ÖTÖDIK FEJEZET Egy rövid fejezet, amely egyebek közt arról szól, hogy Pickwick úr
miként vállalkozott egy kocsi hajtására, Winkle úr pedig lovaglásra;
s hogyan ütött ki ez a vállalkozásuk
Tündöklő kék volt az ég, balzsamos a levegő és szép, barátságos körös-körül minden, ahogy Pickwick úr a rochesteri híd kőkorlátjának támaszkodva gyönyörködött a természetben és várta a reggelit. Ez a tájkép csakugyan elbűvölt volna mindenkit, még azt is, aki sokkal kevésbé hajlamos az elmélyülésre, mint a Pickwick Klub tudós elnöke.
Bal kéz felől a várfal romjai voltak láthatók - sok helyütt le volt már omolva teljesen, másutt pedig súlyos, ormótlan köveivel kihajolt az alatta húzódó keskeny, meredek part fölé. A csipkés, éles kövekről óriási gubancokban lógott lefelé a tengeri hínár, s végigremegett a legkisebb szellőtől is; a sötétlő, romba dőlt bástyaoromzatokat pedig gyászszegéllyel fonta körül a zöld borostyán. Mögötte magaslott fel az ódon várkastély; tornyainak nem volt teteje, vastag, tömör falai már málladoztak, de így is büszkén mesélt hajdani hatalmáról és erejéről - hogy hétszáz esztendővel ezelőtt mennyi fegyvercsörgésnek, mennyi zajos dáridónak és nagy tivornyának volt a tanúja. Jobbra-balra pedig, ameddig csak a szem ellát, a Medway folyó partjain elterülő szántóföldek és legelők voltak láthatók, imitt-amott egy-egy szélmalom, egy-egy távoli templomtorony tarkította a gazdag vidék szép, változatos tájképét, melyet még az átvonuló keskeny felhőcsíkok is megszépítettek, ahogy sebesen végigvitorláztak az égen, a kelő nap fényében. A folyó visszatükrözte az ég tiszta kékjét, s csillogva-villogva, hangtalanul hömpölygött medrében; a halászok evezőlapátjai csengő, muzsikáló hangon csobbantak meg a vízben, ahogy nehézkes, de festői bárkáik lassan úsztak lefelé a folyón.
Pickwick urat jóleső ábrándozásba ringatta ez az eléje táruló tájkép, de aztán egyszerre csak arra rezzent fel merengéséből, hogy valaki nagyot sóhajt mellette és megérinti a vállát. Megfordult: a bánatos képű Jemmy állt előtte.
- Gyönyörködik a vidékben? - kérdezte a bánatos ember.
- Igen - mondta Pickwick úr.
- És nem bánta meg, hogy ilyen korán felkelt, ugye?
Pickwick úr bólintott, hogy nem bánta meg.
- Jajaj! Korán kell felkelni az embernek, ha igazi ragyogásban akarja látni a napot, mert később már rendszerint nem süt ilyen fényesen. Ez is csak olyan, mint az élet: rövid a reggel, rövid az ifjúság.
- Helyesen mondja, uram - felelte Pickwick úr.
- Ismerjük a közmondást - folytatta a bánatos képű ember -, hogy: “Mire élvezni tudnánk, elmúlik reggelünk.” Mennyire igaz ez, mennyire áll ez az ember életére is. Istenem! Mit adnék érte, ha még egyszer visszatérne a gyerekkorom, vagy ha legalább mindörökre el tudnám felejteni!
- Sok gondja-baja, keserűsége lehetett életében, uram - mondta Pickwick úr, részvéttel a hangjában.
- Volt - mondta a bánatos ember kurtán -, volt elég. Több, mint amennyit el tudna képzelni rólam az, aki ma lát engem.
Egy percre elhallgatott, aztán hirtelen újra megszólalt:
- Önnek még soha nem jutott eszébe - kérdezte - egy ilyen szép reggelen, mint ez a mai... még soha nem jutott eszébe, hogy legjobb volna vízbe fúlni, mert az békességet és boldogságot jelentene?
- Isten ments, dehogy jutott eszembe! - felelte Pickwick úr, s kissé hátrább húzódott a korláttól, mert akarva, nem akarva arra kellett gondolnia, hogy a bánatos képű esetleg kísérletképpen belöki őt a vízbe.
- Nekem már sokszor eszembe jutott ez a gondolat - folytatta a bús Jemmy anélkül, hogy észrevette volna Pickwick úr mozdulatát. - A hűs, csöndes, mély víz felém mindig mintha hívogatólag duruzsolna, pihenni hív, elnyugodni. Csak egy ugrás az egész, egy loccsanás, rövid kis viaskodás a habokkal; örvény támad egy pillanatra, aztán lassan elsimul, szelíden gyűrűzni kezd a víz; a hullámok összecsapnak az ember feje fölött és örökre elnyelik minden gondját-baját, nyomorúságát.
A bánatos képű Jemmy beesett szeme élénken felcsillant, amíg ezt magyarázta, de aztán hamar elpárolgott a pillanatnyi lelkesedése; elfordult a víztől és hideg, közönyös hangon szólalt meg újra:
- No de elég is ebből... hagyjuk ezt. Másról szeretnék beszélni önnel. Tegnap este ön arra kért, uram, hogy olvassam fel azt a történetet és végig is hallgatta figyelmesen, amikor felolvastam.
- Végighallgattam - felelte Pickwick úr -, és az a véleményem, hogy igazán...
- Nem a véleményét akartam megkérdezni - vágott közbe a bánatos képű ember -, s ne is mondja el, kérem, nem vagyok kíváncsi rá. Az önök utazásának szórakozás és tanulás a célja. Mit szólna hozzá, ha átadnék önnek egy érdekes kéziratot... ami, hozzáteszem, nem azért érdekes, mert valószínűtlen és hajmeresztő dolgokról szól, hanem azért érdekes, mert a valóságos élet regényének egy kitépett oldala. Felolvasná ön a klubjában? Abban a klubban, amelyet olyan gyakran emlegettek?
- Szívesen - felelte Pickwick úr -, ha kívánja. Sőt, be is íratnánk a klub jegyzőkönyvébe.
- Hát akkor odaadom - mondta a bánatos képű ember. - Szabad a címét, uram?
Pickwick úr közölte vele az előrelátható útitervüket, s a bús Jemmy gondosan feljegyezte egy zsírfoltos zsebkönyvbe, aztán visszakísérte Pickwick urat a fogadó kapujáig, s miután elhárította a reggelire szóló szíves meghívását, elbúcsúzott tőle és lassan tovább ballagott.
Pickwick úr három útitársa közben már szintén felkelt s türelmetlenül várták az elnöküket, hogy nekifoghassanak a reggelinek, ami már ott állt étvágygerjesztően a terített asztalon. Leültek reggelizni; s a sült sonka, a tojásrántotta, a tea, kávé és hasonló jók gyors ütemben kezdtek fogyatkozni, ami egyfelől a pompás falatok ízletességét bizonyította, másfelől pedig a falatozók kitűnő étvágyát.
- No, hát mi lesz a Manor-majorral? - kérdezte Pickwick úr. - Hogy jutunk el oda?
- Talán az lesz a legokosabb, ha megkérdezzük a pincért - mondta Tupman úr.
Oda is hívták a pincért.
- Dingley Dell, uraim? Dingley Dell... tizenöt mérföldnyire van innét... a keresztútnál, uraim... parancsolnak bérelni egy utazócsézát?
- Utazócsézába csak ketten férnénk be - mondta Pickwick úr.
- Igaz, kérem, igazság... engedelmet kérek, uram... Azonban van egy nagyon szép négykerekű fogatunk, uram... hátul ketten ülhetnek benne... elöl még egy úr, aki hajt... Ó! Persze, ez is csak három hely... bocsánatot kérek...
- Hát akkor mit csináljunk? - kérdezte Snodgrass úr.
- Talán az egyik úr szívesen lovagolna, kérném, nemdebár? - ajánlotta a pincér, Winkle úr felé pillantgatva. - Nagyszerű hátaslovaink vannak, uraim... aztán Wardle úr valamelyik embere majd visszahozhatja a lovat Rochesterbe, ha úgyis jön, tetszik tudni, kérem.
- Ez a megoldás - mondta Pickwick úr. - Winkle, hajlandó lóháton megtenni az utat?
Winkle úrnak a szíve legeslegmélyén erős kételyei voltak lovaglótudományát illetően; de nem akarta, hogy a gyanúnak még csak az árnyéka is felmerüljön a többiekben, úgyhogy rögtön a legnagyobb határozottsággal igent mondott:
- De még mennyire, hogy hajlandó vagyok. A legnagyobb élvezet lesz számomra.
Winkle úr maga rohant a vesztébe; most már nem lehetett meghátrálni, nem volt segítség.
- Tizenegy órakor indulunk, a kocsi és a ló legyen a kapu előtt - mondta Pickwick úr.
- Igenis, kérem - mondta a pincér.
A pincér elvonult; a reggelit befejezték; s az utazók felmentek, ki-ki a szobájába, hogy becsomagolják a ruháikat, amiket magukkal visznek majd a közelgő kirándulásukra.
Pickwick úr elintézte a csomagolnivalót s az étterem ablakában üldögélt és nézegette az utcán elhaladó járókelőket, amikor a pincér belépett és jelentette, hogy a kocsit befogták - ezt a jelentést egyébként a szóban forgó jármű maga is hamarosan megerősítette, mert megjelent az étterem ablaka előtt.
Furcsa kis négykerekű, zöld ládaféle volt ez a kocsi, hátul két alacsony, hordótalpszerű üléssel, elöl pedig egy magas, együléses bakkal; s egy hatalmas barna ló húzta, melynek feltűnően arányos csontozata volt. Valamivel odább egy istállófiú ácsorgott, egy másik hatalmas ló kantárját szorongatva - amely nyilván közeli rokonságban állt a kocsiba fogott paripával - s amelyet felnyergeltek Winkle úr számára.
- Atyaisten! - mondta Pickwick úr, ahogy megálltak az úttesten, amíg a pokrócokat berakták a kocsiba. - Atyaisten! Ki fogja ezt hajtani? Erre nem is gondoltam.
- Ó! Hát maga természetesen - mondta Tupman úr.
- Természetesen - mondta Snodgrass úr is.
- Én? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Egy szikrát se féljen tőle uraságod - szólt közbe az istállófiú. - Nagyon csöndes, nyugodt állat, tessék elhinni; egy karonülő csecsszopó is elhajthatná.
- Nem ijedős, mondja csak? - kérdezte Pickwick úr.
- Ez ijedős? Nem ijedne ez meg attól sem, ha egy szekérrakomány hétfejű sárkány kerülne az útjába és tüzes tapló lenne valamennyinek a farkára kötve.
Ez a meleg beajánlás elvágott minden további vitát. Tupman úr és Snodgrass úr beült a hordótalpak közé; Pickwick úr felszállt a bakra és rárakta a lábát egy vászonnal behúzott deszkára, amely ezt a célt szolgálta.
- No, Tündöklő Vilmos - mondta a lovászfiú a segédlovászfiúnak -, add oda az úrnak a gyeplőt.
“Tündöklő Vilmos” - akit valószínűleg a sima, fényes haja és az olajos ábrázata miatt hívtak így - Pickwick úr bal kezébe adta a gyeplőt; a másik lovászfiú pedig Pickwick úr jobb kezébe adta az ostort.
- Hó! Hó! - kiáltott fel Pickwick úr, mert hatalmas termetű paripájuk nagy kedvet árult el ahhoz, hogy kocsistul belefaroljon az étterem ablakába.
- Hó! Hó! - kiabált hátulról Tupman úr és Snodgrass úr is.
- Csak játékos állat, kérem, egy kicsit - mondta a főlovász biztató hangon. - Fogd csak meg, Vilmos.
A helyettese megfékezte a tüzes paripát; a főlovász pedig odafutott Winkle úrhoz, hogy segítsen neki felülni a lovára.
- Ne így tessék, kérném, amúgy, uram, amúgy.
“Kutya legyek, ha ez az úr nem fordítva akart felülni a lóra” - suttogta egy vigyorgó istállófiú a pincérnek, aki mérhetetlenül élvezte a helyzetet.
Winkle úr megfogadta a jó tanácsot és sikerült végül felkapaszkodnia a nyeregbe, de legalább annyi küszködéssel, mintha egy óceánjáró hadihajó oldalán kellett volna felkapaszkodnia.
- Rendben vagyunk? - kérdezte Pickwick úr, titkos balsejtelemmel, hogy egyáltalán nincsenek rendben.
- Rendben vagyunk - felelte Winkle úr gyenge hangon.
- Mehetünk - kiáltotta a lovászfiú. - Fogja meg jól a gyeplőt, uram. - S azzal elindult a kocsi és a hátasló, Pickwick úrral a bakon, és Winkle úrral a nyeregben, a fogadó egész személyzetének nagy örömére és mulatságára.
- Miért jár ez a ló ilyen oldalvást? - kérdezte Snodgrass úr a kocsiból, a mellettük lovagló Winkle úrhoz fordulva.
- El nem tudom képzelni - felelte Winkle úr. A lova ugyanis rejtélyes módon egészen ferdén haladt előre az úton; a feje jobb felé fordult, a farka bal felé, oldalogva lépegetett.
Pickwick úr nem ért rá megfigyelni ezt a különös lovaglást, sem más érdekességeket, mert minden erejét össze kellett szednie, hogy boldoguljon valahogyan a kocsijába fogott paripával; a jeles négylábú ugyanis különféle tulajdonságoknak adta tanújelét, amivel nagyon jól elszórakoztatta volna a kívülálló nézőket, de a kocsiban ülők rokonszenvét egyáltalán nem nyerte meg vele. Kezdve azon, hogy minduntalan fel-felkapdosta a fejét, igazán bántó és kellemetlen módon, továbbá olyan indulatosan rángatta a gyeplőt, hogy Pickwick úr csak nagy nehézségek árán tudta a kezében tartani - még az a különös szokása is megvolt, hogy lépten-nyomon nekiiramodott a kocsival az útmenti ároknak, majd hirtelen megtorpant, aztán olyan sebes vágtatásba kezdett, hogy képtelenség volt megfékezni.
- De hát mi a csudának csinálja ezt? - kérdezte Snodgrass úr, amikor a ló már huszadszor ismételte meg a mutatványát.
- Nem tudom - felelte Tupman úr. - Úgy látszik, mintha talán mégis ijedős volna, nem?
Snodgrass úr válaszolni akart valamit, de Pickwick úr kiáltása félbeszakította őt:
- Hó! - mondta az elnökük. - Leejtettem az ostoromat!
- Winkle - kiáltott oda Snodgrass úr a barátjuknak, aki félrecsúszott kalappal, rettenetes rázkódások közepette ügetett utánuk hatalmas lován, mint aki a lelket is ki akarja rázatni magából a nagy lovaglásban -, Winkle, vegye fel az ostort, legyen olyan jó.
Winkle húzni kezdte hátrafelé óriási lova kantárját, de egészen belevörösödött, belefeketedett az arca, mire sikerült megállítania a lovat. Leszállt a nyeregből, odaadta Pickwick úrnak az ostort, aztán megragadta a kantárszárat és nekifogott, hogy újra lóra szálljon.
Mármost, hogy a derék paripa a természetéből fakadó, vele született játékosságból akart-e csupán egy kis ártatlan tréfát űzni Winkle úrral, vagy pedig az a gondolata támadt, hogy lovas nélkül éppen olyan kellemesen teheti meg az utat, mint lovassal a hátán: ez olyan kérdés, amelyre természetesen nem tudnánk határozott és egyértelmű feleletet adni. De hát akármilyen indítékok vezérelték is szándékában a nemes állatot, tény az, hogy abban a pillanatban, amint Winkle úr megragadta a kantárszárat, a ló kifordult, kibújt belőle a fejével és teljes erejével húzni kezdte hátrafelé.
- Ne te ne! Öreg komám! - biztatta Winkle úr csitító hangon a lovát. - Jó komám! Szép lovacskám!
Winkle úr öreg komájára azonban nem hatott semmiféle hízelgés; minél jobban igyekezett a közelébe férkőzni, a ló annál jobban farolt, fordult el tőle. Hiába volt minden udvarlás, szép szó, minden rábeszélés, Winkle úr és a ló jó tíz percig keringtek, forogtak egymás körül, s a tíz perc elteltével pontosan ugyanolyan messzire voltak egymástól, mint amikor megkezdték ezt a táncot - ami elég szomorú dolog lett volna más körülmények között is, de még szomorúbb volt itt, az elhagyatott országúton, minden segítség nélkül.
- Mit csináljak vele? - kiáltotta Winkle úr végül, miután még egy jó ideig forgolódott a lóval. - Mit csináljak vele? Nem tudok felszállni rá.
- Talán az lesz a legokosabb, ha a kantárjánál fogva vezeti addig, amíg egy keresztsorompóhoz nem érünk - kiáltotta vissza Pickwick úr a kocsiból.
- De a ló nem akar jönni! - ordította Winkle úr. - Szálljon le és segítsen tartani!
Pickwick úr, mint maga a megtestesült jóakarat és emberiesség, gyeplőjét a lova hátára dobta, leszállt a bakról, odavezette a kocsit az út szélére, majdnem bele a bokrokba, hogy ne akadályozzák a forgalmat, ha netalán jönne valami jármű közben, aztán otthagyta Tupman urat és Snodgrass urat a kocsiban, és bajba jutott társuk segítségére sietett.
Winkle úr lova, abban a szempillantásban, hogy meglátta a kocsiostorral feléje közeledő Pickwick urat, meggondolta magát, s az eddigi körforgását abbahagyva, visszavonuló hadmozdulatokba kezdett, méghozzá olyan gyorsasággal és eréllyel, hogy a kantárszárba kapaszkodó Winkle urat is magával vonszolta, abba az irányba, ahonnét jöttek, s a sietős járásnál lényegesen sebesebb ütemben, farolva. Pickwick úr futni kezdett utánuk, hogy segítsen barátjának, de minél jobban szedte a lábát az elnök, annál jobban hátrált a ló is. Csattogott a patája, verte a port; végül aztán Winkle úr, akinek a két karja már majdnem kiszakadt a helyéből, elengedte a kantárszárat. A ló megállt egy pillanatra, rábámult a lovasára, megrázta a fejét, megfordult és a legnagyobb lelki nyugalommal ügetni kezdett hazafelé Rochesterbe, faképnél hagyva Winkle urat és Pickwick urat, akik dermedt rémülettel meredtek egymásra. Ebben a pillanatban azonban kocsizörgésre lettek figyelmesek. Hátranéztek.
- Atyaisten! - kiáltott fel kétségbeesve Pickwick úr. - A másik ló is elfut!
Sajnos, ez volt az igazság. A kocsiba fogott ló felijedt a lármára, s minthogy a gyeplője a hátára volt dobva, könnyű kitalálni a többit. Megbokrosodott és magával ragadta a négykerekű hintót, Tupman úrral és Snodgrass úrral együtt. A vágtatás nem tartott sokáig. Tupman úr kiugrott a kocsiból, bele egy bokorba, Snodgrass úr követte a példáját, a ló pedig nekivitte a hintót egy fahídnak, sikeresen leválasztva róla a kerekeit és szétválasztva a hátsó ülést meg a bakot; ezek után megállt szépen, hogy megszemlélje a kiadós pusztítást, amit végzett.
Pickwick úrnak és Winkle úrnak az volt az első gondja, hogy kiszabadítsák szerencsétlen társaikat a sövényből. A legnagyobb örömükre kiderült, hogy egyiküknek sem történt komoly baja, csupán a ruhájukat szaggatták el alaposan és összevissza karmolták őket a tüskék. A következő feladat az volt, hogy kifogják a lovat a kocsi roncsaiból. Miután sikeresen megoldották ezt a körülményes feladatot is, a társaság lassan útnak indult; a lovat közrefogva vezették, a kocsit pedig sorsára bízták.
Egy órai gyaloglás után egy kis útmenti kocsmához értek. Két szilfa állt a ház előtt, egy itatóvályú meg egy útjelző oszlop; mögötte néhány csámpás szénakazal; oldalt egy kis zöldségeskert és szanaszét mindenféle korhatag pajták, düledező színek, fészerek voltak láthatók. A konyhakertben egy vörös hajú férfi dolgozott; Pickwick úr torkaszakadtából rákiáltott:
- Hé! Jó ember!
A vörös hajú ember felegyenesedett, szeme fölé tartotta a tenyerét és alaposan megnézte magának Pickwick urat és útitársait, egy hosszú és közönyös pillantással.
- Hé! Halló! - kiáltotta megint Pickwick úr.
- Halló! - mondta a vörös hajú ember.
- Messze van még Dingley Dell?
- Messze.
- Mennyire?
- Van az még vagy jó hét mérföld ide.
- És jó az út?
- Nem a’ - mondta röviden a vörös hajú ember, még egyszer végigmérte őket, aztán nyugodtan folytatni kezdte a munkáját.
- Itt szeretnénk hagyni ezt a lovat - mondta Pickwick úr. - Beköthetjük az istállójukba, ugye?
- Hogy itt akarnák hagyni ezt a lovat? - ismételte a vörös hajú ember, az ásója nyelére támaszkodva.
- Itt, igen - mondta Pickwick úr, aki közben a lóval együtt odaért a kert palánkjához.
- Anyjuk! - ordított egy nagyot a vörös hajú ember. Kijött a kertjéből és nagyon szigorú pillantásokkal méregette a lovat. - Anyjuk!
Egy szikár, csontos, magas termetű asszony jelent meg a hívásra; lapos volt, mint a deszka, durva szövésű kék köpenyt viselt, amelynek dereka néhány ujjnyival a hóna alatt kezdődött.
- Beköthetjük magukhoz ezt a lovat, jó asszony? - kérdezte Tupman úr, előrelépve, s igyekezve a lehető legnyájasabb hangon beszélni.
Az asszonyság nagyon ridegen nézett végig rajtuk; a vörös hajú ember odalépett hozzá és valamit súgott neki.
- Nem - felelte az asszony egy kis gondolkozás után. - Félek én az ilyesmitől.
- Fél? - kiáltott fel Pickwick úr csodálkozva. - Mi a szösztől fél?
- Már bajba keveredtünk miatta a múltkor is - mondta az asszony és befelé indult a házba. - Ne szólj szám, nem fáj fejem.
- Hát én még életemben ilyet nem hallottam - mondta Pickwick úr álmélkodva.
- Én... én... én azt hiszem - mondta Winkle úr halkan, ahogy köréje gyűltek a barátai -, én azt hiszem, ezek azt gondolják, hogy mi nem tisztességes úton jutottunk ehhez a lóhoz.
- Mit beszél? - kiáltott fel Pickwick úr felháborodva.
Winkle úr félénken megismételte, amit mondott.
- Hé, hallja-e? - kiáltott rá Pickwick úr dühösen a vörös hajúra -, tán azt hiszi, hogy loptuk ezt a lovat?
- Nem is másként szerezték - felelte a vörös hajú szélesen elvigyorodva, hogy a szája az egyik hallószervétől a másikig szaladt. S azzal ő is bement a házba és becsapta maga mögött az ajtót hangos dörrenéssel.
- Hát ez egy rossz álom - jelentette ki Pickwick úr. - Olyan ez, mint egy lidérces álom. Még gondolni is rossz rá... most sétálhatunk egész álló nap ezzel az iszonyatos lóval, mert nem tudunk megszabadulni tőle!
Elkeseredve, rosszkedvűen indultak tovább a pickwickisták, s hatalmas négylábú útitársuk, amelyet leplezetlen undorral néztek valahányan, lassan bandukolt a nyomukban.
Lassan már esteledett, amikor a négy jó barát és a ló végre befordult a Manor-majorhoz vezető kis útra; de még itt sem tudtak örülni neki, hogy ilyen közel vannak már a céljukhoz, mert az járt az eszükben, hogy milyen lehetetlen a külsejük és hogy milyen ostoba helyzetbe kerültek. Szakadt ruhában, összekarmolt ábrázattal, piszkosan, porosan érkeznek meg, elcsigázva, s ráadásul ezzel a lóval. Pickwick úr szörnyen átkozta magában ezt a szerencsétlen állatot; időnként egy-egy gyűlölködő és bosszúszomjas pillantást vetett rá; többször is megfordult a fejében az a gondolat, hogy mi lenne, ha elvágná a torkát - számítgatta, hogy mibe kerülne ez a mulatság körülbelül; most pedig, hogy közeledtek a Manor-majorhoz, még nagyobb erővel tört rá a kísértés, hogy megölje vagy szélnek eressze, szabadjára bele a világba, a nemes paripát. Haragos tűnődéséből hirtelen arra rezzent fel, hogy az út kanyarodójában feltűnt előttük két közeledő alak. Wardle úr volt meg hűséges kísérője, a hájas fiú.
- Ej, hát hol jártak ilyen sokáig? - fogadta őket a vendégszerető öregúr. - Egész nap magukat lesem-várom. No, alaposan elfáradtak, úgy látom. Mi a csuda! Összekarmolták magukat? De remélem, nem sebesültek meg... mi? No hát, ennek igazán örülök, hogy nem... igazán örülök. Szóval felborultak? Annyi baj legyen. Erre mifelénk gyakran megtörténik. Joe... Kutya meg a mája, már megint elaludt! Joe... vedd el az uraktól ezt a lovat és kösd be az istállóba.
A hájas fiú nehézkesen baktatott mögöttük a lóval; az öregúr kifejezte részvétét a vendégeinek, hogy ilyen viszontagságok érték őket útközben - már tudniillik amennyit jónak láttak elmesélni belőle -, aztán bevezette őket a konyhába.
- Egy kicsit rendbeszedjük itt magukat előbb - mondta az öregúr , aztán majd felmegyünk a fogadószobába és bemutatom magukat a többieknek. Emma, hozz csak egy kis cseresznyepálinkát; Jane, tűt, cérnát, de gyorsan; Mary, te meg fuss törülközőért, mosdóvízért. Gyerünk, gyerünk, lányok, szaporán.
Három-négy jóképű, pirospozsgás lány villámgyorsan szétfutott a kívánt holmikért, a tűzhely mellől pedig felemelkedett két nagyfejű, kerek képű legény - mert a tűz mellett üldögéltek, hiába irt májust a naptár, olyan jólesett nekik a ropogó fahasábok melege, mintha karácsony lett volna -, felálltak és mindenféle titokzatos fülkéből keféket hoztak, cipőkefét, ruhakefét meg egy üveg cipőfényesítőt.
- Szaporán, szaporán! - biztatta őket megint az öregúr, ámbár ez a buzdítás egészen felesleges volt, mert az egyik lány már töltötte is a cseresznyepálinkát, a másik már hozta is a törülközőket, az egyik legény pedig hirtelen megragadta Pickwick úr lábát, nem törődve azzal a kockázattal, hogy kizökkenti őt egyensúlyi helyzetéből, s olyan dühvel kezdte fényesíteni a cipőjét, hogy az elnök úr tyúkszemei hamarosan tüzelni kezdtek. A másik legény viszont Winkle urat kezdte csutakolni egy óriási ruhakefével és közben nagy élvezettel figyelte a keféje sercegését, mint a lovászok, ha a lovukat kefélgetik.
Snodgrass úr elvégezte a mosakodást, aztán odaállt háttal a tűz elé, nagy lelki gyönyörűséggel iszogatta a cseresznyepálinkáját és körülnézett a helyiségben. Nagy, vörös téglapadlós konyha volt ez, így írja le Snodgrass úr; hatalmas tűzhellyel; a mennyezetéről sonkák, nagy oldalszalonnák, hagymakoszorúk lógtak lefelé. A falait kiakasztott lovaglóostorok, zablák díszítették meg egy nyereg és egy ócska, rozsdás puska, melyről egy alája akasztott felirat azt állította, hogy “töltve van” - mint ahogy csakugyan meg is volt töltve, Snodgrass úr véleménye szerint, legalább egy fél évszázada. Az egyik sarokban egy méltóságteljes és higgadt öreg állóóra tiktakolt ünnepélyesen; a pohárszék fölött pedig, a tömérdek kampók egyikén egy hasonlóan ódon, ezüst zsebóra lógott.
- Mehetünk? - kérdezte az öregúr, amikor a vendégei elkészültek a mosakodással, kefélkezéssel, ruhavarrással és cseresznyepálinkázással.
- Mehetünk - felelte Pickwick úr.
- Hát akkor gyerünk.
A társaság áthaladt néhány sötét folyosón - aztán utolérte őket Tupman úr is, aki hátramaradt, hogy egy csókot lopjon Emmától, amiért, persze, megkapta az illő karmolásokat és pofonokat -, s végül odaértek a fogadószoba ajtajához.
- Hozta isten magukat - mondta szíves házigazdájuk, kitárva előttük az ajtót; aztán belépett, hogy bejelentse őket. - Hozta isten magukat, uraim, minálunk a Manor-majorban.
Dostları ilə paylaş: |
