A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Empirizmus és nativizmus: Helmholtz és Hering

Mi a hiba Helmholtz szerint a nati- vista felfogással? A nativizmus nem magyaráz semmit, pusztán előfeltételezi, amit magyarázni kellene. Másrészt, s itt Helmholtz meglehetősen felülről lefelé érvelő „pszichológus”, a nativisták felteszik, hogy a tárgyaknak „készen kapott reprezentációik vannak”, míg az empiristák szerint az érzékek nem megértett, vagyis nem értelmezett anyaga a gondolkodás törvényeinek megfelelően alkotja a reprezentáció formálódásának alapját. Végül a nativista tézisek egyetlen igazi támasza újszülöttek könnyű vizuális tájékozódása lenne. Helmholtz szerint azonban ezt még senki nem igazolta. Az érvek egy része a nativisták ellen szól. A Molyneux-probléma egy sajátos olvasata szerint a vakon születettek s később megoperáltak nem tudják megkülönböztetni a tárgyakat és nem látnak térben. Ezt persze korábban is, ma is sokan megkérdőjelezték.

Azóta is viták tárgya a percepciónak az a felfogása, melyen azt áthatja az értelem. Saját korában is sokan megkérdőjelezték már a „következtetések” fogalmát. Azt hirdették, hogy a Helmholtz képviselte út túl okossá teszi az észlelést. Ez a bírálat később döntő fontosságúvá vált az alaklélek- tanosok felfogásában. Az alaklélekta- nosok lényegében azt hirdették, hogy a látás minden téri mozzanata veleszületett szerveződés következménye. Köhler (1947, 119. o.) egyenesen azt hirdeti, hogy az empiricista felfogás lényege az ingerek lokális értékének megőrzése volt. Ezt egy kontextuális elmélettel kell felváltani, ahol a reti- nális ingerlés szerepe kontextusfüggő. Nem empirikus asszociációk miatt, hanem veleszületett szervező tényezők révén. Koffka (1935, 270. o.) külön kineveti a „szemmozgások” empirista elméletét, s azt hirdeti, hogy fel kellene tételezni, hogy ezeket valamilyen eleve adott szerveződés irányítja.

Floyd Allport (1955, 81., 84. o.) bírálta legvilágosabban Helmholtz nézeteit, mint a „homunkuláris teóriák” egy példáját. Ezek érvényesek lehetnek egy rendszer külső aspektusának a leírásaként, mondja, ha azonban azt feltételezzük, hogy ezek „belül” is érvényesek, akkor vagy ismeretlen ágenseket hozunk létre, „akik” elvégzik a következtetéseket, vagy azt a hibát követjük el, hogy azonosítjuk a rendszer adott ügynökét az egész rendszer célszerűségével. Ez persze számos aktív észlelési modellre elmondható. Ez a konceptuális kritika érvényes még olyan mai perceptuális elméletekre is, mint a pandemium modell (Lind- say és Norman 1974), melyek minden észlelési teljesítmény mögött egy sor ágenst azonosítanak.

Nem mindenki boldog Helmholtz kitüntetett szerepével még ma sem. A mai nativisták jó része, mint Fodor (1983), igencsak gyanakszanak Helmholtzra az észlelés felülről lefelé hatásai miatt, anélkül, hogy részletesen foglalkoznának a tudattalan következtetés problémájával. Hacker (1995) egy részletes filozófiai kritikában külön kikel a következtetés felhasználása ellen. Lényegében azt hirdeti, hogy Helmholtz több kategóriahibát követett el az érzetadatok, az érzékelés és észlelés kezelésekor. Egyik hibája természetesen a következtetés fogalom téves használata. Hacker szerint csak a propozíciókkal kapcsolatos munkálatok nevezhetők következtetésnek, a tudattalan következtetés elméletek viszont egészen Helmholtzcal bezárólag érzékletekre alapozzák a következtetést.

Kétségtelen, amint Locke (1983) szintén rámutat, Helmholtz kiindulópontja az volt, hogy ahol a tapasztalás belejátszik az érzékelés nyújtotta jelek értelmezésébe, ott nincs eltérés az észlelés és a gondolkodás között. Ha egy kicsit kitágítjuk Helmholtz fogalmi határait, mind az észlelés, mind a gondolkodás a „pszichológiához” tartozik, míg az érzetminőségek a fiziológiához. Helmholtz híve volt az észlelés aktív-következtetéses természetének. A határokat meg lehet másként is húzni és azt is hirdethetnénk, hogy számos általa javasolt mechanizmus, például ami a szemmozgások szerepét illeti, részben előprogramozott, vagyis nem következtetésszerű. Így elkülöníthetnénk néhány dolgot, melyek Helmholtz számára még egybetartoztak: a tapasztalás szerepe, az aktív mozgás szerepe és a gondolkodás szerepe az észlelésben talán eltérő téziseknek bizonyulnak, melyeknek különböző az érvényességi területük. Locke (1973), valamint Hochberg (1978) kiegyensúlyozottan mutatják be e máig alapvető kérdésekben Helmholtz relevanciáját, valamint az Italian Journal of Psychology 1993-as különszáma, mely azt a sokatmondó címet viseli, hogy Látás és gondolkodás. Ez Gaetano Kanizsa trieszti pszichológusnak szentelt emlékszám. Kanizsa maga is azt vizsgálta, hogyan lehet korlátozni a következtetések szerepét az észlelésben.

A tér problémája kitüntetett kérdés itt. Helmholtz azonban empirista elméletét minden perceptuális jelenségre kiterjesztette. A hallásnál azt hirdette, hogy a hangmagasság elméletét ki kell egészíteni egy zeneelmélettel. Ez utóbbi azonban már a pszichológia és az esztétika területe lenne. Említeni se kell, hogy az utóbbi területekhez is nagyban hozzájárul Helmholtz.

A természet és a természettudomány korlátokat adnak itt, egyébként azonban kulturális és pszichológiai változatok vannak jelen: ezek a lehetőségek tereiben végzett kirándulást tükrözik.

A skálák, a kulcsok és a harmóniák nem pusztán megváltoztathatatlan természeti törvényekre alapoznak, hanem legalábbis részben esztétikai elvek következményei. Olyan elveké, melyek megváltoztak és az emberiség további fejlődése során tovább fognak változni [...]

Ebből azonban nem következik, hogy a zeneművészet ezen elemeinek kiválasztása teljesen önkényes lett volna, és hogy nem valami általános törvényből származnának. A tudományos esztétika a pszichológiai mozgató erővel foglalkozik; a tudományos fizika a technikaival.

Helmholtz: A hangészlelés, angol kiadás, 235. o.

Érdemes egy utolsó figyelmeztető szót ejteni itt. Helmholtz nem volt oly naiv, mint azt bírálóinak egy része hirdeti. Világosan látta, hogy amikor ezeket a folyamatokat „következtetésnek” nevezzük, ez csak az eredményekre érvényes, s nem szükségszerűen a folyamatra. Szintén elkülönítette ezeket a tudattalan, automatizált, de tapasztalati alapú hatásokat az elvontan értelmezett tudás hatásától.

Azok a lelki aktivitások, melyek azokra a következtetésekre vezettek, hogy előttünk egy bizonyos helyen egy bizonyos természetű tárgy van, többnyire nem tudatos tevékenységek, hanem tudattalanok. Eredményükben egyenértékűek egy következtetéssel, amennyiben egy érzékeinkre gyakorolt, megfigyelt cselekvés lehetővé teszi, hogy a cselekvés lehetséges okáról fogalmat alkossunk [...] Az különbözteti meg ezeket a következtetéstől [...], hogy a következtetés tudatos gondolkodás eredménye [...] Mégis talán lehet a köznapi észlelés pszichés aktusairól mint tudattalan következtetésekről beszélni, így különítve el őket valahogyan az úgynevezett tudatos következtetésektől. [...] Felmerült némi kétely a két eset hasonlóságát illetően, de nem lehet kétely az ilyen tudattalan következtetések és a tudatos következtetések eredményei közti hasonlóságot illetően [...] Mivel ezek a tudattalan következtetések nem a tudatos gondolkodás szabad aktusai, melyek analógiás alapúak, ellenállhatatlanok, s hatásuk nem bírálható felül azzal, ha a valódi viszonyokat jobban megértjük.

Helmholtz: A fiziológiai optika tankönyve.

1924-25-ös angol kiadás.

Idézet: Diamond 1974, 101-102. o. nyomán.

1.5.3. A fő nativista: Hering

A kísérleti lélektan kezdetén a vita nativista pólusát egy erős személyiség és hírhedett vitázó, Ewald Hering (1834-1918) képviselte. Egész tudomány- csinálási stílusuk eltérő volt. Hering fenomenoló- gikusabb irányultságú kutató volt. Nem nagyon izgatta a kísérletezés, inkább a világosan látható áttetsző jelenségek bemutatása érdekelte. Ebben a tekintetben az alaklélektani múlt elismert előzményéhez tartozik (Köhler 1947). Inkább törekedett arra, hogy a jelenségeknek alacsonyszintű, materiális okokat keressen, mint Helmholtz. Helmholtz fizikus volt, aki pszichológiai feldolgozást hirdetett a magasabb folyamatokra. Hering viszont érdekes módon olyan fiziológus volt, aki olyan idegrendszeri feldolgozást tételezett fel, ami minden jelenségnél a kémián alapul. Számára, bármennyire fenome- nológus volt, a pszichológia nem egy feltételezett külön szint volt, mint az empirista Helmholtznak. Ez persze nem zavart számos későbbi fenomenológiai iskolát a pszichológiában, hogy Hering mellé álljanak: egyszerűen eltekintettek fiziológiai nativizmusától. Kivéve az alaklélektanosokat: ők még radikálisabbak voltak fiziológizálásukban és nativizmusukban mint Hering. Hering a kémiai orientációjú fiziológus értelmében volt nativista. Általános nativizmusa azt is jelentette, hogy szerinte a lehető legtöbb feldolgozást alacsonyabb szintekre kell szorítani, olyan szintekre, ahol a tapasztalásnak nincs hatása. Nagyon befolyásos kutató volt. Miután Webernél és Fechnernél tanult, egy ideig Lipcsében működött, majd Prágában 1870-től fiziológiaprofesszor volt, hogy 1895-ben visszatérjen Lipcsébe.

Szembenállásukat, bár nem ez volt az első kérdés, amiben vitáztak, legvilágosabban a színelmélet illusztrálja. Emlékezzünk rá, hogy Helmholtz főleg a színkeverésre támaszkodott, mint kísérleti alapra, amikor Young színelméletének Johannes Müller szellemében adott értelmezését adta, mely szerint három típusú idegrost felelne meg az alapszíneknek. Hering (1878) főként az utóképekkel, kontraszttal és a színvaksággal kapcsolatos adatokra alapozott. Lényegében azt hirdeti, hogy a látórendszerben három opponens folyamat van: ezek közül kettő színes (sárga és kék, piros és zöld), egy pedig színtelen (fekete és fehér). Feltételezi, hogy az „idegi vizuális rendszerben” kémiai szerkezetek vannak. Az egyik színnek a kémiai folyamat egyik iránya felel meg, a lebomlás, a másiknak egy helyreállás. Az egyiket asszimilációnak, a másikat disszimilációnak nevezi, az anyagcsere-fiziológiában bevett szóhasználatnak megfelelően. Vagyis az utóképek az idegi apparátus helyreállását mutatnák. Ez a feketére és fehérre is igaz, a fekete ugyanis nem pusztán az ingerlés hiánya: „A vizuális anyag disszimilációja a fehér vagy a világos érzékletének felel meg, míg a vizuális anyag asszimilációja a fekete vagy sötét érzékelésének” (Hering 1878/1964, 48. o.). Érvényes lenne ez a színkeverésre is, vagyis arra a tényre, hogy amikor kiegészítő színeket keverünk, akkor szürkét kapunk, de magyarázná a kontraszt jelenségeket is. Heringnek ez a felfogása még kortársai számára is igen spekulatív volt, mivel különböző anyagok, valamint kémiai folyamatok feltételezését pusztán a fenomenológikus élményre alapozta. Évtizedekkel később Köhler (1947, 58-60. o.) úgy ismerte el ezt, mint megfelelést a tapasztalás logikai rendje és a fiziológiai rend között. Ezt hirdette volna Hering és G. E. Müller is, s ez lenne az izomorfizmus gondolat alapja, ahogy Koffka (1935, 62-63. o.) fogalmazza, „valamiféle izomorfizmus”. Az alaklélektanosok szemében az volt a különbség, hogy az izomorfizmus nem statikus hasonlóságon, hanem dinamikus folyamatokon alapult náluk. Hering mellett G. E. Müller is igen határozott kémiai gondolatmenetet használt ennek alátámasztására: az élmény ellenfolyamatainak kémiai egyensúly folyamatok felelnek meg.

A magyar pszichológus, Pikler Gyula (Julius) 1919-ben részletes fogalmi, s részben kísérleti bírálatát adta Hering elméletének. (Az eltelt negyven év mutatja, milyen tartós is volt Hering hatása!) Kiindulásként rámutatott, hogy Hering ellenfolya- mat-feltételezése a természetes nyelvben talált szemantikai szembenállások jelenségtani elemzéséből indul ki. Különösen érvényes ez arra a gondolatra, hogy a sötét aktív folyamat terméke, és nem pusztán valaminek a hiánya. Ez a bírálat igen érdekes, hiszen rámutat, hogy Hering a szemantikai struktúrák idegi korrelátumait tételezi fel anélkül, hogy alátámasztó adatokat kapna. A mai eliminativisták, mint például Churchland (1986; 1996) viszont azt hirdetik, hogy igenis hasonlóság van a két struktúra között: a természetes nyelv színkifejezései által alkotott szemantikai struktúra és a retinexelmélet által feltételezett tényleges feldolgozás hasonlóságai egymásra vetíthetőek. Az utóbbi esetben arról van szó, hogy a retinában különböző színérzékeny anyagok vannak.

Pikler saját elmélete egyébként meglehetősen spekulatív volt, lényegében azt hirdette, hogy Hering specifikus mechanizmusai helyett a kontrasztot és egyéb vizuális interaktív jelenségeket a látás általános kontextuális komputációinak keretében kell magyarázni, ami viszont a lelki élet minden területére jellemző.

Érdekes egyébként, hogy máig velünk van az a gondolat, hogy a vizuális feldolgozásban valahol különböző színérzékeny anyagok vannak, vagyis hogy kémiai folyamat felelős a színlátásért. Land (1973) retinex elmélete lényegében három kémiai receptort feltételez, Hurvitch és Jameson (1964), valamint Tánczos (1980) a két modellt, Helmholtz és Hering modelljét úgy kezelik, mint a látórendszer különböző szintjeinek leírását. Tánczos ennek során Pikler koncepciójára is épít. A háromszínelmélet a csapok retinális érzékenységét írná le, különböző csapokkal különböző hullámhosszakra, míg az ellenszínelmélet magasabb feldolgozásra és szintekre lenne érvényes, ahol a három retinális egység kimenetei gátló és facilitáló kapcsolatba lépnek, hogy ellenszínfolyamatokat indítsanak el. Ahogy Riggs (1975) megemlíti, bizonyos értelemben ezek az új elméletek megmentik Heringet, szemben azokkal a leegyszerűsítő értelmezésekkel, melyek Hering elméletét a recehártyán végbemenő ellenfolyamatokkal azonosították volna. Hering maga elég fenomenológikus volt ahhoz, hogy pusztán „a vizuális szubsztancia” tényeiről beszéljen, amely különböző szinten tesz lehetővé ellenfolyamatokat.

A térlátást és a mélységlátást illetően a két retinakép kombinálása volt a legfontosabb vitakérdés Helmholtz és Hering között. Hering nativista csoportja általában hajlott arra, hogy izomorfiát feltételezzen az ingerlési mintázat és a külvilág között.

A mélységlátást illetően (Hering 1977; Turner, 1993a) Hering lényegében feltételezte, hogy a két szemben minden retinaponthoz kapcsolódik egy veleszületetten kódolt, intrinzikus mélységérték. Ez valójában a lokális jelzések elméletének egy sajátos kiterjesztése volt (Turner 1993a, 176-177. o.), hiszen láttuk, amint Helmholtz empirista értelmezést adott annak. Hering feltételezte, hogy a mélységérték egy fixációs ponthoz viszonyul. Ha egy tárgy nem azonos pontokra vetül a két recehártyán, mélységét a két mélységértékből számítjuk ki. Egy hosszú vita kezdődött, ahol Helmholtz természetesen a látás viszonylagossága és hajlékonysága mellett állt ki, míg Hering mindig az előre kódolt hatások mellett. Helmholtz és követői számára a mélység tanult monokuláris támpontjai igen fontosak voltak, valamint az a tény vagy hirdetett tény is, hogy a két szem eltérően is tud mozogni.

Vitatott kérdések – Általános hálózatok vagy az emlékező anyag

Hering kis könyve az emlékezetről (Hering 1895), amelyet először 1870- ben jelentetett meg, igen jellemző érvelési stílusára. Spekulatív és túl sok habozás nélkül feltételezi, hogy van egy még tisztázandó természetű idegi anyag, mely az emlékek megtartásáért felelős. Az emlékezés nem pusztán az idegrendszeri szerveződés egy vonása, mondanánk ma, hanem kémiai változásokhoz kapcsolódik.

Spekulatív és javarészt elfeledett emlékezetelméletét kidolgozva igen gondosan járt el innátizmusát illetően. Sokkal gondosabban, mint feltételezik. Valójában olyan elméletet javasolt, mely hasonlít a Changeux (1983) és Edelman (1989) felvetette mai idegtudományi elméletekhez.

Hering felfogása szerint a Müller-féle specifikus energiák törvénye kiterjesztendő az egész idegrendszerre. Ez azt sugallja, hogy a homogenitás elmélet a belső, az interneuronok- ra nem igaz. Hering a homogenitást mint egy mai egységes konnekcio- nista hálót mutatja be: olyan felfogás ez, ahol a különböző idegek közti izgalmi áramlást csak az idegsejtek közti ösvények ereje befolyásolja. A Hering felvetette kvalitatív felfogás szerint azonban a sejtek közt van valami vonzás, ez határozza meg az izgalom terjedését (Hering 1913). A mai idegtudományban ez Changeux- nél az elsődleges hálózatformálásnak felelne meg. „A neuronok közti kölcsönös kapcsolatok nem pusztán anatómiai elrendezésüktől függenek, hanem belső strukturális vonzásuktól is.” (63. o.)

Az idegsejteknek vannak bizonyos veleszületett lehetőségeik, de azok fognak kibontakozni, melyeket az ingerlés megerősít. Ez igencsak hasonlít Edelman (1989) nézeteihez, aki szerint a perceptuális megerősítés magyarázza az önmagába visszatérő körök kialakulását az agyban.

Hering természetesen spekulatív, amikor az ingerlés minőségeiről beszél, néha azonban céloz arra, hogy ez a minőség talán a frekvenciamintázatban keresendő. Érdekes és javarészt elfeledett gondolat azonban az idegek közti affinitás és a tapasztalás szerepe ezen affinitások megerősítésében

1.5.4. Helmholtz, a tudomány szabadsága és a kísérletezés problémái

Fontos emlékezni arra, hogy bármik lettek volt a nativisták és empiristák közti viták, kísérleti eszközökkel vitáztak egymással. Miközben a fiziológia keretében dolgoztak, az emberi kísérletezést úgy vezették be, mint természeti lényekkel folyó kísérletezést. Mint Crary (1999) mutat rá a legvilágosabban, kulturális jelenségként eszközeik és demonstrációik a 19. század közepén mindenütt jelen voltak. A sztereoszkópok, a diorámák és ehhez hasonló dolgok egyszerre voltak a laboratóriumi és a populáris kultúra részei. A Hering-Helmholtz vita a tudomány mozgató erőivel kapcsolatos kedvenc példák közé tartozik. Ahogy Turner (1993b) rámutat, világos szociológiai csoportalakulásról van itt szó, és egy olyan rivalizációról, amely érdekes módon nem zárja ki az egymás anyagával való ismerkedést. Hasonló ez a paradigmák közti feszültséghez, de nem vezet még összemérhetetlenséghez. A két iskola közti viták szemantikai vitákra emlékeztettek. Helmholtz és Hering követői eltérő terminológiát használtak. Ez a tudományos összemérhetetlenség tiszta példájának tűnik. Tur- ner kimutatja azonban, hogy az igazi helyzet épp ellentétes volt. Bár szemantikai feszültség volt jelen, az iskolák a kísérleteket használták harci eszközként. Mindkét tábor komolyan vette a kísérleteket. Nagy változás ez abba az irányba, hogy a kísérletezés minden tekintetben döntő tényezővé váljon. Bizonyos értelemben az empirista-nativista viták átvitele a természettudományba nagyon fontos szerepet játszott az új pszichológia hangnemének kialakításában, és a kísérletezés győzelmében, ami maga is az elme világát illetően egy empiricista gondolat.

Helmholtz, az empiricista egyébként természetes affinitást mutatott a politikai liberalizmus iránt. Több nyilvános beszéde úgy mutatja őt be, mint a korlátlan akadémikus szabadság bajnokát (1880/1985). Az emellett való kiállás nem pusztán akadémikus kérdés volt számára. A tudomány olyan felfogása mellett érvelt, mely nem a központosításon alapszik és az eszmék területén szabad cserét feltételez. Ne feledjük, hogy mindez Németország diadalmas egyesítésekor történik, abban a Berlinben persze, amelynek Helmholtz egyik intellektuális csillaga volt. Mindennek a kérdésnek egyik oldala a felfedezés problémája. A felfedezés sokszor olyan területek szerencsés összekombinálásából származik, melyeknek „nem kellene” összetartozniuk. A felfedezés sokszor alkalmi jellegű. A matematizáció, s Helmholtz maga ennek nagymestere volt, sokszor befagyasztaná a gondolkodást egy rendszer irányába. Az abszolút rendszerek keresése helyett, mondja Helmholtz, eklektikusabb és ezáltal izgalmasabb kapcsolatkeresésekkel kell foglalkoznunk. Munkánkban nem tökéletességet kell keresnünk, hanem „kielégítést”, ahogy majd egy másik egyetemes géniusz, Herbert Simon (1982) fogja hirdetni egy évszázad múlva. Kutatásunkban nem optimális zárt rendszereket kell keresnünk, hanem mindig jobbakat. Ugyanez elmondható a társadalomról is, ahogy századunk liberálisai ezt sokszor meg is teszik.

Helmholtz sokszor beszélt az akadémikus világ politikai aspektusairól is. Poroszország büszkesége nagyon ügyelt arra, hogy a kutatás szabadsága mellett álljon ki. 1877-ben a berlini egyetem rektoraként összehasonlította az angol, francia és német felsőoktatási rendszereket. Németország egy aspektusban mutat fölényt, a diákélet és az oktatás szabadságában. A másik fontos mozzanat, hogy a német egyetemek a tanszemélyzet kutatási színvonalát jobban hangsúlyozzák. A szabadság biztosítása, hangsúlyozza Helmholtz, a politikusok feladata (Helmholtz 1881).

Ahogy újabban Cahan (1993) összefoglalta, Helmholtznak igencsak gyakorlatias dolgok jártak az eszében, amikor tudománynépszerűsítő írásait készítette. Először is szerette volna elősegíteni a nyilvános obskurantizmus és miszticizmus elleni harcot. Másrészt pályáját egyengette, a felsőoktatási hatóságok ugyanis az ilyen cikkek és pamfletek szenvedélyes olvasói voltak. Harmadrészt a tudomány kultivációja révén egy kulturális küldetést teljesített, Németország szellemi egységesítését próbálta segíteni. Végül, mindezen erőfeszítések révén, szerette volna enyhíteni a közösség és a német akadémikus világ mandarinjai közti szakadékot. Az elsők közé tartozott, akik érezték, hogy az akadémiai szabadság előnyei mellett Angliával szemben ez például azt is jelenti, hogy Németországban az egyetemek világa jobban elszakad a világ egészétől.

1.5.5. Claude Bernard és a kísérleti hitvallás

Az elméletek nem igazak vagy hamisak; termékenyek vagy terméketlenek.

Claude Bernard: Bevezetés a kísérleti orvostudományba. 73. o.

Claude Bernard (1813-1878) a korban a kísérleti szellem másik bajnoka volt. Amellett, hogy kiváló kísérleti fiziológus, jellegzetes francia intellektuális vezéralak. Nemcsak a Sorbonne és a nagy tekintélyű College de France professzora és az Akadémia tagja, hanem még a Szenátus tagja is volt. Akárcsak előtte és utána is sok francia vezető orvos, meg volt győződve arról, hogy az új orvoslás gondolatainak terjesztése kötelessége az általános és a filozófiai közösség felé. Claude Bernard munkájának igazi üzenete az, hogy összekapcsolta a tudományos szkepticizmust, amit mesterétől, Magendie-től sajátított el a College de France-ban, valamint a kar- teziánus szellemből azzal a meggyőződéssel, hogy a kísérleti módszer révén bizonyosságra tehetünk szert. Amikor elkezdett a tudományos módszer lényegén meditálni az orvoslásban, már meglehetősen neves tudós volt. Minden felfedezése a test belső szabályozásával volt kapcsolatban. A hasnyálmirigy szerepe, a vércukorszint-szabályozás, a szívműködés idegrendszeri szabályozása, valamint a májnak az energia-háztartásban játszott szerepe mind az ő állatkísérletei révén tisztázódtak. Ami a dolog tartalmát illeti, mindez elvezetett híres belső miliő fogalmához, mely szerinte az állati életműködések megértésének kulcsa. Az élő szervezetek biokémiai folyamatok segítségével őrzik meg viszonylagos önállóságukat és állandóságukat belső paramétereiket illetően.

Ez a gondolat még mindig kulcsfogalom a motiváció pszichológiájában, s az adaptációs gondolkodás középpontjába emelte Bernard munkásságát. Az ő felfogása szerint a kémiai folyamat az élet alapfeltétele, de nem meríti ki azt. Van valami több is. Ez a többlet azonban nem valamiféle életerő, hanem az élő rendszer működéseinek sajátos mintázata.

Claude Bernard különleges szerepet tulajdonított a kísérletezésnek a testműködés megértésében. Kísérletezésről szóló könyve a tudományelmélet klasszikusa. Mint egy aktív kutató tisztázza, mi a különbség a kísérletezés és a puszta megfigyelés között. A kísérletezés a megfigyelt környezet manipulációját , valamint hipotéziseket foglal magában. „Tudatában kell lennünk annak, hogy kísérletek tervezése során hipotéziseket és gondolatokat használunk.” Bernard hisz a tudomány erejében: „Hinnünk kell a tudományban, vagyis a determinizmusban. hinnünk kell a dolgok közti teljes és szükségszerű kapcsolatban, az élő jelenségeknél is, akárcsak minden más területen, ugyanakkor meggyőződéssel kell hirdetnünk, hogy ezt a viszonyt csak több-kevesebb pontossággal ismerjük, s hogy az általunk érvényesnek tartott elméletek nem változatlan igazságokat foglalnak magukban.” (Bernard 1867, 124. o.)

A kísérletezés megvéd a tudomány legtöbb veszélyétől. Megvéd az üres filozofálástól és a tekintélytől. A kísérletek diktálják a tényeket, s lehetővé teszik, hogy még a legtekintélyesebb elméleteket is elvessük. „Az elméletek csak több-kevesebb ténynyel igazolt hipotézisek.” (Bemard, 1867, 147. o.)

Claude Bernard meglehetősen fenomenologikus és pozitivista volt, bár nem csatlakozott a pozitivizmushoz, miként semmi egyéb rendszerhez sem. „A kísérleti orvostudománynak, mint minden kísérleti tudománynak, nem szabad túlmennie a jelenségeken és nem szabad bármiféle rendszerhez sem kötnie magát; nem vitalista, sem nem arémista, nem organimista, sem nem szilárd testelvű, sem nem hu- morális; pusztán az a tudomány, mely az életjelenségek közvetlen okait próbálja elérni.” (Bernard 1867, 169. o.) Felfogása szerint a kísérletezésnek azonban különleges egységesítő szerepe volt az orvoslásban: lehetővé tette, hogy a kórházat és a laboratóriumot, a patológiát és a normalitást egyesítsük.

Számára a kísérleti módszernek különleges aurája van: ez az a módszer, mely a szabad gondolkodónak felel meg. Érvelése az élőkkel folytatott kísérletezés mellett igen tanulságos a későbbi, a gondolkodással folytatott kísérletezésre nézve. Bernard azt hirdeti, hogy az élőlények aktivitása és spontaneitása nem zárja ki, hogy élő állatokkal kísérletezzünk.

Érdekes módon a kísérletezés hangsúlya Claude Bernard számára a statisztikai módszerben való kételkedést is jelentette. Bernard úgy gondolta, hogy az igazi tudományos törvények még a biológiában is determinisztikusak és nem statisztikusak. E tekintetben szemben állt a főárammal. Mind a fiziológiában, mind a pszichológiában hamarosan uralkodóvá válnak a statisztikai megfontolások. Ez először a módszertanban volt így, amikor olyan emberek, mint Fechner és Helmholtz elkezdték adataikat görbékhez illeszteni és a tényleges mérésben feltételezték, hogy hibák vannak. A statisztikai gondolatok terjedése azonban az okság fogalmával kapcsolatban is érvényesült. Mind a fizikában, a statisztikai termodinamikában, mind a biológiában és a pszichológiában megfigyelt jelenségek statisztikus jellegét hangsúlyozták egyre inkább, és a normális eloszlással kapcsolatos gondolatok központi szerepet kezdtek játszani. A fizikai jelenségek számára ez megfigyelt tény volt, akárcsak az emberi test leírása számára. Quetelet besorozott katonák magassági eloszlására javasolta először a statisztikai adatokat. Mint Canguilhem (1968) rámutat, a normális eloszlás kiterjesztése belső fiziológiai adatokra, s később mentális adatokra, javarészt hipotetikus volt. Ez a normalitás statisztikai meghatározásához vezetett, és olyan teszt- és mérésfejlesztéshez, mely olyan tulajdonságok normális eloszlását tételezte fel, mint az intelligencia. A statisztikai érvelést hipotézisként terjesztették ki a mentális világra, de bizonyított tényként kezdték kezelni.