Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

6. A századforduló témavilága és gyökerei

A fentebbi címben a századforduló használata nem véletlen a szecesszió helyett, hiszen a kettőt nem egymás szinonimájaként kezelem. Azok az irodalmi, képzőművészeti, zenei témák, amelyekről a továbbiakban szólok, nem kizárólag szecessziós formában jelentkeznek, vagy nem csak mindig abban. Úgy, ahogy az “izmusok bolond kavalkádjában” (Király 1972) a stílusoknak sem egyértelmű a színképe, s gyakran egymással szimbiózisban jelennek meg, természetes tehát, hogy a témavilág körülhatárolásakor sem szűkíthetünk tisztán a sze­cesszióra. Egy-egy sajátos téma impresszionista, szimbolista vagy dominánsan impresszio­nista vagy szimbolista formanyelvben is megtestesülhet, miközben számos szecessziós ele­met, alkotói szemléletmódot és mozzanatot tartalmaz.

6.1. Dekadencia és elkorcsosulás

Ahhoz, hogy a nyugati (főleg angol és francia) művészetekben erős századvégi tendenciaként ható dekadenciát megértsük, szükséges a háttérben álló tudományos, társadalmi teóriák ismerete. A századvégi ember öntudatos ember, akinek figyelme önmagára irányul s saját közérzetét okoka akarja visszavezetni, tudományosan akarja megmagyarázni. Az individuális válságtudat alapvető oka abban rejlik, hogy az ipari fejlődés diktálta tempót az emberi alkalmazkodó képesség képtelen követni. A pszichiátria, neurológia, antropológia fejlő­désével egyre többet tud meg az ember önmagáról, s az emberi devianciákról is. A darwini fejlődéstan (The Origin of Species 1859) és a természetes szelekció (The Descent of Man 1871) elméletének nyomán - amely alapvetően meghatározta az ember önmagáról alkotott képét - az ellenelmélet is megszületik a francia pszichológiában. Benédict-Augustin Morel degenerációs elmélete szerint az idegbaj, alkoholizmusra való hajlam, a szexuális devianciára való öröklött hajlam olyan az evolúcióval ellentétes irányba ható erő, amely végül bizonyos családok kipusztulásához vezet (West 1993). Ezt a fajta devolúciós elméletet kapja fel és vulgarizálja Max Nordau (1885), aki tulajdonképpen minden század eleji dekadens művészeti megnyilvánulást az emberiség elkorcsosulásaként interpretált. Jellemzésében így válik Richard Wagner “üldöztetési mániás misztikussá”, Henrich Ibsen “társadalomellenes szip­listává”, Friedrich Nietzsche “habos szájú őrültté”, Zola pedig “szexuális pszichopatává”. Nordau könyve, noha áltudományos, kellőképpen szenzációs és szubjektív volt ahhoz, hogy minden csoport a maga érdekei szerint értelmezze, s végül a fasizmus sajátítsa ki végletekig fokozva.

Nordau a fizikai és mentális degenerációt magyarázó válságelmélete nyomán született meg 1886-ban Nietzsche erkölcsi jót és rosszat relativizáló műve (Nietzsche 1990), amely új témáknak s stílusoknak nyit majd utat. Nietzsche tagadta a morális jelenségek létét, szerinte a morál csupán interpretáció kérdése, önmagában sosem létező fogalom. E morális relati­vizálódás eszmei szellemében születik meg Gustav Klimt A fény diadala a sötétség felett (1900) című egyetemi freskója, melyben Klimt a mimézis elvének búcsút mondva már nem elégszik meg a négy fakultás: a filozófia, az orvostudomány és a jog szimbolikus, idealizáló reprezentációjával, hanem a jelenség mögötti rejtett, gyakran irracionális összefüggéseket keresi. Az önmagára maradt, önmaga identivitását is kereső századvégi ember jelképe lehetne e 1894-ben készült freskó, ahol a filozófiát a mindenségben tévelygő egyének jelképezik, az orvostudományt démoni aktok testesítik meg, a jogot pedig bíráskodó apácák előtt elvonuló tehetetlen férfi-rabszolgák ábrázolják kellő iróniával (Partsch 1992: 110, 128, 130-31).

A hagyományos értelemben vett erkölcsi és vallásos értékek megdőlése olyan témákkal gazdagította a művészeteket, amelyeket eladdig művészi megjelenítésre méltatlannak ítélek. Az irodalom és a festészet - főként annak impresszionista változata - gyakran ábrázolt embereket szabadidős tevékenységek közepette: színházban, kávéházban, vagy éppen tánc közben. A tánc és a kabaré, e két új, századvégi műfaj népszerűségében egyesek (pl. Alfred Fouillée) a depresszió, ideggyengeség megnyilvánulását látták, és az általános századvégi degenerációs elméletek illusztrálására használták fel példaként (West 1993). A táncot az őrület és frivolitás megnyilvánulásának is tekintették, akárcsak a prostitúciót. A prostituált sors ábrázolása az irodalomban, festészetben szintén nóvumot jelentett. A prostitúció nemcsak a festészetben (például Tolouse-Lautrec prostituáltakat ábrázoló aktjai) válik témává, hanem tudományos vizsgálódásnak is tárgyát képezi. Ilyen vonatkozásban megemlíthetjük Cesare Lombroso nevét (Lombroso 1911), aki az 1880-as években kriminológiai vizsgálatok alapján bebizonyította, hogy a szexuális indíttatású gyilkosságok a fejlett civilizáció sajátos bűnözési formái. Ezt a gondolatkört szélesíti az osztrák pszichiáter Richard von Krafft-Ebing 1886-ban megjelent Sexuális pszichopatia című műve, ami minden monogámián kívüli szexuális kapcsolatot az emberi hanyatlás, az elkorcsosulás jelenségeként értelmez. Hasonlóképpen az alkoholizmus és a kábítószer-fogyasztás is a társadalmi dekadencia egyértelmű jele volt. Művészek körében már a romantikusok óta számon tartunk olyanokat (Coleridge, Edgar Allan Poe), akik számára az ópium inspirációra, ihletre doppingoló szer volt. A hétköznapok embere pedig a gépies, kiüresedett élettől keresett pillanatnyi menedéket, s talált feledést az alkoholban. Narkotikum-fogyasztásról számol be Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényének egyik fejezete is,

valamint Dante Gabriel Rossetti legendásan szeretett felesége emlékére festett képén is a csőréből mákvirágot leejtő galamb áttételesen az ópiumra utal, hiszen Rossetti neje, Elisabeth Siddal laudanum-túladagolás következtében halt meg. Egyébként a mákfejek sajátosan szecessziós virág - a zsidó mitológiában is a hanyatlást, a halált jelképezték.

Egyén és társadalom sokrétű viszonya szintén az érdeklődés középpontjába kerül a szá­zadfordulón. Az új biológiai elméletek hatására a társadalomtudományban is a biologizáló szemlélet hódított, s gyakran értelmezték a társadalmat élő szervezetként, ahol az indi­viduumok úgy alkotják a társadalmat, mint sejtek az élő szervezetet. Ez a szemléletmód dominálja Emile Durkheim érvelését is, aki az öngyilkosságról írt tanulmányában az ugrás­szerűen megnövekedett öngyilkosságok számát társadalmi okokra vezeti vissza, a társadalmat okolva az egyén bukásáért. (Emile Durkheim 1952) Hasonlóképpen Zola Nanajában a lány betegsége a társadalmi kór metaforájává szélesedik.

Úgy, ahogy az egyén degenerációja a morális hanyatlásban, a pesszimizmusra való hajlamban, a betegségekben nyilvánul meg, a társadalomé a háborúkban, a technológiai fejlődésben, a robbanásszerű városiasodásban és a migrációban ragadható meg. A darwini modellt a társadalomra leképezve tehát, a változó körülményekhez való alkalmazkodási képtelenség elsatnyuláshoz, visszaeséséhez, hanyatlásához vezetett. Ilyen értelemben a társadalom, nemkülönben a művészetek, a természettel mutatott hasonlatosságot, s jelenségei a fejlődés és hanyatlás, evolúció és devolúció fogalompár köré csoportosítva váltak megragadhatóvá.

Politikai aspektusból a hanyatlás egy társadalmon belül az anarchiában, több társadalom között pedig a háborúban nyilvánult meg. A nyolcvanas-kilencvenes években a háború művészi ábrázolásmódjában is nagy változás következett be. Megszűnt a korábbi heroikus, dicsőítő hangnem, helyét a háború hiábavalóságát hangsúlyozó, apokaliptikus szemléletmód váltotta fel. Ez a szemléletmódbéli változás jól megragadható Goya háborús festménysorozata és Arnold Böcklin szimbolista háborús festményei közötti különbségekben.

A már sok összefüggésben emlegetett iparosodás és városiasodás, valamint a közlekedés fejlettségének következtében megélénkült a lakosság migrációja, ami nemcsak a vidékről város felé való áramlást, de az egyes országok közötti lakosságkeveredést is eredményezte. A migrációs folyamatokat tovább élénkítették a 80-as 90-es években Oroszországban és Kelet-Európában tapasztalt pogromok, valamint az agrárválság. A lakosságmozgás élénkülése, valamint az imperialista hatalmak expanziós politikája félelmet ébresztett azokban, akik a lakosság helyváltoztatásának következményeként a fajok keveredésének, hígulásának veszélyét látták. Francis Galton Inquiries into Human Faculty 1883-ban megjelent munká­jában egy új fogalmat vezetett be a kultúrtörténetbe: az eugénia, azaz egy népcsoporton belüli legjobb egyedek nemesítésének fogalmát, ami a későbbiekben kitűnően táplálta a rasszizmust, a fajvédő gondolatokat és a migrációtól való félelmet. A fajvédő, rasszista elméletek tehát szintén a századfordulóban gyökereznek, s a darwini evolúcióhoz való viszonyukban szem­lélendők.

A bűnözést, az elmebajt, a betegséget számos elmélet atavisztikus megnyilvánulásnak tekin­tett. Adolf Loos, a modern építészet egyik jeles képviselője az atavizmus fogalmát a de­korációra, sőt a művészetekre is kiterjesztette. 1908-ban megjelent Díszítés és bűnözés című munkája, amelyben Lombroso olasz kriminológus hatása jól érezhető, azt fejtegeti, hogy a művészetek és a díszítés teljesen szükségtelen a modern ember számára, mivel értékes munkaerőt és emberi energiát használ fel nem termelői célra, s így a nemzet hanyatlásához járul hozzá. Adolf Loos értelmezésében tehát a művészetek és a díszített stílus az emberi degenerálódás atavisztikus megnyilvánulása (Pók 1972: 290-303). Az angol kultúrtörténetben e művészetellenes magatartásmódnak régebbi hagyományai is vannak. Már 1767-ben egy névtelen angol prédikáció a művészetek és modern civilizáció összegyeztet­hetetlenségét bizonyítja, a színházat a pokolhoz vezető legfőbb útnak tartva (The Stage, the High Road to Hell. idézi West 1993: 28). Max Nordau is a művészetet olyan egészségtelen meg­nyilvánulásnak tartja, amely beteges, érzéki vágyak kielégítésére szolgál. “A degeneráció nemcsak a bűnözésben, a prostitúcióban, az anarchiában nyilvánul meg [...] hanem gyakran íróknál és művészeknél is. Ez utóbbiaknak azonban az előbbihez hasonló tudati jellemzőkkel rendelkeznek” (idézi West 1993: 28). A művészek kávéházi csoportosulásait Lombroso kriminológus a bűnöző társaságok egyik sajátos eseteként tárgyalja már említett munkájában (Lombroso 1911). Igaz azonban az is, hogy a társadalmon kívüliséget a művészi csoportosulások tudatosan is hangsúlyozták, táplálva az előbbi nézeteket. A dekadens megnevezést, mely sok vitát szült az irodalomelmélettel foglalkozók körében, először Theophile Gautier használta Baudelaire verseinek jellemzőjeként az 1870-es években. A terminus általában a szépirodalomban, elsősorban a költészetben terjedt el angol és francia nyelvterületen. A dekadencia szimbolizmusra és esztéticizmusra tett hatása, a kettő viszonya és érintkezési pontjai az irodalomtörténészek, esztéták és stílustörténészek egyik legvitatottabb témái közé tartozik. Huysman, egy beteges arisztokrata bizarr fizikai és tudati tapasztalatait leíró A Rebours című, cselekménytelen regényét a dekadencia bibliájaként tartja számon az irodalomtörténet. A terminust az 1887-ben megjelent Le Décadent című lap széles körben népszerűsítette, a nagyközönség számára is értelmezve a dekadens életszemléletet.

Angliában a dekadens mozgalmat szintén a degeneráció elméletével hozták összefüggésbe. Fő apostola és teoretikusa Walter Pater volt az 1870-es, 80-as években, majd gyakorlati megvalósítója Oscar Wilde, aki nemcsak frappáns aforizmáiban, regényében és népszerű előadásaiban, de teljes életformájában, a lazán megkötött csokornyakkendőtől a selyemzakón át a homoszexualitásig minden megnyilvánulásában a dekadens életforma gyakorlója volt. Amikor Arthur Symons a nehezen értelmezhető dekadens mozgalmaknak tartalmi meghatározásával próbálkozik, akkor ő maga is a mozgalmat egy korszak bukásához hasonlítja, az erkölcsi értékek megingását emelve ki az általános emberi hanyatlás megnyilvánulásainak részeként. 1893-ban Arthur Symons így ír: (1893) “Napjaink legreprezentatívabb irodalma ... minden bizonnyal nem a klasszikus, s nincs is köze a klasszikus vagy romantikus irodalom antitéziséhez sem. Kétségtelen, hogy a ma divatja a dekadencia, mely minden olyan jellemvonással rendelkezik, amellyel egy nagy korszak vége leírható, s mely jellemvonások a görög és latin dekadenciában is fellelhetők: intenzív öntudat, nyugtalan, kíváncsian kutató elme, érzéki, túlzott kifinomultság, egyfajta szellemi és morális perverzitás. Ha a klasszikust tekintjük felsőbbrendű művészetnek, melynek jellemzői a tökéletes egyszerűség, tökéletes arányosság, úgy korunk reprezentáns irodalma egy érdekes, újszerű, valóban szép betegség (Kiemelés tőlem: AHM). A fentebbi idézet meggyőzően bizonyítja, hogy a dekadens irodalom és a korabeli népszerű degenerációs teóriák közötti összefüggés nem erőltetett és légből kapott.

A századvég társadalmi jelenségeit magyarázó, evolúció és devolúció pillérén nyugvó elméleteitől az irodalom sem függetleníthette magát. Különösképpen a nyugati irodalmak dekadens vonulata szolgáltatott kellő anyagot azoknak az elméleteknek az illusztrálására, amelyek a századvéget mint az emberi fejlődés megtorpanásának pillanatát értelmezték.