Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

Az elvárás nagyon komoly, akár a nemzeti átokverés fenyítő erejéig menő, mint azt például Hochmeister Mártonnál találjuk: “Menthetetlenek legyenek a’ Rendek, ha el-halgatják, ‘s hunyászkodva pirúljon-meg, még hamvok utánn-is azoknak Maradéka, setét gyászban marad­jon emlékezetek, kik e’ Közönséges Jóra tzélozott igyekezetet, igasságosnak, szükségesnek, Nemzetünk díszére ‘s bóldogságára intézettnek, méltónak érzik; ‘s mégis alattomban akadá­lyokat szőnének azoknak ellenibe”²⁵)

A fordítások nagy része latinból, franciából, németből történtek. A latin képezte a magyar kultúrában is eleddig a felsőbb társadalmi rétegek által elfogadott és gyakorolt nyelvet, ugyanakkor a hivatalos nyelvet is jelentette a németesítési törekvésekig. Könnyen elfogadható tehát az az álláspont miszerint a felocsúdó nemzet irodalmárai a már létező latin nyelvű művek fordításába kezdtek a közkinccsé tétel szempontjából. Ettől nem maradt le a francia és német nyelvű források fordítása sem. Jancsó Elemér egy tanulmányában írja, hogy csak Erdélyben “a XVIII. század második felében... több száz francia fordítás jelent meg (Moliere, Corneille, Voltaire, Marmontel stb. műveiből.) Ennél azonban sokkal nagyobb a kéziratban maradt francia fordítások és átdolgozások száma”.²⁶ Íróink érdeklődése viszont nem csak ezek, ha­nem más nyelveken megjelent művek felé is fordult, és éltek a köztes fordítások használatának lehetőségével. Spanyolt, angolt, de még franciát is fordítanak a német nyelv közvetítésével, olykor éppen ezek létével igazolva a magyar fordításoknak most márt elodázhatatlan szükségét. Ez tudatosan vállalt és kinyilatkoztatott nyitást is jelentett más nemzetek kultúrája felé. Különös hangsúlyt kap ez akkor, amikor a “magasabb tudományokat” képviselő filozófiai, nevelési, erkölcsi munkák vagy műszaki tárgyú, esetleg éppen tankönyvek fordítására kerül sor. Ekkor ugyanis a magyar kifejezési eszköztár kiépítéséről, kibővítéséről, a tudományágankénti műszavaink kiötléséről van szó. A magyar szaknyelv hiánya, a “szakmai szavak” szűk volta, és a nyugatiak, illetve a magyar nemzet által használt “ékes tudományok nyelve” közti szókészlet különbségének áthidalása a cél. A (szak)könyvek számának alacsony volta csak egy másodlagos tény, ami a fordítások igényét igazolja. “Tízszer nyomtatódjék ki a’ Párispápai szótárja mindenkor megjobbítva, vagy készítessék akármi más újjabb hejette, soha ez addig tökélletes nem lészen míg a’ tudományokat mind Magyarra nem fordítottuk.” - szö­gez­te le Nyulas Ferenc 1800-ban. A Rájnis által még 1781-ben feltett kérdésre az irodalom­pártoló és nyelvművelő Kenderesi Mihály ad szép választ 1805-ben, mondván “...elsöbb talp-köve a’ Haza boldogságának. A’ Nemzeti nyelv virágzó állapottya, és ki-terjesztése. Erre és egyébre semmire se-is lehet épitteni a’ Nemzeti Tudományt, és abbol folyo boldogságot.”²⁷ Az olvasók számának alacsony voltát sem hallgathatjuk el, főleg hogy hangot is adtak neki. Gyarapításuk és egyfajta olvasói igényesség kialakítása is megfogalmazódik.

Aki figyelmesen tanulmányozza ezeket a szövegeket, és össze is hasonlítja őket, hamar fel­figyelhet arra, hogy a XVIII. század végi szövegek helyesírási módja, szerzőről szerzőre, nyom­dászról nyomdászra változik. Egymással versengve próbálnak felállítani új szabályokat, néha megfeledkezve a már régebben beváltakról. Hasonló a helyzet ahhoz, csak most a nyom­tatott könyvek vetületében, amit Bárczi állapít meg a XVI-XVII. századi írott nyelv kapcsán: “Azok az írott nyelvi normák, melyek a XVI. század második felében meglepően gyorsan, alig néhány évtized alatt kibontakoztak, a XVII. században és a XVIII. század jó részében szinte megállapodnak azon a fokon, ameddig 1600 táján eljutottak, vagy legalábbis a mindennapi gyakorlatban csak nagyon lassan haladnak előre, fejlődnek tovább. Szinte azt lehet mondani, hogy a XVII. század emlékei, főleg a kézírásos emlékek, tehát a magán- és hivatalos iratok, nyelvjárásiasabb jellegűek, mint a XVI. század utolsó évtizedeiből származók. Az írott nyelvi normának ilyen sokszorosan tapasztalt gyengülése azzal magyarázható, hogy az írásbeliség az egész század folyamán nagy mértékben terjedt, és mind több és több írni-olvasni tudó emberre volt szükség. Az írni-olvasni tudó emberek száma ugyan a növekvő iskolázással szintén lényegesen megszaporodott, azonban e kisnemesi rétegek műveltsége és nyelvi öntudata általában alacsonyabb szinten maradt, mint a megelőző nemzedék jobb íródeákjaié. Természetesen kimagasló tanultságú emberek, deákok valamint közép- és főnemesek most is akadtak, talán nagyobb számban, mint az előző korban, a megnövekedett szükségleteket azonban ezek már nem tudták kielégíteni. Az írásbeliség nagyfokú terjedése következtében hatóságok és magánosok csekélyebb műveltségű írástudókat is kénytelenek voltak igénybe venni, akik nyelvjárásukat kevésbé tudták levetkőzni.”²⁸ Azt is hozzá tehetjük viszont, hogy éppen ez által is gazdagodott nyelvünk, hisz csak a szakember tudná megmondani, hány olyan, irodalmi nyelvünkben meggyökeresedett szavunk létezik, amelyek különböző nyelvjárási területek íróinak tollából kerültek be. De ezek már nyelvészeti kérdések. A felvilágosodás korára amúgy is bekövetkezik egy elkerülhetetlen és szükségszerű egységesítési folyamat, amely tovább folytatódik a XIX. században is, megteremtve az egységes irodalmi és nemzeti nyelvet és a hozzá való “grammatikát”. A kor, zömmel a XVIII. század, a nemzeti ébredés korszaka, amely nem mentes az elfogultságtól sem (“Hogy Derék Nemzet a’ Magyar, és soknál elébb való, / Mindég Való volt e’ mondás, mindég-is marad Való” írta Sándorffi József Eleven le-festése a’ Magyar Nemzetnek...című, 1792-ben megjelent munkájában), el egészen a nyelvi sovinizmusig. Kenderesi Mihály gyűjteményében ez így jelentkezik.

“Versben az elsőség a’ Magyaréra került.