NYOLCADIK FEJEZET amely azt példázza, hogy az igaz szerelem
nem megy olyan simán, mint a gőzvasút
Dingley Dell kies nyugalma, a körülötte sürgölődő gyengébb nem, s az a szerető gondoskodás, amivel elárasztották: mindez kedvezően befolyásolta a Tracy Tupman úr lelkében mélyen elültetett gyengéd érzelmek kifejlődését; s ezek az érzelmek most úgy látszik, egyetlen imádott lényre összpontosultak. A kisasszonykák nagyon csinosak voltak, a modoruk megnyerő, a hajlamaik mintaszerűek, viselkedésük feddhetetlen; de a hajadon nagynénjük magatartásában olyan méltóság volt, a szempillantásából olyan előkelőség áradt, a járása olyan “ne merészeljen hozzám érni”-séget fejezett ki, amilyenről a húgai egyelőre még nem is álmodhattak, már csak a fiatal koruknál fogva sem - s ami Rachael kisasszonyt kiemelte az összes többi nő közül, akiket Tupman úr valaha életében is látott. Egy pillanatig sem volt immár vitás, hogy ők ketten rokon lelkek, valami módon egyívású a természetük, van közöttük valamiféle titokzatos megértés, összhang. Amikor Tupman úr sebesülten a fűbe rogyott, az első szó, ami az ajkát elhagyta, Rachael kisasszony neve volt; s az első hang, ami megütötte a fülét, mikor a barátai hazatámogatták, a nagynéni hisztérikus nevetése volt. De vajon Rachael kisasszonynak ez a nagy izgatottsága csupán az érzékeny, gyengéd női lelkéből fakadt-e - vajon akkor sem tudta volna visszafojtani, ha másról lett volna szó -, vagy pedig mélyebb, forróbb, tüzesebb érzések váltották ki belőle, olyan heves szenvedély, amilyent egyes-egyedül csak ő tudott lángra lobbantani Rachael kisasszony szívében, a világ minden férfia közül egyedül csak ő, Tracy Tupman? Ezek a kétségek nyugtalanították Tupman urat, ilyen gondolatok forogtak a fejében, mialatt a kereveten hevert - s el is határozta, hogy most rögtön tisztázza ezeket a dolgokat, egyszer és mindenkorra véget vet ennek a bizonytalanságnak.
Esteledett. Isabel és Emily elment sétálni Trundle úrral; az öreg süket néni elaludt a karosszékében; messziről, a konyha felől felhallatszott a hájas fiú mély, egyenletes horkolása; a pirospozsgás cselédlányok a kiskapuban trécseltek, élvezték a szép, nyugalmas alkonyati órát és a kacérkodás gyönyöreit, elméletileg, amelyet a majorsághoz tartozó sete-suta legényekkel folytattak; a mi érdekes szerelmespárunk pedig ábrándozva üldögélt, ügyet sem vetett rájuk senki, ők sem törődtek senkivel, el voltak foglalva önmagukkal; egyszóval úgy üldögéltek ott, mint egy pár gondosan összehajtogatott szarvasbőr kesztyű - egymásba kulcsolódva.
- Megfeledkeztem a virágaimról - mondta a hajadon nagynéni. - Nem öntöztem meg őket.
- Hát gyerünk, locsoljuk meg most a virágokat - mondta Tupman úr rábeszélő hangon.
- Ó, maga meghűlhet, már hűvös a levegő - tiltakozott gyengéden Rachael kisasszony.
- Dehogy, dehogy - felelte Tupman úr és felállt. - Jót fog tenni nekem. Hadd kísérjem el.
Rachael kisasszony előbb még megigazította a kendőt, amivel a fiatalember bal karja fel volt kötve, aztán belekarolt a másik oldalról, és elindult vele kifelé a kertbe.
A kert túlsó végében állt egy lugas, befuttatva lonccal, jázminnal, vadszőlővel - egyike azoknak a barátságos, meghitt kis búvóhelyeknek, amelyeket az emberséges érzésű polgárok építenek a pókok számára.
A hajadon nagynéni felemelt egy locsolókannát a filagória egyik sarkából és indulni akart vele kifelé. Tupman úr azonban megállította; leültette őt maga mellé a lugas lócájára.
- Wardle kisasszony! - fordult feléje.
A hajadon nagynéni remegni kezdett, mint a nyárfalevél - addig-addig, hogy a nagy öntözőkannába véletlenül belekerült kavicsok is zörögni, csörömpölni kezdtek, akárcsak a gyerekek kereplője.
- Wardle kisasszony - mondta Tupman úr -, maga egy földre szállt angyal!
- No de Tupman úr! - kiáltott fel Rachael, úgy elpirulva, hogy vetekedhetett a locsolókanna színével.
- Hiába tiltakozik - mondta az ékesszóló pickwickista -, én aztán igazán tudom, hogy maga milyen angyal.
- A lányok - dünnyögte Rachael tréfálkozva -, a lányok mind angyalok, azt tartják.
- Hát akkor mit mondjak én magáról? - kérdezte Tupman úr. - Akkor mihez hasonlítsam magát, mihez merjem hasonlítani magát? Hát van magának párja a földkerekségen? Hát föllelhetem én még valahol a jóságnak és a szépségnek ezt a ragyogó egyesülését? Hát remélhetem én, hogy... Ó - kiáltott fel Tupman úr, félbeszakítva önmagát, és szorongatni kezdte Rachael kezét, amely a boldog öntözőkanna fülét fogta.
A kisasszony elfordította a fejét.
- Ó, a férfiak olyan csalfák - suttogta lágyan maga elé.
- Az igaz - mondta Tupman úr -, de nem minden férfi ilyen. Van egy, aki sohasem tudna hűtlen lenni... legalább egy ilyen férfi biztosan van... aki szívesen szánná rá az egész életét, hogy magát boldoggá tegye... akinek a maga szemepillantása jelenti a napfényt... akinek a maga mosolygása jelenti a levegőt... aki az élet súlyos terheit csakis a maga kedvéért tudná elviselni.
- Vajon lehet találni ilyen embert? - kérdezte Rachael kisasszony.
- Lehet! - vágott közbe hevesen Tupman úr. - Már meg is találta. Itt áll ön előtt, Wardle kisasszony. - S mielőtt Rachael felfedezhette volna Tupman úr szándékát, a lovag máris letérdelt előtte.
- Keljen fel, Tupman úr - mondta Rachael kisasszony.
- Soha! - felelte vitézül Tracy Tupman. - Ó, Rachael!
Megragadta a nagynéni kezét és az ajkához emelte. A locsolókanna leesett a földre és felborult.
- Ó, Rachael! Mondja, hogy szeret!
- Tupman úr - felelte a hajadon nagynéni, elfordítva a fejét - alig merem kimondani... de hát... de hát... maga nem teljesen közömbös nekem.
Alighogy ez a vallomás elhangzott, Tupman úr máris felugrott és úgy cselekedett, ahogy a szenvedélyesen lángoló szíve súgta neki, s ahogy hasonló körülmények között mindenki cselekedni szokott, feltehetőleg (mert nem sok tapasztalattal rendelkezünk ezen a téren). Felpattant, fél karjával magához ölelte a hajadon nagynénit és számtalan csókot nyomott az ajkára. Rachael némi kis illendő vonakodás és látszólagos ellenkezés után olyan szívesen tűrte Tupman úr csókjait, hogy talán sohasem hagyták volna abba, ha a kisasszony egyszerre csak riadtan fel nem kiált, őszinte ijedtséggel a hangjában:
- Tupman úr! Meglestek bennünket!... Valaki meglátott bennünket!
Tupman úr megfordult és körülnézett. A hájas fiú bámult befelé a filagóriába nagy kerek szemével, meg sem moccant, pufók ábrázatáról azonban a világ leghozzáértőbb fiziognómusa sem tudott volna leolvasni semmi olyan kifejezést, amely megdöbbenésről, kíváncsiságról vagy az emberi lelkeket háborgató más közismert indulatról tanúskodott volna.
Tupman úr rámeredt a kövér fiúra, a kövér fiú rámeredt Tupman úrra; s mennél tovább vizsgálta Tupman úr a hájas fiú teljesen kifejezéstelen ábrázatát, annál jobban meggyőződött róla, hogy a gyerek vagy nem látott semmit, vagy nem értett meg semmit abból, ami a szeme előtt lefolyt. Ebben a hitben aztán rá is szólt a fiúra, nagyon erélyesen:
- Mit akar itt, barátom?
- A vacsora tálalva van, kérem - felelte rá a gyerek habozás nélkül.
- Most jött, ebben a pillanatban? - kérdezte Tupman úr, átható pillantással nézve farkasszemet a fiúval.
- Most - felelte a hájas fiú.
Tupman úr megint nagyon szigorúan nézett rá; a fiúnak azonban meg sem rezdült a szempillája, meg sem rezdült az arca.
Tupman úr erre karját nyújtotta a hajadon nagynéninek és elindultak a ház felé; a kövér fiú ment a nyomukban.
- Nem vett észre semmit - suttogta Tupman úr Rachaelnek.
- Semmit - mondta a hajadon nagynéni.
A hátuk mögül mintha egy rosszul visszafojtott vihogásféle hallatszott volna. Tupman úr gyorsan hátrafordult. Nem - lehetetlenség -, a hájas fiú nem nevethetett; nyoma sem látszott az arcán semmi vidámságnak; egyáltalán semmi nem látszott az arcán, csak a falánkság.
- Egészen biztos, hogy mélyen aludt - suttogta Tupman úr.
- Kétségtelenül - felelte a hajadon nagynéni. - Biztos vagyok benne.
Jókedvűen felnevettek mind a ketten.
Holott Tupman úr tévedett. A hájas fiú ezúttal, kivételesen, nem aludt. Ébren volt - teljesen ébren -, és éberen figyelte, ami a filagóriában történt.
A vacsora lezajlott anélkül, hogy bárki is megkísérelte volna a beszélgetést megindítani. A süket néni elment aludni; Isabel Wardle teljesen Trundle úrnak szentelte magát; a vénkisasszony Rachael figyelmét teljesen lekötötte Tupman úr; Emily gondolatai pedig, úgy látszik, messze jártak - talán valahol a távollevő Snodgrass úr körül.
Az óra elütötte a tizenegyet, elütötte az éjfelet, elütötte az egy órát - s a férfiak még mindig nem érkeztek haza. Mindenki meg volt döbbenve. Csak nem támadták meg őket útonállók? Nem kellene vajon szétküldözni embereket lámpásokkal a kutatásukra, minden irányban, amerről esetleg érkezhetnek? Nem kellene vajon... De pszt! Megjöttek! Ugyan miért maradtak ilyen sokáig? És egy idegen is jött velük, egy idegen hang, hát az vajon ki lehet? Mindnyájan kirohantak a konyhába, ahová a korhely társaság betoppant, s elég volt egy pillantást vetni a jövevényekre és máris tisztán látták, hogy áll a helyzet.
Pickwick úr, mindkét kezét zsebre vágva, kalapját félrecsapva egészen a bal fülére, a pohárszéknek támaszkodott és jobbra-balra ingatta a fejét, miközben szakadatlanul mosolygott, a legnagyobb nyájassággal és jóindulattal, de minden látható ok és indok nélkül; az öreg Wardle úr, tulipiros ábrázattal, lelkesen szorongatta egy idegen férfi kezét és motyogva fogadkozott, hogy örök barátságot esküszik neki; Winkle úr a nagy állóórának dőlve gyenge hangon átkokat mondott a család bármely tagjára, aki azt merészelné tanácsolni neki, hogy ideje volna lefeküdnie; Snodgrass úr pedig hanyatt vetette magát egy széken, s kifejező arcvonásai az emberi értelemmel elképzelhető legreménytelenebb és legfeneketlenebb kétségbeesést tükrözték.
- Csak nincs valami baj? - kérdezte a három kisasszony.
- Nincs semmi baj - felelte Pickwick úr. - Mi... mi... mi... mindnyájan na... na... nagyon jól érezzük magunkat... Ugyebár, Wardle? Mindnyájan nagyon jól érezzük magunkat, igaz-e?
- De még mennyire - felelte a vidám házigazda. - Szívecskéim, bemutatom nektek a barátomat... Jingle urat... Pickwick úr barátja, Jingle... vendégségbe jött hozzánk.
- Csak nincs valami baja Snodgrass úrnak, tessék mondani? - kérdezte Emily rendkívül nyugtalanul.
- Semmi a világon, kisasszonykám - felelte az idegen. - Krikettmérkőzés... megünnepeltük... pompás vacsora... egy kis jó énekszó... oportói... vörösbor... remek... príma borok... kisasszonykám... príma borok.
- Nem a bor tette - dünnyögte maga elé Snodgrass úr megtörten, színtelen hangon. - A lazac.
(Sajátságos módon ilyenkor sohasem a bor teszi, hanem mindig valami más.)
- Nem volna okosabb lefektetni az urakat, kisasszony? - kérdezte Emma. - Az emberek közül ketten felvihetnék őket a szobáikba.
- Én nem fekszem le - mondta Winkle úr erélyesen.
- Élő ember engem nem visz föl - jelentette ki Pickwick úr harsányan; aztán tovább mosolygott nyájasan, ugyanúgy, mint eddig.
- Éljen! - sóhajtotta Winkle úr elhaló hangon.
- Éljen! - ismételte Pickwick úr, s azzal lekapta a fejéről a kalapját és földhöz csapta, majd a pápaszemét is odadobta a konyha közepére, mintha elment volna az esze. Ezen a szellemes ötleten aztán egy nagyot kacagott.
- Hozzanak... még egy... üveggel... - kiáltott fel Winkle úr; mennydörgő hangon kezdte és alig hallhatóan fejezte be. A feje lecsuklott a mellére; maga elé motyogva még közölte azt a sziklaszilárd elhatározását, hogy nem fekszik le, és vérszomjasan sajnálkozott fölötte, hogy “nem tudta ellátni az öreg Tupman baját” ma reggel, aztán mély álomba merült; ebben az állapotában két markos legény szépen felcipelte a szobájába, a hájas Joe személyes felügyelete mellett. Amikor visszatértek, Snodgrass úr is rábízta magát Joe szerető gondjaira, s őt is felvitték a szobájába. Pickwick úr elfogadta Tupman barátja támogató karját és csöndesen elvonult, még nyájasabban mosolyogva, mint eddig; Wardle úr pedig olyan meghatottan búcsúzott el az egész családjától, mint akit egyenesen a vesztőhelyre visznek, aztán Trundle úrra ruházta azt a megtisztelő feladatot, hogy őt felkísérje, s miután tett néhány teljesen hiábavaló kísérletet, hogy tekintélyesen és méltóságteljesen távozzék, ő is elhagyta a konyhát.
- Ó, milyen csúnya jelenet volt! - mondta a hajadon nagynéni.
- Szörnyű! Utálatos! - mondta a két kisasszony is.
- Rémes... rémes! - jelentette ki Jingle úr, nagyon elkomolyodva. Legalább másfél literrel többet ivott, mint a társai. - Iszonyatos... visszataszító jelenet... mondhatom, kérem.
- Milyen kedves ember... - suttogta Rachael kisasszony Tupman úr fülébe.
- Ráadásul jóképű is! - suttogta Emily Wardle.
- De még milyen jóképű - mondta a nagynéni.
Tupman úrnak eszébe jutott a rochesteri özvegyasszony és nyugtalanság fogta el. A félórás társalgás, ami ezután következett, nem volt alkalmas arra, hogy lecsitítsa háborgó kedélyét. Az új vendégnek nagyon jól pergett a nyelve, s az adomázó tehetségét csak a kitűnő modora múlta felül. Tupman úr úgy érezte, hogy minél jobban fokozódik Jingle népszerűsége, ő (Tupman) annál jobban a háttérbe szorul. A nevetése már erőltetettnek hangzott - a jókedve mesterkéltnek; s amikor végül ő is ágyba került és lefektette lüktető halántékát a párnára, kegyetlen gyönyörűséggel gondolt arra, hogy milyen elégtétellel töltené el, ha most Jingle fejét a matraca alá préselhetné és derékaljnak használhatná.
Az elpusztíthatatlan Jingle azonban másnap reggel már korán talpon volt, holott korhely társai kénytelenek voltak ágyban kipihenni az éjszakai dorbézolást - s a reggelinél sikerült kitűnően elszórakoztatni a hölgyeket. Olyan nagy sikerrel járt az igyekezete, hogy még az öreg süket néni is elmondatta magának egyik-másik pompás tréfáját; a hallócsövébe kellett belekiabálnia; s végül még az öreg néni is megjegyezte kegyesen, a hajadon Rachaelhez fordulva, hogy: “Ez aztán - mármint Jingle úr -, ez aztán nagy kópé” - s ezt a nézetét a jelenlevő rokonai egytől egyig teljes mértékben osztották.
Az öreg néninek az volt a szokása, hogy szép nyári reggeleken mindig kisétált abba a lugasba, amelyet Tupman úr révén már ismerünk. Ez a kirándulása a következőképpen folyt le mindig: először is a hájas fiú leakasztott a néni hálószobájának ajtaja mögötti fogasról egy szűk, fekete selyemfőkötőt, egy meleg gyapjúkendőt és egy vastag, nagy kampójú sétabotot; ezután a néni kényelmesen, körülményesen felkötötte a főkötőt, magára vette a kendőt, majd egyik kezével a botra, másikkal a hájas Joe-ra támaszkodva, szép lassan lesétált a filagóriához; a kövér fiú ilyenkor otthagyta őt, hogy egy félóráig egyedül élvezhesse a jó levegőt; s a félóra leteltével visszajött érte és visszakísérte a házba.
Az öreg néni kicsinyesen rendszerető asszony volt; s minthogy ez a szertartás már három éve minden nyáron ugyanígy zajlott le, s még sohasem tapasztalta a legcsekélyebb eltérést sem a megszokott műsortól, most - aznap reggel - nagyon meglepődött, amikor azt kellett látnia, hogy a hájas Joe ahelyett, hogy otthagyná őt egyedül a lugasban, csak egy-két lépésnyire távolodik el, aztán megáll, óvatosan körülnéz, szétnéz minden irányban, majd lábujjhegyen lopakodva, roppant rejtélyes arccal, visszajön hozzá a filagóriába.
Az öreg néni - mint majdnem mindegyik öreg néni - nagyon könnyen megijedt; s most az volt az első gondolata, hogy ez a dagadt kölyök kárt akar tenni benne és el akarja rabolni a nála levő aprópénzt. Szeretett volna segítségért kiáltani, de az öreg kora és a rokkantsága miatt már régen nem volt hozzá ereje, hogy kiabáljon vagy sikoltozzon; így hát csak szörnyű rémülettel figyelte a fiú mozdulatait; s a félelmét igazán nem oszlatta el az a tény, hogy Joe egészen közel lépett hozzá és beleordított a fülébe, izgatott hangon - vagy talán fenyegető hangon:
- Asszonyom!
Véletlenül úgy fordult, hogy Jingle úr éppen arrafelé sétált a kertben. Ő is meghallotta Joe kiáltását és megállt a lugas mögött, hogy hallgatózzon, hátha többet is hall. Háromféle oka is volt erre. Először is ráért és kíváncsi volt a természete; másodszor, semmi esetre sem voltak lelkiismereti aggályai; harmadszor pedig, a sűrű bokrok, virágok úgy eltakarták, hogy nem vehették őt észre. Ennélfogva ott állt tehát és hallgatózott.
- Asszonyom - ordította a hájas gyerek.
- Nézd csak, Joe - mondta az öreg néni remegő hangon -, én mindig jó voltam hozzád. Világéletedben jól bántunk veled. Jóformán semmi dolgod nem volt soha; és mindig volt mit enned, bőségesen.
Ez az utóbbi megjegyzés Joe-nak az elevenébe talált. Szinte meghatott hangon válaszolt, mélységes meggyőződéssel:
- Volt bizony, az már igaz.
- Hát akkor mit akarsz most tőlem? - kérdezte az öreg néni, kissé nekibátorodva.
- Majd mindjárt megtudja, de tudom, hogy a háta is beleborsózik - felelte a gyerek.
Ez úgy hangzott, mintha Joe valamiféle szörnyű, vérszomjas módon óhajtaná leróni a háláját; s minthogy az öreg néni nem értette pontosan, hogy a fiú miféle módszerrel szándékozik elérni ezt a kívánt eredményt, újra nagyon megrémült.
- Mit gondol, asszonyom, mit láttam én itt a lugasban, ezen a szent helyen, tegnap este? - kérdezte Joe.
- Jézusmáriám! Mit? - kérdezte az öreg néni, akit megijesztett a dagadt fiú ünnepélyes hangja.
- Az az idegen úr... akinek fel van kötve a karja... itt ölelgette, csókolgatta...
- Kit, Joe? Remélem, nem valamelyik szolgálólányt?
- Az még csak hagyján lett volna - bömbölte a kövér fiú a néni fülébe.
- Csak talán nem az egyik unokámat?
- Még az is hagyján lett volna.
- Még az is hagyján lett volna, Joe! Hát még ennél is rosszabb, Joe? - kiáltott fel az öreg néni, aki ennél szörnyűbb galádságot már el sem tudott képzelni. - De hát ki volt az, Joe? Tudni akarom, mondd meg azonnal!
A hájas Joe óvatosan körülnézett s miután befejezte a terepszemlét, beleordította az öreg néni fülébe:
- Rachael kisasszony!
- Mi, mi? - kérdezte a néni rikácsoló hangon. - Nem értem, beszélj hangosabban.
- Rachael kisasszony - üvöltötte a kövér fiú.
- A lányom!
A hájas Joe bólogatni kezdett, igenlőleg - amitől kövér pofazacskói finom remegésbe jöttek, mint a francia kocsonya.
- És Rachael hagyta, hogy ölelgessék, csókolgassák! - kiáltott fel az öreg néni felháborodva.
- Nemcsak hogy hagyta - mondta a kövér fiú elvigyorodva -, de láttam én, hogy vissza is adta a csókjait.
Ha Jingle úr a rejtekhelyéről láthatta volna, hogy az öreg néni milyen arcot vágott erre a kijelentésre, hát egészen bizonyos, hogy kitört volna belőle a nevetés és elárulta volna magát, hogy itt hallgatózik, a filagória mögött. Figyelt, fülelt tovább. Haragos, méltatlankodó mondattöredékeket hallott, ilyesféléket:
- Az engedelmem nélkül...
- Az ő korában...
- Ó, én szegény, szerencsétlen vénasszony...
- Legalább várt volna vele, amíg én meghalok...
És így tovább; aztán a hájas Joe csoszogása hallatszott a kavicsos kerti úton, ahogy elvonult és magára hagyta az öreg nénit.
Talán különös játéka a véletlennek, de tény az, hogy Jingle úr már tegnap este, alig öt perccel azután, hogy megérkezett a Manor-tanyára, nyomban elhatározta magában, hogy haladéktalanul hozzáfog a vénkisasszony nagynéni szívének meghódításához. Jó megfigyelőképessége volt és rögtön észrevette, hogy könnyed, fölényes viselkedése tetszik a szíve szép választottjának; azonban erős volt a gyanúja, nagyon erős, hogy Rachael kisasszony egyéb kiválóságai mellett rendelkezik azzal a legvonzóbb tulajdonsággal is, hogy van egy kis önálló vagyona. Jingle úr egy szempillantás alatt átlátta annak a parancsoló szükségességét, hogy valami módon ki kell ütnie vetélytársát a nyeregből, és nyomban el is határozta, hogy halogatás nélkül lépéseket tesz ebben az irányban. Fielding azt mondja, hogy a férfi kovakő, a nő tapló és tüzet a pokol fejedelme vet közébük. Jingle úr nagyon jól tudta, hogy a vénkisasszony nagynénik számára a fiatalemberek olyanok, mint a puskapornak az égő kanóc, s elhatározta, hogy sürgősen kipróbálja egy ilyen robbanás hatását.
Ezen a nagyszabású tervén tépelődve, előjött rejtekhelyéről és a már előbb említett bokrok, cserjék sűrű lombjai közt visszasettenkedett a házhoz.
Úgy látszik, a szerencse is a segítségére akart lenni. Tupman úr a többiekkel együtt éppen akkor hagyta el a kertet, még látta őket kifelé menni a hátsó kapun át; a két kisasszony viszont rögtön a reggeli után elment sétálni, ezt is tudta - szóval szabad volt a pálya.
A kis ebédlő ajtaja félig nyitva állt. Jingle úr bekukucskált a szobába. Rachael kisasszony egyedül kézimunkázgatott odabent. Jingle úr megköszörülte a torkát; a nagynéni felnézett és elmosolyodott. A tétovázás nem tartozott Alfred Jingle jellemvonásai közé. Titokzatos arccal szája elé emelte a mutatóujját, belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.
- Wardle kisasszony - mondta Jingle úr, komoly képet vágva. - Bocsásson meg a tolakodásomért... Ilyen rövid ismeretség után... De nincs időnk teketóriázni... Minden kiderült.
- No de uram! - mondta a hajadon nagynéni, kissé meghökkenve ettől a váratlan lerohanástól. Még az a gyanú is felmerült benne, hogy Jingle úrnak hirtelen elment az esze.
- Pszt! - mondta Jingle úr, színpadias suttogással. - A kövér gyerek... az a gombócképű... gombszemű... az egy gazember! - Sokatmondóan csóválgatni kezdte a fejét, a hajadon Rachael kisasszonyt pedig remegés fogta el izgalmában.
- Josephről beszél, uram, ha jól értem, ugyebár? - kérdezte Rachael, összeszedve magát. Igyekezett nyugodtnak látszani.
- Úgy van, asszonyom, Josephről... hogy az ördög vinné el ezt a Joe-t!... Áruló bitang ez a Joe... elmondott mindent az öreg hölgynek... az öreg hölgy nagyon dühbe jött... magánkívül volt felháborodásában... filagória... Tupman... ölelkezés, csókolózás... s ehhez hasonlók... mi?... igaz-e, asszonyom?... Igaz-e?
- Jingle úr - mondta a hajadon nagynéni -, ha maga azért jött csak ide, hogy engem sértegessen...
- Dehogy, kérem... dehogy... Isten ments - felelte Jingle úr a legnagyobb lelki nyugalommal. - Véletlenül meghallottam a beszélgetést... s azért jöttem, hogy figyelmeztessem a veszélyre... hogy felajánljam szolgálataimat... megelőzni a bajt, zűrzavart... De hát mindegy... ha maga sértésnek veszi... máris távozom - azzal sarkon fordult, mintha csakugyan valóra akarná váltani ezt a fenyegetést.
- Ó, hát mit tegyek! - kiáltott fel szegény Rachael, és sírva fakadt. - A bátyám nagyon megharagszik majd.
- Hát persze hogy megharagszik - mondta Jingle úr, egy kis hallgatás után. - Fel lesz háborodva.
- Ó, Jingle úr, hát mit mondjak neki! - kiáltott fel a hajadon nagynéni, s újabb kétségbeesés vett rajta erőt.
- Mondja azt, hogy Joe csak álmodta az egészet - felelte Jingle úr, higgadt hangon.
Egy reménysugár csillant meg a hajadon Rachael előtt, ennek az ötletnek a hallatára. Jingle úr észrevette szavainak a hatását és tovább ütötte a vasat.
- Eh, mit... semmi az egész... könnyűszerrel meg lehet oldani... a fiú zsarolni akart... a hölgy bájos... kövér Joe-nak kiporolják a nadrágját... a szép hölgy szavának hitelt adnak... s ezzel vége is az ügynek... mindenki jól járt.
Nem lehet pontosan tudni, hogy a szép hajadon annak a reményétől vidult-e fel, hogy megmenekülhet a rosszkor jött leleplezés kellemetlen következményeitől, vagy az a körülmény enyhítette-e mély bánatát, hogy bájos hölgynek nevezték. Mindenesetre elpirult, és egy hálás pillantást küldött Jingle úr felé.
A kellemes Jingle úr egy nagyot sóhajtott, néhány percig rámeredt a hajadon nagynénire, aztán színpadiasan megrázkódott és elfordította a fejét.
- Szomorúnak látszik, Jingle úr - mondta Rachael panaszos hangon. - Nem mondaná meg, hogy mi az oka? Hátha segíthetek rajta. Szeretném valahogyan kifejezni a hálámat, amiért olyan kedves volt hozzám és segítségemre jött.
- Ó! - kiáltott fel Jingle úr, és újra megrázkódott. - Ó! Hó! Segíteni rajtam! Az én boldogtalanságomon!... Amikor maga olyan férfira pazarolja a szerelmét, aki meg sem tudja ezt becsülni eléggé... aki méltatlan rá... aki most éppen abban sántikál, hogy az egyik unokahúga kegyeire pályázzon... aki vígan csapja a szelet... de nem! Egy szót sem szólok... hiszen a barátom... nem akarom leleplezni a vétkeit... Wardle kisasszony... Isten önnel!
Miután befejezte ezt a szónoklatát, amely egyébként élete eddigi legösszefüggőbb beszéde volt, Jingle úr a szeméhez nyomkodta az egy ízben már említett zsebkendő foszlányát, és megindult az ajtó felé.
- Ne menjen el, Jingle úr! - szólt utána a hajadon nagynéni határozott hangon. - Mondott valamit Tupman úrról, célzott itt valamire... hát most magyarázza meg, kérem.
- Soha! - kiáltotta Jingle, egy meggyőződéses színészi taglejtéssel. - Soha, soha!
Azzal egy széket húzott oda magának és leült a hajadon nagynéni mellé, hogy ezzel is jelezze, nem akarja, hogy tovább faggassák.
- Jingle úr - mondta Rachael kisasszony -, kérem, könyörgök, mondja meg nekem, ha csakugyan tud valamiféle szörnyű titokról Tupman úrral kapcsolatban. Esedezem, árulja el nekem.
- Hát nézhetem én ezt? - mondta Jingle úr, Rachael kisasszonyra meredve. - Hát szabad ezt eltűrnöm?... Bájos teremtés... akit feláldoznak... a gonosz kapzsiság oltárán!
Látszott rajta, hogy néhány percig küzd az ellentmondó érzéseivel, ellentétes kötelességeivel, aztán lassú, mély hangon újra megszólalt:
- Tupmannek csak a maga pénze kell.
- Ó, a nyomorult! - kiáltott fel az aggszűz, erélyes felháborodással a hangjában.
(Jingle úr kétségei eloszlottak. Rachaelnek tehát van pénze.)
- Sőt, mi több - tette hozzá Jingle. - Mást szeret.
- Mást! - mondta a hajadon nagynéni. - Ki az a más?
- Alacsony lány... fekete szempár... unokahúga... Emily.
Egy kis szünet támadt.
A helyzet úgy állt, hogyha volt a világon olyan nőszemély, aki iránt a nagynéni mélységes és halálos féltékenységet érzett, hát akkor ez éppen az említett Emily húga volt. Rachael kisasszony úgy elpirult, hogy még a nyaka is belevörösödött és kimondhatatlan megvetéssel vetette fel a fejét. Harapdálni kezdte vékony szája szélét és végre megszólalt.
- Lehetetlenség. El sem tudom hinni.
- Hát csak figyelje meg őket - mondta Jingle.
- Majd megfigyelem - mondta a nagynéni.
- Figyelje, hogy milyen pillantásokat vetnek egymásra - mondta Jingle.
- Majd figyelem.
- Hogy miként pusmognak egymással.
- Majd figyelem.
- Tupman a lány mellé ül majd a vacsoránál.
- Hadd üljön.
- Teszi majd neki a szépet.
- Csak hadd tegye.
- Csapja majd neki a szelet.
- Hát csapja.
- Magának pedig fittyet hány majd.
- Fittyet hány! Nekem! - kiáltott fel a vénkisasszony. - Még hogy ő!... Fittyet hány... nekem! - s haragjában és elkeseredésében szinte remegett.
- Ez meggyőzi majd? - kérdezte Jingle.
- Meg.
- És a sarkára áll majd?
- Sarkamra állok.
- Kiadja az útját?
- Kiadom... végérvényesen.
- És hajlandó lesz meghallgatni valaki mást?
- Hajlandó leszek.
- Hát így is lesz.
Jingle úr letérdelt eléje és öt percig így is maradt, térden állva; amikor felkelt, már mint Rachael kisasszony elfogadott udvarlója kelt fel - azzal a feltétellel persze, hogy bebizonyosodik Tupman úr árulása.
A bizonyítás feladata Alfred Jingle úr vállaira nehezült; de még aznap este, vacsorakor, szállította a bizonyítékokat. A vénkisasszony Rachael néni hinni sem akart a szemének. Tracy Tupman úr ott ült Emily mellett és egész este szerelmesen kacsingatott rá, pusmogott vele és mosolygott feléje, Snodgrass úrral vetélkedve. A tegnap esti szíve választottjához egy árva szót sem szólt, egy pillantást sem vetett rá.
- Fene essen ebbe a kölyökbe! - gondolta magában Wardle úr. Az édesanyja elmondta neki, hogy mit hallott Joe-tól. - Fene abba a hájas fejébe! Biztosan aludt akkor is. Csak álmodta az egészet.
- Hitszegő, áruló - gondolta magában a vénkisasszony nagynéni. - Igazat beszélt az a kedves Jingle úr. Ó! Hogy gyűlölöm ezt a hitszegő nyomorultat!
Az alább következő párbeszéd némi felvilágosítással szolgál majd az olvasónak, aki nyilván nem érti Tracy Tupman úr megmagyarázhatatlan viselkedését.
Színhely a kert; az idő: este, vacsora után. Két alak sétál a bokrok közt, a kis ösvényen; az egyik elég alacsony és testes, a másik elég magas és karcsú. Az egyik Tupman úr, a másik Jingle úr. A pocakos kezdi meg a párbeszédet:
- No, jól csináltam? - kérdi.
- Remekül... pompásan... magam sem tudtam volna jobban alakítani a szerepet... de holnap újra el kell játszania... ezentúl minden este... a további utasításig.
- Ez Rachael kívánsága?
- Persze... természetesen nem örül neki... de meg kell tenni... csak így lehet elhárítani a gyanút... fél a bátyjától... azt mondja, nincs mit tenni... hiába... de már csak egy-két napról van szó... amíg elaltatják az öreg gyanúját... aztán maguké a boldogság.
- Mást nem üzent?
- Csókoltatja... öleli sokszor... változatlan érzelmekkel... számtalanszor üdvözli... Lehetek valamiben a szolgálatára, adjam át neki az üzenetét?
- Édes jó barátom - felelte a mit sem sejtő Tupman úr, melegen megszorongatva jó barátja kezét. - Mondja meg neki, hogy szeretettel ölelem... mondja meg neki, hogy nagyon nehezemre esik ez a színészkedés... mondjon neki minden szépet és jót... de tegye hozzá, hogy én is tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire helyénvaló volt az ő utasítása, amit ma délelőtt magával megüzent nekem. Mondja meg neki, hogy bámulom az okosságát és nagyra becsülöm az óvatosságát.
- Megmondom. Mást semmit?
- Mást semmit. Csak annyit mondjon még, hogy epedve várom azt a napot, amikor végre az enyémnek nevezhetem majd, és nem lesz többé szükség semmiféle színészkedésre.
- Megmondom, megmondom. Persze. Egyebet nem üzen?
- Ó, édes jó barátom! - mondta a derék Tupman úr, újra megragadva Jingle kezét. - Fogadja a leghálásabb köszönetemet önzetlen jóságáért; és bocsássa meg nekem, hogy még csak gondolatban, egy pillanatra is, igazságtalanul megbántottam, amikor azt feltételeztem magáról, hogy ki akar ütni a nyeregből. Édes jó barátom, hogyan tudom én ezt meghálálni magának?
- Szót sem érdemel - felelte Jingle úr. Hirtelen elhallgatott, mintha valami az eszébe ötlött volna, aztán így folytatta: - Apropó... mellesleg mondva... nem tudna kölcsönözni tíz fontot véletlenül?... Fontos dologra kellene... három nap múlva megadom.
- De még mennyire, hogy tudok - felelte Tupman úr, túláradó lelkesedéssel. - Három nap múlva, azt mondja?
- Csak három napra kell... Addigra mindent elintézek... Véget érnek a nehézségeim.
Tupman úr leszámolta a pénzt barátja tenyerébe, Jingle úr pedig egyenként zsebre vágta az aranyakat, ahogy sétáltak visszafelé a házba.
- De nagyon óvatos legyen - mondta Jingle úr. - Még egy pillantást se vessen rá.
- Egy félpillantást sem - mondta Tupman úr.
- Egy szót se szóljon hozzá.
- Egy árva hangot se.
- Csak a kislánnyal foglalkozzon... a nagynénjéhez lehetőleg minél gorombább legyen... ez az egyetlen módja félrevezetni az öregeket.
- Vigyázni fogok - mondta Tupman úr fennhangon. - Gondom lesz rá.
“És nekem is gondom lesz rá” - gondolta magában Jingle úr; s azzal beléptek a házba.
Az aznap esti vacsorajelenetet másnap is megismételte Tupman úr, sőt még három további este és délután is. A negyedik napon a házigazdájuk nagyon jó hangulatban volt, mert már teljesen megnyugodott, hogy alaptalan volt a kövér Joe vádja Tupman úr ellen. Ugyancsak jókedvű volt Tupman úr is, mert Jingle barátja közölte vele, hogy hamarosan dűlőre jut az ügy. Ugyancsak jókedvű volt Pickwick úr is, mert ő mindig jókedvű volt. Snodgrass úrról viszont nem mondhatjuk el ezt, mert ő egyre féltékenyebb lett Tupman úrra. Az öreg néni azonban szintén vidám hangulatban volt, mert nyert a whisten. Jókedvű volt továbbá Jingle úr és Wardle kisasszony is - mármint a szép Rachael -, méghozzá olyan okoknál fogva, amelyek megérdemlik, hogy ennek az eseménydús történetnek egy újabb fejezetében számoljunk be róluk.
Dostları ilə paylaş: | 
