Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

5. A szecessziókutatás útjai

Ha a szecessziókutatás árnyaltabb aspektusaira vagyunk kíváncsiak, akkor három irányból közelíthetjük meg a témára vonatkozó irodalmat.

Egyrészt a kortárs művészek, teoretikusok szecesszióval kapcsolatos kinyilatkoztatásait, vallomásait kell figyelembe vennünk. Noha teljes mértékben sosem hagyatkozhatunk ezekre az önmegfogalmazó írásokra, előnyük mégis az, hogy az eseményekben való benne levés hitelével, a szubjektum által leszűrt álláspontokat közlik.

A megközelítés másik módja, amely nagyobb időbéli rálátást jelent és sokfajta nézőpont perspektíváját összegezi - a monográfiák, tanulmányok anyaga. A monográfiák sora mindig egyfajta diakronikus szemléletváltozást is tükröz, s ugyanannak a jelenségnek szinkrónikusan is több vetületét adja. A vizsgálódásunk tárgyát, a szecessziót például társadalomtörténeti, filozófiai, ideológiai, képző- és iparművészeti, építészeti és szépirodalmi szempontból is szemügyre veszi. Ez a szintetikus megközelítési mód azért is indokolt, mert a szecesszió, mint a század eleji stílusok legelevenebbike, a világ valamennyi ember alkotta aspektusát átfogja.

A harmadik megközelítési mód a művészeti alkotások vallatóra fogása, újrainterpretálása az előbbi két forrás figyelembevételével, vagy anélkül.

Nyilvánvaló, hogy e három út ilyenfajta szétválasztása csak elvi, elméleti - módszertani szempontból történhet, hiszen a valóságban a különböző forrásból származó információk átfedik, kölcsönösen befolyásolják egymást, együttesen vagy szelektíven hatva egy újfajta egyéni vagy kevésbé egyéni, de mindenképpen árnyaltabb kép kialakításának irányába.

A képzőművészetben önálló stílusperiódusként a szecessziót és annak stílusjellegzetességeit először Hermand 1923-ban megjelent monográfiája tárgyalja (Bernáth 1973). Forrásvidékét a preraffaelitizmusban jelöli meg, jellemezve a stílus főbb jellemvonásait: a rajz és a vonalak szerepének növekedését, a kép dekoratív hatását, a színek fontosságát. E monográfiát megelőzően a szecessziót a posztimpresszionizmus gyűjtőneve alatt emlegették.

Időrendben a következő fontos megnyilvánulás a Nikolaus Pevsneré (Pevsner 1949), aki a szecessziót a könyvművészetből eredezteti Mackmurdot hozva fel példaként. Noha a szecesszió forrásvidékét a szakma ma már időben korábbinak véli, s William Blake misztikus, perspektíva nélküli, modernül örvénylő állati-emberi figuráiban illetve a preraffaerlitiz­musban jelöli meg, az angolok a preraffaelita tevékenységet legritkábban szemlélik európai kihatásában. Ők az Art Nouveau előzményeit művészettörténetükben a Morris féle Arts and Crafts Movementben látják, s 1888-tól datálják (Bernáth1973).

A magyar szakirodalomban Genthon István kétkötetes művészettörténetében szentel először külön fejezetet a “szecesszionizmusnak” (Genthon 1962). Ő nemcsak Csontváryt, de a Nyolcakat is szecessziósnak tartja, sőt a fogalmat a nagybányaiakra és Czóbel Istvánra is kiterjeszti.

A magyar szecesszió művészete címmel Szabadi Judit jelentetett meg monográfiát (Szabadi 1979), a gödöllői művésztelep tevékenységét Gellér Katalin és Keserű Katalin összegezte (Gellér-Keserű 1987).

Bernáth Mária a szecessziós képzőművészet kapcsán három szempontból is fontos meg­állapítást tesz (Bernáth 1973). Azt a Hofstätter nyomán elterjedt tévhitet helyesbítette, mely szerint a magyar szecesszió a bécsinek valamiféle “leányvállalata” lenne csupán. Bebi­zonyította, hogy a magyar képzőművészeti szecesszió sokkal közvetlenebb forrásokból táplálkozott és jóval eredetibb értékeket hozott létre, mint ahogy azt Hofstätter állította. A magyar irodalmi és képzőművészeti szecesszió külföldi kapcsolataival külön fejezetben fogok foglalkozni.

Bernáth Máriától származik a szecesszió periodizációja is, mely szerint három korszakot különböztethetünk meg a stílus történetében: az első korszak teljes egészében Angliában zajlott 1848-1880 között, a második korszakot az 1880-as évek jelentik, amikor belga közvetítéssel a stílus egész Európában elterjedt; az utolsó, a kiteljesedés fázisa a század­fordulóra tehető. A Komlós Aladár és Diószegi András képviselte szélsőséges szecesszió­értelmezéseket egymáshoz közelíti Bernáth Mária, és úgy értelmezi a szecessziót, mint egy stílust a számos, századelején ható stílus közül, amely “sporadikus, bár igen nívós irányzat”, s felcsillantja a művészeti megújulás lehetőségét (Bernáth 1973).

Szecesszió-ügyben a korabeli sajtóban időben leghamarabb Lengyel Géza, a Nyugat érzékeny műkritikusa nyilatkozott. A Nyugat első számában cikket közöl Amatőrök címmel a budapesti műgyűjtők kiállításáról.

1902-ben kormányszinten is foglalkoznak az új stílussal. Wlassich Gyula korabeli kultusz­miniszter egy interjúban a szecesszió iránt táplált ellenérzéseit is megfogalmazza. A hivatalos álláspont magyartalannak bélyegzi a szecessziót, értetlenkedve áll az előtt a művészet előtt, ami indulatoktól és az újat kereső ösztönétől vezérelve megszegte a mimezis addigi törvényeit, s a valóságot deformálva, annak elemeit másképpen alkalmazva egy modern ma­gyar formanyelvet keresett (Pók 1972: 461).

Lyka Károly a Művészet hasábjain a szecessziót védelmezi az azt ért támadások ellen, s éppen azt bizonyítja, hogy modernség és nemzeti sajátosság nem zárja ki egymást: “...az új törekvés lényege egész Európában”, hogy “megérezni a legkitűnőbb művekben is, a faji különbséget. A magyar művészet még sosem volt a mainál kedvezőbb helyzetben egy magyar stílus akcentusainak kialakítására.” A szecessziós iparművészet és építészet egyik legeredetibb változatát éppen a népművészet és “grand art” találkozása hozza létre. Erről majd bővebben Körösfői Kriesch és a Gödöllői Iskola kapcsán szólok. Lechner Ödön magyar formanyelvről beszél 1906-ban, “mely nem volt, hanem lesz”, (idézi Pók 1972: 477-479) s melynek gyökereit a népi stílusban kell felfedezni. Ignotus már 1899-ben a Hét hasábjain síkra száll a művészi sokféleség védelmében: “A művészetben annyi igazság van, ahány ember ... A művészetben kivétel nélkül minden irány jogosult. Ezt az örök igazságot, csakis ezt hirdeti az a művészi forradalom, amelyet szecessziónak neveznek” (idézi Kispéter 1989: 37). A Nyugat hasábjain ugyanennek a gondolatnak ad több alkalommal hangot Ignotus, például a Még egyszer a szecesszióról című cikkében (idézi Pók 1972: 466-471). Juhász Gyula (Juhász 1968) Reviczky hangjában érezte meg az igazi modern szellemiséget. 1905-ben erről így ír: “Ő (Reviczky) hirdeti legmerészebben, hogy magyarság és modernség egyesítve a mi legméltóbb emberi ideálunk”. Körösfői Kriesch Aladár (Körösfői-Kriesch: 1905) publicisztikája, a Műbarátok Körében tartott, könyv formájában is megjelent előadássorozata és a Gödöllői Iskola szervezésében kifejtett tevékenysége nemcsak a festészet, képzőművészet megújulását népszerűsíti, de azzal párhuzamosan egy átfogó szemléleti megújulást, egy életforma-reformot is hirdet.

Alexander Bernáth (idézi Pók 1972: 480-483) “korunk művészetének” nevezi a szecessziót, Adynál pedig radikális tartalommal telítődik, és az individuális lázadás formájává válik a szecesszió. “Az én szecesszióm a haladás harca a vaskalap ellen” (Ady 1955: 74).

Krúdy 1897-ben megjelent Turgenyevről írt cikke az újromantika megjelenéséről számol be, miközben egy generáció és egy kor hangulatát rögzíti.

Lengyel Géza 1909-ben Ady lírája és Beardsley “vonalköltészete” párhuzamos vonásait vizsgálja, s a bécsi szecesszió kapcsán először tesz említést a stílus konstruktív elemeiről: “A szecesszió művészei nem álltak meg a kezdeti kísérletnél, hanem egy meghatározott irányban továbbfejlődtek. Belátták, úgymond, hogy házat és bútort nem dekorálni, hanem konstruálni kell” (Lengyel 1911).

Ady 1913-ban, az Új tavaszi sereg-szemlében így fogalmazza meg a szecesszió művé­szeti forradalmát: “Szétcsörtetett a Láznak csapata, / Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott, / Hályogot tépett a magyar szemen / S mink nézetjük most vele a világot. “Ady publi­cisztikájában már 1899-ben megjelenik a modernséggel azonos szecesszió definíciója: “Egye­lőre a legmagasabb téren folyik a harc. A művészetben, irodalomban. A régi korlátok hívei gúnyolják az apostolokat, félreértik törekvéseiket, s legjobban félreértik a törekvés alapját. A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig egy nagy világátalakulás első, igénytelen előcsatározása. Hagyjátok hát a szecessziót ti, kik a korlátok hívei vagytok. A szecesszió új, átalakított világából fog erre a századra visszatekinteni a jövő század Gibbonja (idézi Pók 1972: 450-451). Király István (Király 1972) Ady lírájának szecessziós kapcsolatáról körültekintően fogalmaz. Jóllehet elismeri az Ady költészetében fellelhető “dekoratív mozzanatok uralkodó voltát”, és azt “hogy a stilizáló, indázó, vibráló” motívumoknak alapján “felismerhetőek a szecesszió a Jugendstil, az art nouveau művészi szándékai”, mégis úgy találja, hogy “a szecesszió elnevezés nem alkalmas arra, hogy Ady költészetének [...] díszítő, pompázó, életigenlő szépségkultuszát vele jelöljük meg.” Ehelyett az “esztétizáló modernség” tágabb fogalmát javasolja, amely többre is alkalmas, mint a szecessziós jegyek megjelölésére.

Az “életkultusz”, az “életigenlés és a vitális lázadás” szecessziós megnyilvánulásait Tamás Attila (Tamás 1993) a késői Ady líra stílusában is felleli, s megkérdőjelezi azt az álláspontot, mely szerint Ady kései lírájában eltávolodott volna a szecessziótól.

Babits 1909-ben írt Swinburne esszéje szintén hozzájárul az irodalmi szecesszióról alkotott kép árnyalásához. Ő a modernséget a dekadenciával azonosítja, ami nem egyéb egy felfokozott életigenlésnél. “Az igazi művész nem azért unta meg a világot, mert sok, hanem mert nem elég neki” (Babits 1978: 87).

Halász Gábor (Halász 1981) nevét már többször emlegettem a szecesszió fogalmának megha­tározása kapcsán. A témára vonatkozó tanulmányát, valamint számos egyéb, a századforduló magyar és világirodalomra vonatkozó megnyilatkozását nem lehet számon kívül hagyni a korszak kutatásakor.

Sőtér István (Sőtér 1966) Bródy Sándor születésének 100. évfordulóján tartott egri előadása fontos állomása a szecesszió kutatásának, hiszen ekkor nevezi Sőtér István Bródyt a magyar szecessziós stílus megteremtőjének.

A hatvanas évek második felében a magyar irodalomtörténészek figyelmének fókuszába a századforduló és a szecesszió kerül. Az ekörüli vitákat Diószegi András (1965) A magyar irodalomtörténet IV. kötetében A századforduló mint vég és kezdet című fejezetében megfogalmazott, tágabb értelmezésű szecesszióképe lobbantja fel. 1966 novemberében az Irodalomtörténeti Társaság szegedi vándorgyűlését Vita a szecesszióról címmel tartja, s a tanácskozás anyagáról az ItK 1967 2. száma közöl összefoglalót. 1969-ben a Világirodalmi Figyelő külön számot szentel a századfordulónak Kelet-európai irodalmak a századfordulón címmel. Diószegi András kandidátusi disszertációjának kapcsán a Helikon 1969/1-es szá­mában újra a magyar századvégről nyilatkozik Czine Mihály és Németh G. Béla opposensi minőségben, valamint a szerző: Diószegi András.

Komlós Aladár már említett álláspontját szintén ebben az évben fejti ki “a szecesszió körül” a Valóság hasábjain (Komlós 1969).

Pók Lajos (1972) a szecesszió neves irodalmi és képzőművészeti darabjainak kötetnyi terje­delmű válogatását teszi közzé. Az így összegyűjtött dokumentumok alapján teljes körképet kapunk a szecesszióról, amit Pók Lajos mozgalomként értelmez. Könyvének bevezető esszéje az idézett dokumentumokat időben és az európai kultúrtörténet filozófiai, történeti, képző- és iparművészeti kontextusában segít elhelyezni.

Vajda György Mihály a szecessziót világirodalmi összefüggéseiben vizsgálja folyamatosan (1978, 1987, 1994).

A Petőfi Irodalmi Múzeum 1972-ben megtartott Nyugat konferenciáján is több hozzászóló, így pl. Rába György, Baróti Dezső, Czére Béla törekedett az irodalmi-nyelvi szecesszió sajátosságainak megragadására.

Szabó Zoltán (1977, 1982, 1988, 1989, 1992) a szecessziós stílus jellemzőit, mint a kifejezés új lehetőségeit leltározza fel, s a szecessziós stílus lényegi jellemvonását, a díszítettséget a díszítő motívumokban, a stilizációban, az indázó mondat- és szövegszerkezetekben, valamint a dekoratív zeneiségben látja megvalósulni.

Habár a hetvenes, nyolcvanas évek során a szecesszióval foglalkozó cikkek, tanulmányok, polémiák számát nem lehet a hatvanas évek második felének terméséhez viszonyítani, úgy tűnik a századforduló irodalma folyamatosan izgatja az irodalomtörténészeket, művészet­történészeket és stilisztákat. A résztanulmányok mellett átfogó, monografikus munkák is megjelentek (Kiss 1984), ahol a szecesszió eszmei forrásvidékét, elterjedését és nemze­tenkénti variációit mutatja be a szerző, a részleges mimézisben, a tudatosságban és az össz­művészet hatásban összegezve a szecessziós művész alkotó módszereit.

A fentebbi számbavételből kiderülhet - noha leltárom csak a szecessziókutatás fő csomópontjait érintette - hogy a magyar irodalom- és művészettörténetben hányan és milyen aspektusból közelítettek a témához, amely azonban továbbra is kimeríthetetlennek ígérkezik, képe árnyalható, finomítható a jövőben is.