Charles dickens a pickwick klub

NEGYEDIK FEJEZET

Táborozás és hadgyakorlat. Újabb ismerősök.
Meghívást kapnak vidékre

Igen sok olyan szerző van, aki vonakodik attól - nemcsak balgán, hanem egyenesen tisz­tességtelen módon -, vonakodik attól, hogy megnevezze azokat a forrásokat, ahonnét értékes adatait merítette. Mi másként gondolkozunk. Mi mindössze arra törekszünk, hogy becsüle­tesen elvégezzük a sajtó alá rendezés felelősségteljes munkáját; s ha más körülmények között talán arra is ösztökélne bennünket a becsvágy, hogy igényt tartsunk ezeknek a kalandos történeteknek a szerzőségére, az adott helyzetben az igazság nem engedi meg, hogy egyéb érdemmel büszkélkedjünk, mint azzal, hogy a kellő hozzáértéssel csoportosítottuk és pártatlanul, részrehajlás nélkül adtuk elő ezeket a viszontagságokat. A Pickwick Klub jegyző­könyve a mi kútforrásunk - a mi munkánk pedig a kútforrásból táplálkozó Városi Vízművek munkájához hasonlítható. Mások fáradozása összehordott számunkra egy óriási tele tartályra való fontos adatot. Mi csupán felhasználjuk, útnak indítjuk ezeket a feljegyzéseket - gondoskodunk róla, hogy ezeken a lapokon keresztül eljussanak, tiszta és iható, élvezhető formában, a pickwickista bölcsességre szomjazó emberiséghez.

Ebben a szellemben tehát, s szilárdan kitartva elhatározásunk mellett, hogy mindig lerójuk hálánkat a felhasznált adatok kiváló szerzőinek, őszintén bevalljuk, hogy a következő két fejezetben elbeszélt történet részleteiért elsősorban Snodgrass úr feljegyzéseinek vagyunk adósai - s miután ilyeténképpen eleget tettünk lelkiismereti kötelességünknek, most már minden további nélkül bele is kezdhetünk ebbe az elbeszélésbe.

Másnap reggel Rochester és a szomszédos városok egész lakossága már korán talpon volt, s nagy lárma, jövés-menés folyt, nagy izgatottság uralkodott. Nagy gyalogsági díszszemlére készülődtek. A csapatok főparancsnoka egy csomó gyalogezred hadgyakorlatát óhajtotta meg­tekin­teni saspillantásával; már felépítettek számos rögtönzött erődítményt, s a hadgyakorlat célja az volt, hogy megostromolják és elfoglalják a fellegvárat, azonkívül egy aknát is készültek felrobbantani.

Pickwick úr, miként olvasóink már kitalálhatták abból a rövid kis kivonatból, amit a Chathamről szóló leírásából ismertettünk, lelkes rajongója volt a hadseregnek. Nagyobb gyönyörűséget el sem tudott volna képzelni, mint egy ilyen katonai parádét - ami egyébként klubtársainak legsajátabb érzéseivel is tökéletesen összhangban volt. Ennélfogva ők is már korán talpon voltak és szaporán igyekeztek a tettek színhelyére, ahová minden irányból özönlött a nép.

A katonaság viselkedésén minden jel arról tanúskodott, hogy ez a közelgő nagy díszszemle hihetetlenül nagyszabású és nagy fontosságú dolog lesz. Őrszemeket állítottak fel, hogy szabadon tartsák a terepet a csapatok számára, az ütegeknél pedig külön legények őrizték a helyet a hölgyeknek; őrmesterek futkostak fel-alá, pergamenbe kötött szolgálati naplókkal a hónuk alatt, Bulder ezredes úr viszont, teljes katonai díszben, hol ide vágtatott a lován, hol amoda, s nagyszerűen táncoltatta, faroltatta, két hátsó lábán ágaskodtatta a paripáját az embe­rek között, miközben iszonyatosan ordítozott és egészen berekedt, az arca pedig ijesztően kivörösödött, minden elképzelhető ok és alap nélkül. Katonatisztek száguldoztak előre-hátra, előbb Bulder ezredessel értekeztek, majd parancsokat osztogattak az őrmestereiknek, aztán végleg elrohantak valamerre; még maguk a közlegények is olyan titokzatosan ünnepélyes arcot vágtak fényes puskáik mögött, hogy ez is csak azt mutatta, rendkívüli jelentőségű dologról van itt szó.

Pickwick úr három társával együtt a sokaság legelső soraiban foglalt helyet és türelmesen várták a parádé kezdetét. A tömeg percről percre nőtt; s Pickwick úrék, hogy megtarthassák a jó helyüket, kénytelenek voltak szakadatlanul viaskodni, ami nagyon jól lekötötte a figyelmüket arra a két órára, amíg várakozniuk kellett. Egy ízben hátulról egy váratlan nagy lökést kaptak; s Pickwick urat kitaszították a sorból, úgyhogy néhány lépéssel előbbre került, de oly fürgén és olyan nagy gyorsasággal tette meg ezt a néhány lépést, ami egyáltalán nem illett a szokásos higgadt és komoly viselkedéséhez; a következő pillanatban már fel is szólították, hogy “lépjen vissza a sorba”, és egy karabély boldogabbik vége hol Pickwick úr lába ujjára csapott le, hogy figyelmeztesse erre a felszólításra, hol pedig a bordái közé döfték, hogy ilyen módon bírják engedelmességre. Később néhány tréfás kedvű úr, miután oldalvást testületileg előrenyomakodtak, s miután Snodgrass urat az emberi ellenállóképesség végső határáig összenyomták, megkérdezték tőle, hogy mi a csudát lehet itt látni; s amikor Winkle úr kifejezte jogos felháborodását a durva támadás fölött, amelyre ők semmi okot nem adtak, valaki hátulról benyomta a kalapját az orrára és arra kérte, hogy legyen szíves zsebre vágni a fejét. Mindez, s még sok más hasonló kézzelfogható szellemesség, párosulva Tupman úr érthetetlen eltűnésével - akinek egyszerre csak nyoma veszett és semerre sem találták -, mindez a helyzetüket végeredményben inkább kínossá tette, mint kellemessé vagy irigylésre méltóvá.

Végre, nagy sokára felmorajlott a tömegben az a tompa zúgás, amely rendszerint jelezni szokta, hogy megérkezett, amire éppen vártak. Minden szem az erőd kiskapuja felé fordult. Néhány percnyi feszült várakozás után megjelentek a zászlók, vígan lobogva a szélben, a puskák csillogtak-villogtak a verőfényben s egyik menetoszlop a másik után özönlött ki a térre. A csapatok megálltak, rendekre tagozódtak, vezényszó harsant fel, csattogtak a puskák, ahogy mindnyájan fegyverrel tisztelegtek; a főparancsnok, Bulder ezredes és számos más tiszt kíséretében, végiglovagolt az arcvonal előtt. A katonabandák rázendítettek, egyszerre vala­hányan; a lovak ágaskodtak, hátráltak és csapdostak a farkukkal minden irányban; a kutyák ugattak, a tömeg kiabált, a katonák vállhoz emelték a puskájukat és jobbra is, balra is, ameddig csak a szem ellát, semmi mást nem lehetett látni, mint vörös zubbonyok és fehér nadrágok mozdulatlan, vigyázzban álló hosszú-hosszú sorait.

Pickwick urat teljesen lefoglalta az a kis balesete, hogy a lovak lába alá került, majd pedig csodával határos módon valahogyan kievickélt alóluk, úgyhogy nem ért rá megfigyelni az eléje táruló látványt, csak amikor már odáig fejlődtek a dolgok, ahol a leírásunkat abbahagytuk. Amikor végre sikerült talpra állnia és szilárd talajt érzett a lába alatt, határtalan boldogsággal és gyönyörűséggel nézett végig a sok-sok katonán.

- Hát van ennél szebb? - kérdezte Winkle úrtól.

- Nincs - felelte Winkle úr, akinek egy-egy alacsony termetű ember állt mind a két lábán, már egy jó negyedórája.

- Igazán nagyszerű, lélekemelő látvány - mondta Snodgrass úr is, akiben megmozdult a költői lelkesedés és kezdte őt sebesen magával ragadni. - Itt állnak nagyszerűen felsorakozva a haza hős védelmezői, a békés polgárok előtt; s csak úgy sugárzik az arcuk... de nem elvadult harciasság sugárzik róluk, hanem a békés művelődés vágya; csak úgy ragyog a szemük... de nem a bosszúszomj és a harácsolás szilaj lángja ragyog benne, hanem az emberiesség és az értelem szelíd fénye.

Pickwick úr szívvel-lélekkel helyeselte ennek a dicsőítő ódának az alapeszméjét, csak a szövegezését nem tudta teljes egészében magáévá tenni; az értelem szelíd fénye ugyanis elég bágyadtan pislákolt a vitéz harcosok szemében, legalábbis amikor elhangzott a “vigyázz” vezényszó, a nézők nem láthattak egyebet, mint néhány ezer mereven maga elé bámuló, tökéletesen kifejezéstelen szempárt.

- Most már remek helyünk van - mondta Pickwick úr, ahogy szétnézett maga körül. A tömeg közben szétoszlott, lassacskán odább húzódott, s már majdnem egészen egyedül voltak.

- Nagyszerű helyünk van! - felelte Snodgrass úr és Winkle úr egyszerre.

- Mit csinálnak most? Mi következik? - kérdezte Pickwick úr, s feltette a szemüvegét.

- Izé... úgy látszik... izé - mondta Winkle úr elsápadva -, úgy látszik, lőni akarnak ránk...

- Ne beszéljen bolondokat - mondta Pickwick úr hadarva.

- De... én is úgy látom, hogy... csakugyan ezt akarják - vágott közbe Snodgrass úr, kissé ijedten.

- Lehetetlen - felelte Pickwick úr. De alighogy ezt kijelentette, az egész katonaság, vala­mennyi gyalogezred felemelte a puskáját és megcélozta a pickwickistákat, mintha ők volnának a közös ellenségük; aztán eldördült a világ legrettenetesebb és legfélelmetesebb sortüze, s a földteke szinte alapjaiban rendült meg tőle, és majdnem lerázta a hátáról a békés öregurat.

Ebben a válságos helyzetben, kitéve a vaktöltények villámló tüzének, a másik oldalról pedig egy újabb csapattest hadmozdulataitól szorongatva, Pickwick úr teljesen megőrizte a hideg­vérét és olyan önuralomról tett tanúságot, ami a nagy szellemek nélkülözhetetlen velejáró tulajdonsága. Megragadta ugyanis Winkle úr karját és Snodgrass úr mellé lépve komoly hangon arra kérte őket, ne felejtsék el, hogy a megsüketülés veszedelmén kívül pillanatnyilag semmiféle más veszedelemtől nem kell tartaniuk, mert hiszen csak vaktölténnyel lövöldöznek.

- De... de... hátha valamelyik katona tévedésből élesre töltötte a puskáját - okoskodott Winkle úr, s maga is elsápadt erre a gondolatra, amely saját fejében született. - Épp most hallottam fütyülni valamit a levegőben... egy éles fütyülést... a fülem mellett süvített el.

- Legjobb lesz, ha lehasalunk a földre, nem? - kérdezte Snodgrass úr.

- Nem, nem... már abba is hagyják - mondta Pickwick úr. Még ha remegett is a szája széle, még ha falfehérre vált is az arca, a halhatatlan férfiú ajkát nem hagyta el egyetlen szó sem, amely félelmet vagy bátortalanságot árult volna el.

Pickwick úrnak igaza volt: a tüzelést abbahagyták; de jóformán még annyi ideje sem maradt a kiváló elnöknek, hogy gratuláljon önmagának, amiért ilyen pontosan eltalálta - amikor máris megmozdult az egész arcvonal: harsány vezényszó szállt végig a sorokon s mielőtt a pickwickisták kitalálhatták volna, hogy mi lesz ebből az újabb hadmozdulatból, valamennyi gyalogezred szuronyszegezve, futólépésben indult rohamra egyenesen az ellen a kis terepszakasz ellen, ahol Pickwick úr ácsorgott a barátaival.

Az ember halandó, gyarló lény: s az emberi bátorságnak is megvan a maga határa. Pickwick úr egy másodpercig farkasszemet nézett pápaszeme mögül a közeledő sokasággal, aztán fogta magát, sarkon fordult és - nem akarjuk azt mondani, hogy megfutamodott; elsősorban azért nem, mert ez méltatlan kifejezés volna, másodsorban pedig azért nem, mert Pickwick úr termete az ilyen gyors visszavonulásra semmi esetre sem volt alkalmas - szóval, sarkon fordult és - elvonult, amilyen sebesen csak vitte a lába; mindenesetre olyan gyorsan, hogy csak akkor vette észre, hogy milyen félszeg helyzetbe került, amikor már késő volt.

A másik oldalról fenyegető csapattesteket - amelyek néhány perccel előbb megzavarták Pickwick urat - azért vonultatták fel, hogy a fellegvár elleni színlelt támadás visszaverését mímeljék; minek következtében Pickwick úr és két társa váratlanul két hosszú arcvonal közé szorult be - az egyik arcvonal gyors ütemben nyomult előre, a másik pedig szilárdan megvetette a lábát és várta az összecsapást az ellenséges erőkkel.

- Hé! - ordították az előrenyomuló hadsereg tisztjei.

- Félre az útból! - kiabálták a védősereg tisztjei.

- De hová menjünk? - jajongtak a pickwickisták izgatottan.

- Hé... hé! Hé! Hé! - csak ilyesféle válaszokat kaptak. Aztán hirtelen egy pillanatra vad riadalom támadt, dobogó, súlyos léptek zaja, majd egy heves lökés, visszafojtott nevetések - s a rohamozó ezredek máris messze jártak, Pickwick úr két lába pedig az ég felé kalimpált.

Snodgrass úr és Winkle úr, mind a ketten, egy-egy akaratlan bukfencet vetettek, noha meglepő élénkséggel; aztán az első dolog, ami Winkle úr szeme elé tárult, miközben a földön ülve egy sárga selyem zsebkendővel igyekezett elállítani az orra vérét, nagyra becsült elnökének hajtóvadászata volt, a kalapját kergette. Már elég messze jártak, Pickwick úr szaladt, a kalap pedig játékos könnyedséggel gurult el mindig az orra elől, egyre távolodva.

Az ember életében ritkán akad kellemetlenebb mulatság és ritkán találkozik olyan csekély megértéssel és részvéttel, mint amikor tulajdon kalapját kergeti. Rendkívüli hidegvérre és különlegesen éles ítélőképességre van szükség ahhoz, hogy elfogjunk egy kalapot. Nem szabad elsietni a dolgot, mert ha túl gyorsak vagyunk, elgázoljuk a kalapot; de az ellenkező végletbe sem szabad esnünk, mert akkor végképp eltűnik a szemünk elől. A legjobb módszer: szépen lépést tartani vele, óvatosan, szemfülesen lesni az alkalmat, amikor lecsaphatunk rá, lassacskán elébe kerülni, aztán egy villámgyors lebukással megragadni, ahol érjük és erélyesen a fejünkre csapni - közben egész idő alatt derűsen mosolyogva, mintha magunk is ugyanolyan jó tréfának tartanánk a dolgot, mint a többiek mindnyájan.

Kellemes, enyhe szél fújt és játékosan görgette maga előtt Pickwick úr kalapját. Fújt a szellő, fújt Pickwick úr is nagyokat, a kalpag pedig csak gurult, gurult vígan, ficánkolva, mint egy virgonc delfin az erős tengerárban; s el is gurult volna úgy, hogy Pickwick úr soha nem éri utol, ha a gondviselés fel nem tartóztatja útjában, éppen akkor, amikor a tudós férfiú már azon a ponton volt, hogy feladja a további küzdelmet és sorsára bízza fejfedőjét.

Pickwick úr, miként már mondottuk, végképp kimerült és abba akarta hagyni a hajtó­vadászatot, amikor a kalapját elég erélyesen nekiröpítette a szél egy nagy batár kerekének. A batár, egy csomó más jármű társaságában, éppen ott vesztegelt, amerre Pickwick urat a léptei vezették. Az elnök, ahogy észrevette ezt a kedvező alkalmat, hirtelen előreugrott, birtokba vette tulajdonát, fejébe nyomta és megállt egy pillanatra, hogy kiszuszogja magát. Egy fél perc sem telt el, amikor egyszerre csak valaki a nevét kiáltotta feléje izgatott hangon - s a hang tulajdonosában Pickwick úr nyomban felismerte Tupman barátját. Felnézett s amit látott, az örömmel és meglepetéssel töltötte el.

Egy nyitott hintóban, amelyből kifogták a lovakat, hogy a zsúfolt helyen jobban elférjenek, egy kék kabátos, rézgombos, bordásbársony térdnadrágos, magas csizmás, nagy kövér öregúr állt, mellette két sálkendős, tollas kalapos fiatal hölgy, egy fiatalember, aki szemmel látható­lag szerelmes volt az egyik tollas kalapos, sálkendős fiatal hölgybe, továbbá egy bizonytalan korú asszonyság, nyilván az előbbi hölgyek nagynénje és Tupman úr - Tupman úr, de olyan fesztelenül és elfogulatlanul, mintha gyerekkorától fogva ebben a családban nőtt volna fel. A nyitott hintó hátuljára rá volt kötözve egy hatalmas méretű élelmiszeres kosár - egyike azoknak a kosaraknak, amelyekről a tűnődésre hajlamos emberfőnek mindig hideg sült csirkék, füstölt nyelvek és borospalackok jutnak az eszébe -, a bakon pedig egy elhájasodott, rőtvörös képű gyerek ült, álomkórosan bóbiskolva, akiről az éles eszű megfigyelő már az első pillantásra tudta, hogy nem lehet más, mint az előbb említett kosár tartalmának hivatalos kezelője, ha elérkezik az étkezés ideje.

Pickwick úr egy futó pillantással felmérte ezeket az érdekes látnivalókat, amikor hűséges tanítványa másodszor is üdvözölte:

- Pickwick! Pickwick! - kiáltotta Tupman úr. - Jöjjön már ide. Gyorsan, gyorsan.

- Jöjjön, jöjjön, uram. Legyen szerencsénk - mondta a kövér öregúr. - Joe! Fene a beledbe, te kölyök, már megint elaludtál... Joe, ereszd le a felhágót.

A hájas gyerek lassan lekecmergett a bakról, leeresztette a kocsi felhágóját és kinyitotta Pickwick úr előtt a hintó ajtaját. Ebben a percben ért oda Snodgrass úr és Winkle úr.

- Elférünk itt mindnyájan, uraim - mondta a kövér úr. - Ketten belül, egy a bakon. Joe, csinálj helyet a bakon az egyik úrnak. No, jöjjenek hát, uraim - mondta a kövér öregúr, s azzal kinyújtotta a kezét és erőnek erejével felsegítette a hintóba először Pickwick urat, utána pedig Snodgrass urat. Winkle úr felszállt a bakra, a hájas fiú is visszakapaszkodott melléje a kakasülőjére, és azon nyomban el is aludt újra.

- No, uraim - mondta a kövér öregúr -, hát igen örvendek a szerencsének. Nagyon jól ismerem magukat, uraim, ámbár maguk talán már nem emlékeznek rám. A télen jártam néhányszor a klubjukban, ott töltöttem egy-két estét... ma reggel pedig belebotlottam ebbe a Tupman barátomba itt, és nagyon megörültem neki. Hát maga hogy van, kedves Pickwick úr? Nagyszerű színben van, komolyan mondom.

Pickwick úr köszönettel fogadta a szíves érdeklődést és barátságosan kezet szorított a csizmás öregúrral.

- És ön, hogy érzi magát? - fordult a kövér bácsi Snodgrass úrhoz, atyai érdeklődéssel. - Remekül, mi? Helyes, ez már beszéd... ez már beszéd. Hát ön, uram, hogy van, hogy van? - kérdezte Winkle úrtól. - Örömmel hallom, hogy jól; derék dolog, örvendek, higgye el, hogy örvendek neki. Bemutatom a lányaimat, uraim... az én két kislányomat; ez meg a húgom, Rachael Wardle kisasszony. Igen, még kisasszony, úgy biz az; pedig már nem mai csibe... igaz-e, kérem, mi? - mondta a kövér öregúr és tréfásan oldalba bökte könyökével Pickwick urat, jóízűen kacagva.

- Jaj, bátyám! - mondta Wardle kisasszony, szemrehányó hangon.

- Ez az igazság - mondta a kövér öregúr -, senki sem tagadhatja, ez az igazság, lelkem. Uraim, megbocsássanak: bemutatom fiatal barátomat, Trundle urat. No hát, most már mindnyájan ismerik egymást, ezek után azt ajánlom, hogy érezzék jól magukat és nézzük meg, hogy mi történik még.

Azzal a kövér úr feltette a szemüvegét, Pickwick úr előszedte a látcsövét, mindenki felállt a kocsiban és a másik vállán keresztül nézni kezdték a katonaság további működését.

Bámulatos dolgokat műveltek ezek a katonák, az egyik sor a másik sor feje fölött tüzelt, aztán elszaladt; aztán a másik sor tüzelt egy harmadik sor feje fölött és szintén elszaladt; aztán felsorakoztak négyszögben, úgy, hogy a középen ácsorogtak a tisztek; aztán kötélhágcsókon leereszkedtek a sáncárokba az egyik oldalról, majd felkapaszkodtak a másik oldalán hasonló módszerrel; továbbá leromboltak mindenféle kosártorlaszokat és egyáltalán, a lehető leg­vitézebbül viselkedtek. Az ütegek óriási ágyúcsöveibe olyan pompásan sulykolták bele a töltést, felnagyított, nyeles, súrolórongyokhoz hasonló szerszámokkal olyan nagyszerű elő­ké­szü­letek folytak, mielőtt elsütötték volna az ágyúkat, s olyan iszonyatos lármát csaptak, amikor végre elsütötték őket, hogy a levegő csak úgy visszhangzott a hölgyek sikoltozásától. A fiatal Wardle kisasszonyok annyira megrémültek, hogy Trundle úr a szó szoros értelmében kénytelen volt átölelni egyiküket, mialatt Snodgrass úr a másikat támogatta, Wardle úr húgán pedig olyan súlyos idegroham lett úrrá, hogy Tupman úr szükségesnek tartotta átkarolni a derekát, máskülönben talán összeesett volna. Mindenki nagyon izgatott volt, kivéve a hájas fiút, aki olyan jóízűen aludt, mintha az ágyúdörgés altatódal lett volna számára.

- Joe! Joe! - szólt rá a kövér öregúr, amikor a fellegvárat bevették, s az ostromlók és az ostromlottak nekiültek ebédelni. - Fene ebbe a kölyökbe, hát nem elaludt már megint. Legyen olyan jó, uram, csípjen bele... a lábába, kérném, mert másképpen nem lehet felébreszteni... köszönöm szépen. Szedd le a kosarat, Joe.

A hájas fiú, akit csakugyan felébresztett Winkle úr eljárása, ahogyan a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette lábának egy kis darabját, megint lekecmergett a bakról és nekifogott, hogy kicsomagolja a kosarat, méghozzá sokkal serényebben, mint várni lehetett volna tőle az eddigi tétlensége után.

- Hát, most összébb kell szorulnunk egy kicsit - mondta a kövér öregúr.

Miután elhangzott egy csomó tréfálkozás, hogy ennek a hölgyek bő ruhaujja vallja kárát, s nagy pironkodások estek a különféle huncut javaslatokra, hogy a kisasszonyok talán üljenek az urak ölébe, a társaság végül elhelyezkedett a hintóban; a hájas fiú felkapaszkodott hátul és kezdte átadogatni a különböző evőeszközöket az öregúrnak, aki viszont továbbadta a többieknek.

- Kést, villát, Joe - mondta az öregúr.

Joe beadta a késeket, villákat s a kocsiban ülő hölgyek és urak, valamint a bakon ülő Winkle úr, sorra megkapták a hasznos szerszámokat.

- Tányérokat, Joe, tányérokat.

Hasonló módon lezajlott a porcelánnemű szétosztása is.

- A sült csirkéket, Joe. Add ide a sült csirkéket. Fene ebbe a kölyökbe; már megint elaludt. Joe! Joe!

A hájas fiú kapott néhány koppantást a fejére egy sétabottal, mire nagy nehezen magához tért álomkórosságából.

- Gyerünk, add ide az elemózsiát.

Ennek az utolsó szónak olyan nyomatéka volt, hogy felébresztette a pufók, elhízott gyereket. Felpattant; s hájas, dagadt ábrázatával, bamba tekintetével vadul rámeredt az ennivalókra, mialatt kicsomagolta a kosarat.

- Iparkodjál - mondta Wardle úr; a hájas fiú ugyanis csak mohón szorongatott a kezében egy sült kappant, s úgy festett a helyzet, hogy teljességgel képtelen megválni tőle. A fiú végül sóhajtott egy nagyot, még egy utolsó szerelmes pillantást vetett a hízott kappanra, aztán oda­nyújtotta a gazdájának, kelletlen mozdulattal.

- Jól van... csak igyekezzél. Add ide a füstölt nyelvet... add ide a galambpástétomot. Keresd elő a borjúsültet meg a sonkát... kérem a rákot is... szedd elő a salátát a kendőből... meg a hozzávalókat.

Így osztogatta Wardle úr sietősen a parancsokat, s közben átvette a különböző megnevezett ételeket és tányérokat, tálakat nyomott mindenkinek a kezébe, mindenkinek a térdére, végeláthatatlan hosszú sorban.

- No hát, nem nagyszerű így? - kérdezte a vidám öregúr, amikor nekifogtak, hogy elpusztítsák mindezt.

- Nagyszerű! - mondta Winkle úr, aki éppen egy sült csirkét metélgetett a bakon.

- Egy pohár bort hozzá?

- Ezer örömmel veszem.

- Talán legjobb lesz, ha mindjárt feladok oda magának egy külön üveget, nem?

- Hálásan megköszönném.

- Joe!

- Tessék parancsolni?

A hájas fiú most éppen nem aludt, mert sikerült elcsennie egy kis borjúpástétomot.

- Adj fel egy üveg bort ennek az úrnak a bakra. Örülök, hogy találkoztunk, uram.

- Részemről a szerencse.

Winkle úr kiitta a poharát, és letette a palackot maga mellé az ülésre.

- Megengedi, uram, hogy koccintsak önnel? - fordult Trundle úr Winkle úrhoz.

- Boldogan. Isten éltesse - felelte Winkle úr, s koccintottak egymással; aztán koccintottak sorra mindenkivel, a hölgyek egészségére, mindnyájukéra.

- Hogy kacérkodik Emily, a kis lelkem, ezzel az idegen úrral - súgta oda a vénkisasszony nagynéni, igazi vénkisasszonyos és nagynénis féltékenységgel, Wardle úrnak, a bátyjának.

- Ugyan! Én nem veszem észre - mondta a vidám öregúr. - De azt hiszem, nagyon érthető... egészen természetes dolog... Pickwick úr, egy kis borral szolgálhatok?

Pickwick úr, aki éppen nagyon el volt foglalva egy galambpástétommal, készséggel bele­egyezett.

- Emily, angyalom - mondta a vénkisasszony nagynéni anyáskodva -, ne beszélj olyan hangosan, szívecském. Nem illik.

- Ugyan már, néni!

- Csak a néninek meg a kis öregúrnak szabad hangosan beszélni, úgy látom - suttogta Isabella Wardle a testvérének, Emilynek. A két lány nagyot nevetett, az öreg kisasszony pedig igyekezett nyájas képet vágni hozzá, de nem sikerült neki.

- Ezek a fiatal lányok olyan elevenek - mondta Wardle kisasszony Tupman úrnak, jóindulatú szánakozással a hangjában, mintha az elevenség tiltott csempészáru volna, s súlyos vétséget és főbenjáró bűnt követne el az, aki rendelkezik vele.

- Ó, nagyon elevenek - felelte Tupman úr, noha nem egészen ezt a választ várták tőle -, nagyon elevenek, elragadóak.

- Hm! - hümmögött Wardle kisasszony, meglehetősen kétkedő hangon.

- Megengedi, kérem? - kérdezte Tupman úr a legnyájasabb hangján, miközben az egyik kezével megérintette a bájos Rachael csuklóját, a másik kezével pedig szelíden felemelte a borospalackot. - Megengedi?

- Ó, uram!

Tupman úr nagyon meggyőző pillantással nézte Rachaelt; Rachael kisasszony pedig kijelentette, hogy attól fél, újra elsütik az ágyúkat, s ebben az esetben persze megint szüksége lesz Tupman úr támogatására.

- Csinosnak találja az én drága kis húgaimat? - susogta szerető nagynénjük Tupman úr fülébe.

- Csinosnak találnám őket, ha nem volna itt a nagynénjük - felelte talpraesetten az udvarias pickwickista s egy szenvedélyes pillantást vetett Rachaelre.

- Ó, maga haszontalan ember... de hát igazán, ha csak egy icipicikét szebb volna a termetük, nem gondolja, hogy egészen csinos lányok lennének... gyertyafénynél?

- De igen; én is azt hiszem - felelte Tupman úr közönyösen.

- Ó, maga nagy kópé... tudom, hogy mit akar mondani.

- Mit? - kérdezte Tupman úr, aki egyáltalán nem akart mondani semmit.

- Azt akarta mondani, hogy Isabel görbén tartja magát... tudom, hogy ezt akarta mondani... maguk férfiak rögtön mindent észrevesznek. Hát igen, görbén tartja magát; ezt nem lehet letagadni; és az is bizonyos, hogy semmi a világon nem tud úgy elcsúfítani egy lányt, mintha görbén tartja magát. Hányszor mondtam már neki, hogy ha egy kicsit idősebb lesz, szörnyen megcsúnyul majd. Ej, de nagy kópé maga!

Tupman úrnak nem volt ellene semmi kifogása, hogy ilyen olcsón szert tehet a “nagykópé” babéraira; ennélfogva bölcs, furfangos képet vágott és sejtelmesen mosolygott hozzá.

- Ó, milyen gúnyosan mosolyog - mondta a bámulattal eltelt Rachael. - Szinte félek magától, komolyan mondom.

- Fél tőlem!

- Ó, előttem nem tud eltitkolni semmit... Tudom én jól, hogy mit jelent ez a gúnyos mosolya.

- Mit jelent? - kérdezte Tupman úr, akinek halvány fogalma sem volt, hogy mit is jelenthet.

- Azt akarja vele mondani - felelte a jóságos nagynéni, még halkabbra fogva a hangját -, azt akarja vele mondani, hogy Isabel görbe testtartásánál még nagyobb hiba Emily kotnyelessége. Hát igen, Emily bizony kotnyeles! El sem tudja képzelni, hogy mennyit bánkódtam már miatta. Sokszor egészen elkeserít, sírtam is már miatta rengeteget... de hát az én szegény jó bátyám olyan jószívű, olyan gyanútlan ember, hogy észre sem veszi... ha észrevenné, hát egészen biztosan meghasadna a szíve. Bárcsak azt hihetném, hogy nem jellemhiba nála, hanem csupán rossz szokás... remélem, talán csakugyan nem több, mint rossz szokás...

A szerető nagynéni sóhajtott egy nagyot és lemondóan csóválgatni kezdte a fejét.

- Fogadni mernék, hogy a néni rólunk beszél - súgta oda Emily Wardle kisasszony a testvérének. - Egészen biztos, hogy rólunk beszél... nézd csak, milyen gonosz képet vág.

- Igen? - mondta Isabel. - Hm, khm! Rachael néni! Drága Rachael néni!

- Tessék, édes angyalkám?

- Úgy aggódom, hogy megfázik, Rachael néni... Kösse be a fejét ezzel a selyemkendővel... igazán vigyáznia kellene a drága egészségére, édes Rachael néni... a maga korában!

Még ha meg is érdemelte Rachael kisasszony ezt a kis megtorlást, annyi bizonyos, hogy kegyet­lenebb bosszút már nem is állhattak volna rajta. Hogy milyen csattanós válasz formá­jában fejezte volna ki a felháborodását, azt most már sohasem fogjuk megtudni, mert Wardle úr gyanútlanul másra terelte a szót: Joe-t szólongatta egyre erélyesebben.

- A fene ebbe a kölyökbe - mondta az öregúr -, hát nem elaludt már megint.

- Furcsa egy fiú - mondta Pickwick úr. - Mindig így elalszik?

- Mindig elalszik! - mondta az öregúr. - Örökké csak alszik. Álmában végzi a munkáját, járás közben is alszik... s ha felszolgál az asztalnál, akkor is horkol közben.

- Sajátságos eset! - mondta Pickwick úr.

- Ó, de még milyen sajátságos eset! - felelte az öregúr. - Büszke vagyok erre a fiúra... nem válnék meg tőle semmi kincsért... valóságos természeti tünemény... ritkaság! Ide gyere, Joe... Joe! Rakd le ezt a holmit, és bontsál fel még egy palackot... érted?

A hájas fiú felállt, kinyitotta a szemét, lenyelte a hatalmas falat pástétomot, amit éppen a szájába gyömöszölt az imént, közvetlenül az elalvása előtt - aztán tunyán hozzálátott, hogy teljesítse a gazdája parancsait. Összeszedte a tányérokat és visszarakta őket a kosárba, s közben sóváran, kidülledt szemmel nézte a lakoma maradványait. Előkerült egy új üveg bor - hamarosan ki is ürült - a kosarat visszakötözték a helyére - a hájas fiú megint felszállt a bakra - előszedték ismét a szemüveget és a látcsövet, és a katonaság újra elkezdte nagyszerű működését. Ropogtak a puskák, dörögtek az ágyúk, ijedeztek a hölgyek - aztán végül felrobbantottak egy aknát, valamennyiük nagy örömére -, s miután az akna szétment ezer darabra, a katonaság és a nézősereg is követte a példáját és szétment ezerfelé.

- Hát szóval, el ne felejtsék - mondta az öregúr, amikor befejezték a többször is félbeszakított beszélgetésüket, a hadgyakorlat végén, s kezet nyújtott Pickwick úrnak -, el ne felejtsék, hogy holnap várom ám magukat, mindnyájukat.

- Dehogy felejtjük el - mondta Pickwick úr.

- A címünket felírta?

- Manor-major, Dingley Dell - mondta Pickwick úr, miután megnézte a zsebkönyvét.

- Úgy van - mondta az öregúr. - Legalább egy hetet nálam kell tölteniük, úgy számítsák, előbb úgysem engedem el magukat; megnézhetnek majd mindent, amit érdemes megnézni. Ha azért jöttek le, hogy megismerjék a falusi életet, hát nálam lesz majd részük benne bőven. Joe... a fene ebbe a kölyökbe, hát nem elaludt már megint... Joe, segíts Tomnak befogni a lovakat.

Befogták a lovakat - a kocsis felszállt a bakra - a hájas fiú felkapaszkodott melléje - búcsúszavak röpködtek -, aztán a hintó elrobogott. Ahogy a pickwickisták utána fordultak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek szíves vendéglátóikra, a lebukó nap aranyvörös sugarai világították meg a kocsin ülők arcát és a hájas fiú körvonalait. A fiú hájas feje a mellére csuklott; újra elaludt.