Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

7.4. A dekadencia sajtóorgánumai Angliában

A dekadenciának, mivel az intézményesült esztétikai, morális és társadalmi normák ellenében hozta létre a maga alternatív művészi világát, érthető módon tehát fórumai sem lehettek a meglévő kiadványok, újságok és folyóiratok. Mint ahogy a mozgalom is rövidéletű volt, folyóiratainak élettartamát is a rövidség, tartalmát pedig a változatosság, az ellentmon­dásosság jellemzi. Számos lap anyagiak és olvasókör hiányában ment tönkre. Hasonlóképpen a többi európai országhoz, a művészet megújulását felvállaló lapok Angliában is tudatosan törekedtek a változatos profil kialakítására, mindenekelőtt sokfajta műfajnak, művészeti ágnak, nemcsak irodalomnak, de képzőművészetnek is (rajz-, grafika-, illusztrációnak), elméleti írásoknak, esszéknek, irodalomkritikának biztosítottak teret.

A mozgalom jellemzésére az angol szakirodalom gyakran egy állandósult jelzős szerkezetet használ, a “decadent anxiety”-t. A szerkezet főnévi tagjának számos magyar megfelelője van, s valamennyi jól jellemzi a dekadencia tartalmát. Jelenthet aggódást, nyugtalanságot, szoron­gást, vágyakozást, sóvárgást (Országh: Angol-magyar kéziszótár 79). E kis lapok eklek­ticizmusukban is híven tükrözik az útkeresést, számos esetben címűkkel utalva elkötele­zettségükre. A The Dome például az esztéticizmus épület - lakás-, funkciót és szépséget ötvöző tárgyak kultuszára utal. Van olyan lap is, mint például a Pagan Review, amely szinte kizárólag egyéni vállalkozás, valamennyi írása egyazon személytől származik, különböző írói álnév alatt. Az összművészetek képviseletét vállalta fel először Angliában The Century Guild Hobby Horse, s az évtizednek nevet adó The Yellow Book, a kor domináns lapja. A The Yellow Book az Oscar Wilde képviselte szélsőséges dekadenciának is a propagálója, s Wilde bukásával együtt a lap helyzete is ellehetetlenül. Valójában azonban a szóban forgó vala­mennyi lap kudarcában is áldozatot hoz, hozzájárul a művészetek újjászületéséhez, regene­rálódásához. E rövid életű lapok gyökerei az 1850-es évekre nyúlnak vissza, amikor a PRB preraffaelita testvérközösséget létrehozza az angol szecesszió csíráját magában hordozó, mindössze négy számban megjelenő, nem túlzottan profi lapját, a Germ-et. A cím, melynek jelentése csíra szintén szimbolikus, nagy reményeket sugall kezdeményezésében. A lap a potenciális lehetőségeket rejt s az 1860-as években induló, Mackmurdo neve által fémjelzett Art and Craft Movementnek és folyóiratának, a The Century Guild Hobby Horse (1884-1892) előfutárának tekinthető.

A századvégi esztéticizmus és dekadencia kis lapjai számára a The Germ (1950), az első szecessziós lapvállalkozás, jelentette a példaképet. A programteremtés szándékával induló lap számos termékeny bizonytalanságot tartalmazott. Munkatársai vagy névtelenül, vagy álnéven írtak a lapba, s noha volt néhány kísérlet manifesztum-szerű, profilt meghatározó cikkre, a lap mind a négy száma inkább amatőr, mint profi kísérlet maradt. A The Germ az illusztráció aranykorának nevezett 60-as évek előfutára. Rossetti szonettjeit saját illusztrációval jelenteti meg a lapban, s olyan témákat, olyan alkotó- és szemléletmódot vezet be, ami majd a dekadencia kis lapjaiban uralkodó lesz. A festmények-inspirálta szonettek például valójában már a szimbolizmust előlegezik.

A Aesthetic Movement másik, eklektikus, inkább képzőművészeti dominanciájú, de szépiro­dalmat is tartalmazó lapja a The Century Guild Hobby Horse (1884-1892) volt. A lap karakterét két egyéniség Arthur Heygate Mackmurdo (1851-1942) és Herbert Percy Horne (1864-1916) határozták meg. Műtermük az első világháborúig a kor szellemi műhelyévé vált. Mackmudora, aki eredetileg építész volt, Ruskin is, a pozitivizmus is hatott, de leginkább mégis a művészetek egységét tükröző olasz reneszánsz építészet volt szemléletének for­málója. Grafikáinak stilizált indáiban a szecessziós jegyeket, a pusztulás általi megújhodás motívumában a dekadencia jegyeit fedezhetjük fel.

A lap címszavai szintén relevánsak. A guild szó, mely céhet, szakmai egyesületet jelent, számos 19. századvégi csoportosulás és szervezet nevében megtalálható, amely hasonló gondolkodású művészek laza kötelékét jelölte, s szintén a ruskini, preraffaelita hagyományt követi. A cím Hobby Horse tagja a művész őszinteségének megkérdőjelezhetet­lensé­gére utal, azaz a művészi szabadság gondolatára: “A hobby-lovakról nem nyitunk vitát” (idézi Fletcher 1979: 180). A The Century Guild Hobby Horse tevékenységéből nő majd ki a Kelmscott Press megalapításának gondolata. A The Germtől eltérően a The Century Guild Hobby Horsenak határozott manifesztuma volt, a Guild zászlót bontott Mackmurdo egyik cikkében, mely hevesen támadta az illusztrációban meghonosodott naturalizmust. A lapillusztrációban a preraffaelita idealizmus jegyei mellett az absztraktra hajló vonalvezetés is felfedezhető, valamint a szimbolizmus jegyei. A Blake-kultusz ezt a lapot is jellemezte, hiszen Blake a művészeteket éppen a szimbólumai révén ötvözte. A dekadens témák azonban soha nem váltak uralkodókká a lapban, s éves előfizetőinek száma nem haladta meg az 500 főt. Az 1880-as évek végére, részben anyagi okok, részben pedig a két tulajdonos, Mackmurdo és Horne közötti nézeteltérések miatt a lap válságba került, melynek eredményeként 1891-től a lapot jogilag is, szerkesztésében is Mackmurdo veszi át. Ebben a korszakban a nagy rangot és szaktekintélyt jelentő Morrist is munkatársaként tartják számon. Anyagából szempontunkból Richard Le Gallienne egyik esszéje a fontos, melyben a szerző kísérletet tesz a dekadencia meghatározására. Számára a dekadencia több mint stílus, s megnyilvánul a téma kezelésében tapasztalható aránytévesztésben is (Fletcher 1979: 187). 1893-tól a lap neve Hobby Horsera változott, s néhány versen kívül nem sok köze volt a dekadenciához, ami mindig is csak egy töredékét jelentette programjának.

1888-1894 között jelent meg, az elsősorban festőknek szánt, The Artist and Journal of Home Culture című folyóirat. Az otthon kultúrája a szép ház mozgalomnak ad teret. Főszerkesztője, Charles Kains Jackson, lapjában erőteljes homoszexuális propagandát folytatott. 1894. április 2-án jelent meg a The New Chivalry (Az új lovagiasság) című cikke, melyben a férfi-férfi közötti kapcsolatot minőségében a férfi-nő kapcsolat fölé emeli. A lapban napvilágot láttak olyan elméletek is, melyek szerint a nők biológiailag alacsonyabb rendűek, értéktelenebbek a férfiakhoz képest. A lap népszerűsíti a francia irodalmat (Mallarmét, Mendés-t), Zola naturalizmusát, Schopenhauer filozófiáját. Gyakoriak ugyanakkor a századvégi ember közér­zetéről szóló cikkek, s újnak számít John Donne költészetének a modernekkel rokonítható számos vonásának felfedezése is. Az angolok közül Walter Pater, Burne-Jones, Wilde, Moore, Eugene Lee-Hamilton, Beardsley voltak munkatársai a lapnak.

A szecessziós mesterkéltséget, választékosságot bizonyítja a lapban megjelent lista, amely művészek számára ajánl divatos színeket és virágokat: a dekadencia zöld szegfűjét (az esztéticizmus szimbolikus virágja, a napraforgó helyett), s kék rózsát; a malachit zöldet, az anilint, az abszint árnyalatot.

1894 után a homoszexualitás népszerűsítése uralkodott el a lapban, ami meghökkentő volta ellenére sem tudta megtartani az olvasótáborát, s megszűnéséhez vezetett.

A The Dial (1889-1897) a kor másik, két sokoldalú képzőművésze, Charles Ricketts és Charles Shannon köré csoportosult művésztársaság lapja volt, akiknek körében, Wilde szellemes iróniájával szólva “a legkevésbé unalmas beszélgetéseket lehetett hallani Lon­donban” (idézi Fletcher 1989: 191). Valamennyi lap közül ennek volt a legnagyobb a formátuma, borítóját egy nagy napraforgófej töltötte ki, amely Whistler híres tapétáinak világosbarna színét idézte. A címben szereplő Dial szó emlékeztethet a napraforgóra, de utalhat az iránytű, óra vagy bármilyen tájoló műszer körbeosztásos számlapjára, tehát egyszerre jelenti az esztéticizmust és azt, hogy művészi iránytűje kíván lenni korának, vagy legalábbis egyfajta, alternatív irányt szeretne képviselni. Szellemiségében a The Dial az Art and Craft hagyományokat, azaz a Hobby Horse hagyományait folytatja. Valódi programot ez a lap sem tudott adni, csupán a szépség, a szép-lét fontosságát hangsúlyozta.

A korszak kis lapjai közül a valóban irodalomtörténeti fontossággal bíró újság az évtized névadó lapja, a The Yellow Book (1894-1897), s sárga kilencvenes évek lapja, a vidáman excentrikusnak nevezett lap, melynek címlapját Beardsley illusztrálta, s melyről ismét Wilde megjegyzéséből tudjuk, hogy igazán nem is volt sárga (idézi Fletcher 1979: 192). Kiadója üzleti vállalkozásként indította a kiadványt nagy profit reményében. A remény mögött az a felismerés állt, hogy nagyobb tömegigény lenne egy a modern művészetet népszerűsítő lapra, aminek a kis példányszámú, szűk körű érdeklődést kielégítő sajtótermékek mindaddig nem tettek eleget.

A kiadvány népszerű témáit a házasság jövőjével, az ún. Zola-kérdéssel, az új-hedonizmussal foglalkozó cikkek jelentették (Fletcher 1989: 192). Általában az újszerű élet- és művészideált egy-egy személyiség szimbolizálta, mindenekelőtt a festő Whistler és az író Wilde. A modern nőt Mary Wollstonecraft testesítette meg, aki a homoszexuális dandy-típusának volt a női megfelelője. A lap minden újszerű irányzatnak teret adott: a dekadenciának, a realizmusnak, az impresszionizmusnak. Kiadója Lane vigyázott arra, hogy fokozatosan szoktassa az olvasóközönséget a meghökkentő gondolatokhoz, de azért ne váljon annyira extrémmé, hogy elveszítse őket. A lap a kor követelményeinek eleget téve sok hirdetést is tartalmazott, és favorizálta a nőírókat.

Tartalmilag a The Yellow Book a korízlést követte, nem közölt teljes regényeket foly­tatásokban sem, annál inkább adott közre egyfelvonásos színdarabokat, rövid verseket, tar­talmukban egyszerű, de rendkívül szellemes esszéket és modern novellákat. A novellák főhőse leggyakrabban a meg nem értett vagy félreértett, passzív művész volt, aki szinte törvényszerűen bukásra ítéltetett.

A Wilde-per alkalmával a The Yellow Book sem tudta elkerülni a kompromittálódást, noha a per alatt mellőzte Wilde írásainak közlését, lassan-lassan elveszítette önazonosságát és olvasótáborát, s mindössze két évvel sikerült túlélnie a Wilde-pert.

Ellentmondásossága és kompromisszumai ellenére is a The Yellow Book számai a dekadencia és az új művészet legfontosabb fórumai voltak, sikerült a szűk klikk-érdekeken túlnőnie, s a modernizmust elfogadtatnia egy nagyobb olvasóközönséggel. Nyomdatechnikáját, illusztrá­cióanyagát tekintve is a legkorszerűbb lapok közé tartozott.

A The Yellow Book bukása után a tiszavirág-életű, angol-francia The Savoy vált a dekadencia fórumává. A Wilde-per után nem volt könnyű dolga a lap szerkesztőinek. Beköszöntőjében Arthur Symons kissé apologetikusan arról szólt, hogy sem a realizmust, sem a naturalizmust, sem a dekadenciát nem kívánják népszerűsíteni, hanem csupán a jó művészetet, iskolától, azaz irányzattól függetlenül. A The Savoy egy újabb lapkísérlet arra, hogy egy nagyobb olvasóközönséget nyerjen meg a modern művészet számára. Előbb negyedévenként, majd havonta jelent meg, reklámot egyáltalán nem közölt, de nyomdatechnikájában, illusztrációs anyagában a The Yellow Book, a The Dial és Hobby Horse alatt maradt.

A The Savoyban megjelent lírai anyag szinte kizárólag dekadensnek minősíthető. Itt jelentek meg Yeats szerelmes versei, az elidegenedést és apokaliptikus megsemmisülést hirdető ver­sei, Lionel Johnson vallásos eretnekeket dicsőítő szonettjei. Mivel a francia irodalom irányába rendkívül nyitott volt a The Savoy, fontos szerepet töltött be a szimbolizmus nemzetközi történetében, noha inkább elméleti írásaival, mintsem a lapban megjelent szépirodalommal szolgálta a szimbolista elveket. Úgy, ahogy Arthur Symons elméleti írásainak alapján a dekadencia szimbolizmusba való áthajlását figyelhetjük meg, hasonló változásnak lehetünk tanúi a The Savoyban is. A párhuzam nem véletlen, hiszen Arthur Symons és W.B. Yeats fő munkatársai voltak a lapnak.

A The Savoy megszűnése után újabb rövid élettartamú lapok jelentek meg az irodalmi közéletben, úgymint a The Peageant, (1869-1897) ami a The Dial utódjának tekinthető, a The Anglo-Saxon Review (1899-1900), és az Art Nouveaut népszerűsítő Evergreen.

A fentebb említett kis lapok egy újfajta érzékenységet tükröztek, s nemcsak a Viktoriánus-szintézis ellenében létrehozott alternatív művészi normáknak adtak hangot, de utat nyitottak az avantgarde felé is. A modern ember identitás vesztése, az idő, térszemléletben meg­nyilvánuló bomlás, a nemzeti hagyományoktól való eltávolodás európaibb, homogénebb, nemzetközibb irányzatokkal mutat rokonságot.