A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Szakirodalmi eligazító

Bergson számos munkája szerepel magyarul a bibliográfiában. Bergson értékeléséhez jó forrás az Anyag és emlékezet új amerikai kiadásának függeléke (Bergson 1991). Dienes (1914, 1923, illetve 1987) pedig Bergsonon túl is izgalmas olvasmány. Lacombe (1930) és Pléh (1989) kiindulások a bergsoni pszichológia értékeléséhez.

A szellemtudományos pszichológiához Dilthey és Spranger magyarul is olvashatóak. Az egész megközelítés jellemzésére Whinch (1988), Erdélyi (1972) és Mátrai (1974) jó kiindulópont; a kritikához pedig Bühler (1927). Jaspers patológiai nézeteit a Pethő Bertalan (1986) szerkesztette kötet mutatja be. A mai fenomenológiára a Hernádi Miklós (1984) szerkesztette kötet gazdag válogatás, bár a pszichológia kissé soványan jelenik meg benne. A fenomenológiai pszichiátriára és pszichopatológiára és Jaspers nézeteire Pethő Bertalan (1969; 1986) szöveggyűjteménye s a megértés fogalmát tárgyaló dolgozata jó kiindulópont, a pszichologizmusvitákra pedig Kusch (1996).
4. fejezet - III. RÉSZ – A nagy iskolák korszaka

Századunk első évtizedében a lélektan megosztottsága s belső problémái egyre nyilvánvalóbbakká váltak. Amerikában az urbanizáció és a rohamos iparosodás következtében gomba módra szaporodnak az új egyetemek. Ezzel a lélektan akadémikus terjedése is felgyorsul. Ennek, mint a 8. fejezet már megmutatta, két hatása van: egyrészt az evolúciós ihletésű pszichológia, mely korábban – pl. Angliában – az egyetemi, akadémikus körökön kívül álló keretekben fogalmazódott meg, a funkcionalizmus amerikai formájában bekerül az egyetemi berkekbe. Ez a gyakorlatias pszichológia az új szemléletű, elsősorban gyakorlati szakembereket képezni kívánó egyetemek keretében központi tudománnyá válik. A lélektani tanszékek az egész egyetem fontos központjai (ez mindmáig így van), a pszichológusok pedig sokszor magas beosztású, szervezőkészségükkel a pszichológiát középpontba állító adminisztrátorok is. Stanley Hall s Angell egyaránt rektorok voltak. Az volt persze Helmholtz, Stumpf és Mach is. Az amerikai keretekben azonban az egyetemi rektoroknak az új szervezeti formák kialakításában nagyobb szerepük volt, mint az akadémiai önállóság hagyományos keretében működő német kollégáiknak. A 10. fejezetben láttuk, hogy milyen kétes értékű volt éppen ezek miatt a szervezeti tehetetlenségek miatt a pszichológia diszciplináris önállósodása a német kultúrkörben: valójában nem új egységek jöttek létre a legtöbb helyen, hanem a filozófia kompetenciájából ragadott ki valamit az új diszciplína.

Amerikában ugyanakkor magát a graduális iskolákat, a képzés felsőbb szintjeit illetően a német modell is érvényesült. Az a modell, amelyben a professzorok és a famulusok alkotta munkaközösség teremti az új tudást, ahol a laboratóriumok a tudni hogyan jellegű tudás átadásának de egyben teremtésének közegei is. Mindez a nagy munkahatékonyság mellett igen erős csoportszellemet teremt, ahol az összetartozás nagy vitákat is eredményez a rivális laboratóriumokkal. Ez igen korán megjelent Amerikában, ahol az uralkodó evolú- ciós-funkcionalista-gyakorlatias felfogás mellett a Németországból importált tudatlélektan is virágzott a századfordulón. A pszichológia megszületésének kétféle inspirációja egy terepen találkozik itt, közvetlen vitákat folytat, mint a funkcionalizmus kapcsán a 8. és 9. fejezetben már láttuk.

A század első évtizedének válsághangulatában látszólag csak a hagyományos wundtiánus tudatlélektan belső válsága jelenik meg. Igazából azonban nem csupán ennek az iránynak a belügyéről van szó. A különböző irányzatok egymásra vetítése, miközben állandóan kísértően veti fel a pszichológiai megismerés relativizálásának rémét, olyan dilemmákat állít előtérbe, melyek már előrevetítik a megszülető újat. Vajon mivel foglalkozzék a pszichológia? Az önmegfigyeléssel megragadható belső folyamatként felfogott lelki jelenségekkel, ahogy a klasszikus hagyomány hirdeti, vagy az önmegfigyelés számára viszonylag nehezen hozzáférhető összehasonlító lélektan, gyermeklélektan és klinikai pszichológia szemléletének megfelelően a viselkedéssel, vagy éppenséggel a másik pólus gondolatmenetének megfelelően a fejünk felett lebegő örök értékekkel, az egyénen felüli szellemi folyamatokkal, ahogy azt a szellemtudományos pszichológia programja szeretné.

A 7-10. fejezetben tárgyalt különböző irányzatok mind beleilleszkednek a könyvemben oly sokszor hangsúlyozott szerephibridizáció mintázatába. Csakhogy az összekapcsolt szerepek eltérőek: nem mindig a filozófia és az élettan összekapcsolására kerül sor, részt vesznek benne gyakorlatiasabb foglalkozási szerepek is. Ugyanakkor intellektuális oldalon ennek a szerephibridizációnak megfelel az, amit Julesz Béla (1997/2000) tudományos kétnyelvűségnek nevez. Nemcsak a szerepek kapcsolódnak ugyanis össze, hanem a tudományos diszciplínák fogalmai is. Ezt nevezi Woodward és Devonis (1993) területek közöttiségnek. Ebben a tudományfejlődési modellben a területek közötti átvitel a pszichológia történetének állandó jellemzője, s az új törvények ebből születnek. Ezt mutatja az eddig bemutatott irányzatok mintegy összegzéseként a 11.1. táblázat.

A 11-13. fejezetben tárgyalandó klasszikus nagy iskolák ezekhez a sokoldalú hibridizációkhoz képest egyoldalúak. Nem összekapcsolni akarnak, hanem nagy próbálkozásokat tesznek a szétválasztásra, arra, hogy egyetlen elvet tegyenek a pszichológia vezető elvévé. A népi pszichológia komplexitását feledve mindent egy lapra tesznek. A viselkedés, a perceptuális struktúrák és a nem tudatos mozgatóerők fognak számukra mindent magyarázni. A népi pszichológia egy-egy oldalát emelik ki, de van bennük néhány közös mozzanat: a fejlődésmozzanat, a darwinizmus és a gyakorlatiasság. A 10. fejezet azt mutatta, hogy megjelent az elégedetlenség a hagyományos természettudományos hajlandóságú pszichológia elementarizmusával szemben is. A német szellemtudományos ihletés, de Bergson filozófiai pszichológiája is azt vetette a klasszikus lélektan szemére, hogy nem tud mit kezdeni a jelentés problémájával, azzal, hogy lelki jelenségeink fenomenológiailag értelmes egészekbe rendeződnek, nem érzetmozaikok. Tulajdonképpen a laboratóriumi pszichológiával elegáns elnevezésekben, de a népi pszichológia élménybeli teljességének eszméje száll szembe.

A kibontakozó pszichopatológia és az összehasonlító lélektan viszont egyaránt egy fordított kérdést vet fel népi pszichológiánk tekintetében: jogos-e egyáltalán mint minden lelki jelenség egyetemes színterét tételeznünk a tudatot? Szabad-e a transzparencia, belső világunk magunk számára való áttekinthetőségének tézisével élnünk? Nem lenne-e helyesebb, ha a lelki életnek csak egyik fórumává minősítenénk vissza azt?

A tízes években megszülető, illetve elterjedő nagy iskolák e három dilemmát állítják középpontjukba: a viselkedés, az egészek és a tudattalan fogalma segítségével ígérnek új, mindmáig nagy hatású szintézist a lélektanban. Bár számtalan tényező állítja szembe egymással a három irányt, vannak közös mozzanataik azon túl, hogy mindegyik egy vélt válság terméke. Mindhárom számára igen fontos, hogy elhatárolja magát a klasszikus tudatlélektantól; mindegyik másban teszi azonban ezt. Mindhárom darwinista: a lelki jelenségeket az életjelenségek egészében, alkalmazkodási funkciójukban tekintik. Mindhárom fejlődéselvű pszichológia: a behavioristák a tanulás középpontba állításával, az alaklélektanosok a fejlődés mint egyre bonyolultabb strukturálás hirdetésével, a pszicho- analitikusok közismert libidófejlődési elméletükkel, s az emberré válásról szóló elképzeléseikkel határozottan hirdetik, hogy az egyén lelki világa is múltjának terméke, az első kritikus éveké és az évmilliós múlté egyaránt. A klasszikus pszichológiához képest mindhárom új szintézis határozottan gyakorlati irányultságú is.

4.1. táblázat - 11.1. táblázat. A területköziség elvének alkalmazása a pszichológiatörténetre, Woodward és Devonis (1993, 120. o.) nyomán

Összetevő mezők vagy diszciplínák	Pszichológiai „intermezők”	Problémák vagy törvények
Fiziológiai pszichológia + kulturális pszichológia Agypatológia + pszichiátria	Strukturalizmus (kb. 1890)	Wundt agyi ábrái, Meynert agysémája
Filozófia + fiziológia	Funkcionalizmus (kb. 1900)	James a szokásokról, Angell, F. Allport
Akaratpszichológia + összehasonlító pszichológia	Állati értelem (kb. 1910)	Thorndike effektustörvénye
Állati értelem + gyermeklélektan	Gyermeki értelem (kb. 1915)	Claparede funkcionalista gyermeklélektana

1. 11. FEJEZET –A behaviorista forradalom: a lélek végső kiiktatása a lélektanból

A munkaszervezés önmagában is összhangteremtő és egyesítő folyamat [...] Végül is az alkotórészek kicserélhetősége a természet törvénye.

E. L. Doctorow: Ragtime. Budapest: Európa, 1979, 143. o. Göncz Árpád ford.

Nem hígítjuk-e fel a tudományos forradalom terminus értékét, ha ezzel a névvel illetjük a behavio- rizmust? A kétely természetesen jogos. Mégis két ok is szól amellett, hogy – legalábbis a 20. század más pszichológiai irányzataival összehasonlítva – jogosan beszéljünk itt forradalomról, ahogy a szenzációhajhászással nem vádolható Donald Hebb (1960/1983) is tette. Az aspecifikus ok az, hogy az amerikai pszichológia fokozatosan erősödő dominanciája révén ez az irányzat vált a negyvenes évekre az egész pszichológia legvoluminózusabb és legproduktívabb irányává egészen a hatvanas évekig. Tartalmilag a behaviorizmus forradalmi jellegének záloga éppen legbornírtabb vonása. Kiiktatja a legsajátosabb pszichológiai mozzanatot, a „lelkit”, a belső világot. Kiindulópontja a népi pszichológia megkérdőjelezése. A pszichológiát pusztán a viselkedés (behavior) tudományává akarja tenni. Felháborító s mindennapi tapasztalatainkkal szögesen szembenálló tézis a lelki jelenségek tagadása. Mi lenne azonban forradalmibb tett, mint a legmindennapibb, legbevettebb tézisek megkérdőjelezése? Ez a győzelem egy ideig mindent átfogónak tűnt. Az ötvenes években a „viselkedéstudomány” jelszava a társadalomtudomány egészét megpróbálta lefedni, a nyelvészet, a szociológia, a néprajz mind úgy értelmeződnek majd, mint olyan tudományok, amelyek a viselkedés valamely oldalával foglalkoznak. A pszichológia adja meg a viselkedéstudomány legáltalánosabb, kontextusmentesen érvényes törvényeit, a többi tudomány pedig a viselkedés meghatározott típusú befolyásolóival foglalkozna.

1.1. Távoli és közeli előzmények

Az a program, mely az emberben csak viselkedő lényt lát, s száműzni akarja a lelkileges, belső pszichológiát, igen hosszú listáját tudná felvonultatni az „előfutároknak”. Filozófiatörténeti léptéket véve, a behaviorizmus szerves folytatása minden mechanikus materialista emberképnek. A descartes-i animal machine (állatgép) s La Mettrie l’homme ma- chine-ja (embergép), a reflexfogalom 19. századi mechanikussá válása, s ennek megfelelő diadalútja az újkori gondolkodásban, folyamatosan s egyre artikuláltabban képviselik azt az elképzelést, hogy az ember megértésében központi kategória a viselkedés, s hogy a viselkedés elemzéséhez mechanikus ha ^ akkor típusú determinációs sémákat lehet használni.

Karl Poppernek (1972) van egy nevezetes hasonlata a tudományos gondolkodás mintázatairól: a klasszikus mechanika (sokszor máig tovább élő) magyarázó sémája az óra metaforáját követi: minden pontosan illeszkedő, s merev szerkezeti viszonyok által meghatározott. Ezzel szembeállítható a modern biológia vagy a termodinamika metaforája: a felhő, ahol a rend nem előre s szerkezetileg megadott, nem tehetetlen determináció, hanem egymásra dinamikusan ható erők alakítanak ki folytonos mozgásban állandóan változó mintázatokat. A behaviorizmus az óramodell örököse, az embert automataként felfogó kép ennek egyik kiterjesztése. De ide, ehhez az örökséghez tartozik az egész orvosi materialista gondolkodás is, az ember belülről, fiziológiai folyamatai felől való, de mégis tárgyszerű determináltságának eszméje. Mind a külső determináció (ingerekre reagáló automata) mind a belső determináltság (az ember közvetlenül szervezeti állapotainak függvénye) közvetlen mechanisztikus gondolatrendszerükön túl mint az ember dezantropomorfizálásának gondolati képviselői is belejátszanak a behavioriz- mus hátterébe. A Hume elindította szkepszis és a Wundték hirdette lélek nélküli ember a behavio- risták kezében lelki jelenség nélkülivé is válik, a dezantropomorfizáció végleteként tárggyá.

Vagyis a behaviorizmus előzménye minden gépelméleti és determinisztikus hagyomány az emberről. A behaviorizmusnak természetesen közvetlenebb, a pszichológián belüli előzményei is vannak. Előfutára minden objektivista mozzanat a 19. századi pszichológiában. Idetartozik már a tudatlélektanon belül is az a tendencia, amikor egyre inkább a teljesítmény vizsgálata lesz a kizárólagos támpont, s az introspekciónak csak tiszteletköröket tesznek a pszichológusok (emlékezzünk Ebbinghausra!). Diserens (1925) annak idején rendszerezve áttekintette ezt az objektivista előzményt.

A század első évtizedében a szakpszichológián belül a behaviorizmusnak több közvetlen előzménye van. Az egyik a tudatlélektanban, de a funk- cionalista hagyományban is megjelenő motoros tudatelméletek hagyománya. Amikor Ribot, Sze- csenov és Posch Jenő az észlelés, a tudat vagy a figyelem motoros elméleteit hirdetik (vö. 7. és 8. fejezet), ezzel egy olyan metaelméletet körvonalaznak, amelyben a belső világ is a külső, nyílt viselkedésre vezethető vissza. Watson egyik alapvető tézise is ez lesz. Másik közvetlen előzmény az összehasonlító lélektan objektivisztikus iránya. Az állat vizsgálata evoluciós keretekben egyre inkább kikerül az antropomorf, az ember analógiájára történő magyarázatok köréből. A kísérleti munkában is megjelenik ez: Thorndike és Morgan dezantropo- morfizációja (7. fejezet) ennek jellegzetes képviselői. Lloyd Morgan hírneves kánonja – magyarázzunk az egyszerűvel – keretében a viselkedéstan, a behaviorizmus úgy is felfogható, mint a Morgan- kánon kiterjesztése az emberre.

Az állatlélektan persze nem csak fogalmi okokból hat az eljövendő behavioristákra, hanem tapasztalati anyagával is; egyre több és imponálóbb munka igazolja, hogy sok izgalmas dolgot meg lehet tudni nem csak az állatokról, hanem általánosságban a lelki jelenségekről pusztán a viselkedésre alapozva. Kitüntetett szerepe volt a behavioriz- mus formálódásában annak, hogy a századfordulón az antropomorfizmus vitája újra fellángolt, de most már nem emlősállatok, hanem egysejtűek viselkedésére nézve. Tulajdonképpen háromszor fogalmazódik meg a pszichológia korai történetében ugyanaz a kérdés: lehet-e szándékelvű és célszerűségi elemzéseket alkalmazni a viselkedés magyarázatára. Ez a kérdés, s ennek megfelelően a gépies, a teleologikus és a darwini magyarázatok vitája uralja a reflexelvvel kapcsolatos vitákat az idegtudományban. Ez lesz azután a vitakérdés az emlősállatok viselkedésének értelmezésében Romanes és Morgan között. Végül ez jelenik meg mint a célszerűségi és a kémiai elmélet vitája az egysejtűek viselkedésének értelmezésére Loeb és Jennings vitájában. Az Amerikába átszármazott német fiziológus Jacques Loeb (1859-1924) a legegyszerűbb mozgások, a tropizmusok (pl. a fényhez vagy táplálékhoz közelítés) magyarázatára szigorúan mechanisztikus elveket (fizikokémiai elveket) vesz fel, s közben a tropizmust mint a viselkedés és lelki jelenség magyarázatának általános mintázatát kezeli. Eközben nagy vitákat folytat az amerikai Herbert Jenningsszel (1868-1947), aki viszont úgy véli, hogy vannak célirányos állati viselkedések is, a tropizmus mesterségesen kiragadott rész-viselkedés. Az állati viselkedés valójában a pszichikus szerveződés meglétét mutatja mindenütt, de ennek belátásához még nem kell vitalistának lennünk. A nagy hagyományú mechanikus filozófiai objekti- vizmus Loeb munkájában közvetlenül összekapcsolódik az összehasonlító lélektannal s a beha- viorizmussal is: Loeb rövid ideig Watson tanára is a Chicagói Egyetemen, aki tőle kap bevezetést az objektivizmusba, bár később majd jellemző módon kevesli a Loeb által képviselt német fizikokémiai iskola objektivizmusát. Jennings meg egyébként Watson kollégája volt Baltimore-ban. A kettejük közötti vita jelentősége a behaviorizmus számára az, hogy világosan exponálja Watsonnak: az egyik lehetőség a viselkedés teljesen tárgyi, a másik pedig népi pszichológiai leírása. Watson behaviorizmusa a dilemmából az első lehetőséget választja. Mint a 354-356. oldalon a vitatott kérdések mutatja, a kérdés a korai behaviorizmus egészében jelen volt, s többféle válasz is keletkezett rá, nem csak Watson nominális objektivizmusa.

A század első évtizedében ilyen fejleményekből kiindulva a viselkedés és magatartás kifejezéseknek mint átfogó pszichológiai fogalmaknak is megindul a karrierje. McDougall fiziológiai pszichológiájában (1905) és szociálpszichológiájában (1912) egyaránt azt hirdeti, hogy a lélektan tárgya a magatartás (conduct) vizsgálata, amibe a tudat is beletartozik. Hasonló koncepciót hirdet a michigani Pillsbury (1872-1960) tankönyve is. A lélektan kettős, kiegészítő koncepciója ez: objektív részeként a viselkedést kell tanulmányoznia, de a magatartás tágabb kategóriájába belefér a belső világ (tudat) s az ezt feltáró introspekció is.

Ezeket a fogalmi előzményeket azért fontos hangsúlyozni, hogy világosabban lássuk a behavioristák, s különösen Watson eredetiségét. Watsont, a beha- vioristák programadóját sokat vádolták feledékeny- séggel és hálátlansággal. Ennek egy része jogos: Watson, mint minden lázadó „ifjútörök”, hajlamos forrásairól elfeledkezni. Az újdonság iránti igény is jogos azonban. Watsonék felfogását a Spencertől Pillsburyig tartó vonaltól elválasztja a radikalizmus. A behavioristák nem két pszichológiáról beszélnek megengedő módon, s a magatartás tágabb és a viselkedés szűkebb kategóriájáról. A szubjektív pszichológiát s az annak megfelelő módszereket úgy ahogy van kiiktatják a pszichológiából. (A radikalizmus jelentőségét és az ehhez kapcsolódó mozgalmi hozzáállás központi szerepét jól összefoglalja Burnham 1966 dolgozata.)

Előzményekben tehát nincs hiány. Henri Piéron (lásd 9. fejezet) francia pszichológus Watson későbbi munkájához hasonlító programadó dolgozatában már 1908-ban kifejtette, hogy az emberi pszichológiát is a Morgan-kánonnak megfelelő, egyszerűbb nyelven kell művelni, a tudatra történő hivatkozások nélkül. Szerinte az új, a viselkedés objektív tanulmányozásán alapuló pszichológia két alappillére az alkalmazkodás és a tanulás fogalma kell legyen. Piéron maga is próbál választ adni arra, mi is akkor az eltérés a viselkedéstan és a fiziológia között.

[...] De ha ezek a kutatások nem a tudatra irányulnak, akkor mi másra irányulnak, amit a fiziológia eddig még nem tanulmányozott? Az élőlények tevékenységére és a környezettel fennálló szenzomotoros viszonyaikra, arra, amit az amerikaiak „behavior”, a németek „Verhalten”, az olaszok „comportamento” szóval illetnek, és amit mi joggal nevezhetünk az élő szervezetek „viselkedésének”. Míg a fiziológia arra törekszik, hogy az izolált funkcionális kapcsolatok mechanizmusát meghatározza, a pszichológiának e funkciók komplex összjátékát kell tanulmányoznia, alkalmazásuknak azt a mechanizmusát, amely lehetővé teszi az élet fennmaradását és továbbvitelét. Pl. amikor a nemek differenciálódása megtörtént, a nőstény felkeresése vagy a hím elfogadása a szaporodás funkciójának nélkülözhetetlen előzményeit képezik, és mégis a fiziológia ezekkel nem foglalkozik. [...] A reakciók a fennmaradás érdekében megfelelően módosulnak, mégpedig nem csupán az egyes egyedek során végigmenve, hanem egyetlen egyed életén belül is. A fejlődés nem csak filogenetikus, hanem ontogenetikus is. Ez a valóságos aktív adaptáció ugyanolyan irányban hat, mint a természetes kiválasztódás, és ez a kissé homályos tényező világosabbá válik előttünk, ha Baldwin, Osborn és Lloyd Morgan felfogását osztva, meggondoljuk, hogy itt nem az egyedek, hanem a viselkedésformák kiválasztódásáról van szó, vagyis egyéni fiziológiai kiválasztódásról. [...]

Tulajdonképpen a pszichológia Piéron igencsak modern megfogalmazásában a szervezeten belüli viselkedéses szelekció tudománya lenne. A viselkedés lényeges mozzanata annak módosíthatósága, ami az egyén készletein belüli szelekciót feltételez.

Bármint áll is ez az eredetre vonatkozó kérdés, amelynek megvizsgálása során néhány tény felsorakoztatása mellett nagyszámú, ma még ellenőrizhetetlen feltételezéssel éltünk, annyi bizonyos, hogy sem a pszichikus, sem az organikus fejlődéssel kapcsolatban nem mulaszthatjuk el két tény figyelembevételét. Ez a két tény a természetes kiválasztódás és a fiziológiai kiválasztódás vagy adaptáció.

Az előbbi kizárólag a filogenetikus fejlődést magyarázza meg, az utóbbi főleg az ontogenetikus fejlődést. Az organizmus ugyanis valamiképpen feljegyzi és tárolja saját tevékenységének eredményét, tárolja a „tapasztalatot”, és az a hatás, amelyet valamely tényező olyan élőlényre gyakorol, amely e hatást korábban még nem szenvedte el, össze sem hasonlítható azzal a hatással, amelyet ugyanez a tényező egy más lényre, vagy ugyanerre a lényre gyakorol, miután nála ez a hatás egyszer már létrejött. [...]

Henri Piéron: A lelki élet fejlődése és a viselkedés objektív tanulmányozása.

1908/1970, 28., 35., 36-37. o.

Piéron felfogása modern, amennyiben szelekciós elvei a mai evolúciós episztemológia és az evolúciós pszichológia elveire emlékeztetnek. A kor összefüggésrendszerében ráadásul mindez a tudatlélektannal szembeni radikális hozzáállás volt. Mégsem a francia kultúrkörben vált a gondolati jelenlét ellenére sem irányzattá, mégpedig uralkodó irányzattá a behaviorizmus, hanem Amerikában. Ennek sajátos társadalmi okai voltak, melyek az amerikai rámenősséggel, a gyakorlatiassággal, és a „multikulturális” nagyvárosi élet személytelenségével voltak kapcsolatosak.

1.2. A behaviorizmus és az amerikai ember

Vajon mi az az affinitás, ami az amerikai kultúrát különösen termékeny talajjá teszi a behaviorista gondolatrendszer átütő győzelme számára? Az egyik döntő mozzanat az ipari élet új, még nagyobb mértékű standardizációja. Ahogy az ifjú autógyáros Ford filozófiáját az idős bankár felismeri Doctorow Ragtime című regényében: az egyforma autókhoz meg kell alkotni az egyforma embereket is.

Az amerikaiakat sztereotípiaszerűen a cselekvés és az állandó próbálkozás, s nem a töprengés és a bejárt utak embereinek tartjuk. Egy ilyen kultúrának jobban megfelel az a pszichológia, mely az emberismeretet a belső tényezők helyett a közvetlenül megfigyelhető viselkedésre alapozza. Hemingway világa a behaviorista szemléletnek felel meg, míg Prousté a kontemplatív önboncoló embernek. Ez az általános affinitás viselkedéselv és az aktivitás-központú amerikai kultúra között kiegészül az újonnan születő tömegtermelő nagyipar sajátos igényeivel.

A tanulás pszichológiájával kapcsolatos vizsgálatok jellegzetesen az ember és a fizikai világ kapcsolatára, leggyakrabban az ember és a gép közötti kapcsolatra, vagy még inkább az organizmus és a gép kapcsolatára irányították figyelmüket. Gyakorlatilag az összes behaviorista beállítottságú tanuláspszichológiai vizsgálat jellegzetes vonása, hogy benne először is egy viszonylag tudatlan kísérleti személy, másodszor pedig egy olyan szerkezet szerepel, amely erősen problematikus jellegzetességekkel rendelkezik: a kísérletvezetőt pedig általában az érdekli, hogy a kísérleti személy hogyan viszonyul a gép ilyen vonásaihoz. Ez nyilvánvalóan az akkori új ipari civilizáció egyik legfontosabb jellemzőjével volt kapcsolatos. A társadalom egyik legnagyobb szükséglete pontosan az volt, hogy az embereket a gépi civilizáció rendszerének és követelményeinek megfeleltesse. A behaviorista irodalomban használt „szokás” szó (habit) ritkán fedte a szokás hagyomány értelmét (custom) vagy a hagyományos megértést és elvárásokat; a szokást csaknem mindig olyan speciális szokásformákként fogták fel, amelyeket a gépekkel való interakció körülményei megköveteltek.

David Bakan: A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció.

1983, 93. o. Fülöp Márta ford.

Ebben a keretben hamar megfogalmazódik egy olyan gondolatmenet, mely szerint az ember alakításának kulcsa pedig a viselkedés alakítása. James McKeen Cattell, az amerikai pszichológia szakmai terepen már akkor sikeres üzletembere 1904-ben egy jellegzetes beszédet tart St. Louisban az ipari kiállításra összegyűlt gyáriparosoknak és üzletembereknek. Jelszava: az üzleti életnek olyan pszichológiára van szüksége, mely az emberi viselkedést irányítani akarja. A termelés és a fogyasztás szempontjából nem az a kulcskérdés, mit gondolnak az emberek, hanem az, hogy mit tesznek. Zászlóbontás ez a beszéd, a behaviorizmus és a modern ipari társadalom termelő és fogyasztó standardizáló igényei közötti összhang első kifejtése.

Vannak azonban filozofikusabb okai is a behavio- rizmus amerikai győzelmének. Az amerikai egyetemi rendszerben a világi, szekularizált filozófiai gondolkodás az európainál jóval gyengébb volt. Az akadémikus filozófia a 19. század 70-es éveiben is kissé a teológia szolgálóleánya. Ilyen helyzetben, a fokozatos világiasodás híján a radikális megoldások esélye sokkal nagyobb. Ez nem belemagyarázás: Watson maga is hangsúlyozza, hogy harca a viselkedés objektív pszichológiájáért végső soron a vallásos lélekfogalommal szembeni harc.

Közvetlen, a század első évtizedeiben a behavio- rizmusnak kedvező mozzanat volt azután az iparosítás és a neki megfelelő standardizációs igény mellett Amerikában a gyors városiasodást kísérő kulturális sokrétűség. Óriási volt ezekben az évtizedekben a belső mobilitás és a bevándorlás. A nagyvárosok ekkor veszik fel a híres amerikai olvasztótégely képét: kulturálisan igen sokrétű, egymással nem mindig összhangban lévő tömegek olvadnak egybe az amerikai populáris kultúra közös nevezőjében, mint David Bakan elemezte közvetlenül John Watson életére is levetítve ezt a meghatározottságot. A nagyvárosba került vidéki fiatal jól példázza azt a helyzetet, amikor az olvasztótégely világában az embereknek nincs mire támaszkodniuk egymás megítélésében. Nincsen közös kultúra, sőt közös nyelv sem, s ekkor nem marad más, mint a viselkedés az egyetlen támpontként. olyan világ ez, amelyben a közös kultúra hiánya miatt felfüggesztjük az intencionális hozzáállás használatát, mintegy zárójelbe tesszük, hogy állandóan közös jelentések világában élünk. Bruder (1982) az amerikai behaviorizmus keletkezéséről szólva részletesen bemutatja, hogy a századvégi Chicago milyen mértékig kedvezett ennek a viselkedés alapú, majd szociális technológiává váló gondolkodásmódnak. olyan város ez, ahol az emberek gyökértelenek, a lakosok 78%-a nem itt született, s az ipari expanzió és kizsákmányolás közepette hajlanak a radikalizmusra. Ne feledjük, ez a város az amerikai munkásmozgalom radikális központja is. Ebben a közegben az egyetem világa, mint a pragmatisták s a funkcionalista mozgalom mutatja, nagy felelősséget próbál vállalni abban, hogy segítsen integrálni és megfékezni a radikalizmusra hajló gyökértelen tömegeket. A társadalomtudomány szociális, sőt, ma azt mondanánk, politikai hivatással bír már De- wey munkáiban is. A behaviorizmus maga is egy radikális válasz lesz a radikális társadalmi feladatokra, a lélek zárójelbe tétele a tökéletes kontroll lehetőségének illúzióját kelti.

1.3. Watson behaviorista programja

Watson 1913-ban jelentette meg Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? c. dolgozatát, melyet a mozgalommá vált behaviorizmus nyitányának tartunk. Mint Wozniak (1993) beszámol róla, ez a nevezetes munka valójában a Columbia Egyetemen (az Amerikai Pszichológiai Társaság égisze alatt) tartott előadás-sorozat nyitó előadása volt. Watson kiindulópontja az emberi és állati pszichológia egysége. Ez nem csak tudományos, hanem emberi kiindulópont is számára. Meg kell szüntetni azt a skizofréniát, melyet saját életében tanári és kutatói szerepei között érzett. Mint kutató az állatokat meghatározott feltételek közé helyezve azok viselkedéséről számol be, minden utalás nélkül ún. belső történésekre. Mint tanár ugyanakkor élményekről, képzetekről s hasonlókról beszél óráin, a funkcionalista tankönyvek szemléletét követve. oldjuk fel ezt a kettősséget radikálisan: formázzuk az emberi pszichológiát is a nagy sikereket elért állati pszichológia mintájára. „[...] vagy a pszichológiának kell változtatnia szemléletén oly módon, hogy a viselkedés jelenségeit is felölelje [...] vagy pedig a viselkedés tanulmányozásának kell önálló, teljesen független tudomány formájában magára maradnia” (Watson 1913/1970, 40. o.).

Watson mindjárt a felütésben igencsak egyenesen fogalmaz a pszichológia természettudományos volta mellett, mikor az óceán túloldalán javában folyik a kampány a természettudományos pszichológia ellen. Ez a természettudományos pszichológia ember és állat vizsgálatának közös metateóriáját keresi.

A pszichológia a behaviorista számára a természettudományok egyik tisztán objektív, kísérleti ága. Elméleti célkitűzése a viselkedés „bejóslása” (predikciója) és ellenőrzése.

[...] Meglehetősen világos, hogy valamiféle kompromisszumot kell kötnünk: vagy a pszichológiának kell változtatnia szemléletén oly módon, hogy a viselkedés jelenségeit is felölelje – függetlenül attól, hogy valamilyen vonatkozásban vannak-e a tudat problémáival, vagy sem; vagy pedig a viselkedés tanulmányozásának kell önálló, teljesen független tudomány formájában magára maradnia. Ha a humán-pszichológusok kezdeményezéseinket nem támogatják, s nem hajlandók álláspontjukon változtatni, a behavioristák kényszerülnek arra, hogy vizsgálataikat az emberekre is kiterjesszék, és e cél érdekében az állatkutatásban alkalmazott módszerekkel analóg módszereket alkalmazzanak.

John B. Watson: Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát?1913/1970, 39-40. o.

Kulcsár Zsuzsanna ford.

A viselkedés objektív tanulmányozása egyben egy elementarista program alapja is: a viselkedés ingerválasz egységekre bontható.

A pszichológia, amelynek kidolgozásával megpróbálkozom, azt a tapasztalati tényt tekinti kiindulópontjának, hogy az ember és az állati szervezet öröklött sajátosságai és cselekvésformái révén képes környezetéhez alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodás lehet messzemenően adek- vát, de lehet olyannyira inadekvát is, hogy a szervezet éppen csak fenntartja magát. Másodszor: feltételezem, hogy a reakciókat meghatározott ingerek váltják ki. Egy tökéletesen kidolgozott pszichológiai rendszerben a reakció ismeretéből a kiváltó ingerekre következtetni tudunk, és viszont, ha az ingert ismerjük, a válasz megjósolható.

Watson, uo. 47. o.

Mindez egy olyan pszichológiát eredményez, amelyben háttérbe szorul a tudat kérdése, vagy egyenesen meg is kérdőjelezhető annak megléte.

[...] Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán, hogy vizsgálatunk objektív tárgya mindig a viselkedés legyen és ne a tudat. A viselkedés kutatása minden bizonnyal épp elég problémát ad fel nekünk ahhoz, hogy több emberöltőn át mindannyiunkat bőven ellásson munkával, s ne hagyjon időt arra, hogy „an sich” a tudaton gondolkozzunk. Ha egyszer ehhez a vállalkozáshoz hozzákezdünk, rövid idő alatt tapasztaljuk majd, hogy olyan távol kerültünk az introspektív pszichológiától, mint amennyire elszakadt a jelenlegi pszichológia a régi „képesség-pszichológiától”.