A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – A lélek rejtélye vagy mechanikus felfogása

Emil du Bois Reymond (1818-1896) volt a csoport legprogrammatikusabb elméje, aki ezeket a fenntartásokat két híres beszédben tette nyilvánossá. Az egyikben, egy 1872-ben, Lipcsében tartott beszédében még azt is felvetette, hogy a híres Laplace- formula kiterjeszthető az agyra. A Laplace-formula lényegében azt mondja ki, hogy ha a világ mai állapotának minden részletét ismernénk és ismernénk minden természeti törvényt, elvileg meg tudnánk jósolni a világ következő állapotát, mivel a világ pusztán differenciál egyenletrendszerekkel írható le.

Ha egy értelmes lény bármely pillanatban ismerné mindazokat az erőket, melyek a természetet mozgatják s mindegyik alkotóelem helyzetét; [...] egyetlen képletben tudná összefogni az Univerzum legnagyobb testeinek mozgását és a legkisebb atomokét: ezen értelem számára semmi sem lenne bizonytalan, és szemei előtt jelen lenne úgy a jövő, mint a múlt.

Laplace: Filozófiai esszé a valószínűségről

Du Bois Reymond kiterjesztése ehhez az elvhez abból állt, hogy egy gondolatkísérletet hozott létre. Mi történne, ha csillagászati mértékű tudásunk lenne az agyról, vagyis minden idegsejt állapotát ismernénk. Akkor sem értenénk meg a lelket. Itt van valami elillanó: a mentális, a tudatos (később hozzátennénk, fogalmilag) nem redukálható a fizikaira. Ez Du Bois Reymond számára az egyik megoldhatatlan rejtély. A mindent tudó Laplace-démon továbbra sem élne át tudatosságot. A 19. században Lange (1880, II.) mutatta be ezt a kritikus mozzanatot; száz évvel később Prigo- gine és Stengers (1995) is kiemelik, hogy a mégoly redukcionista 19. századi tudósok számára is a Laplace- démonnak a gondolkodásra való kiterjesztése abba a körbe, amit sosem fogunk megismerni, az ignorabimus világába tartozik. Ami azt illeti, a berlini akadémia 1880-as Leibniz-ülésén Du Bois Reymond részletesebben is bemutatta felfogását. Megpróbálta kezelni tudós kollegáinak néhány kritikáját. Rámutatott arra, hogy ez az ignorabimus felfogás, vagyis ez az ag- noszticizmus még mindig jellemezte azt a bátor humanista csoportot, akik a természettudomány hatalmában hittek s megpróbálták elkülöníteni a megoldhatót a megoldhatatlantól. Hét tudományos rejtélyt javasolt. Ezek összefoglalását Haeckel, egy későbbi nemzedék képviselője adta meg 1899-ben (magyarul 1905):

1. 
   az erő és az anyag természete,
   
2. 
   a mozgás eredete,
   
3. 
   az élet eredete,
   
4. 
   a természet rendszere (a természeti cél-okság),
   
5. 
   az érzékelés és a tudat eredete,
   
6. 
   a racionális gondolkodás és a nyelv eredete,
   
7. 
   a szabad akarat.
   

Haeckel véleménye szerint (1), (2) és (5) megoldhatatlanok, ezek az 1880- ban hirdetett ignorabimusok, míg a (3), (4) és (6) megoldhatóak, lényegében az evolúciós elmélet révén, a (7)-es- sel kapcsolatban bizonytalan.

Érdekes mozzanat itt, hogy a mentális világ redukálhatatlanságának mai képviselői a tudatfilozófiában, a kvalia, az érzetminőség redukálha- tatlanságot hangsúlyozók nagyon hasonlóan érvelnek. A tudatos élmény kategorikusan eltérő jellege egy megoldhatatlan és redukálhatatlan problémát okoz számukra. Ahogy Du Bois Reymond mondta, az atomok mozgása agyamban messze van fájdalom vagy öröm érzésemtől. Más kérdések, mint például a racionalitás eredete, redukálhatók és magyarázhatók, ha ezt már megoldottuk.

Ami azt illeti, Du Bois Reymond hozzáállása nem volt kivételes. O és barátai abban az értelemben voltak radikálisok, hogy kiterjesztették a fizikai magyarázatot az életre. Ismét Prigogine és Stengers (1995, 91. o.) évszázaddal későbbi jellemzését idézhetjük. A kiváló német természettudósok többsége lényegileg azonos álláspontot foglalt el Helmholtz-cal, az élő anyag fizikai-kémiai működését ugyanazok a törvények irányítják, mint az élettelen anyagét, s egyazon fogalmi keretben tanulmányozandóak. Ugyanakkor valahol megtorpantak a léleknél. Ez a visszafogott szemantikus hozzáállás volt a mögöttes tényező a legtöbb pszichofizikai parallelista metateóriát használó munkában a korai kísérleti pszichológiában. Ez a dualitás folytatódik, megjelenik olyan vezető neuro- biológusoknál mint Sherrington, vagy a mi korunkban Popper és Eccles, valamint a kvalia redukálhatatlanságát hirdető tudatfilozófusoknál.

Röviddel Du Bois Reymond híres beszéde után megjelent a második nemzedékből egy teljességgel reduk- cionista megoldási javaslat. Du Bois Reymond legfőbb kritikusa a német radikális darwinista Ernst Haeckel volt, aki 1899-ben éles polémiába kezdett. Haeckel csúnyán elmarasztalja az előző nemzedéket. Számára Du Bois Reymond már nem az óvatos tudományosság, hanem a tudomány- ellenesség képviselője. Haeckel a lelki jelenségekre vonatkozóan egyrészt azt hirdette, hogy az idegtudomány az agykérgi ingerlés, irtás és patológia adatai alapján, valamint az összehasonlító anatómia megmutatja, hogyan lehet korlátozni a tudat rejtélyét és lehetőséget nyújtani, hogy azonosítsuk a „gondolkodás székhelyét”. A teljes redukció csak időbe fog kerülni. 1906-ban létrehozta a Nemzetközi Monista Ligát, hogy azt a gondolatot hirdesse, hogy van egy egységes élet- és elmetudomány. Ez a redukcionista felfogás is velünk van mindmáig, még élesebb szemantikai formákban is, mint például Churchlandnél (1986).

Más tudósok, akik kevésbé voltak polémikusak, mint Haeckel, Ernst Mach (1896) kritikai elméletével felszerelkezve szintén azt kezdték a század végén hirdetni, hogy az élet mechanikus vagy mérnöki felfogását ki kell terjeszteni a lélek világára is. A viselkedés és a lélek törvényei szintén visszavezethetők lennének egyetemes természeti törvényekre, ahogy Jacques Loeb (1900) kezdte hirdetni elsősorban a tropizmussal kapcsolatos korai kutatásokra hivatkozva, mint még látni fogjuk. Pauly (1987) újabban megjelent monográfiájában rámutat, hogy milyen kapcsolat és milyen változások voltak a német tudományos radikalizmus e két generációja közt, és hogyan folytatódik mindez tovább az amerikai behaviorizmusban. A századfordulóra az élet és a lélek rejtéjének kérdése összekapcsolódott egymással. A fiziko-kémiai felfogás képviselői, mint Loeb, a célszerűség teljes kiiktatását javasolják az élet világából, s ezzel a lélekből is. A másik tábor, például Jennings a célszerűséget az élővilág, s ezzel a leki élet alapvető természeti jellemzőjének tartják. Mindkettővel szemben állnak azok az emberközpontú felfogások, például Husserl és Scheller, akik a gondolati világ tárgyi vonatkozásait, azt, hogy valamire utaló élményeink vannak, pusztán az emberi szellem sajátjának tartják. Vagyis a lélek mechanikus felfogása körüli vita évtizedekig jellemzi a korai pszichológiát.

1.4.2. Helmholtz, az egyetemes zseni

Helmholtz a modern tudománytörténet egyik leghajlékonyabb alakja. Újabban egy, Lorenz Kluger által kiadott könyvnek egyenesen az a címe, hogy

Helmholtz, az univerzális zseni. A tudomány királya több egyetem (Berlin, Königsberg, Heidelberg) büszkesége, s időnként rektora, az anatómia, az élettan s a fizika tanszékek között mozgott, mindegyik helyen tartós eredményekkel. (A David Ca- han 1993 kiadta kötet mai szempontból értékeli adalékai sokrétűségét, Helmholtz maga pedig többször, például népszerű tudományos előadásaiban is beszámolt kutatásai sokrétűségéről és hozzáállásáról a közösségi tudományt illetően.)

Adalékai az energia-megmaradástól és a hullámtan alapjaitól kezdve a fizikában az idegingerület- sebesség és az izom-biokémia fiziológiai tanulmányozásán át az oftalmoszkóp feltalálásán keresztül speciális percepciós elméleteinek fiziológiai és pszichológiai jelentőségén át (a hallás- és a színelméletben) általános empirista elméletéig és a tudomány empiricista felfogásáig terjednek. Hogy ezt még tágabban kiterjesszük, érdemes emlékezni rá, hogy a térlátással kapcsolatos felismerései relevánsak voltak a tér matematikai értelmezésében is, és a nemeuklideszi térrendszerek elfogadásában. Richards (1969) rámutat arra, hogy Helmholtz- nak az a gondolata, hogy a tér tanulható, érv volt abban a vitában, hogy nem-euklideszi rendszerek is felállíthatóak. Ez fontos szerepet játszott az új geometria elfogadásában például Angliában, Helm- holtz brit filozófiai újságokban megjelenő dolgozatai révén.

Kutatói készségei, vonzalma a kísérleti módszer iránt valószínűleg tanára, Johannes Müller hatására alakultak ki. Königsbergben és Heidelberg- ben, miközben igen nagy hozzájárulásokat tett a fizikában, például az egyik bizonyítékot adta az energia-megmaradás törvényének, a 19. század egyik legfontosabb szervezőerejű tudományos törvényének, a fiatal orvos Helmholtz javarészt fiziológiai és „pszichológiai” problémákkal foglalkozott. 1871-ben visszatért Berlinbe, és ettől kezdve tevékenységét jórészt a fizikára korlátozta. A mai olvasó Helmholtz általános tudományos attitűdjéből azt a képet nyeri, hogy nála összhangban van a gyakorlati kísérletező és a bátor elméletalkotó. Ez a kutatási stílus sok, látszólag leküzdhetetlen akadályt könnyedén átlép. A pszichológiát illetően Helmholtz munkájában több olyan mozzanat van, melyek közvetlenül relevánsak: az idegingerület terjedési sebességének megmérése, a színlátás elmélete, halláselmélete, végül átfogó empiricis- ta percepcióelmélete, de relevánsak a tudomány hivatásáról hirdetett nézetei, valamint az elme kutatásának redukciós lehetőségéről vallott felfogásai.

1.4.3. Az idegingerület terjedési sebessége

Helmholtz gyakorlatias zsenialitásának példája az, amikor megmérte az idegingerület terjedési sebességét, amint Sir Frederic Bartlett (1958) is elemzi ezt, mint a kísérleti gondolkodás egy példáját. Nagy előnye volt, hogy átlépett a területek közti határo

kon, valamint a kísérleti tudomány alkalomlesése. Helmholtz korára jól ismert volt a „személyi egyenleg” mint csillagászati probléma.

Arról volt itt szó, hogy milyen eltérés van különböző embereknél abban, ahogy bizonyos események megjelenését jelzik (eredetileg csillagászokról volt szó), például a csillagok áthaladását egy teleszkóp keresztjén. Ugyanakkor a fiziológia magasabb köreiben komoly kételyek voltak az idegvezetés sebességét illetően. Valahogy úgy tűnt, hogy ez rendkívül gyors. Johannes Müller még 1830-as tankönyvében is azt hirdette, hogy az érintett idegek rövidsége miatt az idegvezetés sebessége végletesen kicsi, nem lehet megmérni. Korábban még voltak misztikus tézisek is arra nézve, hogy mivel ez megfelelt a gondolat szökellésének, rendkívül gyors kell legyen, akár a fény sebességét is elérheti.

3.2. táblázat - 5.2. táblázat. Helmholtz néhány alapfelfedezése különböző területeken

Terület	Felfedezés	Alapvető üzenet	Rivális elmélet
Fizika	energiamegmaradás	energia nem tűnik el	energia jön és kimerül
Izomélettan	az izmok energiagazdálkodása	az élet biokémiája	az élet kémiája eltérő
Idegtudomány	az idegimpulzus sebessége	mérhető és lassú	túl gyors a méréshez
Szemészet	szemtükör	a fény fizikája megengedi a szembe nézést	a szem belseje nem hozzáférhető
Érzékelésfiziológia	háromszín-elmélet	három szín keverésével minden előállítható	Hering négyszín-elmélete izomorfizmuson alapul
Érzékelésfiziológia	halláselmélet	Müller kiterjesztése: minden hangszínnek külön helye van a csigában	frekvenciaelméletek
Empirista térelmélet	a tér tanult rendszer	a tér tapasztalaton alapszik és változtatható	nativista térelmélet és egységes a priori geometria
Empiricista észlelésfelfogás	a tapasztalás gazdagítja az észlelést	az észlelés csak jel, tudattalan induktív következtetések	az észlelés kép, az észlelés nem átlátható és nem intellektuális (Gibson)

Helmholtz újra mérlegelte az egész személyi egyenleg kérdését és általánosabb problémaként fogalmazta meg azt, hogyan mérjük az idegvezetést. 1850-ben publikálta kijózanító kísérleteinek eredményeit. Az idegvezetési sebesség nagyságrendje 30 méter volt másodpercenként. A sebesség megmérésére nagyon egyszerű módszert talált. Motoros idegeknél egy ideg-izom készítményt kapcsolt egy kimográfhoz, egy jelölőtollal ellátott forgó hengerhez. Az izomtól különböző távolságokban ingerelte az ideget, és a hengeren talált jelek különbségeit elemezve (ez volt az idői becslés) összehasonlította ezt a távolságkülönbségekkel, és egyszerűen kiszámította a sebességet. Az érző idegekre néhány emberi kísérletet végzett, ahol elektromos ingerlést adott a csípőre és nagylábujjra, és a távolság függvényében elemezte a reakcióidő eltéréseit az idegi központoktól.

Az eredmények nagy fiziológiai felfedezést jelentettek, és ezek adták a pszichológiában a reakcióidő-vizsgálatok természetes hátterét. A mögöttes gondolat az volt, hogy a reakcióidő különbségek a központi feldolgozás különbségeinek felelnek meg. Ez nem puszta rekonstrukció, Donders (1868) a reakcióidőkről szóló úttörő beszámolójában nyíltan leírja a korábbi szkepticizmus és az idegvezetés sebességi mérésének jelentőségét abban, hogy ő maga emberi reakcióidő vizsgálatokba kezdett.

Saját korában Helmholtz teljesítménye igen komolynak számított. Maga a kimográf új módszer volt, s mint Olesko és Holmes (1993) hangsúlyozzák, a hibaelemzés és a legkisebb négyzetek módszerének használata a „valódi érték” elérésére nagy lépés volt az általános tudományos mérési gyakorlatban. Ez a korai pszichológiai kísérletezésben is megjelenik. Mind Fechner, mind Ebbinghaus hasonló statisztikai eljárásokat használtak az általános értékek megkapására.

Van egy további említésre méltó mozzanat, melyet Bartlett (1958) említ esettanulmányában: a kísérletező tudós képes korlátozni ambícióit. Helmholtz képes volt arra, hogy megmérje az idegingerület terjedési sebességét, anélkül, hogy sokat töprengett volna azon, mi is az idegvezetés. Az idegvezetés igazi magyarázata sokkal később, a 20. században jelenik csak meg. Mint Donders (1868) igen korán észrevette, volt egy motivációs mozzanat itt is. Helmholtz kémiai folyamatnak kezdte tekinteni az idegvezetést, mely mindegyik szakaszban megújítja önmagát, s nem valamiféle „misztikus energiaáramlás”. E tekintetben erőfeszítései az idegimpulzus sebességének mérésére, mint Low- ry (1982) rámutat, betetőzték azt a mozgalmat az idegműködést illetően, mely eltávolodott az „életszellemek” segítségével magyarázó felfogástól. Az idegműködés elektromos természetének felfedezése és az egyirányú vezetés gondolata az idegrendszer olyan képéhez vezetett, ahol az idegek vezető rostokként funkcionálnak, és a központok konceptuálisan átkapcsolási állomásokká válnak. Ez a vízió elősegítette, hogy az idegvezetést mint mérhető mennyiséget közelítse meg. Ami mindennek ideológiai sugallatait jelenti a pszichológia irányába, Helmholtz vizsgálata a kijózanítóan alacsony sebességgel azt bizonyította, hogy az idegek mentén nem tudnak titokzatos pszichológiai erők haladni.

1.5. Helmholtz és a perceptuális kutatás

Helmholtz kidolgozott egy átfogó észleléselméletet, mely a percepciót lényegében kétszintű folyamatként kezelte. Az alacsonyabb szinten van egy automatikus reakciómód az idegrendszerben, mely még nem eredményez reprezentációkat, hogy mai kifejezést használjak. Ezek az utóbbi konstrukciók egy magasabb értelmező szinten jelennek meg. Ez a megközelítés lett az időnként be nem vallott alapja minden későbbi információfeldolgozási és a prezentációs vagy közvetlennel szembeállított reprezentációs felfogásnak az észlelés pszichológiai elméleteiben. Helmholtz a Johannes Müllertől, tanárától származó ihletéseket összekapcsolta szigorú és kiterjesztett empiricista elvekkel. E felfogás szerint az érzékelés alapvető minőségeit az érzéki apparátus, a készülék adja meg. Még egy adott modalitáson belül is, legyen a hallás vagy a látás, a különböző minőségeknek különböző strukturális elemek felelnek meg. „A hangmagasság és a hangminőség minőségi eltérése az érzékletet fogadó idegrostok eltérésévé válik.” (Helmholtz 1954, 148. o.)

Amint Ernst Cassirer hangsúlyozta több alkalommal is (lásd erről Helmholtz 1977-es kötetben), Helmholtz egy bonyolult, de komoly kantiánus volt a hegelianizmus közepén. Abban az értelemben volt kantiánus, hogy hitt az észlelés ciklikus természetében, s abban, hogy „az adott szerveződésnek” szerepe van az észlelésben. Ezt kiegészíti, mint Prigogine és Stengers (1995) megjegyzik, a kriticista kantiánizmus, a hit abban, hogy bezárkózhatunk természettudományos kereteinkbe, és megszabadulhatunk a természetfilozófiától. Helm- holtz azonban nem volt abban az értelemben kan- tiánus, hogy hitt volna feltételezett a priori elvek megváltoztathatatlanságában. Számára az olyan fogalmak, mint a tér viszonylagosak, s tapasztalat által megváltoztathatóak voltak, egy részük a tapasztalás automatizált eredménye, egy részük viszont puszta konvenció.

Kétségtelen, hogy Kantot értelmezve ahhoz a realista trendhez tartozott, amely az idegrendszer szerkezetével magyarázza az elemi minőségeket. Wolfgang Röd (1998) kitűnő új Kant szintézisében is rámutat arra, hogy Helmholtz a „kriticizmus pszichológiai-fiziológiai átértelmezése mellett állt ki” (Röd 1998, 203. o.). Ez azt jelenti, hogy a tapasztalatot megelőző mozzanatok itt nem a kanti a priori fogalmak, hanem lélektani működések, melyek végső soron „szervezetünk felépítésében gyökereznek”. A többi dolgot illetően az észlelés magasabb tényezőiben Helmholtz empiricista értelemben volt realista, s itt már nem nativista. Ebben a felfogásban az érzékletek alaptulajdonságai be vannak építve a szenzoros apparátusba és az idegrendszerbe. (Ezt a szintet neveznék ma sokan a transzducerek szintjének.) A magasabb mozzanatok azonban mind élménybeli tényezők eredményei. Az alapkérdés persze az, hogy mi „magasabb”. Helmholtz alapvető modellje nem is olyan eltérő az 1960-as évektől bevett szokásos információfeldolgozási szemlélettől. Mindezek a mozgalmak megismétlik az alapvető helmholtzi attitűdöt, amikor az észlelést mint felülről lefelé és alulról felfelé ható folyamatok kettősségét képzelik el. A megoldások részletei eltérőek, az alapgondolat azonban meglehetősen hasonló. Az 5.2. ábra egy ilyen felfogást mutat Julesz Béla (1991; 1995) munkáiból, aki kivételesen világosan megmondja, mivel tartozik Helmholtznak.

Ma persze Helmholtz kérdését több problémára bontjuk fel: az egyik az automaticitás (szemben a tudatos erőfeszítéssel), a másik a hasonlóság, a harmadik pedig az innátizmus. Helmholtz egy nem hasonlósági alapú automatikus, de mégsem veleszületett felfogást képvisel, mely túltanuláson alapszik. Ez meglehetősen radikális hozzáállás. Azt jelenti ugyanis, hogy Helmholtz egyrészt a beépített veleszületett automaticitást az alaptényezőkre korlátozná, ugyanakkor a magasabb folyamatokat (a felülről lefelé ható folyamatokat) a tapasztalás automatizálásával értelmezné, és nem tudatos isme

retek segítségével. Vagyis a percepció a tapasztalás számára áthatolható, de nem áthatolható a tudatos megfontolás, a metafolyamatok, mintegy a belső modellálás számára. Azt is lehet mondani, egy bizonyos értelemben elválasztotta az alacsonyabb szintű fiziológiai, és a magasabb szintű pszichológiai folyamatokat, ugyanakkor a tudat különösebb szerepet az észlelésnél nem játszik nála.

5.2. ábra. A vizuális feldolgozás kettősfolyamat-elméletének példája a mai pszichológiából (Julesz, 1991 nyomán). Mint látható, ebben a felfogásban a korai és kései feldolgozási szakaszok között a fokális figyelem közvetít. A szakaszok megfelelnek Helmholtz koncepciójának a natív és a tapasztalatfüggő rendszerekről. A felülről lefelé ható információáramlás pedig az induktív következtetési rendszereknek

1.5.1. Speciális észleléselméletek

Az alacsonyabb szint vagy a kvália szintje számára Helmholtz részletes elméleteket dolgozott ki, melyek még mindig vezető elméletek az adott területen. 1863-ban publikált hallás könyve és először 1856 és 1866 közt kiadott háromkötetes Fiziológiai optikája még mindig a fiziológiai és pszichológiai kutatás támpontjai. (Julesz [1995, 8-9. o.] érdekesen számol be az Optika kiadási történetéről, nem kézenfekvő szerkesztői változásokat is bemutatva.)

Mindkét könyv úgy mutatja be Helmholtzot mint egy fizikust, aki megpróbálja egy érzéki területen belül különböző minőségekre alkalmazni Müller specifikus érzékszervi energiák törvényét. Alapgondolata összhangban van általános empiri- cista percepcióelméletével. A komplex perceptuális jelenségeket fel lehet bontani elemeikre, s utána fel tudunk tárni bizonyos tudattalan következtetési szabályokat. Az asszociatív tanulás segítségével pedig bemutatható a bonyolultnak a levezetése az egyszerűből. Vogel (1993) mutatja be Helmholtz- nak ezt az oldalát. Johannes Müller elvét kiterjesztve azt hirdeti, hogy ugyanazt az egyszerű sémát találta meg mindkét alapvető érzékre: a minőségi különbségek visszavezethetők az idegek és az átvételi apparátus különbségeire (Helmholtz 1875, 148-149. o.).

A fizikus Helmholtz az összetett hangokat részhangokra bontja. Mind kísérletileg rezonancia vizsgálatokkal, mind matematikailag a Fourier-elemzést használva kimutatja, hogyan bontható egy összetett hullámforma egyszerű harmonikus összetevőkre. Igazából ennek melléktermékeként kimutatja ezt a beszédhangok levezetésére is, nemcsak a zenei harmóniára. A fiziológiai fordulat az, hogy Helmholtz alapvetően feltételezi, hogy a hallás átvivőrendszere ugyanezt a levezetést végzi, levetítve az összetett hullámformákat egyszerű hangokra. Feltételezte, hogy a hullámok a belső fülben haladnak, és ott „nagyon kicsiny elasztikus függelékeken rezonálnak” (uo., 138. o.). Ezek a „függelékek” vagy húrok az elemi hangok gyakoriságára rezonálnának, s mindegyik különböző idegrostokat ingerelne a Müller-elv kiterjesztésének megfelelően. A rezonáló húrok nem véletlenszerűen rendeződnek el: a rövidek, melyek magasabb hullámhosszokra érzékenyek, a csiga alsó részén találhatók, míg a hosszúak, melyek egy szélesebb membránt is képviselnek, a tetején találhatók, és ezek alacsonyabb hangmagasságokat kódolnak. Helmholtz 4500 sajátos idegi struktúrát feltételezett, 8 zenei oktávnak megfelelően. „A hallóideg-végződések mindenütt egy sajátos kiegészítő apparátushoz kapcsolódnak, mely részben rugalmas, részben merev, mely a külső vibrációk hatására együttvibrálásba kezd” (uo., 142. o.). Ez a hallási specificitás helyelmélete: az idegrendszerben és az átvivőrendszerben található helyek felelnek meg egy nem téri jegynek, a hangmagasságnak. Ennek legfőbb riválisai a frekvenciaelméletek lesznek, melyek feltételezik, hogy a hallóideg kisülések gyakorisági mintázatai kódolják a hangmagasságot. Érdekes módon Békésy György (1960) modern helyelmélete, miközben az alaphártya rezonanciájával vitatkozik, s ezt egy hullám csillapodási függvénnyel, valamint örvényekkel helyettesíti, megőrzi Helmholtztól azt a gondolatot, hogy a téri elrendezés egy nem téri jegyet kódol.

Helmholtz színelmélete Young hagyományát folytatja. Főleg színkeverési adatokra alapozva egy há- romszín-elméletet javasolt. Feltételezte, hogy a recehártyán három különböző színérzékeny szerveződés működik, s a maradvány a színért felelős három idegi struktúra különböző mértékű ingerlése révén oldódik meg. Helmholtz főszerepe Young elméletének finomításában a színkeveréssel kapcsolatos kiterjedt kutatása volt (Riggs 1985). Fő riválisa Hering ellenszínelmélete volt, mely más adatokra (utóképekre és kontrasztokra), és a fiziológiai és pszichológiai adatok közti eltérő felfogásra alapozott.

Mint Richard Kremer (1993) rámutat, Helm- holtz még színelméletében is empiricista felfogását képviselte, s néhány nagyon direkt gondolatot fogalmazott meg az „egyszerű” érzékletek mint fiziológiai mozzanatok, és a komplex észlelések mint pszichológiai mozzanatok között. Bár Helmholtz elfogadta, hogy az utóképek a folytonos retinális ingerléssel kapcsolatosak, elvetette Fechner és mások magyarázatát a kontraszt jelenségek hipotetikus, retinális oldalirányú interakciós folyamatokkal történő magyarázatára. Helmholtz nézete szerint a kontraszt jelenségek pszichológiai tényezőknek köszönhetők, olyan összehasonlítási szokásoknak, melyek akkor jelennek meg például, ha különböző emberek között elhelyezkedve ítéljük meg az egyes emberek magasságát. Vagyis, empiricista elveit látszólag egyszerű folyamatokra is megpróbálta kiterjeszteni, amelyek normálisan nem lennének a tanulásra és az élményre vonatkoztatva magyaráz- hatóak. Hering (1878; 1964) nagyon kritikus volt ezzel szemben, és arra törekedett, hogy a lehető legtöbb feldolgozást alacsonyabb fiziológiai szintekhez rendelje. Ez a hibákkal kapcsolatos döntést is érintette: Helmholtz empiricista felfogásában az érzékek maguk nem tévednek, csak a magasabb feldolgozás hibaérzékeny. Hering számára az érzékek korántsem voltak hibamentesek. Az 5.2. ábra kifejezéseivel Helmholtz meglehetősen lent húzná meg a határt az alacsony és a magas látás között, míg Hering meglehetősen magasan. Számos dolgot, amit ma úgy kezelünk, hogy az az alacsonyabb szerveződési szintre tartozik, Helmholtz a pszichológiai szintre sorolna, vagy Julesz terminusaival a fokális figyelem szintjére.

1.5.2. A perceptuális elmélet empirizmusa

Hatfield (1990) igen világosan jellemezte Helmholtz empirista felfogását a vizuális elmélet történetéről szóló könyvében. Az empiricista megoldások az érzékelés és észlelés, a szenzáció és percepció fogalmát a következő módon kezelték.

Pszichológiai értelemben az „érzékelés” a szenzoros folyamatok mentális elemeire utal, azokra az elemekre, amelyekből ilyen vagy olyan folyamattal létrejönnek a köznapi perceptuális élmények. E használatnak megfelelően az empiricista felfogás minimalizálja annak mértékét, hogy perceptuális élményeink vagy közvetlenül az érzékelésben legyenek adva, vagy veleszületett folyamatokkal az érzékelésből legyenek levezethetőek.

Hatfield (1990, 284. o.)

Van néhány világos kérdés, ahol Helmholtz az em- piricizmus mellett áll ki. Az 5.3. táblázat összefoglalja ezeknek a vitatott gondolatoknak egy részét.

A percepciók mint szimbólumok

Általános modelljében Helmholtz számos kritikus gondolatot vet fel. Az első az, hogy a perceptuális reprezentációt a tapasztalat korlátlanul módosíthatja. Másrészt a reprezentációk csak annak révén reprezentációi valaminek, hogy sajátos kapcsolataik vannak, s nem valamiféle belső hasonlóságuk van a külső tárgyakkal, amelyek reprezentációkhoz vezethettek volna. Minden érzéklet jel, önkényes típusú jel azonban.

3.3. táblázat - 5.3. táblázat. Néhány vitatott empiricista fogalom, melyeket Helmholtz vezetett be a perceptuális kutatásba

Fogalom	Érvek	Fő követők	Fő ellenfelek
Szimbólumok az észlelésben	a percepciók, jelek	K. Bühler perceptuális jelelmélete, az elme szintaktikai felfogása	Lenin: naiv ikonicitás, Gestalt: kifinomult ikonicitás
A tér tapasztaláson alapul	sztereo összeolvadás, hályogműtétek	perceptuális tanulás, Julesz	Hering: Gestalt, modern nativisták
A szemmozgások aktív szerepe az észlelésben	a mozgások alapvetőek	Szecsenov, Ribot, Jarbusz	Gestalt: mozgás és figyelem nem magyaráz
Illúziók	gyakorlás csökkenti, következtetési hatások	Boring, Ames: demonstrációk	Fodor: alacsony szintű magyarázatok

Helmholtz előrehaladt azon az úton, hogy egy lényegében szemiotikai észleléselméletet fejtsen ki. Az ő változata azonban, eltérően a klasszikus brit empiristákétól, tökéletesen önkényes volt. Teljesen hiányzott belőle az ikonicitás, a hasonlósági elv. Emlékezzünk arra, hogy a klasszikus empiriciz- musban bizonyos tulajdonságok vagy minőségek, mint például a forma, azért elsődlegesek, mivel hasonlítanak valamire a való világban. A perceptuális reprezentációkat magukat tekintve Helmholtz úgy hitte, hogy a percepciók szemiotikusan szimboliku- sak, vagyis jellegük önkényes. Nem kapcsolódnak a világhoz, nem ikonikus hasonlósági alapon kapcsolódnak az általuk tükrözött tárgyakhoz. Vagyis határozott álláspontot foglal el a már Descartes által felvetett kérdésekben. Descartes azt hirdette, hogy a tárgyak és agyi reprezentációik között geometriai hasonlóság volt. Kirkeboen (1997) egyenesen amellett érvel, hogy ez volt az első próbálkozás arra, hogy bevezessék az idegrendszeri kódolás fogalmát a megismerés magyarázatára. Descartes-ot azonban zavarta az a távlat, hogy teljesen mechanikus megismerési rendszert alakítson ki. Ezért aztán kétszintű percepcióelméletet vázolt. A lélek vagy elme megfigyelné az idegrendszer nyújtotta leképezéseket, s a lélek számára nem lenne semmiféle geometriai hasonlóság sem.

A hasonlóságot illetően Helmholtz igen világos volt. Az átvivő rendszer nyújtotta reprezentációknak csak attól van jelentésük, attól utalnak valamire, hogy részt vettek egy asszociatív tanulási folyamatban: az észleletek a tapasztalás és nem hasonlóság révén jelek. Ahogy Crary (1999) megemlíti, új elmélet volt ez a külső tárgyak és az észlelés közti nem mimetikus viszonyról. Nemcsak fenyegetés volt „az episztemológiai szkepszis” irányába az érzékek megbízhatatlansága révén, hanem az észlelés és tárgyainak lehetséges újraszervezése is „[...] a valóság új formáit alakították ki, és az emberi alany képességeire vonatkozó új igazság körvonalazódott e fogalmakban” (Crary 1999). Crary megemlíti mint a kor spekulatív kérdését azt, hogy mi történne, ha új módon alakítanánk ki az idegrendszeri kapcsolatokat, műtétek révén, és hogy hogyan változtatták meg világképünket a vizuális eszközök. Hozzá kell tenni azt, hogy ennek a relativitásnak volt egy elvontabb hatása is: milyen álláspontot foglalt el Helmholtz a tér új matematikai rendszerét illetően? Hitt abban, hogy a nem euklideszi geometria terjedésével magát a világot is máshogy fogjuk látni. Helmholtz világosan kifejti a látás szimbolikus elméletét.

Érzékleteink, ami minőségüket illeti pusztán jelek, melyek sajátos jellege pusztán saját magunk felépítésétől függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen valaminek a jelei.

Helmholtz: Az észlelés tényei.

1878/1977, 122. o.

Amikor tapasztalati alapú kapcsolatokról beszél észlelési világunkban, szándékosan az anyanyelv példáját használja: a nyelvi jel önkénye arra célzás, hogy minden perceptuális jelzés önkényes.

[Az anyanyelv szavai] önkényesen kiválasztott jelek, minden nyelvben eltérőek. Ennek megértését nem örököljük, hiszen egy német gyerek, aki franciák közt nevelkedik és sosem hallott németet beszélni, a németet idegen nyelvnek fogja tartani. A gyerek csak használati példákon keresztül ismerkedik meg szavak és mondatok jelentésével [...] Felnövekvése során erőfeszítés és szándék nélkül érti meg ezeket a szavakat és mondatokat, anélkül, hogy tudná, mikor, hol és milyen példákkal tanulta meg.

Helmholtz: Az észlelés tényei. 1878/1977,

212., 131. o.

A mai kritikus periódus elméletek szempontjából szinte komikus, hogy a radikális empirista Helm- holtz aztán egyenesen azt mondja, hogy az anyanyelv elsajátítása nehezebb, mint a második nyelvtanulás, hiszen ott még fel kell ismerni magát a jelviszonyt.

Nyilvánvaló, hogy az anyanyelv első megtanulása sokkal nehezebb foglalkozás, mintsem valamely idegen nyelvnek minden későbbi megtanulása. Egyáltalában azt kell előbb még kitalálni, hogy ezen szóhangok jelek gyanánt szolgálandó, és egyidejűleg meg kell találni behozás útján minden egyesnek jelentőségét ugyanazon módon, mint az érzékbeli érzésekét.

Helmholtz: A látérzéki felismerések. 1874/1983, 125. o. Jendrasik Jenő ford.

Azóta meglehetősen érdekes története volt annak a gondolatnak, hogy az érzékletek pusztán jelek. Van egy rejtett folytonossága annak a fogalomrendszernek, ami elvezet azután az észlelés szemiotikai elméletéhez. Karl Bühler (1927), a német-osztrák pszichológus és szemiotikus dolgozta ki az észlelés jelelméletét. Az ő felfogásában minden észlelési folyamatot a jelezés szempontjából kell értelmezni, és mint ilyeneket kell kapcsolni őket az észlelést kiváltó tárgyakhoz, vagyis az észlelésért oksági- lag felelős dolgokhoz és mások viselkedéséhez. A nyelvi jelek attól speciálisak, hogy kapcsolatba kerülnek az értük felelős egyének fölötti szabályrendszerrel is. Bühler számára az észlelés szemio- tikai értelmezése azért alapvető jelentőségű, mert azt mutatja, hogy minden viselkedés (alacsonyabb viselkedéseket is beleértve) különböző aspektusokkal rendelkezik. Érdemes megemlíteni, hogy ez a jelszemlélet az észleléssel kapcsolatban és persze a viselkedéssel kapcsolatban lesz majd a korai etológia vezérgondolata, amit Bühler egyik tanítványa, Konrad Lorenz hoz át a modern időkbe. Helmholtz igazából egy evolúciós szempontú jelelméleti percepciós gondolkodás alapjait veti meg. A másik kutatási vonal, Helmholtz neorealizmussal szembeni gondolatait felkarolva, Pavlovnál jelent meg, különösen a jelzőrendszerekről szóló késői írásaiban. Míg Bühler és e tekintetben Helmholtz is a nyelv paradigmáját használta az észlelés és általában a pszichológia modellálására, Pavlov fordított utat járt be. Az észlelésből és az elemi tanulásból, mint első jelzőrendszerekből indul ki, és a nyelvet ezekből kiindulva mint második jelzőrendszert építi föl (Pavlov 1954).

Nem mindenki volt boldog az észlelésnek ezzel a józan, s egyszerre oksági és szimbolikus megközelítésétől. A legfigyelemreméltóbb bírálat ideológiai volt, de általános elégedetlenséget fejezett ki a lelki tartalmak nem áttetsző felfogásával szemben. Lenin (1908), amikor a kommunista mozgalomban található agnoszticizmus legkisebb jele ellen is harcot indít az 1905-ös bukott forradalom után, Helmholtz észleléselméletét úgy értelmezi, mint egy agnosztikus felhívást, aki a tanulás hangsúlyozásával „tagadja az objektív valóságot és a szubjektív igazságot” (Lenin 1964). Lenin ironikusan hieroglifaelméletnek nevezte ezt a felfogást. Ugyanakkor az elmélet oksági mozzanatait, vagyis hogy az elemi minőségeket külső események okozzák, a materializmus jegyeként üdvözölte. Nem érdektelen a naiv percepcióelméletet illetően, hogy miért volt Leninnek annyi gondja, és miért volt szüksége arra, hogy Helmholtzot a kétértelmű tudós kényszerzubbonyába szorítsa bele. Lenin egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és leegyszerűsített hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést. Ez nemcsak a naiv elméletek kérdése. Századunkban az alaklélektan, s néhány, a holográfikus reprezentációval kapcsolatos újabb spekuláció egy másik szinten kénytelen szembenézni a hasonlósági problémával, s ők azt fogják hirdetni, hogy az idegrendszerben kell legyen egy olyan szint, ahol izomorfizmus van a tárgyak valamely vonása és idegi reprezentációi között (Köhler 1947; Pribram 1990).

1.5.2.1. A térlátás és az empirizmus

Amint Bertrand Russell (1897) rámutatott a nem- euklideszi matematika nehézségeivel kapcsolatban, a matematika jó része és különösen a tér problémája évszázadokig az empiricizmus terjedése közben a racionalista elmélet bástyája volt. Az alapgondolat, mely különösen népszerűvé vált a kanti keretben, azt hirdette, hogy az általunk felfogott vagy értelmezett tér elménk beépített struktúrája. Több értelmezés született erre a kanti a priori rendszerek biologizálásának folyamatában. Alapvetően azt hirdették, hogy a tér, mint kiinduló szerveződés az idegrendszer struktúrájából és működéséből származik, nem platóni absztrakció.

Helmholtz komolyan kezdte megkérdőjelezni ezt az elképzelést, s egy empirikus alapú térelméletet javasolt, aminek következményei voltak mind az észlelés kutatására, mind a matematika megalapozására nézve. Helmholtz mintegy utat tört, vagy legalábbis segített utat törni a nemeuklideszi geometriák számára, mikor azt hangsúlyozta, hogy a térészlelés tanult s elméletfüggő. Az észlelésben az önkényes és tapasztalati alapú kapcsolatok mintegy vonatkoztatási pontok, amikből kiindulva el tudunk képzelni alternatív tereket is, nemcsak euklideszieket. Úgy gondolta, hogy a színek például nem állnak mozgásunk és tapasztalásunk kontrollja alatt. Az olyanok azonban, mint a térlátás, tapasztalatunk hatására, különösen pedig mozgásaink hatására megváltozhatnak.

Julian Hochberg (1962) érdekes történeti összefoglalást adott a nativista és empirista nézet sorsáról a látás téri mozzanatait illetően, kezdve a korai kísérleti pszichológiától és fiziológiától egészen az alaklélektanig és a gibsoni elméletig. Hasznos taxonómiát is ad az itt szereplő vizuális vonatkozásokról: forma, pozíció, méret és mélység azok a legfontosabb mozzanatai a magasabb rendű észlelésnek, melyeknek közük van a térhez. Elég erről annyit mondani, hogy a kérdések egy része azzal kapcsolatos, hogy hogyan tesznek szert téri vonatkozásra észleléseink (s mi köze van ennek a világhoz), hogyan lokalizáljuk a dolgokat és hogyan biztosítja egy kétdimenziós recehártyakép a világ háromdimenziós leképezését. Vannak olyan kérdések is, amik ennek szinte a fordítottjai: hogyan veszítünk el bizonyos téri jegyeket az invariáns (méret és szög invariáns) tárgyreprezentáció kialakulása során. Helmholtz és kortársai főleg az első típusba tartozó kérdésekkel foglalkoztak. Hatfield összefoglalója szerint az észlelés téri mozzanatainak kezelése Helmholtznál a mai értelmezés szempontjából két dolgot rejt magában. Az első, hogy milyen az érzékletek eredeti természete: van-e téri vonatkozásuk, a második pedig, hogy ha kiindulásként nem tériek, akkor hogy tesznek szert ezekre a másodlagos jegyekre, a velük született szerveződés vagy a tapasztalás révén? Julesznek az 5.2. ábrán bemutatott sémájának megfelelően a második szintet lehet veleszületettnek vagy élményalapúnak tartani.

Helmholtz nem pusztán abban az értelemben empirista, hogy hisz abban, hogy a tapasztalásnak szerepe van téri fogalmainkban. Alapvető szerepet játszik magyarázatában az empiristák két kedvenc elve, a tudattalan következtetés és a mozgás. Legközvetlenebbül John Stuart Milltől átveszi az induktív logika gondolatát. Ebből lesz nála a tudattalan következtetés. Már Berkeley és Condillac hangsúlyozták a tapintás szerepét a térészlelésben.

Helmholtz azonban ennél többet hirdet: a retinális jelzések és a tapintás közti kapcsolat nagyon gyors tudattalan következtetések alapja. Helmholtz igen világosan kifejti ezt az intellektualisztikus pozíciót:

Az érzékekben keletkezett érzékletek jelpéldányok tudatunk számára, és értelmünk szerepe az lesz, hogy megértse ezek jelentését.

Amint Hatfield (1993) rámutatott, Helmholtz a retinális jelzések lokális értékét feltételezi, de azt hirdeti, hogy meg kell tanulnunk ezen jelzések értelmezését. Empiricista felfogása a térészlelésről Rudolf H. Lotze (1817-1881) göttingeni filozófiaprofesszor és fiziológus lokális jelek elméletéből indul ki. Elmélete, szándékai szerint, inkább racionalista volt, mint empiricista. A lokális jelek elméletében azt hirdette, hogy a tapasztalásban van valamiféle rekonstruktív felépítése az élményeknek. Az úton az agy felé felbomlik a lokális retinális elrendezés. „Kell legyen [...] a lélekhez való haladásban egy pont, ahol ez a geometriai elrendezés felbomlik [...] úgy, hogy ha a külső tárgyak valódi helyzetét észlelni akarjuk, ez nem oldható meg ezen téri viszonyok megragadásával, hanem csak reprodukálásukkal”. Ennek a reprodukciónak az a lényege, hogy másodlagos helyi jelzések vannak. Minden ingerelt helynek a retinán megfelel egy szemmozgás, amely ezt az éleslátás helyére vinné. Ez egy alapvető fiziológiai mozzanat. „A mozgás önkéntelenül történik, eredetileg a cél tudata nélkül és mindenkoron az eszközök ismerete nélkül kell végezzük. Az úgynevezett reflexmozgások közé sorolható tehát. [...] Azt állítjuk tehát: valamit a tekintet irányától jobbra vagy balra látni nem jelent semmi egyebet, mint arról tudomást venni, mily nagyságú működés volna rá szükséges, hogy az a tárgy éppen látásunk irányába jusson.” (Lotze 1887, 31., 32. o.)

Lotze számára ez a tér nativista felfogása mellett szóló érv volt. O kifejezetten megkérdőjelezte, hogy ezeket az asszociációkat hosszasan megtanulhatnánk. Ne felejtsük, hogy a lokális jelek egész elmélete folytatódik a modern idegtudományban a retinotópiás reprezentációk fogalmában. Valójában Lotze idején a vizuális pálya pontos elrendezése az agyban nem volt világos. Ma velünk maradtak a lokális jelek, nem annyira a szemmozgásokra vonatkoztatva, hanem inkább a retinotópiás és szomatotópiás reprezentációkat illetően.

Lotze egész elméletének szerkezete Helmholtz számára két dolgot szolgált. Empiricista felfogása szintén másodlagosnak, kiszámítottnak tartotta a térészlelést, s ő is nagy szerepet tulajdonított a szemmozgásoknak ebben a folyamatban, szemben

a puszta vizuális bemenettel. Lotze a kétdimenziós látást tekintve nativista volt, de mivel túl sokat hangsúlyozta a konstruktív folyamatokat, sokan empiristának tartották. A harmadik dimenziót illetően felfogása azonban világosan tanulási alapú empirista elmélet volt (Hatfield 1990, 160-164. o.).

Helmholtz maga két folyamatot kombinált ösz- sze, a magasabbrendű perceptuális jelenségek, s különösen a tér magyarázatára. Az egyik passzív: az emlékezet szerepe. A másik az aktív keresés, kísérletezés és kutatás. Mozgásaink és különösen szemmozgásaink összekapcsolódnak a retinából származó lokális jelekkel. Így alkotjuk meg a teret és a mélységet. Úgy megy végbe ez, mint egy logikai következtetés. Az a „szabály”, hogy minden, ami a retina jobb oldalán van, valóságban a bal oldalon kell legyen, a maior premissza, az, hogy valami ténylegesen jobb oldalon van, a minor premissza, és a következtetés az, hogy a tárgy balra van (Hatfield 1993, 549. o.). A mozgás szerepe kettős: hipotéziseket ellenőriz, mint a tudományos kísérletekben, de azért is sorsdöntő, mivel ez indította el, s így az oksági lánc első lépése rendelkezésünkre áll (Helmholtz 1870/1977, 136. o.). Helmholtz gyökeresen empirista felfogását nem mindenki kedvelte. A korban s azóta is visszatérően felmerül a VITATOTT KÉRDÉSEKben bemutatott dilemmák relevanciája.