Charles dickens a pickwick klub

TIZENEGYEDIK FEJEZET

melyben szó van egy másik utazásról és egy régiségtani fölfedezésről,
s amely hírül adja Pickwick úr elhatározását, hogy részt vesz egy
képviselő-választáson; továbbá közli az öreg lelkész kéziratát

Az éjszakai nyugodalmas pihenés a csöndes Dingley Dellben, s másnap reggel egy órai séta az üde és friss levegőn, Pickwick úr legutóbbi testi fáradtságának és lelki szorongásának utolsó nyomait is eltávolította. A jeles férfiú két teljes napig volt távol barátaitól és tanítványaitól; s közönséges képzelőtehetséggel el sem lehet gondolni, hogy mekkora örömmel és boldog­sággal sietett üdvözölni Winkle és Snodgrass urakat, amikor korai sétájából hazatérőben megpillantotta őket. Az öröm kölcsönös volt; mert ki is nézhetett volna igaz megilletődés nélkül Pickwick úr sugárzó arcába? De mintha barátai jókedvét felhő fátyolozta volna el, ami nem kerülhette ki a nagy ember figyelmét, noha fogalma sem volt, hogy mire magyarázza. Mind a ketten titokzatos képet vágtak, s ez nemcsak szokatlan, hanem nyugtalanító jelenség is volt.

- Hát Tupman? - kérdezte Pickwick úr, miután kezet fogott tanítványaival, s kölcsönösen melegen üdvözölték egymást -, hát Tupman hogy van?

Winkle úr, mert a kérdés főképpen neki szólt, nem válaszolt. Elfordította a fejét és búskomor tűnődésekbe látszott merülni.

- Snodgrass - mondta Pickwick úr komoly hangon. - Hogy van a barátunk... csak nem beteg?

- Nem - felelte Snodgrass úr; és meghatott szempilláján egy könny reszketett, mint esőcsepp az ablakrámán. - Nem, nem beteg.

Pickwick úr megállt és hol az egyik barátjára nézett, hol a másikra.

- Winkle... Snodgrass! - mondta Pickwick úr. - Mit jelentsen ez? Hol a barátunk? Mi történt? Beszéljenek... kérem, könyörgök... nem, parancsolom, hogy beszéljenek.

Pickwick úr magatartása olyan ünnepélyes volt, olyan méltóságos, hogy nem lehetett többé kitérni a felelet elől.

- Elment - mondta Snodgrass úr.

- Elment! - kiáltotta Pickwick úr. - Elment!

- Elment - ismételte Snodgrass úr.

- Hová? - tört ki Pickwick úr.

- Csak gyaníthatjuk abból, amit írt - felelte Snodgrass úr; egy levelet húzott ki a zsebéből és kezébe nyomta a barátjának. - Tegnap reggel, amikor megkaptuk Wardle úr levelét azzal a hírrel, hogy estére megjönnek a kisasszonnyal együtt, úgy vettük észre, hogy barátunkat, aki előtte való nap is folyton szomorkodott, még jobban elfogta a szomorúság. Nemsokára aztán eltűnt, egész nap nem láttuk és este a muggletoni Korona-szálló lovásza ezt a levelet hozta. A levelet már reggel megkapta, de azzal a szigorú meghagyással, hogy csak este kézbesítse.

Pickwick úr felbontotta a levelet. Barátjának keze írása volt és ekképpen szólt:

Kedves Pickwick!

Ön, kedves barátom, felül áll azon a sok emberi gyengeségen és gyarlóságon, amelyeken közönséges lelkek nem tudnak diadalmaskodni. Ön nem tudja, mi az, ha egyszerre, mint a villámütés, cserbenhagy bennünket egy édes és bájos teremtés, s rászed bennünket egy furfangos gazember, aki vigyorgó ármányosságát a barátság álarca mögé rejti. Remélem, nem is fogja megtudni soha.

Címem a Bőrös Kulacs fogadó, Cobham, Kent - az oda küldött leveleket meg fogom kapni, ha ugyan addig még életben leszek. Futok, menekülök az emberek elől, meg­gyűlöltem az egész világot, és ha talán örökre kifutnék belőle, szánjon és bocsásson meg nekem. Édes Pickwick, az élet elviselhetetlenné vált számomra. Az életkedv, amely tüzel bennünket, olyan, mint a teherhordó szíja, amelyen a világi gondok és bajok súlyos terhe függ; ha életkedvünk elhagy, túl nehéz a teher, s nem tudjuk tovább hordani. Összeroskadunk alatta. Mondja meg Rachaelnek... Ó, ez a név!

Tracy Tupman

- Azonnal távoznunk kell innen - mondta Pickwick úr, ahogy összehajtogatta a levelet. - Azok után, ami történt, semmi esetre sem lett volna illendő itt maradnunk; most meg az a köte­lességünk, hogy Tupmant megkeressük.

És ezekkel a szavakkal a ház felé vette útját.

Szándékát hamarosan közölte a háziakkal. Hiába kérték, hiába marasztalták, Pickwick úr hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy sürgős ügyben, haladéktalanul kell elutaznia.

Az öreg lelkész is jelen volt.

- Csak nem utazik el igazán? - kérdezte, félrevonva Pickwick urat. Pickwick úr megismételte előbbi kijelentését.

- Akkor hát itt van egy kis kézirat - mondta az öreg lelkész -, azt reméltem, hogy magam olvasom majd fel önnek. Egy barátom hagyatékában leltem... orvos volt, a mi megyei elme­gyógyintézetünkben... különféle írások között, amelyeket rám bíztak, megőrzés vagy meg­semmi­sítés végett, ahogy jónak látom. Alig hiszem, hogy a kézirat valódi. Ámbár az is bizo­nyos, hogy nem a barátom keze írása. Olvassa el, és ítélje meg önmaga, hogy vajon csakugyan egy őrült ember eredeti fogalmazása-e, vagy csupán egy szerencsétlen ember kétségbeesett ömlengései nyomán íródott (amit valószínűbbnek tartok).

Pickwick úr átvette a kéziratot, s barátságának és nagyrabecsülésének számos jelei között elbúcsúzott a jólelkű öregúrtól.

Sokkal nehezebb feladat volt megválni a Manor-major lakóitól, hol oly igaz szíves vendég­látásban volt részük. Pickwick úr megcsókolta a fiatal hölgyeket - már-már azt akartuk mondani, hogy olyanformán, mintha tulajdon leányai lettek volna, minthogy azonban némi­képp nagyobb melegséget csempészett a búcsúcsókba, a hasonlat nem volna egészen találó -, fiúi gyöngédséggel ölelte meg az öreg nénit, a lehető legpatriarkálisabb módon veregette meg a szolgálólányok rózsás képét, amikor megelégedésének nyomósabb bizonyítékát csúsztatta egyenként a kezükbe. Még melegebben és hosszadalmasabban búcsúzkodtak derék öreg házigazdájuktól és Trundle úrtól; közben még Snodgrass urat szólongatták néhányszor, aki végül is előbújt egy sötét folyosóról, s nyomban utána előjött Emily is (akinek fényes szeme szokatlanul borús volt), s a három jó barátnak csak ezután sikerült kibontakoznia a nyájas vendéglátók karjai közül. Sűrűn tekingettek vissza a majorra, amint lassacskán ballagtak elfelé: Snodgrass úr pedig sűrűn hányta a csókot a levegőbe, egy lobogó kis jószág felé, amely fölöttébb hasonlított egy női zsebkendőhöz, s amely az egyik emeleti ablakból libegett ki, míg csak az ösvény egy kanyarulata el nem takarta előlük a régi házat.

Muggletonban kocsit fogadtak Rochesterig. Mire megérkeztek, heves szívfájdalmuk annyira engedett, hogy elfogyaszthattak egy pompás korai ebédet és miután a szükséges tudnivalókkal is ellátták magukat az útra, a három jó barát délután megint felszedelőzködött, hogy átsétáljon Cobhambe.

Gyönyörű séta volt: szép júniusi délután volt, s útjuk keresztülvitt egy sűrű, árnyékos erdőn, melyet áthűsített a könnyű szellő, amint lágyan suhogtatta a sötét lombokat, s felélénkített az ágakon üldögélő madarak éneke. A repkény és a moha vastagon benőtte a vén fák törzsét, és a puha zöld gyep úgy borította be a talajt, mint egy selymes szőnyeg. Kijutottak egy parkba, ahol egy ódon vidéki kastély állt, furcsa és festői épület, Erzsébet-korabeli stílusban. Mindkét oldalán hatalmas tölgy- és szilfasorok húzódtak; szarvascsordák legelésztek a friss fűben; s hébe-hóba egy felriasztott nyúl futott végig az úton, olyan sebesen, mint a verőfényes táj fölött eliramló könnyű felhők árnyéka.

- Ha erre a helyre - mondta Pickwick úr, szétnézve maga körül -, ha erre a helyre jönnének mindazok, akiket a mi barátunkéhoz hasonló szívfájdalom gyötör, úgy vélem, hogy az élethez való régi ragaszkodásuk csakhamar visszaköltözne beléjük.

- Magam is azt hiszem - mondta Winkle úr.

- És valóban - tette hozzá Pickwick úr, mikor egy félórai séta után a faluba értek -, valóban, ahhoz képest, hogy egy embergyűlölő választotta magának, ez a falu a legszebb és legvonzóbb hely, melyet valaha életemben láttam.

Ebben a véleményében a másik kettő, Snodgrass úr és Winkle úr is osztozott; s miután útbaigazították őket a Bőrös Kulacs felé, egy kényelmes és tiszta falusi sörház felé, a három utas belépett a vendéglőbe, és rögtön tudakozódni kezdtek egy Tupman nevű úr után.

- Tom, vezesd az urakat a vendégszobába - szólt a fogadósné.

Egy nagydarab parasztlegény ajtót nyitott nekik a folyosó végén s a három jó barát belépett egy hosszúkás, alacsony mennyezetű szobába, mely bőven volt bútorozva, képtelen formájú, magas hátú, párnázott bőrszékekkel és föl volt díszítve különféle ódon arcképekkel s meg­lehe­tősen régi, durván színezett metszetekkel. A szoba felső végében egy fehér abrosszal meg­terített asztal állt, jól megrakva sült szárnyassal, szalonnával, sörrel és több effélével; az asztalnál pedig Tupman úr ült, s a lehető legnagyobb mértékben elütött az olyan embertől, aki már búcsút vett e földi világtól.

Barátaink beléptekor Tupman úr letette a kést és a villát, s gyászos arccal ment elébük.

- Nem reméltem, hogy itt fogom látni önöket - mondta, ahogy megszorította Pickwick úr kezét. - Igazán nagyon szép önöktől.

- Ó! - mondta Pickwick úr, miközben leült és letörölte a verejtéket, melyet a sétálás csalt ki homlokára. - Fejezze be az ebédjét, aztán sétálunk majd egyet. Négyszemközt akarok beszélni önnel.

Tupman úr szót fogadott, s Pickwick úr, miután nagyokat húzott a sörből, amelytől vissza­nyerte frissességét, türelmesen várta, hogy barátja elkészüljön. Az ebédet hamar elintézték és kettesben sétálni indultak.

Körülbelül félóra hosszat lehetett őket látni, amint föl-alá járkáltak a temetőben, mialatt Pickwick úr azon fáradozott, hogy barátját megingassa elhatározásában. Érveit hiábavaló volna itt megismételnünk; mert micsoda nyelv tudná éreztetni azt az erőt és lendületet, melyet az érvek nagy szerzőjük előadásában nyertek? Vajon Tupman úr ráunt-e már az egyedüllétre, vagy képtelen volt ellenállni a hozzá intézett ékes szavaknak - ezt nem tudjuk -, elég az hozzá, hogy végül már nem állt ellent.

“Nem soká törődik azzal - mondta -, hogy hol morzsolja le nyomorúságos életének hátralevő részét; és minthogy barátja oly nagy súlyt helyez az ő igénytelen társaságára, hajlandó továbbra is részt venni kalandjaiban.”

Pickwick úr elmosolyodott; kezet ráztak; aztán visszasétáltak társaikhoz.

Pickwick úr ekkor, ebben a pillanatban tette azt a halhatatlan fölfedezést, mellyel büszkél­kedtek és dicsekedtek a barátai, s melyet megirigyelt minden régiségbúvár az ország határain belül és kívül. Elhaladtak a fogadó ajtaja előtt, s lesétáltak egy kicsit a falu felé anélkül, hogy feltűnt volna nekik a kérdéses hely. Amikor visszatértek, Pickwick úr pillantása egy kis törött kőre esett, mely egy parasztház ajtaja előtt félig kiállt a földből. Pickwick úr megtorpant.

- Roppant különös - mondta.

- Mi az, ami roppant különös? - kérdezte Tupman úr, s buzgón kezdett vizsgálgatni maga körül mindent, kivéve azt, amit kellett volna. - Az Isten szerelmére, mi történt?

Ez az utóbbi felkiáltás az el nem fojtható bámulat kitörése volt, melyet Pickwick úr látása keltett, aki felfedezésén való elragadtatásában térdre borult a kis kő előtt és zsebkendőjével kezdte a port törülgetni róla.

- Fölírás van rajta - mondta Pickwick úr.

- Hihetetlen! - mondta Tupman úr.

- Már látom is - folytatta Pickwick úr, mialatt teljes erejével dörzsölte a követ és nagy érdeklődéssel bámulta szemüvegén keresztül. - Már látok is egy keresztet, meg egy B-t, meg aztán egy T-t. Ez nagy jelentőségű dolog - folytatta Pickwick úr fölugorva. - Valami nagyon régi fölírás, talán sokkal korábbi időből való, mint a helybeli régi szegényház. Ne menjen veszen­dőbe.

Bekopogott a parasztház ajtaján. Egy földműves ember ajtót nyitott.

- Mondja, barátom, nem tudja, hogy ez a kő hogy került ide? - kérdezte a jóindulatú Pickwick úr.

- Nem, uram, nem tudom - felelte a paraszt udvariasan. - Előbb itt volt már ez, mint akár én, akár önök a világra jöttünk.

Pickwick úr diadalmas pillantást vetett barátjára.

- No és... és... remélem, nem nagyon ragaszkodik hozzá, mi? - mondta Pickwick úr, remegve az aggodalomtól. - Hajlandó volna eladni?

- Az ám! De hát ki adna érte pénzt? - kérdezte az ember olyan arckifejezéssel, amit nyilván rendkívül furfangosnak szánt.

- Én rögtön adok érte tíz shillinget - mondta Pickwick úr -, ha kiássa nekem a földből.

Könnyű elgondolni, mekkorát bámult a falu, amikor Pickwick úr - a kis követ egy ásóval egyszeriben kiemelték a földből - a követ nagy erőlködéssel saját kezűleg cipelte a fogadóba, s miután gondosan megmosta, letette az asztalra.

A pickwickisták ujjongása és öröme nem ismert határt, amikor türelmüket és kitartásukat, dörzsölésüket és sikálásukat végre siker koronázta. A kő egyenetlen és repedt volt, a betűk elmosódtak és szabálytalanok, de a felírásnak a következő töredékét azért tisztán ki lehetett betűzni:

+
BIL ST

UM
PS HA
TÁRK
ÖVE

Pickwick úrnak ragyogott a szeme a gyönyörűségtől, mikor leült és nézegette a kincset, melyet fölfedezett. Elérte becsvágyának egyik legfőbb célját. Egy olyan megyében, mely ismert volt tömérdek korai századokból való régiségeiről; egy olyan faluban, hol még sok jel őrizte a hajdankor emlékét, ő - ő, a Pickwick Klub elnöke, fölfedezett egy kétségbevonhatatlanul régi, különös és érdekes feliratot, amely eddig teljesen kikerülte a sok tudós figyelmét, akik előtte jártak e helyen. Alig akart hinni a szemének.

- Hát ez... ez - mondta -, ez eldönti a dolgot. Visszatérünk Londonba holnap.

- Holnap! - kiáltották bámuló tanítványai.

- Holnap - mondta Pickwick úr. - Olyan helyre kell vinnünk azonnal ezt a kincset, ahol alaposan megvizsgálható és helyesen megfejthető. Egyéb okom is van rá, hogy utazzunk. Néhány nap múlva képviselő-választás lesz az eatanswilli kerületben, ahol Perker úr, akivel a minap ismerkedtem meg, főkortese lesz az egyik jelöltnek. Mi is ott leszünk, és apróra megszemléljük a dolgot, mely minden angol embert annyira érdekel.

- Ott leszünk - harsogta lelkesen három torok.

Pickwick úr körülnézett. Tanítványainak ragaszkodása és heve a lelkesedés tüzét gyújtotta ki benne. Ő volt a vezérük és ezt érezte is.

- Ürítsünk egy pohár bort e szerencsés együttlét örömére - mondta. Ez az ajánlat is, mint a többi, egyhangú lelkesedéssel találkozott. Miután Pickwick úr elhelyezte a nevezetes követ egy kis bolti ládában, melyet külön e célra szerzett be a fogadósnétól, letelepedett egy karosszékbe az asztalfőn és nagy vigasság és beszélgetés között telt el az este.

Elmúlt már tizenegy óra is - ami nagyon késői óra egy olyan kis faluban, mint Cobham -, mikor Pickwick úr visszavonult a szobájába, ahol már megágyaztak neki. Kinyitotta a rácsos ablakot, s miután a gyertyát az asztalra tette, hosszan eltűnődött az elmúlt két nap összetorlódott eseményein.

Az idő és a hely egyaránt kedvezett az elmélkedésnek. Pickwick urat a toronyóra rezzentette fel, mely éjfélt ütött. Az óra első ütése ünnepélyesen csengett fülébe, de amikor a harangszó elhallgatott, a csöndet kezdte elviselhetetlennek érezni - úgy rémlett neki, mintha egy jó barátját veszítette volna el. Ideges és izgatott volt; s miután gyorsan lehányta magáról a ruháit, a gyertyát a kandallóra helyezte és bebújt az ágyba.

Mindenki átesett már azon a kellemetlen állapoton, mikor a kifáradt test hiába küzd, mégsem tud elaludni. Pickwick úr is így érezte magát ebben a pillanatban; hol az egyik, hol a másik oldalára fordult; állhatatosan lehunyta a szemét, hogy így édesgesse magához az álmot. Nem volt foganatja. Akár a szokatlan fáradalom okozta, amelyen keresztülment, akár a hőség, vagy a brandy szódával, vagy az idegen ágy - elég az hozzá, hogy nagy bosszúságára, gondolatai egyre visszatértek a földszinti szoba komor képeihez és azokhoz a régi históriákhoz, melyek az est folyamán a képekkel kapcsolatban szóba kerültek. Félórai hánykolódás után arra a szomorú meggyőződésre jutott, hogy hiába próbál aludni; fölkelt és félig felöltözködött. Nincs annál rosszabb - gondolta magában -, mint ágyban fekve mindenféle szörnyűségeken tépe­lődni. Kinézett az ablakon - odakint nagy sötétség. Fel-alá járkált a szobában - idebent nagy elhagyatottság.

Néhányszor már megtette az utat ajtótól az ablakig s ablaktól az ajtóig, amikor eszébe jutott az öreg lelkész kézirata, most először. Jó gondolat volt. Ha nem lesz elég érdekes olvasmánynak, jó lesz altatónak. Kivette kabátja zsebéből, egy kis asztalkát húzott az ágya mellé, meg­koppantotta a gyertyát, föltette a szemüvegét és hozzálátott az olvasáshoz. Furcsa kézírás volt, a papír nagyon tintafoltos és maszatos. Már a címétől is összerezzent és nem állhatta meg, hogy nyugtalan szemmel körül ne nézzen a szobában. De mégis meggondolta, hogy micsoda képtelenség utat engedni ilyen érzéseknek, újra megkoppantotta hát a gyertyát és olvasni kezdte a következőket:

EGY ŐRÜLT KÉZIRATA

“Igen! - egy őrülté! Sok évvel ezelőtt még ez a szó is hogy a szívembe nyilallt volna! Hogy fölkeltette volna bennem a rettegést, mely rám szokott néha jönni; zúgva és tombolva felkorbácsolta volna a vért ereimben, míg a félelem hideg verejtéke nagy cseppekben ki nem ül homlokomra, s térdeim össze nem verődnek a borzalomtól. De most szeretem ezt a szót. Nagyon szép szó. Hol az a fejedelem, akinek haragos tekintetétől úgy félnek, mint az őrült ember kimeredt szemétől - kinek a bárdja és kötele olyan biztos, mint az őrült markának szorítása! Ohó! Ohó! Nagy dolog őrültnek lenni, akit úgy bámulnak, mint a puszták orosz­lán­ját a vasrostélyon keresztül, nagy dolog csikorgatni a fogainkat, és üvölteni a hosszú, csöndes éjszakában, mikor oly vígan csörög a súlyos bilincs - s e pompás muzsikán föllelkesülve, magunkat a szalmába fúrni és benne fetrengeni. Éljen az őrültek háza! Ó, ritka pompás hajlék!

Emlékszem napokra, amikor rettegtem a megőrüléstől; amikor rendesen fölriadtam álmomból, s térdre hullva könyörögtem, hogy maradjon el tőlem ez a családi átok; amikor futottam a jókedv vagy boldogság látványától, hogy elrejtőzzem egy magányos helyen és keserves órákat töltöttem azzal, hogy figyeljem a betegség növekedését, mely agyvelőmet sorvasztotta. Tudtam, hogy az őrület a véremben lappang, hogy benne van a csontomban és a velőmben; hogy közben egy egész nemzedék élt, melyet elkerült ez a pestis, s hogy én vagyok az első, akiben föl fog támadni. Tudtam, hogy ennek így kell lenni: hogy mindig is így volt és mindig így lesz; és ha társaságban félrebújtam a szoba valamelyik sarkába és láttam, hogy az emberek suttognak, kacsingatnak egymásra és a szemükkel felém vágnak, tudtam, hogy az őrültségre kárhoztatott emberről beszélnek; és megint elsompolyogtam, hogy magamban gunnyasszak.

Így tartott ez évekig; hosszú, nagyon hosszú évek voltak. Itt is hosszúak néha az éjszakák - nagyon hosszúak; de semmiségek ahhoz képest, hogy milyen nyughatatlan éjszakáim és milyen szörnyű álmaim voltak akkoriban. Az emléküktől is megfagy a vérem. Ravasz és csú­fon­dáros arcú, nagy, sötét alakok szorongtak a szoba sarkaiban, éjszaka ágyam fölé hajoltak és csalogattak az őrületbe. Halk szóval suttogták a fülembe, hogy a vén háznak padlója, amely­ben atyám atyja meghalt, saját vérétől mocskos, amelyet ő maga ontott ki, amikor tomboló őrültségében kezet emelt magára. Bedugtam a két fülemet ujjaimmal; de a szavuk úgy hasogatta az agyvelőmet, hogy a szoba is harsogott bele, s azt kiáltozták, hogy a nagyapám előtt való nemzedékben született ugyan az őrület, de az ő nagyapja éveken át a földhöz lán­col­va élt, mert különben darabokra tépte volna önmagát. Tudtam, hogy igazat mondanak - jól tudtam. Rájöttem már évekkel azelőtt, jóllehet rejtegetni próbálták előttem. Haha! Túljártam én az eszükön, még ha őrültnek tartottak is.

Végül aztán kitört rajtam is az őrültség, s én csodálkoztam, hogy hogyan retteghettem tőle valaha is. Most már járhattam emberek közé, s együtt kacaghattam és kurjogathattam a társaság színe-javával. Én tudtam, hogy őrült vagyok, de ők még csak nem is gyanították. Micsoda gyönyörűséget éreztem, ahányszor csak eszembe jutott, milyen szépen bolonddá tartom őket, amiért régebben ujjal mutogattak és szemükkel sandítottak rám, amikor még nem is voltam őrült, csak abban a félelemben éltem, hogy meg találok őrülni. És hogy kacagtam örömömben, valahányszor magamra maradtam s elgondoltam, hogy milyen jól őrzöm titkomat, s jó barátaim milyen hamar cserbenhagynának, ha megtudnák a valót. Föl szerettem volna ujjongani elragadtatásomban, amikor kettesben ebédeltem valami jó lármás cimborával és én elgondoltam, hogy halálra válna az arca, s hanyatt-homlok rohanna el, ha megtudná, hogy a mellette ülő és villogó, sima kését köszörülő kedves barátja őrült ember, akinek telje­sen megvan a hatalma és félig a szándéka is, hogy kését a szívébe mártsa. Ó, de vidám élet volt.

Kincsek ura lettem, özönével jött a pénz, fürödtem az élvezetekben, amelyeket jól őrzött titkom tudata megsokszorozott. Nagy birtokot örököltem. A törvény - maga az éles szemű törvény is - megtévedt, becsapódott; és a nagyperes vagyont egy őrült kezére adta. Hová tették vajon az eszüket a jó szemű, okos emberek? S hová tették ravaszságukat az ügyvédek, akik oly mohón szimatolgatják a semmisségi okokat? Az őrült valamennyiük eszén túljárt.

Volt pénzem. Hogy udvaroltak nekem! Pazarul szórtam a pénzt. Mennyire magasztaltak érte! A három büszke, fennhéjázó fivér hogy megalázkodott előttem! S az ősz hajú öreg apa is - mennyi tisztelet - mennyi hódolat - milyen odaadó barátság - egyenesen imádott! Az öregnek volt egy leánya, a három fivér húga - és mind az öten szegények voltak. Én gazdag voltam s mikor elvettem a leányt, mosolyt láttam játszadozni szegény hozzátartozóinak arcán, akik örültek a jól kifőzött tervnek s a gazdag zsákmánynak. Pedig nekem kellett volna mosolyog­nom! Mosolyognom! Tele torokból hahotáznom, hajamat tépnem és ordítozva fetrengenem a földön örömömben! Nem is álmodták, hogy egy őrülthöz adták feleségül a leányt.

De megálljunk. Ha tudták volna, megkímélik-e vajon tőle? A húguk boldogsága állt szemben a sógor aranyával. Könnyű pehely, melyet a levegőbe fúvok, a fényes lánchoz képest, mely a ruhámon csillog!

Egy dologban azonban csalódtam, minden ravaszságom mellett is. Ha nem vagyok őrült - bár mi őrültek elég éles eszűek vagyunk, csak néha megzavarodunk -, tudhattam volna, hogy a leány inkább kiterítve feküdt volna a koporsójában, semhogy irigyelt menyasszonyként be­vonul­jon pazar, fényes házamba. Tudhattam volna, hogy a szíve annál a fekete szemű fiúnál maradt, kinek a nevét egyszer nyugtalan álmában susogta; s tudhattam volna, hogy ősz, öreg atyja és nagyralátó bátyjai csak feláldozták őt nekem, hogy megszabadítsa őket a szegény­ségtől.

Semmiféle arcra vagy alakra nem tudok ma már visszaemlékezni, de azt tudom, hogy szép volt a leány. Tudom, hogy szép volt, mert holdvilágos éjszakákon, ha felriadok álmomból és körülöttem minden csöndes, látom őt, amint némán és mozdulatlanul áll cellám egyik sarkában; vékony, bágyatag alak, hosszú fekete hajjal, amely leomlik a vállára, túlvilági szél lebegteti, s a szeme rám szegeződik mereven, se nem mozdul, se le nem csukódik. Csitt! Szívemben megdermed minden csöpp vér, amikor ezt leírom - ez az ő alakja; arca nagyon sápadt, szeme üveges; de azért ráismerek. És ez a kísérteties alak - soha meg sem moccan; nem ráncolja a homlokát, nem vonja félre száját, mint a többiek, akik néha benépesítik ezt a helyet; nekem mégis úgy rémlik, hogy sokkal borzasztóbb, mint azok a hazajáró lelkek, amelyek hosszú évekkel azelőtt kísértgettek - azon frissiben kelt ki a sírjából; és szakasztott olyan, mint egy holttest.

Majdnem egy esztendeig láttam ezt az arcot egyre sápadtabbá válni; majdnem egy évig láttam titkos könnyeket peregni szomorú képén, és sohasem tudtam az okát. Végre mégis kitaláltam. Nem sokáig rejtegethették előttem. A leány sohasem szeretett engem, és én soha nem is hittem, hogy szeret; megvetette gazdagságomat, gyűlölte a pompát, amely körülvette őt - amire nem számítottam. Mást szeretett. Ez sohasem jutott eszembe. Különös érzések szálltak meg, és gondolataim valami titokzatos hatalom kényszere alatt szüntelenül keringtek-forogtak agyamban. Nem gyűlöltem a nőt, habár gyűlöltem a fiút, aki után még mindig sírt. Sajnáltam - igen, sajnáltam - nyomorúságos életéért, amelyre szívtelen és önző családja kárhoztatta. Tudtam, hogy napjai meg vannak számlálva, de az a gondolat, hogy a halála előtt még életet adhat egy szerencsétlen lénynek, aki arra lesz szánva, hogy az őrültséget átszármaztassa ivadékaira: ez a gondolat megérlelte szándékomat. Föltettem magamban, hogy megölöm.

Heteken át előbb méregre, aztán vízbefojtásra, aztán tűzhalálra gondoltam. Gyönyörű látvány lett volna a lángokban álló nagy ház, amint az őrült felesége hamuvá ég benne. S pompás tréfa lett volna nagy jutalmat kitűzni a gyújtogatóra és valami épeszű embert látni az akasztófán olyan bűntettért, amit sohasem követett el, s mindezt egy őrült furfangja miatt. Sokszor gon­doltam erre, de végül letettem róla. Ó, micsoda élvezet volt nap nap után a borotvát fenni, az éles pengét tapogatni s elgondolni, hogy milyen tátongó sebet nyitna ez a vékony villogó acél! Végül aztán a gonosz kísértetek, amelyek régebben oly sűrűn látogattak meg, fülembe súgták, hogy itt az ideje s kezembe nyomták a kinyitott borotvát. Jól megmarkoltam, szép csöndesen leszálltam az ágyról és alvó feleségem fölé hajoltam. Két keze az arcát takarta, én fölemeltem, mire önfeledten a keblére hanyatlottak. Bizonyosan sírt, mert az arca még nedves volt a könnyektől. Vonásai közönyösek, nyugodtak voltak; sőt amikor ránéztem, csöndes mosoly tűnt fel a halvány arcon. Kezemet gyöngéden a vállára tettem. Megborzongott, de mintha csak álmodott volna. Megint föléje hajoltam. Felsikoltott és felébredt.

Egy kézmozdulat és többé se szó, se hang nem szaladhatott volna ki a torkán. De megijedtem és visszahőköltem. Pillantása az enyémbe kapcsolódott. Nem tudom, hogy mire véljem, de szemei megfélemlítettek és bátorságomat szegték; megbénított a nézésük. Leszállt az ágyról, szeme szüntelenül és mereven rajtam függött. Reszkettem; a borotva a kezemben volt, de nem tudtam megmozdulni. Az ajtó felé tartott. Amikor a közelébe ért, megfordult és levette rólam a tekintetét. A varázs megtört. Odarohantam hozzá s megragadtam a karját. Hangosan sikoltozni kezdett és lerogyott a földre. Most küzdelem nélkül megölhettem volna; de már az egész ház talpon volt. Léptek zaját hallottam a lépcsőkön. A borotvát visszatettem rendes helyére, a fiókba, kinyitottam az ajtót és hangosan segítségért kiáltottam.

Bejöttek, fölemelték, ágyára fektették. Órák hosszat hevert eszméletlenül, és amikor vissza­költözött beléje az élet, amikor visszanyerte a látását, szavát, az esze megzavarodott és magánkívül dühöngeni, őrjöngeni kezdett.

Orvosokat hívtunk - nagyhírű embereket, akik könnyű hintókban, gyönyörű lovakkal és cifra cselédséggel robogtak házam elé. Heteken át ott ültek az ágya mellett. Nagy tanácskozásokat tartottak és halk, ünnepélyes hangon tárgyaltak a szomszéd szobában. Egyikük, a legkitűnőbb és legünnepeltebb orvos valamennyi között, félrevont s miután figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbra, azt mondta nekem - nekem, az őrültnek! -, hogy a feleségem megőrült. Szorosan mellettem állt egy nyitott ablakban, pillantása az arcomon függött, keze a karomon nyugodott. Egyetlen lökéssel letaszíthattam volna az utcára. Igazán remek mulatság lett volna, ha megteszem. De titkom forgott a kockán, úgyhogy nem bántottam. Pár nappal utóbb azt mondták, hogy őrizet alá kell helyeznem a feleségemet; hogy gondoskodjam számára ápolóról. - Nekem! Nekem kell ápolóról gondoskodnom számára! Kimentem a mezőkre, ahol senki sem hallhatott, s úgy hahotáztam, hogy a levegő is zengett tőle.

Másnap meghalt. Az ősz öreg ember ment a koporsója után, és a büszke fivérek egy könnyet hullattak testvérhúguk kihűlt testére, akinek szenvedéseit, amíg élt, oly érzéketlenül nézték, mintha idegeik vasból lettek volna. Mindez csak táplálta titkos örömömet s mialatt hazafelé hajtattunk, fehér zsebkendőm mögött, melyet arcom elé tartottam, úgy kacagtam, hogy a könny is kicsordult szememből.

De noha tervemet végrehajtottam s megöltem őt, nyughatatlan és zavart voltam és éreztem, hogy titkom hamarosan ki fog pattanni. Ha egyedül voltam, nem tudtam leplezni szilaj örömömet és jókedvemet, amely forrt bennem, amelytől otthon ugrándoztam, táncoltam, tapsikoltam, forogtam és hangosan ujjongtam a szobámban. Ha kisétáltam és láttam a nyüzsgő tömeget az utcán tolongani, vagy a színházban, amikor hallgattam a zeneszót és néztem a táncoló alakokat, őrült vágy fogott el, hogy közéjük tudtam volna rohanni, kiszaggatni egyenként minden tagjukat és üvölteni tomboló örömömben. De csak a fogamat csikorgattam, toporzékoltam a padlón és éles körmeimet a tenyerembe vájtam. Türtőztettem magam, s nem tudta meg senki fia, hogy őrült vagyok.

Emlékszem rá, jóllehet már az utolsó dolgok közül való, amelyekre emlékszem, mert most már a valóságot összekeverem az álommal, s annyi a dolgom és folyton sürgetnek, nincs időm rá, hogy szétbontsam a kettőt abból a különös kuszaságból, amelyben össze vannak gabalyítva - emlékszem rá, hogy végül is miképpen árultam el magamat. Hahaha! Úgy rémlik, mintha most is látnám eliszonyodott tekintetüket és érezném, hogy milyen könnyű szívvel taszítottam el őket; összeszorított öklömmel belevágtam sápadt arcukba, aztán elrohantam, mint a szél­vész, s ők hiába kiáltoztak utánam. Egy óriás ereje költözik belém, amikor erre vissza­gon­dolok. - Íme... nézzétek, hogy ez a vasrács hogyan hajladozik, amikor dühömben megmar­kolom. Eltörhetném, akár egy vesszőt, csakhogy hosszú folyosók vannak itt, tömérdek ajtóval - nem hiszem, hogy megtalálnám a kivezető utat, és ha rá is találnék, tudom, hogy odalent nagy vaskapuk vannak, melyeket mindig bezárva és elreteszelve tartanak. Tudják, hogy milyen fortélyos őrült voltam s büszkék rá, hogy most itt vagyok és mutogathatnak.

Hogyan is volt csak? - Igen, oda voltam hazulról. Késő éjszaka volt, amikor hazatértem s ott találtam a három büszke fivér közül a legbüszkébbet - várt rám, amint mondta, fontos, hivatalos ügyben. Nagyon jól emlékszem. Gyűlöltem ezt az embert, az őrültek minden gyűlö­letével. Sokszor, nagyon sokszor éreztem az ujjaim sóvárgását, hogy szétmarcangoljam. Megmondták, hogy odafönt van. Felrohantam a lépcsőn. Beszélni akart velem. Kiküldtem a cselédséget. Késő éjszakára járt az idő, és mi kettesben maradtunk - először életünkben.

Eleinte óvakodtam az arcába nézni, mert tudtam azt, amiről neki sejtelme se volt - és magam­ban ujjongtam ezen -, tudtam, hogy az őrültség lángja már ott lobog vadul a két szememben. Szótlanul ültünk néhány percig. Végre ő megszólalt. Korhely életmódom, különös megjegyzéseim, amikor a húga még alighogy meghalt, sértik a halott emlékét. Összevetve számos körülményt, amely eleinte kikerülte figyelmét, azt kell hinnie, hogy nem bántam jól vele. Tudni óhajtja, igaz-e az a föltevése, hogy én foltot akarok ejteni húga emlékén és a családja becsületén. Tiszti egyenruhájának tartozik azzal, hogy magyarázatot kérjen.

Ennek az embernek tiszti rangja volt a hadseregben - tiszti rangja, amelyet az én pénzemen és testvérhúgának a boldogságán vásárolt! Ez az ember volt a főkolompos az összeesküvésben, hogy lépre csaljanak, s megkaparintsák vagyonomat. Ez az ember volt a főmozgatója annak, hogy a húgát feleségül kényszerítsék hozzám, pedig tudta jól, hogy a leány annak az éretlen fiúnak adta a szívét. Egyenruhájának tartozik ezzel! Gyalázatának egyenruhája! Pillantásom az arcára tévedt - akaratlanul is -, de nem szóltam egy szót sem.

Láttam, hogy a tekintetemre milyen hirtelen megváltozott az egész ember. Bátor legény volt, de minden vér eltűnt az arcából és hátrálni kezdett székestül. Én meg közelebb toltam hozzá a székemet; és amikor kacagni kezdtem - nagyon jókedvű voltam -, láttam, hogy megborzong. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a téboly. Nagyon félt tőlem.

- Ön nagyon szerette a húgát, amíg élt - mondtam -, nagyon szerette, ugyebár?

Nyugtalanul nézelődött jobbra-balra s észrevettem, hogy megmarkolja a szék támláját: de nem szólt semmit.

- Nyomorult! - mondtam. - Kiismertem önt; rájöttem pokoli tervére, melyet ellenem szőtt; tudom, hogy a húga mást szeretett, amikor erőszakkal hozzám kényszerítették. Tudom... tudom jól.

Hirtelen felugrott, megragadta a székét és rám szólt, hogy lépjek hátrább, mert én azon igyekeztem, hogy beszéd közben óvatosan egyre közelebb férkőzzek hozzá.

Már inkább ordítoztam, mint beszéltem, mert örvénylő szenvedélyek háborgását éreztem az ereimben és a régi gonosz kísértetek sugdolózva bujtogattak, hogy tépjem ki a szívét.

- Ördög és pokol - kiáltottam felugorva, és nekirohantam -, megöltem a feleségemet. Őrült vagyok. Leteperlek. Vért, vért! Vért akarok látni!

Egyetlen mozdulattal félreütöttem a széket, amelyet rémületében hozzám akart vágni, elkaptam a derekát és egy nagy, tompa zuhanással mind a ketten a földön hemperegtünk.

Nagyszerű verekedés volt; mert nagy, erős ember volt és az életéért viaskodott; én pedig, a hatalmas erejű őrült, a vérére szomjaztam. Tudtam, hogy nincs erő, mely az enyémmel mér­kőz­hetnék, és igazam volt. Megint igazam volt, noha én voltam az őrült. Az ellenállása egyre jobban gyengült. Mellére térdepeltem és két kezemmel jól megmarkoltam izmos nyakát. Az arca lilára vált; szemei kifordultak üregükből és kilógó nyelve mintha csúfolódni akart volna velem. Egyre erősebben szorítottam a torkát.

Egyszerre az ajtó nagy recsegéssel kinyílt, egész tömeg ember tódult be a szobába és zajosan biztatgatták egymást, hogy le kell fogni az őrültet.

Kiderült a titkom és most már csak a szabadulásért és a szabadságért kellett harcolnom. Még mielőtt hozzám nyúlhatott volna valaki, talpon termettem, támadóim közé fúrtam magam és erős karral utat törtem, mintha csak bárd lett volna a kezemben, amellyel mindenkit leütöttem, aki utamat állta. Elértem az ajtót, átvetettem magam a lépcső korlátján és egy szempillantás alatt az utcán voltam.

Futottam nyílegyenesen, inamszakadtából, senki sem mert feltartóztatni. Hallottam az üldözők dobogását és megkettőztem lépteimet. A távolsággal egyre jobban gyöngült mögöttem a lábdobogásuk, s végül egészen elhalt. De én csak futottam tovább, árkon, bokron, nádon, berken keresztül, szilaj ordítással, amelyet átvettek azok a kísérteties lények, amelyek körül­özönlöttek és úgy visszhangozták saját kiáltozásomat, hogy harsogott tőle a levegő. Démonok ragadtak karjukba, melyek tovább iramodtak a széllel és minden töltést és kerítést elsodortak maguk előtt, s olyan erővel és olyan sebesen forogtak-keringtek, örvénylettek velem, hogy elszédült tőle a fejem, míg végül egy erélyes lökéssel letaszítottak maguk mellől, s én lezuhantam a földre. Amikor föleszméltem, itt találtam magamat - itt, ebben a díszes cellában, ahová ritkán téved napsugár, s a hold sugarai is csak azért lopóznak be, hogy jobban kiemeljék a körülöttem imbolygó fekete árnyékokat és azt a szótlan alakot, aki most is ott áll a régi zugban. Ha ébren fekszem, néha különös sikoltásokat hallok a nagy épület különböző részeiből. Hogy mit jelentenek, azt nem tudom, de sohasem az a sápadt alak sikoltozik, sőt ügyet sem vet az egészre. Mert kora alkonyattól kora hajnalig csak mozdulatlanul áll ugyan­azon a helyen, hallgatja vasbilincsem muzsikáját és nézi fetrengésemet a szalmazsákon.”

A kézirat végén más vonásokkal a következő jegyzet állt:

(A szerencsétlen ember, akinek megtébolyodása a föntebbiekben van elbeszélve, szomorú példáját mutatja, hogy milyen kárhozatos következményekkel jár, ha fiatalemberek vissza­élnek az erejükkel, és addig folytatják kicsapongásaikat, amíg a következményeket többé már nem lehet orvosolni. Ifjúkori meggondolatlan kicsapongásai, korhelykedései, dorbézolásai következtében hagymázba esett és elmebaj tört ki rajta. Ebben az állapotában egy ismert orvosi elmélet alapján, melyet némelyek határozottan fenntartanak, mások viszont éppoly határozottan elvetnek, az a különös rögeszméje támadt, hogy családjában örökletes betegség az őrültség. Ettől eleinte búskomorság fogta el, amely idővel nagyfokú elmezavarrá súlyos­bodott, és végül dühöngő őrültséggé fejlődött. Minden jel arra vall, hogy az események, amelyeket részletesen leírt, valóban megtörténtek, ha megbomlott képzelete eltorzítva adja is vissza őket. Akik ismerték kora fiatalságának bűneit, csak azon csodálkoznak, hogy szenve­délyei, miután elszabadultak az értelem pórázáról, nem ragadták őt még sokkal borzasztóbb tettekre.)

A gyertya már tövig égett a tartóban, amikor Pickwick úr az öreg lelkész kéziratának a végére jutott; és amikor a gyertya hirtelen kilobbant, minden elöljáró figyelmeztető hunyorgás nélkül, felindult lelkiállapotában Pickwick úr szörnyen megijedt. Sietve ledobálta magáról azt a kevés ruhát, amelyet magára szedett, mikor nyugtalanul fölkelt az ágyából - s miután még egyszer félve körülnézett a szobában, villámgyorsan bebújt a paplan alá és csakhamar elaludt.

A nap ragyogó fénnyel tűzött be a szobába, és már jó későre járt az idő, mikor Pickwick úr felébredt. A sötét árnyékokkal együtt, melyek elsötétítették volt a tájat, tovaszállt lehangolt­sága is, amely éjszaka ránehezedett. Derekas reggeli után a négy úriember útnak indult Gravesend felé, egy legény pedig vitte utánuk a deszkaládába csomagolt követ. Egy óra tájban megérkeztek a városba (poggyászukat már Rochesterből előreküldték Londonba), és minthogy szerencsére a postakocsin még kaptak külső helyeket, már aznap délután jókedvben és jó egészségben megérkeztek Londonba.

A következő három-négy napot az eatanswilli kerületbe való utazás előkészületeivel töltötték. De minthogy e fontos vállalkozásra vonatkozó mindennemű utalás külön fejezetbe tartozik, a jelen fejezet hátralevő néhány sorát annak szenteljük, hogy minél tömörebben beszámoljunk a régiségtani felfedezés történetéről.

A klub jegyzőkönyveiből kiviláglik, hogy megérkezésük után való este, egy ünnepélyes köz­gyűlésen Pickwick úr felolvasást tartott nagy felfedezéséről, és a felirat jelentését illetően különböző tudós és elmés magyarázatokba bocsátkozott. Kiviláglik továbbá, hogy egy hozzáértő művész pontos és hű rajzot készített a ritkaságról, s a rajzot kőbe metszették és megmutatták a Királyi Régiségtani Társaságnak és más tudományos testületeknek - kiviláglik továbbá, hogy a kérdés körül nagy tudományos vita támadt, mely töméntelen irigységet és bosszúságot kavart föl, és hogy Pickwick úr maga is írt egy tanulmányt, amely nagyon sűrű nyomással kilencvenhat lapra terjedt és huszonhétféle megfejtését adta a feliratnak. Három öregúr mindenéből kitagadta a legidősebb fiát, amiért ezek kételkedni mertek a kődarab régi mivoltában - egy lelkes régiségbúvár fiatalon elvetette magától az életet, kétségbeesésében, hogy a fölírást nem tudta megfejteni. Kitűnik továbbá, hogy Pickwick urat ezért a nagy felfedezésért tizenhét hazai és külföldi társaság megválasztotta tiszteletbeli tagjává; s hogy a tizenhét társaság közül egyik sem tudta, mitévő legyen a fölfedezéssel; de hogy mind a tizenhét megegyezett arra nézve, hogy a dolog roppant nagy jelentőségű.

Igaz, hogy Blotton úr - és ezt a nevet sújtsák örökös megvetésükkel mindazok, akik tisztelik a titokzatos és fenséges tudományt -, igen, Blotton úr, a köznapi lelkek jellemző bizalmatlan­sá­gával és szőrszálhasogatásával a dolognak egy éppoly lekicsinylő, mint nevetséges magyará­zatát igyekezett adni. Blotton úr ugyanis azzal az aljas szándékkal, hogy elhomályosítsa a halhatatlan Pickwick név ragyogását, fogta magát és személyesen elutazott Cobhambe, s visszatérte után a klubban történt egyik felszólalása alkalmával gúnyosan megjegyezte, hogy járt annál az embernél, akitől a követ vásárolták; ez az ember a kőről azt állította, hogy régi, de a felírás régiségét határozottan tagadta - már csak azért is, mert úgy mondta, hogy ő maga véste rá durván egy ráérő órájában, és hogy a betűkkel se többet, se kevesebbet nem akart mondani, mint egyszerűen annyit, hogy: - Bill Stumps határköve - és hogy Stumps úr nem lévén jártas a fogalmazás mesterségében, és inkább a szavak kiejtése szerint igazodván, semmint a helyesírás szigorú szabályai szerint, keresztnevéből a második “L”-et kifelejtette.

A Pickwick Klub (miként egy ilyen felvilágosult társaságtól el is lehetett várni) ezt a kijelentést méltó megvetéssel fogadta, a felfuvalkodott és neveletlen Blottont kigolyózta, s a bizalma és elismerése jeléül egy aranykeretű szemüveget szavazott meg Pickwick úrnak; Pickwick úr pedig viszonzásul megfestette saját arcképét és kifüggesztette a klub helyisé­geiben.

Blotton urat ugyan kigolyózták, de nem tudták legyőzni. Ő is kiadott egy kis tanulmány­kötetet, mely a tizenhét hazai és külföldi tudományos társaságnak szólt, s amelyben a már előbb kifejtett nézeteit ismételte és eléggé érthetően fejezte ki abbeli véleményét, hogy nevezett tizenhét tudományos társaságot megannyi csaló bandának tartja. Erre persze nagy erővel tört ki a tizenhét hazai és külföldi társaság fölháborodása, egy csomó új tanulmánykötet jelent meg, a külföldi tudományos társaságok levelezésbe léptek a hazai tudományos társasá­gokkal; hazai tudományos társaságok angol nyelvre fordították a külföldi tudományos társa­ságok értekezéseit, a külföldi tudományos társaságok mindenféle nyelvre lefordították a hazai társaságok tanulmányköteteit; és így indult meg az a híres tudományos háború, melyet a Pickwick-vita néven ismert az egész világ.

De a Pickwick úr dicsősége ellen intézett aljas merénylet visszafelé sült el, s a rágalom szerzőjét sújtotta. A tizenhét tudományos társaság egyhangúlag tudatlan és tolakodó kontárnak jelentette ki az önhitt Blottont és rögtön hozzáláttak, hogy még több tanulmányt gyártsanak, mint annak előtte. A kő pedig megvan mind a mai napig, mint Pickwick úr nagyságának megfejthetetlen hirdetője és ellenségei törpeségének maradandó emlékjele.