TIZENKETTEDIK FEJEZET mely leírja Pickwick úrnak egy nagyon nevezetes lépését;
amely lépés nem csupán az ő életében, de egyúttal
ebben a történetben is korszakot alkot
Pickwick úr lakása, a Goswell utcában, szerény volt ugyan, mindamellett nemcsak nagyon csinos és kényelmes, de roppant alkalmas szállás a magafajta kutató és gondolkozó szellemnek. Nappali szobája az első emeleten volt, hálószobája a másodikon, az utcára nézett, s így akár a dolgozószobájában ült az íróasztalánál, akár hálószobájában állt a tükre előtt, ezen a népszerű és sűrű forgalmú útvonalon egyformán módja volt tanulmányozni az emberi természet sokféle változatát. Szállásadónője, Bardellné asszonyság - egy istenben boldogult vámtiszt özvegye és örököse -, kellemes arcú, élénk természetű, jóravaló asszony volt, született szakácstehetség, aki tanulmány és hosszas gyakorlat révén rendkívüli hozzáértésre tett szert ezen a téren. Sem gyermek, sem cseléd, sem baromfi nem volt a háznál. Rajtuk kívül nem volt más lakója, mint egy nagy darab úr és egy kisfiú; előbbi egy albérlő, utóbbi pedig Bardellné magzata. A behemót úr minden este pont tízkor otthon volt, s szépen bebújt keskeny franciaágyába, az udvarra néző szobájában; Bardell úrfi gyermeki játékainak és testgyakorlatainak a színtere a környék járdáira és csatornáira szorítkozott. Tisztaság és csönd uralkodott az egész házban; és Pickwick úr akarata volt ott a törvény.
Mindazok szemében, akik előtt a házirend e pontjai nem voltak ismeretlenek, s akik ismerték Pickwick úr bámulatos lelki fegyelmezettségét, feltétlenül rejtélyesnek és megfejthetetlennek tűnt volna fel magatartása és viselkedése az eatanswilli utazás napja előtt való reggelen. Gyors léptekkel járt föl-alá a szobában, hárompercnyi időközökben kidugta fejét az ablakon, minduntalan az órájára nézett és szokatlan türelmetlenségének még számos egyéb jelét is adta. Nyilvánvaló volt, hogy valami nagy dolog van készülőben, de hogy mi, azt még Bardellné asszonyság sem tudta volna kitalálni.
- Bardellné - mondta végre Pickwick úr, amikor ez a szeretetre méltó nőszemély már majdnem elkészült a hosszasra nyúlt portörléssel.
- Tessék - felelte Bardellné.
- Sokáig elmarad a kisfia.
- Ó, hiszen hosszú az út a Borough-ig, uram - felelte Bardellné.
- Ó - mondta Pickwick úr -, már az igaz, nagyon igaz.
Pickwick úr megint elhallgatott, Bardellné asszonyság pedig tovább törülgette a port.
- Bardellné - szólalt meg Pickwick úr néhány perc múlva.
- Tessék - mondta ismét Bardellné.
- Mit gondol, két személy ellátása vajon sokkal többe kerülne, mint egy személyé?
- Ó, Pickwick úr - mondta Bardellné asszonyság, elpirulva a főkötője széléig, mert úgy rémlett neki, mintha lakója házassági szándékkal hunyorgatna feléje. - Ugyan már, Pickwick úr, miket kérdez!
- De hát mit gondol? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát az attól függ - felelte Bardellné, s a portörlője közeledni kezdett Pickwick úr könyökéhez, mely az asztal szélén nyugodott -, hát, tetszik tudni, az attól függ jórészt, hogy ki az a személy; hogy takarékos és dolgos-e az illető... Pickwick úr.
- Nagyon igaz - mondta Pickwick úr -, de azt hiszem, az illetőben, akire én gondolok (s közben nyomatékosan ránézett Bardellnéra), az illetőben megvannak mindezek a jó tulajdonságok; s azonfelül rendelkezik bőséges élettapasztalattal is és van magához való esze, aminek én nagy hasznát vehetem, tudja, Bardellné asszonyság.
- Ugyan már, Pickwick úr - mondta Bardellné asszonyság és megint elvörösödött egészen a főkötője széléig.
- Meg vagyok róla győződve - mondta Pickwick úr, aki lassan tűzbe jött, mert ez rendszerint megesett vele, ha olyasmiről beszélt, ami érdekelte -, igen, meg vagyok róla győződve; és hogy megvalljam az igazat, Bardellné, én már el is szántam rá magamat.
- Egek ura! - kiáltotta Bardellné asszonyság.
- Ön nyilván különösnek fogja találni - folytatta a szeretetre méltó Pickwick úr, jóindulatú pillantást vetve szállásadónőjére -, hogy sohasem kérdeztem meg a maga véleményét erről a dologról, sőt, még csak szóba sem hoztam mind a mai napig, ma reggelig, amikor elküldtem a kisfiát hazulról... ugye?
Bardellné asszonyság csak egy pillantásával tudott válaszolni. Messziről már régóta imádta Pickwick urat, de most egyszerre a szerencsének oly csúcsán találta magát, ahová a legvérmesebb és legvakmerőbb reményei sem mertek soha vágyakozni. Pickwick úr megkéri a kezét - ráadásul jól megfontolta a dolgot - a kisfiát elküldte a Borough-ba, hogy ne legyen útban - milyen tapintatos - milyen okos...
- Nos - mondta Pickwick úr -, hát mi a véleménye?
- Ó, Pickwick úr - mondta Bardellné az izgatottságtól remegő hangon -, ön nagyon jó hozzám, uram.
- Egy csomó fáradságtól megkímélem majd ezzel, ugyebár? - mondta Pickwick úr.
- Ó, én sohasem törődtem a fáradsággal, uram - felelte Bardellné asszonyság. - És ezután, persze, még kevésbé kímélem majd magam, hogy még jobban meg legyen velem elégedve, mint azelőtt; hanem igazán, ön olyan jó hozzám, Pickwick úr, hogy ennyire törődik az én elhagyatottságommal.
- Ó, biztosíthatom - mondta Pickwick úr -, hogy erre nem is gondoltam. De ezentúl majd, ha Londonban leszek, legalább mindig lesz valakije, aki mulattatja. Annyi bizonyos.
- Annyi bizonyos, hogy nagyon boldog asszony lesz belőlem - mondta Bardellné asszonyság.
- És kisfiának is... - folytatta Pickwick úr.
- A drága lelkemnek! - vágott közbe Bardellné egy anyai sóhajjal.
- Neki is lesz pajtása - folytatta Pickwick úr -, méghozzá nagyon jókedvű pajtása, aki fogadni mernék, egy hét alatt több mókára tanítja majd meg, mint amennyit egy esztendő alatt tanult volna - mondotta Pickwick úr, higgadtan mosolyogva.
- Ó, maga drága, aranyos... - mondta Bardellné asszonyság.
Pickwick úr hátrahőkölt.
- Ó, maga édes, kedves, hamis ember - mondta Bardellné asszonyság, és minden teketória nélkül felpattant a helyéről, s könnyek zápora és zokogások özöne közepette Pickwick úr nyakába borult.
- Irgalmas egek! - kiáltotta Pickwick úr hüledezve. - Bardellné, édes jó asszonyom... Úristen, micsoda helyzet... Szedje össze magát, könyörgök... Mire való ez, Bardellné... Még ránk nyit valaki...
- Ó, csak hadd nyisson! - kiáltott fel Bardellné szilaj hévvel. - Sohasem hagyom el magát... Drága, édes, jóságos lélek... - S Bardellné ezekkel a szavakkal még szorosabban átkarolta Pickwick urat.
- Kegyelem, kegyelem! - mondta Pickwick úr, és nagy erőlködéssel próbált kiszabadulni. - Valaki jön fel a lépcsőn, hallom. Bocsásson, bocsásson szabadon, kérem, hiszen maga jó asszony, engedjen el. - De se kérésnek, se könyörgésnek, se tiltakozásnak nem volt itt foganatja, mert Bardellné Pickwick úr karjaiba ájult, s mielőtt még le tudta volna ültetni őt valahová, betoppant a szobába Bardell úrfi és betessékelte Tupman, Winkle és Snodgrass urakat.
Pickwick úr megdermedt és megnémult. Ott állt, az édes teherrel karjaiban, s üres tekintettel bámult barátaira anélkül, hogy még csak eszébe is jutott volna üdvözölni őket vagy megmagyarázni a helyzetet. A pickwickisták viszont nagy szemeket meresztettek rá, Bardell úrfi pedig nagy szemeket meresztett valamennyiükre.
A klubtagok elképedése olyan észbontó, Pickwick úr zavara olyan bénító volt, hogy mindnyájan megmaradtak volna ebben a helyzetben, amíg csak vissza nem nyeri eszméletét az asszonyság, ha serdülő fiacskájából szép és megható módon ki nem tör a gyermeki szeretet. Ez a gyermek, aki testhez álló, bordás bársony ruhát viselt, öklömnyi rézgombokkal, eleinte zavarodottan és tanácstalanul állt a küszöbön, de félig éretlen kis elméje lassanként felfogta, hogy anyjának nyilván valami személyes bántódása esett és minthogy ennek okát Pickwick úrban látta, csipdesni és csapkodni kezdte a halhatatlan férfi hátát és lábát, amennyire csak karja erejéből és indulatos haragjától kitelt.
- Lökjétek ki ezt a kis haszontalant! - mondta a kétségbeesett Pickwick úr. - Elment az esze.
- Mi történt? - kérdezte a három elképedt pickwickista.
- Tudom is én - felelte Pickwick úr mérgesen. - Vigyék innen ezt a fiút. - Winkle úr el is cipelte a szoba másik végébe a rikoltozó és rúgkapáló finom csemetét. - No, segítsenek hát lekísérni az asszonyságot.
- Ó, már jobban vagyok - mondta Bardellné gyönge hangon.
- Engedje meg, hogy fölajánljam a karomat - mondta az örökké lovagias Tupman úr.
- Köszönöm, uram... köszönöm - kiáltotta Bardellné hisztérikus izgalommal. Ennélfogva le is vezették a lépcsőn, szerető fia pedig követte.
- Meg nem foghatom - mondta Pickwick úr, amikor barátai visszatértek -, meg nem foghatom, hogy mi lelte ezt az asszonyt. Nem mondtam én neki egyebet, csak azt, hogy fel akarok fogadni egy inast, s ettől esett ilyen különös önkívületbe, ahogy az imént látták. Roppant furcsa dolog.
- Roppant furcsa - mondta a három jó barát.
- Szörnyű visszás helyzetbe hozott - folytatta Pickwick úr.
- Az már igaz - így hangzott a tanítványok válasza, miközben halkan köhécseltek és nagyon tamáskodó pillantásokat vetettek egymásra.
Ez a viselkedés nem kerülte el Pickwick úr figyelmét. Észrevette hitetlenségüket. Nyilvánvaló volt, hogy gyanúba fogták.
- Egy ember vár kint a folyosón - mondta Tupman úr.
- Biztosan az az inas, akiről beszéltem - mondta Pickwick úr. - Érte küldtem ma reggel a Borough-ba. Snodgrass, legyen olyan jó, hívja be.
Snodgrass úr eleget tett a kérésnek és Samuel Weller úr nyomban be is állított a szobába.
- Ó... emlékszik rám, ugye? - mondta Pickwick úr.
- Hogyne emlékeznék - mondta Sam, egy jóakaratú kacsintással. - Fura kis hajsza volt, de hát kifogott magukon, értette a csíziót... igaz-e?
- Hagyjuk ezt most - szakította félbe Pickwick úr sietve. - Másról szeretnék beszélni magával. Üljön le.
- Köszönöm, uram - mondta Sam, és minden további biztatás nélkül helyet foglalt, miután kiakasztotta ócska fehér kalapját az ajtó elé. - Bizony már nem nagyon szép kalap, de éppen az én fejemre való és nagyon csinosan festett, amíg a karimája le nem szakadt - magyarázta Sam. - A karima nélkül viszont sokkal könnyebb és ez is valami, s minden lyukon keresztül jön egy kis levegő, ami szintén ér valamit... nem árt a jó szellőztetés, szoktam mondani. - Miután előadta ezt a felfogását, Samuel Weller úr nyájasan rámosolygott az egybegyűlt pickwickistákra.
- De most már térjünk a tárgyra, amiért ma reggel magáért küldtem - mondta Pickwick úr.
- Ez az, uram - szólt közbe Sam -, csak ki vele, mint az egyszeri apa mondta a fiának, amikor az lenyelte a krajcárt.
- Először is azt szeretném tudni - mondta Pickwick úr -, hogy meg van-e elégedve a mostani helyével?
- Mielőtt erre megfelelnék, uram - mondta Samuel Weller úr -, először is azt szeretném tudni, hogy vajon tudnak-e szerezni nekem valami jobb helyet?
A csöndes jóindulat halvány mosolya csillant meg Pickwick úr arcán, amikor így szólt:
- Félig-meddig már elhatároztam, hogy én fogadom szolgálatomba.
- Csakugyan? - mondta Sam.
Pickwick úr helybenhagyólag bólintott.
- Fizetség? - kérdezte Sam.
- Évi tizenkét font - felelte Pickwick úr.
- Ruházat?
- Két rend ruha.
- Munka?
- Engem fog kiszolgálni és utazásainkon, az urakkal együtt, elkísér majd bennünket.
- Áll az alku, uram - jelentette ki Sam erélyes hangon. - Elszegődtem egy magányos úrhoz és a föltételekre nézve megegyeztünk.
- Szóval elfogadja az állást? - kérdezte Pickwick úr.
- De még mennyire - felelte Sam. - És ha a ruhák csak félannyira is úgy rám illenek majd, mint a helyem, hát akkor nem lesz semmi baj.
- Bizonyítványt persze hozhat - mondta Pickwick úr.
- Erre nézve tessék tudakozódni a Fehér Szarvas fogadósnéjánál - felelte Sam.
- Beállhat már ma este?
- Akár ebben a minutában felvehetném a libériát, ha itt volna - mondta Sam jókedvűen.
- Jöjjön el ma este nyolc órakor - mondta Pickwick úr -, és ha az értesüléseim kedvezőek lesznek, majd gondoskodom ruháról.
Egyetlen megbocsátható kis ballépését leszámítva, amelyben vele egyformán osztozott egy kézilány, Weller úr előélete annyira feddhetetlennek bizonyult, hogy Pickwick úr még aznap este bízvást szolgálatába fogadhatta. Azzal a gyorsasággal és eréllyel, melyet ez a rendkívüli ember nemcsak nyilvános cselekedeteiben, de összes magánügyeiben is tanúsított, új inasát rögtön elvitte egy olyan boltba, ahol vadonatúj és uraságoktól levetett férfiruhák kaphatók, s ahol az embert megkímélik a mértékvétel kényelmetlen és kellemetlen zaklatásától; és mielőtt még leszállt az éjszaka, Weller úr egy szép szürke kabátban feszített, a P. K. betűs gombokkal, fekete kokárdás kalappal, vöröscsíkos mellényben, világos térdnadrágban és lábszárvédőben és ehhez járult még sokféle egyéb szükséges holmi, amelyeket felsorolni nagyon hosszadalmas volna.
- Mármost - mondta az átalakult külsejű újdonsült, amikor másnap reggel elfoglalta a helyét az eatanswilli postakocsi tetején -, mármost csak azt szeretném tudni, hogy inas vagyok-e vagy lovász vagy vadőr vagy pedig szántóvető. Úgy festek, mint egy vegyes felvágott mind a négy féléből. No de sebaj; lesz részem egy kis levegőváltozásban, sok-sok látnivalóban, kevés tennivalóban, és ez nem kis mértékben a kedvemre való. Így hát csak azt kiálthatom, hogy sokáig éljenek a pickwickisták!
Dostları ilə paylaş: |
