TIZENHATODIK FEJEZET melyben annyi minden történik,
hogy pár szóval el sem lehet mondani
Az esztendőnek egyetlenegy hónapjában sem olyan gyönyörű a természet, mint augusztus havában. Sok szépsége van a tavasznak, üde, virágos hónap a május, de ennek az évszaknak a varázsát a téli idővel való ellentéte fokozza. Az augusztusnak nincs meg ez az előnye. Akkor köszönt be, amikor emlékezetünk nem tud egyébről, mint tiszta égboltról, zöld mezőről, édes illatú virágokról - amikor a hónak, jégnek, zord szeleknek az emléke úgy eltűnt már az eszünkből, mint ahogy eltűntek a föld színéről is -, és mégis milyen kedves évszak! Gyümölcsöskertek és gabonaföldek visszhangzanak a munka zajától; a fák görnyedeznek a dús termés terhe alatt, mely ágaikat a földig húzza; és a búza, gyönyörű kévékbe kötve, vagy pedig még lábon állva, minden kis könnyű szellőre hullámzani kezd, mintha csak a sarló után kívánkoznék, és aranyszínűre festi a vidéket. Mintha valami szelíd bágyatagság ömlenék el az egész tájon; az idő lágy hangulata megüli még a szekereket is, amelyek lomhán döcögnek a szántóföldeken át, de csak a szem veheti őket észre, mert a kerekek zörgését nem hallja a fül.
Ahogy a postakocsi sebesen robog a szántóföldek és a gyümölcsösök között, melyek az országutat szegélyezik, egész tömeg asszony meg gyerek, akik kévékbe kötik a gabonát vagy tallózgatják az elhullatott kalászokat, egy pillanatra abbahagyják munkájukat, s napbarnította arcuk fölé tartva még barnábbra sült kezüket, kíváncsian nézik az utasokat, mialatt egy erős kis kölyök, aki sokkal apróbb még, semhogy munkára foghatnák, de sokkal pajkosabb, semhogy otthon lehetne hagyni, felkapaszkodik a nagy kosár oldalán, amelybe a biztonság kedvéért beleültették, s örömében sikongat és rugdalózik. Az arató is megáll, és keresztbe font karral néz a tovarobogó kocsi után; a szekeret húzó igáslovak pedig álmos pillantással követik a postakocsi két előkelő paripáját, s a tekintetük, amennyire csak egy ló tekintete beszédes tud lenni, mintha ezt mondaná: “Gyönyörű látvány vagytok annak, aki nézi, de azért szép lassan lépegetni a szántóföldön mégiscsak jobb, mint kimelegedni a vágtatásban a poros országúton.” Az országút kanyarulatához érve, egy pillanatra még visszanéz az utas. Asszony és gyermek már újra a dolga után látott, az arató lehajolva folytatja munkáját: az igáslovak tovább húzzák a szekeret: minden újra él és mozog.
Az ilyen látvány nem téveszthette el hatását Pickwick úr fogékony lelkére. Azon tanakodott magában, hogy miképpen viszi majd keresztül tervét, s hogyan leplezheti le a gaz Jingle igazi jellemét, bárhol szőné is csalárd terveit - eleinte szótlanul, gondolataiba merülve ült a kocsiban, és törte a fejét, hogyan juthatna legjobban célhoz. Lassanként azonban egyre jobban és jobban lekötötte figyelmét a környezet, és végezetül már olyan örömét találta az utazásban, mintha puszta mulatságból szánta volna rá magát.
- Gyönyörű vidék ez, Sam - mondta Pickwick úr.
- Különb a kéménykürtőknél, uram - felelte Weller úr, megbillentve a kalapját.
- Maga biztosan egész életében alig látott egyebet, mint kéményeket meg füstös házfalakat, Sam - mondta Pickwick úr mosolyogva.
- Nem voltam ám én mindig háziszolga, uram - mondta Samuel Weller, a fejét rázva. - Valaha szekeresnél is szolgáltam.
- Mikor? - kérdezte Pickwick úr.
- Amikor először mentem neki hanyatt-homlok az életnek, hogy átugráljam kisebb-nagyobb akadályait - felelte Sam. - Azzal kezdtem, hogy beálltam egy fuvaroshoz; később kerültem csak a szekereshez, aztán voltam én kifutófiú is, aztán háziszolga. Most meg egy úriember inasa vagyok. Egy szép nap tán még magam is úr leszek, pipával a számban, s lesz egy szép kertes nyári lakom. Ki tudja? Én magam ugyan egy csöppet sem csodálkoznék rajta.
- Hiszen maga valóságos filozófus, Sam - jegyezte meg Pickwick úr.
- Azt hiszem, uram, hogy ez családi örökség nálunk - mondta Samuel Weller. - Apámnak is erős oldala a filozófia. Ha a mostohaanyám szidja, apám fütyülni kezd. Mostohaanyám dühbe jön és eltöri a pipát; apám erre kimegy és hoz magának egy másikat. Mostohaanyám sikoltozni kezd, rájön a bolondóra, elájul; apám pedig kényelmesen pipázik, amíg a felesége magához nem tér. Hát nem filozófia ez, uram?
- Mindenesetre ér annyit, mint a filozófia - felelte Pickwick úr nevetve. - Viszontagságos pályafutása alatt bizonyára nagy hasznát vette ennek a filozófiának, Sam.
- Hogy hasznát vettem-e, uram! - kiáltott fel Sam. - Jól mondja. Amikor a fuvarostól megszöktem, és mielőtt a szekereshez elszegődtem, két hétig bútorozatlan szállásom volt.
- Bútorozatlan szállása? - kérdezte Pickwick úr.
- Igen, a Waterloo-híd füstös ívei alatt. Pompás hálóhely... központi fekvésű, tízpercnyire sincs a fontos középületektől... csak az az egy hátránya van, hogy egy kicsit nagyon is szellős. Furcsa dolgokat láttam ám ott.
- Ó, képzelem - mondta Pickwick úr, nagy érdeklődéssel.
- Olyan dolgokat, uram - folytatta Samuel Weller -, hogy a szívét hasogatnák és fel is aprítanák egészen. Igazi, kitanult csavargókat nem láthat ott; elhiheti, hogy azok okosabbak, semhogy rászorulnának az ilyen szállásra. Kezdő koldusok, férfiak és nők, akik még nem sokra vitték a mesterségükben, néha ott ütik fel tanyájukat; de rendszerint csak a legrongyosabb, kiéhezett, hajléktalan nyomorultak fetrengenek ezen az elhagyatott sötét helyen, szegény ördögök, akiknek nincs pénzük még a kétpennys kötélre se.
- De mi az a kétpennys kötél, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- A kétpennys kötél, uram - felelte Weller úr -, az egy olcsó éjjeli szállás, ahol két pennyért adnak ágyat egy éjszakára.
- De hát miért hívják az ágyat kötélnek? - kérdezte Pickwick úr.
- Isten tartsa meg az ártatlanságát, uram, nem úgy van az - felelte Sam. - Amikor a gazda meg a felesége, akié ez az éjjeli fogadó, megindították az üzletet, eleinte a padlón vetették meg az ágyakat; de így nem vált be a dolog, mert az ágyrajárók ahelyett, hogy beérték volna egy szerény kétpennys alvással, rendesen fél napig is elhevertek náluk. Most hát két kötelet feszítenek ki, egymástól körülbelül hat lábnyira, s a padló fölött körülbelül három lábnyira, a szoba egész hosszában, s keresztbe vetik meg rajtuk az ágyakat, amelyek durva zsákvászonból vannak összetoldva-foldva.
- No és? - kérdezte Pickwick úr.
- No és - mondta Weller úr - ennek meg is van a haszna, a vak is láthatja. Minden reggel hét órakor megoldják a kötél egyik végét, s a vendégek leesnek a padlóra. Az esés alaposan fölébreszti őket, úgyhogy szép nyugodtan talpra állnak és eltávoznak! Engedelmet, uram - mondta Sam, hirtelen félbeszakítva bőbeszédű előadását. - Ez itt Bury St. Edmunds?
- Az - mondta Pickwick úr.
A postakocsi egy virágzó, szép, tiszta kis város jól kövezett utcáin robogott keresztül, és megállt egy nagy fogadó előtt, egy széles nyílt utcában, csaknem szemben a régi apátsággal.
- És ez az Angyal fogadó! - mondta Pickwick úr, ahogy föltekintett az épületre. - Itt leszállunk, Sam. De óvatosnak kell lennünk. Nyittasson szobát, de ne mondja meg a nevemet. Megértette?
- Meg én, szórul szóra, uram - felelte Weller úr ravasz szemhunyorítással; és miután Pickwick úr táskáját kivette a hátulsó kocsiládából, ahová sietősen begyömöszölték, mikor Eatanswillben fölszálltak, Weller úr ment a dolgára. Csakhamar megvolt a szoba; s Pickwick urat nyomban bevezették.
- No most - mondta Pickwick úr -, Sam, az első dolgunk az legyen, hogy...
- Rendeljünk ebédet, uram - vágott közbe Samuel Weller. - Nagyon későre jár már az idő.
- Ó, az igaz - mondta Pickwick úr, zsebórájára pillantva. - Igaza van, Sam.
- És ha szolgálhatok egy tanáccsal, uram - tette hozzá Samuel Weller -, ebéd után én lefeküdnék, jól kialudnám magam és csak holnap reggel kezdenék nyomozni a furfangos lókötő után. Üdítő dolog az álom, ahogy az egyszeri szobalány mondta, mielőtt megivott egy pohárka ópiumot.
- Azt hiszem, hogy ebben is igaza van, Sam - mondta Pickwick úr. - De előbb meg akarom tudni, hogy csakugyan itt van-e a házban, és hogy marad-e még egy darabig.
- Bízza ezt rám, uram - mondta Weller úr. - Majd rendelek önnek egy pompás kis ebédet, s amíg az elkészül, tudakozódom odalent; öt perc alatt kiszedem én a háziszolgából minden titkát.
- Nem bánom - mondta Pickwick úr; s Weller úr nyomban eltávozott. Félóra múlva Pickwick úr a kitűnő ebéd mellett ült, háromnegyed óra múlva pedig Weller úr visszaérkezett azzal a hírrel, hogy Fitz-Marshall Károly úr úgy rendelkezett, hogy a szobáját további intézkedésig tartsák fönn számára. Az estét a szomszédban tölti, egy családnál, a háziszolgának meghagyta, hogy ébren várja be, amíg megjön, inasát pedig magával vitte.
- Most tehát, uram - fejezte be Sam a jelentését -, ha holnap reggel alkalmam nyílik szóba ereszkednem az inasával, a gazdája minden dolgát elmeséli majd nekem.
- Honnét tudja? - kérdezte Pickwick úr.
- A jó Isten áldja meg, uram, hát az inasok mind ilyenek - felelte Weller úr.
- Ó, persze, erre nem is gondoltam - mondta Pickwick úr. - Jól van.
- Azután eldöntheti majd, uram, hogy mi a legfontosabb tennivalónk, és ahhoz tartjuk majd magunkat.
Minthogy ez látszott a lehető legjobb megoldásnak, végül is ebben állapodtak meg. Weller úr, gazdájának engedelmével visszavonult, hogy az estét kedve szerint töltse el; és az ivószobában összegyűlt társaság nemsokára egyhangúlag meg is választotta őt elnökévé, és Sam ezt az előkelő tisztjét a vendégek oly nagy megelégedésére töltötte be, hogy hangos kacagásuk és éljenzésük Pickwick úr szobájába is felhallatszott, s legalább három órával megrövidítette éjjeli nyugodalmát.
Másnap kora reggel Weller úr éppen az éjszakai dorbézolásból visszamaradt kábultságát iparkodott eloszlatni egy félpennys zuhanyfürdő alkalmazásával (ugyanis ennek az összegnek a fejében az istállói személyzetből felfogadott egy fiatalurat, hogy addig húzzon vizet a fejére, amíg teljesen ki nem józanodik), amikor egy szederszín ruhás siheder vonta magára a figyelmét, aki egy padon ült az udvarban és elmerülten olvasott egy zsoltároskönyvet, ámbár olykor-olykor lopva vetett egy-egy pillantást a zuhany alatt álló egyéniségre, mintha a műtét mégiscsak érdekelte volna némiképp.
“Ejnye, de furcsa szerzet vagy, öcsém! - gondolta magában Weller úr, amikor tekintete először találkozott a szederszín ruhás idegen pillantásával, akinek csúnya, széles, fakó arca volt, mélyen beesett szeme és óriási feje, lecsüngő gyér, fekete hajjal. - Furcsa szerzet vagy!” - gondolta magában Weller úr; s miután ezt elgondolta, tovább mosakodott és nem törődött vele többet.
Az ismeretlen azonban zsoltároskönyvéből továbbra is fel-felpillantott Samre, Samről pedig vissza a zsoltároskönyvébe, mintha beszélgetésbe szeretne elegyedni vele. Végül is Sam, hogy alkalmat adjon neki, barátságos biccentéssel megszólította:
- Hogy vagy, komám?
- Hála Istennek, nincs semmi bajom, kérem - mondta az idegen, roppant megfontolt hangon és becsukta a könyvét. - Remélem, uram, hogy ön is jól érzi magát?
- Hát, ha nem érezném magam két lábon járó pálinkás flaskának, akkor nem szédelegnék ennyire - felelte Sam. - Maga is itt lakik, öregem?
A szederszín ruhás ember igennel válaszolt.
- Hogy lehet akkor, hogy tegnap este nem mulatott velünk? - kérdezte Sam, a törülközővel dörzsölgetve az arcát. - Hiszen vidám embernek látszik... olyan elevennek, mint a szárazra vetett hal - tette hozzá Weller úr lehalkítva a hangját.
- A gazdámmal voltam, elmentünk hazulról tegnap este - felelte az idegen.
- Ki a gazdája? - kérdezte Weller úr, s részben a hirtelen izgatottságtól, részben pedig a törülközővel való dörzsöléstől, egészen kivörösödött az arca.
- Fitz-Marshall úr - mondta a szederszínű ember.
- Fogjunk kezet - mondta Weller úr, közelebb lépve. - Szeretnék megismerkedni magával. Tetszik nekem a fizimiskája, öregem.
- No, ez igazán furcsa - felelte a szederszínű ember, roppant jámbor hangon. - Nekem is annyira megtetszett a maga arca, hogy már éppen meg akartam szólítani, amikor megláttam ott a kút alatt.
- Csakugyan?
- Szavamra. Hát nem furcsa dolog?
- Nagyon furcsa - felelte Sam, és titokban örvendezett a szerencséjén, hogy az idegen ilyen könnyen kezelhető. - És mi a neve, apám?
- Job.
- Ez már aztán a jó név... és tudtommal az egyetlen név, amit nem lehet megkurtítani. Hát a vezetékneve micsoda?
- Trotter - felelte az idegen. - És a magáé?
Samnek eszébe jutott, hogy a gazdája óvatosságra intette, úgyhogy ezt felelte:
- Az én nevem Walker; a gazdámé pedig Wilkins. Nem innánk meg egy korty jóféle reggeli itókát, Trotter úr?
Trotter úr ráállt a szíves ajánlatra; s miután könyvét visszadugta a kabátzsebébe, Weller úrral együtt bement az ivóba, és csakhamar mind a ketten hozzáláttak egy szívderítő italkeverék szopogatásához, melyet cinkupában szolgáltak fel, s mely jó adag borókapálinkába kevert szegfűszegből állt.
- No, aztán milyen a helye? - kérdezte Sam, amikor másodszor is megtöltötte társának a poharát.
- Rossz - felelte Job csemcsegve -, nagyon rossz.
- Csak nem komolyan mondja? - kérdezte Sam.
- De bizony komolyan mondom. S ami még rosszabb, a gazdám házasodni készül.
- Csak nem?
- De igen; s ami még ennél is rosszabb, egy dúsgazdag kislányt akar megszöktetni a nevelőintézetből.
- Ördöngös ember lehet! - mondta Sam, és újra töltött a társának. - Van itt a városban valami nevelőintézet, ugye?
Ámbár Weller úr a lehető legkönnyedebb hangon tette fel ezt a kérdést, Trotter úr világosan érthető taglejtésekkel tudtára adta új barátjának, hogy észrevette puhatolózási szándékát. Kiürítette poharát, titokzatosan nézett társára, hunyorgatni kezdett mind a két apró szemével, előbb az egyikkel, aztán a másikkal, s végül olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy képzeletbeli kutat szivattyúzna; azt akarta ezzel jelezni, hogy ő (Trotter úr) rájött, hogy Samuel Weller őt most ki akarja szivattyúzni.
- Nem, nem - mondta végül Trotter úr -, ezt nem lehet mindenkinek az orrára kötni. Titok ez... nagy titok, Walker úr.
S azzal a szederszínű ember szájjal lefelé fordította a poharát, mintegy figyelmeztetésül barátjának, hogy egy csöpp sem maradt benne, amivel a szomját elolthatná. Sam észrevette a figyelmeztetést; megértette a tapintatos célzást, újabb kupával hozatott hát az italból, mire a szederszínű ember apró szemei felragyogtak.
- Szóval hát, titok? - kérdezte Sam.
- Olyanformán - felelte a szederszínű ember, és elégedett arccal szürcsölgette italát.
- Nagyon gazdag ember lehet a gazdája, ugye? - mondta Sam.
Trotter úr mosolygott s baljában tartva poharát, jobb kezével négyszer egymás után a szederszínű kabátja zsebére ütött, mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy a gazdája is megteheti ugyanazt anélkül, hogy a pénze csörgésével bárkit is nyugtalanítana.
- Ó - mondta Sam -, hát szóval így állunk?
A szederszínű ember jelentőségteljesen bólintott.
- No és maga nem gondol arra, öregem, hogy címeres gazember, ha engedi, hogy a gazdája megszöktesse azt a kisasszonyt? - jegyezte meg Sam.
- Tudom én azt - mondta Trotter úr, mélységesen bűnbánó arccal fordulva Sam felé és sóhajtott egyet. - Tudom én azt, és éppen ez nyomja a lelkemet. De hát mitévő legyek?
- Mitévő legyen? - ismételte Sam. - Jelentse be a dolgot az igazgatónőnek és hagyja faképnél a gazdáját.
- De vajon hinne-e nekem az igazgatónő? - felelte Trotter úr. - Arról a kisasszonyról azt tartják, hogy maga a megtestesült ártatlanság és szemérem. Letagadná a dolgot, s a gazdám nemkülönben. Ki hinne énnekem? Elveszíteném a helyemet, s rágalmazásért vagy hasonlóért feljelentenének; csupán ezt nyerném vele.
- Ebben van valami - szólt Sam eltűnődve. - Ebben van valami.
- Ha akadna olyan tekintélyes úriember, aki vállalná a dolgot - folytatta Trotter úr -, akkor lehetne egy kis reményem, hogy elejét vegyem a szöktetésnek; de itt ugyanaz a nehézség forog fenn, Walker, ugyanaz a nehézség. Senki úriember ismerősöm nincs ebben az idegen városban s még ha volna is, tízet teszek egy ellen, hogy nem hinné el a történetemet.
- Jöjjön velem - mondta Sam hirtelen felugorva és karonragadva a szederszínű embert. - Látom már, hogy az én gazdám az az ember, akit maga keres. - S Trotter úrnak némi csekély ellenkezése után Sam bevezette újdonsült barátját a Pickwick úr szobájába, bemutatta őt neki, s rövid kivonatban előadta a föntebbi párbeszédet is.
- Nagyon bánt, uram, hogy elárulom a gazdámat - mondta Trotter úr és a szeméhez emelte arasznyi piroskockás zsebkendőjét.
- Becsületére válik, hogy így érez - felelte Pickwick úr. - Mindamellett ez a kötelessége.
- Tudom, hogy ez a kötelességem, uram - válaszolta Job nagy megindulással. - Mindnyájunknak azon kell lennünk, uram, hogy megtegyük a kötelességünket, és én megadással iparkodom teljesíteni a magamét; de nehéz sor ám, uram, elárulni a gazdánkat, akinek a ruháját hordjuk és a kenyerét esszük, még ha gazember is, kérem.
- Maga igazán jó ember - mondta Pickwick úr, mélyen meghatódva. - Maga roppant becsületes ember.
- Ejnye, ejnye - vágott közbe Sam, aki meglehetős bosszankodással nézte Trotter úr hulló könnyeit -, zárja már el azt a csapot. Nem jó az semmire, higgye el, ha mondom.
- Sam - mondta Pickwick úr szemrehányó hangon -, sajnálattal tapasztalom, hogy igen kevés tisztelettel viseltetik ennek a fiatalembernek az érzései iránt.
- Tisztelem én nagyon az ő érzéseit, uram - felelte Samuel Weller -, de éppen azért, ha olyan becsesek, hát kár elpotyogtatni őket, s jobb volna, ha jól elzárná a szívébe ahelyett, hogy meleg vízzé sajtolja, ami úgysem használ neki semmit. Könnyekkel se órát nem lehet felhúzni, se gőzgépet nem lehet elindítani. Vésse az eszébe ezt az igazságot, fiatal barátom, most pedig dugja vissza a zsebébe azt a piroskockás rongyot. Nem olyan gyönyörű kendő, hogy a levegőben lobogtassa, mintha valami kötéltáncos volna.
- Igaza van az inasomnak - mondta Pickwick úr, Jobhoz fordulva -, ámbár néha kissé nyersen, sőt olykor kissé érthetetlenül fejezi ki magát.
- Nagyon igaza van, uram - mondta Trotter úr -, és erőt is veszek magamon.
- Így már helyes - mondta Pickwick úr. - No hát, merre van az a nevelőintézet?
- Egy nagy, ódon, vörös téglaépület, éppen a város szélén, uram - felelte Trotter úr.
- És mikor - kérdezte Pickwick úr -, mikor akarják végrehajtani azt a gyalázatos merényletet? Mikor történnék meg a szöktetés?
- Ma éjjel, uram - felelte Job.
- Ma éjjel! - kiáltott fel Pickwick úr.
- Ma éjjel bizony - felelte Trotter úr. - Hiszen éppen ez nyugtalanít annyira.
- Azonnal kell intézkednünk - mondta Pickwick úr. - Megyek tüstént az intézet igazgatónőjéhez.
- Engedelmet kérek, uram - mondta Job -, de ez így sehogyan sem lesz jó.
- Miért nem? - kérdezte Pickwick úr.
- Nagyon agyafúrt ember ám az én gazdám, uram.
- Tudom - mondta Pickwick úr.
- Úgy behízelegte magát annál az öreg asszonyságnál - folytatta Job -, hogy az ugyan el nem hisz semmit a gazdám rovására, még ha térden állva meg is esküszik rá, uram; kivált, ha nincs is egyéb bizonyítéka, mint egy inasnak az állítása, akiről az asszonyság legfeljebb azt tudja majd (mert a gazdám biztosan előre figyelmezteti majd rá), hogy valami hibájáért elcsapták, és most meg akarja bosszulni magát.
- Hát akkor hogyan fogjunk hozzá a dologhoz? - kérdezte Pickwick úr.
- Az öreg asszonyság csak akkor fog hinni nekünk, ha azon melegiben megcsípjük őt, amikor szökni akar a kisasszonnyal - felelte Job.
- Ezek a vén ludak mindig szeretnek fejjel a falnak menni - jegyezte meg Samuel Weller közbevetőleg.
- Csakhogy attól tartok, nagyon nehéz dolog ám nyakon csípni őt éppen a kellő pillanatban - mondta Pickwick úr.
- Nem hinném - mondta Trotter úr, néhány pillanatnyi tűnődés után. - Szerintem könnyűszerrel meg lehet őt csípni.
- De hogyan? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát úgy - felelte Trotter úr -, hogy a gazdám meg én, este tíz órakor ott leszünk elbújtatva a konyhában, mert az intézet két cselédje összejátszik velünk. Amikor a házbeliek aludni térnek, mi kibújunk a konyhából, a kisasszony meg a hálószobájából. Egy bérelt cséza már ott lesz a ház előtt... aztán alászolgája.
- No és? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát én úgy gondolom, hogy ön hátul a kertben várakoznék egyedül...
- Egyedül? - kérdezte Pickwick úr. - Miért egyedül?
- Azt hiszem - felelte Job -, azt hiszem, hogy az öreg asszonyság nem nagyon szeretné, ha ennek a kellemetlen leleplezésnek több tanúja lenne, mint amennyi okvetlenül szükséges. Meg aztán a fiatal hölgy is, uram... gondolja csak meg, hogy szégyellné magát.
- Tökéletesen igaza van - mondta Pickwick úr. - Nagy tapintatra vall, hogy így tekintettel van rájuk. Folytassa; tökéletesen igaza van.
- No hát, uram, én úgy gondolom, hogy ön egyedül várakoznék a kert végében, aztán én bebocsátanám önt azon a kis ajtón, amely a folyosó végéből nyílik a kertbe, pontban fél tizenkettőkor, s akkor éppen a kellő pillanatban toppanna be, hogy meghiúsíthassuk ennek a rossz embernek a tervét, aki, sajnos, engem is behálózott. - És Trotter úr nagyot sóhajtott.
- Ne nyugtalankodjék emiatt - mondta Pickwick úr -, ha őbenne csak egy szemernyi volna abból a tapintatosságból, ami önben, inas létére, megvan, nem tartanám őt egészen elveszett embernek.
Trotter úr mélyen meghajolt, és Weller úr előbbi figyelmeztetései dacára ismét könnyek gyűltek a szemébe.
- Ilyen alakot se láttam még soha életemben - mondta Sam. - Vigyen el az ördög, ha nincs a fejében egy vizes hordó, aminek a csapját időnként megereszti.
- Sam! - szólt Pickwick úr szigorú hangon. - Fogja be a száját.
- Igenis, uram - felelte Weller úr.
- Nem tetszik nekem ez a terv - mondta Pickwick úr, hosszas tűnődés után. - Miért ne közölhetném a dolgot a fiatal hölgy családjával?
- Mivelhogy száz mérföldnyire laknak innen, uram - felelte Job Trotter.
- No hát, ez elég alapos ok - dünnyögte magában Samuel Weller.
- Aztán az a kert - mondta Pickwick úr - hogy jutok én oda be?
- A kertfal nagyon alacsony, majd az inasa átsegíti rajta.
- Az inasom átsegít rajta - ismételte Pickwick úr gépiesen. - És bizonyos az, hogy maga ott lesz az ajtónál, amelyről beszélt?
- Nem tévesztheti el, uram, nincs is ott több ajtó, amely a kertre nyílna. Csak kopogjon, ha üt az óra, és én rögtön kinyitom.
- Nem tetszik nekem a terv - mondta Pickwick úr -, de minthogy más módját nem látom, s annak a fiatal hölgynek egész élete boldogsága forog kockán, nem bánom, ráállok. Tehát ott leszek, okvetlenül.
Így hát másodszor esett meg Pickwick úrral, hogy a vele született jósága olyan vállalkozásba sodorta, amelybe pedig nem szívesen ártotta bele magát.
- Hogy hívják azt a házat? - kérdezte Pickwick úr.
- Westgate House, kérem. Ha kiér a városból, forduljon egy kicsit jobbra; magánosan álló épület, közel az országúthoz, s réztábla van a kapuján.
- Láttam ezt a házat - mondta Pickwick úr. - Feltűnt nekem, amikor egy ízben itt jártam a városban. Csak bízza rám a dolgot.
Trotter úr megint meghajolt és indulni akart, amikor Pickwick úr egy aranyat nyomott a markába.
- Maga derék ember - szólt Pickwick úr -, becsülöm a jó szívéért. Csak semmi köszönet. Ne feledje el... tizenegy órakor.
- Sose féljen attól, uram, hogy én elfelejtem - felelte Trotter úr. Azzal kiment a szobából, és Sam követte.
- Mondhatom - szólt az utóbbi - mondhatom, hogy nem is olyan rossz üzlet a sírás. Ilyen feltételek mellett magam is szívesen sírnék, mint egy házeresz záporesőben. Hogy csinálja?
- Szívből jön, Walker úr - felelte Job ünnepélyesen. - Isten áldja, uram.
- Nagy birka vagy, öcsém... de annyi baj legyen, legalább kiszedtünk belőled mindent - gondolta magában Samuel Weller, miután Job elment.
Hogy Trotter úr mit gondolt magában, azt nem mondhatjuk határozottan, mert magunk sem tudjuk.
A nap eltelt, leszállt az este, s nem sokkal tíz óra előtt Samuel Weller jelentette Pickwick úrnak, hogy Jingle úr és Job együttesen eltávoztak, és hogy már minden holmijuk be van csomagolva, és rendeltek egy csézát. A merényletre tehát minden előkészület megtörtént, ahogy Trotter úr előre megmondta.
Fél tizenegyet ütött az óra, Pickwick úrnak indulnia kellett kényes küldetésére. Nem engedte, hogy Sam föladja rá a nagykabátját, nehogy akadályozza, amikor majd megmássza a kertfalat; aztán inasa kíséretében útnak indult.
Holdtölte volt. Csakhogy felhő takarta a holdat. Szép, száraz éjszaka volt, de szokatlanul sötét. Ösvények, sövények, házak, mezők, fák, mind sűrű fekete palástba burkolóztak. Tikkadt és meleg volt a levegő, a láthatár peremén gyönge nyári villámlás reszketett, egyéb fény nem is látszott a sűrű sötétségben, amely ráfeküdt mindenre; nem volt semmi nesz, csak egy-egy éber házőrző kutya ugatása hallatszott.
Rátaláltak a házra, elolvasták a réztáblán a fölírást, megkerülték a falat, s megálltak a kőkerítés tövében, ott, ahová, a kert vége kinyúlt.
- Ha majd átsegített a kerítésen, menjen vissza a fogadóba, Sam - mondta Pickwick úr.
- Igenis, uram.
- És ne feküdjön le addig, amíg vissza nem jövök.
- Igenis, uram.
- Fogja meg a lábamat; és ha azt mondom “föl”, akkor majd emeljen fel szép lassan.
- Igenis, uram.
Miután Pickwick úr mindezeket előrebocsátotta, felkapaszkodott a kőkerítésre, kiadta a jelszót “föl!” - Sam pedig engedelmeskedett az utasításnak. Akár azért, mert Pickwick úr lelki rugalmassága bizonyos fokig átragadt testi valójára is, akár pedig azért, mert Samuel Wellernek egészen más fogalmai voltak a szép, lassú emelésről, mint a gazdájának - elég az hozzá, hogy segédkezésének közvetlen eredménye az volt, hogy a rendkívüli férfiú a falon keresztül belepottyant egy virágágyba, s miután összelapított három pöszmétebokrot és egy rózsafát, egész hosszában elterült a földön.
- Remélem, nem ütötte meg magát, uram? - szólt át Sam a kerítésen, hangosan suttogva, mihelyt magához tért meglepetéséből, hogy a gazdája ilyen villámgyorsan eltűnt a szeme elől.
- Az a gyanúm, hogy nem is annyira én ütöttem meg magamat, mint maga engem, Sam - felelte Pickwick úr a fal túlsó oldaláról.
- Tán csak nem, uram? - mondta Sam.
- No, nem tesz semmit - szólt Pickwick úr, feltápászkodva. - Nincs semmi baj, csak egy kicsit összekarcoltam magam. De most már menjen, mert még meghallanak bennünket.
- Isten áldja, uram.
- Isten áldja.
Sam óvatos léptekkel eltávozott, otthagyta Pickwick urat egyedül a kertben.
A ház különböző ablakaiban itt-ott időnként világosság gyulladt, vagy a lépcsőházból csillogott ki fény, ahogy a lakók lefeküdni tértek. Pickwick úr nem akart a kitűzött időpontnál korábban az ajtóhoz lopózni és addig is meghúzódott a kertfal egyik szögletében.
Kínos helyzet volt ez és nagyon sok ember lelkét el is csüggesztette volna. Pickwick úr azonban sem félelmet, sem csüggedést nem érzett. Tudta, hogy szándéka alapjában véve jó és helyes, és feltétlenül megbízott a nemes lelkű Jobban. Igaz, hogy kellemetlen, sőt mi több, unalmas volt a várakozás, de egy gondolkozó fej mindig talál szórakozást az elmélkedésben. Pickwick úr addig elmélkedett, míg szépen elbóbiskolt, amikor egyszerre csak a szomszéd templom harangja fölverte szendergéséből. - Fél tizenkettőt ütött.
- Itt a perc - gondolta magában Pickwick úr, és óvatosan talpra állt. Felnézett a házra. A világosság eltűnt, az ablaktáblák csukva voltak - semmi kétség, mindenki lefeküdt. Lábujjhegyen az ajtóhoz ment és halkan kopogni kezdett. Két-három perc is eltelt válasz nélkül, mire Pickwick úr valamivel hangosabban kopogott, aztán még hangosabban.
Végre léptek hallatszottak a lépcsőn, majd gyertyafény tűzött ki a kulcslyukon keresztül. Nagy zajjal leakasztották a láncot, visszahúzták a reteszt, s az ajtó szép lassan nyílni kezdett.
Kifelé nyíló ajtó volt; s ahogy egyre jobban nyitották kifelé, Pickwick úr egyre jobban igyekezett mögéje bújni. De mekkora volt a meglepetése, amikor óvatosan kikandikált és azt látta, hogy nem Job Trotter nyitott neki ajtót, hanem egy szolgálóleány, gyertyával a kezében. Pickwick úr visszarántotta a fejét, olyan tüneményes gyorsasággal, mint a paprikajancsi a cirkuszban, amikor a dobozba zárt ördögöt lesi.
- Biztosan a macska volt, Sára - mondta a lány, valakihez beszélve odabent. - Cic, cic, cic... cicicicc!
De miután a hívogató nyájasságra semmiféle állat nem mutatkozott, a szolgálólány csöndesen betette az ajtót és újra bereteszelte; Pickwick urat pedig otthagyta a falhoz lapulva.
- Igazán furcsa - gondolta magában Pickwick úr. - Úgy látszik, hogy a szokásos időn túl fenn maradtak. Kellemetlen, hogy éppen a mai éjszakát választották ki erre... Szörnyen kellemetlen. - Ilyen elmélkedések között Pickwick úr óvatosan visszasettenkedett a kerítésfal sarkába, amely már az imént is búvóhelyül szolgált neki, s várt a pillanatra, amikor ismét megpróbálkozhat a kopogtatással.
Öt perce sem várt, amikor hirtelen nagyot villámlott, s utána óriási mennydörgés robajlott végig, borzasztó zajjal, a felhők között; aztán megint villámlott, még vakítóbb fénnyel, mint az előbb; majd szakadni kezdett az eső, olyan dühvel és olyan erővel, hogy mindent elsöpört.
Pickwick úr tökéletesen tisztában volt azzal, hogy égiháború idején veszedelmes dolog egy fa alatt állni. Jobbra is, balra is, mögötte is fa állt. Ha ott marad a helyén, könnyen baleset érheti; ha viszont kimerészkedik a kert közepére, megláthatja egy éjjeli őr. Egyszer-kétszer megpróbálta, hogyan juthatna át a falon, de minthogy ezúttal nem volt segítsége, nem volt több lába, csak amennyivel a természet megajándékozta, próbálkozásainak mindössze az lett az eredménye, hogy a térdén és a lábaszárán alaposan összekarcolta és zúzta magát, és hogy az egész testét kiverte a verejték.
- Rettentő helyzet! - mondta Pickwick úr, homlokát törülgetve, e testgyakorlat után. Föltekintett a házra, minden sötét volt. Bizonyosan lefeküdtek. Most újra bekopoghat.
Lábujjhegyen lépkedett végig a nedves kavicson és bezörgetett az ajtón. Visszafojtotta lélegzetét. Hallgatózott a kulcslyukon. Semmi válasz; rendkívül furcsa. Újra kopogtatott. Újra fülelt. Belülről halk suttogás hallatszott, azután valaki hangosan megszólalt:
- Ki az?
- Ez nem Job - gondolta magában Pickwick úr, s gyorsan megint a falhoz lapult. - Női hang.
Alig volt annyi ideje, hogy ezt megállapíthassa, amikor kinyílt egy emeleti ablak s három-négy női hang ismételte az előbbi kérdést:
- Ki az?
Pickwick úr meg sem mert moccanni. Nyilvánvaló volt, hogy talpon van az egész intézet. Eltökélte magában, hogy itt marad a helyén, amíg újra el nem csöndesül a ház; s aztán emberfölötti erővel megpróbál átjutni a kertfalon, még ha az életébe kerül is.
Mint Pickwick úr minden elhatározása, az adott körülmények között ez is a lehető legjobb volt, de szerencsétlenségére azon a föltevésen alapult, hogy az ajtót nem merik majd kinyitni. Mekkora volt azonban a megdöbbenése, mikor hallotta, hogy leakasztják a láncot, félretolják a reteszt, s látta, hogy az ajtó lassan nyílni kezd, s egyre jobban kitárul! Lépésről lépésre húzódott vissza a sarokba, de bármint iparkodott is, közbe volt iktatva saját személye és ez nem hagyta, hogy az ajtó teljesen kinyílhassék.
- Ki az? - visítozott kifelé a lépcsőházból egy nagy létszámú női kórus, mely az intézet pártában maradt igazgatónőjéből, három tanárnőből, öt cselédlányból és harminc növendékből állt, akik valamennyien félig felöltözve, s hajukban papírtekercsek tömegével bújtak elő.
Pickwick úr természetesen nem mondta meg, hogy ki az; mire a kórus szólama a következőképpen módosult:
- Jézusmáriám! Jaj, de félek!
- Szakácsné - szólt az intézet főnöknője, akinek gondja volt rá, hogy a legfelsőbb lépcsőfokon maradjon és leghátul legyen a csoportban - szakácsné, miért nem néz ki a kertbe?
- Már azt nem teszem, kérem szépen - felelte a szakácsnő.
- Jaj, de buta ez a szakácsné! - mondta a harminc növendék.
- Szakácsné - mondta az intézet főnökasszonya, nagy méltósággal -, ne tessék velem feleselni. Parancsolom, hogy tüstént nézzen ki a kertbe.
A szakácsnő erre sírva fakadt, a szobalány pedig kijelentette, hogy “Szégyen, gyalázat!” - s ezért a részrehajló magatartásáért nyomban fel is mondtak neki.
- Nem érti, szakácsné? - mondta a főnökasszony, türelmetlenül dobbantva egyet a lábával.
- Nem hallja, szakácsné, hogy az úrnője mit parancsolt magának? - mondta a három tanárnő.
- Milyen szemtelen ez a szakácsné! - mondta a harminc növendék.
A szerencsétlen szakácsnő erre a sok nógatásra és buzdításra végül néhány lépést tett előre, úgy tartotta kezében a gyertyát, hogy a világért se láthasson semmit, s aztán kijelentette, hogy nincs ott semmi, biztosan csak a szél volt. Ennélfogva már éppen be akarták csukni az ajtót, mikor az egyik kíváncsi növendék, aki az ajtórésen át kikukucskált, rettentő sikoltozásban tört ki, mire a szakácsné, a szobalány s néhány kalandvágyó növendék egy szempillantás alatt ott termett.
- Mi baja van Smithers kisasszonynak? - kérdezte a főnökasszony, amikor a fent nevezett Smithers kisasszonyt olyan izgatottsági roham fogta el, hogy négy leánynövendéknek is elég lett volna.
- Jézusmáriám, édes Smithers kisasszony - kiáltozta a többi huszonkilenc növendék.
- Ó!... egy férfi... egy férfi... egy férfi van az ajtó mögött! - sikoltozta Smithers kisasszony.
A főnökasszony alighogy meghallotta ezt a szívhez szóló kiáltást, máris rohant vissza saját hálószobájába, magára zárta az ajtót, aztán annak rendje és módja szerint kényelmesen elájult. A növendékek, a tanárnők és a cselédek felbukdácsoltak a lépcsőn, átbukdácsoltak egymáson, és olyan ájuldozást, sikoltozást és tolakodást rendeztek, amilyen talán még nem is volt a világon. A zűrzavar kellős közepén Pickwick úr előbújt rejtekhelyéről, és a kisasszonyok elé lépett.
- Hölgyeim... kedves hölgyeim - szólt Pickwick úr.
- Ó, még kedvesnek nevez bennünket - kiáltotta a legvénebb és legcsúnyább tanárnő. - Ó, a nyomorult!
- Hölgyeim! - ordította Pickwick úr, akit kétségbeesett elszántság fogott el veszedelmes helyzetében. - Hallgassanak meg, hölgyeim. Nem vagyok betörő. A ház úrnőjével szeretnék beszélni.
- Ó, a vadállatias szörnyeteg! - visította egy másik tanárnő. - Tomkins kisasszony kell neki.
Erre megint általános sikoltozás támadt.
- Húzzák meg a vészcsengettyűt, húzza meg valaki! - kiáltották többen is.
- Ne, ne... - ordította Pickwick úr. - Nézzenek rám. Hát úgy festek, mint egy betörő? Édes, jó hölgyeim... megkötözhetik kezemet, lábamat, vagy bezárhatnak egy kamrába, ha tetszik. Csak hallgassanak meg... csak hallgassák meg, amit mondani akarok, könyörgök.
- Hogy került ide, a mi kertünkbe? - dadogta a szobalány.
- Hívják elő a ház úrnőjét, és neki majd elmondok mindent... neki majd elmondom - kiabálta Pickwick úr, ahogy csak a torkán kifért. - Hívják elő... csak nyugodjanak már meg és hívják elő... majd megtudnak mindent.
Lehetséges, hogy Pickwick úr megjelenése, lehetséges, hogy a modora volt az oka - de az is lehetséges, hogy a kíváncsiság, melynek egy nő sem tud ellenállni, hogy megtudják, ami egyelőre titokba volt burkolva - egyszóval lehetséges, hogy a kíváncsiság csillapította le annyira-amennyire az intézet okosabb részét, összesen mintegy négy hölgyet. Ezek aztán azt indítványozták, hogy Pickwick úr, őszinteségének bizonyítékául önként vesse alá magát a bebörtönöztetésnek; s miután a kiváló férfiú belenyugodott, hogy egy kis kamra belsejéből fog tárgyalni Tomkins kisasszonnyal, ahol a bejáró növendékek kalapjaikat és tízórais táskáikat szokták tartani, rögtön be is vezették oda és beleegyezése alapján rázárták az ajtót. Ettől a többiek is nekibátorodtak, s miután Tomkins kisasszonyt előbb eszméletre térítették, lehozták a szobájából, és megkezdődött a tárgyalás.
- Mit keresett maga az én kertemben, ember? - kérdezte Tomkins kisasszony erőtlen hangon.
- Figyelmeztetni jöttem önt, hogy az egyik fiatal növendékét ma éjjel meg akarják szöktetni - felelte Pickwick úr, a kamra belsejéből.
- Meg akarják szöktetni! - kiáltotta Tomkins kisasszony, a három tanárnő és az öt cselédlány. - Kicsoda?
- Az ön barátja, Fitz-Marshall Károly úr.
- Az én barátom! Ilyen nevű embert én nem is ismerek!
- No, jó, hát akkor Jingle úr.
- Soha életemben nem hallottam ezt a nevet.
- Akkor rászedtek és kijátszottak! - mondta Pickwick úr. - Áldozata vagyok egy összeesküvésnek... egy galád és aljas összeesküvésnek. Édes jó asszonyom, ha nem hiszi, amit mondok, küldjön el az Angyal fogadóba. Küldjön el az Angyalba, Pickwick úr inasáért, esedezem, asszonyom.
- Tisztességes úriember lehet... inast tart - mondta Tomkins kisasszony a számtan és szépírás tanárnőjének.
- Nekem az a gyanúm, Tomkins kisasszony - mondta a számtan és szépírás tanárnője -, hogy inkább az inasa őrzi őt. Azt hiszem, Tomkins kisasszony, hogy őrült emberrel van dolgunk, és az inasa az ápolója.
- Igaza lehet, Gwynn kisasszony - felelte Tomkins kisasszony. - Küldjön el két cselédlányt az Angyalba, a többiek pedig maradjanak itt a mi védelmünkre.
Így hát két cselédet elszalasztottak az Angyalba, hogy keressék fel Samuel Weller urat: a többi három pedig otthon maradt, hogy megvédelmezze Tomkins kisasszonyt, a három tanárnőt és a harminc növendéket. Pickwick úr bent gubbasztott a kamrában, egy halom uzsonnás táska tövében s a rendelkezésére álló lelkierővel és filozofikus nyugalommal várta a küldöncök visszatérését.
Másfél óra telt el, amíg visszajöttek s mikor megérkeztek, Pickwick úrnak Samuel Weller hangján kívül még két más ismerős hang is megütötte a fülét; de a világért sem akart eszébe jutni, hogy kik lehetnek.
Igen rövid tárgyalás következett ezután. Végre megnyílt az ajtó. Pickwick úr kilépett a kamrából s szembe találta magát a Westgate House összes bennlakóival, Samuel Wellerrel és - az öreg Wardle úrral, továbbá ennek jövendőbeli vejével, Trundle úrral!
- Édes jó barátom! - kiáltotta Pickwick úr, Wardle úr felé rohanva, s megragadta a kezét. - Édes jó barátom, könyörgök, az Isten szerelmére, magyarázza meg ennek a hölgynek, hogy miként kerültem ebbe a szerencsétlen és szörnyű helyzetbe. Bizonyosan hallotta már az inasomtól, mindenesetre mondja meg neki, hogy nem vagyok sem őrült, sem betörő.
- Már megmondtam, kedves barátom, már megmondtam - felelte Wardle úr, s megrázta Pickwick úr jobb kezét, míg Trundle a balját ragadta meg.
- És aki azt állítja, vagy azt merte állítani - vágott közbe Weller úr, előrelépve -, hogy az én gazdám az, olyat állít, ami nagyon messze esik az igazságtól... sőt visszája inkább az igazságnak. És ha akadnának ebben a házban férfiak, akik ilyet mernek állítani, nagyon boldognak érezném magamat, ha nyomós érvekkel bebizonyíthatnám nekik, hogy mennyire tévednek... mégpedig itt nyomban, ebben a szobában, ha az igen tisztelt hölgyek szíveskednének visszavonulni és őket egyenként beküldeni.
Miután Sam ezt a kihívást pergő nyelvvel előadta, öklével nagyot ütött a tenyerébe és barátságosan rákacsintott Tomkins kisasszonyra, akin leírhatatlan rémület vett erőt Sam ama puszta föltevésére, hogy a Westgate House-nak nevezett leánynevelő-intézet falain belül egyáltalán lehetséges lenne férfiembert találni.
Minthogy Pickwick úr részben már kimagyarázta magát, az ügyet hamarosan lezárták. De azontúl egy szót sem tudtak kivenni belőle, sem amikor hazafelé sétált a barátaival, sem amikor a pattogó tűz mellett elköltötte a vacsoráját, ami már nagyon ráfért. Zavarodottnak és megdöbbentnek látszott. Egyszer, de csakis egyetlenegyszer fordult Wardle úrhoz ezzel a kérdéssel:
- Ön hogy került ide?
- Trundle meg én voltaképpen egy kis vadászatra jöttünk le ide - felelte Wardle. - Ma este érkeztünk meg s nagy meglepetéssel hallottuk az inasától, hogy ön is itt van. De örülök, hogy találkozhattunk - mondta az öregúr, barátságosan megveregetve Pickwick úr hátát. - Igazán nagyon örülök. Először is jól mulatunk majd együtt, aztán meg alkalmat adunk Winkle-nek, hogy még egyszer szerencsét próbáljon... igaz-e, öregem?
Pickwick úr nem felelt; még Dingley Dell-i barátai után sem érdeklődött és csakhamar visszavonult a szobájába, miután meghagyta Samnek, hogy ha csengetni fog, vigye be a gyertyát.
Nemsokára meg is szólalt a csengő, és Weller úr megjelent gazdája szobájában.
- Sam - mondta Pickwick úr, és kidugta fejét a paplan alól.
- Tessék parancsolni - mondta Weller úr.
Pickwick úr azonban elhallgatott. Weller úr megkoppantotta a gyertyát.
- Sam - szólalt meg újra Pickwick úr, szinte kétségbeesett erőfeszítéssel.
- Parancsoljon, uram - felelte ismét Weller úr.
- Hová lett az a Trotter?
- Job, uram?
- Az.
- Kereket oldott.
- A gazdájával együtt, nyilván?
- Gazdájával-e, barátjával-e, elég az hozzá, hogy mind a ketten kereket oldottak - felelte Weller úr. - A zsák meg a foltja, uram.
- Jingle biztosan megsejtette a szándékomat és a maga nyakára küldte azt a fickót, a meséjével - mondta Pickwick úr rekedt hangon.
- Hát, így valahogy, uram - felelte Samuel Weller.
- Persze az egészből egy szó sem volt igaz.
- Egy betű sem, uram - felelte Weller úr. - Lóvá tettek bennünket; annak rendje és módja szerint, uram.
- De azért nem hiszem, hogy legközelebb ilyen könnyűszerrel kisiklik majd a kezeink közül, ugye, Sam? - mondta Pickwick úr.
- Magam sem hiszem, uram.
- Ha valaha életemben még egyszer találkozom ezzel a Jingle-lel - mondta Pickwick úr, s felült az ágyában és öklével nagyot csapott a vánkosára -, ha valahol még egyszer ráakadok, nemcsak hogy leleplezem az egész világ előtt, hanem testi fenyítékben is részesítem majd. Ne hívjanak többé Pickwicknek, ha meg nem teszem.
- Én meg, ha valahol egyszer még elcsípem azt a fekete hajú, bánatos képű lókötőt - mondta Sam -, hát kivételesen egyszer igazi könnyeket fog sírni, fogadom, vagy ne hívjanak Samuel Wellernek. Jó éjszakát kívánok, uram!
Dostları ilə paylaş: | 
