A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Hol van az „egész”?

A filozófiai és a természettudományos hagyomány másik dilemmáját érinti ez: vajon pusztán az emberi elme-e az egészek forrása? Az értelmetlen, elementáris világnak csupán szellemünk ad-e mintát, ahogy Kant ismeretelmélete sugallja, a világba rendet teremtő a priori kategóriák fogalmával, vagy pedig, ahogy a német kultúrában Goethe hirdeti morfológiájában, a dolgok alakja, szerveződése, a részeket egységbe szervező mintázat magukban a dolgokban keresendő. A német romantikus filozófiai hagyomány erre a szerveződési problémára használja a Gestalt fogalmát: a szervezett, értelmes egész jelentésében. Az alaklélektan állásfoglalása itt is egyértelmű: az egészek nem csak az elme adalékai a kaotikus világhoz, maga a világ rendezett és szervezett. Mint Egon Brunswik (1929/1983) elemzi, az alaklélektan a klasszikus dilemmákban az egészek többletjellege, s ugyanakkor nem pusztán az elme által megkreált volta mellett állt ki. A 12.1. ábra mutatja Brunswik elemzésében, hogy a korban (1910 és 1930 között) milyen különböző formákban merült fel az egészlegesség mint a szerveződés kérdése a pszichológiában. Jól látható ebből, hogy az alaklélektan a pszichológiai holizmus tekintetében egy gazdag palettába illeszkedik, nem magányos harcos. Állásfoglalásai azonban nagyon határozottak és radikálisak.

4.5. táblázat - 12.1. táblázat A behaviorizmus és az alaklélektan mint a klasszikus tudatlélektan eltérő bírálatai Woodworth (1948) alapján. A középső oszlop a kiindulópont, a két szélső azt mutatja, hogy mi a két irányzat reakciója az adott mozzanatokra

Behaviorizmus	Tudatlélektan	Alaklélektan
szubjektív, száműzendő	elemi érzet	atomista, egész kell
intellektualisztikus, S-R kell helyette	asszociáció	additív, helyette szerveződés kell
szubjektív, le vele	introspekció	túl elemző, naivabb beszámoló kell

12.1. ábra. Az egészgondolat különböző megjelenései a századelő pszichológiájában Egon Brunswik (1929/1983, 188. o.) nyomán

2.1.1. Pszichológiai gyökerek

A filozófiai gyökerek mellett számos közvetlen mozzanat is hozzájárult a századforduló táján a majdani alaklélektani irány sajátos hangsúlyainak kialakulásához. Ezek egy része – mint a 9. fejezetben is láttuk már – a kísérleti pszichológia világában fogalmazódott meg. Maga az egészek s az egészleges szerveződés kérdése nem idegen a német pszichológiától. Már Wundt (1898; 1921) is úgy vélte, hogy az elemeken túl kell valamilyen „erőfeszítés”, mely másodlagos, magasabb szerveződést visz az érzéki elemek kaotikus világába. Ennek felelne meg az appercepció előtérbe helyezése kései munkáiban. Ernst Mach pedig, mint láttuk (9. fejezet), az alaki minőségek jelentőségét már felfedezte: a forma, ez az alaklélektani gondolkodásban oly központi szerepűvé vált mozzanat, az egyéb tulajdonságoktól függetlenül észlelhető sajátosság, melyet meghatározott ingerjegyek hívnak elő.

2.1.1.1. A melódia mint egész

Az alaklélektan gondolatmenetének és világnézetének keletkezése szempontjából kiemelkedő jelentősége volt annak, hogy Christian von Ehren- fels (1859-1932) 1890-ben a melódia élményét elemezve rámutatott arra, hogy az egészek sajátos új jelenségeket mutatnak a részekhez képest. Az alaki minőségek nem vezethetőek le az elemekből, de azok mintegy alapot képeznek számukra. Ilyen értelemben Ehrenfels félúton áll az egészek levezetett kezelése és az alaklélektanban bevezetett domináló felfogása között. A dallam elemzésénél számára az a kiinduló kérdés, hogy „vajon a melódia felfogásakor a tudat az n különálló elemnél többet ad-e a reprezentációhoz” (von Ehrenfels, 1890/1988, 85. o.). Mind a dallamra, mind a téri formákra azzal érvel Ehrenfels, hogy két mozzanat támasztja alá a nem szummatív jelleget.

1. 
   Az elemek változása az összkép változáshoz vezet. Ha egy dallamot alkotó egyetlen hangot megváltoztatunk, az egész dallam megváltozik. Az egész nem szummatív jellegű, túllép a részeken.
   
2. 
   Transzponálhatóság. Ugyanaz a dallam áthelyezhető egy oktávval – amikor minden elemet megváltoztatunk –, s a dallam, az alaki minőség azonos marad.
   

Ez azonban nem igaz a nem dallam jellegű, diszharmonikus hangkombinációkra: ott az alkotóelemek megtartják egyedi voltukat.

A valódi egészek tehát kiemelkednek az őket alkotó elemek világából, mintegy uralkodnak felettük. Ennek a jellegzetességnek a megjelölésére vezeti be Ehrenfels az alaki minőség fogalmát. Ehrenfels központi szereplő abban a tekintetben, hogy egyszerre szeretné hirdetni az egészlegesség autonóm, nem levezetett voltát, s ugyanakkor megalapozottságát az elemekben. Ennek megfelelően támaszkodnak rá, illetve voltak rá hatással mind a konstrukcionis- ta felfogások, mind az alaki szerveződés önállóságát s automatikusságát hirdető berlini alaklélektani iskola. Ezt a kettős s ugyanakkor középponti szerepét mutatja a 12.2. ábra.

Ehrenfels egyébként nem olyan egycikkes szerző, mint a pszichológiatörténetekből tűnne. Brentano és Meinong tanítványa volt, de Mach ismeretelméleti ökonómiája és darwini gondolatai is befolyásolták. Évtizedeken át a Prágai Egyetem tanára. Egy biológiai alapú, ugyanakkor emergentista, a fejlődést és a viszonylagosságot együtt feltételező értékelméletet propagált (1897-98; 1988), majd hosszú időn át a nemi erkölcs kérdéseivel foglakozott. Még Freud is felfigyelt rá. Ehrenfels ugyanis – akárcsak évtizedek múlva Bertrand Russell – a szabadabb szexualitás és a házasságok álszentség nélküli szervezése mellett állt ki. Ha úgy tetszik, a szabad szerelem darwini érvelést használó propa- gátora volt (Ehrenfels 1907).

12.2. ábra. A Gestalt-irányzatok közötti hatásviszonyok Barry Smith (1988, 229. o.) nyomán

2.1.1.2. A grazi „alaki minőség” irányzat

Az egészlegességgondolat továbbvivői a század első évtizedében a grazi iskola képviselői voltak, akikről a 9. fejezetben szóltam már. Csak arra utalnék ismét, hogy a Brentanótól átvett intencionalizmus és aktuspszichológiai gondolatok hogyan kapcsolódnak az egész és az alak fogalomköréhez. Meinong- nál minden megismerésben van egy „alap” és egy ráépült „forma”. Míg azonban az érzetadatokból a formai minőségek egy része automatikusan jön létre, vannak olyanok, pl. a háromszög képzete, melyek aktív erőfeszítés, produkciós folyamat termékei. Vittorio Benussi ezt az aktív-konstruktív, az elme hozzáadó munkájából fakadó felfogását demonstrálta a látás és a tapintás egészleges szerveződései terén. Kimutatta például, hogy a bőr két pontjának egymás utáni ingerlése nyomán néha olyan érzésünk van, mintha elmozdulna valami a bőrön. Ezt a látszólagos mozgásélményt egy produkciós folyamat magyarázza. A kísérlet jól illusztrálja a grazi iskola és a Gestalt-szemlélet radikális eltéréseit: Wertheimer hasonló jelenségeket mutatott ki a látás terén, de produkciós folyamatok helyett az egészleges szerveződés (jelen esetben a látszatmozgás) elsődlegesen adott voltát fogja hangsúlyozni. Vagyis míg a grazi iskola az egészet valamilyen hozzáadás eredményének tartja, az új irány eltörli ezeket a többlet-erőfeszítéseket.

Fontos jellemző, már Ehrernfelsnél is, hogy az alak kérdéskörével foglalkozó szerzők csupa nehezen nyomtatható, de könnyen átélhető és demonstrálható dolgot állítanak előtérbe: a mozgáslátást, a melódia élményét. Ennek érdekes következményei, illetve rejtett oldalai vannak ezen irányzatok kutatási stílusára nézve. Olyan jelenségeket hangsúlyoznak, melyeknél nem a befolyásoló paraméterek részletei az érdekesek, hanem a jelenség megléte. A Gestalt-szerveződéssel foglalkozó klasszikusan nem bizonyít kísérleti csoportokkal, hanem demonstrál. Olyasmit mutat fel, ami mindenki számára kötelezően átélendő s átélhető, különösen azért, mert majd a berlini gestaltosok szerint valójában az ember veleszületett apparátusához tartozik. Másrészt ennek megfelelően mindegyik kutatócsoportban van valami bennfentesség: a hatások olyanok, amelyeket igazából egymás között kell megismernünk. Gondoljunk például a nagyság- vagy a színkonstanciával kapcsolatos neves kísérletekre (Kardos 1934/1984), melyek az idői dinamika miatt nem írhatók le pontosan, át kell élni a hatást, hogy tudjuk, miről is van szó.

2.1.2. Fenomenológiai leírás

Az alaklélektannak az egész problematikára adott válasza szempontjából a kísérleti pszichológiai előzmények mellett különleges jelentősége van a német fenomenológiai hagyománynak, melyről a 9. fejezetben beszéltünk. Megjelenik ez a hatás közvetlen kortársaikkal kapcsolatban is. A leírás terminológiáját illetően sokat merítenek a gestaltosok Edmund Husserl fenomenológiai mozgalmából, anélkül hogy átvennék annak világnézeti implikációit. Abból a husserli gondolatból, hogy a jelenségeket hagyományos ontológiai elkötelezettségeinket (van a külvilág s az azt tükröző tudat) félretéve kell leírni, a pszichológusok egy olyan fenomenológiát érvényesítenek, mely szerint a laboratóriumban félre kell tenni a klasszikus önmegfigyelés torzítóan elemző attitűdjét (ami valójában az elmélet, az elementarizmus betolakodása volt a leírásba). A kísérletek során fenomenológiai leírást kell alkalmazni: a személy oly módon ragadja meg élményeit, ahogy azok közvetlenül adottak számára. Vagyis egy sajátos (vélt) naiv szemléletet kell visszahelyezni méltó posztjára a pszichológiai adatszerzésben, szemben a laboratóriumi tudósok elferdített felfogásával. A klasszikus németes pszichológia például az ingerhiba fogalmának közvetítésével abból indult ki, hogy a tudomány alapja a naiv hozzáállás (tárgyakat látunk, s nem élményeink vannak) levetkőzése: nekünk nem a vélt, hanem a valódi belső világot kell megragadnunk, ami önmagában jelentéstelen elemekből áll. Az alaklélek- tanosok majd azt hirdetik, hogy ez a valódi, elsődleges belvilág jobban hasonlít népi pszichológiánkra, mint azt szerettük volna bevallani.

A fenomenológia tágabb értelemben, a módszeren túlmenően is fontos háttere az alaklélektannak. Fiziológiai doktrínájuk, az izomorfizmus kidolgozása során a német fiziológia, fizika és pszichológia jelenségekből magyarázatot levezető (fenomenolo- gikus) hagyományát követik. Ewald Hering, Ernst Mach és Karl Stumpf e hozzáállás vállalt ősei.

2.1.3. A „mező” a fizikában

Az alaklélektan alakulására nagy hatással volt a kor fizikája is. A fizikai mezőfogalom igen vonzó a gestaltosok számára. Egyrészt felfedezik benne, hogy, miként Planck gondolkodása is sugallja, a tudománynak nem egyszerűen tényeket kell értelmeznie, hanem egy világképet látnak meg (Ash 1980b; 1982). Másrészt a kor fizikájában egy olyan új világképet fedeznek fel, mely szakít a merev, szolid tárgyak közti diszkrét determinációs viszonyokkal s a lokális determinizmussal, s ehelyett nagyobb területekre kiható s az erők dinamikus egyensúlyából fakadó kölcsönhatásokat tételez fel, ideális tömegpontok tehetetlen egymást lökdösése helyett. Az elemeken túllépő mező s az erők dinamikája olyan új természeti világképet ígérnek, mely kezelni tudja a korábban a természettudomány kezéből kicsúszott dolgokat is. A modern fizika iránti vonzalmukban személyes hatások is érvényesültek. Max Planck és Köhler, vagy Wertheimer és Einstein kapcsolata meglehetősen szoros volt. Mindez a fizikalisztikus ihletés fontos tényező volt azért is, mert az alaklélektan (egyebek mellett) válasz is akar lenni a szellemtudományos pszichológia provokatív álláspontjára (10. fejezet). A radikális szellemtudományos felfogás megtagadja a magyarázatra törekvő természettudományos pszichológiától az értelemteli szerveződés kezelését. Az alaklélekta- nosok elismerik, hogy a jelentés s értelem központi kérdések a pszichológiában. Azt hirdetik azonban, hogy a Gestalt fogalma segítségével ezek természettudományos magyarázatot nyerhetnek. Nincs szükség misztikus új pszichológiákra, a természet s a lélek tudományos szemléletét kell csak megújítani. A tudományos pszichológia nem szükségszerűen atomista s értelmetlen, ahogy akkoriban Spranger állította. Az alaklélektan olyan hozzáállást fog hirdetni a kor „német ideológiai válsága” közepette, mely megőrzi a naturalizmust. Egy új fizika és egy új filozófia olyan elegye akar lenni, mely elutasítja a filozófia naturalizmusbírálatának általános érvényét. Azt is mondhatnánk, hogy az alaklélektan nem adja fel az elemzést a tudományos kutatás hozzáállásait illetően, s ezért nem is lehet „ideológiai holizmuson” tetten érni. Az elemzés ugyanis tekinthető „csak” módszernek, az analitikus gondolkodásmód hagyományának, mely tartalmilag nem szükségszerűen jár együtt a szintézisről való lemondással, vagy akár az egészek hirdetésével magában az elemzett tárgyban, ahogyan azt Sellars (1963) munkáját elemezve Nyíri Kristóf (1994, 172. o. 60. lábjegyzet) találóan megjegyzi.

4.6. táblázat - 12.2. táblázat. A (berlini) alaklélektani felfogás álláspontja a kort izgató kérdésekben néhány alternatív irányzattal szembesítve

Kérdések	Husserl	Grazi iskola	Szellemtudomány	Würzburg	Alaklélektan
Elemek helye	érdektelenek	kiindulópontok	értelmetlenek	nyersanyagok	másodlagosak
Logika szerepe	alapvető	rávitt pattern	nem központi	gondolati séma	érdektelen
Természeti világ	antinaturalista	kiegészítő	érdektelen	kiegészítő	naturalista

Ugyanakkor ez a pszichológia, éppen a fizika-lizmusa révén is, lényegében szenzualista marad. A kor mintázatelvű ihletései közül nem érzékeny a logikai jellegű felvetésekre. Ezt fontos előre hangsúlyozni, mert ez magyarázza az alaklélektani gondolkodás felemás fogadtatását a mai kognitív szemléletben. A 12.2. táblázat ebből a szempontból mutatja be az alaklélektan eszmei helyzetét. Mindenki elementarizmusellenes, de más módon. A vitatott kérdések pedig ennek értelmezését mutatja az alaklélektanban.

2.2. Az alaklélektani gondolat győzedelmeskedése a látástól a gondolkodásig

2.2.1. A látszatmozgás vizsgálata

1912-ben jelent meg a Würzburgban, Külpénél doktorált Max Wertheimer (1880-1943) dolgozata a mozgáslátásról, melyben csírájában már benne rejlik az egész mozgalom hitvallása. A dolgozat témája látszólag ártatlan: mivel magyarázható, hogy meghatározott feltételek mellett egymás után vetített állóképekből mozgásélmény jön létre. Werthei- mert állítólag egy hosszú utazás során a vasúti pálya mellett látott mozgó póznák élménye indította kísérletsorozata sürgős elvégzésére (vö. Hothersall 1984). Nem túl merész, ha a kor nagy élményét, a mozit is munkálni látjuk itt. Mint már többször idéztem, Crary (1999) rámutatott arra, hogy a látvány és a néző fogalmának megkonstruálásában már a 19. század közepén is központi jelentőségük volt a mozgásos látványt előállító technikai megoldásoknak. A kísérletek során Wertheimer egy függőleges és egy vízszintes vonalat vetített gyors egymásutánban. Kiderült, hogy ha a két ingert csak 50-60 millisecundum választja el egymástól, a személyek (mellékesen Köhler és Koffka, a későbbi mozgalom két vezéralakja) mozgást látnak: például a függőleges vonal „lefordulását” vízszintesbe. Ezt nevezte el Wertheimer phi-jelenségnek, a phenomen (jelenség) szó görög kezdőbetűjéből. Rövidebb időknél a személyek együtt látják a két vonalat, hosszabbaknál pedig egymás után. A pontos be- folyásolókat 1915-ben tárta fel Korte. A jelenség részletei azonban azóta is sok kutatás tárgyát képezik: milyen körülmények között lehet például színek vagy formák átváltását megfigyelni. A korabeli elméletalkotás Wertheimer szerint nem volt képes a jelenség magyarázatára: ahhoz, hogy megmagyarázzuk, hogyan állhat elő két elszigetelt ingerből egy másik élmény (a mozgásé), fel kell tételeznünk, hogy az élményt az ingeregyüttes egésze, belső viszonyai határozzák meg, s nem az egyes ingerek izolált leképezése. Fiziológiailag pedig úgy kell a folyamatot elképzelnünk, hogy a két ingerelt pont között mintegy „rövidzárlat” játszódik le az agykéregben, az ingerület a kisebb izgalmú pontból átáramlik a nagyobb izgalom helyére. Ezt a rövidzárlatot élnénk meg mozgásként. Ezt az elvet fogalmazza meg dolgozata végén Wertheimer mint „kitekintést”. Ennek lényege, hogy mindenképpen fel kell tennünk egészleges agyi folyamatokat is az élmények egészlegességének magyarázatára.

Kitekintés • A vázolt feltevés alapgondolata a következő: az agyfiziológiában az egyes pontok („vezetési asszociációkból” bejósolható) izgalmán kívül specifikus „keresztfolyamatokkal” is foglalkozni kell. Ezek a specifikusan centrális folyamatok az izgalomban lévő pontok között játszódnak le, s jellegzetes módon épülnek fel az egyedi izgalmi folyamatokból. Első pillantásra látható, hogy ez a gondolat még egy további irányba vezet.

Megalapozza azt a gyanúnkat, hogy ott nem kizárólag a (perifériás vagy „asszociatív vezetés” révén) izgalmi állapotban lévő sejteknek az izgalmi folyamatai vagy ezeknek az egyedi izgalmaknak az összességei az érdekesek, hanem számos fontos pszichológiailag feltárandó tényező szempontjából közvetlenül lényegi szerepet játszanak a keresztirányú vagy egészleges folyamatok, melyek az egyes pontok izgalmából speciális egészekként (nagyobb körökként) jönnek létre.

Itt nagyon valószínűsíthető egy viszonylag egyszerű ilyen jellegű funkció: az izgalmi pontok közötti keresztfolyamat (két időileg meghatározott izgalom közötti centrális folyamat), egy sajátos fiziológiai rövidzárlat, megfelel a pszichikus jelenségek szintjén a phi-jelenség- nek. A kísérletek során kapott egyes tények azonban még valami másra is utalnak.

Korábban említettük, hogy a t közbülső idő rövidítésével elérjük a szimultán stádiumot. Itt a két tárgy rendszerint sajátos módon, mint duo in uno, mint kényszerítő össz-Gestalt jelenik meg. Nem egy pontból kiinduló két vonalat látunk, hanem egy sarkot, nem egy vízszintes vonalat alul s egyet felül, hanem a = = = = Gestaltot stb.

Max Wertheimer: A látszatmozgás fiziológiai magyarázata. 1912/1983, 119. o.

2.3. Az érzékleti szerveződés kitüntetett szerepe a gestaltos gondolatrendszerben

A tízes években a mozgáslátás-kísérlet három szereplője – Köhler, Koffka és Wertheimer – hozzálát az új szemléletű egészleges pszichológia kidolgozásához. Közben háttértámogatást is kapnak a Göttingából, G. E. Müllertől Dániába visszatért dán Edgar Rubin (1886-1951) ekkoriban megjelenő munkáitól, melyek szintén a perceptuális szerveződést vizsgálják: a látómező kényszerű szerveződését figurára és háttérre, mely legjobban kétértelmű ábráknál jelenik meg. Vagy serleget látunk, vagy két szembenéző arcot a 12.3. ábrán, s ennek megfelelően változik az ábra maradék része (fizikailag ugyanaz az inger) háttérré. A folyamat automatikus és kényszerű: nincsen olyan helyzet, amelyben nincs figura kiemelve.

12.3. ábra. A figura-háttér szerveződés a nevezetes Rubin-serlegnél

12.4. ábra. A Wertheimer-féle szervező tényezők illusztrációja

Vitatott kérdések – A mozaikmodell ellen

Wertheimer kísérlete már maga elég kihívás volt a klasszikus pszichológia elveivel szemben. Werthei- mer azonban már korai írásaiban és előadásaiban, Ash (1982) szerint már 1913-ban kifejti az ezzel összefüggő átfogó világnézeti alapállást is, mely a mozgalom fő vonzerejét adja: szakítani kell azzal a világképpel, mely a természetet s a lelki jelenséget is elszigetelt mozaikszerű elemek összességeként képzeli el. Ehelyett értelmes egészekbe szervezett világ keretében kell gondolkodnunk, s az alulról felfelé való építkezés helyett felülről lefelé (az egészektől, a struktúrától az elemek felé) kell tudományos mo- delljeinket is kidolgoznunk. S minden elemzésünkben látnunk kell, hogy a döntő kérdés a káosz és a struktúra viszonya. Wertheimer mindezt neves

dolgozatában, mint egy egész világképi szembenállást is megfogalmazza. Olyan szembenállás ez, amelyre ma is érdemes emlékeznünk. Valójában ugyanez a kérdés jön elő, például a mai mozaikelmélet, a konnekcionis- ták, és a szabályelvű strukturalisták,

például a generatív nyelvtan vitáiban. Először a hagyományos ismeretelmélet és pszichológia rejtett előfeltevéseinek jellemzéséből indul ki.

1. 
   Mozaik- vagy kötegtétel:
   

Minden „komplex” mélyén először is alapként az egymás mellett adott elemi tartalmak, állományok (érzések stb.) összege található. Alapjában véve különböző fajtájú elemeknek az összegszerű halmazával, „kötegével” van dolgunk; minden további valamiképpen az elemek „és-ösz- szegére” épül; az érzékeléshez mintegy korábbi tapasztalások „residuumai” járulnak hozzá érzések és némely további faktorok, mint „figyelmi folyamatok”, felfogási folyamatok, akarati eljárások stb.

Még az emlékezet is a tartalom ösz- szegéhez kapcsolódik.

1. 
   Az asszociációs tézis:
   

Ha valamely „a” tartalom egy másik „b”- vel gyakran együtt jelenik meg (a tér-idő kontinuitásban), akkor fellép az a tendencia, hogy az „a” fellépése maga után vonja a „b” megjelenését.

(Ha pl.: pum-lap gyakran együtt van jelen, és ha most véletlen pum felmerül az érzékelésben, úgy a lap is felmerül az ember gondolatában. Így pl. a barátom az ő telefonszámával asszociatív módon „össze van kötve” nálam.)

Az asszociációs törvénynek ez az egyszerű értelme; tekintet nélkül a sok eltérő formulázási módra és tanokra; így van ez a konkrét vizsgálódásokban megalapozva, így alkalmazzák a munkában, a konkrét érvelésben és többnyire így értik ezt a szigorúan tudományos alkalmazásánál is. Ha „asszociált” helyett azt mondják – amint az alkalomszerűen megtörténik -, hogy „egységesen összekapcsolt”, úgy merész konfúzió útján eltörlik a valódi helyzetet (többnyire következmények nélkül).

Az asszociációban egy puszta egzisztenciális kapcsolat van adva, egy kapcsolat, amely csupán valamely tartalom fellépésére vonatkozik. Elvben egymástól idegen természetű dolgok összekapcsolódása; az egymással összekapcsolt tartalmak egymással szemben tetszőlegesek; az egymáshoz való tartalmi viszonyuk elvileg nem jön számításba; hogy egymáshoz képest miként állnak, nem játszik szerepet, nincs semmi egyéb belső befolyásuk, mint a puszta egzisztenciális kapcsolat.

És éppen úgy, mint a tartalmak elvileg tetszőlegesek, ugyanígy tetszőlegesek az egymás mellé sorakoztatott asszociációk maguk is. [...] Ezeknek a tételeknek a részletekben való kialakítására itt nem fektetünk súlyt. Anélkül, hogy az itt lényegeseket ez valamiképp érintené, mindenki pótolhatja felfogása szerint a formulázást. Itt egy kényelmes, a tényekhez és a tudományoshoz közel eső formát választottunk.

Mindkét tézisnek egyszerű módon megfelel a szokásos fiziológiai elképzelés: a gerjesztett sejtek összege, összekötve vezető – „asszociációs” pályákkal; egymás mellett funkcionáló készülékek és folyamatok aggregátuma.

Elvileg azonos mindkét tételben – és ezen fordul itt meg a dolog – az és- összegszerűség: az egyes darabokból való felépítés, amelyek, az egyik és a másik és egy harmadik minden további alapvetően adva van; az és-kap- csolatban; az is-ittlétben; egymással szemben tartalmilag elvben tetszés szerintiek a dolgok és befolyás nélküliek, kivéve azt a befolyást, amelyet „alulról felfelé” darabszerűen – ismét darabonként képzelnek el; ha ezek felett magasabb képződmények, összeköttetések, komplexumok keletkeznek, úgy ezek másodlagosan alulról épülnek rá a darabok és-összegére.

Alapjában véve tetszőleges az, hogy mi kapcsolódik össze az egyidejűségben, egymásmellettiségben vagy egymásutániságban; az együttlét szempontjából a tartalom vagy a tartalmak egymáshoz való viszonya egyaránt irreleváns. Az összekapcsolódás szempontjából nem lényegesek a tárgyi mozzanatok, hanem a tartalomtól távoli, „tényen kívüli” tényezők, például a gyakori együttlét, az egyszerre felfigyelés játszanak ebben szerepet.

Max Wertheimer: Adalékok az alakról szóló tanításhoz. 1922-1983, 122-123. o.

Ezután tér át Wertheimer az alaklé- lektanos felfogás jellemzésére.

Ezzel szemben:

Csak ritkán, csak meghatározott jellegzetes összefüggések mellett, szűk határok között, s talán még akkor is csak közelítőleg áll fenn az és-összeg- ződés; nem adekvát, ha ezt a határesetet tesszük meg a történés tipikus alapjává.

„Csak ritkán”: gyakran fordul elő, például az elbutulás végső szakaszában, a gondolkodási folyamat belső fennakadásainál, a durván „széttartó”, egymás szempontjából irreleváns dolgok összehozásánál, amit elemenkénti felfogás erőszakolhat ki (az össze nem tartozó, összefüggéstelen Gestaltok elválasztásával,); olyan kísérleti feltételek mellett, melyek a „részek megállapítására”, a „Ges- taltok felbomlására”, a benyomások ellaposodására vezetnek.

„Szűk határok között”: a „tudat terjedelme” rendkívül szűk a részenkénti megközelítéshez; funkcionálisan összekapcsolódik a Gestaltképzés szintjével (ami biológiailag nagyon fontos). Hasonló a helyzet az emlékezésnél az észrevehetőséggel és a bevéshetőséggel.

„Talán még akkor is csak közelítőleg”: még ahol az ember leginkább gyaníthatja a darabonkénti összegződést, az elmélyült leírás ott is azt mutatja (s a funkcionális törvényszerűségek megerősítik ezt), hogy ott is másként áll a helyzet, még a fentebb említett esetekben is. (Még a „kaotikus” kifejezés sem egyszerűen egy és-ösz- szeg közvetlenül adott voltát jelenti a tudományban, gyakran ennek feltételezésére valóban hajlam vezetett.) A részenkénti és-kapcsolat igazából csak korlátok között valósítható meg; mindig együtt jár vele a mesterséges körülmények veszélye, annak a veszélye, hogy megváltoztatjuk magát a helyzetet, ellaposítjuk, kiürítjük éppen a lényeget. [...]

Az adatok maguk különböző mértékig önmagukban formáltak, Gestalt- tal rendelkeznek. többé vagy kevésbé strukturált, többé vagy kevésbé meghatározott egészek és egészleges folyamatok vannak, melyek sokrétű, igen konkrét egészleges tulajdonságokkal rendelkeznek, jellegzetes egész tendenciákkal s a részek egészleges meghatározottságával. Az elemeket konkrét módon úgy kell kezelnünk, „mint részeket” egy egészleges folyamatban.

Wertheimer, uo.

124-125. o.

Ugyancsak összhangba kerültek a mozgalom vizuális kutatásai a szintén Göttingában tanult David Katz (1854-1953) ez időben kezdődő színelméleti kutatásaival, melyek a színek kontextuális elemzésében kezdték használni a mező fogalomrendszerét. Katz egyrészt a színek fenomenológiáját dolgozza ki – felületi színeket, térfogatszíneket (pl. folyadékoknál) s filmszíneket (pl. színkeverésnél) különít el –, másrészt a megvilágítási konstancia terén végzett úttörő, a mező fogalmával operáló kutatásokat. Ezen a területen nagy szerepet játszott azután a magyar Kardos Lajos is (lásd lentebb).

A látás a kiterjesztések során is alapvető fontosságú lesz az alaklélektanosok számára. Minden területen az észlelés egészleges szerveződésére akarják az értelmes szerveződést visszavezetni, illetve legalábbis a látás analógjait megtalálni. A tanulás belátás dolga lesz, akárcsak a problémamegoldás.

12.5. ábra. A zártság szerepe az észlelési szerveződésben Wertheimer szerint

12.6. ábra. Az amodális kiegészítés kudarca Kanizsa nyomán (1979). Ez indokolja, hogy az ismétlődő mintázat ellenére is a takarásnál megnyúlt lovakat látunk

Az alaklélektan szemléletét legtisztábban az mutatja, ahogyan feltárják, hogy milyen tényezők révén válnak együvé tartozóvá a vizuális érzékelésben a különböző ingerek. A 12.4. ábra mutatja Wertheimer 1922-es tanulmánya nyomán a legfontosabb ilyen tényezőket. A közelség, a hasonlóság, a zártság és a jó folytatás a kiugró, pregnáns figuraalkotás legfontosabb elvei. Olyan elvek ezek, melyek révén az észlelésben, egyensúlyban lévő struktúrák alakulnak ki. Az egyensúlyra törekvést legvilágosabban a befejezetlen figurák mutatják. A kör pregnáns voltát éppen ez a kényszerű, elkerülhetetlen viszonyítás mutatja legjobban. A 12.5. ábra külön kiemelve mutatja a zártság sajátos szerepét. Ez az a tényező, amely a mai pszichológiában a legvilágosabban úgy jelenik meg, mint ami nem önmagától adódik, s magyarázatra szorul. A mai észleléskutatók magyarázni igyekeznek ezt, s megmutatni, hogy ténylegesen mi a szerepe a látás elementáris szerveződésében. Kovács és Julesz (1993) a zártság szerepét elemezve kimutatták egyrészt, hogy az valóban olyan aktív tényező, mely a zárt s nem zárt figurákon belüli és kívüli területeken a küszöböket is befolyásolja. Másrészt a zártságot olyan emergens tulajdonságként értelmezik, mely az agykérgi laterális folyamatok eredményeként jön létre.

A pregnanciaelvek az alaklélektan meglehetősen platonisztikus beállítódását tükrözik: a tagolások nem véletlenszerű mintázatok, hanem ellenállhatatlan szervező erők következményei. Ezek jelennek meg majd a trieszti Gaetano Kanizsa (1913-1993) és követői munkájában mint a szervező erők kérdése. Bár Kanizsa és követői inkább a lokális meghatározókat emelik ki, számukra, akárcsak a klasz- szikus alaklélektanosok számára, fontos, hogy itt nem valamiféle intellektualisztikus kiegészítésről, nem az elme másodlagos adalékáról van szó a nyers érzéki adatokhoz, mint azt sok korábbi elmélet s mai intellektualizált felfogás hirdette volna (ezek vitáiról lásd a Legrenzi 1993 szerkesztette emlékkötetet). Kanizsa (1970) az amodális (tudásalapú) feldolgozás hiányának nevezi azt, hogy a 12.6. ábrán a tudás ellenére mégis megnyúlt lovakat látunk, pedig „tudásunk” azt diktálja, hogy az ismétlődő azonos lovak közül van néhány takarásban.

A magyar Harkai Schiller Pál Amerikában végzett csimpánzkísérletei (Schiller 1951) is klasszikus példák a pregnancia jelenségére: befejezetlen ábrákat adva, a csimpánz firkálásai a befejezetlenül hagyott részre összpontosulnak, ami azt jelzi, hogy ő is érzi, valami hiányzik itt. A 12.7. ábrán látható módon betölti a hiányzó részeket, illetve firkálásaival a mintázathoz igazodik. Ehhez tehát nem kell iskolás geometriai ismeret. A pregnanciaelvek az alaklélektani értelmezés szerint az idegrendszeri szerveződés veleszületett adottságai, a perceptuális egyensúlyok az agykérgi folyamatok egyensúlyának felelnek meg. Mint Kardos Lajos (1957) éppenséggel kritikus éllel hangsúlyozta, ezek az elvek az evolúció során kellett kialakuljanak, mint szervező elvek az optimális tapasztalatokra.

12.7. ábra. Harkai Schiller Pál (1951) csimpánzrajzolási kísérletei a zártság és a formai tényezők szervező szerepéről főemlősöknél (Hotersall 1987, 187. o.)

A befejezésre törekvésnél maradva, ezek az elvek túl is mennek a percepció világán. Bluma Zeigar- nik, Kurt Lewin tanítványa a Berlini Intézetben, Lewin egy hétköznapi megfigyeléséből indulva kimutatta a befejezésre törekvés szerepét az emlékezésben. A pincérek jól emlékeznek arra, hogy mit fogyasztottak azok, akik még nem fizettek, a számlát már rendezett vendégek fogyasztását viszont szinte azonnal elfelejtik, szólt a kiinduló megfigyelés. Zeigarnik kísérleti személyeinek különböző megoldandó feladatokat adott, s egy részüket nem hagyta befejezni. Kiderült, hogy később, a befejezésre irányuló feszültség révén a személyek sokkal jobban emlékeznek a befejezetlen feladatokra, mint a befejezettekre. Ezt a hatást nevezzük azóta is Zeigarnik-effektusnak.

Az ingermező szerveződése és az észlelés teljesítményei közötti függvényviszonyok a kor német pszichológiáját a jó alak fogalmán túlmenően is érdekelték, részben el is szakadva a szorosan vett alaklélektanos kérdésfeltevéstől. Különösen világos ez az érzékleti állandóságok (konstanciák) vizsgálatában. Göttingában, Rostockban majd stockholmban David Katz, a Bécsi Egyetemen Egon Brunswik a nagyságkonstancia elméletét mutatja be; az ugyanitt dolgozó Kardos Lajos pedig ekkor fejleszti ki az érzékelés állandóságainak függvényelméletét. A tárgy világosságát azért látjuk változó fényviszonyok (pl. felhő, mesterséges fény) mellett is állandónak, mert függvényszerű összevetést végzünk a környezetről (a tágabb mezőből) és a tárgyról érkező fény között (lásd életrajz betét.)