Charles dickens a pickwick klub

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

melyben az öreg Jack Bamber nekiiramodik kedvenc témájának
és elmeséli egy furcsa ügyfél történetét

- Hohó! - szólalt meg az öreg, akinek külsejét és magatartását az előző fejezet végén röviden leírtuk. - Ohó! Ki beszél itt a Holbornról?

- Én beszéltem, uram - felelte Pickwick úr. - Csak azt jegyeztem meg, hogy milyen furcsa öreg épületek vannak arrafelé.

- Ön? - mondta az öreg, megvető hangon. - Mit tud ön azokról az időkről, amikor fiatal­emberek bezárkóztak a jogásznegyed elhagyott szobáiba és éjjel-nappal, örökké csak olvastak, míg a sok éjszakai tanulás megzavarta az eszüket és a szellemi erejük is teljesen kimerült; míg a reggeli napvilág sem hozott már nekik enyhülést, felfrissülést; s míg végül az ócska, meddő könyvekre pazarolt természetellenes buzgalmukban ifjúi erejük összeroppant. Mit tud ön, aki csak jóval később és változott időkben ismerte meg azt a helyet... mit tud ön azokról, akik lassanként, sorvadozva pusztultak el, vagy akiket a gyorsan emésztő betegség ragadott el... a “nagyszerű” élet és a kicsapongás áldozatairól... akik ott mentek tönkre, azokban a szobákban? Mit gondol, hány szerencsétlen pereskedő támolygott ki kétségbeesve az ügyvéd irodájából, s miután hasztalan esdekelt irgalomért, a Temze habjai közt keresett nyugalmat vagy a börtönben menedéket? Nem közönséges épületek azok, uram. Ódon falaiknak egyetlen olyan burkolódeszkája sincs, amely ha emlékezni és beszélni tudna, ne lépne ki a helyéről s ne beszélné el a maga szörnyű történetét, mely az élet regénye, uram, az élet regénye. Bármilyen hétköznapinak látszanak is ma már ezek az épületek, én azt mondom önnek, hogy átkozott, ódon falak ezek, s szívesebben végighallgatnék akármilyen ijesztő című rémtörténetet, mint ezeknek az öreg irodáknak az igazi történetét.

Az öregnek ez a váratlanul erélyes felbuzdulása és a tárgy, amely kiváltotta belőle, olyan sajátságos hatással volt Pickwick úrra, hogy hamarjában nem tudott mit felelni; az öreg azonban hamarosan megint lecsillapodott, s az arca újra felvette előbbi üres kifejezését.

- De nézzük őket más világításban: a legköznapibb és a legkevésbé regényes szempontból. A lassú kínzásnak micsoda remek helyei! Gondoljunk arra a nyomorult emberre, aki utolsó fillérét is elköltötte, koldussá lett, kiszipolyozta a barátait, hogy arra a pályára léphessen, amelyen sohasem fogja megkeresni a betevő falatját. Bizakodás... várakozás... remények... csalódás... rettegés... nyomorgás... szegénység... füstbe ment tervek... és végül befejezi pálya­futását... mint öngyilkos, vagy esetleg mint rongyos, iszákos korhely. No, nincs igazam? - s az öreg a kezeit dörzsölve, diadalmasan nézett körül, mint akinek sikerült kedvenc témáját új szempontból megvilágítani.

Pickwick úr kíváncsian nézte az öreget, a társaság többi tagja pedig csöndesen mosolygott.

- Beszélhetnek nekem a német egyetemekről, heidelbergi romantikáról - mondta a kis öreg. - Eh, mit! Van idehaza is elég romantika, még a szomszédba se kell menni érte; csak nem jut eszébe senkinek.

- Annyi bizonyos - felelte Pickwick úr nevetve -, hogy eddig eszembe sem jutott, hogy a Holborn ügyvédi irodái és a jogásznegyed épületei között romantikát keressek.

- Hát persze hogy nem - felelte a kis öreg. - Hogy is jutott volna eszébe. Az egyik barátom szokta mindig kérdezgetni: “Ugyan mi különös van ezekben a házakban?” - “Furcsa, öreg épületek” - feleltem én. - “Dehogy furcsák” - felelte ő. - “Nagyon elhagyatott hely ez” - mondtam én. - “Dehogy elhagyatott” - felelte ő. Egy reggel aztán, amikor éppen ki akarta nyitni az ajtaját, megütötte a guta. Fejjel esett neki a saját levélszekrényének s úgy maradt ott, nekidűlve belülről az ajtajának tizennyolc álló hónapig. Mindenki azt hitte, hogy elutazott.

- És hogy találták meg végül? - kérdezte Pickwick úr.

- Mivelhogy két éven át nem fizetett lakbért, az ügyvédi kamara úgy döntött, hogy fel kell törni az ajtaját, ami meg is történt. Kifeszítették a zárat és egy kék kabátos, fekete térdnadrágos, selyemharisnyás és borzasztóan poros csontváz esett a portás karjai közé, aki elsőnek nyitott be az ajtón. Furcsa, ugye? Legalábbis szokatlan egy kissé, nem igaz? - A kis öreg félrebillentette a fejét és kimondhatatlan gyönyörűséggel dörzsölgette a tenyerét.

- Még egy hasonló esetet tudok - mondta a kis öreg, miután a vihogást bizonyos fokig abbahagyta. - A Clifford’s Innben történt. Egy manzárdlakás lakója... rossz hírű ember... bezárkózott hálószobájának a faliszekrényébe, és bevett egy adag arzént. A házfelügyelő azt hitte, hogy megszökött; kinyittatta a lakást és kiragasztotta a cédulát, hogy kiadó. Jött egy másik ember, kibérelte a lakást, bebútorozta és beköltözött. De hát, hogy, hogy nem, nem bírt aludni, mindig nyugtalan volt, nem találta a helyét. “Furcsa - gondolta magában. - Majd a másik helyiséget használom hálószobának, emezt meg dolgozószobának.” Meg is történt az átrakodás, és egész éjjel nagyon jól aludt ettől fogva, de egyszerre csak azon vette észre magát, hogy esténként nem tud olvasni: ideges lesz, nyugtalan, folyton csak a gyertyáját koppantgatja és nézelődik jobbra-balra. “Meg nem foghatom, hogy mi ez - mondta magában, amikor egy este hazajött a színházból s egy pohár hideg grogot ivott, háttal a falnak támaszkodva, nehogy megint azt képzelhesse, hogy van valaki a háta mögött. - Meg nem foghatom, hogy mi ez - gondolta; s ebben a pillanatban megakadt a szeme a faliszekrényen, amely mindig be volt zárva... s hideg borzongás futott végig rajta. - Már azelőtt is többször éreztem ezt a furcsa borzongást - mondta magában. - Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a faliszekrény körül valami nincs rendben.” Erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, a piszkavassal egyet-kettőt ütött a zárra, fölnyitotta az ajtót, és bizony a sarokban ott állt a régi szobaúr, felegyenesedve s görcsösen összeszorított kezében egy kis üvegcsét tartott, az arca pedig, no mondhatom! - Miután a kis öreg befejezte a történetét, megint kárörvendő vigyorgással nézett szét a megdöbbent hallgatóságon, amely nagy figyelemmel leste a szavát.

- Milyen különös dolgokat mesél ön nekünk, uram - mondta Pickwick úr, aki pápaszemén keresztül figyelmesen nézte a kis öreg arcát.

- Különös dolgok! - mondta a kis öreg. - Szamárság! Csak azért különösek az ön szemében, mert eddig semmit sem tudott minderről. Mulatságosak, de nem szokatlanok.

- Mulatságosak! - kiáltott fel Pickwick úr önkéntelenül.

- Hát persze hogy mulatságosak, talán nem? - felelte a kis öreg, ördögi pillantással; aztán feleletre sem várva, így folytatta:

- Ismertem egy másik embert is... lássuk csak... lehet már vagy negyven esztendeje... aki a jogásznegyed legősibb részén bérelt egy régi, dohos, rozoga lakást, amely már hosszú esztendők óta lakatlanul állt, és le volt zárva. Egész csomó rémtörténet járt szájról szájra arról a lakásról és annyi bizonyos, hogy nem volt nagyon barátságos hajlék; de az illető szegény ember volt, a lakás pedig olcsó, ennélfogva még akkor is kibérelte volna, ha tízszer olyan rossz lett volna, mint amilyen volt. Sok korhadt bútordarabot is át kellett vennie, ami a falba volt építve, s a többi között volt ott egy nagy, üvegajtós, szúette iratszekrény, belül zöld függönnyel, amelynek semmi hasznát nem vehette, mert irományai nem voltak, ami pedig a ruhatárát illeti, azt mind a testén hordta, úgyhogy ez sem volt nagyon a terhére. Minden holmiját odavitette... egy targoncán elfért az egész... s úgy helyezte el a lakásban, hogy a négy szék lehetőleg egy tucatot mutasson; esténként letelepedett a tűz mellé, megivott egy pohárral a két gallon whiskyből, amit hitelbe hozatott s eltűnődött, hogy ki fogja-e fizetni valaha is, és ha bekövetkeznék ez az eset, hát hány esztendő kellene hozzá... amikor pillantása az üvegajtós iratszekrényre tévedt... “Ó, Istenem - így sóhajtott fel -, ha nem kellett volna ezt az ocsmány szekrényt átvennem azon az áron, ahogy a vén zsibárus felbecsülte, hát most vásárolhatnék valami hasznavehető holmit a pénzén. Annyit mondhatok neked, vén cimbora - szólt hangosan a szekrényhez, mert nem volt senkije, akivel beszélgethetett volna -, ha többe nem kerülne összetörni vén bordáidat, mint amennyit utána érnél, hát nagyon hamar befűtenék veled” - s alighogy kimondta ezeket a szavakat, úgy rémlett neki, mintha a szekrény gyom­rá­ból egy halk nyögéshez hasonlatos hang tört volna elő. Eleinte nagyon megijedt, de a következő pillanatban már arra gondolt, hogy ez nem lehet más, mint valamelyik fiatal kollégája a szomszéd lakásban, aki talán most jött haza valami mulatságból... úgyhogy felrakta a lábát a kandalló rostélyára, s a piszkavas után nyúlt, hogy felszítsa a tüzet. Ebben a pillanatban újra megszólalt a hang, az egyik üvegajtó szép lassan kinyílt s egy sápadt, kiaszott alak vált láthatóvá, elnyűtt, piszkos öltözetben, aki egyenesen állt a szekrényben. Nagy, szikár ember volt, arca törődött a gondtól és a szenvedéstől; bőrének a színe azonban, s azonkívül az egész kísérteties és átszellemült mivolta, arra vallott, hogy nem e földről való. “Kicsoda ön? - kérdezte az új lakó, elsápadva; de azért fölemelte a piszkavasat és megcélozta vele a jelenség fejét. - Kicsoda ön?” - “Ne vágd hozzám azt a piszkavasat - felelte a jelenség. - Akármilyen biztos a kezed, ez a vas csak keresztülhatolna rajtam és belevágódnék mögöttem a szekrény falába. Én kísértet vagyok.” - “És mit keres itt nálam?” - dadogta a lakó. - “Ebben a szobában omlott össze az én földi boldogságom, s itt jutottam koldusbotra, gyermekeimmel együtt. Ebben a szekrényben őrizték egy hosszú, nagyon hosszú pörnek az iratait, melyek az évek során valóságos halommá tornyosodtak. S amikor engem sírba vitt a sok csalódás és bánat, ebben a szobában két ravasz hárpia osztozott meg a nagy vagyonon, amelyért én egy egész keserves életen át küzdöttem, s amelyből az én szerencsétlen gyermekeim egy fillért sem láttak. Elriasztottam őket erről a helyről és azóta minden éjszaka feljárok ide... mert csak ebben az időben járhatok vissza a földre... hosszú és keserves szenvedéseim színhelyére. Ez a szoba az enyém; engedd át nekem.” - “Ha mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy minden éjszaka itt kísértsen - mondta az új lakó, akinek a szellem hosszadalmas előadása alatt volt ideje visszanyerni a lélekjelenlétét -, én ezer örömmel átengedem önnek ezt a lakást; de engedje meg, hogy egy kérdést intézzek önhöz.” - “Beszéljen” - mondta a jelenség roppant komoly hangon. - “Nos - így szólt a lakó -, amit mondani akarok, az nem az ön személyére vonatkozik, mert hiszen egyaránt alkalmazható minden kísértetre, akiről valaha is hallottam; de némiképp mégiscsak furcsának találom, hogy amikor módjukban van ellátogatni a legszebb helyekre a világon... mert hiszen, ha jól tudom, önök térbeli korlátokat nem ismernek... mégis mindig éppen azokra a helyekre járnak vissza, ahol olyan nagyon boldogtalanok voltak!” - “Lelkemre, nagyon igazad van - felelte a szellem -, ez még eddig soha nem jutott eszembe.” - “Amint látja, uram - folytatta a lakó -, ez a szoba elég kényelmetlen. Külseje után ítélve, erről a szekrényről sem merném azt állítani, hogy teljesen féregmentes; s meg vagyok győződve róla, hogy ennél sokkal barátságosabb szállást találhatna, nem is beszélve arról, hogy a londoni éghajlat milyen kedvezőtlen.” - “Nagyon igaza van, uram - felelte a kísértet udvaria­san -, idáig ez fel sem tűnt nekem; meg is próbálom rögtön, hogy jólesnék-e egy kis levegő­változás.” És csakugyan, mialatt beszélt, már tünedezni is kezdett; a lába már egészen eltűnt. “Uram! - kiáltotta utána a lakó: - Ha volna oly szíves és közölné a többi urakkal és hölgyekkel is, akik a régi, lakatlan házakat szokták kísérteni, hogy sokkal kellemesebb helyekre is járhatnak, hát ezzel nagy szolgálatot tenne az emberiségnek.” - “Majd szólok - felelte a szellem. - Mi, hazajáró lelkek, igazán nagy bolondok lehetünk, nagy bolondok; föl sem tudom fogni, hogy lehettünk olyan ostobák.” Azzal a kísértet eltűnt, és az a legérdekesebb a dologban - tette hozzá a kis öreg, s ravasz pillantással nézett szét rajtuk -, hogy nem is tért vissza soha többé.

- Nem rossz történet, ha igaz - mondta a berakott inggombos ember és új szivarra gyújtott.

- Ha igaz! - kiáltott fel az öreg, mélységesen megvető pillantással. - Még megérem - tette hozzá Lowtenhez fordulva -, hogy legközelebb azt mondja, hogy a furcsa ügyfél története sem igaz, ami akkor esett meg, amikor még egy ügyvédi irodában dolgoztam... még majd meg­érem.

- Arról a történetről nem mondok semmit, tekintettel arra, hogy sohasem hallottam - jegyezte meg a berakott inggombok tulajdonosa.

- Nagyon szeretném, ha újra elmesélné - mondta Pickwick úr.

- Mesélje hát el - biztatta Lowten is. - Rajtam kívül senki sem hallotta még, s már én is szinte egészen elfelejtettem.

A kis öreg körülnézett a társaságon, s a pillantása még szörnyűbb volt, mint eddig; mintha diadalmaskodva nézné, hogy milyen kíváncsiság és figyelem ült ki a többiek arcára. Aztán megvakarta az állát, feltekintett a mennyezetre, mintha emlékezőtehetségét akarta volna rendbeszedni, és belefogott a következő történetbe:

A KIS ÖREG ELBESZÉLÉSE A FURCSA ÜGYFÉLRŐL

- Hogy hol és miképp tudtam meg ezt a rövidke történetet - mondta az öreg -, az mellékes. Ha olyan sorrendben akarnám elmondani, ahogy a tudomásomra jutott, a közepén kellene kezdenem és a végére érve, vissza kellene térnem az elejére. Elég annyit mondanom, hogy egy-egy mozzanatát saját szememmel láttam; a többi részletéről pedig biztosan tudom, hogy úgy történt, s még most is sokan élnek, akik nagyon jól emlékeznek az egészre.

A Borough főutcán, a Szent György-templom közelében és az utcának ugyanazon az oldalán áll, mint mindenki tudja, az adósok börtönei közül a legkisebb, a Marshallsea-fogház. Habár mostanában már korántsem olyan csúf piszokfészek, mint amilyen valaha volt, még ebben a mai különb állapotában sem nagyon vonzza a tékozlókat, és nem nagy vigasztalására szolgál a meggondolatlan és könnyelmű embereknek, akik odakerültek. A halálraítélt éppen akkora területen sétálhat és levegőzhet a Newgate-börtön udvarán, mint a fizetésképtelen adós a Marshallsea-ben.

Lehet, hogy csak az én rögeszmém, vagy az is lehet, hogy csak azért, mert régi emlékeim fűződnek ehhez a helyhez, de Londonnak ezt a részét ki nem állhatom. Szép szélesek itt az utcák, tágasak a boltok, a robogó kocsik zaja, a szakadatlanul hömpölygő járókelők kopogása a járdán soha nem szünetel - lármás és élénk forgalomtól visszhangzik itt minden kora reggeltől éjfélig. De a mellékutcák szűkek és nyomorúságosak; a sűrűn lakott házakban az ínség és a bűn ütött tanyát; nélkülözés és boldogtalanság szorong egymás mellett ezekben a szűk börtönökben; mintha valami sötét, szomorú fátyol borulna az egész képre, legalábbis nekem úgy rémlik, s beteges, szegényes, nyomorúságos színt kölcsönöz az egésznek.

Sokan, akik azóta örök álomra hunyták le szemüket, elég jókedvűen néztek körül, amikor először léptek be a Marshallsea-fogház kapuján: mert az embert rendszerint nem csüggeszti el rögtön a balsors legelső kemény ökölcsapása. A férfi még bízik a ki nem próbált jó barátok­ban; eszébe jut, hogy a cimborái hányszor ajánlották fel segítségüket saját jószántukból, amire akkor még nem volt rászorulva; remél - a boldog tapasztalatlanság bizakodásával -, és ha meghajolt is az első csapás súlya alatt, lelkében mégis kihajt a remény, virágba is borul egy időre, amíg a csalódás és az elhagyatottság fojtó leheletétől el nem fonnyad. Milyen hamar beestek azok a szemek, s milyen fénytelenül meredtek elő sovány arcukból, mely csontig aszott az éhségtől, s melyet elsápasztott a börtön levegője! Bizony, abban az időben nem volt puszta szóvirág, ha azt mondták, hogy az adósok a megváltás reménye és a szabadulás kilátása nélkül rothadtak el börtönükben! A régi kegyetlenséget ugyan enyhébb bánásmód váltotta fel azóta, de azért még ma is megtörténnek olyan szörnyűségek, hogy majd meghasad az ember szíve.

Húsz évvel ezelőtt ezt a kikövezett utat egy asszony meg egy gyerek járta sűrűn - nap nap után, minden áldott reggel megjelentek a börtön kapujában; és sokszor megesett, hogy egy nélkülözésben meg gyötrődések között átvirrasztott éjszaka után egy órával korábban érkeztek, s ilyenkor a fiatal anya szép csöndesen visszafordult, elvezette a gyermeket az öreg hídra, felemelte a két karjával, hogy megmutassa neki a csillogó vizet, melyen elömlött a reggeli verőfény, hadd lássa a gyermek, hadd örüljön neki, hogy munkára és mulatságra való nagy és lázas készülődéstől mennyire megélénkült a folyam, már a kora reggeli órákban. De csakhamar letette megint a gyermeket, eltakarta kendőjével az arcát, és úgy patakzottak a könnyei, hogy a szeme világa is elhomályosult, mert a gyermek sovány, megnyúlt arcán nyoma sem látszott az örömnek vagy akár az érdeklődésnek is, bármi iránt. Ami kevés emléke volt a gyermeknek, az is mind egyféle volt és szüleinek szegénységére és nyomorúságára emlékeztette. Órák hosszat elült az anyja térdén és gyermeki részvéttel nézte a könnyeket, melyek a szegény asszony szemébe gyűltek s végiggördültek az arcán, aztán csöndesen elsompolygott egy sötét sarokba és ott sírdogált, míg el nem aludt. Az élet zord valósága, a legkeményebb nélkülözésekkel súlyosbítva, amilyen az éhség és a szomjúság, a hideg és a nyomor - ránehezedett a gyermekre, mióta csak az eszét tudta szegény; úgyhogy csak korára és külsejére nézve volt gyermek, de nem tudott jóízűen, gondtalanul nevetni, s nem csillogott a szeme, mint más gyerekeknek.

Az apja meg az anyja nagy aggodalommal látta mindezt, alig mertek egymásra nézni vagy kimondani, amit gondoltak. Az erős, egészséges férfi, aki megerőltetés nélkül bírta volna a legnehezebb munkát, a túlzsúfolt börtön levegőjében, a tétlenség és magányosság súlya alatt szemlátomást sorvadni kezdett. A gyönge, törékeny asszonyt a testi és lelki kór egyesült erővel hajtotta a sír felé; a gyermek közel volt a halálhoz.

Beállt a tél, s vele együtt a hetekig tartó hideg meg az ólmos eső. A szegény asszony egy nyomorúságos szobát bérelt, közel az ura börtönéhez; s noha ezt a költözködést az egyre szorongatóbb szegénység tette szükségessé, a szegény asszony most mégis boldogabb volt, mert közelebb lehetett az urához. Két hónapon át minden reggel ott volt a gyermekével együtt, amikor a börtön kapuját kinyitották. Egy nap elmaradt az asszony, ami először történt meg. Másnap reggel ismét eljött, de már csak egyedül. A gyermek meghalt.

Akik hideg közönnyel a szegény emberek haláláról úgy beszélnek, hogy a halottnak csak jó, mert megszabadult szenvedéseitől, a családtagoknak pedig jó, mert csak megszabadultak egy nehéz tehertől - mondhatom, hogy akik így beszélnek, azoknak fogalmuk sincs róla, milyen fájdalommal jár az ilyen veszteség. Egy néma, gyöngéd, szerető tekintet, amikor minden szem hidegen fordul el tőlünk, az a tudat, hogy van mellettünk egy emberi lény, aki szeret bennün­ket és velünk érez, amikor a többiek mind elhagytak már, legnagyobb szomorúságunkban is olyan vigasz, olyan támasz, olyan megnyugtatás, amit nem lehet sem pénzzel megvásárolni, sem erőszakkal megszerezni. A gyermek órák hosszat elüldögélt szülei lábánál, kis kezét türelmesen összekulcsolva, s vézna, sovány arcocskáját rájuk emelve. Látták őt napról napra jobban sorvadozni, és bárha kurta élete örömtelen volt is, és meglelte immár azt a békességet és nyugalmat, melyet gyermek létére ezen a földön meg nem ismerhetett, elvesztése mégis mély gyászba borította a szülőket.

Akik látták a fiatal anya megváltozott arcát, tudták jól, hogy a halál hamarosan véget vet majd szenvedéseinek és megpróbáltatásainak. Férjének fogolytársai nem akarták nyomorúságában és bánatában háborgatni, s átengedték neki a kis szobácskát, amelyet addig két társával osztott meg. Az asszony most urával együtt lakta a szobát; fájdalom és reménység nélkül hervadt mindjobban a sír felé.

Egy este elszenderült az ura karjai között; a férfi odavitte a nyitott ablakhoz, hogy a friss levegőtől magához térjen, amikor a hold fényénél, mely rásütött a nő arcára, olyan szörnyű változást vett észre a vonásain, hogy könnyű terhe alatt is remegni kezdett, mint egy gyámol­talan gyermek.

- Ültess le, George - mondta bágyadtan az asszony.

Az ura szót fogadott, ő maga is leült melléje, tenyerébe hajtotta az arcát, és könnyezni kezdett.

- Nehéz szívvel válok meg tőled, George - mondta a nő -, de Isten akarata, s nyugodj meg benne az én kedvemért! Ó, milyen hálás vagyok, hogy a fiunkat magához vette! Ő most már boldog, odafönt a mennyben. Mihez fogott volna szegény idelent a földön az édesanyja nélkül.

- Nem halhatsz meg, Mary, nem halhatsz meg! - kiáltotta a férfi, felugorva. Föl és alá futkosott a szobában, öklével a homlokát verte; aztán megint visszaült a felesége mellé, karjaiba vette, és kissé nyugodtabban folytatta: - Térj magadhoz, édes, drága lelkem. Kérlek, térj magadhoz. Meg fogsz gyógyulni.

- Soha, George, én már soha többé nem gyógyulok meg - mondta a haldokló asszony. - Temettess szegény kisfiunk mellé; de ígérd meg, hogyha valaha kiszabadulsz erről a rettenetes helyről, és gazdag leszel, elvitetsz bennünket valami csöndes kis falusi temetőbe, messzire... nagyon messzire innen... ahol békében nyugodhatunk. Édes George, ígérd meg ezt nekem.

- Megígérem, megígérem - mondta a férfi, és szenvedélyesen térdre vetette magát az asszony előtt. - Szólj hozzám, Mary, csak még egy szót; nézz rám... csak még egyszer!

Elhallgatott, mert a nyakába fonódó karok megmerevedtek és elnehezültek. Mély sóhaj szakadt ki az asszony fonnyadt kebléből; ajkai megmozdultak, s az arca mosolyra derült. De az ajkak vértelenek voltak, és a mosoly kísértetiesen megmerevült és odafagyott az arcára. A férfi magára maradt a világban.

Azon az éjszakán, nyomorúságos szobájának komor csöndjében és magányosságában a szerencsétlen ember letérdelt a felesége holtteste mellé, s miután Istent hívta tanúnak, iszonyatos fogadalmat tett, megesküdött rá, hogy attól a perctől fogva annak szenteli életét, hogy megbosszulja felesége és gyermeke halálát; hogy azontúl a halála órájáig, minden erejét erre az egy célra fogja felhasználni; hogy bosszúja rettenetes lesz és telhetetlen, gyűlölete örök és olthatatlan, s azt, aki ellen bosszút esküdött, ha kell, üldözni fogja a világ végéig.

A szörnyű kétségbeesés és a szinte emberfölötti indulat egyetlen éjszaka alatt olyan borzasztó pusztítást vitt végbe az arcán és az alakján, hogy rabtársai rémülten húzódtak félre, amikor elment mellettük. A szeme kidülledt és véreres volt, arca fehér, mint a halál, s a termete megrokkant. Nagy lelki kínjában majdnem szétharapta az alsó ajkát s a vér, amely a szájából kiserkent, végigcsurgott az állán s beszennyezte ingét és nyakkendőjét. Nem sírt, nem panaszkodott; de tétova nézése s nyugtalan viselkedése, amint fel-alá járt az udvaron, elárulta, hogy milyen lázas indulatok forrnak benne.

Felesége holttestét rögtön el kellett vitetnie a börtönből. A legteljesebb nyugalommal fogadta ezt a hírt, beletörődött az intézkedésbe. A börtönnek csaknem minden lakója összegyűlt, hogy láthassa, amikor elviszik a halottat; jobbról is, balról is félrehúzódtak, amikor az özvegy férj megjelent; gyors léptekkel jött előre s a börtön kapuja mellett, egy kis elkerített helyen megállt egyedül, ahonnét a sokaság ösztönszerű tapintattal visszahúzódott. Négy ember vitte a vállán, lassú lépésben, a gyalulatlan deszkakoporsót. A tömeg halotti csendben állt, csak az asszonyok siránkozása és a halottvivők kopogó léptei hallatszottak. Amikor odaértek a gyászoló férfi elé, egyszerre megálltak a koporsóval. George a koporsóhoz nyúlt, gépiesen megigazította a leplet, amellyel le volt takarva, s intett az embereknek, hogy menjenek tovább. A kapuban álló börtönőrök levették kalapjukat, amikor a koporsó odaért, s a következő pillanatban már becsukódott a nehéz vasajtó a menet mögött. A szerencsétlen ember rámeredt a tömegre, üres tekintettel, aztán végigzuhant a földön.

Heteken át éjjel-nappal virrasztottak mellette, mert a legborzasztóbb lázálmok gyötörték, de sem veszteségének tudata, sem fogadalmának emléke nem hagyta el egy pillanatra sem. Lázas delíriumában szeme előtt eszeveszett gyorsasággal kergette az egyik kép a másikat, egyik színhely a másik után száguldott el előtte; de valamiképpen mind összefüggött azzal a nagy céllal, amely eltöltötte lelkét. Végtelen tengeren vitorlázott, feje fölött vérvörös volt az égbolt, és a haragos hullámok rettenetes dühvel tornyosultak és tajtékzottak minden oldalról. Egy másik hajó is járt előttük, viaskodva és vergődve a bömbölő viharban - vitorlái szétron­gyo­lódva lobogtak az árbocról s a födélzete tele volt emberekkel, akiket a szél a hajó oldalához söpört, s az óriási hullámok minduntalan átcsaptak rajtuk és nem egy szerencsétlen áldozatot sodortak le a tajtékzó tengerbe. A hajó keresztülfúrta magát a harsogó víztömegen, s ellenáll­hatatlan gyorsasággal és erővel, szinte repülve szelte a hullámokat, aztán nekirohant az előtte járó hajónak és összezúzta a farát.

Abból az óriási zűrzavarból, mely a süllyedő alkotmány körül támadt, kihallatszott az emberek éles sikoltozása - száz szerencsétlen vízbefúló segélykiáltása egyetlen vérfagyasztó üvöltésbe olvadt, úgy, hogy még az elemek haragos zajongását is túlharsogta, és úgy szólt, úgy visszhangzott, mintha csak keresztülhasítaná a levegőt, az égboltot, az óceánt. De mi ez? - egy ősz, öreg ember feje bukkan fel most a víz színén és rémült arccal, segítségért kiabálva vergődik a hullámok között! Csak egy pillantás, és ő máris leugrott a hajó oldaláról s hatalmas csapásokkal úszott feléje. Odaért hozzá; szorosan melléje került. Igen, ezek az ő vonásai. Az öreg ember észrevette őt és hasztalanul igyekezett menekülni előle. George keményen megragadta és húzta magával a víz alá. Lejjebb, egyre lejjebb, ötven ölnyi mélységbe; az öreg ellenállása mindjobban gyengült s végül teljesen megszűnt. Megfulladt; George megölte őt és beváltotta fogadalmát.

Mezítláb és egymagában járta a végtelen sivatag izzó homokját. Fojtogatta és vakította a homok; a csillogó, finom szemek behatoltak a bőre alá és úgy szurkálták, hogy majdnem beleőrült. Óriási homoktölcsérek, melyeket a szélvész ragadott magával, és a forró nap áthevített, mint bolygó tűzoszlopok jártak előtte a messze távolban. Lábánál szétszórva utasok csontjai fehérlettek, akik ebben a szörnyű sivatagban pusztultak el; és szörnyű, éles vilá­gosságban volt minden, amit maga körül látott; iszonyatos, rémséges képek tárultak eléje mindenfelől, ameddig csak a szem ellátott. Hiába erőlködik, hogy segítségért kiáltson, nyelve odaragad az ínyéhez, és félőrülten törtet tovább a szerencsétlen. Természetfölötti erőt érez magában, s átlábol a homokon, amíg a fáradtságtól és a szomjúságtól kimerülve, eszmélet­lenül le nem rogy a földre. De micsoda friss és nedves illat téríti magához? Miféle csobogás ez, amit hall? Víz! Csakugyan, forrás volt és tiszta, friss vize ott csörgedezett a lábánál. Nagyot húzott belőle, s alighogy sajgó testét kinyújtóztatta a parton, máris üdítő, édes álomba merült. Közelgő léptek zaja ébresztette fel. Egy ősz, öreg ember tántorgott feléje, hogy égő szomját eloltsa. Megint ő volt! Átnyalábolta az öreget és visszatartotta a víztől. Az öreg rettenetesen vergődött és vízért kiáltott, csak egy csepp vízért, hogy megmentse az életét! De ő szorosan fogta az öreget, és mohó szemmel gyönyörködött halálküzdelmében; s amikor a feje élettelenül hanyatlott a mellére, a holttestet elrúgta magától.

Amikor kezdett gyógyulni, s az öntudata visszatért, arra ébredt, hogy gazdag ember és a maga ura, mert apját halva találták az ágyában - azt az apát, aki hagyta volna őt meghalni a börtönben -, s aki nemcsak hagyta volna, hanem valóban hagyta is elpusztulni az ínségben és a szívfájdalomban, melyre nincsen gyógyszer - hagyta is elpusztulni azokat, akik drágábbak voltak George-nak a saját életénél is. Nem átallotta volna mindenből kitagadni a fiát, de erejében és egészségében bizakodva, addig halogatta a dolgot, amíg elkésett vele; most aztán a másvilágon fogcsikorgatva gondolhat rá, hogy mulasztása milyen dúsgazdaggá tette a fiát.

Erre ébredt fel George, és még egyébre is. Ráeszmélt életének egyetlen céljára - eszébe jutott, hogy a gonosz ellenség feleségének az apja volt - az az ember, aki őt börtönbe vetette és aki elűzte küszöbéről tulajdon leányát és unokáját, amikor térden állva esdekeltek irgalomért. Ó, hogy elátkozta gyengeségét, ami miatt nem kelhetett fel és nem láthatott hozzá rögtön bosszújának végrehajtásához!

Elvitette magát arról a helyről, ahol annyi gyász és csapás érte, s meghúzódott a tenger partján egy csöndes kastélyban; nem abban a reményben, hogy visszanyeri lelki békességét és boldogságát - hiszen mind a kettőt örökre elvesztette -, de hogy megint erőre kapjon s kedvenc tervével foglalkozhassék. És ezen a helyen egy ördögi véletlen alkalmat adott neki, hogy rettenetes bosszúját megkezdhesse.

Nyár volt; George sötét tépelődésbe merülve, alkonyat felé rendszerint elhagyta magános otthonát s végigsétált a sziklák között egy keskeny ösvényen, mely egy elhagyatott, kietlen helyre vezetett, s amely bolyongásai közben megragadta felizgatott képzeletét - itt leült egy lehullott szikladarabra, arcát a két tenyerébe hajtotta és elüldögélt órák hosszat, míg a feje fölött meredező komor sziklák megnyúlt árnyéka gyászos, sűrű sötétséggel be nem födött mindent körülötte.

Egy csöndes nyári estén megint ott ült a rendes helyén és szokott módján néha-néha fölvetette a fejét, hogy tekintetével kövesse egy sirály röptét, vagy pedig végigkísérje azt a fényes bíborsávot, mely a tenger közepén kezdődött és elnyúlt hosszan, egészen a széléig, ahol a lenyugvó nap a vízbe bukott - amikor hirtelen hangos segélykiáltás törte meg a mély csöndet. George figyelni kezdett, mert nem volt bizonyos benne, hogy jól hallott-e, amikor újra fölhangzott a segélykiáltás, még nagyobb erővel, mint először; talpra ugrott és futni kezdett abba az irányba, amerről a hang jött.

Egyszerre minden világos lett előtte; néhány elszórt ruhadarab hevert a parton; nem messzire a tengerben egy emberfej tűnt fel a hullámok között, a parton pedig egy öreg ember futkosott fel-alá, kétségbeesetten tördelve a kezeit és segítségért kiáltozva. A fölépült beteg, aki már visszanyerte erejét, letépte magáról a ruhát és a víz felé rohant, azzal a szándékkal, hogy utánaúszik a fuldoklónak és kimenti.

- Gyorsan, uram, siessen, az égre kérem; mentse meg, mentse meg, az Isten szent szerelmére. A fiam, az egyetlen fiam! - kiáltotta az öreg őrjöngve, és George felé sietett. - Az egyetlen fiam, uram, és vízbe fullad az apja szeme láttára!

Alig mondta ki az öreg az első szót, amikor George hirtelen megtorpant, összefonta a karját és meg sem moccant többé.

- Nagy isten! - kiáltott fel az öreg, hátratántorodva. - Heyling!

George Heyling mosolygott és egy szót sem szólt.

- Heyling! - ismételte az öreg, magánkívül. - A fiam, Heyling, az én szerencsétlen fiam, nézze, nézze! - És a kétségbeesett apa lélekszakadva mutatott oda, ahol a fiatalember a hullámok közt fuldokolt.

- Hallja! - mondta az öreg. - Megint kiáltott. Még él! Heyling, mentse meg, mentse meg!

George megint csak mosolygott és mozdulatlanul állt, mint a kőszobor.

- Nagyon megbántottam önt - ordította az öreg térdre hullva, s a kezeit összekulcsolva. - Bosszulja meg magát; vegye el mindenemet, az életemet; lökjön bele a tengerbe, és ha emberi erővel meg tudom állni, hát meghalok anélkül, hogy viaskodnék az életemért. Tegye meg, Heyling, csak mentse meg a fiamat, olyan fiatal még, Heyling, olyan fiatal még ahhoz, hogy meghaljon!

- Ide hallgasson - mondta George s vadul megrázta az öreg csuklóját. - Fogat fogért, életet életért, és ez itt egy emberélet. Az én gyermekem is úgy halt meg az apja szeme láttára, sokkal hosszabb szenvedés után, sokkal kínosabb halállal, mint ahogy ez a fiatal naplopó, nénje vagyonának eltékozlója pusztul el itt, mialatt beszélek. Ön akkor csak nevetett... arcába nevetett a leányának, pedig azt az arcot már a halál fuvallata érte... kacagott a szenvedésein­ken. Most mi a véleménye minderről? Nézzen csak oda, nézzen csak oda!

S mialatt beszélt, ujjával a tenger felé mutatott. Elhaló, gyönge sikoltás reszketett végig a víz fölött; a fuldokló egy végső, hatalmas erőfeszítéssel pár pillanatra még felkavarta a fodros hullámokat, de a víz csakhamar elsimult, s utána már meg sem lehetett volna mondani, hogy hol merült alá korai sírjába.

Eltelt három esztendő, amikor egy londoni ügyvéd kapuja előtt, akit városszerte arról ismertek, hogy mesterségét nem nagyon kényes lelkiismeretességgel gyakorolja, megállt egy magánfogat és kiszállt belőle egy úr, aki nagyon fontos ügyben négyszemközt óhajtott tanácskozni az ügyvéd úrral, s bár látszott rajta, hogy még nem lehet túl öreg, az arca sápadt volt, törődött, vonásai kemények és keserűek, s az ügyvéd éleslátása nélkül is meg lehetett volna állapítani róla az első pillantásra, hogy a betegség meg a szenvedés hagyott ilyen szörnyű nyomokat a külsején, amilyeneket az öregség kétszer annyi esztendő után sem hagy az emberen, mint ahány az idegen vállát nyomta.

- Egy hivatalos üggyel szeretném önt megbízni - mondta az idegen.

Az ügyvéd szolgálatkészen meghajolt s a nagy csomagra pislantott, mely a férfi kezében volt. Látogatója észrevette ezt a pillantást és így folytatta:

- Nem mindennapi ügy; ezeket az írásokat is csak nagy költség árán tudtam megszerezni.

Az ügyvéd még kíváncsibb pillantást vetett a csomagra; az idegen leoldotta a spárgát, mellyel át volt kötve, és kirakott az ügyvéd elé egy csomó váltót, adóslevél-másolatot és egyéb irományt.

- Ezekre a papírokra - így folytatta az ügyfél -, amint látni fogja, az az ember, akinek a neve rajtuk van, már évek óta nagy összegeket vett fel. Közte és az eredeti hitelezők között, akiktől én lassanként a névérték háromszoros, sőt négyszeres árán magamhoz váltottam ezeket a kötelezvényeket, hallgatólagos megegyezés történt arra nézve, hogy egy bizonyos meghatározott terminusig az adóslevelek időről időre mindig megújíthatók lesznek. Ennek a megállapodásnak azonban sehol írásbeli nyoma nincsen. Az illetőnek az utóbbi időben nagy veszteségei voltak, és ha ezeket a követeléseket egyszerre hajtanánk be rajta, teljesen tönkremenne.

- A követelések összege sok ezer fontot tesz ki - mondta az ügyvéd, az írásokba pillantva.

- Úgy van - felelte az ügyfél.

- Tehát mit tegyünk? - kérdezte az ügyvéd.

- Mit tegyünk! - felelte az ügyfele kitörő indulattal. - Vegye igénybe a törvényes eljárás minden eszközét, használjon fel minden fortélyt, amit az ész kitalálhat, és az erőszak foganatosíthat; dolgozzék megengedett és meg nem engedett módszerekkel; a törvény szigorát és erejét párosítsa a leleményes törvénycsavarók minden ügyességével. Azt akarom, hogy kínos és lassú halállal pusztuljon el. Tegye tönkre, foglalja le és üttesse dobra minden ingó és ingatlan birtokát, kergesse ki a házából és a hajlékából, hogy vén napjaira koldulással tengesse az életét és a börtönben kelljen meghalnia.

- De a költségek, tisztelt uram, mi lesz az eljárás költségeivel? - kérdezte az ügyvéd, miután első meglepetéséből magához tért. - Ha az alperes szegényházba kerül, ki fogja megtéríteni az én költségeimet?

- Kérjen bármilyen nagy összeget - felelte az idegen s úgy remegett az izgatottságtól, hogy majdnem kiejtette kezéből a tollat, melyet beszéd közben felvett az asztalról -, bármilyen nagy összeget, és én megadom. Ember, ne féljen attól, hogy sokat talál kérni. Nem fogom sokallani, ha a célomhoz segít.

Az ügyvéd találomra megnevezett egy tekintélyes összeget, amelyet előleg fejében kérne, hogy a pör elvesztése esetére is biztosítsa magát - inkább csak azért, hogy kipuhatolja, meddig hajlandó elmenni az ügyfele, semmint abban a reményben, hogy meg is kapja, amit kért. Az idegen szó nélkül kiállított egy utalványt bankárjához az egész összegről és eltávozott.

Miután az ügyvéd felvette a pénzt az utalványra, s így meggyőződött róla, hogy teljesen megbízhat különös ügyfelében, komolyan hozzálátott feladatához. Heyling attól fogva több mint két éven át egész napokat ott töltött az ügyvéd irodájában az irományok fölé hajolva, melyek egyre jobban felhalmozódtak, és örömtől sugárzó arccal újra meg újra elolvasta a könyörgő leveleket, a halasztási kérelmeket (mert különben az adósnak menthetetlenül tönkre kell mennie) - s amely levelek egyre gyakrabban, egyre sűrűbben érkeztek, amint az egyik követelést a másik után perelték. És minden levélre, amely egy kis elnézésért könyörgött, csak egy felelet volt: tessék fizetni. Birtok, ház, bútor sorban úszott el a sok árverésen, amelyek most egymást érték; és az öreg ember is börtönbe került volna, ha a rendőrök éberségét ki nem játssza és meg nem szökik.

Heyling engesztelhetetlen gyűlöletét korántsem elégítette ki a sikeres bosszúállás, sőt mintha még százszorosan fokozta volna az öreg ember tönkrejutása. Amikor megtudta, hogy az öreg megszökött, őrjöngése nem ismert határt; dühében a haját tépte, a fogait csikorgatta s retten­tően szidta, átkozta azokat, akiknek le kellett volna őt tartóztatniuk. Csak akkor csillapodott le kissé, amikor biztosították róla, hogy a szökevény okvetlenül kézre fog kerülni. Rendőröket küldtek ki minden irányban, minden elképzelhető cselfogást és furfangot felhasználtak, hogy kinyomozzák a szökevény rejtekhelyét; de hiába volt minden. Elmúlt egy fél esztendő, és még mindig nem tudtak a nyomára lelni.

Végre egyszer késő éjszaka Heyling, akiről már hetek óta senki nem hallott semmit, megjelent az ügyvéd lakásán s beüzent neki, hogy sürgősen beszélni óhajt vele. Még mielőtt az ügyvéd, aki már fentről megismerte Heyling hangját, meghagyhatta volna az inasának, hogy vezesse fel ezt az urat, az már rohant is fel a lépcsőn és halálsápadtan, lélekszakadva nyitott be az ügyvéd nappali szobájába. Bezárta az ajtót, hogy senki meg ne hallhassa, amit majd beszélnek, egy karszékbe hanyatlott és csöndesen így szólt:

- Pszt! Végre megtaláltam.

- Ne mondja! - felelte az ügyvéd. - Nagyszerű, uram; igazán nagyszerű!

- A Camden Townban rejtőzködik, egy nyomorúságos lakásban - mondta Heyling. - Talán nem is baj, hogy egy időre elvesztettük őt szem elől, mert nagyon nyomorúságosan tengődött ott azóta és nagyon szegény... nagyon szegény.

- Helyes - felelte az ügyvéd. - Ön természetesen holnapra kívánja a letartóztatását?

- Igen - felelte Heyling. - De nem! Mégsem! Nem, csak holnapután. Ön nyilván csodálkozik, hogy én magam halogatom a dolgot - tette hozzá hátborzongató mosollyal -, de megfeled­keztem valamiről. Holnapután évfordulót ünnepelhet, hadd maradjon akkorra.

- Nagyon helyes - felelte az ügyvéd. - Legyen szíves, írja meg az utasítást a törvényszolga részére.

- Nem - mondta Heyling. - Rendelje ide holnap nyolc órára a törvényszolgát, és én magam kísérem majd el.

Másnap este a kitűzött időben csakugyan találkoztak, bérkocsiba ültek s meghagyták a kocsisnak, hogy álljon meg a régi Pancras utca sarkán, ahol a községi dologház áll. Mire odaértek és kiszálltak, már egészen besötétedett; és miután végigmentek az állatorvosi intézettel szemben levő nagy tűzfal mentén, befordultak egy keskeny utcába, amelynek - legalábbis akkoriban még - Little College Street volt a neve, és abban az időben elég elhagyott hely volt, s a környéken alig lehetett egyebet látni, mint üres telkeket meg árkokat.

Heyling jól a szemébe húzta utazósapkáját, beburkolózott köpönyegébe. Az egész utcasoron a legszegényebbnek látszó ház előtt egyszerre csak megállt és halkan bekopogtatott. Egy asszony rögtön ajtót nyitott és úgy köszönt neki, mint aki megismerte; Heyling odasúgta a törvényszolgának, hogy maradjon lent, óvatosan felosont a lépcsőn, benyitott az utcai szoba ajtaján és hirtelen belépett a szobába.

Akit annyi időn át keresett, akit olyan engesztelhetetlen gyűlölettel üldözött, az immár testben-lélekben megtört aggastyán, ott ült a gyalulatlan fenyőfa asztal mellett, amelyen egy nyomorúságos faggyúgyertya égett. Az idegen belépésére fölrezzent és nagy nehezen talpra állt.

- Mi az? Már megint baj van? - kérdezte az öreg. - Miféle új csapás? Mit akar ön itt?

- Csak egy szót akarok váltani önnel - felelte Heyling. Leült az asztal túlsó végén, levetette köpönyegét, sapkáját, s fölfedte az arcát.

Az öreg embernek mintha egyszerre elállt volna a szava. Hátrahanyatlott a székén s a kezét összekulcsolva, félelemmel és irtózattal meredt a látományra.

- Ma éppen hat esztendeje - folytatta Heyling -, ma éppen hat esztendeje tökéltem el magamat, hogy egy élettel kell megfizetnie a gyermekemért. Leánya kihűlt teste mellett esküdtem meg, ősz ember, hogy attól fogva csakis a bosszúmnak élek majd. Azóta soha egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a célomat; de még ha meg is feledkeztem volna róla, csak némán tűrő feleségem utolsó fájdalmas pillantására, ártatlan gyermekem kiéhezett arcára kellett volna gondolnom, hogy újra megedződjem a bosszúra. A megtorlás első fejezetére még jól emlékezhet; ez a mai az utolsó.

Az öreg összeborzadt, két karja tehetetlenül lehanyatlott.

- Holnap elhagyom Angliát - mondta Heyling, pillanatnyi hallgatás után. - Még ma este átadom önt az eleven halálnak, amelyre leányát kárhoztatta... a reménytelen fogságnak...

Felnézett az öreg arcába és elhallgatott. A gyertyával az arcába világított, aztán szép csendesen letette megint az asztalra és kiment a szobából.

- Jó volna, ha felmenne egy kicsit az öreghez - így szólt az asszonyhoz, amint kinyitotta a kaput és intett a törvényszolgának, hogy jöjjön ki vele az utcára -, azt hiszem, hogy rosszul érzi magát.

Az asszony bezárta a kaput, sietve felment az emeletre és ott találta az öreget holtan.

Kent egyik legfélreesőbb és legcsöndesebb temetőjében, ahol vadvirágok tarkállnak a fűben, az angol kertek egyik legbájosabb zugában, melynek a környéke is oly szelíd: egyszerű, faragott sírkő alatt pihen a fiatal anya és kicsi gyermeke. De poraik nem vegyülhetnek össze az édesapa poraival; mert az emlékezetes éjszaka óta az ügyvéd soha többé hírt sem hallott különös ügyfeléről.

Miután az öreg befejezte elbeszélését, odalépett a sarokban álló fogashoz, levette a kalapját és a kabátját, nagy nyugalommal felöltözött és szó nélkül, lassú léptekkel eltávozott. Minthogy a berakott inggombos úr már mélyen aludt, a társaság java része pedig roppant nagy buzgalommal arra a különös mesterségre adta magát, hogy olvasztott faggyút csepegtessen a pálinkáspoharakba, Pickwick úr észrevétlenül távozhatott s miután kifizette a saját és a Weller úr fogyasztását, ez utóbbi társaságában csakhamar kilépett a Szarka fogadó kapuján.