Charles dickens a pickwick klub

HETEDIK FEJEZET

Winkle úr ahelyett, hogy a galambra célozna és a varjút lőné le,
varjúra lő és a galambot sebzi meg. A Dingley Dell Krikett Klub
All-Muggleton ellen játszik, All-Muggleton viszont Dingley Dell
költségére vacsorázik; s egyéb érdekes és tanulságos dolgok

Viszontagságos utazásuk fáradalmai, vagy talán a lelkész elbeszélésének álomba ringató hatása olyan erős befolyást gyakorolt Pickwick úr alvószerveire, hogy miután felkísérték kényelmes szobájába, öt percen belül jóízű, mély álomba merült és csak arra ébredt fel, hogy a reggeli nap már szemrehányóan besüt hozzá. Pickwick úr nem volt álomszuszék; máris kiugrott a függönyös ágyból, mint egy szilaj harcos a sátrából.

- De gyönyörű is a vidék - sóhajtott fel a lelkes férfiú, ahogy kinyitotta a rácsos ablakát. - Hogyan is tud a városban élni, örökké csak téglák, háztetők, kőfalak közt tengődni, aki egyszer életében gyönyörködhetett egy ilyen tájban? Hogyan is lehet olyan helyen lakni, ahol nincsenek kakasok, csak szélkakasok, ahol nincsen aratás, csak egy csomó kőrakás, ahol nincsenek virágos rétek, csak a ködös, füstös levegő, amit beszívni is vétek? Hogyan is tengetheti az életét az ember ilyen helyeken? Hát el lehet ezt viselni egyáltalán, kérdem én?

Pickwick úr, miután még egy sereg hasonló költői keresztkérdést tett fel a semminek, a legjelesebb elődjei nyomán, alaposan részletezve a dolgot, végül kidugta a fejét a rács közt és szétnézett a tájon.

A szobája ablakából is érezni lehetett a szénaboglyák tömény, édes illatát; az ablaka alatti kis virágoskert százféle illatszere megszagosította a levegőt; a sötétzöld mezők csak úgy csillog­tak, mert a reggeli harmat még ott rezgett minden kis fűszálon, minden remegő levélkén; a madarak pedig úgy énekeltek, mintha ezekből a fényes kis harmatcsöppekből merítettek volna ihletet a dalhoz. Pickwick úr, a gyönyörűségtől elbűvölve, ábrándozásba merült.

- Halló! - kiáltotta valaki.

Pickwick úr felocsúdott álmodozásából; jobbra nézett, de nem látott ott senkit; balra nézett, s a szeme elkalandozott egészen a láthatárig; felbámult az égre, de úgy látszik, nem onnét szólították; aztán végre azt tette, amit minden közönséges elme rögtön tett volna - tudniillik lenézett a kertbe és meg is pillantotta ott Wardle urat.

- Jó reggelt! - köszönt rá a jó kedélyű öregúr, aki maga is izgatottnak látszott, tele volt boldog várakozással. - Gyönyörű időnk van, ugye? Örülök, hogy már ilyen korán felkelt. Siessen az öltözködéssel, aztán jöjjön le. Majd itt megvárom.

Pickwick urat kétszer sem kellett biztatni. Tíz perc alatt befejezte az öltözködését, s máris lent volt az öregúrnál.

- Jó reggelt! - mondta Pickwick úr is. - Mire készülődnek? - kérdezte, látván, hogy házi­gazdájuk egy puskával van felfegyverkezve, egy másik puska pedig ott hever a fűben.

- Ó - felelte az öregúr -, csak kimegyünk a barátjával együtt egy kicsit varjászni, reggeli előtt. Nagy vadász a barátja, ugye, jó lövő?

- Azt állítja magáról, hogy remek céllövő - mondta Pickwick úr -, én azonban még soha nem láttam őt célba lőni.

- No hát, csak jönne már - mondta a házigazdájuk. - Joe, Joe!

A hájas fiú, aki a szép reggel vérpezsdítő hatására nem aludt egészen, csak háromnegyed részben, felbukkant valamelyik ajtóban.

- Eredj, Joe, szólj annak az úrnak, mondd meg neki, hogy jöjjön le, a varjúsoron várjuk őt Pickwick úrral együtt. Majd mutasd meg neki az utat, érted?

A fiú felment, hogy eleget tegyen ennek a megbízatásnak; a házigazda pedig elindult kifelé a kertből, vállára akasztva mind a két puskát, mint egy új Robinson Crusoe, Pickwick úrral a nyomában.

- Helyben vagyunk - mondta az öregúr, miután néhány percnyi gyaloglás után megérkeztek egy fasorba. Egyébként ezt fölösleges is volt mondania; a mit sem sejtő varjak szakadatlan károgása úgyis elárulta, hogy hol járnak.

Az öregúr az egyik puskát lerakta a földre, a másikat pedig megtöltötte.

- No, megjöttek - mondta Pickwick úr.

Csakugyan, máris feltűnt a közelükben Tupman úr, Snodgrass úr és Winkle úr körvonala. A hájas fiú, nem lévén biztos benne, hogy melyik urat is kell hívnia, rendkívüli bölcsességgel úgy oldotta meg a kérdést, hogy lehívta mind a hármukat, nehogy tévedés történjék.

- Jöjjön, jöjjön - kiáltott rá a házigazda Winkle úrra. - Egy ilyen vérbeli vadászembernek már rég talpon kéne lennie, még ha csak ilyen apróságról van is szó, mint ez a néhány varjú.

Winkle úr kényszeredett mosollyal válaszolt csupán, aztán felemelte a másik puskát, olyan arckifejezéssel, amilyent csak egy képzeletbeli varjútól várhatnánk el, amelyik éppen érzi közeledni erőszakos halála óráját. Lehetséges, hogy így fest a vérbeli vadászember tettre kész arckifejezése, mindenesetre feltűnően hasonlított egy elkeseredett ábrázathoz.

Az öregúr intett; aztán két toprongyos gyerek, akik az ifjú Lambert vezetésével jelentek meg a színen, nyomban elkezdett mászni felfelé egy-egy fára.

- Mit csinálnak ezek a kölykök? - kérdezte Pickwick úr ijedten. Hirtelen egészen megrémült; az a gyanúja támadt ugyanis, hogy a mezőgazdaság rossz helyzete, amelyről annyit hallott már beszélni, esetleg arra kényszeríti ezeket a kis parasztgyerekeket, hogy céltáblául szolgáljanak a gyakorlatlan vadászoknak, és ilyen bizonytalan és kockázatos módon keressék meg a kenye­rüket.

- Csak segítenek megkezdeni a vadászatot - felelte Wardle úr nevetve.

- Mit csinálnak? - kérdezte Pickwick úr.

- Ej, hát felriasztják a varjakat - mondta a házigazdájuk.

- Ó, hát csak erről van szó?

- Csak erről. Most már megnyugodott?

- Meg, meg.

- Akkor jól van. Kezdjem én?

- Parancsoljon - mondta Winkle úr, boldogan, hogy ezzel is időt nyert.

- Álljanak hát félre. No, kezdjük.

Az egyik fiú ordibálni kezdett és megrázta azt az ágat, amelyiken egy varjúfészek volt. Zajos károgással repült fel egy csomó fiatal varjú, körülnézni, hogy voltaképpen mi történt. Az öregúr feleletként közéjük durrantott. Egy varjú leesett, a többi elrepült.

- Szedd fel, Joe - mondta az öregúr.

A hájas fiú ábrázata széles mosolyra húzódott, ahogy elindult a zsákmányért. Képzeletében szinte már látta is a pompás varjúpástétomot. Nevetve érkezett vissza a madárral - jó kövér varjú volt.

- No, Winkle úr - mondta a házigazdájuk, újra megtöltve a puskáját -, most magán a sor.

Winkle úr előrelépett és vállához emelte a puskáját. Pickwick úr és a barátai önkéntelenül is behúzták a nyakukat, nehogy kárt tegyen bennük a varjak sűrű potyogása, mert biztosra vették, hogy Winkle úr iszonyatos lövésének ez lesz a következménye. Feszült csönd - egy kiáltás - szárnyak csattogása -, majd egy halk kattanás hallatszott.

- Hé! - kiáltott fel az öregúr.

- Nem sült el? - kérdezte Pickwick úr.

- Csütörtököt mondott - felelte Winkle úr. Nagyon sápadtnak látszott: bizonyára a csaló­dott­ságtól.

- Érthetetlen - dünnyögte az öregúr, és kezébe vette a puskát. - Még soha nem mondott csütörtököt egyik puskám sem. De nini! Sehol sem látom a gyutacsot.

- A kutyafáját neki! - mondta Winkle úr. - Bizistók, megfeledkeztem a gyutacsról.

A jelentéktelen kis hibát hamar helyrehozták. Pickwick úr újra fedezékbe vonult. Winkle úr hősies és elszánt arckifejezéssel előrelépett; Tupman úr pedig kikukucskált az egyik fa mögül. A gyerek kiabálni kezdett; négy varjú felrepült. Winkle úr lőtt. Valaki jajgatni kezdett - de nem varjú, hanem ember -, fájdalmas jajszóval. Tupman úr számos ártatlan madár életét mentette meg azáltal, hogy a sörét java részét felfogta a bal karjába.

Lehetetlenség leírni azt a riadalmat, ami ezek után támadt. Lehetetlenség hűségesen ecsetelni, hogy Pickwick úr első felháborodásában miként nevezte “nyomorult”-nak Winkle urat, hogy Tupman úr miként feküdt elnyúlva a földön; hogy Winkle úr hogyan térdelt mellette halálra váltan; hogy Tupman úr félig eszméletlenül miként motyogott egy bizonyos női keresztnevet, hogyan nyitotta fel előbb az egyik szemét, aztán a másikat, s végül hogyan hanyatlott vissza, ismét lehunyva mind a két szemét; mindezt éppen olyan nehéz volna részletesen elmondani, mint azt, hogy a szerencsétlen ember hogyan tért magához apránként, hogyan kötözték be a karját zsebkendőkkel és hogyan vitték őt haza lassú léptekkel, a karjukon, aggódó barátai.

Lassan közeledtek a házhoz. A hölgyek kint voltak a kerti kapunál, várták őket reggelire. A hajadon nagynéni alakja is feltűnt; mosolygott feléjük és integetett, hogy siessenek. Nyilván­valóan fogalma sem volt róla, hogy mi történt. Szegény feje! Bizony, sokszor valóságos áldás a gyanútlanság.

Egyre közelebb értek a kapuhoz.

- Ejnye, mi történt a kis öregúrral? - kérdezte Isabel Wardle.

A vénkisasszony nagynéni ügyet sem vetett erre a megjegyzésre; azt hitte, Pickwick úrról van szó. Az ő szemében Tracy Tupman viruló fiatalember volt; kicsinyítő lencsén át nézte Tupman úr éveinek számát.

- Ne ijedjetek meg - szólt oda nekik az öreg házigazda, aki attól tartott, hogy a lányai meg­rémülnek majd. A kis vadásztársaság olyan szorosan körülvette Tupman urat, hogy a hölgyek egyelőre még nem tudták kivenni, miféle baleset történt.

- Ne ijedjetek meg - mondta Wardle úr.

- Mi baj van? Mi történt? - sikoltozták a hölgyek.

- Tupman urat egy kis baleset érte; mindössze ez történt.

A hajadon nagynéni egy velőtrázó sikoltást hallatott, aztán tébolyodott nevetésben tört ki, és unokahúga karjaiba hanyatlott.

- Öntsetek egy kis hideg vizet a nyakába - mondta az öregúr.

- Nem kell, nem kell - motyogta a vénkisasszony nagynéni -, már jobban vagyok. Bella, Emily... orvost! Sebészt! Megsebesült?... Meghalt?... Megha... megha... ha... hahaha!

S azzal a nagynénire rájött a második számú görcsös nevetési rohama, hisztérikusan hahotá­zott, közben-közben sikoltozva nagyokat.

- Nyugodjék meg, asszonyom - mondta Tupman úr, akit úgyszólván könnyekig meghatott ez a szívből jövő részvét. - Édes, drága asszonyom, könyörgök, nyugodjék meg.

- Az ő hangját hallom! - kiáltott fel a hajadon nagynéni; s máris kezdtek rajta mutatkozni egy harmadik számú roham tünetei.

- Ne nyugtalankodjék miattam, esedezem, édes, drága asszonyom - igyekezett őt csitítani Tupman úr. - Egészen jelentéktelen a sérülésem, higgye el nekem.

- Hát nem halt meg! - kiáltott fel az izgatott hölgy. - Ugye, nem halt meg? Mondja, mondja, hogy nem halt meg!

- Ne beszélj bolondságokat, Rachael - vágott közbe Wardle úr, kissé talán nyersebb hangon, mint ahogyan a regényes jelenethez illett. - Mi a fenét érsz vele, ha azt mondja, hogy nem halt meg?

- Nem, nem haltam meg - mondta Tupman úr. - Nincs is szükségem senkinek a segítségére, csak az önére, Rachael kisasszony. Engedje meg, hogy a karjára támaszkodjam. - Aztán suttogva hozzátette: - Ó, Rachael kisasszony!

Az izgatott hölgy odalépett Tupman úrhoz és a karját nyújtotta neki. Besétáltak a kis ebéd­lőbe. Tracy Tupman gyöngéden az ajkához emelte Rachael kisasszony kezét, aztán lehuppant a díványra.

- Rosszul érzi magát? - kérdezte Rachael nyugtalanul.

- Nem, nem - felelte Tupman úr. - Semmi az egész. Mindjárt jobban leszek. - S azzal behunyta a szemét.

- Alszik - suttogta a hajadon nagynéni maga elé. (Tupman úr látószervei már vagy húsz másod­perce be voltak hunyva.) Édes... drága... Tupman úr!

Tupman úr hirtelen felpattant.

- Ó, mondja ezt még egyszer! - kiáltotta. Rachael megdöbbent.

- Ó, csak talán nem hallotta meg, amit suttogtam? - kérdezte pironkodva.

- De igen! Meghallottam! - felelte Tupman úr. - Mondja el még egyszer. Ha azt akarja, hogy meggyógyuljak, akkor mondja el még egyszer.

- Pszt! - suttogta Rachael kisasszony. - Jön a bátyám.

Tracy Tupman úr visszafeküdt a díványra; aztán belépett a szobába Wardle úr, egy orvos kíséretében.

A sebész megvizsgálta Tupman úr karját, bekötözte és kijelentette, hogy nagyon könnyű kis sérülés; s miután a társaság nyugtalansága ilyen módon lecsillapodott, most már komolyan nekiláttak, hogy lecsillapítsák az éhségüket is. Az arcok megint vidámra váltak. Egyedül Pickwick úr maradt szótlan és komoly. Bizalmatlanság és kétkedés volt az arcára írva. A kora reggeli események nyomán megrendült a bizalma Winkle úrban - erősen megrendült.

- Szokott krikettezni? Tud krikettezni? - fordult Wardle úr a nagy vadászhoz.

Winkle úr máskor feltétlenül igennel válaszolt volna erre a kérdésre. Most azonban érezte a helyzet kényességét és szerényen azt felelte, hogy nem.

- Ön szokott krikettezni, Wardle úr? - kérdezte Snodgrass úr.

- Valaha sokat játszottam - felelte a házigazda -, de már abbahagytam. Tagja vagyok a helybeli krikettklubnak, de ma már nem játszom.

- Úgy hallom - jegyezte meg Pickwick úr -, hogy éppen ma van a nagy mérkőzés napja, nem?

- Igen, ma lesz - mondta a házigazda. - Persze, biztosan szeretnék látni a meccset, ugye?

- Én, kérem - felelte Pickwick úr -, én, kérem, örömmel nézek végig mindenféle sportot, amely nem jár kockázatokkal és ahol ügyetlen fráterek nem veszélyeztethetik mafla próbálkozásaikkal embertársaik életét.

Pickwick úr elhallgatott egy pillanatra és szigorúan ránézett Winkle úrra, aki lesütötte a szemét, nem állta az elnök átható tekintetét. A nagy ember végre levette róla a pillantását és megkérdezte:

- De itthagyhatjuk vajon sebesült barátunkat? Rábízhatjuk őt a hölgyek gondjaira?

- Jobb kezekre nem is bízhatnának - mondta Tupman úr.

- Az már igaz - mondta Snodgrass úr.

Ennélfogva megegyeztek abban, hogy Tupman urat otthon hagyják, rábízzák őt a nőkre; a társaság többi része pedig, Wardle úr vezetésével, kirándul a krikettpályára, megnézni a nagy erőpróbát, amely egész Muggletont felrázta tespedtségéből és Dingley Dellt is lázas izgalomba hozta.

Csak két mérföldet kellett megtenniük, s minthogy az útjuk lombok alatt, kies ösvényeken vezetett, s a beszélgetésük is erre a gyönyörű tájra terelődött, amely minden oldalról körülvette őket, Pickwick úr szinte sajnálta, hogy annyira siettek, amikor egyszerre ott találta magát Muggleton város főutcáján.

Mindenki nagyon jól tudja, akiben csak lobog egy kis földrajzi tehetség, hogy Muggleton rendezett tanácsú város; van polgármestere, vannak elöljárói, vannak tanácstagjai; s azt is nagyon jól tudja mindenki, vagy legalábbis megtanulhatja - ámbár már eddig is tudnia illett volna -, megtanulhatja, ha átolvassa a polgármester szónoklatait a tanácshoz vagy a tanács­tagok átiratait a polgármesterhez, vagy mindkettejük átiratait a törvényhatósági bizottsághoz, vagy mindhármójukét a parlamenthez -, hogy Muggleton ősi és hazafias város, buzgó hirde­tője a kereszténység erkölcsi alapelveinek, s egyben kitartóan ragaszkodik a kereskedelmi jogaihoz; minek bizonyságául a polgármester, a városi tanács és egyéb muggletoni lakosok az idők folyamán nem kevesebb, mint ezernégyszázhúsz kérvényt nyújtottak be, tiltakozva a külföldön űzött néger rabszolgakereskedelem ellen, s ugyanannyi alkalommal tiltakoztak a hazai gyáripar munkáltató módszereibe való mindennemű beavatkozás ellen is; hatvannyolc petícióban helyeselték az egyházi javadalmak adás-vételét és nyolcvanhat beadványban kérték a vasárnapi utcai kereskedelem eltörlését.

Pickwick úr tehát ott állt a nevezetes város főutcáján és kíváncsian nézett szét maga körül; jóakaratú érdeklődés látszott az arcán. Egy nagy, négyszögletű piactér volt itt, a hetivásárok számára; a piactér közepén állt a fogadó. Nagy épület volt ez, a homlokzatán díszelgett a cégére; ezen a cégtáblán egy olyan tárgy volt látható, amely igen gyakori a művészetben, noha a természetben elég ritkán lelhető fel - tudniillik egy kék oroszlán, aki három lábát a levegőbe emelte, s a negyedik mancsának középső körömhegyén egyensúlyozta magát ügyesen. A piac­téren látható volt még egy árverési terem és egy tűzkárbiztosító irodája, egy gabona­kereskedés, egy szövet- és vászonüzlet, egy nyerges és szíjgyártó, egy szeszfőző, egy fűszeres és egy cipősbolt kirakata - ez utóbbiban egyébként kalapok, főkötők, mindennemű ruházati cikkek, esernyők és hasznos tudnivalókról szóló könyvek is kaphatók voltak. Volt itt egy vöröstéglás ház, kis, kövezett előtérrel - erről rögtön tudhatta mindenki, hogy ez az ügyvéd háza; aztán volt egy másik vöröstéglás ház, velencei zsalukkal meg egy nagy réztáblával a kapu alatt - erről is könnyűszerrel leolvashatta az ember, hogy itt lakik a doktor. Egy-két gyerek már útban is volt a krikettpálya felé; a boltosok közül néhányan úgy álltak a boltjuk ajtajában, mint akik nagyon szívesen követnék a gyerekeket, s alighanem ki is mentek volna velük együtt a mérkőzésre, ha az üzlet nagyobb károsodása nélkül megtehetik. Pickwick úr, aki megállt egy percre, hogy megfigyelje mindezt és alkalmas időben majd le is jegyezze, most sietett utolérni a barátait, akik már letértek a főutcáról, sőt, már fel is tűnt előttük a pálya, a nagy csatamező.

A krikettkapuk már fel voltak állítva, s hasonlóképpen két nagy sátor is, az egyik, afféle ponyvával fedett emelvény a nézők számára, a másikban pedig frissítőkkel szolgáltak a küzdő feleknek. A mérkőzés még nem kezdődött el. Két-három Dingley Dell-i és all-muggletoni játékos azzal szórakozott, hogy fennkölt ábrázattal dobálgatta egymásnak könnyedén a labdát; néhány hasonló öltözetű úr - fehér nadrágban, flanell kabátban, szalmakalappal a fejükön - roppantul hasonlítottak ebben a jelmezben holmi műkedvelő kőművesekhez - a kisebb sátrak körül ténfergett. Wardle úr az egyik ilyen sátor felé vezette a társaságát.

Harminc-negyven lelkes “Isten hozta” és “Van szerencsém” üdvözölte az öregúr érkezését; s a szalmakalapok tömege lendült a levegőbe és a flanell kabátok sokasága hajlongott feléjük, amikor Wardle úr bemutatta a vendégeit mint londoni urakat, akiket roppantul érdekel ez a mai nagy mérkőzés, s akik bizonyára nagy gyönyörűségüket lelik majd a küzdelemben.

- Talán az lesz a legjobb, ha befáradnak a sátor alá, uraim - mondta egy dagadt úriember, aki úgy festett, mintha egy óriási félbe vágott flanell tekercset felállítottak volna két felfújt párnahuzatra.

- Sokkal kellemesebb lesz a sátor alatt, uraim - biztatta őket egy másik dagadt úriember, aki ijesztően hasonlított az előbb említett flanell tekercs másik feléhez.

- Nagyon kedvesek, uraim, köszönjük - mondta Pickwick úr.

- Erre tessék - mondta az első dagadt úr. - Itt jegyzik az eredményt... ez a legjobb hely az egész pályán - s a krikettjátékos megindult előttük lihegve és bevezette őket a ponyva alá.

- Ragyogó játék... elegáns sport... pompás testedzés... kijelenthetem... - ezek a szavak ütötték meg Pickwick úr fülét, ahogy belépett a sátorba; s az első ember, akit megpillantott odabent, az ő zöld kabátos ismerőse volt, akivel együtt utaztak a rochesteri postakocsin. Most éppen egy kis előadást tartott, a muggletoni sportklub erre a célra kiszemelt előkelő kis csoportjának nem csekély gyönyörűségére és okulására. A ruhája valamicskével rendesebbnek látszott, mint a múltkor, és csizmát viselt; de mégiscsak ő volt, ehhez kétség sem fért.

Az idegen is nyomban megismerte rochesteri barátait; odarohant Pickwick úrhoz, kézen fogta, s a megszokott hebrencs modorában bevonszolta, leültette, miközben egész idő alatt szakadatlanul beszélt tovább, mintha az ő külön védnöksége és irányítása mellett folyna itt minden.

- Tessék... tessék... parancsoljanak... ragyogó mulatság... van itt minden... rengeteg sör... akószámra... ökörsütés... vesepecsenye... mustár... amennyi tetszik... nagy nap... dicső nap... csücsüljenek le... érezzék magukat otthon... örülök a szerencsének... kijelenthetem.

Pickwick úr szót fogadott és leült; s Winkle úr és Snodgrass úr is engedelmeskedett rejtélyes ismerősüknek. Wardle úr szótlanul bámulta őket.

- Bemutatom Wardle urat, a barátomat - mondta Pickwick úr.

- Ó, az ön barátja!... Isten hozta, kedves jó uram, hogy van? A barátom barátjai... hadd szorítsak kezet önnel, uram... s azzal az idegen megragadta Wardle úr kezét és melegen megszorította, mintha sok-sok évtizedes jó barátság fűzné őket össze, majd hátrább lépett egy kicsit, hogy tetőtől talpig megnézze magának Wardle urat, aztán még egyszer megszorongatta a kezét, ha lehetséges, még melegebben, mint az előbb.

- No de, hogy kerül maga ide? - kérdezte Pickwick úr mosolyogva, jóindulatú, de kissé meglepett arccal.

- Nagyon egyszerűen - felelte az idegen. - Megérkeztem... megszálltam a Koronában... a muggletoni Korona-szállóban... belebotlottam egy társaságba... flanell kabátok... fehér nad­rá­gok... szardellás szendvicsek... mustáros-borsos vesepecsenye... pompás cimborák... remek dolog.

Pickwick úr már járatos volt annyira az idegen rövidítési, gyorsírásos rendszerében, hogy ezekből az elhadart és összefüggéstelen szavakból kihámozott annyit, hogy nyilván sikerült valahogyan megismerkednie az All-Muggleton Klub tagjaival, és ezt az ismeretséget nyilván sikerült neki az ő sajátságos módszerével olyan fokú barátsággá és jó komasággá fejlesztenie, hogy végül meghívták őt mindenre és mindenhová. Pickwick úr tehát megtudta, amire kíváncsi volt, úgyhogy feltette a szemüvegét és nézni kezdte a mérkőzést, amely éppen megkezdődött.

All-Muggleton csapatáé volt a kezdés joga; s az érdeklődés feszültté vált, amikor Dumkins úr és Podder úr, a kiváló egyesület két leghíresebb játékosa, ütővel a kezében, odasétált a megfelelő kapuhoz. Luffey úr, Dingley Dell legnagyobb büszkesége volt kiszemelve arra, hogy a félelmetes Dumkins ellen játsszon, s az addig veretlen Podder ellen Struggles úr kapta ugyanezt a megtisztelő feladatot. A többi játékos a pálya különböző pontjain helyezkedett el, hogy “vigyázzanak” - s mindnyájan felvették a megfelelő testtartást ehhez, tudniillik a térdüknek támasztották a két tenyerüket és egészen előrehajoltak, olyan mélyen, mintha bakugráshoz tartanák a hátukat egy kezdő bakugrónak. Az igazi szakavatott krikettjátékosok mindig így szokták - a sportközvélemény is azt tartja, hogy másféle testtartásban lehetetlenség volna “vigyázni”.

A pályabírák a kapuk mögött álldogáltak; a versenyjegyzők várták, hogy jegyezhessék az eredményeket; mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Luffey úr hátrált néhány lépést a mozdu­latlan Podder kapuja mögött, aztán néhány másodpercre a jobb szeme elé tartotta a labdát. Dumkins le nem vette a pillantását Luffeyről, figyelte a mozdulatait, és bizakodva várta a labdát.

- Rajt! - kiáltotta hirtelen a dobó. A labda nyílegyenesen repült a kezéből a kapu középső léce felé. A szemfüles Dumkins azonban éber volt; a labda éppen az ütője végét érte, s onnét nagy ívben visszapattant a mezőnyjátékosok feje fölött, akik hamar lehajoltak, hogy elröpüljön fölöttük.

- Dobd... dobd - kiabálták -, még egyszer... dobd fel... állítsd meg... újra... dobd fel... nem... igen... jól van... dobd fel... dobd fel!

Ilyesféle kiabálás követte nyomon az első ütést; s végül All-Muggleton javára írtak két pontot. De a nagyszerű Podder sem késlekedett babérokat szerezni, saját maga és Muggleton dicső­ségére. A veszélyes labdákat megakasztotta, a rosszakat kihagyta, a jókat elfogta és szét­röpítette őket a pálya minden irányába. A mezőnyjátékosok kimelegedtek és elfáradtak; a dobók váltogatták egymást és hajigálták a labdát, hogy a karjuk is belefájdult; de Dumkinst és Poddert nem lehetett legyőzni. Ha egy idősebb úr meg akarta állítani a feléje repülő labdát, kicsúszott a keze közül, elgurult a lába között. Ha egy vékony, sovány úr próbálta elkapni a labdát, nekivágódott az orrának és kettőzött erővel pattant vissza róla, vidáman, miközben a sovány úr szeme megtelt könnyel, ő maga pedig kínjában kétrét görnyedt. Ha egyenesen a kapu felé dobták a labdát, Dumkins mindig előbb ért oda. Egyszóval, mire Dumkins kiesett és Poddert is kiütötték a játékból, All-Muggleton már ötvennégy ponttal vezetett, Dingley Dell táblája pedig olyan üres volt és olyan fehér, mint a játékosainak az arca. Ezt a nagy előnyt már nem lehetett behozni. Hiába tett meg mindent a lelkes Luffey és a hősies Struggles, hiába vetették latba minden tudásukat és tapasztalatukat, hogy megmentsék Dingley Dell becsületét - hasztalan volt minden igyekezetük; s Dingley Dell hamarosan fel is adta a küzdelmet, elismerte All-Muggleton vitézségét és győzelmét.

Az idegen közben egész idő alatt szakadatlanul evett, ivott és fecsegett. Minden jó ütést megdicsért, leereszkedő jóindulattal jelentette ki, hogy a játékos megnyerte tetszését - amit az érdekelt fél klubtársai mindig boldogan vettek tudomásul mint igazán megtisztelő elismerést; ha pedig valamelyik játékosnak nem sikerült kivédenie vagy elcsípnie a labdát, rögtön a fejére olvasta a szerencsétlennek, hogy hibázott - ilyesféle kifejezésekkel éreztetve személyes rosszallását:

- Ej, ej!... A szamár... Mi az, félti az ujját?... Lyukas kezű... Csúnyán elrontotta - és hasonló haragos felkiáltásokkal, amelyekből a körülötte állók megérthették, hogy a krikett nemes művészetének nincs nála nagyobb szakértője és a játék minden titkát, minden csínját-bínját ismeri.

- Nagyszerű játék... szép mérkőzés... egyikük-másikuk remekül játszott - jelentette ki végül az idegen, amikor befejeződött a küzdelem és mindkét csapat betódult a sátor alá.

- Sokat krikettezett életében, uram? - kérdezte Wardle úr, akit nagyon mulattatott az idegen bőbeszédűsége.

- Sokat? Rengeteget!... Ezerszer és ezerszer... Nem itt Angliában... hanem Nyugat-Indiában... izgalmas mérkőzések... az volt az igazi... mondhatom.

- Nem lehetett könnyű dolog, az ottani meleg éghajlat alatt - jegyezte meg Pickwick úr.

- De nem ám!... Kutya nehéz meccsek... pokoli küzdelmek... tüzes kemence... Játszottam egy­szer egy mérkőzést... egy kapura... a barátommal... Blazo ezredessel... Sir Thomas Blazóval... hogy ki csinál több “run”-t... Dobtunk a kezdésre... nyertem... reggel hétkor kezdtük a játékot... hat bennszülöttel a pályán... szörnyű hőség... bennszülöttek mind elájultak... elvitték őket... újabb hatot rendeltünk... azok is kidőltek... Blazo ezredes a dobó... két bennszülött játszik vele... de hiába, nem tudott kiütni... ő is elájult... elvitték az ezredest... mégsem akarták feladni... hűséges embere... Quanko Samba... egyedül maradt a pályán... küzdött ellenem... a nap perzselően sütött... az ütő majdnem meggyulladt... a labda barnára sült... ötszázhetven “run”-t számoltam... magam is kimerültem kissé... Quanko összeszedte a maradék erejét... s végre kiütött... fogtam magam, megfürödtem és elmentem ebédelni.

- És mi történt azzal a hogyishívják úrral? - kérdezte Wardle úr.

- Blazo ezredessel?

- Nem... a másikkal.

- Quanko Sambával?

- Azzal.

- Szegény Quanko... nem élte túl... engem akart kiütni... kiütötte saját magát... belehalt, uram, belehalt...

S azzal az idegen egy barna korsóba temette az ábrázatát - de, hogy a megrendülését akarta-e elrejteni, vagy a korsó tartalmát benyakalni, ezt már nem lehetett pontosan megállapítani. Csak annyi bizonyos, hogy hirtelen elhallgatott, nagyot sóhajtott és nyugtalan pillantásokat vetett a Dingley Dell Klub két vezető tagja felé, akik odaléptek Pickwick úrhoz és így szóltak:

- A Kék Oroszlán fogadóban most egy szerény kis vacsorát rendezünk, uram; s reméljük, hogy önt is vendégül láthatjuk, a barátaival együtt.

- A barátaink közé számítjuk - mondta Wardle úr -, a barátaink közé számítjuk termé­szetesen... izé urat is... - s az idegen felé fordult.

- Jingle a nevem - mondta a talpraesett férfiú, aki rögtön megértette a célzást. - Jingle... Kukutyini és Semerrei Alfred Jingle...

- Köszönettel veszem, és a magam részéről nagy örömmel elfogadom a meghívást - mondta Pickwick úr.

- Én is, a magam részéről - jelentette ki Alfred Jingle úr, s azzal belekarolt az egyik oldalról Pickwick úrba, a másik oldalról Wardle úrba, miközben bizalmasan suttogni kezdte Pickwick úr fülébe:

- Felséges vacsora lesz... hideg ételek... de mennyeiek... bekukucskáltam ma reggel az étterem­be... szárnyasok, pástétomok, sültek, hasonlók... aranyos gyerekek ezek... remekül viselkednek... azt meg kell adni, kérem... kijelenthetem.

Minthogy most már nem maradt hátra semmi egyéb tennivalójuk, a társaság felszedelőzködött és kettesével-hármasával elindultak a város felé; s egy negyedóra múlva már valamennyien ott ültek a muggletoni Kék Oroszlán szálló nagytermében - az asztalfőn Dumkins úr elnökölt, Luffey úr pedig az alelnöki tisztséget látta el.

Nagy volt a lárma, a kések, villák, tányérok csörömpölése, folyt a zajos beszélgetés; futkosott ide-oda a három lógó fejű pincér; a kiadós fogások szaporán tűntek el az asztalról; a tréfás kedvű Jingle úr mindegyikből legalább hat ember helyett evett. Miután mindenki annyit falt, amennyi csak belefért, leszedték az asztalt és bort, palackokat, poharakat, gyümölcsöt hoztak; a pincérek elvonultak “rendet csinálni”, azaz más szóval megmenteni a saját hasznukra és épülésükre, amit csak össze tudtak szedni az ételekből-italokból.

Az általános jókedvű fecsegésben, zsinatolásban, ami a vacsora után következett, csak egy apró, pufók emberke maradt komoly és szótlan; az ábrázata olyasfélét fejezett ki, hogy “hagy­jatok békében” vagy “nekem nem ez a véleményem”; - időnként körülnézett, ha a társalgás akadozni látszott, mintha valami roppant jelentős mondanivalót fontolgatna magában; s olykor-olykor kimondhatatlan előkelőséggel megköszörülte a torkát. Végre aztán, mikor egyszer viszonylagos csönd támadt, a kis ember megszólalt, harsány, ünnepélyes hangon:

- Luffey uram!

Pisszegni kezdtek és mindenki elhallgatott. A felköszöntött férfiú válaszolt a megszólításra, ahogy illett:

- Uram!

- Szeretnék néhány szót szólni önhöz, Luffey uram, ha megkérné a társaságot, hogy töltsék meg a poharaikat.

Jingle úr egy bátorító, jóindulatú “Halljuk, halljuk”-ot kiáltott közbe, s a többiek is utána­mond­ták. Megtöltötték poharaikat, Luffey úr, az alelnök, felöltötte a legbölcsebb és legfigyel­mesebb arckifejezését, és így szólt:

- Staple uram.

- Uram - kezdte a kis ember, felemelkedve a helyéről. - Önhöz intézem szavaimat és nem a mi kiváló elnökünkhöz, önhöz, mégpedig azért, mert a mi kiváló elnökünket is érinti bizonyos mértékben, amit mondani fogok... mondhatnám igen nagy mértékben... amit mondani akarok... amit ki akarok... amit meg akarok... amit le akarok...

- Szögezni - segített neki Jingle úr.

- Úgy van, szögezni - mondta a kis ember. - Amit le akarok szögezni. Nagyon köszönöm a mi igen tisztelt barátunknak... ha megengedi, hogy így nevezzem - (“Éljen, éljen!” - kiáltotta közbe négy hang, az egyik kétségtelenül Jingle úré) - nagyon köszönöm, hogy a segítségemre sietett. Uraim, én delli ember vagyok... Dingley Dell-i - (éljenzés) - nem büszkélkedhetem azzal, hogy Muggleton város lakosai közé számítsam magam... nem, uraim, őszintén be kell vallanom, hogy nem is óhajtok ezzel büszkélkedni... s azt is megmondom, kérem, hogy miért nem. - (“Halljuk, halljuk!”) - Készséggel elismerem Muggleton minden érdemét és kiváló­ságát, amelyekre joggal lehet büszke... s amelyek olyan számosak és olyan közismertek, hogy igazán nem szükséges most itt felsorolnom őket. Azonban ne felejtsük el, uraim, miközben ünnepeljük Muggletont, amely olyan fiaknak adott életet, mint Dumkins és Podder, ne felejtsük el, uraim, hogy Dingley Dell is a világra hozott olyan embereket, mint Luffey és Struggles. - (Zajos tetszés.) - Amivel természetesen nem akarom kisebbíteni az előbb említett urak érdemeit. Irigylem őket azokért a gazdag érzésekért, amelyek a lelküket ebben a pillanatban eltöltik. - (Éljenzés.) - Bizonyára a jelenlevők mindegyike ismeri azt a választ, amit egy... köznapi nyelven szólva... hordóban lakó egyén adott világbíró Nagy Sándornak... “Ha nem volnék Diogenész - mondta az illető -, akkor Nagy Sándor szeretnék lenni.” El tudom képzelni, hogy ezek az urak is azt mondhatnák: “Ha nem volnék Dumkins, Luffey szeretnék lenni”... “Ha nem volnék Podder, Struggles szeretnék lenni.” - (Óriási lelkesedés.) - Hanem, uraim, muggletoni urak, vajon az ön polgártársaik csupán a krikettjátékban tűnnek ki? Vajon nem párosul-e Dumkins neve a férfias határozottsággal? Vajon nem párosul-e Podder neve az előkelőség fogalmával? - (Nagy taps, éljenzés.) - Még sohasem történt meg önökkel, mialatt lankadatlanul küzdöttek a jogaikért, szabadságukért, kiváltságaikért, hogy egy-egy pillanatra elcsüggedtek, elkeseredtek? S az ilyen kétségbeesett pillanataikban vajon nem Dumkins neve öntött-e újult erőt önökbe? Vajon nem ennek a férfiúnak a szava lobbantotta-e lángra ismét az önök lelkében a tüzet, olyan magasra szítva, mintha soha ki sem aludt volna? - (Nagy éljenzés.) - Uraim, arra kérem önöket, hogy vonják be szívből jövő, lelkes éljenzésük glóriájával ezt a két egybefonódott nevet: Dumkins és Podder! Éljen!

A kis ember ezzel befejezte a mondanivalóját, a társaság pedig belekezdett a zajongásba, dobolásba, óriási zenebonába, amely kis megszakításokkal eltartott egészen a mulatság végéig. Újabb felköszöntők hangzottak el. Luffey úr és Struggles úr, Pickwick úr és Jingle úr, mindnyájan sorra kerültek az ünneplésben, a magasztalásban; s illő módon mindnyájan köszönetet is mondtak a megtiszteltetésért.

A legnagyobb lelkesedéssel szenteltük magunkat a Pickwick Klub krónikaírói feladatának, ennek a nemes ügynek, s most kimondhatatlan büszkeség töltene el bennünket és azt éreznénk, hogy ezzel talán kiérdemeltük a halhatatlanságot, ha módunkban lenne ezeknek a nagyszerű pohárköszöntőknek legalább a vázlatos szövegét közölni a tudásszomjtól áthatott olvasóinkkal. De hát sajnos, meg vagyunk fosztva a halhatatlanságtól. Noha Snodgrass úr, mint mindig, ezúttal is számos jegyzetet készített a beszédekről, amely jegyzetek bizonyára rendkívül hasznos és értékes felvilágosításokkal szolgáltak volna nekünk - a lángolóan ékesen szóló szónoklatok avagy a bor lázas és lelkesítő hatása módfelett bizonytalanná tette Snodgrass úr kezét, majdnem olvashatatlanná az írását, és teljesen érthetetlenné a stílusát. Hosszú és türelmes kutatómunkával sikerült megfejtenünk néhány betűcsoportot, amelyek halvány hasonlatosságot mutatnak fel a szónokok neveivel; továbbá ráakadtunk egy nóta szövegére is (amelyet állítólag Jingle úr énekelt el), s amelyben sűrűn ismétlődnek a “boroskupa”, “tündöklő”, “gyöngyöző”, “ragyogó” és “fenékig” kifejezések. Az az érzésünk továbbá, hogy a jegyzetek legalján sikerült kibetűznünk néhány bizonytalan célzást a “sült maradékról”; azonkívül előfordul a szövegnek ezen a részén a “hideg” és a “nélkül” szó is: minthogy azonban minden tudományos elmélet, amit ezekre a leletekre alapítanának, szükség­szerűen puszta feltevés volna csupán, nem óhajtunk további találgatásokba bocsátkozni ilyen kétes értékű adatok nyomán.

Visszatérünk tehát Tupman úrhoz; mindössze annyit teszünk még hozzá, hogy Dingley Dell és Muggleton kiválóságainak ezen az összejövetelén éjféltájt kihallatszott az utcára, amint nagy érzéssel és odaadással éneklik a gyönyörű, megindító hazafias dalt, hogy:

Nem, nem, nem,
Nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el,
Míg a gazda, házigazda
Furkósbottal ki nem ver.