása mellett természetesen a pszichoanalízis maga mint irányzat is állandóan változik és fejlődik. Említettem már, hogy mozgalmi jellege révén ez a változás frakciózások és szakadárságok formáját ölti.

1.2. Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája

Freud ismételten tanítványai lelkére kötötte, hogy egyetlen elv van, amit nem szabad feladniuk, a szexualitás elmélete. A pszichoanalízis mozgalmi jellegéből s az apa-gyerek kapcsolatszerű kötődésekből logikusan következett, hogy közvetlen tanítványai egy része éppen ezt adta fel. Az első lázadások, melyek máig sikeres alternatív mozgalmakat hívtak életre, a libidó helyett az emberi értékkonfliktusokat vagy a szociális tényezőket állítottak előtérbe. Az ösztön vitális tényezője helyett valami magasz- tosabbat vagy szociálisabbat keresnek mindent magyarázó elvként. Kulturális szempontból olyan ez, mintha a Spranger munkáiban is megtestesült szellemtudományos irányt, majd később a húszas évek egész német szellemi életének értékválságát vitték volna át a mélylélektanba naturalizmus elleni hangsúlyaikkal. Mélylélektani iskoláknak szoktuk

nevezni őket, hiszen a nem tudatos determinációt ők is elfogadják.

Jung igen határozottan képviseli azt a gondolatot, hogy tudattalan működéseinkben olyan elemek jönnek elő, amelyek csak egy ősibb, nem a mi egyéni életünkből származó tapasztalatra utalnak.