Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

RÓTH ANDRÁS LAJOS

Néhány szó a magyar nyelv XVIII. századi dicséretéről

Rossz Hazafi Hazafinak
Ki Törvényét megszegi:
Kicsiny Magyar az Magyarnak,
A’ ki Nyelvét megveti.

A XVII-XVIII. században megjelent különböző műfajú munkákban a szerzők valamilyen formában nyíltan hitet tettek a magyar nyelv, az anyanyelv, vagy ahogyan abban a korban nagyon képszerűen megfogalmazódott a “született nyelvünk” mellett. A korabeli kifejezés gyö­nyörű, mert mi sem magától értetődőbb, mint az, hogy az esetek nagy többségében nyel­vünket az határozza meg, aki “délszínre” - világra hozott bennünket, aki még megszületésünk előtt is ezen a nyelven szólott hozzánk. Mondhatnánk azt is, együtt születtünk nyelvünkkel, s ha nem, akkor hát az anyatejjel együtt szívtuk magunkba.

A kifejezéseik sokszínűsége, az érveléseik sokrétűsége, a használt nyelvi fordulatok zama­tossága, a mondanivaló időszerűsége ragadják meg az olvasó képzeletét.

Bárczi Géza írja: “A nyelv mint a gondolatok és érzelmek közlésének eszköze csak akkor tud megfelelni társadalmi hívatásának; és csak akkor tudja önmaga létét biztosítani, ha a hagyományok hűséges őrzésével párhuzamosan nagy érzékenységgel igazodik a művelődés minden rezdületéhez, minden kisebb-nagyobb változásához, ha az új fogalmakhoz új kifejezés­módok keletkeznek benne, ha a gondolat fejlődéséhez, finomodásához a gondolat kifejezés­mód­ja is hozzásimul. Az a nyelvi közösség, amely bármely okból képtelen nyelvét úgy fejleszteni, hogy az a mindig megújuló követelményeknek rugalmasan meg tudjon felelni, rövidesen kénytelen az ősöktől örökölt nyelvről lemondani, és azt egy mással, ebből a szempontból tökéletesebbel fölcserélni.”¹

Ezt érezhették magukban a XVII - XVIII. század írói, nyelvészei, de mindazok, akik általában pennát fogtak kezükbe, hogy írjanak, eredetit alkossanak, idegen nyelvből fordítsanak önnön maguk, megbízóik, pártfogóik, mecénásaik, vagy egész nemzetük hasznára, vagy csak azért, éppenséggel, hogy unalmukat űzzék el. Mindannyian ezzel a nagy feladattal találták magukat szemben. A magyar nyelv kifejező erejét tették próbára. Azok is, akik görcsösen ragaszkodtak a régihez és féltették az újtól velük “született nyelvük” tisztaságát, és azok is, akik szárnyaló fantáziájuknak adtak teret új szavak, kifejezések kikovácsolásához. Ma már tudjuk, nyelvé­szeink már rég leszögezték, hogy ez a néha indulatokkal is terhelt vita kellett abban a korban, hogy nemzeti irodalmi nyelvünk kialakulhasson. Előfeltétele volt polgári értelemben vett nemzetté válásunknak. Sok szó nevetségesen hatott és ki is kopott a szóhasználatból; sok szavu(n)k él még viszont nekik köszönhetően és reméljük, hogy továbbá is élni fog. Írók, költők, nyelvészek, természettudósok, filozófusok, egyházi emberek és világiak tették próbára szellemi képességeiket azért, hogy “rámába” szedjék az akkor még visszafogott “együgyű” nyelvet. A megmérettetés igénye, a felzárkózás lehetősége (“hát mi nemes indúlatú és gon­dol­kozású Magyarok alábbvalók akarnánk e’ más pallérozott nemzeteknél lenni?”) ösztönzőleg hatott. A nemzeti érzés felszínre kerülése, a nemzeti érzés tudatosítása egyre erőteljesebb lesz ebben a korban, és ebben első helyen áll a nemzeti nyelv motívuma. Aranka György régi mértékekben írta 1806-ban, Nagyváradon nyomtatott Elme játékai című munkájában:

“Hogy gyenge erőmet ezenn a’ mezőnn megpróbáljam, elsőbbenn a’ gyönyörűség vitt reája, azután pedig, kivált a’ Hexameterekre nézve a’ Magyar Nyelv tekintetéből, a’ vetélkedés ösztöne. Mert a’ Német Tudósoknak közönséges vélekedések: hogy minden Európai mai Nyelvek között, egyedül csak a’ Német Nyelv vólna a’ Görög és Deák lábú Hexameterek’ írására a’ leg-alkalmatosabb. Én nem úgy tartom. a’ Német Nyelv igen tudós ’s igen bőv, ’s kimivelt nyelv: de darabos. A’ Magyart Hexameterre és Distikhonra sokkal szebbnek és alkalmatosabbnak találom...”

A kötetből az “Egy Jó Ifjú Ferencz’ Napjára” című versét² ragadtuk ki. Ebben ad értékelést a magyar nemzetről, a magyar nyelvről:

(...)

“Az a’ nemzet, amely hajdann,
Az a’ fényes Magyar Nemzet!
Oly’ híres vólt Árpádbann;
Szent István László nagy Lajos,
’S Hunyadiak százakban;
Az a’ Ditső Magyar Nemzet
Mire jutott? Hol vagyon?
Nevét is csak nem vesztette,
Más Nemzetek hágtak fel.
Te szép Magyar! le szállottál;
Nem Sírodba de közel.”

(...)

A német, angol és francia nemzetről szólva, azok nyelvhasználatát elemezve állapítja meg a következőket:

“Ki-ki csak az ő magáét,

Írja, szólja, miveli;
A Nyelv bölcsességébenn
Magyar őket meggyőzi.
Eme Felséges Tanácsot
’S A’ Bölcseknek füleket
Ki arany lánczra fűzed,
Győzedelmes nyelvű Pitt!
Hogy vagyon, hogy nem szégyenled,
Mennydörgő Beszédidet,
Ánglus nyelvenn tartani?
Az Anyai nyelvedenn;
Melyenn a’ Londoni hitván
Kúfárné, ’s hajós beszéll,
Mikor a’ nagy Oczeánnak
Birodalma forog fenn,
És azt kell védelmezni.
Te, ’s a’ Német, és Franczia
Régi Pogány Róma’ Jármát
És kegyetlen rabságának,
Czímeresebb bilincsét,
Melyet az ő Maradéka
’S Új Róma is megvetett;
Róllatok ’s maradéktokról
Már régolta lerázvánn,
’S Magatokat nem mint fóltot;
Hanem mint egy álló Testet,
Egy nemzeti igaz testbe,
Egy Egészbe formálvánn,
Eleitek’ dicsősségit
Tartjátok fenn Elmével
’S Nemzetek’ Nyelvével,
Azonn folynak a’ Tanácsok,
A nagy bőlcs Tanácskozások;
Azonn a’ szép Mesterségek
És a’ méjj Tudományok.
Mert mint Elmének a’ szép, szín;
És hang egyeztetésébenn,
Minden Mesterségekbenn,
Úgy az Észnek a’ Beszédbenn
Igaz mérője a’ Nyelv;
De Anyai született Nyelv.”

....................................

Ennek a’ szép dicsőséges,
Bóldog Magyar Nemzetnek,
A’ Felének ’s a’ szépének
Szóllj magyarúl, nincs füle:
Felelni kell, nincs nyelve.
Ha Anyai nyelvet keressz
Süket is, néma is.
Két egész Magyar Hazábann
Az Haza kebelébenn,
Három Német Újság-Író;
Mindenik jó, ’s megélhet,
De Magyar még egy sincsen;
Nem is meri próbálni.
Egy Játék-Szín alig áll:
Hogy fenn állhasson sétáll,
Csak nem fele a’ Nemzetnek
A Szép-Nem és a’ Fő-Rend,
Néhány Jó Hazafi között.
A több Számról ítélvén,
’S A’ Tudós a’ nyereségért,
Megvetette maga nyelvét,
’S Attól mintegy elpártólt.
Nem elpártolt; engedjen meg!
Azt se mondom elszakadt:
De ólvad, vagy elólvadt.
Dítsérete ’s kevélysége
A’ Magyarnak méltánn az:
A polgári társaságbann
Hogy leg-hívebb, ’s nemesb Tag.
Ebbenn az Hűségnek Lelke;

....................................

De ez nagy és szent Pólgári
Testbenn, melybenn ő az elsőbb;
’S Oly’ fényes, hogy a’ többi;
A’ munkás Tóth és Oláh,
Földünk’ ős Lakossai,
A’ Jövevény elmés Német
Vitéz Horváth ’s Rácz Nemzet,
Pólgári Test’ egyességbenn
Mind ő róla hívatnak,
’S Magyaroknak mondatnak.
Ebbenn a’ nagy Testbenn mondok,
Midőn Tóth, Német, Horváth, Rácz,
Ki-ki Nyelve’ fényével is,
Mint Nemzeti Czímerével
Nemzete’ díszét, létit;
A’ Túdósa pennájával
A Fő Rend Áldozatival,
Igyekeznek fenn tartani,
Jobban mint sem valaha:
Az a’ Vitéz Magyar Nemzet,
Az Árpád Maradéka;
Eleiről reá szállott
Nagy szívvel magát felejti;
Vigyáz csak a’ Köz-Jóra.
Nemzetére mint Nemzetre
És mint emez egész Testbenn
Csak egy különös részre
Ügyelni is restelli.

.......................................

Egy polgári Társaságot
Tart fenn maga Törvénye,
Egy Nemzetet a’ Nyelve.