Charles dickens a pickwick klub

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A sírásó története, akit elvittek a rosszlelkek

Egy régi apátsági városkában, itt, ezen a vidéken, élt nagyon sok esztendővel ezelőtt - olyan régen, hogy a történet nem lehet hazugság, mert már a dédapáink is szentül hittek benne -, élt egy Gabriel Grub nevű ember, aki az egyházközség sekrestyése és sírásója volt egy személyben. Ha valaki sírásó és örökösen az ember halandó voltának jelvényeit látja maga körül, azért még nem okvetlenül szükséges, hogy egyúttal mogorva és mélabús legyen a természete is; például a mi temetkezési szakembereink mind olyan vidámak, mint annak a rendje; valamikor testi-lelki jó barátságban voltam egy temetési vállalkozóval, aki hivatalán kívül, a magánéletben, nagyon jókedvű, mulatós kis fickó volt, minden duhaj nótát hiba nélkül végig tudott énekelni és egyhajtásra kiitta a legerősebb pohár pálinkát. De hát Gabriel Grub, noha ennyi jó példa bizonyítja az ellenkezőjét, Gabriel Grub mégis nagyon utálatos, goromba, rossz természetű, zárkózott, kellemetlen és mogorva ember volt, aki saját magán és egy fonott üvegen kívül, amelyet mindig magával hordott öblös mellényzsebében, senki emberfiával nem állt szóba, és minden vidám járókelőre, akivel csak összetalálkozott, olyan mérgesen és olyan sötéten nézett, hogy senki el nem mehetett mellette nyugtalanság nélkül.

Karácsony szentestéjén, még alig alkonyodott, amikor Gabriel Grub vállára kapta az ásóját, meggyújtotta éjjeli lámpását és elindult a régi temetőkert felé, mert másnap reggelre új sírt rendeltek; s mert nagyon levertnek érezte magát, úgy gondolta, hogy talán fölvidul kissé, ha mindjárt hozzáfog a munkához. Ahogy végigment a régi utcáján, az öreg házakból kiragyogott rá a lobogó tűz nyájas fénye s hallotta a tűzhely köré sereglett mulatozók hangos kacagását, jókedvű lármáját; látta, hogy milyen serényen készülnek a holnapi nagy ünnepre, s ami ezzel jár, a konyhaablakokból kipárolgó sok finom illat is megütötte az orrát. Mindez olyan rosszul esett Gabriel Grubnak, hogy igaz szívbeli keserűség fogta el, és amikor a gyerekek nagy rajokban özönlöttek ki a házakból, átszaladtak az utca másik sorára s mielőtt még kopogtathattak volna a szomszéd kapun, már onnan is egy csomó göndör hajú apróság rontott ki, körülvették őket, aztán szaladtak föl mindnyájan a lépcsőn, hogy karácsonyi játékokkal töltsék el az estét - Gabriel Grub csak dühösen vigyorgott és jobban megmarkolta az ásóját, miközben mellesleg kanyaróval, vörhennyel, torokgyulladással, szamárköhögéssel és hasonló gondolatokkal vigasztalta magát.

Ilyen vidám lelkiállapotban ment tovább az útján Gabriel Grub, s ha útközben imitt-amott valamelyik szomszédjával találkozott, aki nyájasan köszönt neki, ő feleletül csak dörmögött egyet, míg végül bekanyarodott a sötét gyalogösvényre, mely a temetőkertbe vitt. Ezen az estén Gabriel Grub már alig várta, hogy odaérjen a sötét gyalogösvényre, mert ez olyan komor és olyan gyászos hely volt, hogy a városi nép nem nagyon szeretett kijárni, legfeljebb csak a déli órákban, fényes nappal; s ennélfogva Gabriel nagyon meg is botránkozott, amikor egyszerre csak hallja, hogy az ő birodalmának a kellős közepén, amelyet a régi apátság és a borotvált fejű barátok ideje óta Koporsó-köznek neveztek, egy fiatal tacskó valami vidám karácsonyi nótát gajdol. Minthogy ő ment tovább előre, a gajdolás meg egyre közeledett feléje, hamarosan meg is pillantotta a nótás kedvű kis kölyköt, aki szapora léptekkel haladt, nyilván a pajtásait kereste az ódon városrészben, s aki egyrészt a maga mulatságára, másrészt, hogy gyakorolja magát az ünnep előtt, úgy fújta a nótát, ahogy csak a torkán kifért. Gabriel bevárta a kisfiút, amíg egészen odaért hozzá, aztán beszorította egy sarokba, ötször-hatszor fejbe verte a lámpással, csak azért, hogy megtanítsa énekelni más hangnemben is. S amikor a kisfiú a fejét fogva eliramodott, egészen más nótát fújva, mint eddig, Gabriel jóízűen kacagott magában s belépett a temetőkertbe és becsukta maga után a kaput.

Levetette a kabátját, földre állította a lámpást, leszállt a megkezdett sírba s vagy egy óra hosszat derekasan dolgozott. De a rög keményre volt fagyva, az ásó nehezen fogta, s így nem sokat hányt ki; s ámbár fennjárt a hold, de még nagyon fiatal volt, és csak gyér világosság vetődött a sírra, melyre a templom is árnyékot borított. Máskor ezek a nehézségek nagyon bosszantották és nagyon elkeserítették volna Gabriel Grubot, ma azonban felvidította őt, hogy a kisfiúnak alaposan elvette a kedvét a nótázástól, s nem sokat törődött azzal, hogy csak lassan halad; s miután elkészült a napi porciójával, kaján gyönyörűséggel nézte a sírgödröt; s a szerszámait összeszedve így dünnyögött magában:

Jó kis hajlék - szép kis hajlék,
Egy kis föld, nedves, hideg.
Fejtül egy kő - lábtul egy kő
És a féreg őrli meg.
Fönt nő a fű, rothad alant,
Jó kis hajlék - szentelt a hant.

- Hahaha! - nevetett Gabriel Grub, amikor letelepedett egy lapos sírkőre, kedvenc pihenő­helyére; s előszedte a fonott üvegét. - Egy koporsó lesz itt karácsonyra! Szép karácsonyi ajándék. Hahaha!

- Hahaha! - ismételte egy hang, közvetlen közelből, a háta mögül.

Gabriel összerezzent, kissé megijedt, s megállt a kezében a fonottas üveg, amelyet éppen a szájához akart emelni; körülnézett. A legöregebb sír feneke sem lehetett volna csöndesebb és nyugalmasabb, mint a temetőkert a fakó holdfényben. A sírköveken csillogott a hideg zúzmara s az öreg templom faragott kövein úgy szikrázott, mint a kirakott drágaköveken. A hó keményen, ropogósan simult a földre, és a sűrű rendekben domborodó sírhalmokra olyan sima fehér takarót vetett, hogy azt hitte volna az ember, csupa holttest fekszik ott s nem födi őket egyéb, csak a szemfedőjük. A legkisebb nesz sem zavarta meg a komor hely áhítatos csöndjét. Mintha még a hang is megfagyott volna a levegőben, olyan hideg, olyan néma volt minden.

- Csak a visszhang lehetett - mondta Gabriel Grub, és újra szájához emelte az üveget.

- Nem az volt - szólalt meg egy mély hang.

Gabriel felugrott, de a félelem és a meglepetés lenyűgözte, mert a tekintete megakadt egy alakon, amelynek láttára még a vér is megfagyott ereiben.

Szorosan mellette, egy kiálló sírkövön különös, kísérteties alak ült és Gabriel rögtön megértette, hogy nem földi lénnyel van dolga. Hosszú, pipaszár lábait, melyek leértek volna a földre, fölhúzta és furcsa, csudálatos módon vetette keresztbe; izmos karjai csupaszok voltak; két keze a térdén nyugodott. Kurta, gömbölyű derekára cifra szélű, hasított, szoros öltözék simult, rövid kis köpeny borult a vállára, gallérja roppant furcsán volt kicsipkézve, s ez a cikcakk a kísérteties alak nyakravalóját vagy nyakfodrát pótolta, cipőjének az orra pedig hosszan felkunkorodott. Fején széles karimájú, cukorsüveg alakú kalapot hordott s egy szál toll volt melléje tűzve. Fehér zúzmara ült a kalapján is, a kísértet pedig olyan kényelmesen ült ott a sírkövön, mintha már két-háromszáz éve ülne ott egyfolytában. Szótlanul üldögélt, a nyelvét csúfondárosan kilógatta és rávigyorgott Gabriel Grubra, ahogy csak egy gonosz manó tud vigyorogni.

- Nem a visszhang volt - szólt a manó.

Gabriel Grub egy szó feleletet sem tudott kinyögni, úgy meg volt dermedve.

- Mit keresel itt karácsony szent estéjén? - kérdezte a manó szigorúan.

- Egy sírt kellett megásnom, kérem - hebegte Gabriel Grub.

- Ugyan miféle ember mászkál a temetőben, a sírok között, karácsony éjszakáján? - kiáltotta a manó.

- Gabriel Grub! Gabriel Grub! - harsogta szilajul egyszerre egy csomó hang, amelyek mintha betöltötték volna az egész temetőt. Gabriel rémülten nézett szét - de semmi sem látszott.

- Mi van abban az üvegben? - kérdezte a manó.

- Borókapálinka, uram - felelte a sekrestyés, még jobban remegve, mint eddig; mert csem­pészektől vette és hamarjában azt hitte, hogy a vallatója talán vámszedő a manók országában.

- Ugyan ki iszik borókapálinkát egy elhagyott temetőben karácsony éjszakáján? - kérdezte a manó.

- Gabriel Grub! Gabriel Grub! - harsogták ismét szilajul a hangok.

A manó gonosz szemmel nézte a megrémült sírásót, aztán felemelte a hangját és így kiáltott:

- Ki hát a mi drágalátos és jogos martalékunk?

Feleletül a kérdésre újra fölzendült a láthatatlan kórus, mintha csak sok-sok templomi énekes hangja szólna a régi orgona hatalmas zúgásától kísérve, s a sírásónak úgy rémlett, mintha ezek a hangok a tomboló szél szárnyán jöttek volna feléje s lassan-lassan elhaltak volna, ahogy a szél odább vitte őket; de az éneknek mindig ugyanaz volt a refrénje:

- Gabriel Grub! Gabriel Grub!

A manó még kajánabbul vigyorgott, mint az előbb, amikor ezzel a kérdéssel fordult a sírásóhoz:

- No, Gabriel, mit szólsz ehhez?

A sírásó levegő után kapkodott.

- Hogy vélekedel erről, Gabriel? - kérdezte a manó, miközben mind a két lábát felhúzta a sírkőre s olyan gyönyörködve nézegette görbe orrú cipőit, mintha csak a legdivatosabb pár Wellington-csizma lett volna, ami csak kapható az egész Bond Streeten.

- Hát... hát... igazán nagyon érdekes, kérem - felelte a sírásó, aki félholt volt a rémülettől -, nagyon érdekes és nagyon szép, uram, de én mégis azt gondolom, hogy inkább folytatnám a munkámat, ha meg tetszik engedni, mert szeretném elvégezni a dolgomat.

- A dolgodat? - mondta a manó. - Miféle dolgodat?

- A sírt, kérem... meg kell ásnom a sírt - dadogta a sekrestyés.

- Ó, a sírt? - mondta a manó. - Ugyan ki az, aki sírt ás, amikor minden ember boldog és örül az életének?

A titokzatos hangok erre ismét megszólaltak:

- Gabriel Grub! Gabriel Grub!

- Attól tartok, hogy a barátaim már nagyon várnak téged - mondta a manó, és még jobban kiöltötte a nyelvét, mint eddig (ijesztően hosszú nyelve volt) -, attól tartok, hogy a barátaim nem tudnak meglenni nálad nélkül.

- Már engedelmet kérek, uram - felelte a sírásó halálra váltan -, az nem nagyon lehet... hiszen még csak nem is ismernek engem... hiszen még csak nem is találkoztak velem ezek az urak soha, kérem.

- Ó, dehogynem - felelte a manó -, ismerjük mi nagyon jól azt a mogorva képű, csúnya nézésű embert, aki ma este végigment az utcán, gonosz pillantásokat vetett az apró gyerekekre és jól megmarkolta az ásóját. Ismerjük azt az embert, aki irigy, gonosz indulatában megvert egy gyereket, mert az tudott örülni, ő meg nem. Ismerjük jól, ismerjük!

S azzal a manó harsányan felkacagott, s hússzoros visszhang felelt rá; majd feldobta a lábát a levegőbe és a feje tetejére állt, azaz inkább süvegformájú kalapjának a hegyén állt meg a sírkő keskeny élén, aztán hihetetlen fürgeséggel egy bukfencet vetett a levegőben s egy szempillantással a sírásó lábánál termett, szakasztott olyan törökülésben, mint a szabók, ha dolgoznak.

- Ne-ne-nekem sajnos már mennem kell, uram - mondta a sírásó és egy mozdulatot tett, mint aki indulni akar.

- Menned kell! - mondta a manó. - Gabriel Grubnak már mennie kell! Hahaha!

Ahogy a manó felkacagott, a sírásó észrevette, hogy a templom ablakai egy pillanatra ragyogó fényben kezdenek tündökölni, mintha az egész épületet kivilágították volna; aztán a fény kilobbant, élénk dallam zendült fel az orgonán, s a temetőkertbe csapatostul kezdtek özönleni a manók, szakasztott másai az elsőnek, bakot ugráltak a sírköveken keresztül, meg sem állva, hogy lélegzetet vegyenek, hanem csak elkezdték a legmagasabb sírkövön és bámulatos ügyességgel ugrálták át egyiket a másik után. Az első manó remek bakugró volt, a többi a nyomába sem ért; s akárhogy elfogta is a félelem a sekrestyést, önkéntelenül is megfigyelte, hogy míg a társai beérték azzal, hogy átugrálják a közönséges sírköveket, az első manó olyan könnyedén vetette át magát családi sírboltokon, magas vasrácsokon és egyebeken, mintha csupa apró mérföldkő került volna mindössze az útjába.

A móka egyre szédítőbbé vált. Az orgona egyre gyorsabban játszott, a manók egyre gyorsabban ugráltak, összetekeredtek, fejjel hengerbuckáztak le a földre, aztán végiggurultak a sírkövek közt, mint a labda. A sírásónak szédült a feje, káprázott a szeme ettől a vad hajszától és inogtak a térdei, ahogy a manók elsurrantak előtte; aztán a manók királya egyszerre csak odaugrott hozzá, megragadta a gallérját s vele együtt elsüllyedt.

Mire Gabriel Grub megint lélegzethez jutott - mert olyan sebesen szálltak le a föld alá, hogy a lélegzete is elállt -, valami nagy barlangfélében találta magát, s minden oldalról torz képű, csúf manók vették körül seregestül; a helyiség közepén egy magas széken ült az ő temetőbeli barátja, mellette pedig ott állt ő maga, Gabriel Grub, de moccanni sem bírt.

- Hideg van ma éjszaka - szólt a manók királya -, nagyon hideg. Adjatok egy pohár melegítő italfélét!

A parancsszóra néhány szolgálattevő manó, akiknek örökös mosolygás ült a képén - s ebből Gabriel Grub azt gyanította, hogy udvaroncok lehetnek -, sietve eltűnt s nyomban visszatért egy serleg lobogó tűzitallal és átnyújtották a királynak.

- Ó! - kiáltott fel a manó, akinek az arca és a gégéje egészen átlátszó lett, ahogy felhörpintette a lángot. - Ez már igazán jól átmelegíti az embert! Adjatok belőle Grub úrnak is egy kupával.

A szerencsétlen sírásó hiába mentegetőzött, hogy ő éjszaka sohasem szokott meleget inni; az egyik manó lefogta, a másik meg leöntötte a torkán a lobogó italt; s az egész gyülekezet harsogó kacajjal kísérte, amint Gabriel köhögött és fuldokolt s a könnyeit törölgette, amelyek bőven omlottak a szeméből, ahogy lenyelte az égő italt.

- És most - szólt a manók királya, s cukorsüveg kalapjának hegyes csücskét furcsa módon beledöfte a sírásó szemébe, amivel rettenetes kínokat okozott neki -, és most mutassunk meg ennek a nyomorúságos, sötét lelkű embernek néhány képet a mi nagy gyűjteményünkből!

Ahogy a manók királya ezt kimondta, a barlang túlsó végében lassan-lassan félrehúzódott egy sűrű felhő s mögötte, nagy messzeségben, egy szerényen bútorozott, de azért tiszta és rendes szoba tűnt elő. Egész csomó apró gyermek volt együtt a lobogó tűz körül, anyjuk szoknyájába csimpaszkodtak és körülugrándozták a székét. Az anya hébe-hóba felállt, félrevonta a függönyt, mintha kinézett volna valaki után; a szerény vacsora már készen állt az asztalon és egy karosszék oda volt tolva a tűz mellé. Egyszerre kopogás hallatszik az ajtón; az anya kinyitja, az apróságok mind mennek utána és tapsolnak örömükben kis kezükkel, ahogy az apjuk belép. A fáradt, ázott ember lesöpri a havat a ruhájáról, a gyerekek odatolonganak hozzá, elszedik a kabátját, kalapját, botját, kesztyűjét s csupa igyekezet valamennyi, amint a sok holmival kiront a szobából. Mikor az apa letelepszik a székbe, a tűz mellé, a gyermekek a térdére kúsznak, az anya leül melléje, és csupa öröm és boldogság az egész család.

Ámde a kép szinte észrevétlenül megváltozik. A színhely átalakul egy kis hálószobává, ahol a legszebb és legkisebb gyermek haldokolva fekszik; arcán elhamvadtak a rózsák, szeméből kialudt a csillogás; még a sírásó is olyan részvéttel nézi, amilyent soha azelőtt nem érzett és nem ismert - részvéttel nézi, amikor a gyermek meghal. Kis testvérkéi, bátyjai és nénjei körülállták ágyacskáját és megfogták vézna kis kezét, amely olyan hideg volt és olyan nehéz; ijedten kapták vissza a kezüket és áhítatos borzongással nézték a gyermeki arcot: mert bármily nyugodt és csöndes volt is, bármennyire úgy látszott is, hogy a szép gyermek csak békés, nyugalmas álmát alussza, tudták, hogy meghalt, tudták, hogy angyal lett belőle s a fényes, magas mennyországból tekint le rájuk, áldó kezekkel.

Könnyű felhő borult megint a képre és a szín újra megváltozott. Apa és anya már öregek és gyámoltalanok, s a felénél is kevesebbre csökkent azoknak a száma, akik egykor körülöttük voltak; de azért megelégedés, boldogság ült minden arcon, ragyogott minden szemben, ahogy körülülték a tűzhelyet, s ahogy az egyikük régi történeteket mesélt, régmúlt, hajdani napokból, s a többiek figyelmesen hallgatták. Békésen szállt sírjába az apa, s gondjainak és bajainak hű osztályosa, az anya is nemsokára követte őt az örök nyugalom országába. Akik itt maradtak utánuk - már csak kevesen voltak -, leborultak a sírjukra s könnyeikkel öntözték a füvet, mely a hantjukon zöldellt, aztán fölkeltek és elmentek, szomorúan és bánatosan, de nem keserves jajveszékeléssel, nem kétségbeesetten sírva-ríva, mert tudták, hogy egyszer majd újra találkoznak velük; aztán megint hozzáláttak a rendes napi munkájukhoz, s a megelégedettség és a derű ismét visszatért közéjük. Most újabb felhő telepedett le a képre és eltakarta a sírásó szeme elől.

- Hát erről mi a véleményed? - kérdezte a manó, és széles pofájával Gabriel Grub felé fordult.

Gabriel olyasmit dünnyögött válaszképpen, hogy nagyon szép dolog, s amikor a manó rászögezte égő tekintetét, kissé elszégyellte magát.

- Te nyomorult - mondta a manók királya, mélységes megvetéssel. - Te nyomorult!

Még többet is akart mondani, láthatólag, de a harag torkára forrasztotta a szót; így hát fel­emel­te az egyik rendkívül hajlékony lábát, egy darabig a feje fölött lóbálta, hogy jobban megcéloz­hassa, aztán jó nagyot rúgott Gabriel Grubon; mire valamennyi manó, ki ott várakozott, egyszerre körülfogta a szerencsétlen sírásót és irgalmatlanul rúgott rajta egyet, miként ez változatlan és hagyományos szokása az udvaroncoknak is ezen a földön, akik szintén rúgnak, ha őfelsége rúg, és simogatnak, ha őfelsége simogat.

- Hadd lásson még egyebet is! - mondta a manók királya.

Erre a szóra a felhő megint elvonult és egy gyönyörű, termékeny vidék képe tűnt elő - még ma is látni a mását fél mérföldnyire ettől a régi apátsági várostól. A tiszta kék égboltról leragyogott a nap, sugaraitól szikrázva égett a víz tükre, és éltető melegétől zöldebb lett a fa, és tarkább lett a virág. A víz kedvesen csörgedezett, susogtak a fák a könnyű szélben, mely a lombok között bujkált; daloltak a madarak az ágon, s a pacsirta csattogó énekkel köszöntötte a reggelt fent a magasban. Igen, reggel volt, fényes, illatos nyári reggel; a legkisebb levél, a legparányibb fűszál is élettől duzzadozott. A hangya sietett napi munkájára serényen, a pillangó fürdőzött és repkedett a nap meleg sugaraiban; milliónyi bogárka feszítette ki átlátszó szárnyacskáját és örült kurta, de boldog életének. Emberek jártak-keltek, mámorosan, a szép tájban; s minden csupa fény volt és csupa ragyogás.

- Te nyomorult! - mondta a manók királya még megvetőbb hangon, mint az előbb.

S a manók királya újra meglóbálta a lábát és vállon rúgta a sírásót, a kíséretében levő manók pedig ismét követték uruk példáját.

Még sokszor jött és ment a felhő, még sok leckében lett része Gabriel Grubnak, aki szaka­datlan feszült érdeklődéssel nézte a képeket, ámbár a háta nagyon sajgott a manók rúgásaitól. Látta, hogy az emberek, akik keményen dolgoztak s akik az arcuk verejtékével szerezték meg a száraz kenyerüket, mégis milyen jókedvűek és boldogok voltak; és hogy még a legsilányabb, legtudatlanabb teremtmény számára is soha ki nem apadó forrása a jókedvnek és az örömnek, ha a szép természetet nézheti. Látta, hogy olyanok, akiket féltő kezek dajkál­tak, s gyöngéd szeretet nevelt föl, jókedvvel tűrték a nélkülözést és erősek maradtak a szenve­dés­ben, amely sok durvább, keményebb embert letepert volna, mert tulajdon szívükben hordták a boldogság, a megelégedés, a béke zálogát. Látta, hogy az asszonyok, istennek ezek a leggyöngédebb és legtörékenyebb teremtései, a leginkább képesek megküzdeni a balsorssal, a csapásokkal, a bajjal és a bánattal, s látta azt is, hogy azért, mert lelkük kimeríthetetlen forrása a szeretetnek és odaadásnak. S ezenfelül azt is látta, hogy a hozzá hasonló emberek, akik mások jókedvét és örömét megrontják, olyanok, mint a dudva a jó füvek közt ezen a mosolygó, szép világon; és minden földi rosszat egybevetvén a jóval, végül oda lyukadt ki, hogy alapjában véve ez a földi élet egy csöppet sem haszontalan, sőt nagyon is megbecsülni való dolog.

Alighogy ez világos lett előtte, egyszerre úgy rémlett neki, hogy a felhő, amely eltakarta az utolsó képet, lassan ráborul az érzékeire és elzsibbasztja, elaltatja. Egyik manó a másik után oszlott el a szeme elől, s ahogy az utolsó is eltűnt, Gabriel Grubot mély álom fogta el.

Már megvirradt, amikor Gabriel Grub fölébredt álmából s csodálkozva tapasztalta, hogy a temetőkertben fekszik, végignyúlva egy sírkőlapon, mellette üresen áll a fonottas üvege, s a köpenye, ásója, lámpása a múlt éjszakai fagytól egészen fehéren, szétszórva hever a földön. A sírkő, amelyen először pillantotta meg a manót kuporogni, most is olyan egyenesen állt, mint a gyertyaszál, s mellette ott volt a sírgödör is, amelyen a múlt éjszaka dolgozott. Eleinte hinni sem akarta, hogy mindez igazán megtörtént vele, de amikor megpróbált fölállni, a háta úgy sajgott a fájdalomtól, hogy a manók rugdosása semmi esetre sem lehetett puszta képzelődés. Megint elfogta azonban a kétség - ugyanis nem látott egyetlen lábnyomot sem a hóban, ahol pedig a manók bakot ugráltak a sírköveken keresztül -, de ezt a furcsaságot hamarosan azzal magyarázta meg magának, hogy a manók szellemek lévén, nyilván nem is hagynak maguk után látható nyomokat. Így hát Gabriel Grub nagy kínnal-bajjal valahogyan föltápászkodott, lesöpörte köpönyegéről a zúzmarát, belebújt és megindult a városka felé.

De most már egészen más ember volt s nem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy visszamenjen oda, ahol csúfolódtak volna bűnbánatán s nem hittek volna a megtérésének. Egy darabig tétovázott, aztán más irányba fordult s elindult vaktában, ment, amerre az útja vitte, hogy másutt keresse meg a kenyerét.

A lámpását, ásóját és a fonottas üvegét még aznap megtalálták a temetőben. Eleinte nagyban találgatták, hogy hová lett a sírásó, de csakhamar megállapodtak abban, hogy elragadták a rosszlelkek; s akadtak mindjárt roppant szavahihető tanúk is, akik tisztán látták, amint keresztülnyargalt a levegőn egy pejló hátán, amely fél szemére vak volt, olyan fara volt, mint egy oroszlánnak, s olyan farka, mint egy medvének. A vége az lett, hogy szentül hitt mindenki ebben a történetben, és az új sírásó a kíváncsiaknak potom borravaló fejében egy jókora vasdarabot szokott mutogatni, amelyet a fent említett pejló légi útja közben a templom szélkakasáról lehasított, s amelyet ő maga talált meg egy-két évvel később a temetőben.

Sajnos, ezeket a meséket némiképpen megcáfolta Gabriel Grub váratlan felbukkanása, aki vagy tíz esztendővel később újra visszakerült a városkába, már mint törődött, köszvényes, de elégedett lelkű öregember. Elmesélte a lelkésznek és a polgármesternek is, hogy mi történt vele; az idő múltával aztán kezdték olybá venni, mint igaz történetet, és mint ilyen szállt szájról szájra mind a mai napig. Akik annak idején elhitték a szélkakas meséjét, minthogy egyszer már csalatkoztak, másodszor nem voltak hajlandók hitelt adni a történetnek, s inkább csak bölcs képet vágtak hozzá, vonogatták a vállukat, dörzsölgették a homlokukat és olyas­félét dünnyögtek, hogy Gabriel Grub bizonyosan leitta magát borókapálinkával, aztán a sírkőlapon elnyomta az álom; s amit állítólag a manók barlangjában látott, úgy iparkodtak kimagyarázni, hogy Gabriel később sokat forgott a világban és a tapasztalás bölcsebbé tette. Ez a felfogás azonban sohasem tudott népszerűvé válni, s lassacskán feledésbe is ment; de akárhogyan állt is a dolog, minthogy Gabriel Grubot holta napjáig kínozta a köszvény, ennek a történetnek, ha egyéb tanulsága nincs is, az a tanulsága mindenesetre megvan, hogy ha az ember karácsony éjszakáján nagyon rosszkedvű és egymagában iddogál, legyen rá elkészülve, hogy ettől egy csöppet sem lesz jobban, ha mégoly tüzes is a pálinka, amit iszik, vagy ha éppen olyan valódi és hamisítatlan, mint az, amit Gabriel Grub a manók barlangjában ivott.