Charles dickens a pickwick klub

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

mely röviden leírja a Pávában összegyűlt társaságot,
és közli a vigéc elbeszélését

Jólesik az embernek a politikai élet viszályai és zűrzavara után ismét behajózni a magánélet csöndes révébe. Noha Pickwick úr voltaképpen egyik párthoz sem húzott valami nagyon, Pott úr lelkesedése őt is annyira feltüzelte, hogy minden idejét és figyelmét azoknak az esemé­nyeknek szentelte, melyeknek leírását a legutóbbi fejezetben közöltük Pickwick úr saját kezű följegyzései nyomán. Mialatt ő így el volt foglalva, Winkle úr sem tétlenkedett, ugyanis kellemes kis sétákkal és rövid falusi kirándulásokkal töltötte az idejét Pottné társaságában, aki, ha effajta alkalom kínálkozott, sohasem mulasztotta el, hogy egy kis szabadulást keressen abból a terhes egyhangúságból, amelyről állandóan panaszkodott. Miután ez a két úr ilyen jól berendezkedett a szerkesztő házában, Tupman úr és Snodgrass úr meglehetősen magukra voltak utalva. Minthogy a közügyek nemigen érdekelték őket, idejüket jórészt olyan mulatságokkal töltötték, amilyennel a Páva szolgált, s ez nem volt egyéb, mint egy tivoliasztal az első emeleten és egy félreeső tekepálya a hátulsó udvarban. Mind a két játék tudományába és fortélyaiba, melyek sokkal bonyodalmasabbak, mint az emberek általában hinnék, Weller úr avatta be őket apránként, aki mesterien értett az efféle szórakozásokhoz. Így aztán, habár meg voltak fosztva Pickwick úr hasznos és kellemes társaságától, mégiscsak eltöltötték idejüket és módját lelték, hogy elüssék a hosszú órák unalmát.

De igazában a Páva esténként szolgált nekik olyan szórakozással, hogy a két jó barát képes volt ellenállni még a nagyképességű, de unalmas Pott úr meghívásának is. Esténként megtelt a fogadó társalgója - a kereskedők terme - azzal a társasággal, amelynek szokásait és egyes tagjait Tupman úr nagy gyönyörűséggel tanulmányozta; s melynek cselekedeteit és mondásait Snodgrass úr rendszeresen feljegyezte.

Mindnyájan tudjuk, hogy általában miféle hely egy ilyen társalgó. A Páva kereskedőterme sem különbözött lényegesen más fogadók hasonló helyiségeitől, azaz egy nagy, kopár terem volt, melynek berendezése új korában kétségkívül szebben festhetett, közepén egy nagy asztallal, s a sarkaiban különböző kisebb asztalokkal; más-más formájú székek nagy választéka állt benne és egy ócska török szőnyeg, mely körülbelül úgy aránylott a szoba méreteihez, mint egy női zsebkendő a bakterház padlójához. A falakat néhány jókora térkép ékesítette; s az egyik sarokban hosszú sor fakampón viharvert nagy, durva köpönyegek lógtak, sokrétű körgallérral. A kandalló párkányát egy fa tintatartó díszítette, benne egy csonka toll és egy fél ostya; egy postakönyv és címjegyzék; a megye története födél nélkül és üvegkoporsóban egy pisztráng földi maradványai. Dohányszag töltötte meg a levegőt s a dohányfüsttől az egész szoba vörösesbarna színt kapott, kiváltképpen a mocskos piros függönyök, melyek az ablakokat fedték. A tálalóasztalon különböző tárgyak álltak nagy összevisszaságban, amelyek közül leginkább szembetűnt néhány nagyon homályos, halmártásos üvegcse, egy pár kocsiülés, két vagy három ostor, ugyanannyi úti sálkendő, egy kosár kés meg villa és a mustár.

Ebben a helyiségben üldögélt Tupman úr és Snodgrass úr, iddogálva és füstölve, a fogadó néhány más ideiglenes lakójával együtt, a választás berekesztése után való este.

- No, uraim - mondta egy negyven év körüli kövér, egészséges férfi, akinek csak fél szeme volt, méghozzá nagyon fényes, fekete fél szeme, melyben csak úgy csillogott a jókedv és a huncutság -, koccintsunk a magunk kiváló egészségére. Mindig így szoktam koccintani a társasággal, magam pedig a Mary egészségére iszom. Igaz-e, Mary?

- Ugyan, menjen már, komisz ember - mondta a kiszolgálólány, ámbár nyilvánvalóan nem vette zokon a bókot.

- Ne szaladjon el, Mary - mondta a fekete szemű ember.

- Hagyjon békében, maga szemtelen - mondta a fiatal leány.

- Jól van, jól - mondta a fél szemű ember, a leány után kiáltva, amikor ez kiment a szobából. - Me­gyek már, megyek, Mary. Ne búsuljon, drágám. - S azzal - ami nem nehéz dolog - rákacsin­tott a társaságra a fél szemével, egy mocskos képű és cseréppipás öreg alak nagy mulatságára.

- Bolondos jószág az asszony - mondta a mocskos képű ember egy kis hallgatás után.

- No az már igaz - mondta egy tulipiros képű ember, szivarral a szájában.

Ez után a rövid kis filozofálás után újabb szünet támadt.

- Mindamellett, higgye el, hogy bolondabb dolgok is vannak a világon, mint az asszonyok - mondta a fekete szemű ember, miközben lassan tömögette nagy hasú hollandi pipáját.

- Van felesége? - kérdezte a mocskos arcú.

- Azt nem mondhatnám.

- Mindjárt gondoltam. - S azzal a mocskos arcú ember nagy kacagásban tört ki saját feleletén és vele együtt nevetni kezdett egy kedves hangú, egykedvű arcú ember is, aki mindig kötelességének tartotta, hogy mindenkivel egy nézeten legyen.

- De azért, uraim - mondta a lelkes Snodgrass úr -, mégiscsak a nő a mi életünk nagy támasza és boldogsága.

- Bizony az - mondta az egykedvű úriember.

- Már amikor jókedvében van - vágott közbe a mocskos képű ember.

- Az is igaz - mondta az egykedvű úr.

- Tiltakozom ez ellen a megszorítás ellen - mondta Snodgrass úr, akinek a gondolatai egy­szerre visszaszálltak Emily Wardle kisasszonyhoz. - Tiltakozom ellene, s megvetéssel és felháborodva visszautasítom. Szeretném látni azt a férfit, aki fel mer hozni valamit a nők ellen, mint olyanok ellen... az ilyen embernek bátran a szemébe mondom, hogy nem is férfi. - És Snodgrass úr kivette szájából a szivart s az öklével nagyot csapott az asztalra.

- Jól érvel - mondta a higgadt úr -, jól megfelelt, annyi bizonyos.

- De az állítását mégis tagadom - szólt közbe a mocskos képű.

- Sok igazság van az ön megjegyzésében is, uram - mondta az egykedvű úr.

- Egészségére, uram - mondta a fél szemű vigéc, s egy helyeslő bólintással fordult Snodgrass úr felé.

Snodgrass úr viszonozta a jókívánságot.

- Mindig szívesen hallgatom az érdekes vitákat - folytatta a vigéc -, kivált, ha ilyen jól oda­mondanak egymásnak, mint itt; tanulságos az efféle; de erről a kis vitáról is eszembe jut egy történet, amit a nagybátyámtól hallottam egyszer, és éppen ezzel a történettel kapcsolatban mondtam az imént, hogy néha még bolondabb dolgokkal is találkozik az ember, mint az asszonyok.

- Szeretném hallani azt a történetet - mondta a vörös képű ember, szivarral a szájában.

- Szeretné? - A vigéc csak ennyit felelt rá és nagy buzgalommal szívta tovább a szivarját.

- Én is szeretném hallani - mondta Tupman úr, aki most szólalt meg először, s aki mindig igyekezett kibővíteni tapasztalatainak tárházát.

- Szeretné hallani ön is? Akkor hát elmondom. De nem, mégsem. Tudom, hogy úgyse hinnék el - mondta a huncut szemű ember s még huncutabbul kacsingatott rájuk a fél szemével, mint eddig.

- Dehogynem hisszük el, ha ön azt állítja, hogy igaz történet - mondta Tupman úr.

- No jó, hát ezzel a feltétellel elmondom - felelte a vigéc. - Hallották-e hírét valaha a Bilson és Slum nagykereskedő cégnek? Ámbár az sem változtat a dolgon, ha nem hallották, mert ezek már réges-régen visszavonultak az üzleti élettől. Nyolcvan esztendeje, hogy a cég egyik utazójával, aki testi-lelki jó barátja volt a nagybátyámnak, megesett ez a dolog; nekem a nagy­bátyám mesélte el a történetet. Furcsa címe van, de a nagybátyám mindig csak úgy emlegette, hogy:

A VIGÉC ELBESZÉLÉSE,

és nagyjából így mesélte rendszerint:

- Egy téli este, öt óra tájban, éppen amikor sötétedni kezdett, a marlborough-i síkságon, a Bristol felé vezető országúton egy embert lehetett volna látni, aki javában nógatta fáradt lovát. Azt mondom, hogy lehetett volna látni és nem is kételkedem benne, hogy látták volna, ha véletlenül odavetődik valaki, aki nincsen vaksággal megverve; de olyan cudar idő volt, az éjszaka olyan hideg és nyirkos, hogy az esőn kívül senki más nem járt odakint, úgyhogy az utas egymagában és elég bánatosan döcögött kocsiján az országút közepén. Ha valamelyik akkori vigéc láthatta volna azt az agyagszínűre festett, piros kerekű, nyaktörő kis giget, meg azt a komisz természetű, makrancos, gyors lábú pejkancát, amelyik úgy festett, mintha egy mészáros lovának és egy postai póninak a keresztezéséből született volna - hát az a vigéc rögtön tudta volna, hogy ez az utas nem lehetett más, mint Tom Smart, a nagy Bilson és Slum cégtől, Cateaton utca, London. Minthogy azonban nem volt a közelben semmiféle vigéc, hogy nézze őt, senki nem tudott semmit a dologról; és Tom Smart meg a piros kerekű, sárgára festett gigje és gyors lábú, csökönyös kancája folytatták az utat, megőrizve közös titkukat.

Még ezen a keserves világon is van igen sok kellemesebb hely, mint a marlborough-i síkság, amikor a szél keményen süvöltözik fölötte; s ha ehhez még hozzávesszük a komor téli estét, a csúszós, sáros, latyakos országutat, az ólmos csapó esőt, és mindezt a hatás megállapítása végett ki is próbáljuk tulajdon személyünkön, akkor tapasztalhatjuk ennek a megjegyzésnek igazságát.

Fújt a szél - nem szembe vagy hátra, ami szintén elég kellemetlen, hanem éppen keresztbe, és rézsút verte le az esőt, mint azok a kék vonalak, amelyeket az iskolai irkákba szoktak nyomtatni, hogy a fiúk szépen döntsék a betűket jobbra. Egy pillanatra elcsöndesült, s az utazó már azzal a reménnyel kezdte magát hitegetni, hogy a szél kimerült az eddigi tombolásban és most már szépen elült, amikor - sss! - messziről újra zúgni és süvölteni kezdett, aztán fütyülve száguldott végig a dombokon, végigsöpörte a síkságot, és a zúgása meg az ereje nőttön-nőtt, amint egyre jobban közeledett, míg végre egy hatalmas rohammal nekiesett lónak és ember­nek, az ólmos esőt fülükbe csapta, s nedves, fagyos lehelete a csontjukig hatolt; aztán tovább vágtatott, messzire, nagyon messzire, fülsüketítő bömböléssel, mellyel mintha gúnyolná az ő gyengeségüket, s ujjongana tulajdon erején és hatalmán.

A pejkanca ázott fülekkel kocogott a sárban és a tócsákon át; olykor-olykor fölszegte a fejét, mintha rosszallását akarta volna kifejezni az elemek udvariatlan viselkedése miatt; de azért csak törtetett előre szépen, amikor egyszerre egy sokkalta dühösebb szélroham, mint amilyeneken már túlesett, arra kényszerítette, hogy hirtelen megálljon és mind a négy lábát jó erősen megvesse a földön, mert különben felfordult volna. Különös szerencse volt, hogy így cselekedett, mert a pejkanca olyan könnyed, a gig olyan könnyű volt, s ráadásul Tom Smart is olyan keveset nyomott, hogy mind a hárman együtt gurultak volna talán a világ végére, vagy amíg a szél el nem ül; és mind a két esetben a valószínűség amellett szól, hogy a makrancos kanca, valamint az agyagszínű, piros kerekű gig, nemkülönben Tom Smart mindörökre munkaképtelenné váltak volna.

- Ej, hogy csapna belétek a mennykő - mondta Tom Smart (mert megvolt neki az a csúnya szokása, hogy néha szeretett káromkodni) - csapna belétek a mennykő - mondta Tom. - Fürösszön meg az ördög, ha láttam már ennél cudarabb időt.

Önök valószínűleg azt kérdezik tőlem, hogy miután Tom már elég szépen megfürdött, miért fejezte ki mégis abbeli kívánságát, hogy még egyszer átessen ezen a mulatságon. Én bizony nem tudom - csak annyit tudok, hogy Tom Smart így mondta, vagy legalábbis a nagybátyám­nak úgy adta elő, hogy így mondta, ami különben egyremegy.

- Fürösszön meg az ördög - mondta Tom Smart, és a kanca válaszul nyihogott egyet, mintha neki is szakasztott ez volna a véleménye.

- Föl a fejjel, öreg, ne búsulj - mondta Tom, s az ostora hegyével megütögette a pejkanca nyakát. - Nem akarlak nagyon meghajszolni ilyen időben, mint ez a mai éjszaka; a legelső házban, ahová érünk, megszállunk, s mennél jobban nyargalsz, annál hamarább vége lesz. Gyia, öreg... kocogj csak... előre.

Hogy a pejkanca annyira ismerte-e már Tom hanghordozását, hogy megértett belőle mindent, vagy pedig úgy találta, hogy jobban fázik, ha vesztegel, mint ha mozog: ezt persze nem tudnám megmondani. De annyit mondhatok, hogy mihelyt Tom bevégezte mondókáját, a ló a füleit hegyezve sebesen tovanyargalt s az agyagszínű giget úgy összevissza rázta, hogy az ember azt hihette volna, a piros küllők menten szétröpülnek a marlborough-i síkság mezein; és még Tom sem tudta megállítani vagy megfékezni, ügyes kocsis létére, amíg a ló a maga jószántából meg nem állt egy útmenti fogadó előtt, az országút jobb oldalán, körülbelül egynyolcad mérföldnyire a síkság végétől.

Tom egy futó pillantással föltekintett a házra, mialatt a gyeplőt odadobta az istállófiúnak és az ostort beledugta tartójába a bakon. Furcsa, régi, zsindelyes téglaalkotmány volt, gerendákkal a homlokzatán, mintegy faberakásokkal, a gyalogjáró fölé messzire kiugró tornyos ablakokkal, és egy sötét folyosóra nyíló alacsony ajtó s két meredek lépcsőfok vezetett a ház belsejébe, ahelyett, hogy mai divat szerint egy csomó alacsony lépcsőfoka lett volna. Mindamellett barátságos külsejű épület volt, mert az ivószoba ablakából vidám világosság vetődött ki az úttestre, s még a szemközt húzódó sövényre is átvilágított; szemben az ablakban pirosas fény lobogott, mely az egyik pillanatban csak halványan derengett, de a másik pillanatban fel­ragyogva sugárzott át a lebocsátott függönyökön, s elárulta, hogy odabent vígan pattog a tűz. Tom, aki ezeket az apróságokat a tapasztalt utazó szemével rögtön észrevette, olyan gyorsan szállt ki a kocsiból, amilyen gyorsan csak engedték félig elfagyott tagjai, aztán belépett a házba.

Nem telt bele öt perc sem és Tom máris tanyát ütött az ivóval átellenben fekvő szobában - éppen abban a szobában, ahol a lobogó tüzet már odakintről megsejtette -, a kiadósan ropogó tűz mellett, melyre egy zsák szenet raktak és annyi fát, hogy kitelt volna belőle vagy hat kisebb fajta pöszmétebokor, felrakva magasra, a kandalló félmagasságáig, s amely olyan vidáman duruzsolt, hogy már a muzsikája is fölmelegítette volna minden okos ember szívét. Már ez is jólesett Tomnak; de ez még nem volt minden, mert egy takarosan öltözött, csillogó szemű, szép bokájú falusi lány vakító fehér abroszt terített az asztalra; s minthogy Tom, papucsos lábát felrakva a kandalló rácsára, háttal ült a nyitott ajtónak, a kandalló fölött függő tükörben a söntés gyönyörűséges képét láthatta tükröződni, aranyos cédulájú, zöld palackok hosszú sorát, ecetes uborkák és befőttek köcsögeit, nagy sajtokat és füstölt sonkákat, marha­szegyeket, a legszebb rendben és a legétvágygerjesztőbb módon elhelyezve a polcokon. Igazán jóleső látvány volt; de még ez sem volt minden - mert a söntésben, a lehető legkedvesebb asztalka mellett és a lehető legragyogóbb kis tűz tőszomszédságában egy körülbelül negyven­nyolc évesnek látszó, szép gömbölyű, pirospozsgás özvegyasszony ült és teázgatott, éppen olyan vonzó arccal, mint maga a söntés, s nyilván a ház úrnője volt, mind e drágalátos jószágok legfőbb fejedelemasszonya.

A szép képnek csak egy hibája volt, egy nagy darab férfi, egy nagyon nagy ember, barna kabátban, fényes selyemgombokkal, fekete pofaszakállal, hullámos fekete hajjal, aki az özveggyel teázott; s nem kellett nagy éleslátás annak a fölfedezéséhez, hogy rábeszélése révén az asszonyka a legjobb úton volt, hogy özvegyi állapotától eltántorodjék s ráruházza a privilégiumot, hogy odalent ülhessen az ivóban most és mindig, egészen élete fogytáig.

Tom Smart semmi esetre sem volt irigy vagy felfortyanó természetű ember, de ez a barna kabátos, fényes selyemgombos férfi valahogyan mégis felkavarta, ami kis epe volt benne és rettenetes felháborodással töltötte el a szívét; annyival is inkább, mert a tükör előtt ülve, a helyéről időnként bizonyos apró szerelmi bizalmaskodásokat figyelhetett meg az özvegy és a nagy darab ember között, ami elég bizonyság volt arra nézve, hogy a nagy darab ember termete arányában beférkőzött az özvegy kegyeibe. Tom szerette a forró puncsot - sőt, merem állítani, hogy nagyon szerette -, s miután gondoskodott róla, hogy csökönyös lovát jól megetessék és jól elszállásolják, ő maga is bekebelezte utolsó falatig a jó kis meleg vacsorát, amit az özvegy saját kezűleg szolgált fel neki, aztán rendelt egy pohárral, csak úgy próba­képpen, a kedvenc italából. Nos hát, ha volt valami a konyhaművészet széles birodalmában, aminek a készítésében az özvegy különösen kivált, ez éppen a nevezett ital volt, és Tom Smartnak már az első pohár olyan jólesett, hogy nagyon sürgősen rendelt egy másodikkal is. A forró puncs kellemes ital, uraim - minden körülmények között nagyon kellemes ital -, de a barátságos, ódon szobában, a pattogó tűz mellett, mialatt odakint úgy süvöltött a szél, hogy a vén ház minden eresztéke recsegett bele, Tom Smart felségesnek találta. Még egy pohárral, azután még eggyel - nem vagyok bizonyos benne, hogy ezután is nem rendelt-e még egyet -, de mennél többet ivott a forró puncsból, annál többet gondolt a nagy darab emberre.

- Arcátlan egy fráter - gondolta magában Tom. - Mi keresnivalója van ebben a barátságos kis söntésben? És milyen ocsmány képű csirkefogó ráadásul! - gondolta Tom. - Ha az özvegynek volna egy kis jó ízlése, hát különb legényt csípne fel magának. - Tom pillantása a kandalló fölötti tükörről az asztalán álló pohárra tévedt és miután azt tapasztalta, hogy kezd egyre jobban elérzékenyedni, kiitta a negyedik pohár puncsot is és egy ötödiket rendelt.

Tom Smartnak, uraim, világéletében nagy kedve volt a kocsmárosi pályához. Becsvágya már régóta arra ösztökélte, hogy saját söntésében álldogálhasson, zöldkabátosan, térdnadrágban, csizmásan. Nagyon vonzotta az olyasmi, hogy ünnepélyes lakomákon az asztalfőn ülhessen és sokszor elgondolta, hogy saját vendéglőjében milyen jól tudná irányítani a társalgást, és milyen kitűnő példával tudna elöljárni az ivószoba vendégeinek. Ezek a gondolatok sebesen száguldottak át Tom agyán, mialatt a forró puncsot szürcsölgette a pattogó tűz mellett s úgy érezte, hogy méltányos és jogos felháborodása, amikor ez a nagy darab ember a legjobb úton van, hogy megkaparintsa ezt a remek fogadót, míg ő, Tom Smart éppen olyan messze van ettől, mint valaha. Miután az utolsó két pohár puncs mellett fontolóra vette, hogy nincs-e alapos oka belekötni a nagy darab emberbe, amiért sikerült neki a tűzrőlpattant özvegy kegyeibe férkőzni, végül is arra a megnyugtató eredményre jutott, hogy ő bizony nagyon szerencsétlen ember, akivel rosszul bánnak, akit üldöz a balsors, úgyhogy okosabban teszi, ha aludni megy.

A csinos szolgáló fölvezette Tomot az ódon, széles lépcsőházban, kezével fedezve a gyertyát, hogy megvédje a fúvó szelektől, amelyek az ilyen zegzugos vén épületben ezer utat lelhet­nének maguknak anélkül, hogy elfújják a gyertyát, s amelyek mindazonáltal mégis elfújták a gyertyát, s ezáltal alapot adtak Tom ellenségeinek arra a vádra, hogy nem is a szél oltotta el a gyertyát, hanem ő maga, és míg színleg azzal vesződött, hogy megint meggyújtsa, valójában megcsókolta a szolgálóleányt. De hát akárhogyan is történt, sikerült újra lángra lobbantani a gyertyát, és Tomot egy hosszú sor szobán és folyosók útvesztőin keresztül egy helyiségbe vezették, mely el volt készítve számára, s ahol a szolgáló jó éjszakát kívánt neki és magára hagyta.

Jó tágas szoba volt, potrohos faliszekrényekkel, olyan ággyal, amelyen egy egész nevelő­intézet elfért volna, nem is szólva arról a két tölgyfa almáriumról, amelyekben egy egész kis hadsereg málnájának helye lett volna. Tom figyelmét azonban mindjárt lekötötte egy magas hátú, komor külsejű, fantasztikus faragású, furcsa karosszék, virágos damaszttal párnázva, amelynek gömbölyű talpai gondosan vörös posztóba voltak csavargatva, mintha köszvény bántaná a lábujjait. Minden más furcsa székről csak azt gondolta volna Tom, hogy lám egy furcsa szék, és ezzel az ügy el is lett volna intézve; de ebben a különös székben volt valami, amiről Tom nem tudta megmondani, hogy micsoda valami, amiben eltért és elütött minden egyéb bútordarabtól, amit Tom valaha életében látott, s ami, úgy látszik, egészen megbabo­názta. Letelepedett a tűz mellé, s félóra hosszat bámult az öreg székre; ördög vigye el ezt a széket, olyan furcsa, vén jószág volt, hogy nem tudta levenni a szemét róla.

- Nem - mondta Tom, miközben lassan levetkőzött és szüntelenül az öreg széket bámulta vetkőzés közben is, az ágya mellett álló titokzatos képű széket -, soha életemben nem láttam még ilyen furcsa szerzetet. Igazán különös - mondta Tom, aki a forró puncs hatására kissé bölcselkedővé vált -, igazán különös. - Mélységes bölcsességgel csóválgatta a fejét és újra a szék felé pillantott. De nem tudott kiokosodni belőle, bebújt hát az ágyába, jó melegen betakarózott és elaludt.

Körülbelül egy félóra múlva Tom hirtelen fölriadt zavaros álmából, amelyben nagy darab emberek és puncsos poharak keveredtek össze, s az első tárgy, amely felocsúdott érzékei elé került, a furcsa szék volt.

- Rá sem nézek többé - szólt magában Tom, lehunyta szempilláit és igyekezett rábeszélni magát, hogy rögtön elalszik újra. Hiába: szeme előtt csupa furcsa szék táncolt, magasra dobálták a lábukat, egymás hátán ugráltak keresztül, bukfenceztek, tótágast álltak, cigány­kerekeket hánytak.

- Akkor már jobb egy igazi széket nézni, mint száz képzeletbelit - mondta Tom, és kidugta a fejét a paplan alól. Ott volt az igazi szék, s ahogy a kandalló tüze rávilágított, éppen olyan kihívónak látszott, mint eddig.

Tom rábámult a székre; s amint nézte, nézte, egyszerre csak azt látta, - hogy a széken a legrendkívülibb változás megy végbe. A faragott támlán lassanként egy vén, ráncos emberi arc formája és vonásai tünedeztek elő; a damaszthuzat átváltozott ódon, ujjas mellénnyé, a gömbölyű talpakból két láb lett, két piros posztópapucsba bújtatott láb, és az öreg szék egészen olyannak tűnt, mint egy múlt századból való csúf, öreg ember, aki csípőre teszi a két kezét. Tom felült az ágyában s a szemét kezdte dörzsölni, hogy elűzze a látomást. Nem, nem ment. A szék egy csúf öregúr volt; sőt mi több, kacsingatni kezdett felé.

Tom hirtelen természetű és bátor legény volt s ráadásul megivott öt pohár forró puncsot; ennélfogva, habár az első pillanatban meghökkent, egyre nagyobb haragra gerjedt, amikor látta, hogy az öregúr ilyen szemtelenül pislogat rá és integet neki. Végül elhatározta, hogy nem tűri tovább; s minthogy a vén ábrázat nem hagyta abba a kacsingatást, Tom dühös hangon megszólalt:

- Mi a fenének kacsingat itt rám?

- Mert nekem úgy tetszik, Tom Smart - felelte a szék vagy az öregúr, nevezhetik, ahogy tetszik. Mindamellett abbahagyta a kacsingatást, amikor Tom megszólalt, s helyette vigyo­rogni kezdett rá, mint egy elaggott majom.

- Honnét tudja a nevemet, vén manó? - kérdezte Tom, kissé meghökkenve, ámbár tette magát, mintha nem volna megijedve.

- Ej, ej, Tom - mondta az öregúr -, ilyen hangon nem illik ám beszélni egy jóravaló spanyol mahagóni bútorral. Biz istók, akkor sem bánhatnál velem ilyen tiszteletlenül, ha közönséges puhafából volnék. - S az öregúr közben olyan haragos pillantással méregette Tomot, hogy ez kezdett megrémülni.

- Nem akartam tiszteletlenül viselkedni, kérem - mondta Tom, jóval alázatosabb hangon, mint ahogy kezdte.

- No jó, no jó - mondta az öreg -, elhiszem... elhiszem. Ide figyelj, Tom.

- Tessék?

- Mindent tudok rólad, Tom; minden dolgodat. Te nagyon szegény vagy, Tom.

- Persze hogy szegény vagyok - felelte Tom. - De honnét tudja ön ezt?

- Sose törd rajta a fejedet - mondta az öregúr. - Azonfelül nagyon szereted a puncsot, Tom.

Tom Smart már éppen ki akarta jelenteni, hogy az utolsó születésnapja óta egy kortyot sem ivott, de amikor pillantása találkozott az öregúr tekintetével, kiolvashatta belőle, hogy az mindent tud, úgyhogy csak elpirult és egy szót sem szólt.

- Tom - mondta az öregúr. - Szép asszony az özvegy... feltűnően szép asszony... igaz-e, Tom? - Az öreg felhúzta a szemöldökét, keresztbe vetette sovány kis lábát, s olyan visszataszítóan szerelmes pofát vágott, hogy Tom szinte utálkozni kezdett ezen a léha viselkedésen; - kivált az ő korában!

- Én vagyok a gyámja, Tom - mondta az öregúr.

- Igazán? - kérdezte Tom.

- Ismertem az anyját, Tom - mondta az öreg -, meg a nagyanyját is. Nagyon szerelmes volt belém... ő varrta nekem ezt a mellényt, Tom.

- Csakugyan? - kérdezte Tom.

- Meg ezeket a papucsokat is - folytatta az öregúr, megemelintve az egyik piros posztó papucsát. - De nehogy tovább add, Tom. Nem szeretném, ha kitudódnék, hogy ennyire szerel­mes volt belém. Még valami galibát okozna a családban. - S a vén betyár olyan mérhe­tetlenül szemtelen képet vágott ehhez, hogy Tom - mint később kijelentette - képes lett volna lelkifurdalás nélkül leülni rá.

- Fiatal napjaimban nagyon szerettek ám a nők, tudod-e, Tom - mondta az elvetemült vén kéjenc. - Száz meg száz szép asszony órák hosszat üldögélt az ölemben. No, mit szólsz ehhez, te kófic, mi? - Az öregúr már éppen elő akart hozakodni más hasonló ifjúkori hőstetteivel, amikor olyan heves recsegési roham jött rá, hogy nem volt képes folytatni.

- Úgy kell neked, öregem - gondolta magában Tom Smart, de azért nem szólt semmit.

- Ó! - mondta az öreg. - Most hát meg is szenvedek érte alaposan. Vénülök, Tom, kihullott már majdnem minden keresztlécem. Egy műtéten is át kellett esnem... a hátamba betoldottak egy kis darabot... keserves megpróbáltatás volt, Tom.

- Elhiszem, uram - mondta Tom Smart.

- No de hát most nem erről van szó, Tom - mondta az öregúr. - El akarom vétetni veled az özvegyet.

- Velem, uram! - kiáltott fel Tom.

- Veled - felelte az öregúr.

- Ej, a jó Isten áldja meg azt a tisztes ősz fejét - felelte Tom (az öregúrnak volt még néhány megmaradt lószőrszála) -, a jó Isten áldja meg magát, uram, hiszen nem jön hozzám ez az asszony. - És Tom önkéntelenül felsóhajtott, mert eszébe jutott a söntés.

- Nem megy hozzád? - kérdezte az öregúr kemény hangon.

- Nem, nem hát - felelte Tom. - Másra néz ott a szerencse. Egy nagy darab emberre... egy fene nagy darab, fekete pofaszakállas emberre...

- Tom - mondta az öregúr -, az özvegy sohasem lesz annak a felesége.

- Soha? - mondta Tom. - Hát ha maga ott lett volna a söntésben, öregúr, akkor másképp beszélne.

- Eh, mit! - mondta az öregúr. - Tudok én mindent.

- Mi mindent? - kérdezte Tom.

- A csókolózást az ajtó mögött, meg minden egyéb effélét, Tom - mondta az öregúr. Már megint olyan huncutul szemtelen volt a tekintete, hogy Tom nagyon dühbe jött, mert amint tudják, uraim, nincs a világon csúnyább dolog, mint amikor egy öreg fickó, akinek már több esze lehetne, ilyen dolgokról beszél.

- Tudok én mindent, Tom - mondta az öregúr. - Fiatal koromban sok effélét láttam és sokkal több párocskától, semhogy mind elsorolhatnám neked; de azért csak nem lett ezekből semmi.

- Sok furcsa dolgot láthatott életében - mondta Tom, kíváncsi pillantással.

- Mérget vehetsz rá, Tom, hogy láttam - felelte a vén kópé, rendkívül sokatmondó pillantással. - Utolsó tagja vagyok családomnak, Tom - mondta az öregúr mélabús sóhajtással.

- Nagy család volt? - kérdezte Tom Smart.

- Tizenketten voltunk testvérek - felelte az öregúr -, egyenes hátú, jóképű, szép szál gyerekek, hogy párját ritkította valahány. Nem afféle mai torzszülöttek... támlával, karfával, szép fényes politúrral ellátva, hogy a szíved is repesne, ha látnád, bárha nekem nem illik mondanom.

- És mi lett a többiekkel, uram? - kérdezte Tom Smart.

Az öregúr szeméhez emelte a könyökét, s így felelt:

- Meghaltak, Tom, meghaltak. Nehéz szolgálatunk volt, Tom, s az ő szervezetük nem volt olyan erős, mint az enyém. Köszvény esett a karjukba meg a lábukba, úgyhogy a konyhába és más kórházakba kerültek; az egyik a hosszú szolgálatban és a terhes használatban teljesen tönkrement; olyan nyomorékká vált, hogy tűzre kellett vetni. Megdöbbentő eset volt az, Tom.

- Rettenetes! - mondta Tom Smart.

Az öreg pár pillanatig hallgatott; nyilvánvalóan a felindulásával küzdött, azután így szólt:

- No de eltértem a tárgytól, Tom. Az a nagy darab ember, Tom, az egy haszontalan kalandor. Mihelyt feleségül venné az özvegyet, nyomban túladna minden ingóságán és kereket oldana. S mi lenne ennek a következménye? Az özvegyből tönkretett, elhagyott asszony válna, én pedig valami zsibárus boltjában meghűlnék, halálra fáznám magamat.

- Igen, de...

- Ne kapkodj a szavamba - mondta az öregúr. - Rólad, Tom, egészen más a véleményem; mert jól tudom, hogyha egyszer sikerül befészkelned magad egy vendégfogadóba, nem is mennél ki belőle, amíg a négy fala között van mit innod.

- Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam, uram - felelte Tom Smart.

- Ennélfogva - jelentette ki az öregúr diktátori hangon - tiéd lesz az özvegy és nem a másiké.

- De hogy üthetném ki a nyeregből? - kérdezte Tom Smart mohón.

- Azzal a kis leleplezéssel, hogy ő már házasember - felelte az öregúr.

- De hogyan tudom ezt rábizonyítani? - kérdezte Tom, félig kiugorva az ágyból.

Az öregúr egyik karja felcsapódott, s miután rámutatott az egyik tölgyfa almáriumra, rögtön vissza is hajolt előbbi helyzetébe.

- Ez az ember nem is sejti - mondta az öregúr -, hogy az almáriumban levő nadrágjának jobb zsebében ottfelejtett egy levelet, amelyben kétségbeesett felesége könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá és hat... jól jegyezd meg, Tom, hat kiskorú, neveletlen gyermekéhez.

Az öregúr ünnepélyes hangon elmondta mindezt, aztán az arcvonásai kezdtek mindinkább elmosódni, s az alakja árnyékká halványodott. Tom szemére fátyol ereszkedett. Az öreg alakja mintha lassanként összefolyt volna a székkel, a virágos damasztmellény visszaváltozott párnává, a piros papucsok pedig kis piros szövetrongyokká zsugorodtak össze, melyekbe a szék talpai voltak csavargatva. A világosság szépen kialudt, Tom visszahanyatlott párnájára és álomba merült.

Másnap reggel Tom felébredt mély álmából, abból a bódultságból, amelybe az öregúr eltűnése után esett. Fölült ágyában, s néhány percig hasztalanul igyekezett visszaidézni emlékezetébe az elmúlt éjszaka eseményeit. Egyszerre aztán megrohanták emlékei. A székre pillantott; kétség­telen, hogy fantasztikus és barátságtalan bútordarab volt, de mégiscsak nagyon élénk és leleményes képzelőtehetség kellett hozzá, hogy hasonlóságot lehessen fölfedezni közte és egy öregember között.

- Hogy vagy, öregem? - kérdezte Tom. Napvilágnál bátrabb volt; csakúgy, mint a legtöbb ember.

A szék nem mozdult és egy szót sem szólt.

- Csúnya időnk van, igaz-e? - mondta Tom.

Hiába. A szék nem volt hajlandó társalgásba bocsátkozni.

- Melyik almáriumra mutattál?... Ezt csak megmondhatod - szólt Tom.

Hiába, uraim, a székből egy veszekedett szót sem lehetett kiszedni.

- Hiszen nem nagy fáradság kinyitni - mondta Tom, s nagy óvatossággal felkelt az ágyból. Odalépett az egyik almáriumhoz. A kulcs a zárban volt; megfordította és kinyitotta az ajtaját. Csakugyan volt benne egy nadrág. Belenyúlt a zsebébe s kihúzta belőle azt a bizonyos levelet, melyről az öregúr beszélt!

- Ej, de furcsa dolog - mondta Tom Smart; először a székre nézett, majd az almáriumra, aztán a levelet nézte, aztán megint a széket.

- Rendkívül furcsa - mondta Tom.

De minthogy hiába nézte őket, nem tudta csökkenteni a dolog furcsaságát ezzel sem, legjobbnak látta, ha felöltözködik és most rögtön elintézi a nagy darab ember ügyét - csak azért, hogy a bizonytalanságtól megmentse.

Tom, ahogy ment lefelé a lépcsőn, már a házigazda szemével nézte a szobákat, melyeken keresztülhaladt; mert nem találta képtelenségnek, hogy rövidesen az övé legyen mindez a sok szoba, minden bennevalóval együtt. A nagy darab ember ott állt a barátságos kis söntésben, hátratett kézzel, egészen otthonosan. Bambán vigyorgott Tomra. Aki véletlenül látja, azt hitte volna, hogy csak a fehér fogait akarja mutogatni; Tom Smart azonban azt képzelte, hogy a nagy darab ember bal felől, a szíve táján, föltéve ugyan, hogy egyáltalában van szíve, diadal­mas örömet érez. Tom az arcába nevetett; és bekérette a fogadósnét.

- Jó reggelt, asszonyom - mondta Tom Smart, s betette a kis szoba ajtaját, mihelyt az özvegy belépett.

- Jó reggelt, uram - felelte az özvegy. - Mit parancsol reggelire, kérem?

Tom azon törte a fejét, hogy miként fogjon a dologhoz, így hát egyelőre nem felelt semmit.

- Nagyon szép sonkánk van - mondta az özvegy -, és remek hideg pulykánk, szalonnával tűzdelve. Nem parancsolja, uram?

Ezek a szavak felrázták Tomot tűnődéséből. Mialatt az özvegy beszélt, imádata egyre nőtt iránta. Figyelmes teremtés! Milyen kitűnően ellátná az embert!

- Ki az az úr a söntésben, asszonyom? - kérdezte Tom.

- Jinkinsnek hívják, kérem - felelte az özvegy, kissé elpirulva.

- Nagy darab ember - mondta Tom.

- Nagyon szép ember, uram - felelte az özvegy -, és igazi finom úriember.

- Eh! - mondta Tom.

- Parancsol még valamit, uram? - kérdezte az özvegy, akit Tom viselkedése kissé zavarba hozott.

- No, hát igen - felelte Tom. - Édes jó asszonyom, nem volna szíves egy percre helyet foglalni?

Az özvegy nagyon meglepett arcot vágott, de azért leült, és Tom is leült szorosan melléje. Már azt nem tudom, uraim, hogy történt, hogy nem - egyébként a nagybátyám is mindig úgy mesélte, hogy Tom Smart is úgy adta elő: nem tudja, hogy történt, hogy nem -, de akárhogy esett is, elég az hozzá, hogy Tom tenyere az özvegy keze fejére hanyatlott és ott is maradt, amíg csak beszélgettek.

- Édes jó asszonyom - mondta Tom Smart; mert mindig nagyon szerette adni a szeretetre méltó gavallért -, édes jó asszonyom, kegyed megérdemli, hogy igazán kitűnő férjet kapjon... igazán megérdemli.

- Az Isten szerelmére, uram! - mondta az özvegy, és igaza is volt: Tom meglehetősen szokatlan módon, szinte mondhatnánk, meghökkentő módon kezdte meg a társalgást, kivált, ha az ember számba veszi azt a körülményt is, hogy az özvegy tegnap este látta őt először életében. - Az Isten szerelmére, uram!

- Nem kenyerem a hízelgés, édes jó asszonyom - mondta Tom Smart. - Kegyed megérdemli, hogy kitűnő, derék férjet kapjon, s akárki lesz is az, nagyon szerencsés embernek vallhatja majd magát. - Tom szeme közben az özvegy arcáról önkéntelenül a kényelmes berendezésre tévedt.

Az özvegy még zavarodottabbnak látszott, mint eddig és egy mozdulatot tett, hogy felálljon. Tom szépen megfogta a kezét, mintegy tartóztatva, mire az asszony visszaült. Az özvegy­asszonyok, uraim, általában nem nagyon félénkek, szokta mondani a nagybátyám.

- Igazán nagyon lekötelez, uram, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam - mondta a tűzrőlpattant fogadósné, félig nevetve -, és ha valaha megint férjhez megyek...

- Ha... - szólt Tom Smart, s a bal szemének a jobb szögletéből nagyon ravasz pillantást vetett az asszonyra. - Ha...?

- No persze - mondta az özvegy, és ezúttal már hangosan elnevette magát -, ha rászánom magam, remélem, hogy olyan jó férjet kapok, amilyent ön emlegetett.

- Mint amilyen például Jinkins - mondta Tom Smart.

- Ó, uram Isten! - kiáltott fel az özvegy.

- Ó, csak ne beszéljen - mondta Tom - ismerem én Jinkinst.

- Bizonyos vagyok benne, hogy aki ismeri, semmi rosszat nem mondhat róla - felelte az özvegy, akit Tom rejtélyes arca és magatartása kihozott egy kissé a sodrából.

- Hm! - mondta Tom Smart.

Az özvegy úgy látta, hogy itt az alkalmas perc a sírásra, ennélfogva előszedte zsebkendőjét és megkérdezte Tomtól, hogy bántani akarja-e; hogy tisztességes emberhez illő dolognak tartja-e befeketíteni egy másik tisztességes embert a háta mögött; és ha van valami mondanivalója, miért nem mondja meg a szemébe annak, akit illet, mint férfi a férfinak ahelyett, hogy egy szegény gyönge nőt rémítgetne vele, és így tovább.

- Megmondom én a szemébe is, még elég jókor - felelte Tom -, csak azt akarom, hogy kegyed hallja meg először.

- Hát miről van szó? - kérdezte az özvegy, s nagy figyelemmel nézett fel Tomra.

- Nagyon meg fogja lepni - mondta Tom Smart, és zsebébe nyúlt.

- Ha azt akarja mondani, hogy nincs neki pénze - felelte az özvegy -, azt már úgyis tudom, ne fárassza magát hiába.

- Ugyan, csacsiság, az még nem jelent semmit - mondta Tom Smart. - Nekem sincs pénzem. Nem arról van szó.

- Jaj Istenem, hát akkor mi lehet? - kiáltott fel a szegény asszony.

- Ne ijedjen meg - mondta Tom Smart. Szép lassan előhúzta a levelet és felbontotta. - De nem fog sikoltozni? - kérdezte Tom kétkedő hangon.

- Nem, nem - felelte az özvegy. - Csak mutassa már.

- De nem fog elájulni, vagy hasonló bolondokat cselekedni? - kérdezte Tom.

- Nem, nem - felelte az özvegy türelmetlenül.

- És nem rohan ki, hogy nekitámadjon? - mondta Tom. - Mert mindezt majd én elintézem, legjobb, ha maga nem is ártja bele magát a dologba.

- Jó, jó - mondta az özvegy -, de hadd lássam már azt a levelet.

- Tessék - felelte Tom, s azzal az özvegy kezébe nyomta a levelet.

A nagybátyám úgy mesélte, uraim, hogy Tom Smart előadása szerint a leleplezés hallatára az özvegy olyan kétségbeesett jajgatásba fogott, hogy egy kőszívet is meglágyított volna. Tom pedig roppantul lágyszívű volt, és az asszonyka jajgatása a szíve gyökeréig hatolt. Az özvegy ide-oda hányta-vetette magát és a kezét tördelte.

- Ó, milyen gyalázatosak és gonoszak a férfiak! - kiáltotta az asszony.

- Borzasztó, igazán borzasztó, édes jó asszonyom; de szedje össze magát - mondta Tom Smart.

- Ó, nem tudok magamhoz térni - zokogott az özvegy. - Sose találok többé olyat, akit így tudnék szeretni.

- Hogyne találna, majd talál, édes lelkem - mondta Tom Smart, akinek annyira megesett a szíve az asszonyka balsorsán, hogy záporeső módjára kezdte hullatni a könnyeit. Aztán Tom Smart merő részvétből átkarolta az özvegy derekát; s az özvegy merő fájdalmában megragadta Tom Smart kezét. Felnézett Tom arcába s a könnyein keresztül mosolyogni kezdett. Tom viszont lenézett az asszony arcába és a saját könnyein keresztül ő is mosolyogni kezdett.

Hogy megcsókolta-e Tom az özvegyet ebben a döntő pillanatban, ezt, uraim, sohasem tudtam megállapítani. Tom mindig úgy mesélte a nagybátyámnak, hogy nem, de én kételkedem benne. Köztünk maradt szó legyen, uraim, én inkább azt hiszem, hogy megcsókolta.

Annyi bizonyos, hogy félórával később Tom kitette a szűrét a nagy darab embernek és egy hónappal később feleségül vette az özvegyet. Aztán ott kocsikázott a környéken piros kerekű, agyagszínű kis gigjén, gyors lábú, csökönyös pejkancájával, amíg csak fel nem adta a fogadót, hosszú esztendők múlva, s a feleségével együtt el nem költözött Franciaországba; az öreg házat később lebontották.

- És szabadna tudnom - kérdezte a kíváncsi öregúr -, hogy vajon mi lett a székkel?

- Hát - felelte a félszemű vigéc - az esküvő napján úgy vették észre, hogy nagyon sokat recsegett; de Tom Smart nem tudta, hogy örömében recsegett-e annyit, vagy az öregségtől. De inkább az utóbbi lehetett az oka, úgy gondolta, mert a szék soha többé nem szólalt meg.

- Mindenki elhitte ezt a történetet, ugye? - kérdezte a mocskos képű férfi, újra megtömve a pipáját.

- Mindenki, kivéve Tom ellenségeit - felelte a vigéc. - Némelyik ellensége azt állította, hogy az egészet Tom költötte; mások meg azt mondták, hogy részeg volt, álmodta, a nadrághoz pedig úgy jutott, hogy lefekvés előtt tévedésből elcserélte a magáéval. De persze senki sem adott ezekre a rosszindulatú szóbeszédekre.

- Tom azt mondta, ugye, hogy igaz a történet?

- Szóról szóra.

- És a maga nagybátyja is elhitte?

- Betűről betűre.

- Nagyon kedves emberek lehettek mind a ketten - mondta a mocskos képű.

- Bizony, azok voltak - felelte a vigéc. - Nagyon kedves emberek voltak!