Charles dickens a pickwick klub

KILENCEDIK FEJEZET

Felfedezik a szökést, és üldözni kezdik a szökevényeket

Feltálalták a vacsorát, odahúzták a székeket az asztal köré, a tálalóasztalra kirakták a korsókat, palackokat, poharakat - egyszóval minden jel arra vallott, hogy ennek a mai napnak a legvidámabb pillanatai közelegnek.

- Hová lett Rachael? - kérdezte Wardle úr.

- Az ám, és Jingle? - tette hozzá Pickwick úr.

- Csakugyan - mondta a házigazda -, Jingle úr nincs itt; nem is értem, hogy eddig nem vettem észre a hiányát. Pedig már van vagy két órája, hogy utoljára hallottam a hangját. Emily, szívecském, rázd meg a csengőt.

Emily megrázta a csengőt és a hájas Joe megjelent.

- Hol van Rachael kisasszony? - kérdezték tőle, de nem tudta megmondani.

- No és hol van Jingle úr? - Joe ezt sem tudta.

Mindenki nagyon csodálkozott. Már későre járt - tizenegy óra is elmúlt. Tupman úr nevetett a markába. Biztosan elcsatangoltak valamerre és róla beszélgetnek. Hahaha! Mulatságos erre gondolni - igazán mulatságos.

- No hát, annyi baj legyen - jelentette ki Wardle úr egy kis szünet után. - Majd megjönnek hamarosan, biztos vagyok benne. Sohasem szoktam várni senkire sem a vacsorával.

- Kitűnő elv - mondta Pickwick úr. - Nagyon bölcs szokás.

- Foglaljanak helyet, kérem - mondta a házigazda.

- Köszönjük - mondta Pickwick úr; s azzal mindnyájan leültek az asztalhoz.

Egy hatalmas tál hideg marhasült állt az asztalon és Pickwick úr tányérjára kiraktak belőle egy jókora adagot. A tudós férfiú éppen a szájához emelte a villáját s már azon volt, hogy bekapja a felszúrt marhaszeletet, amikor a konyha felől hirtelen nagy zaj, hangzavar támadt. Pickwick úr letette a villát és felnézett. Wardle úr is felnézett s önkéntelenül elengedte a szeletelő kést, amely megállt a marhasültben. Ránézett Pickwick úrra. Pickwick úr ránézett a házigazdára.

Nehéz léptek dobogása közeledett a folyosó felől; az ebédlő ajtaja hirtelen kivágódott; s a legény, aki az érkezésük napján kitisztította Pickwick úr cipőjét, berontott a szobába, nyomában a hájas Joe-val meg az egész cselédséggel.

- Mi az ördög ütött belétek? - kiáltott fel a házigazda.

- Kigyulladt a konyhakémény, Emma? Tűz ütött ki, ugye? - kérdezte az öreg néni.

- Jaj, dehogy, nagymama! - kiáltotta mind a két kisasszony. - Dehogyis!

- Mi történt? - kérdezte harsány hangon a ház ura.

A legény lihegve, gyönge hangon felelte:

- Elmentek, uram... kereket oldottak, kérem alássan!

(Ebben a válságos pillanatban Tupman úr hirtelen letette a kést és a villát s fehér lett, mint a fal.)

- Kik mentek el? - kérdezte Wardle úr éles hangon.

- Jingle uraság és Rachael kisasszony; egy csézát fogadtak a muggletoni Kék Oroszlánban és azon mentek el. Ott voltam; de nem tudtam feltartóztatni őket; úgyhogy hazarohantam elmondani.

- És még én adtam rá pénzt neki! - kiáltott fel Tupman úr magánkívül, felugorva a helyéről. - Tíz fontot adtam a gazembernek!... Fogják meg!... Becsapott!... Ezt nem hagyom annyiban... Tegyenek igazságot, Pickwick, követelem!... Nem tűröm, majd adok én neki! - s különféle, hasonló értelmű, meglehetősen összefüggéstelen dolgokat kiáltozva, a szerencsétlen ember őrjöngve futkosott körbe-körbe a szobában.

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Pickwick úr, s rémülten megdöbbenve nézte barátjának különös mozdulatait. - Tupman megőrült! Azt sem tudom, mitévők legyünk!

- Mitévők legyünk? - mondta az öreg pocakos házigazda, aki csak a mondat végére figyelt. - Fogjanak be a kétkerekűbe! Majd a Kék Oroszlánnál fogadok én is egy csézát és azonnal utánuk indulok. Hol az a csirkefogó? - kiáltotta, amikor a legény kiszaladt, hogy teljesítse a gazdája parancsát. - Hol az a csirkefogó Joe?

- Itt vagyok kérem, de nem vagyok én csirkefogó - hallatszott valahonnét a hájas fiú hangja.

- Eresszen, Pickwick, hadd csapom agyon - kiáltotta Wardle úr, és neki akart menni a boldogtalan ifjoncnak. - Megvesztegette őt az a gazember Jingle, hogy hamis nyomra tereljen azzal a zagyva mesével, amit a húgomról és a maga Tupman barátjáról kifundált! - Tupman hirtelen leült a mögötte álló székre. - Hadd csapom agyon!

- Tartsák vissza! - sikoltozták a nők valamennyien. A rémült hangzavarból tisztán kihallatszott a hájas Joe jajveszékelése.

- Eresszenek! - mondta az öreg Wardle. - Winkle úr, ne fogjon le! Pickwick úr, engedjen el!

Az általános zűrzavar és fejetlenség közepette nagyszerű látvány volt Pickwick úr higgadt, filozófushoz méltó arckifejezése - ámbár egy kicsit kivörösödött az erőlködésbe -, amint két karjával erélyesen átkarolta kövér házigazdájuk vastag derekát, hogy ilyen módon fékezze meg az öregúr szörnyű indulatát, miközben a jelenlevő fehérnép kirángatta, kivonszolta, kituszkolta a szobából a hájas fiút. Alighogy Pickwick úr elengedte a házigazdáját, máris megjelent a legény és jelentette, hogy befogtak a kétkerekűbe.

- Ne hagyják, hogy egyedül menjen! - siránkoztak a nők. - Még megöl valakit!

- Én majd elkísérem - mondta Pickwick úr.

- Derék dolog magától, Pickwick, köszönöm - mondta Wardle úr, és megszorította az elnök kezét. - Emma, adj egy kendőt Pickwick úrnak, amit a nyakába csavarhat... de gyorsan. Viseljétek gondját a nagyanyátoknak, lányok... úgy látom, elájult. No hát, indulhatunk?

Pickwick urat sietősen bebugyolálták egy nagy sálkendőbe, hogy még az álla meg a szája sem látszott ki belőle; fejébe nyomták a kalapját, ráadták a nagykabátját; úgyhogy most már igennel válaszolhatott Wardle úr kérdésére.

Felültek a kétkerekűre.

- Ereszd ki jól a gyeplőt, Tom - mondta a házigazda; s azzal megindultak, vágtattak végig a szűk dűlőutakon; kizökkentek a keréknyomokból, neki-nekicsapódtak a sövénykerítésnek jobbról is, balról is, mintha pozdorjává akarnák törni magukat, mindenáron.

- Milyen régen indultak el? - kiáltott le a kocsiról Wardle úr, ahogy a Kék Oroszlán kapuja elé értek; egész kis csődület gyűlt össze a fogadó előtt, pedig már későre járt az idő.

- Majdnem háromnegyed órája már - felelték mindnyájan.

- Fogjanak be nekem egy négylovas kocsit! De szaporán! Ezt a kétkerekűt majd később is kifoghatják.

- No, gyerünk, emberek - kiáltotta a fogadós. - Elő a csézát és négy lovat... igyekezzetek... szaporán, szaporán!

Máris rohantak a lovászok, istállófiúk. Ide-oda mozogtak a sötétben a lámpások, ahogy futkostak velük fel-alá az emberek; csattogtak a lovak patái az udvar göröngyös kövezetén; zörgött a cséza négy kereke, ahogy kigurították a kocsiszínből; nagy, zajos jövés-menés folyt.

- Mi lesz már? Hát befogják végre azt a kocsit, még ma éjjel? - kérdezte Wardle úr.

- Már itt is áll az udvaron, kérem alássan - felelte a lovász. Kitolták a csézát - befogták a lovakat - felpattantak rájuk a lovászok - az utasok pedig beültek a kocsiba.

- Úgy igyekezzünk, hogy ezt a hét mérföldet, a legközelebbi postakocsi-állomásig, egy félórával rövidebb idő alatt kell megtennünk - mondta Wardle úr.

- Indulás!

A lovászok megpattintották az ostorukat, megsarkantyúzták a lovukat, a pincérek kiabáltak, az istállófiúk lelkesedtek, s azzal a kocsi vad iramban nekivágott az útnak.

- Kellemes állapotok - gondolta magában Pickwick úr, amikor egy pillanatra ráért eltűnődni a helyzetén. - Kellemes állapotok, mondhatom, a Pickwick Klub díszelnöke számára. Nedves, nyirkos a cséza... a lovak nem ismerik az utat... óránként tizenöt mérföldet akarunk meg­tenni... s ráadásul éjfélre jár!

Az első három-négy mérföld alatt egyikük sem szólt egy árva szót sem, mind a ketten túlságosan el voltak merülve saját gondolataikba, szinte el is feledkeztek egymásról. Mire azonban maguk mögött hagyták az útnak ezt az első szakaszát, a lovak úgy belemelegedtek, s olyan nagyszerű iramban röpítették a kocsit, hogy Pickwick urat egészen fellelkesítette a remek száguldás és most már nem állta tovább szó nélkül.

- Utolérjük őket, biztos vagyok benne - mondta.

- Remélem én is - felelte az útitársa.

- Szép éjszakánk van - jegyezte meg Pickwick úr, és felnézett a tündöklően világító holdra.

- Elég baj - felelte Wardle úr -, mert ők holdvilágban indulhattak, kihasználhatták ezt az előnyt, mi meg hamarosan lemondhatunk róla. Egy óra múlva lemegy a hold.

- Nem lesz nagyon kellemes, gondolom, ha a sötétségben is ilyen iramban akarunk vágtatni, ugye? - fordult Pickwick úr útitársa felé.

- Nem lesz nagyon kellemes - felelte a barátja közönyös hangon.

Pickwick úr hirtelen lelkesedése kezdett kissé alábbhagyni, ahogy eltűnődött a kirándulás veszélyein és kényelmetlenségein, amiknek ilyen meggondolatlanul kitette magát. Arra rezzent fel, hogy az ostorhegyes lovon ülő lovász zajos hahózásba kezd.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - kiabálta az első lovászfiú.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - kiabálta a második.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - gyújtott rá az öreg Wardle is, tele torokból, fél testével kihajolva a kocsi ablakán.

- Hó... hahó... hahó... hahó! - vette át a szót Pickwick úr is, noha halvány fogalma sem volt, hogy mi célból, mi végből kell ordítozniuk. Miközben így hahóztak mind a négyen, a kocsi egyszerre csak megállt.

- Mi baj van? - kérdezte Pickwick úr.

- Sorompóhoz értünk - felelte az öreg Wardle -, itt talán megtudunk valamit a szökevényekről.

Miután öt percig egyfolytában zörögtek és kiabáltak az őrnek, végre előbújt az őrházból ingben, nadrágban egy öreg és kinyitotta nekik a sorompót.

- Mennyi ideje lehet, hogy átment itt egy ilyen utazócséza? - kérdezte Wardle úr.

- Hogy mennyi ideje?

- Igen, azt kérdem.

- Hát... nem tudnám pontosan megmondani. Nem lehet sok ideje, de nem is éppen az imént volt... úgy körülbelül a kettő között, talán.

- Ment itt át egyáltalán cséza?

- Hogyne, ment, ment.

- De mennyi ideje, barátom? - szólt közbe Pickwick úr. - Egy órája?

- Úgy körülbelül, megvan annyi - felelte az öreg.

- Vagy talán már két órája? - kérdezte a nyergesen ülő lovász.

- Hát bizony az is meglehet, könnyen meglehet - felelte az öreg bizonytalan hangon.

- Gyerünk, hajtsatok tovább! - kiáltotta haragosan az öreg Wardle. - Ne lopjuk itt tovább az időt ezzel a vén hülyével!

- Vén hülyével! - dünnyögte az öreg vigyorogva, ahogy megállt az út közepén, a félig be­csukott sorompónál és nézett a gyorsan távolodó és a távolsággal együtt zsugorodó kocsi után. - Azt már nem mondanám! Nem tudom, melyikünk az; elpocsékoltatok itt tíz percet, és semmivel sem lettetek okosabbak. Ha a többiek is csak így szolgálják meg azt a guineát, amit kapnak tőletek, akkor karácsony előtt nemigen éritek utol azt a másik csézát, öreg potrohos! - S azzal még egyszer elvigyorodott, becsukta a sorompókapu másik felét is, visszaballagott a házikójába és bereteszelte maga mögött az ajtót.

A cséza közben változatlan iramban robogott tovább a postakocsi-állomás felé. A hold, ahogyan Wardle úr előre megmondta, kezdett eltűnni; már jó ideje, hogy sűrű, fekete felhőpászták gyülekeztek az égen, s lassan-lassan összefonódtak a fejük felett egyetlen sötét gomolyaggá; kövér, nagy esőcseppek verődtek minduntalan a kocsi ablakához, figyelmeztetve az utasokat a sebesen közeledő éjszakai viharra. A szél is teljesen szembefordult velük, szilajon, neki-nekidühödve söpörte végig a keskeny országutat, és bánatosan üvöltözött az út menti fák közt. Pickwick úr összébb húzta magán a kabátját, befészkelte magát jól az ülés sarkába és jóízűen elaludt. Csak arra ébredt fel, hogy a kocsi megállt velük, a lovász rázza a csöngőjét és valaki harsány hangon azt kiáltja:

- Lovakat váltani, gyorsan!

Azonban itt is támadt egy kis késedelmük. Az istállófiúk olyan rejtélyesen és olyan mélyen aludtak, hogy fejenként öt percbe telt, amíg fel tudták őket rázni. A lovász pedig úgy elrakta az istállókulcsot, hogy alig bírták megtalálni, s amikor végre megtalálták, akkor meg a két álmos legénye eltévesztette a lovakat, lószerszámokat, úgyhogy újra kellett kezdeni az egész nyergelést, befogást, mindent. Ha Pickwick úr egyedül indult volna útnak, akkor ez a rengeteg nehézség és akadály máris véget vetett volna az egész üldözésnek, az öreg Wardle urat azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani céljától. Sőt, annyi szíves jóakarattal lökdöste, buzdította az embereket - hol lekent egy pofont az egyiknek, hol odább taszította a másikat, hol meghúzott egy szíjat emitt, hol összekapcsolt egy istrángot amott -, hogy az új lovakat végül sokkal hamarabb befogták, mint ahogyan józan ésszel számítani lehetett volna ennyi sok nehézség között.

Folytatták hát az útjukat; de persze nem sok reménnyel kecsegtette őket ez az üldözés. A következő postaállomás tizenöt mérföldnyire esett, az éjszaka koromsötét volt, a szél dühöngött, az eső patakokban ömlött. Minden összefogott ellenük, képtelenség volt ennyi akadályt legyőzni: máris éjfél után egy órára járt az idő; s kevés híján két órába telt, amíg megtették az utat a következő állomásig. De ahogy megérkeztek, itt váratlanul olyasmit pillantottak meg, amitől újra feltámadt a reményük, s ami újra lelket öntött beléjük.

- Mikor érkezett ide ez a kocsi? - kérdezte az öreg Wardle úr, ahogy leugrott a saját csézájukból és rámutatott egy másikra, amely sárosan, ázottan ott állt az udvaron, kifogva.

- Még egy negyedórája sincs, kérem - felelte a lovász, akihez a kérdést intézték.

- Egy hölgy és egy úr ült benne? - kérdezte Wardle úr, szinte visszafojtva a lélegzetét türel­met­­lenségében.

- Igenis, kérem.

- Egy magas úr... fecskefarkú kabátban... egy sovány, hosszú lábú úriember?

- Igenis, kérem.

- Meg egy idősebb hölgy... elég sovány... csontos arcú... mi?

- Úgy van, uram.

- A rézangyalát neki, Pickwick, ezek ők voltak! - kiáltott fel az öreg Wardle.

- Hamarább is ideértek volna, kérem - tette hozzá a lovász -, csak elszakadt az egyik istrángjuk útközben.

- A fűzfánfütyülő rézangyalát neki! - mondta Wardle úr. - Kocsit, lovat, hamar! Négy friss lovat! Utolérjük őket, még mielőtt elérnék a következő postaállomást. Egy guineát kaptok fejenként, fiúk... csak siessetek, siessetek... szaporán... iparkodjatok, ha mondom.

S azzal az öregúr fel-alá kezdett futkosni az udvaron, sürgött-forgott, nógatott, noszogatott mindenkit, olyan feldúltan, hogy még Pickwick úrra is átragadt az izgatottsága; s a kiváló férfiú lelkesedésében teljesen belegabalyodott az istrángokba, lovakba, kocsikerekekbe, lószerszámba, abban a szent meggyőződésben, hogy lényegesen hamarább folytathatják majd az útjukat, ha ilyen módon ő is segít nekik.

- Szálljon fel... szálljon fel! - kiáltotta az öreg Wardle, s azzal felkapaszkodott a csézába, felhúzta a felhágót és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. - Jöjjön már! Gyorsan, gyorsan!

Pickwick úr jóformán azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, csak annyit érzett, hogy betusz­kolják a másik ajtón, az öregúr húzza, a lovász tolja; aztán robogott velük a kocsi tovább.

- Ejha! Most jól megyünk - mondta az öreg Wardle lelkesen.

Csakugyan jól mentek, s ezt Pickwick úr is tapasztalhatta, mert hol a kocsi kemény falának ütődött neki, hol pedig az útitársának.

- Hó! Hó! - mondta a potrohos öregúr, amikor Pickwick barátja fejjel előre nekizuhant hatalmas méretű hasának.

- Ez még a lelket is kirázza az emberből - mondta Pickwick úr.

- Annyi baj legyen - felelte útitársa. - Már nem tart soká. Bátorság, bátorság.

Pickwick úr visszaült a helyére és igyekezett megkapaszkodni, amennyire lehet; a kocsi pedig robogott tovább, még sebesebben, mint eddig.

Így vágtattak vagy három mérföldön át, amikor Wardle úr, aki már két-három perce kinézett az ablakon, hirtelen visszahúzta a fejét - az arca telefröcskölődött sárral -, s rettentő izgatottan így kiáltott fel:

- Itt vannak!

Pickwick úr kidugta a fejét az ablakon. Igen, egy négylovas postakocsi vágtatott előttük, nem messzire tőlük, teljes iramban.

- Gyerünk, gyerünk! - rikoltotta az öregúr. - Két guineát kaptok fejenként, fiúk... ne maradjunk le a nyomukból... utánuk... utánuk!

Az elülső kocsi lovai teljes erejükből nekiiramodtak, Wardle úr lovai pedig vadul vágtattak utánuk.

- Látom a fejét - kiáltotta a dühös öregúr. - Akármi legyek, ha nem látom a fejét.

- Én is látom - mondta Pickwick úr. - Ő az.

Pickwick úr nem tévedett. Jingle úr arcát, mely tele volt fröcskölve sárral, világosan fel lehe­tett ismerni a kocsi ablakában; hadonászó karja pedig, ahogy hevesen kaszált a postáslegények felé, arról tanúskodott, hogy még nagyobb sietségre nógatja őket.

A hajsza óriási volt. Mezők, fák, sövények, mintha csak a forgószél sebességével száguldottak volna el mellettük, olyan gyors galoppban vágtattak. Kocsijuk már szorosan a másik mögé ért. A kerekek zörgésén keresztül is jól lehetett hallani Jingle úr hangját, amint a postáslegényeket sürgette. Wardle úr tajtékzott a dühtől és a haragtól. Csak úgy dőlt belőle a sok “gazember” meg “zsivány”, a kezét ökölbe szorította és sokatmondóan rázogatta Jingle úr felé; Jingle úr azonban csak megvető mosollyal felelt erre, és diadalkiáltással viszonozta a fenyegetéseket, amikor az ostor és a sarkantyúk hathatósabb működése folytán az ő lovai még sebesebben kezdtek vágtatni, s maguk mögött hagyták az üldözőket.

Pickwick úr éppen visszahúzta a fejét, s Wardle úr a sok kiabálástól kimerülve hasonlóképpen cselekedett, amikor hirtelen egy iszonyatos lökés előredobta őket a kocsiban. Nagy reccse­nés... hangos csattanás hallatszott... az egyik kerék elgurult és a cséza felborult.

Rövid, pillanatnyi riadtság és zavarodottság után, miközben a lovak kapálásánál és az üveg­csörömpölésnél egyéb nem volt hallható, Pickwick úr érezte, hogy valaki erélyesen húzni kezdi kifelé a kocsi romjai alól; s mihelyst megint talpra állt és kiszabadította a fejét nagykabátjának bő lebernyegéből, amely szerfölött gátolta szemüvegének használatában, szeme elé tárult a helyzet a maga teljes vigasztalanságában.

Mellette állt az öreg Wardle úr, kalap nélkül, több helyen is elszakadt ruhában, a kocsi maradványai pedig darabokra törve hevertek előttük. A lovászok, akiknek közben sikerült elvagdosni a hámistrángot, ott álltak a lovaiknál, sárosan, piszkosan, rendetlenül a nagy nyarga­lástól. Körülbelül száz méternyire előttük ott állt a másik kocsi - mert a felfordulásuk zajára megálltak ők is. A postáslegények visszafordultak a nyeregben, széles vigyorgásra húzódott a képük, ahogy nézték az ellenséget, s a kocsi ablakából Jingle úr is nyilvánvaló elégedettséggel szemlélte a pusztulást. Éppen hajnalodott, és a derengő reggeli világításban tisztán látható volt az egész jelenet.

- Halló! - kiáltotta a szemérmetlen Jingle. - Nem sérült meg senki?... Idősebb urak, persze... nem csekély súly a kocsinak... veszedelmes vállalkozás... annyit mondhatok...

- Gazember! - ordította Wardle úr.

- Hahaha! - felelte Jingle, aztán egy ravasz szemhunyorítással és hüvelykujjával a kocsi belseje felé bökve hozzátette: - Egyébként a kisasszony nagyon jól érzi magát... üdvözletét küldi... arra kéri az urakat, hogy sose fáradjanak miatta... tisztelteti Tuppyt... nem akarnak felkapaszkodni a saroglyánkra?... Gyerünk, hajtsatok, fiúk!

A legények megint visszafordultak a nyeregben, a kocsi elrobogott és Jingle úr csúfolódásból egy fehér zsebkendővel integetett vissza a kocsi ablakából.

Eddigelé semmi nem tudta felkavarni Pickwick úr nagy lelki nyugalmát és higgadt termé­szetét, sem a kalandos utazás, sem a felborulásuk. De az az alávalóság, hogy valaki képes volt előbb pénzt kölcsönkérni az ő hűséges barátjától, aztán pedig egyszerűen “Tuppy”-ra kurtítani a nevét, ez már több a soknál, ezt már nem tudta béketűrően elviselni ő sem. Nagyot lélegzett, elvörösödött egészen a szemüvegje száráig és lassan, nyomatékosan így szólt:

- Ha valaha életemben még egyszer találkozom ezzel az emberrel, hát én...

- Persze, persze - vágott közbe Wardle úr -, helyes, nagyon helyes: de amíg mi itt elbeszél­getjük az időt, ők megszerzik Londonban a házassági engedélyt és megesküsznek.

Pickwick úr elhallgatott, lenyelte a mérgét, bedugaszolta a felháborodását.

- Mennyire van ide a következő állomás? - kérdezte Wardle úr az egyik lovásztól.

- Van vagy hat mérföldnyire, igaz-e, Tom?

- Még több is.

- Még több is, mint hat mérföld, kérem.

- Hiába, nincs mit tennünk - mondta Wardle úr -, gyalog kell elkutyagolnunk odáig, Pickwick.

- Nincs mit tennünk - felelte a rendkívüli férfiú.

Miután az egyik postáslegényt lóháton előreküldték, hogy gondoskodjék új kocsiról és friss lovakról, az összetört csézát pedig rábízták a másikra, Pickwick úr és Wardle úr férfiasan nekivágtak a gyaloglásnak, de előbb jól körülcsavargatták sálkendőjükkel a nyakukat és a fülükre húzták a kalapjukat, hogy amennyire csak lehet, megvédjék magukat a záporeső ellen, mely rövid szünetelés után most újra szakadni kezdett.