A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – A tudód és az üzletember: John Watson

John Broadus Watson 1878. január 9-én született Dél-Karolinában, Greenville- ben, s 1958. szeptember 25-én hunyt el New Yorkban. A behaviorizmus mozgalommá szervezője, „kikiáltója”, de sok más behaviorista életrajza is közvetlenül példázza a szerves ösz- szefüggést az urbanizáció és a viselkedéselv uralomra kerülése között. Watson jellegzetes vidéki fiú, aki tehetségesnek tartott tanítóként igen fiatalon főiskolára majd egyetemre, mégpedig az urbanizációs egyetemek mintapéldájára, s a zűrzavaros nagyvárosok mindmáig legjellegzeteseb- bikébe, Chicagóba kerül. A keményen dolgozó, az igazi „vad” nyugatról, a végekről felkerült ifjúnak igen nehéz sorsa van a nagyvárosban: szorongás, magány kínozza, egy félévre abba is hagyja tanulmányait: egyszerre tanul filozófiát, illetve ehhez kapcsolva pszichológiát – a funkcionalisták legjavától, pl. Angelltől, vagy a később ismertté váló George Herbert Meadtől, bár ezek rá gyakorolt hatását önmaga eléggé lebecsüli – és orvostudományt, pl. Loebtől. Nagyon hamar kizárólagosan az állatokkal való kísérletezés köti le: ez nem pusztán divat, hanem személyes motívum is áll mögötte. Az állat a falusi fiú számára természetkö-

zelibb, másrészt az emberekkel, mint saját maga is bevallja, igen sok kommunikációs problémája volt. Állandóan zavarban volt, hogyan utasítsa a személyeket, mit mondjon nekik.

[...] Mikor az ifjú Watson a városba érkezett, bizonyos értelemben jól fel volt vértezve a város elszemélytelenítő erőivel szemben. Csak át kellett vinnie az amerikai vidéki területeken kialakult személytelen viszonyulásokat a városban lévő többi emberre, fel kellett vennie az állatokkal szemben oly jól kialakult attitűdöt, és az embereket állatoknak kellett tekintenie. Számára ez nagyon jól megegyezett a városokban kialakult emberekkel szembeni általános személytelen attitűddel.

David Bakan: A behaviorizmus és az amerikai urbanizáció.

1983, 96. o.

A minta nélküli, első generációs értelmiségi számára általában köny- nyebb a természettudósi, mint a társadalomtudósi pálya, s ennek királyi útja a pszichológiában az állatkísérleti laboratórium. Watson disszertációját is az állati tanulás témájából írta. Klasszikus értékű kísérletsorozatával azt tisztázta, hogy milyen jelentősége van a különböző érzékszerveknek a patkány labirintustanulásában. A tízes évek elejére igazi fiatal csillag, a jövő embere. Meghívják professzornak a Johns Hopkins Egyetemre Baltimoreba (1908-tól), hamarosan (1915-ben) pedig az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke lett. Már mint közismert új név bontja ki a behaviorista pszichológia zászlaját 1913-ban. A program s az azt hamarosan követő könyvek előkészített talajba jutnak. Watson, hogy tartalommal töltse fel a program gyermeklélektani téziseit a kisgyermek korlátlan hajlíthatóságáról, csecsemővizsgálatokba kezd. Ekkor éri el a falusi fiú bukása: beleszeret egyik munkatárs tanítványába, s felesége baltimore-i patríciuscsaládja eléri, hogy állásától megfosztva, a szakmából is kirekesztve, mintegy társadalmi nullaként kezdjen új életet, már nem egészen fiatalon (1920-ban), 42 évesen. Szakmai elszigeteltségében kevés társa marad: tanítványa, Karl Lashley és az összehasonlító pszichológus Yerkes mellett meglepő módon állandó levelezőtársa s emberi támasza maradt a strukturalista tudatlélektan vezéralakja, Titchener.

A rámenős Watson feltalálja magát: üzletember lesz, a harmincas évekre a mai marketingmódszerek egyik legnevesebb megalapozója, dúsgazdag New York-i reklámszakember. Egyes általa felfuttatott termékcsaládok máig velünk vannak, például a Johnson és Johnson csecsemőápolási cikkek. Ahogy maga jegyzi meg önéletírásában, megtanulta, hogy ugyanolyan izgalmas lehet egy termék eladási görbéjének alakulását szemlélni az idő függvényében, mint egy állat pedálnyomásait. A kettő közt elvi különbség nincsen, legfeljebb ha anyagi van. Ez persze, mint Cohen (1979) is rámutat, önbecsapás. A marketing világában Watson az elméleteiből száműzött belső képzetek alakításával foglalkozik.

A magára maradt Watson kezdetben nem hagyja abba a pszichológiát, csak a hivatalos tudományossággal szakít. A magáramaradottságnak azonban van intellektuális következménye is. Feltehető, hogy Watson radikalizmusát az is befolyásolta, hogy nem hatott rá az akadémiai közösség állandó mérsékelő interakcióinak világa. Előadás-sorozatokat tart New Yorkban a haladó szellemű New School for Social Research intézményében s számtalan magazincikkben, rádió-előadásban, népszerű könyvben propagálja a behaviorista nevelési ideált. Kissé a kor dr. Spockjának szerepét is betölti. Ez az ideál azonban nem liberális, mint Spocké; Watson a csecsemő korlátlan alakít- hatóságában hisz, s ebből kiindulva a környezet felelősségében. Szerinte a gyermekeket szigorú rendszerben kell nevelnünk. A napirend, a szigor, a merevség azonban nem öncél. Így érhető el, hogy az anyák ne legyenek a gyermekek rabszolgái, a gyermekek viszont hamar önálló és felelős lényekké váljanak.

A szakmai közélettől csak nyolcvanadik évéhez közeledve kap elégtételt. 1956-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság egy e célra létesített emlékéremmel tünteti ki a visszavonult, rusztikus életet élő Watsont, mint az amerikai pszichológia szemléletének alapvető fomálóját. A sors keze volt abban, hogy a megtisztelő ceremónián a stressz és indiszpozíció révén Watsonnak nem sikerül részt vennie, az emlékérmet pszichoanali- tikussá lett fia vette át a nevében.

Watson élete pszichologizáló ér- deklődésűeknek is jó forrás. David Cohen (1979) fontos személyes kettősségnek tartja, hogy Watson anyja puritán, bűntudatközpontú baptista asszony, míg apja kicsapongó, csél- csap ember, aki el is hagyta családját. Az első mintából venné Watson a megszállott munkamániát, a másodikból az emberi és szakmai lázadást, s saját, meglehetősen hedonisztikus életvitelét is. Creelan (1972) egyenesen Watson szigorú gyermeknevelési attitűdjét kapcsolja össze a szigorú vallásos puritanizmussal. Kétségtelen, hogy ez is tényező volt abban, hogy honnan tudott eszményeket meríteni. Nem szabad felednünk azonban, hogy saját maga is hangsúlyozza, hogy ebben a pedagógiai eszményben legalábbis az ideológia szintjén szerepet játszott nála az igény a nők emancipációjára (lásd lentebb).

Források: Watson (1930), Cohen (1979).

Összefoglalás

1. 
   Az ember pszichológiája, mint természettudomány, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. [...]
   
2. 
   A pszichológia a behaviorista szemszögéből tekintve a természettudományok egyik tisztán objektív kísérleti ága, amelynek éppoly kevéssé van szüksége önmegfigyelésre, mint a kémia vagy a fizika tudományának. Elismert tény, hogy az állati viselkedés tanulmányozható a tudatra való hivatkozás nélkül. Mindeddig az volt az uralkodó álláspont, hogy csak annyiban tekinthetők értékesnek az állatlélektani adatok, amennyiben azokat analógiás módon a tudat fogalomrendszerében lehet értelmezni. Mi azt az álláspontot képviseljük, hogy az emberi és állati viselkedést ugyanazon a szinten kell megközelíteni, ugyanis a viselkedés megértése szempontjából mindkettő egyaránt lényeges.
   

A pszichológiai értelemben vett tudat nélkülözhető. Felfogásunk szerint a „tudatállapotok” önálló megfigyelése semmivel sem inkább feladata a pszichológusnak, mint a fizikusnak. Úgy is mondhatnánk, hogy visszatérünk a tudat nem-reflektív – nem önmagára eszmélő, naiv használatához. Ebben az értelemben a tudat olyan eszköznek vagy szerszámnak tekinthető, amellyel minden természettudós dolgozik.

Hogy ezt az eszközt megfelelően használják-e ma a tudósok, már a filozófia, és nem a pszichológia problémája.

1. 
   Az általunk javasolt szemlélet értelmében, pl. az amőba viselkedésével kapcsolatban felderített tények önmagukban és önmagukért értékesek, függetlenül attól, hogy van-e egyáltalában közük az emberi viselkedéshez, vagy nincs.
   

Watson, uo. 48., 56-57. o.

Módszertanilag ez azt jelenti, hogy szakítsunk a kettős megfigyeléssel, vigyük végig az objektivizá- lást, melyet a kísérleti pszichológia kezdett meg. Láttuk, hogy a wundti kísérletezés a filozófusok karosszék-pszichológiájával szemben elválasztja az önmegfigyelőt (kísérleti személy) a leírótól, a külső megfigyelőtől. A watsoni lépés radikálisabb: megszüntetjük a kettős megfigyelést, s egyetlen megfigyelőnk lesz, a külső.

Ez a kiiktatás azonban nem csak módszertani értékű, bár kétségtelen, hogy kiindulása módszertani. Ezzel a behaviorizmus magát azt a világot is kiiktatja, melyre a belső megfigyelő irányulna. A pszichológia „elveszti a fejét”, ahogy Roback (1964) jellemezte az amerikai behaviorizmust.

Az így egységesített pszichológia első alapelvei világosan mutatják a behaviorizmus funkcionalista eredetét, a többi alapelv viszont a radikalizmust, azt, ahogyan Watson lelép a funkcionalista ösvényről (Bruder 1982).

1. 
   A lélektannak a lelki jelenségekkel mint alkalmazkodással kell foglalkoznia. A viselkedéses alkalmazkodás lesz a pszichológia témája.
   
2. 
   A reakciókat meghatározott ingerek váltják ki. A viselkedés leírásában determinista elveket követ, mégpedig külső, környezeti determinizmust keres, s elementarista. Két említésre méltó mozzanat van ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy Watson korai műveiben még sokkal kevésbé atomisztikus, első írásaiban a válasz fogalma jóval tágabb, a funk- cionalista szemléletnek megfelelően értelmezhető viselkedés. A másik mozzanat, hogy ugyanakkor az elementarizmust s külső determinációt Watson már akkor leszögezi, mikor a feltételes reflexekről szóló pavlovi tanítást még nem ismeri. Később ugyanez az elementarizmus a reflexelmélettel összhangban lévő terminológiában fog megfogalmazódni. Pavlov a kezdetekkor még nem inspirátor, hanem konzse- niális társ. Watson első dolgozata, mely Pavlovra hivatkozik, 1916-ban jelent meg.
   

Látnunk kell ennek a determinisztikus képnek két hiányosságát: nyilvánvalónak tartja, hogy minden viselkedés egyértelműen részekre bontható, s feltételezi, hogy minden viselkedés reaktív jellegű. A spontán tevékenységnek majd az egész beha- viorista hagyományban egészen az ötvenes évek közepéig nem lesz tisztelete.

1. 
   Az ilyen leírás célja a viselkedés irányítása. A válaszok meghatározó feltételeinek feltárásával az ember irányíthatóvá válik. A behaviorizmus lesz a gyakorlati pszichológia helyes alapja.
   

Az irányításnak ez a hangsúlya látszólag jogossá teszi, hogy a behaviorizmust mindmáig a manipu- latív emberkép vádjával illessék. Csínján kell azonban bánnunk ezzel a megfogalmazással. A beha- vioristák nem titkolják, hogy irányítani szeretnék az embert. Nem rejtett programjuk az alakítás, hanem vállalt feladatuk. Naiv kép ez, mely kétségkívül kiszolgáltatottként kezeli az embert. Csakhogy ugyanakkor optimista emberkép s, az ember a környezet terméke, azt megfelelően alakítva maga is átalakítható tehát. Ha azt a nézetet fogadjuk el, hogy az ember viselkedésének minden befolyásolása immorális – ezzel nem pusztán a behavioriz- must ítéljük el, hanem a nevelés egészét, s a legtöbb pszichológiai irányzatot.

1. 
   Ki kell iktatni a pszichológiából az önmegfigyelés módszerét, de ezzel együtt azokat a belső folyamatokat is, melyekre az hivatkozott. A tudat, az emlékkép s hasonló belső dolgok száműzendőek. Ugyanúgy tanulmányozandó az érzékelés, emlékezés stb. az embernél is, mint állatoknál: az érzékelés, pl. megkülönböztető reakciók segítségével.
   
2. 
   Eközben a szóbeli beszámoló elfogadható módszere marad a behaviorista pszichológiának is, csak nem tételezzük fel, hogy valami mögöttes realitásra vonatkozik. Ugyanolyan értékű, ha az ember azt mondja valamire, hogy piros, egy másik ingerre meg hogy zöld, mint amikor az állat kétféle mozgással válaszol rájuk. A szóbeli beszámoló – diszkriminatív válaszok rendszere. A szavak ugyanakkor nem utalnak valamilyen privilegizált belső valóságra (nincs jelentésük a hagyományos képelméleti értelemben), az önmegfigyelés nem szükségszerűen igaz, igazsága fel sem vethető.
   

1. 
   De mi van a gondolkodással? Watson itt nagy hatású megoldást alkalmaz. A korábbi funkcionalista pszichológiában is felmerült motoros elméleteket élezi ki. Közismert tézise: a gondolkodás = belső beszéd. Ezt persze már többen hirdették a 19. századi fonetikusok és nyelvészek közül is (összefoglalásukra a behaviorizmus kontextusában lásd Roback 1964). Watson azonban nem egyszerűen a rejtett artikuláció tényéből indul ki, hanem egy nagyobb léptékű viselkedéses érvelésből. Minden viselkedésre jellemző, mondja, a gyakorlással történő redukció. A beszéd a legtöbbet gyakorolt viselkedésformák egyike. Amikor az a benyomásunk, hogy tisztán belső tevékenységet végzünk (gondolkodunk), voltaképpen beszédizmaink végeznek kismérvű rejtett tevékenységet. A belső beszéd nem szükségszerű alapja itt a gondolkodásnak, hanem kontingens, járulékos ténye. Watson nem kapcsolja össze a beszéd közlési szerepét az intellektuális szerepével: más rejtett izommozgások is lehetnek a gondolkodás megvalósítói. A beszéd funkciói és a belső beszéd mint a gondolkodás megvalósítója közti összekapcsolás majd Piaget és Vigotszkij érdeme lesz. Természetes, hogy – a belső dolgok jelentőségét tagadva – Watson belsőbeszéd-kon- cepciója ennek tartalmával nem foglalkozik.
   

A behaviorizmus alapjában véve módszertani indítású irányzat volt. Társadalmi elkötelezettségei és a kor nagy szakmai vitái azonban ezt a száraz képet hamarosan kiegészítették számos másodlagos vonással, melyek nem szükségszerűen tartoznának egy elvont viselkedéstanhoz. A 11.2. táblázat ezek összefoglalását mutatja.

4.2. táblázat - 11.2. táblázat. A behaviorizmus kiegészítő jellegzetességei

Tulajdonság	Jellemzése	Fő ellenfél
Periferializmus	minden lényegi működés azonosítható a végrehajtó szervek izgalmával	funkcionalisták centrális agyi folyamatai
Tanulás-központúság	a pszichológia fő kérdése a viselkedés változása	klasszikus pszichológia: fő kérdés az észlelés
Elementarizmus	a viselkedés felbontható S-R egységekre	funkcionalizmus egészleges válasz fogalma
Környezetelvűség	az egyéni tapasztalás határozza meg, mit teszünk, s milyenek vagyunk	McDougall: az ember ösztönök sokaságából áll

1.3.1. A pszichológia mint a tanulás tudománya

A behaviorizmus legjelentősebb fordulata a pszichológia arculatának alakításában nem pusztán a szándékai szerint következetes és végérvényes objektivizmus bevezetésével kapcsolatos. A beha- vioristák tették a pszichológiát a viselkedésváltozás, a tanulás tudományává. Nehéz érzékeltetni, hogyan valósult meg lépésenként a pszichológiai kutatás eltolódása a tanulás irányába. A laboratóriumokat bonyolult látási feladatokat megoldó képzett pszichológusok helyett egyre inkább különböző egyszerű tanulási helyzeteknek „kitett” állatok töltötték meg. A legnagyobb karriert a kondicionálás mellett a labirintus- és a diszkriminációs tanulás futotta be. Az új ingerre nyáladzó, az útvesztőben tájékozódó s az ingerek közt különbséget tevő állat viselkedése minden tanulás modelljévé vált. S az állatokkal nyert eredmények fokozatosan minden áttétel nélkül az emberi lelki jelenségek magyarázó elveivé váltak. Kialakult az a hangsúlyeltolódás, mely minden lelki jelenséget igyekszik átfogalmazni tanulási kérdéssé. A személyiség stabil tanult szokásrendszerré, a kultúra viselkedésmintázatok elsajátításává, az észlelés a perceptuális tanulás kérdésévé válik. Ez a győzelem évtizedeket igényelt, de a harmincas évek végétől az amerikai pszichológia győzedelmes metateóriájává vált. A 11.1. ábra mutatja, hogy képzelte el már maga Watson is az emberi személyiséget mint viselkedési szokások rendszerét.

A pszichológia kérdéseinek a tanulás kérdéseivé tétele során a behavioristák egy lapos evolucionizmust érvényesítettek: az ember és az állat közti folytonosságot feltételnek tekintették, s a dekontextualizációban odái mennek, hogy az emberi viselkedést az állati viselkedés egyetemes törvényeiből tartják magyarázhatónak. A bonyolult viselkedések is elemi kapcsolatból építhetőek fel, s ennek elvei minden emlősnél azonosak, vagyis a tanulási törvények egyetemesek. A modern etológia mind az öröklés, mind a fajok közti minőségi eltérések, mind a reagáló lény tekintetében megkérdőjelezi ezeket a behaviorista premisszákat. Watson maga fokozatosan egyre kevesebb jelentőséget kezd tulajdonítani a veleszületett tényezőknek az ember viselkedésében. Egy híres kísérletben (Watson és Rainer 1920) a nevezetes kis Albertnél azt mutatta ki, hogy veleszületett félelmi válaszok csak testhelyzetváltozásra s erős hangra jelennek meg, az összes többi félelem már a csecsemőnél is tanult. Az eredetileg semleges inger (kísérleteiben egy fehér patkány) az élet véletlenszerűségei révén összekapcsolódik egy félelemkiváltó ingerrel (éles hang), s emez is ki fogja váltani a félelmi reakciókat. Sőt: minden hasonló inger is kiváltja a félelmi reakciót.

Watson legnevesebb vizsgálata ez, mely azóta a viselkedésterápiás elméletek kiindulópontjává is vált. Elméletileg is alapvető érdekességű, hiszen az érzelem- és félelemtanulás alapvető paradigmáját adja meg. Azt a paradigmát, melyet a harmincas évektől, Mowrer munkáitól kezdve a neobehavio- rizmus használ az érzelmi élet tanulás-lélektani értelmezésére. Mi sem mutatja jobban a kísérletek aktualitását, hogy a hetvenes évek egyik nagy vitatémájává vált az, hogy a kísérletet nem mindig sikerült megismételni, s sokak szerint már a helyzet sem ilyen egyszerű. A félelemkeltő hangnál jelen lévő anya például később nem félelmet vált ki, hanem biztonságkeresést, vagy a gyermeknél a feltételes ingerre ujjszopás jelenik meg, ezzel mintegy magát vigasztalja, stb. Watsonnak ez a munkája évtizedek múltán is casus belli mind a viselkedés atomisztikus elemzésére nézve, mind az öröklés tagadása miatt, mind pedig az egyszerű kondicionált s a bonyolultabb (dinamikus pszichológiai) viselkedésmeghatározók vitájában.

11.1. ábra. Az emberi személyiség mint szokásrendszer Watson felfogásában (Watson 1924, 275. o.) Az ábra alapgondolata, hogy a viselkedés az életkorral egyre differenciálódó szokások rendszereként fogható fel. A jobb oldal ennek egy részleges keresztmetszetét mutatja egy 24 éves embernél

Vitatott kérdések – A korai behariorizmus néhány dilemmája

A behaviorizmus sosem volt egyértelmű követést kívánó, merev doktrínákat nyújtó iskola a pszichológiában, mint például a pszichonalízis vagy az alaklélektan. A watsoni program elsősorban módszertani jellegű. Számos kérdés van, ahol már a korai beha- vioristák is eltértek egymás között a módszertani objektivizmus keretein belül. Ezek felsorolása két dolgot éreztet: bizonyos szükségszerűnek tűnő vonások a korai behavioriz- musban is csak esetlegesek, s nem elkerülhetetlenek. Sokkal inkább a viselkedéselv társadalmi beágyazottságából fakadtak, mintsem inherens logikájából. Másrészt az évtizedekkel később előtérbe kerülő problémák (a neobehaviorizmus alapkérdései) a korai korszakban is megvannak, ha a forradalmi újhoz képest csendesebben is, mint később.

Periferializmus: az idegrendszer kutatása

Watson felfogása a fiziológia és pszichológia kapcsolatáról kétértelmű. Egyrészt elvileg fontosnak tartja a pszichológia számára a fiziológiát. Olyan megjegyzései is vannak, ahol a kettő viszonyát úgy képzeli el, mintha a pszichológia a viselkedés egészével foglalkozna, a fiziológia viszont annak részmechanizmusaival. Ugyanakkor visszataszító számára minden olyan korabeli funkcionalista magyarázat, mely egyedi lelki jelenségeket (spekulatív) agyi mechanizmusokra apellálva értelmez, mivel ez módszertanilag megfoghatatlan.

Watson ehelyett arra törekszik, hogy ahol csak lehet közvetlen (perifériás) fiziológiai megfelelőket találjon a lelki jelenségeknek. Ennek legismertebb példája a gondolkodás azonosítása a beszélőszervek mozgásaival. Követői e téren, pl. a progresszív relaxáció rendszerének kidolgozásából ismert Edmund Jacobson (1888-1983), tovább is mennek: az egyént zavaró feszültségek feloldásának módját is az izmokban keresik. Joe McGuigan (1978) kiváló áttekintése megmutatja, milyen hosszú ideig élő hagyomány ez.

Watson viszolygása módszertani alapú volt. Nem is teljesen megalapozatlan, hiszen gondoljunk arra, hogy az agyműködés viszonylag közvetlen, elektrofiziológiai vizsgálata csak a II. világháború után szilárdult meg. Szigorú értelemben az emberi gondolkodás közben zajló agyi működésekre vonatkozó elképzelések ekkoriban még spekulációk. Watson ellenérzése azonban nem szükségszerű. Tanítványa s kezdeti munkatársa, Karl Lashley (1890-1958) már a húszas évek elején azt hirdeti, hogy a behavioristának annak érdekében, hogy valóban kiiktassa a szubjektív pszichológia esélyeit, az agyműködésről kell modelleket alkotnia. Mindig fiziologizálnia kell, mégpedig az agyról. Ha objektív akar maradni, nem szabad elkötelezett periferialistának maradnia. „A be- haviorizmus legfőbb kerékkötője, hogy nincsen megfelelő fiziológia, amelyre tudományát alapozhatná. [...] Csak ha fiziológus lesz, akkor remélheti a behaviorista, hogy magyarázó mechanizmusainak száma megnövekszik.” (Lashley 1923/1970, 81. o.) Lashley később a modern neuropszichológiai gondolkodás és kísérletezés egyik vezéralakjává vált. Számos kéregirtá- sos kísérletet végzett, ahol patkányok tanulási teljesítményét vizsgálta különböző elhelyezkedésű és nagyságú agyrészek kiirtása után. A kísérletekből két következtetést vont le: az agykéreg nem szűk lokalizációs elvek szerint működik (ekvipotencialitás), s a tanulási képesség az agy össztöme- gének függvénye (tömeghatás, Lash- ley 1929). Később ő játszott vezető szerepet az alaklélektanos fiziológiai doktrína kísérleti cáfolatában, s döntő elméleti, inspiratív szerepe volt a kognitív pszichológia kezdeteinél annak hangsúlyozásában is, hogy a sorrendileg szervezett viselkedések (főképpen a beszéd) gyors s antici- patív mozgásos adaptációkat magába foglaló lezajlása nem magyarázható reflexláncokkal (Lashley 1951). A neurológiai modellálásnak nagyobb egységekre vonatkozó belső mintázatokat is fel kell tételeznie. Az ötvenes évek amerikai pszichológiájában ez a gondolat forradalmian újszerű, mint később (21. fejezet) látni fogjuk. Fontos emlékeznünk rá a behaviorizmus értékelésénél, hogy Watson közvetlen tanítványa évtizedeken át nem egy bezárt, atomisztikus viselkedéselemzés, hanem a viselkedés komplex meghatározottságának képviselője, mind elméleti, mind kísérleti munkásságában.

A tudat kiiktatása: módszertani behaviorizmus

Már a korai behavioristák felfogása sem egységes a tudat, vagy általánosabban a „belső élet” kérdésében. Két alapvető megoldásuk az elvszerű (ontológiai), vagy ahogy Lashley nevezte, a „szigorú értelemben vett” és a módszertani behaviorizmus. A szigorú behaviorista szerint nincsenek tudatjelenségek, egyáltalán szellemi jelenségek, melyek ne lennének be- illeszthetőek az egyszerű fizikai jelenségek közé. Az emberre vonatkoztatva pedig a viselkedésen túlmutató lelki jelenségek, például élmények sincsenek. Engedékeny megfogalmazásokban epifenomenalizmus kísérte ezt. Annak megengedése, hogy mellékjelenségként lehetnek belső folyamatok, de ezek nem befolyásolják a viselkedés teljesen fizikalisztikus determinációját. Ez a felfogás még mechanikus s kevéssé kifinomult terminológiában de elővételezi a későbbi neopozitivis- ta tudományfilozófia fizikalizmusát. Nem volt idegen ez a szélsőséges, de elvszerű álláspont Watsontól magától sem, különösen későbbi könyveiben. Következetesen harcol az olyan szub- jektivizáló fogalmak tételezése ellen, mint az emlékkép, a figyelem, de még az effektus törvényét is túl szubjekti- visztikusnak tartja. A gondolkodás = belső beszéd koncepció hirdetésével mintát is ad a behaviorista redukcióra. Mások, mint Lashley egyértelműen a fiziológiai redukcióban látják a helyes utat az ontológiai behaviorizmus számára: azonosítsuk a „belső” folyamatokat központi idegrendszeri történésekkel. Bertnard Russell (1921) Az elme elemzése című munkájában a behaviorizmust mint az egységes fizikalista világkép megvalósítóját értelmezi. Ugyanekkor rámutat arra, hogy éppen a modern fizika kevésbé naivan „materialista”, mint Watsonék állítják: konstrukciókkal dolgozik, s ugyanezt a pszichológia is megteheti. Viselkedéselvű kell legyen, de nem zárhatja ki a viselkedést determináló bonyolult belső konstrukciókat sem.

Sok korabeli behaviorista Watsonnál is radikálisabban fogalmazott. Albert P. Weiss (1879-1931) a viselkedést a modern fizika elemi részeiből kiinduló, metafizikusan mechanikus rendszerben helyezi el. A szervezet a környezetben zajló, az elektronok és protonok kölcsönhatásával jellemezhető folyamatokkal korrelatív viszonyban működik. A viselkedéses reakció a fizikai és szociális ingerekre adja a pszichológia szervező elvét. Weis egyben azt is hirdeti, hogy a viselkedésnek a társas koordináció is része: vannak sajátosan máshova irányuló viselkedések is. Walter S. Hunter (1889-1945) odáig megy a viselkedés egyedülvaló- ságának hirdetésében, hogy új nevet is követel a pszichológiának. Hogy megszabaduljunk a hagyományos szubjektív konnotációktól, a viselkedéstant nevezzük antroponómiának (az emberi természet tudományának), melynek kizárólagos témája a viselkedés. Jellemző a programok és a gyakorlat eltérésére, hogy Hunter kísérleti munkáiban éppenséggel az állati reprezentációk természetét kutatta. A késleltetett válaszadás lehetőségét és az időlabirintust vizsgálva (ugyanazon a helyen másodszorra máshová kell fordulni) szolid viselkedéses alapokat teremtett ahhoz, hogy állatoknál is feltételezzünk az ingerek közvetlen hatásain túlmutató belső folyamatokat, melyek például Hebb (1974) számára is az állati reprezentációs folyamatok bizonyítékai lesznek.

Az ellentét a program és a kutatói gyakorlat között nemcsak Hunterre érvényes. Egyben rámutat arra, hogy a behavioristák jó része hétköznapi gyakorlatában egyszerűen módszertani behaviorista volt, úgy gondolták, hogy megbízható tudományos adatokat szerezni csak a viselkedés segítségével lehet. A hagyományos pszichológia introspekciós doktrínáját örökre megkérdőjelezték. Watso- nék (és Freud) óta nehéz hinni abban, hogy közvetlen bejárásunk van saját belső életünkhöz, s egy tudomány erre alapozható. Ebben a nem beha- vioristák is mindmáig egyetértenek. A klasszikus módszertani behavioriz- mus azonban többet is jelentett: hitet abban, hogy csak akkor van jogunk valami belsőt feltételezni (pl. emlékképet az állatnál), ha meg tudjuk mutatni azt a viselkedéses helyzetet (pl. a késleltetett válaszadásra való képességet), ahol ez a belső folyamat megnyilvánul. A kései Wittgenstein (1992) gondolataival rokon felfogás ez: a viselkedés és a belső folyamatok között egyértelmű megfelelések vannak, csak arról lehet beszélni, ami a viselkedésben is megjelenik. Ezzel azonban a nem behavioristák már korántsem értenének egyet.

A harmincas évektől a neobeha- viorizmus keretében a behaviorista gondolkodás mind módszertanilag, mind fogalmilag liberalizálódott, mint a 19. fejezetben elemezni fogjuk. A viselkedéselv összekapcsolódik a neo- pozitivista tudományelmélettel s az operacionalizmussal. Az eredetileg, a húszas évekbeli volt kettő helyett, kialakult a behaviorizmus három fogalmi értelmezése. Az ontológiai beha- viorizmus szerint nincsen lelki élet, csak viselkedés. A logikai behaviorizmus főként Gilbert Ryle (1999) értelmezésében a belsőnek tartott folyamatokat viselkedéses diszpozíciókra vezeti vissza. A kísérletező pszichológusok jó része viszont neobehaviorizmus néven módszertani behaviorizmust képviselnek. Közvetlenül kutatni csak a viselkedést lehet, a viselkedés mögött azonban feltételezhetünk belső folyamatokat, ha meg tudunk nekik feleltetni viselkedéses következményeket. Ezzel a módszertani engedékenységgel együtt a behaviorizmus tematikája is kiszélesedett, hogy azután átadja helyét a kognitív pszichológiának.

1.3.2. Környezetelvűség (environmentalizmus)

Később azonban Watson sokkal általánosabban fogalmaz a tapasztalat szerepéről:

Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.

J. B. Watson: Behaviorizmus.

1924, 104. o.

Ez a szélsőséges tabula rasa elv megfelel a beha- vioristák optimista társadalomképének, az ember alakíthatóságának. S vegyük észre a faj (vagyis az emberfajták eltérései) irrelevanciájának hangsúlyozását. Fontos demokratikus vonás ez; a funk- cionalisták jó része (Hall, Cattell) szociáldarwinis- ta, s eugenikai hevülettel hitt a fehérek öröklött fölényében. A tesztmozgalom pedig az európai származásúak között is áthághatatlannak érzett biológiai eltéréseket hirdet. Tulajdonképpen ez a típusú hajlékonysági elv lesz a ma sokat bírált sztenderd társadalomtudományi modell (Pinkler 1999) pszichológiai alapja. Az emberek eltérései, az embercsoportok eltérései is, a társadalmi társulás következményei.

A környezetelvűség, az optimizmus és a gyakorlatias hitvallás teszik Watsont az első modern értelemben vett csecsemőnevelési tanácsadóvá. Watson ugyanakkor a mai tanácsadókhoz képest szigorú. A szigorúság mögött azonban, mint maga is beszámol róla, elvek voltak. Watson (1930) a mai felfogásunk szerint rideg, s túlszabályozott nevelési elvek hangsúlyozásával a nőknek a gyermeknevelés zsarnoksága alóli felszabadítását akarta szolgálni. Eysenck és Eysenck mai értékelése tanulságos ebben a tekintetben.

J. B. Watson, a behaviorizmus atyja volt az első igazán bestsellerré vált gyermeknevelési könyv szerzője. Munkáját, mely A csecsemők és a gyermekek pszichés gondozása címmel, 100 000 példányban jelent meg, néhány hónapon belül elkapkodták, és még az olyan megrögzötten gyanakvó emberek is, mint Bertrand Russell, Watson gondolatainak lelkes támogatóivá váltak. A hivatalos pszichológiai közvélemény elég szkeptikusan foglalt állást a könyvvel szemben, különösen azok, akik szerint az ilyen közszereplések még Watson tudósi tekintélyét is veszélyeztethetik. Watson üzenete egyszerű volt: a gyerekeket tudományos elvek szerint, s nem érzelmi, vagy hagyományokon alapuló módszerekkel kell felnevelni. Határozottan helytelenítette a gyerekek kényeztetését, azt, ha a szülők túlságosan kimutatják érzelmeiket gyermekeik felé – például ölelgetik és csókolgatják őket. Ugyanis ez szerinte dependens, vagyis függő magatartást vált ki belőlük. Továbbá az etetés is meghatározott rend szerint kell, hogy történjen, s nem akkor, amikor a gyerek akarja. Watson saját két fián is kipróbálta elméletét, az egyik felnőttkorában öngyilkos lett, a másik pedig, legnagyobb bosszúságára, pszichoanalitikus. Az idős Watson később mindent visszavont, amit a könyvében írt, de nem azért, mert úgymond „jobban át kellett volna gondolni”, amit leírt, hanem mert „nem tudtam eleget ahhoz, hogy valóban olyan könyvet írjak, amilyent akartam”.

A rideg, szeretettelen, szigorú Watson után megérkezett a „ló másik oldala” a pszichoanalitikus dr. Spock

képében, az ő szélsőségesen engedékeny, ölelgetős-csó- kolgatós, „akkor eszik a gyerek, amikor éhes” állásfoglalásaival.

Csecsemőgondozás és gyermeknevelés című könyvét eddig egyedül a Biblia szárnyalta túl eladott példányainak számával. Az anyák szerte a világon megkönnyebbülten tértek vissza az érzelemmel telített családi kapcsolatokhoz, melyektől addig a szigorú Watson keményen eltiltotta őket. Az idők múlásával mind a tudományos elvek szerinti, mind az engedékeny nevelési modell szerinti szűk látókörűnek bizonyult. A végén Spock is elismerte tévedéseit, amikor látta, hogy az általa javasolt módszerek nem azt az eredményt hozzák, mint amiben reménykedett.

Eltérő módon ugyan, de mindketten ugyanabba a hibába estek, nevezetesen hogy bizonyított és szilárd tudományos tények helyett tudományosnak látszó, de puszta hiedelmeken alapuló tanácsokat osztogattak. Az igazság az, hogy a pszichológusok gyermekneveléssel kapcsolatos ismeretei nem elég elmélyültek ahhoz, hogy mindentudó tanácsadók szerepében tetszeleghessenek.

Watson a radikális behaviorizmusra, Spock pedig a szűk látókörű és tartalmatlan freudi elvekre támaszkodott, anélkül hogy meggyőződött volna arról, hogy elég szilárdan, tényekkel megfelelően alátámasztva állnak-e ezek az elvek a lábukon ahhoz, hogy elbírjanak újabb, rájuk tákolt elméleteket. A gyereknevelésről még mindig keveset tudunk, arról azonban már eleget, hogy megállapíthassuk, Watson és Spock tanácsai mennyi kárt okoztak a gyerekeknek. Az egyik azért, mert túlságosan rideg, tekintélyelvű és érzelemnélküli volt, a másik pedig azért, mert túl lágy, engedékeny és kényeztető. Az anyák sokkal sikeresebben nevelhették volna gyermekeiket, ha a két szerzőt könyvestől együtt messziről elkerülik.

Hans Eysenck és Michael Eysenck: Elmelesen. 1994, 232. o.

Ami a tanulás mindenhatóságát illeti, ráadásul az is erősítette a környezetelvű hitet Watsonban, hogy egyre jobban viszolygott az olyan nehezen megfogható, nem objektív s sokaknál magyarázónak feltüntetett fogalmaktól, mint az ösztön fogalma. Igen éles vitákat folytatott e kérdésben különösen McDougall-lel aki a szubsztancializált ösztön fogalom magyarázó erejét hirdette még az emberi társas viselkedésben is. Watson számára az ösztön nem azért tiltott fogalom, mert nem hinne a biológiai determinációban, hanem azért, mert megfoghatatlan dolgokat reifikál, dologiasít. Jellemző, hogy akadémiai pályájának megszakadása előtt éppenséggel a madarak vándorlásának meghatározóit kezdte vizsgálni Lashleyvel.

1.3.3. Pavlov hatása

A környezetelvűségben s a tanulás középpontivá válásában kitüntetett szerepet játszott mind Watson munkásságában, mind a behaviorizmusban általában, hogy megismerkedtek Pavlov munkásságával. Pavlov nevét Amerikában 1909-ben Robert Yerkes és Morgulis áttekintő cikke tette ismertté. Kezdetben Watsonék magát a kondicionálási eljárást korlátozott érvényűnek tartják, fokozatosan azonban átveszik, a laboratóriumban kiterjesztik emberekre is és magyarázó elvet alkotnak belőle.

A feltételes reflex fogalom logikailag nem szükséges a viselkedéselv érvényesítéséhez. Van azonban két vonzereje, melyeknek nehéz volt ellenállni. A behavioristák számára a feltételes reflex a viselkedés elemekre bontásának kulcsa, akárcsak a hagyományos lélektan számára az asszociációk voltak az elmében. Másrészt maga a fokozatosan kialakított inger-válasz (S-R) formula fogja képviselni azt a (téves) elkötelezettséget, hogy reagáló szervezettel van dolgunk. Kialakul egy olyan determinisztikus séma, mely szerint az állat s az ember viselkedése mintegy kimerül abban, hogy külső dolgokra reagál. A viselkedés mechanizmusként működik, nincsenek saját belső tendenciái.

Az alakítható ember – ez a pozitív, optimista kép – ugyanakkor környezetének kiszolgáltatott, determinált, reagáló lény. Nemcsak a későbbi etológia fényében leegyszerűsítő kép ez, mint a funkcio- nalista kiindulás mechanikussá tétele. Részben a behavioristákat mozgató társadalmi credóval is ellentétben van. Franz Kafka vagy Proust töprengői sokkal determináltabbak, mint a megküzdő He- mingway-hősök. Az önmagát alakító, a körülményeket leküzdő ember, az amerikai self made man pszichológiai leképezése egy meglehetősen determinált és kiszolgáltatott pszichológiához vezet. Ez a feszültség az amerikai hitvallás s a behaviorizmus között mindmáig újra és újra előkerül. René Zazzo (1942) már évtizedekkel ezelőtt rámutatott erre a feszültségre.

Mindeközben azonban már a korai behavioriz- mus sem volt intellektuálisan egyszerű és egysíkú képlet. A behavioristákat is megosztotta, hogy vajon belső világ tényleg nincsen-e, vagy csak nem ismerhető meg.

1.4. A viselkedés mechanikája vagy teleológiája

A korai behavioristák egyik legizgalmasabb dilemmája ismét (akárcsak a reflexelvnél) a mechanikus és a teleologikus viselkedésfelfogás szembenállása. A korai behavioristák jó része a népi pszichológia teleológiájának lenézéséből indul ki, de ez jellemzi a kései behavioristák zömét is. Úgy gondolják, hogy könnyen azonosítható, mi az inger (pl. egy adott fény), s mi a válasz (pl. egy izomösszehúzódás). Már a viselkedéselv diadalútjának kezdetén vannak azonban, akik megkérdőjelezik ezt a filozófiailag végiggondolatlan képet. A korai behavioristák egy filozófiailag (és biológiailag) körmönfontabb kisebbsége is észrevette ezt. Edwin Holt (1873-1946) már 1915-ben rámutatott arra, s később őt követi majd Tolman, hogy az igazán érdekes viselkedésformák a környezethez igazodnak, s nem egy elszigetelt mozzanatra adott reakciók. A madarak például dél felé repülnek, s mozgásuk nem a mezőre, mint ingerre adott válasz. Ez az „igazodás” erőteljesen megkérdőjelezi a viselkedés mechanikus felfogását. Maga a viselkedés csak egy általa megvalósított, őt irányító „cél” szempontjából definiálható, s nem puszta fizikai leírással. Ez a felfogás, mely logikusan elvezet a viselkedés különböző szintű leírásának szükségességéhez (pl. a mozdulatok és az általuk végrehajtott cselekedetek elválasztásához), sokáig csendes kisebbség maradt. Mindenesetre azt képviselte, amit a mai tudományosságban a különböző „hozzáállások”. Dennett (1998a) mai terminológiájának fizikai hozzáállása felel meg a korai behaviorizmusban a viselkedés mechanisztikus elemzésének, míg a tervezeti és az intencionális hozzáállások a jelentésteli és teleologikus szervező elveknek. A kisebbségi felfogás mint a puszta fizikai mechanikus viselkedéselemzéssel szembeni kétely már a kezdetekkor jelen volt a tehát a behaviorizmusban is. Valójában már korábban is nagy szerepet játszik ez a vita, mint a fenti vitatott kérdések mutatja.

Edwin Holt munkásságát igazából ennek a vitának a fényében tudjuk értelmezni. Holt az amerikai korai behaviorizmus kifinomult teoretikusaként vitte tovább Jennings gondolatait. Abban az értelemben is, hogy részletesebben kidolgozta azt az elvet, hogy a viselkedés különböző szinteken írható le, s így megadta azt a hangnemet, melyben Loeb és Jennings nem szükségszerűen zárják ki egymást.

Hajlamosak vagyunk – még a behavioristák is közülünk – arra, hogy azt higgyük, hogy a viselkedés valamilyen módon reflex tevékenységekből áll össze. Ez teljesen igaz, már ami a folyamatot illeti. Így a végső elemzés szerint a korallzátony is pozitív és negatív ionokból áll, de a biológus, a földrajztudós vagy a hajóskapitány nem értené meg a dolog lényegét, ha így fogná föl.

Edwin Holt:Válasz és megismerés.

1915, 232. o.

Holt érdekes általános koncepciót fejt ki a koordináció szerepéről is az állati viselkedés szerveződésében. Sherringtonból indul ki, hogy bemutassa, darwiniánus szempontból értelmezve reflexes működéseink is célirányosak: a szervezet a környezet valamely tárgyához vagy lényéhez viszonyítva mozog (Holt 1915, 55. o.). Az ő értelmezésében az állati viselkedést egészlegesen kell leírnunk, és nem pusztán reflexláncként.

Holt pozitív tanácsa, melyre már fentebb utaltam, annak észrevétele, hogy a szervezet valamilyen távoli objektumokhoz igazítja viselkedését. „A szervezet a környezet valamely tárgyához vagy tényéhez viszonyítva mozog” (uo. 55. o.). A Brentano kiemelte intencionalitási mozzanat tehát a belső világot felváltó viselkedés elemzésben is megjelenik.

A viselkedés értelmes jellemzése ezekben a keretekben fog megjelenni. S míg Loeb mechanikus leírása ennek megfelelően a reflexek szintjére érvényes, a viselkedés szintjére Jennings funkcionális elemzése lenne érvényes.

Azt, hogy az állat, mint egész hogyan viselkedik, nem lehet leírni a közvetlen ingerek terminusaiban; csakazoknak a környezeti tárgyaknak a keretében tehető ez meg, melyekre az állat viselkedése irányul. Pontosan ez a különbség a reflexes aktus és a specifikus válasz vagy viselkedés között.

Holt, uo. 76. o.