HARMINCKETTEDIK FEJEZET mely az udvari tudósításoknál is sokkal részletesebben számol be
egy legénylakomáról, Bob Sawyer úr lakásán, a Borough-ban
A Lant Street tájékán, a Borough-ban, olyan csönd és nyugalom honol, amely szelíd mélabúval tölti el az ember lelkét. Ebben az utcában mindig bőven van kiadó lakás; különben is csak mellékutca, s jóleső unalom és félhomály terjeng benne. A Lant Street épületei nemigen tekinthetők palotának - mindamellett nagyon vonzó, kívánatos környék. Ha valaki félre akar vonulni a világtól - ki akar szabadulni a kísértések légköréből - s elejét akarja venni még annak is, hogy az ablakon kívánjon kinézni -, akkor okvetlenül költözzék a Lant Streetre.
Ebben a boldog remeteségben telepedett meg ott néhány fehérnemű-tisztító, itt-ott elvétve egy-két könyvkötősegéd, a csődtörvényszék fogházának néhány tisztviselője, a kisebb házak bérlői közt néhány dokkhivatalnok, elszórtan egy-két nőigallér-szabász és ráadásul egypár foltozószabó. A környék lakóinak java része bútorozott szobák bérbeadásával foglalkozik, vagy pedig a mángorlás egészséges és testedző mesterségére adta magát. Az utcai csendélet legjellemzőbb részletei: a zöld spaletták, a kiadó lakást hirdető cédulák, s a kapukon a réztáblák és csengettyűhúzók. Az utcai forgalom jellegzetes alakjai: a csaposlegény, a pereces inas, és a sültburgonya-árus. A lakosság nomád hajlamú, házbérnegyedkor el szokott tűnni, mégpedig rendesen éjszaka. Őfelségének adójövedelmei ritkán gyűlnek be ebben a boldog paradicsomban; a házbér sorsa mindig bizonytalan, a vízvezetéket igen gyakran elzárják a vízművek.
Aznap este, amikor Pickwick urat várták vendégségbe, az első emeleti utcai szobában Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr már kora délután ott ültek teljes díszben a kandalló két oldalán. Láthatólag már minden előkészület megtörtént a vendégek fogadására. Az esernyőket behozták az előszobából és begyömöszölték egy kis sarokba az udvari szoba ajtaja mögött; a háziasszony cselédjének kendőjét és főkötőjét eltávolították a lépcső karfájáról; a bejárat előtt a szalmagyékényen nem volt több két pár sárcipőnél, s a lépcsőház ablakpárkányán vígan lobogott egy konyhamécses, nagyon hosszú kanóccal. Bob Sawyer úr személyesen vásárolta be az italokat egy High Street-i borpincében s együtt jött haza az emberrel, aki hozta, hogy tévedésből le ne tegye másutt a portékát. A puncs már készen állt egy vörös rézüstben, a hálószobában; a lakószobából kikölcsönöztek egy zöld posztóval leterített asztalkát a kártyázáshoz; s a házban található poharak, azokkal egyetemben, amelyeket a kocsmából kértek kölcsön, mind sorba voltak rakva egy kis tálalóasztalon, melyet az ajtó elé állítottak a lépcsőházban.
De bármennyire is rendben voltak mindezek az előkészületek, Bob Sawyer úr homlokán felhő borongott, ahogy a kandalló mellett üldögélt. Hasonló kifejezés tükröződött Ben Allen úr arcvonásain is, amint belebámult az izzó parázsba és a hangja bánatosan zengett, amikor hosszú hallgatás után megszólalt ekképpen:
- Mégiscsak átkozott balszerencse, hogy ennek a nőnek is éppen most jut eszébe dühöngeni. Várhatott volna legalább holnapig.
- Tiszta rosszakarat, tiszta rosszakarat - felelte Bob Sawyer úr haragosan. - Azt mondja, hogy ha van miből vendégeket hívnom, akkor legyen miből kifizetnem az ő rongyos kis számláját is.
- Mióta esedékes ez a tartozás? - kérdezte Ben Allen úr.
- Még csak egy negyedéve, meg legfeljebb még egy-két hónapja - felelte Bob Sawyer úr.
Ben Allen úr csüggedten krákogott, és merően nézte a tüzet a kandallórostély nyílásán keresztül.
- Pokolian kellemetlen ügy volna, ha eszébe jutna, hogy feljöjjön ide lármázni, amikor éppen itt van a társaság, mi? - szólalt meg végül Ben Allen úr.
- Szörnyű volna - felelte Bob Sawyer úr -, szörnyű volna.
Valaki csöndesen kopogtatott az ajtón. Bob Sawyer úr sokatmondó pillantást vetett a barátjára, s kikiáltott, hogy szabad, mire bedugta a fejét egy lompos, piszkos leányzó; fekete pamutharisnyát viselt, és külseje után egy nagyon mostoha anyagi viszonyok között élő elaggott utcaseprő elhanyagolt magzatának nézhette volna az ember. Belépett, és így szólt:
- Sawyer úr, kérem, Raddle-né szeretne beszélni magával.
Mielőtt még Bob Sawyer úr bármit is felelhetett volna, a leányzó hirtelen mozdulattal eltűnt, mintha valaki hátulról erélyesen visszarántotta volna; s nyomban a leány rejtélyes eltűnése után ismét kopogás hallatszott az ajtón. Kurta, határozott kopogás, ami körülbelül annyit jelentett: “Itt vagyok és be is jövök.”
Bob Sawyer úr döbbent rémülettel meredt a barátjára, és még egyszer kikiáltott:
- Szabad!
Az engedelemre azonban semmi szükség sem volt, mert mielőtt még Bob Sawyer úr kimondhatta volna, hogy “szabad”, egy szilaj kis nőcske rontott a szobába, sápadtan a dühtől és remegve az indulattól.
- Nos, Sawyer úr - mondta a szilaj kis nőcske, aki igyekezett nagyon nyugodtnak látszani -, rendkívül lekötelezne, ha kiegyenlítené azt a kis tartozását, mert nekem is ma délután esedékes a házbérem, s a háziúr odalent várakozik. - A szilaj kis nő a tenyerét dörzsölte, s merően nézte a falat Bob Sawyer úr feje fölött.
- Igazán nagyon sajnálom, kedves asszonyom, hogy miattam ilyen kellemetlen helyzetbe került - mondta Bob Sawyer úr tiszteletteljes hangon -, de hát...
- Ó, nekem egy csöpp kellemetlenséget sem okozott - felelte a kis nőcske harsány kacajjal. - A mai napig nem volt szükségem a pénzre, s minthogy úgyis egyenesen a háziúrhoz kerül, tökéletesen egyre ment, hogy magánál van-e vagy énnálam. Ma délutánra ígérte a pénzt, Sawyer úr, s eddig még minden tisztességes ember megtartotta a szavát, aki csak nálam lakott, uram, s ezt el is várhatja az ember minden lakótól, aki tisztességes embernek tartja magát. - Raddle-né a fejét csóválgatta, ajkát harapdálta, és még merőbben nézte a falat, mint az előbb. Szemmel látható volt, amint Bob Sawyer úr ezt később kissé keleties ízű hasonlattal kifejezte, hogy a szilaj nőcske, “teljes gőzzel” készült nekirontani.
- Igazán nagyon sajnálom, kedves asszonyom - mondta Bob Sawyer úr, a lehető legalázatosabb hangon -, de hát úgy áll a dolog, hogy ma is hiába mentem a pénzemért a Citybe.
Különös hely az a City. Bámulatos, hogy naponta hányan járnak ott hiába a pénzükért.
- No és, Sawyer úr - mondta Raddle-né, és megvetette a lábát egy bíborvörös karfiolon, amely a kidderminsteri szőnyegbe volt beleszőve -, no és, mi közöm nekem ehhez, uram?
- De hát... ő, izé... de hát - mondta Bob Sawyer úr, kitérve az utóbbi kérdés elől -, higgye el, kérem, hogy még a jövő hét közepe előtt okvetlenül rendezzük majd ezt a dolgot, s azontúl másképp lesz majd, sokkal jobban fogunk gazdálkodni.
Több sem kellett Raddle-nénak. Már akkor olyan haragos kedvében volt, amikor rátört a szerencsétlen Bob Sawyerre, hogy valószínűleg kellemetlen csalódás lett volna neki, ha történetesen rögtön megkapja a pénzét. Éppen ilyen szórakozásra vágyott; pár perccel előbb, a konyhában, bevezetésül már kedveskedett néhány hízelgő bókkal az urának.
- Azt képzeli talán, tisztelt Sawyer úr - mondta Raddle-né, felemelve a hangját, hogy a szomszédok is hallhassák, amit mond -, azt képzeli talán, hogy én majd hajlandó leszek hónapszámra megtűrni a lakásomban egy olyan embert, akinek még csak eszébe sem jut, hogy megfizesse a lakbért? De nemcsak a lakbért, hanem még azt sem, amit készpénzben adok ki mindennap friss vajért, meg kockacukorért, ami a reggelijéhez kell, meg a tejért, amit naponta beadnak a kapu alá. Azt képzeli talán, hogy az olyan keservesen dolgozó, iparkodó asszonynak, mint én vagyok, aki álló húsz esztendeje lakik már ebben az utcában (tíz esztendeig laktam a túlsó soron, s kilenc és háromnegyed esztendeje lakom ebben a házban)... hogy az ilyen asszonynak nincs egyéb dolga, mint hogy halálra gyötörje magát két tunya naplopó miatt, akik örökké csak dohányoznak, meg isznak, meg lézengenek ahelyett, hogy akaróznék nekik valami tisztességes munka után látni, amiből aztán kifizethetnék az adósságukat? Azt képzeli talán...
- No de édes jó asszonyom - vágott közbe Benjamin Allen úr csitító hangon.
- Legyen olyan jó és tartsa meg magának a megjegyzéseit, uram - mondta Raddle-né, hirtelen lefékezve szónoklatának rohanó árját, mialatt lassan és ünnepélyes hangon, de annál vészjóslóbban a harmadik fél felé fordult. - Tudomásom szerint önnek itt nincs semmi joga belebeszélni a dologba, uram. Úgy tudom, hogy önnek nem adtam bérbe a lakást.
- Nem hát - mondta Benjamin Allen úr -, ebben tökéletesen igaza van.
- No látja, uram - felelte Raddle-né, gőgös udvariassággal. - Hát akkor talán be fogja érni azzal, tisztelt uram, hogy kitördeli a szegény emberek kezeit meg lábait a kórházakban, és hogy a maga ajtaja előtt seper, mert ha nem, hát majd akadnak itt olyanok, akik megtanítják rá.
- De mikor ön olyan konok egy nőszemély - próbált tiltakozni Benjamin Allen úr.
- Bocsánatot kérek, fiatalember - mondta Raddle-né, s mérgében kiütött homlokán a hideg verejték. - Bocsánatot kérek, de volna szíves ezt még egyszer megismételni?
- Egyáltalában nem akartam megbántani azzal, amit mondtam, asszonyom - felelte Benjamin Allen úr, aki most már a saját bőrét kezdte kissé félteni.
- Bocsánatot kérek, fiatalember - mondta Raddle-né, egyre lármásabb és parancsolóbb hangon. - De kit nevezett itt nőszemélynek? Talán rám értette, uram?
- No de, az Isten szerelmére! - szólt Benjamin Allen úr.
- Azt kérdeztem, uram, hogy rám értette-e vagy sem? - vágott közbe Raddle-né szilaj indulattal és kitárta az ajtót.
- Persze hogy magára - felelte Benjamin Allen úr.
- Úgy, persze hogy énrám! - mondta Raddle-né, s fokozatosan hátrált az ajtó felé, és egyre jobban felemelte a hangját, különös tekintettel Raddle úrra, aki lent volt a konyhában. - Úgy, persze hogy énrám! Mert mindenki tudja, hogy engem szabadon sértegethet akárki a tulajdon házamban, amíg az uram odalent alszik, és horkol, és annyiba se vesz engem, mint egy kóbor kutyát. Szégyellhetné magát - s azzal Raddle-né zokogni kezdett -, szégyellhetné magát, amiért eltűri, hogy néhány fiatal legény, akik eleven emberek húsát szabdalják és metélik és csúffá teszik vele a házunkat - (újabb zokogás) -, így bánjék a tulajdon feleségével... szégyellhetné magát, amiért elnézi, hogy mindenki a fejemen táncoljon. De hát az én uram egy hitvány, pipogya, gyáva tökfilkó, aki nem mer feljönni, hogy megtanítsa kesztyűbe dudálni ezeket a gaz csirkefogókat... nem mer feljönni... nem mer feljönni...
Raddle-né elhallgatott, és fülelt, hogy ez az ismételt gúnyolódása nem serkenti-e fel élete párját; de miután látta, hogy semmi foganatja sincs szavainak, szűnni nem akaró zokogás közben lement a lépcsőn, éppen akkor, amikor a kapun kétszer hangosan kopogtattak; odalent aztán szörnyű sírógörcsöt kapott, iszonyatos nyögésekkel súlyosbítva, amelyet nem is hagyott abba, amíg a kopogtatást hatszor meg nem ismételték; ettől viszont olyan féktelen dühbe gurult, hogy feldöntött minden esernyőt, berohant az udvari szobába és becsapta maga után az ajtót, hogy csak úgy csattant.
- Itt lakik Sawyer úr? - kérdezte Pickwick úr, amikor kinyílt a kapu.
- Igenis, itt - felelte a szolgálóleány -, első emelet, mindjárt a legelső ajtó a lépcsővel szemközt.
S azzal a mindeneslány, aki a Southwark őslakói közt nevelkedett, mint aki ezzel az útbaigazítással elvégezte a dolgát, kezében a gyertyával eltűnt a konyha irányában, abban a szent meggyőződésben, hogy megtett mindent, amit tőle hasonló körülmények között kívánni lehetett.
Snodgrass úrnak, aki utolsónak lépett be a házba, többszöri hiábavaló kísérlet után sikerült valahogyan becsuknia a kaput, s a jó barátok felbotorkáltak a lépcsőn. Bob Sawyer úr az emeleten fogadta őket, mert attól való félelmében, hogy Raddle-né elállja az útját, nem mert lemenni elébük.
- Isten hozta önöket, uraim - mondta a szárnyaszegett diák. - Nagyon örvendek... vigyázzanak, kérem, ott vannak a poharak.
Ez a figyelmeztetés Pickwick úrnak szólt, aki letette a kalapját a tálalóasztalkára.
- Ó, bocsánatot kérek - mondta Pickwick úr.
- Nem tesz semmit, nem tesz semmit - mondta Bob Sawyer. - Egy kissé szűken vagyunk itt, de hát ha legényemberhez jönnek látogatóba, akkor számolniuk kell mindezzel. Tessék besétálni. Azt hiszem, a barátomat már ismerik?
Pickwick úr kezet fogott Ben Allen úrral, és a barátai is követték példáját. Alig helyezkedtek el, amikor megint egy kettős kopogtatás hallatszott odalentről.
- Azt hiszem, Jack Hopkins érkezett meg! - mondta Bob Sawyer úr. - Pszt! Igen, ő az. Gyere, Jack... gyere!
Nehéz léptek hallatszottak fel a lépcsőn, aztán megjelent Jack Hopkins. Fekete bársonymellényt viselt, szürke, fehér pöttyös oxfordi posztógombokkal, kék csíkos inget és fehér hamisgallért.
- Elkéstél, Jack - mondta Benjamin Allen úr.
- Dolgom akadt a kórházban - felelte Hopkins.
- Történt valami?
- Nem, semmi különös. Csak a balesetosztályra hoztak be a mentők egy szép esetet.
- S mi volt az, kérem? - kérdezte Pickwick úr.
- Ó, csak egy ember esett le egy negyedik emeleti ablakból... de nagyon szép eset... igazán gyönyörű eset.
- Úgy érti, uram, hogy a szerencsétlen szépen meg fog gyógyulni? - kérdezte Pickwick úr.
- Dehogyis - felelte Hopkins könnyedén. - Nem, sőt ellenkezőleg. De holnap délelőtt lesz egy remek műtétünk... nagyszerű látvány, amikor Slasher operál.
- Olyan jó sebésznek tartja Slashert? - kérdezte Pickwick úr.
- A legjobb sebész a világon - felelte Hopkins. - A múlt héten leszedte tőből egy kisfiú lábát... s közben a gyerek megevett öt almát és egy mézeskalácsot... s két perccel azután, hogy mindennek vége volt, azt mondja a fiú, ő bizony nem azért fekszik ott, hogy bolonddá tartsák, és ha hozzá nem fognak az operációhoz, hát szól a mamájának.
- Úristen! - kiáltott fel Pickwick úr megdöbbenve.
- Ó, ez még semmi! - mondta Jack Hopkins. - Igaz-e, Bob?
- Persze hogy semmi - felelte Bob Sawyer úr.
- Egyébként, erről jut eszembe, Bob - mondta Hopkins, miközben alig észrevehetően egy gyors pillantást vetett az áhítatosan figyelő Pickwick úr felé -, furcsa egy esetünk volt a múlt éjszaka. Behoztak egy gyereket, aki lenyelt egy nyakláncot.
- Mit nyelt le, kérem? - szólt közbe Pickwick úr.
- Egy nyakláncot - felelte Jack Hopkins. - Magától értetődik, hogy nem egyszerre. Hiszen még ön sem tudna lenyelni egyszerre egy egész nyakláncot, nemhogy egy gyerek, no nem igaz, Pickwick úr? Hahaha! - Hopkins láthatólag nagyon jól mulatott a saját tréfáján, aztán így folytatta: - Nem, a dolog így esett: a gyerek szülei szegény emberek, akik egy nagy bérházban laknak. A gyerek legidősebb nénje vett egy nyakláncot... afféle olcsó vásári portékát, nagy fekete fagyöngyökkel. A gyerek nagyon szerette a játékokat, elcsente hát a nyakláncot, eldugta, játszott vele, eltépte a zsinórját és lenyelt egy gyöngyöt. Megtetszett neki a mulatság, másnap újra kezdte és megint lenyelt egy gyöngyöt.
- Jóságos ég! - kiáltott fel Pickwick úr. - De hiszen ez szörnyű! Bocsánatot kérek. Csak folytassa, uram.
- A következő nap már két gyöngyöt nyelt le a gyerek, negyednapra már háromig vitte föl, aztán így folytatta, s egy hét leforgása alatt gyomrában volt az egész nyaklánc... összesen huszonöt darab gyöngyszem. A nénje, aki nagyon dolgos lány volt és csak nagy ritkán szánt pénzt efféle csecsebecsére, agyonsírta magát a nyaklánc miatt, s tűvé tette érte az egész házat, de hát mondanom sem kell, hogy sehol sem találta. Pár nap múlva ebédnél ült a család... sült ürücomb volt burgonyával... s a gyerek, aki nem volt éhes, a szobában játszadozott, amikor egyszerre csak pokoli zaj támadt, olyanforma, mint egy kisebbfajta jégeső... “Ne zörögj, fiam - szólt rá az apja. - Ne csináld ezt, érted?”... “De hiszen nem csinálok semmit” - mondta a gyerek. - “Hát akkor hagyd abba, amit nem csinálsz” - mondta az apja. Egy darabig csönd volt, aztán elölről kezdődött a lárma, még cifrábban, mint az előbb. - “Ha nem fogadsz szót, fiam - mondta az apja -, tüstént beduglak az ágyba.” Megrázta a gyereket, hogy engedelmességre bírja, s erre olyan zörgés támadt a fiú gyomrában, amilyet még soha senki nem hallott. “Ej, a kutyafáját, hiszen ez belülről szól! - mondta az apja. - A hasába tévedt a hektika ennek a gyereknek!”... “Dehogyis, apám - mondta a gyerek, és sírva fakadt -, csak a nyaklánc, amit lenyeltem.” Az apja erre fölkapta a gyereket és vitte rohanva a kórházba; s a nagy szaladástól útközben úgy zörögtek a gyöngyök a gyerek gyomrában, hogy a járókelők ide-oda kapkodták a fejüket, fölnéztek a levegőbe, lenéztek a pincébe, megtudni, hogy honnan jön ez a különös lárma. Most ott van nálunk a kórházban - mondta Jack Hopkins -, és olyan pokoli zajt csinál jártában-keltében, hogy be kellett bugyolálni egy vastag köpönyegbe, mert fölverné álmukból a betegeket.
- Hát mondhatom, ennél hajmeresztőbb történetet se hallottam még soha életemben! - mondta Pickwick úr, nagyot ütve az asztalra.
- Ó, ez még semmi - mondta Jack Hopkins -, igaz-e, Bob?
- Persze hogy semmi - felelte Bob Sawyer úr.
- Higgye el, uram, hogy a mi pályánkon sok különös dolgot tapasztalhat az ember - mondta Hopkins.
- No, azt képzelem - felelte Pickwick úr.
Megint kopogtattak az ajtón s egy nagy fejű fiatalember lépett be, aki fekete parókát viselt, s vele együtt érkezett egy hosszúharisnyás, pállott szájú ifjú is. A következő vendég egy úr volt, akinek az ingét apró, rózsaszínű horgonyok tarkították, s rögtön utána érkezett egy sápadt arcú fiatalember, ezüstös óralánccal. Aztán jött egy kikent-kifent úriember, vakító fehérneműben és posztócsizmában, s ezzel teljes is lett a társaság. Betolták a zöldposztós asztalkát; s egy nagy fehér korsóban behozták az első szállítmány puncsot; aztán álló három óra hosszat huszonegyeztek, félpennys alapon, s a mulatságot csak egy ízben zavarta meg egy kis összeszólalkozás a piroshorgonyos úr és a pállott szájú ifjonc között, melynek során a pállott szájú fiatalember hő vágyát fejezte ki, hogy a hajózás jelvényével mintázott úrnak betörje az orrát; ezzel szemben a másik fél határozottan kijelentette, hogy ő senkinek sem szokott adós maradni és az összeférhetetlen természetű pállott szájú fiatalember is megkaphatja a magáét, ha csak ez a vágya.
Miután az utolsó “mester”-t is bemondták, s a nyereségeket és veszteségeket zsetonokban és pennykben közmegelégedésre elszámolták, Bob Sawyer úr csöngetett a vacsoráért, a vendégek pedig behúzódtak a szoba sarkaiba, hogy be tudják tálalni a vacsorát.
A vacsora azonban nem érkezett meg olyan gyorsan, mint ahogy sokan képzelnék. Legelőször is fel kellett verni álmából a szolgálólányt, aki a konyhaasztalra borulva aludt; ez némi kis időbe telt, s amikor végre a sok csöngetésre megjelent, újabb negyedóráig tartott, amíg nagy üggyel-bajjal végre annyira tudtak menni vele, hogy a belátásnak egy halvány, pislogó kis szikrája felébredt benne. A boltosnak, ahonnét az osztrigát hozatták, elfelejtették egyúttal megüzenni, hogy felbontva küldje. Egy rossz, lötyögős bicskával vagy egy kétágú villával azonban nagyon bajos dolog osztrigákat bontani, s nem is igen boldogultak velük. A marhasültben sem volt sok köszönet, s nem mondhatunk több jót a sonkáról sem, melyet szintén a sarki hentesboltból hoztak. Ámde egy nagy ónkannában bőven volt sör, és a sajttal is mindenki jóllakhatott, mert igazán nagyon érett volt. Így hát végeredményben a vacsora talán semmivel sem volt rosszabb, mint az efféle vacsorák rendesen lenni szoktak.
Vacsora után újabb korsó puncsot tettek az asztalra, egy doboz szivarral és két palack pálinkával egyetemben. De aztán kínos szünet állt be, olyan körülmény folytán, mely a hónapos lakásokban gyakran előfordul, de azért nem kevésbé kellemetlen.
A szolgálólány ugyanis öblögetni kezdte a poharakat. A lakás pohárkészlete négy darabból állt mindössze; ezt a hiányosságot azonban éppenséggel nem kívánjuk Raddle-né terhére róni, mert még nem volt a világon olyan hónapos szoba, amely szűkében ne lett volna a poharaknak. A háziasszonyé vékony, törékeny, pici üvegholmi volt, amiket pedig a kocsmából kértek kölcsön, otromba, dagadt, nagy hasú talpas poharak, azaz inkább lúdtalpasak. Már ez egymagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a társaság felismerje a dolgok valódi állását; az ifjú mindeneslány azonban még azt is lehetetlenné tette, hogy valamelyik úrnak esetleg kétségei támadhassanak erre nézve; ugyanis önhatalmúlag elszedte mindenki elől a poharát, még mielőtt kiitták volna a sörüket, és Bob Sawyer úr integetései és tiltakozó megjegyzései ellenére is fennhangon kijelentette, hogy a poharakat le kell vinnie és el kell mosnia.
Nincsen öröm üröm nélkül, mondják: de fordítva is igaz, sokszor még a rosszban is lehet valami jó. A posztócsizmás, kikent-kifent úr, aki a kártyázás alatt hiába próbált elsütni egy anekdotát, most végre úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, és üstökön is ragadta a jó alkalmat. Mihelyt eltűntek az asztalról a poharak, belefogott egy hosszú történetbe egy nagy közéleti férfiúról, akinek a nevét már elfelejtette, s aki roppant találó feleletet adott egy másik kiváló és híres embernek, akinek a neve sehogyan sem akart eszébe jutni. Így hát nagyon hosszadalmasan és rendkívül részletesen terjeszkedett ki különböző mellékes körülményekre, amelyeknek édeskevés közük volt a szóban forgó adomához, de hát hamarjában nem jutott eszébe a történet csattanója, akárhogyan is törte rajta a fejét, jóllehet ezzel az anekdotával már vagy tíz esztendeje mindenütt nagy tetszést aratott.
- Ejnye, ejnye - mondta a posztócsizmás, kikent-kifent úr -, ez már aztán igazán nagyon különös dolog.
- Kár, hogy elfelejtette - mondta Bob Sawyer úr, aki nyugtalan pillantással nézelődött az ajtó felé, mert úgy rémlett neki, hogy pohárcsörömpölést hall -, igazán nagy kár, hogy elfelejtette.
- Én is nagyon sajnálom - felelte a kikent-kifent úr -, mert tudom, hogy nagyon jól mulattak volna rajta. No, de sebaj; egy félóra múlva biztosan eszembe jut majd.
A kikent-kifent úr éppen idáig ért, amikor a poharak visszaérkeztek, mire Bob Sawyer úr, aki az egész idő alatt nagyon szórakozottan ült a helyén, kijelentette, hogy igazán szeretné hallani a végét, mert már abból is látja, amit eddig hallott belőle, hogy kétségtelenül ez a világ legjobb adomája.
A poharak láttára Bob Sawyernek annyira helyreállt a lelki egyensúlya, hogy a háziasszonnyal való jelenete óta még nem is érezte magát ilyen jól. Arca felderült, és kezdett megjönni az igazi mulatós kedve.
- No, Betsy - szólt Bob Sawyer úr, roppant nyájas hangon, miközben szétosztotta a poharakat, melyeket a szolgálólány rendetlenül az asztal közepére zsúfolt -, no, Betsy, hozza azt a meleg vizet; hozza szépen, szaporán, lelkem.
- Nem hozhatok meleg vizet - felelte Betsy.
- Nem hozhat? - kiáltott fel Bob Sawyer úr.
- Nem - felelte a lány, s olyan hevesen rázta hozzá a fejét, hogy ennél határozottabb tagadást a leggazdagabb szókinccsel sem lehetett volna kifejezni. - Az asszonyság megtiltotta, hogy meleg vizet adjak magának.
Az általános meglepetésből, amely kiült a vendégek arcára, házigazdájuk új bátorságot merített.
- Hozza azonnal azt a meleg vizet... de azonnal! - mondta Bob Sawyer úr kétségbeesett szigorúsággal.
- Nem lehet - felelte a lány. - Raddle-né kioltotta a konyhában a tüzet, mielőtt lefeküdt, és elzárta a fazekat.
- Ó, annyi baj legyen; nem tesz semmit. Kérem, sose bosszankodjék ilyen potomság miatt - mondta Pickwick úr, aki Bob Sawyer arcáról leolvasta, hogy milyen indulatok forrnak benne. - Jó lesz a hideg víz is.
- De még mennyire! - mondta Benjamin Allen úr.
- A gazdasszonyomon néha elmezavar tünetei mutatkoznak, kisebb rohamai vannak olykor - jegyezte meg Bob Sawyer kényszeredett mosollyal. - Sajnos, attól tartok, hogy föl kell mondanom ezt a szállást.
- Ne tedd - mondta Ben Allen. - Ne tedd.
- Attól félek, hogy ez lesz a vége - mondta Bob hősies elszántsággal. - Kifizetem, amivel tartozom neki, és holnap reggel fölmondom a lakást. - (Boldogan meg is tette volna szegény fiú, ha megteheti!)
Bob Sawyer úrnak ezek a szívszorongató erőlködései, ahogyan iparkodott magához térni és elfelejteni ezt az utolsó csapást az egész társaságra nagyon leverőleg hatottak, minélfogva a legtöbben, hogy egy kicsit felvidítsák magukat, nagy buzgalommal láttak neki a hidegvizes konyaknak; s a buzgalmuk első észrevehető tünetei abban nyilvánultak meg, hogy a pállott szájú ifjú és a kikent-kifent úr között kiújult a háborúság. A hadviselő felek kölcsönös megvetésüknek egy ideig különféle homlokráncolgatással és arcfintorgatással adtak kifejezést, míg végre a pállott szájú ifjonc elérkezettnek látta az időt arra, hogy világosabban kifejtse nézeteit, úgyhogy az alábbi félre nem érthető kis párbeszéd kezdődött köztük:
- Sawyer - szólt a pállott szájú ifjú, nagyon hangosan.
- Tessék, Noddy - felelte Bob Sawyer úr.
- Nagyon sajnálnám, Sawyer - mondta Noddy úr -, ha egy jó barátom asztalánál, legkivált pedig tenálad, Sawyer, kellemetlenséget okoznék... igazán nagyon sajnálnám; de hát kénytelen vagyok megragadni az alkalmat és tudomására hozni Gunternek, hogy nem tartom őt úriembernek.
- Én is nagyon sajnálnám, Sawyer, ha kellemetlenséget kellene okoznom akár csak abban az utcában is, ahol te laksz - mondta Gunter úr -, de attól félek, hogy kénytelen leszek felébreszteni a szomszédaidat, mert az előttem szóló fiatalembert ki fogom röpíteni az ablakon.
- Hogy érti ezt, uram? - kérdezte Noddy úr.
- Úgy, ahogy mondom, uram - felelte Gunter úr.
- No, már azt szeretném látni, uram - mondta Noddy úr.
- Nemcsak látni, hanem egy percen belül tapasztalni is fogja, uram - mondta Gunter úr.
- Kérem, szíveskedjék ideadni a névjegyét, uram - mondta Noddy úr.
- Eszem ágában sincs - felelte Gunter úr.
- És miért, ha szabad tudnom? - kérdezte Noddy úr.
- Mert a tükrébe tűzné a kandallója fölött és a vendégei még azt találnák hinni, hogy úriemberek járnak önhöz látogatóba, uram - felelte Gunter úr.
- Uram, holnap reggel fel fogja önt keresni egyik barátom - mondta Noddy úr.
- Uram, nagyon köszönöm, hogy előre figyelmeztet rá, majd szigorúan meghagyom a cselédnek, hogy zárja el az ezüstkanalakat - felelte Gunter úr.
Erre már a többiek is közbevetették magukat és kijelentették, hogy mind a két fél viselkedését illetlennek találják; mire Noddy úr engedelmet kért, de szükségesnek érezte kijelenteni, hogy az ő apja éppen olyan tiszteletre méltó úriember volt, mint Gunter úr apja, erre Gunter úr azzal válaszolt, hogy az ő apjának a fia is van olyan ember, mint Noddy úr, akárhonnét nézzék is a dolgot. Minthogy ezek a nyilatkozatok anyagot szolgáltattak a vita újraéledésére, a társaság ismét közbelépett; aztán rengeteget tárgyaltak, rengeteget zajongtak, s közben Noddy úrban lassacskán felülkerekedett a jó érzés és bevallotta az egész társaság füle hallatára, hogy kezdettől fogva őszinte rokonszenvet táplált Gunter úr személye iránt. Erre Gunter úr azt válaszolta, hogy alapjában véve talán még tulajdon édes testvéröccsénél is jobban szereti Noddy urat, amely kijelentés hallatára Noddy úr nagylelkűen fölkelt a helyéről és kezet nyújtott Gunter úrnak. Gunter úr melegen, hevesen megragadta a feléje nyújtott békejobbot, s mindenkinek az volt a véleménye, hogy az egész szóváltás lefolyása és elintézése mindkét félnek a szó legszorosabb értelmében becsületére válik.
- No - mondta Jack Hopkins, - énekeljünk valamit, Bob, hogy megint visszazökkenjünk a kerékvágásba.
S valamennyiük lelkes és zajos buzdítására Hopkins nyomban rá is gyújtott az “Isten áldja a királyt” kezdetű dalra, ahogy csak a torkán kifért, de egészen más dallamra énekelte - “A Biscayai-öböl” és a “Szeretne a béka” című dalok egyesített dallamára. Az egész nóta legjava a refrén volt; s ezt mindegyikük olyan dallamra énekelte, amit legjobban tudott, úgyhogy a hatás igazán megdöbbentő volt.
Ahogy az első versszak végére értek, Pickwick úr fölemelte a kezét, mintha hallott volna valamit, s mikor csönd támadt, így szólt:
- Pszt! Bocsássanak meg. Azt hiszem, valaki kiáltott odafentről.
Halotti csönd támadt egyszerre; s észrevették, hogy Bob Sawyer úr elsápadt.
- Úgy rémlik, hogy most is hallom - mondta Pickwick úr. - Legyen olyan jó, nyissa ki az ajtót.
Alighogy kinyílt az ajtó, egyszerre eloszlott minden kétségük, hogy jól hallotta-e Pickwick úr.
- Sawyer úr! Sawyer úr! - rikácsolta egy hang a második emeletről.
- A háziasszonyom! - mondta Bob Sawyer úr, és elkeseredve nézett körül. - Tessék, Raddle-né?
- Hát mit képzel maga voltaképpen, Sawyer úr? - felelte a hang, mely úgy harsogott és olyan sebesen pörgött, mint a veszedelem. - Nem elég, hogy a lakbérnek színét sem látom; hogy azonfelül még készpénzt is kicsal a zsebemből; hogy barátai, akik férfinak merik nevezni magukat, sértegetnek és bántalmaznak; ez mind nem elég magának; ráadásul még a házat is felforgatják itt, és olyan pokoli lármát csapnak hajnali két órakor, hogy még talán a tűzoltókat is idecsődítik! Küldje haza a csirkefogó barátait.
- Szégyellhetik magukat! - szólalt meg Raddle úr hangja, olyan tompán, mintha távoli dunyhák alól jött volna.
- Szégyellhetik magukat! - mondta Raddle-né. - Te is szégyellheted magad! Miért nem jössz le, és miért nem rúgod ki őket egyenként a házból? Ezt kellene tenned, ha férfi volnál.
- Meg is tenném, ha tizenkét férfi volnék, angyalom - felelte Raddle úr békésen. - De hát ők jóval többen vannak, szívem.
- Pfuj, te gyáva kutya! - felelte Raddle-né mélységes megvetéssel. - Hajlandó végre kidobni a csirkefogó barátait, vagy sem, Sawyer úr?
- Mennek már, Raddle-né, mennek már - felelte a szerencsétlen Bob. - Azt hiszem, legokosabb lesz, ha hazamennek - fordult Bob Sawyer úr a barátaihoz. - Félek, hogy csakugyan nagy zajt csináltunk.
- Igazán nagy kár - mondta a kikent-kifent úr. - Most melegedtünk csak bele a mulatságba! - A kikent-kifent úr ugyanis most kezdett halványan visszaemlékezni a történetre, ami az imént nem jutott eszébe.
- Ilyesmit nem tűr el az ember - mondta a kikent-kifent úr, körülnézve. - Ilyesmit nemigen tűrhet el az ember, igaz-e?
- Nem tűrjük el! - felelte Jack Hopkins. - Énekeljük el a második versszakot, Bob. No, gyerünk, rajta!
- Nem, nem, Jack, ne énekelj - szakította félbe Bob Sawyer. - Nagyszerű nóta, de azt hiszem, jobb lesz, ha nem énekeljük el a második versszakot. Sajnos, nagyon goromba emberek ezek a háziak.
- Ne menjek föl, ne kössek bele a háziúrba? - kérdezte Hopkins. - Vagy rángassam inkább a csengettyűt, vagy álljak ki a lépcsőházba üvölteni? Kérlek, Bob, rendelkezzél velem.
- Nagyon köszönöm szíves jóindulatodat és barátságodat, Hopkins - mondta a szerencsétlen Bob Sawyer úr -, de úgy vélem, minden további pörpatvarnak azzal vehetjük legjobban elejét, ha rögtön széjjeloszlunk.
- Nos, Sawyer úr? - sivított Raddle-né éles hangja. - Elkotródnak végre a gazemberek?
- Csak a kalapjukat veszik, Raddle-né - felelt Bob. - Mennek már, tüstént mennek.
- Mennek! - mondta Raddle-né, s hálófőkötős fejét éppen akkor dugta ki a korlát fölött, amikor Pickwick úr Tupman úr kíséretében kilépett a szobából. - Mennek! Jobb lett volna, ha inkább el se jöttek volna!
- No de, édes jó asszonyom - szólt Pickwick úr csitító hangon, fölnézve az emeletre.
- Takarodjék, vén korhely! - felelte Raddle-né, és hevesen visszakapta a fejét. - Hiszen a nagyapja lehetne neki, maga vén gonosz! Maga a legrosszabb mindnyájuk közül.
Pickwick úr belátta, hogy itt úgyis hiába bizonyítgatná ártatlanságát, így hát lesietett a lépcsőn az utcára, ahol Tupman úr, Winkle úr és Snodgrass úr rögtön csatlakozott hozzá. Benjamin Allen úr, akit a sok ital és a sok izgalom borzasztóan levert, elkísérte őket a London-hídig, útközben Winkle úrnak, mint igazán megbízható úriembernek, nagy titkon elárulta, hogy eltökélt szándéka elmetszeni a torkát minden férfinak, Bob Sawyer úr kivételével, ha az ő húgának, Arabellának szerelmére merészelnék pályázni. S miután még külön is hangsúlyozta szilárd elhatározását, hogy ezt a fájdalmas testvéri kötelességet híven fogja teljesíteni, könnyekben tört ki, félrecsapta a kalapját, s miközben, amennyire csak tőle telt, iparkodott hazajutni, felváltva hol a Borough vásárcsarnokának a kapuján dörömbölt, hol pedig a lépcsőkön szundított egyet-egyet, míg meg nem virradt, abban a szent meggyőződésben, hogy ott lakik, csak elhagyta valahol a kapukulcsát.
Miután így a vendégek, Raddle-né unszoló felszólításának engedve, mind eltávoztak, a szerencsétlen Bob Sawyer úr magára maradt, hogy eltűnődjön a holnapi nap eshetőségein s a jól sikerült vendégségen.
Dostları ilə paylaş: |
