Charles dickens a pickwick klub



Yüklə 4,38 Mb.
səhifə4/58
tarix03.04.2018
ölçüsü4,38 Mb.
#46266
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   58

HARMADIK FEJEZET

Egy új ismerős. A vándorszínész elbeszélése.
Kellemetlen fordulat és egy kínos találkozás


Pickwick úr már kezdett aggódni két barátja miatt, hogy ilyen szokatlanul sokáig késtek - s a délelőtti rejtélyes viselkedésük is hozzájárult az elnök nyugtalanságához. Nagy örömmel ugrott hát fel a helyéről, hogy üdvözölje őket, amikor végre megérkeztek; s szokatlanul nagy érdeklődéssel kezdte kérdezgetni tőlük, hogy mi történt, miért maradtak el ilyen sokáig.

Snodgrass úr, feleletül az elnök kérdésére, éppen neki akart fogni, hogy történelmi hűséggel beszámoljon az imént elbeszélt eseményekről, amikor egyszerre csak észrevette, hogy Tupman úron és a tegnapi útitársukon kívül még valaki van itt - egy másik idegen, aki szintén elég furcsa külsejű embernek látszott. Gondterhelt, sovány ábrázatát, mélyen beesett két szemét még riasztóbbá tette a sima fekete haja, mely ziláltan lógott a homlokába, félig elfödve az arcát. A szeme szinte természetellenesen csillogott s nagyon szúrós nézése volt; a két pofacsontja hegyesen kiállt; hosszú, sovány álláról pedig azt hihette volna az ember, hogy éppen előremereszti, megfeszítve az arcizmait, ha a félig nyitott szája és a közönyös arc­kifejezése el nem árulja, hogy ez a rendes, hétköznapi ábrázata. A nyakába kanyarítva egy zöld vállkendőt viselt, amely a mellén volt összekötve s amely elő-előbukkant ócska mellényének foszlott gomblyukai mögött. Egy hosszú, fecskefarkú fekete kabát volt rajta, meg egy bő, szürkésbarna nadrág; ormótlan bakancsa pedig rohamosan közeledett hozzá, hogy leszakadjon a lábáról.

Winkle úr pillantása ezen a riasztó külsejű alakon akadt meg, s most Pickwick úr is feléje intett a kezével:

- A barátunk ismerőse - mondta. - Ma délelőtt megtudtuk, hogy a barátunk kapcsolatban van a helybeli színházzal, ámbár nem szeretné, ha ez köztudomásúvá válna, s ez az úr szintén a színészi pályán működik. Éppen el akart mesélni nekünk egy kis történetet a színházzal kapcsolatban, amikor maguk megjöttek.

- Remek történetei vannak - magyarázta a tegnapi zöld kabátos ismerősünk Winkle úrnak, halkan, bizalmasan suttogva a fülébe. - Mókás alak... Keserves mestersége van... Nem színész... Fura ember... Tele van gonddal-bajjal... Mi csak úgy hívjuk magunk közt, hogy: “Balsors Jemmy”...

Winkle úr és Snodgrass úr udvariasan üdvözölték az előkelően csak Balsors Jemmynek nevezett urat; aztán követték a többiek példáját, és letelepedtek ők is az asztalhoz, konyakot és szódavizet rendelve maguknak.

- No hát, uram - szólt Pickwick úr az idegenhez -, mesélje el nekünk, legyen olyan szíves, amibe belefogott.

A bánatos képű ember kihúzott a zsebéből egy piszkos papírtekercset és Snodgrass úr felé fordult, aki éppen előszedte a jegyzőkönyvét.

- Ön a költő? - kérdezte fakó, színtelen hangon; a hangja tökéletesen illett a külsejéhez.

- Ö... izé... szoktam foglalkozni költészettel - felelte Snodgrass úr, akit kissé meghökkentett ez a váratlan kérdés.

- Ó, a költészet éppen olyan fontos az életben, mint a zene és a rivaldafény a színpadon! - mondta az idegen. - Ha megfosztjuk a színpadot hazug díszeitől, vagy az életet hiú ábránd­jaitól, akkor semmi sem marad, amiért érdemes volna élni.

- Nagyon igaz, uram - felelte Snodgrass úr.

- Aki a nézőtéren ül, a rivalda innenső oldalán - folytatta a bánatos ember -, az gyönyörködik a felcicomázott tarkabarka nyüzsgésben, mintha egy nagy udvari parádén venne részt... aki azonban csinálja nekik ezt a díszes látványosságot, a rivalda túlsó oldalán, azzal a kutya sem törődik; a névtelen komédiás éhen pusztulhat, elmerülhet az árban, vagy kivergődhet a partra, ha tud... sorsára van bízva.

- Bizony, nagyon igaz - mondta Snodgrass úr, mert a bánatos ember ránézett és úgy érezte, hogy kell valamit mondania.

- Kezdd már el, Jemmy - mondta a spanyolországi utazó -, ne keseregj... ne károgj, mint a vészmadár... pusztulunk, veszünk... oda se neki... fel a fejjel... vágj vidámabb képet és halljuk hát!

- Talán töltsön magának még egy pohárral, uram, mielőtt belefog - biztatta Pickwick úr.

A bánatos ember nem kérette magát sokáig, töltött a pohárba konyakot és szódavizet, hosszú kortyokkal kiitta a felét, aztán kigöngyölte a papírtekercset és részben olvasni, részben mesélni kezdte az alább következő történetet, amely a Pickwick Klub jegyzőkönyvében “A vándorszínész elbeszélése” címen van feljegyezve.

A VÁNDORSZÍNÉSZ ELBESZÉLÉSE

- Semmi csodálatos nincsen ebben a történetben, amelyet el akarok mesélni - kezdte a bánatos képű ember -, de még csak nem is valami rendkívüli történet. Az ínség és a betegség olyan megszokott kísérői az emberi életnek, hogy nem érdemelnek meg több figyelmet, mint amennyit a sorsunk legközönségesebb viszontagságaira szoktunk szánni. Ezt a néhány feljegyzést csak azért készítettem, mert évek óta jól ismerem azt az embert, akiről szólnak. Lépésről lépésre megfigyelhettem, hogyan ment lefelé a lejtőn, amíg végül eljutott a szegénységnek és nyomorúságnak arra a fokára, ahonnét már nem tudott többé felemelkedni.

Ez a férfi, akiről beszélek, segédszínész volt, némajátékok szereplője; s mint az efféle emberek java része, megrögzött iszákos. Valaha jobb napokat is látott, mielőtt tönkretette volna magát a kicsapongó életmóddal, és mielőtt lassan elsorvasztotta volna őt a betegség; szép fizetést húzott s ha vigyáz magára és óvatosan él, még néhány esztendeig jól kereshetett volna - ámbár sokáig nem: mert ezek az emberek vagy korán meghalnak, vagy pedig, a szervezetük természetellenes túlerőltetése folytán korán, még fiatalon elhasználják minden testi erejüket, ami a megélhetésük egyedüli alapja. De hát hiába, bűnös szenvedélye annyira elhatalmasodott rajta, hogy többé nem alkalmazhatták abban a szerepkörben, amelyben a színháznak valóban hasznára válhatott volna. Képtelen volt ellenállni a kocsma csábításának. Olyan biztos volt, mint a halál, hogy az elhanyagolt betegség és a reménytelen nincstelenség lesz a sorsa, ha ezt így folytatja; márpedig ő konokul így folytatta, s a többit könnyű kitalálni. Nem kapott szerződést és nem volt egy betevő falatja sem.

Aki valamennyire is ismerős a színházak világában, az jól tudja, hogy milyen tömegesen nyüzsögnek a koldusszegény, ágrólszakadt alakok egy-egy nagy színház körül - nem a rendes, szerződtetett színészekről beszélek, hanem a statisztákról, a balettkar tagjairól, bohócokról, mindenféle csepűrágókról, akiket alkalmilag vesznek fel látványos némajátékokhoz, amíg megy a darab, vagy húsvéti passiójátékhoz segédszemélyzetnek, aztán megint szélnek eresztik őket, amíg újra szükség nem lesz rájuk valamilyen nehéz mutatványnál. A mi emberünk is kénytelen volt ráfanyalodni erre a kenyérkeresetre és erre az életre; esténként fellépett harmadrendű kis színházakban, s ezzel megint sikerült heti egynéhány shillinget keresnie és újra engedhetett a régi csábításnak, mehetett kocsmázni. De hamarosan még ennek a kis keresetnek is befellegzett; rendetlen életmódja még ettől a nyomorúságos alamizsnától is megfosztotta, amit így megkereshetett volna; a szó szoros értelmében közel járt ahhoz, hogy éhen haljon s a régi színésztársaitól kéregetett kölcsön időnként apró-cseprő összegeket, vagy legfeljebb a leghitványabb kültelki színházacskákban jutott hébe-hóba fellépéshez; de amit így szerzett, azt a pénzt is csak kocsmára költötte, mint régen.

Ez idő tájt, amikor már több mint egy esztendeje senki sem tudta róla, hogy egyáltalán miből él, rövid időre a Temze bal partjára szerződtem el, egy surreyi színházba és ott találkoztam újra ezzel az emberrel. Akkor már jó ideje nem láttam, mert én a vidéket jártam, ő pedig London kövei közt lebzselt valamerre. Indultam éppen elfelé a színházból, felöltözve, s ahogy kifelé menet áthaladok a színpad mögött, odalép hozzám és a vállamra csap. Megfordultam és rámeredtem; soha életemben el nem felejtem ezt a visszataszító látványt. Egy némajátékhoz volt beöltözve, ostoba, lehetetlen bohócruhában. A haláltánc kísérteties figurái között, amiket a legkiválóbb festők valaha vászonra festettek, megközelítőleg sem akad ilyen szörnyű jelenség. Felpuffadt teste, csenevésszé sorvadt lábszára - torz idétlenségét csak fokozta a hajmeresztő jelmez -, üveges nézése, amely ijesztő ellentétben állt az arcára mázolt vastag fehér festékkel; a hűdésesen remegő, otrombán felcicomázott feje, a fehér krétával bekent hosszú, vézna keze - mindez olyan iszonyatos és fonák, leírhatatlan külsőt kölcsönzött neki, hogy aki nem látta, el sem tudja képzelni, s még ma is beleborsózik a hátam, ha eszembe jut. Félre­vont és tompa, színtelen, bizonytalanul remegő hangon, akadozva elsorolta a nyava­lyáinak, nélkülözéseinek, bajainak hosszú lajstromát, szokása szerint azzal fejezve be, hogy sürgősen kölcsönkért tőlem valami potom kis pénzösszeget. Markába nyomtam néhány shillinget s ahogy sarkon fordultam és indultam kifelé, még hallottam a nézőtéren felcsattanó harsogó nevetést, amely a színpadra való kibukdácsolását nyomon követte.

Néhány nappal később, az esti előadásnál egy gyerek egy piszkos papírcédulát hozott oda nekem; néhány soros, ceruzával írott levél volt s az állt benne, hogy a szerencsétlen ember súlyosan megbetegedett és arra kér, hogy az előadás után látogassam meg a szállásán, ilyen és ilyen utcában - az utca nevét már elfelejtettem -, nem messze a színháztól. Megígértem, hogy elmegyek hozzá, mihelyt szabadulok; s az előadás után, mikor a függöny legördült, neki is vágtam szomorú utamnak.

Későre járt az idő, mert játszottam az utolsó darabban is; s minthogy jótékony célú előadás volt, az ismétlésekkel szokatlanul elhúzódott. Sötét, hideg éjszaka volt, esett, s a csípős szél keményen nekiverte az esőt a házfalaknak és az ablakoknak. A szűk, néptelen kis utcák kövezetén tócsákba gyűlt a víz, s minthogy a gyéren elszórt utcalámpák közül nagyon sokat kioltott a dühöngő szél, a gyaloglás nemcsak kényelmetlenné vált, hanem szerfelett bizonytalanná is. Szerencsére nem tévedtem el mégsem, jó irányban mentem és sikerült is némi botorkálás után ráakadnom a házra, ahová útba igazítottak - egy szenespince volt, s a fölötte levő emelet udvari szobájában feküdt a beteg, akit kerestem.

A lépcsőházban elébem jött a felesége, egy nyomorúságos külsejű asszony, s miután közölte velem, hogy az ura éppen elszunnyadt, csöndesen bevezetett hozzá és odatolt nekem egy széket az ágya mellé. A beteg a falnak fordulva feküdt, s minthogy egy darabig nem vett tudomást rólam, ráértem körülnézni a szobában.

Az ágy, amelyen feküdt, egy ócska, felhajtható fekvőhely volt. Az ágy feje körül egy szétron­gyolódott kockás függöny volt összehúzva, hogy megvédje a benne alvót a széltől, de a szél azért vígan befújt a barátságtalan szobába, az ajtó tömérdek résén, repedésén át és szakadat­lanul ide-oda lobogtatta a függönyt. A kandalló rozsdás, leemelhető rostélya mögött csak halványan pislogott egy kis parázs a hamu közt; s egy öreg, háromlábú, mázolt asztalon, amelyet odahúztak a tűz elé, néhány orvosságos üveg állt, egy csorba pohár meg egyéb házi holmi. A földön egy kisgyerek aludt, hevenyészett fekvőhelyén, s az asszony most letelepedett melléje egy székre. Két falipolcon néhány tál, néhány bögre és néhány csészealj állt; alattuk egy pár patkó és két vívótőr lógott. Nem számítva a kisebb-nagyobb rongycsomókat, amelyek rendetlenül, szétszórva hevertek a szoba minden sarkában, a lakás berendezése mindössze ennyiből állt.

Volt időm megfigyelni ezeket az apró részleteket, mielőtt a beteg tudomást vett volna a jelenlétemről; s láttam azt is, hogy milyen nehezen lélegzik szegény és milyen lázasan hánykolódik az ágyán. Ahogy nyugtalanul forgolódott és rakosgatta ide-oda a fejét, egyszer csak kinyújtotta a karját és megérintette véletlenül a kezemet. Felriadt, felém fordult és vadul rám meredt.

- Hutley úr van itt, John - szólalt meg a felesége. - Hutley úr, akiért üzentél ma este, nem emlékszel?

- Ó! - mondta a beteg, és végigsimította a homlokát. - Hutley... Hutley... mindjárt... mindjárt...

Néhány pillanatig erőlködve igyekezett összeszedni a gondolatait, aztán hirtelen megragadta a csuklómat és megszorította:

- Ne menj el - mondta -, ne hagyj itt, édes öregem... Meg akar ölni ez az asszony... tudom, hogy meg akar ölni.

A felesége sírva fakadt.

- Mióta van ilyen állapotban az ura? - fordultam az asszonyhoz.

- Tegnap este óta - felelte. - John, John, hát nem ismersz meg?

- Ne engedd ide a közelembe - mondta a férfi, megborzongva, ahogy az asszony föléje hajolt. - Küldd el; kergesd ki; nem állom a közelségét.

Riadt pillantással nézte az asszonyt, halálos rémülettel; aztán suttogni kezdte a fülembe:

- Megvertem őt, Jem; tegnap is megvertem, azelőtt is sokszor. Éheztettem őt, éheztettem a fiamat is: s most, hogy gyönge vagyok és tehetetlen, meg fog ölni ezért; tudom jól, hogy meg fog ölni, Jem. Ha láttad volna, hogy sírt... ahogy én láttam... ha láttad volna, akkor te is tudnád, Jem. Küldd el.

Elengedte a kezemet, és kimerülten visszahanyatlott a párnájára.

Sajnos, nagyon jól tudtam, hogy ez mit jelent. Ha lett volna még egy szikrányi kétségem, akkor is elég lett volna egy pillantást vetnem az asszony sápadt arcára, sovány, elcsigázott alakjára, hogy rögtön megértsem a helyzetet.

- Okosabb, ha félrehúzódik - mondtam a szegény asszonynak. - Rossz hatással van rá, úgy látszik. Talán megnyugszik majd egy kicsit, ha magát nem látja.

Az asszony elhúzódott, hogy az ura ne láthassa. Egy-két perc múlva a beteg kinyitotta a szemét és nyugtalanul kezdett nézelődni jobbra-balra.

- Elment? - kérdezte izgatottan.

- Elment... el - feleltem. - Ne félj, nem fog bántani.

- Nem-e? Ide figyelj, Jem - mondta a beteg ember halkan -, hiszen most is bánt, mindig bánt! Valahogyan olyan a szeme, hogy ha rám néz, szörnyű félelem fog el... szinte megőrjít vele. Tegnap egész éjszaka folyton csak rám meredt az a két nagy szeme, a sápadt arcát mindig ott láttam magam előtt, akárhová fordultam, ő is velem fordult; s ahányszor csak felriadtam álmomból, mindig ott állt az ágyam mellett, és nézett rám.

Közelebb húzott magához és mély hangon, riadt suttogással folytatta:

- Jem, ez a nő biztosan valami gonosz szellem, boszorkány... vagy talán maga az ördög! Pszt! Az, tudom biztosan. Ha csak asszony volna, hát már réges-régen meghalt volna. Mert teremtett asszony nem tudta volna elviselni mindazt, amit neki el kellett viselnie.

Megborzadtam arra a gondolatra, hogy mennyi szívtelenségben, mennyi komisz bánásmódban kellett részesülnie szegény asszonynak, hogy ilyesmit váltson ki most ebből az emberből. Semmit nem tudtam válaszolni neki; hiszen miféle biztató vagy vigasztaló szavakat mondhattam volna ennek a szerencsétlen, hitvány nyomorultnak?

Ott ültem mellette legalább két óra hosszat; egész idő alatt folyton hánykolódott az ágyában, nyöszörgött fájdalmában és ingerültségében, nyugtalanul hadonászott a két karjával ide-oda, s hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra. Végül visszaesett abba a félig-meddig önkívületi állapotba, amikor a képzelet szakadatlanul kalandozik, nyugtalanul jár képről képre, emlékről emlékre, az értelem nyaklóját lerázva s mindazonáltal mégsem tud megszabadulni a pilla­natnyi szenvedés tudatától, ettől a megfoghatatlan rossz érzéstől. A kósza, összefüggéstelen szavaiból láttam, hogy körülbelül így áll a helyzet, s minthogy azt is tudtam, hogy az állapota előreláthatólag nem fordul majd hirtelen rosszabbra, elváltam tőlük, miután megígértem szerencsétlen feleségének, hogy másnap este újra eljövök és ott virrasztok majd a beteg mellett, ha kell, egész éjszaka.

Betartottam az ígéretemet. A következő huszonnégy óra ijesztő változást hozott az állapo­tában. A szeme, ámbár ólmos volt és mélyen beesett, olyan félelmetesen csillogott, hogy rossz volt nézni. A szája széle kipállott, kicserepesedett: a száraz, kérges bőre csak úgy tüzelt a forróságtól, s a beteg ember arcán a riadt nyugtalanságnak valamilyen már-már földöntúli kifejezése ült, még érthetőbben jelezve a kór pusztító erejét. A láza magasra szökött, tombolt benne a betegség.

Leültem az ágya mellé, a tegnapi helyemre és ott üldögéltem órák hosszat, hallgatva a nyöszörgéseit - ezt a szörnyűséges beszédet, ami a legkőszívűbb embert is mélységesen megindította volna -, a haldokló félrebeszélését. Hallottam a kezelő orvosa véleményét és tudtam, hogy reménytelen az állapota: tudtam, hogy a halálos ágyánál ülök. Néztem vézna tagjait, amelyeket nemrég még kicsavart, kificamított, hogy mulattassa a karzat zajos közönségét, s amelyeket most kegyetlenül gyötört a bennük tüzelő láz - hallottam a bohóc harsány kacagását, összekeveredve a haldokló tompa nyöszörgésével.

Mindig megindító dolog, ha azt látja az ember, hogy a gyönge, gyámoltalan beteg gondolatai visszaszállnak hétköznapi hivatásához, ahhoz a foglalkozáshoz, amit egészségesen űzött; de ha ez a foglalkozás olyan természetű, hogy a lehető legtávolabb áll mindentől, ami komoly és ünnepélyes fogalmakat juttathatna az eszünkbe, akkor még sokkal megrendítőbb hatással lesz ránk mindez. A szerencsétlen ember zajos beszédjének a színház és a kocsma volt a két főtémája. Esteledett, azt képzelte; s szerepe van egy darabban ma este; azonnal indulnia kell a színházba, mert elkésik. Hát miért nem engedik el hazulról? Miért tartják vissza? Mennie kell... Nem kapja meg a pénzét, ha nem megy. Hiába! Nem akarják elengedni. Lázas tenyerébe temette az arcát és bágyadt hangon kezdett siránkozni, hogy miért ilyen gyönge és miért ilyen irgalmatlanok hozzá az üldözői. Elhallgatott, aztán egy kis szünet után hangosan szavalni kezdett néhány bolondos rigmust - az utolsókat, amiket életében betanult. Felült az ágyán, hadonászni kezdett aszott karjaival, otrombán kicsavarta a tagjait; azt képzelte, hogy a színpadon van és játszik. Egy percnyi csönd után dünnyögve rákezdett egy duhaj, útszéli dal refrénjére. No végre, végre megérkezett hát jó öreg csapszékébe: de milyen forróság van itt... Beteg volt, nagyon beteg, de most már jól van, most már nagyon jól érzi magát. Töltsetek. Ki volt az? Ki ragadta el a szája elől a poharat? Az tette, ugyanaz, aki eddig is folyton üldözte. Visszahanyatlott a párnájára és hangosan felnyögött. Egy rövid időre mindenről megfeled­kezett, aztán bolyongani kezdett egy sereg alacsony, boltíves szoba zűrzavaros, keserves útvesztőjén át - olyan alacsonyak voltak ezek a bolthajtások, hogy sokszor kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, hogy előrehaladhasson; szűk, sötét folyosó volt ez, minduntalan ide-oda kanyargott s a kanyarokban mindig valamilyen akadály állta az útját. Azonkívül tele volt bogarakkal, férgekkel, iszonyatos csúszómászók meredeztek feléje nagy szemükkel, s még a levegőben is ott röpködtek körülötte: ijesztően csillogtatták rá a szemüket a sűrű sötétségben. A falakon és a mennyezeten csak úgy nyüzsögtek a hüllők... a bolthajtás óriásira tágult, megnőtt... rémületes lidércalakok libegtek ide-oda... s ismerős arcok kandikáltak feléje, undorítóan fintorogva és torzképeket vágva, a lidércfigurák közül; tüzes vassal perzselték, kötelekkel szorítgatták a fejét, amíg a vére is kiserkent; s ő tébolyultan viaskodott velük, életre-halálra.

Egy ilyen önkívületi rohama után, amikor nagy nehezen sikerült visszafektetnem az ágyába, mintha elszunnyadt volna. Magam is kimerültem már a fáradtságtól, virrasztástól s éppen le­hunytam a szemem néhány percre, amikor egyszerre csak azt éreztem, hogy vadul meg­ragadják a vállamat. Nyomban felébredtem. A beteg felemelkedett, egészen felült az ágyában - az arca szörnyen elváltozott, de az öntudata, úgy látszik, visszatért, mert engem szemmel láthatóan megismert. A gyerek, akit már régen nem hagyott aludni apja lázbeszéde, most felkelt a kis fekvőhelyéről és rémülten sikoltozva az apja felé rohant. Az anyja hamar felkapta, nehogy a férfi kárt tegyen benne dühöngő önkívületében; de aztán úgy megdöbbent az ura elváltozott arcvonásain, hogy ott maradt állva az ágya mellett, földbe gyökerezett lábbal. A beteg, egykori pályatársam, görcsösen markolta a vállamat, másik kezével a mellét verte és kétségbeesetten erőlködött, hogy kimondjon valamit. Hasztalanul - aztán kitárta a karját az asszony és a gyerek felé, és újra megkísérelt mondani valamit, rettenetes erőfeszítéssel. De csak egy hörgő hang tört fel a torkán - a szeme megcsillant - egy fojtott, elcsukló nyögést hallatott - s visszahanyatlott a párnájára - holtan!


A legnagyobb örömünkre szolgált volna, ha feljegyezhetjük Pickwick úr véleményét erről az imént elbeszélt történetről. Bizonyosak vagyunk benne, hogy Pickwick úr ki is nyilvánította volna nézeteit, olvasóink okulására, ha közbe nem jön egy szerencsétlen véletlen.

Pickwick úr visszatette az asztalra a poharát, amelyet az elbeszélés utolsó mondatai alatt a kezében szorongatott, s már éppen meg akart szólalni - sőt, ahogyan Snodgrass úr jegyzetei hitelesen tanúsítják, már ki is tátotta a száját -, amikor váratlanul belépett hozzájuk a pincér és így szólt: - Néhány úr van itt, kérem.

Erősen tartja magát az a feltevés, hogy Pickwick úr éppen ebben a pillanatban akart megjegyezni valamit, amitől egyszeriben világosság támadt volna az emberiség - de legalábbis a londoniak - fejében, ha sajnálatos módon félbe nem szakítják: ugyanis néhány másodpercig szigorúan rámeredt a pincérre, aztán körülnézett a társaságon, mintha azt kérdezné tőlük, mindnyájuktól, hogy kik ezek az új vendégek.

- Ó! - mondta Winkle úr, s felállt. - Néhány ismerősöm... vezesse be őket, kérem. Nagyon kedves emberek - tette hozzá Winkle úr, amikor a pincér kiment. - A kilencvenhetes ezred tisztjei... elég furcsa körülmények között ismerkedtem meg velük ma reggel. Meg fogják szeretni őket.

Pickwick úr lelki egyensúlya nyomban helyrebillent. A pincér újra megjelent és betessékelt a szobába három úriembert.

- Bemutatom Tappleton hadnagy urat - mondta Winkle úr. - Tappleton hadnagy úr, Pickwick úr... Payne doktor úr, Pickwick úr... Snodgrass úrral már találkoztak... a barátom, Tupman úr, Payne doktor úr... Slammer doktor úr, Pickwick úr... Tupman úr, Slammer dok...

Winkle úr itt hirtelen elhallgatott; ugyanis mind Tupman úr arcáról, mind pedig a kis doktor arcáról rendkívüli izgatottságot olvashatott le.

- Ezt az urat már ismerem! - jelentette ki Slammer doktor sokatmondóan.

- Igazán? - mondta Winkle úr.

- És... és azzal az egyénnel is találkoztam már, ha nem tévedek - tette hozzá a kis doktor, tetőtől talpig végigmérve a zöld kabátos idegent. - Úgy emlékszem, hogy tegnap este egy nagyon nyomatékos felhívást intéztem ehhez az egyénhez, amit ő jónak látott visszautasítani - mondta a doktor, aztán férfiasan fenyegető pillantásokat vetett az idegenre és odasúgott valamit a barátjának, Tappleton hadnagynak.

- Hihetetlen! - mondta a hadnagy, amikor a másik befejezte a suttogást.

- Pedig így van - felelte Slammer doktor.

- Kötelességed, hogy itt a helyszínen azonnal inzultáld - dünnyögte fontoskodva a tábori szék tulajdonosa.

- Maradj már nyugton, Payne - vágott közbe a hadnagy. - Engedje meg, uram - fordult Pickwick úrhoz, akit ugyancsak elképesztett ez a roppant neveletlen kis közjáték -, engedje meg, uram, hogy megkérdezzem: ez az egyén az önök társaságához tartozik?

- Nem, uram - felelte Pickwick úr. - A vendégünk.

- De ő is tagja az önök klubjának, ha nem tévedek? - kérdezte a hadnagy.

- Dehogy tagja, szó sincs róla - felelte Pickwick úr.

- És nem szokta viselni a gombjain a klubjuk címerét? - kérdezte a hadnagy.

- Persze hogy nem! - felelte Pickwick úr álmélkodva.

Tappleton hadnagy visszafordult a barátjához, Slammer doktorhoz, egy alig észrevehető kis vállrándítással, mintha némiképp kételkednék a jó doktor emlékezőképességének megbízható­ságában. A kis doktor dühösnek látszott, de meg is zavarodott egy kicsit; Payne úr pedig életveszélyes pillantásokat lövellt a mit sem sejtő, derűsen mosolygó Pickwick úr felé.

- Uram - fordult a kis doktor hirtelen Tupman úrhoz, olyan erélyesen, hogy a jó ember észrevehetően összerezzent, mint akinek orvul egy gombostűt döftek a lábikrájába -, uram, tegnap este ön is ott volt a bálban!

Tupman úr nagyon gyenge hangon igennel válaszolt, de közben Pickwick úrra szögezte a tekintetét.

- Ez az egyén is ott volt önnel együtt - folytatta a doktor, rámutatva az idegenre, aki változatlan egykedvűséggel figyelte őket.

Tupman úr elismerte, hogy ez is igaz.

- No hát, uram - fordult a doktor az idegenhez -, még egyszer megkérdem öntől, ennek az úrnak a jelenlétében, hogy hajlandó-e ideadni a névjegyét és óhajtja-e, hogy úriembernek tekintsem; vagy inkább arra kényszerít, hogy személyesen vegyek elégtételt magamnak itt a helyszínen?

- Megálljunk, kérem - szólt közbe Pickwick úr. - Most már igazán arra kell kérnem, hogy ezt ne folytassák, amíg valami magyarázatfélét nem kapok. Tupman, mesélje el, hogy mi történt voltaképpen.

Tupman úr, miután ilyen ünnepélyes felszólítást kapott, röviden, néhány szóban vázolta az esetet; csak futólag érintette a ruhakölcsönzést; ismételten hangsúlyozta, hogy mindez “vacsora után” történt, vagyis borozgatás után; némi kis töredelmes bűnbánattal fejezte be, a maga részéről; aztán rábízta az idegenre, hogy mossa tisztára magát, ahogy tudja.

Az idegen éppen neki akart fogni, hogy elmondja védekezését, amikor Tappleton hadnagy, aki nagy érdeklődéssel méregette már jó ideje, mélységes lenézéssel így szólt hozzá:

- Mondja csak, uram, nem láttam én magát valahol a színpadon?

- Dehogynem - felelte az idegen, rendíthetetlen nyugalommal.

- Ez egy vándorszínész - mondta Tappleton hadnagy, megvető hangon, Slammer doktorhoz fordulva. - Abban a darabban is játszik, amit holnap este adnak elő a rochesteri színházban, az ötvenkettesek tisztikarának a tiszteletére. Hát ezt a lovagias ügyet abba kell hagynia, Slammer... lehetetlenség folytatnia!

- Teljes lehetetlenség! - jelentette ki a méltóságteljes Payne úr.

- Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam önöket, uram - fordult Tappleton hadnagy Pickwick úrhoz. - De ha a jövőben el akarja kerülni az ilyen kínos jeleneteket, akkor fogadja meg a tanácsomat és válogassa meg jobban, hogy kivel áll szóba. Jó éjszakát, uraim! - mondta Tappleton hadnagy s azzal kicsörtetett a szobából.

- Én pedig, ha megengedi, uram - szólt a hirtelen haragú Payne doktor -, kijelentem, hogy Tappleton helyében vagy Slammer helyében én bizony bevertem volna önnek az orrát és nemcsak önnek, hanem az egész társaságnak! Payne a nevem, uram... Payne doktor, a negyven­harmadik ezred orvosa vagyok. Jó éjszakát, uraim.

Miután befejezte ezt a kis szónoklatát és nagy hangon odavágta ezt a pár búcsúszót, dölyfös méltósággal ő is kiment a barátja után, Slammer doktorral szorosan a nyomában, aki nem mondott semmit, hanem beérte azzal, hogy gyilkos pillantásával elnémítsa az egész társaságot.

Pickwick úr nemes keblében dagadni kezdett a harag és a mérhetetlen felháborodás, ahogy Payne doktor kihívó szavait hallgatta - egyre jobban dagadt, már a mellényét is majdnem szétrepesztette. Csak állt dermedten egy helyben, kővé válva, üres tekintettel. Az ajtó becsapódásának zajától magához tért, felocsúdott. Villogó szemmel, elszánt dühvel indult neki, hogy utánuk menjen. A keze már a kilincsen volt, s a következő pillanatban biztosan Payne doktornak, a negyvenhármasok ezredorvosának a nyakát szorongatta volna meg vele, ha Snodgrass úr meg nem ragadja nagyra becsült elnökének a frakkját és vissza nem húzza a szobába.

- Tartsák vissza - kiáltozott Snodgrass úr. - Winkle, Tupman, tartsák vissza... az ő drága életét nem szabad kockára tennie egy ilyen hitványságért.

- Engedjenek el - mondta Pickwick úr.

- Fogják meg jól - ordította Snodgrass úr; s végül a társaság egyesült erővel vissza­kényszerítette Pickwick urat a karosszékébe.

- Nyugton kell hagyni - mondta a zöld kabátos idegen. - Egy kis konyak és szódavíz... helyre egy öregúr... van benne kurázsi... ezt hajtsa föl... Ó!... jó kis ital, mennyei itóka.

Az idegen, miután előbb maga is kipróbálta, hogy iható-e a bánatos képű színész által kevert ital, odatartotta a poharat Pickwick úr szájához; a maradék konyakos szóda aztán egykettőre lecsúszott az elnök úr torkán.

Rövid kis szünet támadt; az itóka megtette a hatását; Pickwick úr szeretetre méltó ábrázata hamarosan visszanyerte a megszokott kifejezését.

- Arra sem méltók, hogy tudomást vegyen róluk, uram - mondta a bánatos ember.

- Igaza van - felelte Pickwick úr. - Arra sem méltók. Szégyellem magam, hogy így ki tudtak hozni a sodromból. Húzza ide a széket az asztalhoz, uram.

A bánatos képű ember készséggel eleget tett ennek a felszólításnak; újra körülülték az asztalt, a békés egyetértés is visszatért körükbe. Winkle úr szíve mélyén talán bujkált egy kis bosszankodás, amiért tudtán kívül kölcsönvették a ruháját - józan ésszel azonban aligha tételezhetjük fel egy pickwickistáról, hogy ilyen csekélység miatt igazán dühbe guruljon, akár csupán egy pillanatra is. Ezt a kis kivételt nem számítva, hamarosan teljesen helyreállt a vidám hangulat, és az estét ugyanolyan jókedvűen fejezték be, mint ahogyan megkezdték.



Yüklə 4,38 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   58




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin