TIZENNYOLCADIK FEJEZET amely kétféle dolgot bizonyít röviden - először a sírógörcs hatalmát,
másodszor pedig a látszat bizonyító erejét
Leo Hunter neje őnagysága jelmezes matinéja után még két napig maradtak a pickwickisták Eatanswillben és nyugtalanul várták, hogy hírt kapjanak szeretve tisztelt mesterükről. Tupman úr és Snodgrass úr szórakozás dolgában ismét magukra voltak hagyatva, mert Winkle úr, engedve a szíves marasztalásnak, továbbra is Potték házában maradt, s azontúl is minden idejét a szeretetre méltó háziasszonynak szentelte. Időnként maga Pott úr is megjelent a társaságukban, hogy boldogságukhoz semmi ne hiányozzék. A nagy férfiú, aki mindig mélyen elmerült a közjóra és a Függetlenség megsemmisítésére irányuló nagy tervezgetéseibe, általában nem szokott leereszkedni a közönséges lelkek alacsony színvonalára. Ez alkalommal azonban, nyilvánvalóan a Pickwick Klub egyik tagjának tiszteletére, engedett az elveiből, leszállt piedesztáljáról, leereszkedett a gyalogjárók közé: kifejezéseit jóindulatúan az egyszerű lelkek megértéséhez szabta, és ha nem is szelleme szerint, de külsejében úgy festett, mintha ő is közéjük tartoznék.
A híres közéleti férfiúnak Winkle úr iránt tanúsított nyájas magaviselete után könnyű elképzelni, hogy milyen meglepett arcot vágott ez az utóbbi úriember, amikor egy reggel egyedül ült az ebédlőben, s az ajtó hirtelen kinyílt és épp ily hirtelen becsapódott Pott úr után, s a szerkesztő kimért léptekkel feléje tartott, félrelökte odanyújtott kezét, csikorgatni kezdte a fogát, mintha még élesebbre akarta volna köszörülni azt, amit mondani készült, majd borotvaéles hangon így kiáltott fel:
- Kígyó!
- Uram! - kiáltotta Winkle úr, felpattanva a helyéről.
- Kígyó! - ismételte Pott úr, felemelve a hangját, majd hirtelen ismét lehalkítva: - Azt mondtam, uram, hogy kígyó... s vegye sértésnek, ha akarja.
Ha az ember hajnali két órakor puszipajtásként vált el valakitől, s reggel fél tízkor ez a valaki kígyóként üdvözli, akkor teljes valószínűséggel lehet arra következtetni, hogy időközben valami kellemetlen történt. Winkle úr így is következtetett. Viszonozta Pott úr kihívó pillantását és házigazdája óhajtásának megfelelően, a kígyó kifejezést igyekezett sértésnek felfogni. De így nem sikerült kiokosodnia belőle - egy szót sem értett az egészből; ennélfogva néhány percnyi mélységes hallgatás után így szólt:
- Kígyó, uram! Kígyó, Pott úr! Mi a csudát akar ezzel mondani, kérem? Nyilván tréfál.
- Tréfálok! - kiáltotta Pott, s olyan kézmozdulatot tett, amely elárulta azt a mohó vágyát, hogy a kínaezüst teáskannát becses vendégének fejéhez vághassa. - Tréfálok, uram! Tréfálok... de nem, nyugodt leszek... nyugodt leszek, uram.
Ennek bizonyságául Pott úr levetette magát egy székbe és tajtékozni kezdett.
- Kedves, jó uram - szólt közbe Winkle úr.
- Kedves, jó uram! - felelte Pott. - Hogy mer ön engem kedves jó uramnak szólítani. Hogy merészel ön a szemembe nézni és kedves jó uramnak szólítani?
- Hát, ha már erről van szó - felelte Winkle úr -, hogy mer ön engem szemtől szembe kígyónak nevezni, uram?
- Mert az - mondta Pott úr.
- De miért, uram? - szólt Winkle úr izgatottan. - De miért?
Rosszindulatúan gúnyos kifejezés villant meg a szerkesztő bölcs ábrázatán, amikor kihúzta zsebéből a Függetlenség aznap reggeli számát s miután ujjával rábökött az újság egyik cikkére, az asztalon át odadobta Winkle úrnak.
Winkle úr felvette az újságot és olvasni kezdte az alábbiakat:
“A mi sötét és mocskos jellemű laptársunk a kerület legutóbbi képviselő-választásához fűzött néhány undorító megjegyzésével nem átallotta vakmerően belenyúlni a magánélet sérthetetlen szentélyébe, és félre nem érthető célzásokat tenni volt jelöltünk - és tegyük hozzá - érdemtelen bukása ellenére is leendő képviselőnk, Fizkin úr magánéletére. Minő szándék vezérelte ebben gyáva lelkű laptársunkat? Mit szólna ez az útonálló haramia, ha mi is, hozzá hasonlóan, félretéve a társadalmi érintkezés és illem szabályait, föllebbentenők azt a függönyt, mely ez idő szerint még az ő családi életét óvja és védi a köznevetségtől, hogy ne mondjuk, a közmegvetéstől? Mit szólna, ha mi is kiszerkesztenők és megjegyzésekkel kísérnők azon tényeket és körülményeket, melyek már városszerte köztudomásúak, s amelyeket minden ember lát, kivéve a mi vakondok szemű laptársunkat? Mit szólna, ha kinyomtatnók a következő kis lírai költeményt, melyet egy tehetséges polgártársunktól és levelezőnktől vettünk éppen, amikor hozzáfogtunk jelen cikkünk megírásához:
SZOMORÚ ÁLLAPOTTOK
Ó, Pott, ha tudtad volna régen,
A nő milyen hamis szívében
S a végzet milyen hamar int le:
Fejem rá, nászod reggelén
Így szólsz (most már késő, szegény):
Bár vinné őt el az a W...”
- Nyomorult! - mondta Pott úr ünnepélyesen. - Mi rímel erre, hogy int le?
- Mi rímel erre, hogy int le? - szólalt meg Pottné asszony, aki ebben a pillanatban toppant be a szobába és megelőzte a feleletet. - Mi rímel erre, hogy int le? Nos, hát én azt hiszem, hogy Winkle. - S azzal nyájasan rámosolygott a megzavarodott pickwickistára és a kezét nyújtotta feléje. Az izgatott fiatalember nagy zavarában el is fogadta volna a feléje nyújtott kezet, ha Pott úr fölháborodva közbe nem veti magát.
- Vissza, asszonyom, vissza! - dörögte a szerkesztő. - Kezet akar fogni vele, tulajdon szemem láttára!
- No de Pott! Édesem! - kiáltotta a hölgy álmélkodva.
- Nyomorult asszony, idenézz! - kiáltotta az ura. - Idenézzen, asszonyom... “Szomorú állapottok”... Álla-Pottok; ez én vagyok, ez én vagyok, asszonyom. “A nő milyen hamis” - ez meg ön, asszonyom... ez ön!
Pott úr tajtékzó dühében - amelybe azért talán belevegyült némi kis félelem is, amikor nejének arcába pillantott - odadobta az Eatanswilli Függetlenség legfrissebb számát a hölgy lába elé.
- Hallatlan - mondta az álmélkodó Pottné, s lehajolt az újságért. - Hallatlan.
Pott úr behúzta a nyakát nejének megvető pillantása alatt. Kétségbeesett erőlködést vitt véghez, hogy újra összeszedje bátorságát, de nem sikerült, sőt, sebesen kezdett az inába szállni.
Ebben a szóban, hogy “hallatlan”, látszólag semmi ijesztő nincsen, ha az ember nyomtatásban olvassa; de a hang, ahogy Pottné ezt a szót kiejtette, s a tekintet, amellyel kísérte, olyan érthetően jelezte a közelgő zivatart, mely mindjárt lezúdul majd Pott úr fejére, hogy Pottné megjegyzése nem tévesztette el a hatását. Pott rémüldöző arcáról a legtapasztalatlanabb szemlélő is leolvashatta volna, hogy szíves örömest odaajándékozná szép, hosszú szárú csizmáját annak a bátor fickónak, aki vállalkozik rá, hogy ebben a pillanatban Pott úr csizmájával együtt Pott úr szerepét is eljátssza.
Pottné elolvasta a cikket, hangosan felsikoltott, elterült a kandalló előtt levő szőnyegen, egyre sikoltozva és cipője sarkával akként kalapálva, hogy érzelmeinek természete iránt ez alkalommal senkinek sem lehetett semmi kétsége.
- Édesem - szólt a halálra rémült Pott -, hiszen én nem mondom azt, hogy elhiszem... csak... én... - a szerencsétlen ember hangja azonban elveszett élete párjának sikoltozásában.
- Édes jó asszonyom, nagyon kérem, szedje össze magát - mondta Winkle úr; de a hölgy csak annál jobban sikoltozott és annál hevesebben kalapált a sarkával.
- Édes angyalom - mondta Pott úr -, ne haragudjál, bocsáss meg. Ha már a saját egészségedet nem kíméled, légy tekintettel rám, drágám. Mindjárt idecsődül az egész utca.
De mennél buzgóbban kérlelte az ura, csak annál fülsiketítőbben jajveszékelt a hölgy.
Mindnyájuk nagy szerencséjére Pottné őnagyságának volt a házban egy odaadó testőrsége - ez a testőrség pedig egy fiatal hölgyből állt, akinek hivatalos működési köre Pottné öltözködési és pipereügyeire terjedt ki, de aki nagyon sokféle szempontból hasznossá tette magát, s legfőképpen azon a téren, hogy állandóan támogatta és tüzelte úrnőjének minden olyan vágyát és kívánságát, amely homlokegyenest ellenkezett a szerencsétlen Pott kívánságaival. A sikoltozás a kellő úton-módon elhatolt az ifjú hölgy fülébe, mire a hölgy olyan sietséggel termett a szobában, hogy szépen eligazított főkötője és hajfürtjei a szó szoros értelmében veszélyben forogtak.
- Jaj, édes, drága úrnőm! - kiáltotta a testőrség, és félőrülten térdelt le a földön heverő Pottné mellé. - Jaj, édes, aranyos úrnőm, mi történt?
- A gazdája... a durva, kíméletlen ember - nyögdécselte a beteg.
Pott már láthatólag visszavonult.
- Szégyen, gyalázat - mondta a testőrség, szemrehányó hangon. - Tudom, hogy még a sírba viszi magát, asszonyom. Szegény kis angyalom!
Pott még jobban visszavonult. Az ellenpárt folytatta a támadást.
- Ó, ne hagyjon magamra, Goodwin - nyöszörögte Pottné, és görcsösen megragadta Goodwin csuklóját. - Ne hagyjon magamra, Goodwin... Maga az egyetlen az egész világon, aki jó hozzám, Goodwin.
Pottné szeretetének erre a megható kitörésére Goodwin külön kis házi tragédiát adott elő, bőségesen ontva a könnyeit.
- Soha, asszonyom... soha el nem hagyom - mondta Goodwin. - Ó, uram, igazán gyöngédebbnek kellene lennie... Igazán, uram... Nem is tudja, hogy mennyire megbántja az úrnőmet... Majd megbánja még egyszer, annyit mondhatok... Mondtam is mindig.
A szerencsétlen Pott félénken nézett fel, de nem szólt egy szót sem.
- Goodwin - mondta Pottné gyönge hangon.
- Tessék, asszonyom? - felelte Goodwin.
- Ha tudná, hogy mennyire szerettem én ezt az embert...
- Ne gyötörje magát az emlékekkel, asszonyom - mondta a testőrkisasszony.
Pott nagyon rémült arcot vágott. Már csak a kegyelemdöfés volt hátra számára.
- És ráadásul - zokogott Pottné -, ráadásul most így bánik velem; szidalmaz és sérteget egy harmadik jelenlétében, amikor ez a harmadik úgyszólván idegen ember. De hát nem tűröm ezt tovább! Goodwin - folytatta Pottné, miközben hű testőrének karjára támaszkodva felemelkedett -, bátyám, a hadnagy majd beleavatkozik ebbe a dologba. El akarok válni, Goodwin!
- Hát bizony, meg is érdemelné az ura, drágám - mondta Goodwin.
Bármilyen gondolatokat ébresztett is Pott úr lelkében a válással való fenyegetőzés, fennhangon nem közölte ezeket a gondolatait, hanem beérte azzal, hogy nagyon alázatosan így szólt:
- Édesem, nem hallgatnál meg engem?
Pottné erre csak egy újabb zokogási rohammal válaszolt, s minthogy a sírógörcs mindjobban elhatalmasodott rajta, azt kezdte kérdezgetni, hogy miért is született a világra, és más efféle kérdésekre nézve óhajtott felvilágosítást kapni.
- Édesem - csitítgatta őt Pott úr - ne engedd át magad az ilyen gyötrő érzékenységnek. Egy pillanatig sem hittem, hogy annak a cikknek lehet valami alapja, drágám... Nem, hiszen az lehetetlen. Csak azért haragudtam, édesem... csak azért dühöngtem... hogy az az aljas Függetlenség ki merte nyomtatni; ennyi az egész! - Pott úr esedező pillantást vetett Winkle úr felé, mintha arra akarta volna kérni az ártatlan bajkeverőt, hogy ne tegyen említést a kígyóról.
- És mit óhajt tenni, uram, hogy elégtételt vegyen magának? - kérdezte Winkle úr, akinek megjött a bátorsága, mikor látta, hogy a szerkesztőé az inába száll.
- Ó, Goodwin - szólalt meg Pottné -, csak nem akarja kutyakorbáccsal megverni a Függetlenség szerkesztőjét? Csak nem arra gondol az uram, Goodwin?
- Csitt, csitt, asszonyom; ne izgassa fel magát - felelte a testőrség. - Persze hogy megteszi, ha ön úgy kívánja.
- Természetesen - mondta Pott, minthogy élete párja már újabb sírógörcs irányában tett előkészületeket. - Persze hogy megkorbácsolom.
- És mikor, Goodwin, mikor? - kérdezte Pottné, aki még mindig nem döntött véglegesen az újabb sírógörcsre nézve.
- Magától értetődik, hogy tüstént - felelte Pott úr -, még a mai nap folyamán.
- Ó, Goodwin - folytatta Pottné -, ez az egyetlen módja, hogy szembenézhessek a rágalmakkal és hogy igazoljam magam a világ előtt.
- Természetesen, asszonyom - felelte Goodwin. - Minden férfinak ez a kötelessége, ha igazán férfi.
Minthogy a sírógörcs még mindig kitörőfélben volt, Pott úr ismételten megfogadta, hogy megteszi; Pottné azonban már csak a puszta gondolatra is, hogy női becsületében meggyanúsították, annyira oda volt, hogy megint görcsöket kapott volna rakásszámra, s kétségtelenül visszaesett volna az előbbi súlyos állapotába a fáradhatatlan Goodwin buzgó iparkodása és a legyőzött Pott ismételt bocsánatkérései nélkül; de végül aztán, amikor a szerencsétlen flótást eléggé megrémítették és meghátráltatták, Pottné szerencsésen magához tért és mindnyájan reggelizni mentek.
- Remélem, hogy az aljas hírlapi rágalmak miatt csak nem fogja megrövidíteni itt-tartózkodását, Winkle úr? - mondta Pottné, és kisírt szemmel mosolygott rá.
- Én is remélem - mondta Pott úr, miközben elfogta a kívánság, hogy bár akadna a torkán vendégének az a falat pirított kenyér, amit éppen a szájához emelt, és bár vetne így véget a szállóvendégeskedésének.
- Én is remélem.
- Igazán nagyon kedves - mondta Winkle úr -, de hát levelet kaptunk Pickwick úrtól... így értesültem Tupman barátom soraiból, melyet ma reggel kaptam kézhez a szobámban... s arra kér bennünket, hogy keressük fel őt Buryben; úgyhogy a déli postakocsival elutazunk.
- De csak visszajön talán még hozzánk? - kérdezte Pottné.
- Ó, feltétlenül - felelte Winkle úr.
- Biztos? Egészen biztos? - kérdezte Pottné, és lopva gyengéd pillantást vetett vendégére.
- Biztos - felelte Winkle úr.
A reggeli szótlanul, csöndben folyt le, mert a társaság valamennyi tagja a saját külön baján tűnődött. Pottné gavallérjának elvesztésén bánkódott; Pott úr elhamarkodott ígérete miatt gyötrődött, hogy megkutyakorbácsolja a Függetlenség-et; Winkle úr pedig amiatt, hogy ártatlanul ilyen kellemetlen helyzetbe keveredett. Közeledett a dél és ismételt búcsúzkodások és ígéretek után, hogy vissza fog térni, Winkle úrnak végre-valahára sikerült elszabadulnia.
“Ha még egyszer beteszi ide a lábát, hát mérget keverek az ételébe” - gondolta magában Pott úr, amikor belépett a kis udvari szerkesztőségi szobájába, ahol mennyköveit szokta kovácsolni.
“Ha még egyszer visszajövök ide, ha még egyszer összeadom magamat ezzel a népséggel, hát megérdemlem, hogy rajtam próbálják ki a kutyakorbácsot, punktum” - gondolta magában Winkle úr, amikor bekanyarodott a Páva felé.
Barátai már útrakészen várták, a postakocsi is csakhamar előállt, s egy félóra múlva már ugyanazon az országúton robogtak végig, amelyen Pickwick úr és Samuel Weller utaztak el a minap, és minthogy erről az országútról egyet-mást már elmondtunk, ezúttal nem érezzük magunkat indíttatva, hogy Snodgrass úr szép és költői leírását kivonatban közöljük.
Samuel Weller az Angyal fogadó kapujában állt, hogy méltóképp fogadhassa a társaságot, s be is vezette őket Pickwick úr szobájába, ahol Winkle és Snodgrass urak nem csekély meglepetésére, s Tupman úrnak szintén nem csekélyebb megütközésére ott találták az öreg Wardle-t és Trundle urat.
- Isten hozta - mondta az öregúr, és megszorította Tupman úr kezét. - Hogy van? Ne húzódozzék, s ne vágjon olyan bánatos képet, öreg cimbora; azon a dolgon már nem segíthetünk; az ő érdekében szívesen láttam volna, ha feleségül veszi, de az ön érdekében örülök, hogy semmi sem lett belőle. Ilyen fiatal legény, mint ön, hamarosan kap majd jobb feleséget, igaz-e?
Ezekkel a vigasztaló szavakkal az öreg Wardle megveregette Tupman úr vállát, és jóízűen nevetett.
- Hát önök hogy vannak, kedves jó barátaim? - kérdezte az öregúr, és egyszerre nyújtott kezet Winkle úrnak és Snodgrass úrnak. - Éppen most mondtam Pickwicknek, hogy karácsonyra mindnyájukat szívesen látom. Lakodalom lesz nálunk... ezúttal valóságos lakodalom.
- Lakodalom! - kiáltotta Snodgrass úr, nagyon elsápadva.
- Bizony, lakodalom. De azért ne ijedjen meg - tette hozzá a vidám öregúr. - Csak ennek a Trundle-nak és Bellának a lakodalma.
- Ó, hát csak erről van szó! - mondta Snodgrass úr, s egy nagy kő esett le a szívéről. - Sok szerencsét kívánok, uram. Hogy van Joe?
- Ó, nagyon jól van - felelte az öregúr. - Álmos, mint mindig.
- S hogy van a kedves édesanyja meg a lelkész úr és a többiek mind?
- Köszönöm, ők is jól vannak.
- És vajon - kérdezte Tupman úr, összeszedve a bátorságát - hol van ő, uram? - És elfordította a fejét, tenyerébe temette az arcát.
- Ő! - mondta az öregúr, ravaszul csóválgatva a fejét. - Hajadon nővéremet érti, ugye?
Tupman úr csak egy fejbólintással adta tudtára, hogy kérdése a szerelmében csalódott Rachaelre vonatkozik.
- Ó, ő elutazott - felelte az öregúr. - Egy rokonunkhoz költözött, jó messzire innen. Nem szenvedhette a leányok jelenlétét, így hát nem tartóztattam. No de gyerünk! Itt az ebéd. Bizonyosan megéheztek az úton. Mert én legalábbis éhes vagyok, utazás nélkül is; lássunk hozzá.
Hozzá is láttak az ebédhez alaposan; s miután mindent elfogyasztottak, Pickwick úr, ahogy üldögéltek az asztal körül, barátainak nagy rémületére és felháborodására, elmesélte a kalandot, amelyen átesett, s hogy milyen siker koronázta az ördögi Jingle aljas mesterkedéseit.
- S attól a megfázástól, amelyet ott a kertben szereztem - fejezte be szavait Pickwick úr -, még most is gyengélkedem, alig tudok járni.
- Magam is átestem egy kalandfélén - mondta Winkle úr mosolyogva; aztán Pickwick úr felszólítására elmesélte az Eatanswilli Függetlenség rosszindulatú cikkét, és barátjuknak, a szerkesztőnek nagy lelki izgalmait.
Pickwick úr homloka az elbeszélés alatt egyre jobban elsötétült. Barátai észre is vették ezt, és amikor Winkle úr elhallgatott, nagy csönd támadt, egyikük sem szólalt meg. Pickwick úr öklével indulatosan az asztalra ütött, és így beszélt:
- Nem csodálatos véletlen-e, hogy mi senki emberfiának a házába be nem léphetünk úgy, hogy ott valamiféle zavart ne csináljunk? Kérdem mármost, nem vall-e meggondolatlanságra, sőt, ami még rosszabb: gonosz szívtelenségre... fájdalom, hogy ezt kell mondanom!... barátaim részéről, hogy bármiféle fedél alatt tartózkodjanak is, mindjárt feldúlják egy hiszékeny női teremtés szívének békességét és lelkének nyugalmát? Ismétlem, szabad-e...
Pickwick úr minden valószínűség szerint egy ideig még folytatta volna előadását, ha ékesszólásában félbe nem szakítja Sam, aki egy levéllel a kezében belépett a szobába. Pickwick úr megtörölte a homlokát zsebkendőjével, levette a szemüvegét, megtörülgette és újra az orrára illesztette; s amikor ismét megszólalt, már újra régi nyájas hangján kérdezte:
- Mit hozott, Sam?
- Benéztem a postára, épp az előbb, s ott találtam ezt a levelet, két napja érkezett - felelte Weller úr. - Ostyával van leragasztva, s a címzést szépen kicirkalmazták.
- Nem ismerem ezt a kézírást - mondta Pickwick úr, ahogy felbontotta a levelet. - Irgalmas ég! Hát ez meg mi? Csak tréfa lehet... ugratás... ez... ez... nem lehet igaz.
- Mi baj van? - kérdezték mindnyájan.
- Csak nem halt meg valaki? - kérdezte Wardle úr, akit Pickwick úr rémült arca megdöbbentett.
Pickwick úr nem felelt, csak odadobta a levelet az asztalra, s miután felkérte Tupman urat, hogy olvassa fel hangosan, hanyatt vetette magát a székén, olyan meredt és döbbent arckifejezéssel, hogy valósággal ijesztő volt nézni.
Tupman úr remegő hangon olvasta fel a levelet, melynek szó szerinti másolatát mellékeljük:
Freeman’s Court
Cornhill, 1830. augusztus 28.
Bardell kontra Pickwick
Uram!
Tisztelettel értesítjük, hogy özvegy Bardellné megbízásából ön ellen házassági ígéret megszegése címén keresetet indítottunk, melyben a felperes kártérítési igényét ezerötszáz fontban állapította meg. Van szerencsénk további tudomására hozni, miszerint a polgári törvényszék ebben a perben ön ellen már ki is adta az idézést; felkérjük tehát, hogy szíveskedjék postafordultával közölni velünk londoni ügyvédjének a nevét, aki önt ebben az ügyben képviselni fogja.
Mellyel maradunk alázatos szolgái
Dodson és Fogg.
Samuel Pickwick úrnak.
Olyan dermedt elképedéssel kezdték mindnyájan bámulni egymást, és valamennyien Pickwick urat, hogy egyikük sem mert megszólalni. Végül is Tupman úr törte meg a csendet.
- Dodson és Fogg - ismételte gépiesen.
- Bardell kontra Pickwick - mondta Snodgrass úr eltűnődve.
- Egy hiszékeny női teremtés szívének békességét és lelkének nyugalmát - mormogta maga elé Winkle úr, szórakozott arccal.
- Összeesküvés - mondta Pickwick úr, amikor végre nagy nehezen újra megjött a szava. - Aljas összeesküvés. Ez a két kapzsi ügyvéd, Dodson és Fogg összeszűrte a levet ellenem. Bardellné sohasem tett volna ilyesmit; nem volna szíve hozzá... és nincs is rá oka. Nevetséges... igazán nevetséges.
- Ami Bardellné szívét illeti - mondta Wardle úr mosolyogva -, azt mindenesetre ön ítélheti meg legjobban. Nem akarom a kedvét szegni, de abban biztos vagyok, hogy az okot illetően Dodson és Fogg sokkal hivatottabbak az elbírálására, mint közülünk bárki, itt az asztal körül.
- Aljas zsarolási kísérlet az egész, semmi egyéb - mondta Pickwick úr.
- Remélem, hogy semmi egyéb - felelte Wardle úr, száraz köhintéssel.
- Ki hallotta, hogy valaha életemben is másképp beszéltem hozzá, mint ahogy az ember beszél a gazdasszonyával? - folytatta Pickwick úr, roppant indulatos hangon.
- Ki látott valaha is együtt kettőnket? Még a barátaim se...
- Kivéve egyszer - mondta Tupman úr.
Pickwick úr arca elvörösödött.
- Ó - mondta Wardle úr. - No hát, ez nagyon fontos dolog. Persze semmi gyanúsat nem tapasztaltak?
Tupman úr félénken pislogott elnökére.
- Nem - mondta -, nem volt ott semmi gyanús, csak... nem tudom, hogy történhetett... de annyi bizonyos, hogy Bardellnét Pickwick úr karjai közt találtuk.
- Irgalmas ég! - kiáltotta Pickwick úr, amikor a szóban forgó emlék egyszerre felelevenedett benne. - Micsoda szörnyű példája a véletlenek összejátszásának! Csakugyan... így volt... csakugyan!
- És a mi kedves barátunk nyilván éppen igyekezett a hölgyet megnyugtatni - mondta Wardle úr kissé csípősen.
- Úgy van - felelte Pickwick úr. - Nem tagadom. Úgy van.
- Ejha! - mondta Wardle úr. - Hát mindenesetre ahhoz képest, hogy semmi gyanúsat nem tapasztaltak, ez a dolog elég furcsának látszik... nem igaz, Pickwick? Ej, ravasz kutya... vén kujon! - És úgy nevetett, hogy a pohárszéken a sok üveg mind megcsendült.
- Ó, hogy ellenem esküdött a látszat! - kiáltotta Pickwick úr, öklére támasztva az állát. - Winkle... Tupman... bocsássanak meg azért a megjegyzésemért, amit az imént tettem. Mindnyájan a véletlen áldozatai vagyunk, és én a leginkább. - E mentegetőző szavai után Pickwick úr kezébe temette az arcát és gondolataiba merült; mialatt Wardle úr sorra pillantásokat és jeleket váltott a társaság többi tagjával.
- Mégiscsak végére kell járnom ennek a dolognak - szólalt meg Pickwick úr, felemelve a fejét. Az asztalra csapott. - Felkeresem ezt a Dodson és Fogg irodát! Holnap Londonba megyek.
- Ne menjen még holnap - mondta Wardle. - Hiszen még meg sem gyógyult.
- No jó, hát akkor holnapután.
- Holnapután szeptember elseje van s ön megígérte, hogy okvetlenül eljön velünk Sir Geoffrey Maning birtokára, és hogy velünk ebédel majd, ha nem is vesz részt a vadászaton.
- Jó, hát akkor azután - mondta Pickwick úr. - Csütörtökön... Sam!
- Tessék parancsolni - felelte Samuel Weller.
- Foglaltasson le két külső ülést a londoni postakocsin, magának és nekem, csütörtök reggelre.
- Igenis, uram.
Weller úr kiment a szobából, és zsebre vágott kézzel, földre szegzett szemmel, lassú léptekkel elindult, hogy teljesítse megbízatását.
- Fura ember ez az én gazdám - dörmögte magában Samuel Weller, ahogy lassan ballagott végig az utcán. - Még ennek a Bardellnénak kezd el udvarolni... akinek ráadásul gyereke is van! Hiába, mindig ilyenek ezek az agglegények, akármilyen becsületes képűnek látszanak is. De azért ezt mégse gondoltam volna róla... ezt már mégse hittem volna róla!
S azzal Samuel Weller úr a postahivatal felé irányította lépteit, tovább bölcselkedve erről a tárgyról.
Dostları ilə paylaş: | 
