II. KÖTET
HARMINCADIK FEJEZET Hogyan ismerkedtek meg és miképp barátkoztak össze a pickwickisták
két derék fiatalemberrel, akik tudományos pályán működnek;
hogyan szórakoztak a jégen; s miként végződött a látogatásuk
- No, Sam - mondta Pickwick úr, amikor karácsony reggelén kedves inasa behozta hálószobájába a meleg vizet -, fagy-e még odakint?
- Jégkéreg fagyott a vízre a mosdótálban, uram - felelte Samuel Weller.
- Kemény telünk van, Sam - jegyezte meg Pickwick úr.
- Szép idő annak, akinek jó bundája van hozzá, ahogy a jegesmedve is mondta magában, amikor korcsolyázni tanult - felelte Weller úr.
- Egy negyedóra múlva lent leszek, Sam - mondta Pickwick úr, s leoldozta fejéről a hálósipkáját.
- Igenis, uram - felelte Sam. - Van ám odalent két köpölyöző.
- Két micsoda? - kérdezte Pickwick úr, s felült az ágyban.
- Két köpölyöző - felelte Sam.
- Mi az a köpölyöző? - kérdezte Pickwick úr, aki hamarjában azt sem tudta, hogy az inasa ennivalóról vagy innivalóról beszél-e.
- Hogy micsoda? Hát nem tetszik tudni, hogy mi az a köpölyöző? - kérdezte Weller úr. - Azt hittem, mindenki tudja, hogy a köpölyöző a seborvos.
- Ó, seborvos, vagy úgy! - mondta Pickwick úr elmosolyodva.
- Igen, uram - felelte Sam. - Csakhogy ezek ketten, odalent, ezek még nem igazi köpölyözők, hanem még csak inaskodnak a szakmában.
- Más szóval orvosnövendékek, ugye? - kérdezte Pickwick úr.
Samuel Weller bólintott.
- No, ennek örülök - mondta Pickwick úr, s a hálósipkáját erélyesen ledobta a paplanra. - Bizonyára kiváló fiatalemberek; jeles és kiváló fiatalemberek; akiknek ítélőképességét megérlelte a tapasztalás és a gondolkozás, s akiknek az ízlése kifinomodott a tanulásban és az olvasásban. Igazán örülök nekik.
- A konyhában szivaroznak a tűz mellett - mondta Sam.
- Ó! - jegyezte meg Pickwick úr, a tenyerét dörzsölve. - Látom, hogy sok bennük a fiatalos hév és a természetes jó kedély. Én éppen ezt szeretem.
- Az egyikük - folytatta Sam, ügyet sem vetve gazdájának közbeszólására -, az egyikük fölrakta a lábát az asztalra és konyakot iszik tisztán, a másik pedig, a pápaszemes, egy hordó osztrigát fogott a két térde közé, s gőzerővel bontja fel egyiket a másik után, s valahányszor lenyel egyet, a héját mindig odavágja a fiatal víziló fejéhez, aki ott ül a tűzhely sarkában, és alszik, mint a bunda.
- Ezek a tehetséges ember furcsaságai csak, Sam - mondta Pickwick úr. - Elmehet.
Sam tehát elvonult; Pickwick úr pedig egy negyedóra leforgása után lement reggelizni.
- No, itt van hát, végre valahára! - kiáltott fel az öreg Wardle úr. - Pickwick, bemutatom magának Allen kisasszony bátyját, Benjamin Allen urat. Mi csak Bennek hívjuk, s maga is így szólíthatja, ha tetszik. Ez az úr pedig az ő testi-lelki jó barátja... izé úr...
- Bob Sawyer - vágott közbe Benjamin Allen úr; mire mind a ketten, Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr, jóízű nevetésben törtek ki.
Pickwick úr meghajtotta magát Bob Sawyer felé, Bob Sawyer pedig meghajtotta magát Pickwick úr felé; aztán Bob és a testi-lelki jó barátja nagy buzgalommal fordultak az ennivalók felé; Pickwick úrnak pedig alkalma nyílt szemügyre venni mind a kettejüket.
Benjamin Allen erőteljes, zömök, tagbaszakadt fiatalember volt, kissé rövidre nyírt fekete hajjal és kissé hosszúra nyúlt fehér arccal. Szemüveg díszítette az orrát és fehér nyakkendőt viselt. Egysor gombos, fekete, állig begombolt kabátja alól a szokásos pepita nadrágszárak tűntek elő, amelyek egy pár nagyon tökéletlenül fényesített csizmában végződtek. Ámbár a kabátjának rendkívül kurta volt az ujja, kézelőnek, ingnek nyoma sem látszott, és ámbár a képe olyan hosszú volt, hogy attól egész bátran hordhatott volna kemény gallért, efféle díszes függeléket semmiféle kiadásban nem lehetett rajta fölfedezni. Mindenestül elég ragyavert külseje volt, és csak úgy áradt belőle az illatos kubai szivar átható bűze.
Bob Sawyer úr durva szövésű, kék kabátot viselt, amely nem volt sem felöltő, sem télikabát, hanem mind a kettőnek az anyagából és a szabásából kölcsönvett valamit, a gazdájában pedig sok volt abból a kedves léhaságból és hányavetiségből, amely vérében van azoknak a fiataluraknak, akik nappal szivarozva járnak az utcán, éjjel lármáznak és ricsajt csapnak ugyanott, keresztnevén szólítják a pincért, és száz más hasonló tréfát és szellemes mulatságot engednek meg maguknak. Kockás nadrágot viselt és bő, durva, kétsoros mellényt; s ha elment hazulról, mindig magával vitte vastag sétabotját. A kesztyűtől irtózott, s nagyjából mindenestül úgy festett, mint egy korhely Robinson.
Ilyen volt a két kiváló úriember, akiket Pickwick úrnak bemutattak karácsony első napján, ahogy éppen leültek reggelizni.
- Gyönyörű reggel, uraim - mondta Pickwick úr.
Bob Sawyer úr helyeslőleg biccentett egy kurtát, és elkérte a mustárt Benjamin Allen úrtól.
- Messziről jöttek ma reggel, uraim? - kérdezte Pickwick úr.
- A muggletoni Kék Oroszlánból - vágta rá Allen úr.
- Már tegnap estére vártuk önöket - mondta Pickwick úr.
- Meg is jöttünk volna - felelte Bob Sawyer úr -, de a konyak olyan kitűnő volt a Kék Oroszlánban, hogy nem hagyhattuk faképnél ilyen hamarosan... igaz-e, Ben?
- Hát persze - felelte Benjamin Allen úr. - De a szivar sem volt utolsó, meg a sertéskaraj se... igaz-e, Bob?
- De nem ám - felelte Bob. S azzal a két jó barát még mohóbban esett neki a reggelinek, mintha a tegnapi vacsora emléke új varázst kölcsönzött volna a terített asztalnak.
- Láss hozzá, Bob - biztatta Allen úr a barátját.
- Azt teszem - felelte Bob Sawyer. S meg kell adni, hogy valóban azt is tette.
- Hiába, a boncolás csinál csak igazán étvágyat az embernek - mondta Bob Sawyer, s körülnézett a társaságon.
Pickwick úr hátán végigfutott a hideg.
- Erről jut eszembe, Bob - mondta Allen úr -, készen vagy már azzal a combbal?
- Még nem egészen - felelte Sawyer úr, miközben kivett a tányérjára egy fél csirkét. - Tele van izommal, pedig csak egy gyerek combja.
- Igen? - kérdezte Allen egykedvűen.
- Igen - felelte Bob Sawyer teli szájjal.
- Feliratkoztam egy karra az intézetünkben - mondta Allen úr. - Aláírókat gyűjtünk egy hullára, már majdnem kész a lista, csak a fejre nem tudunk jelentkezőt fogni. Nem vállalnád?
- Nem én - felelte Bob Sawyer. - Ilyen költséges mulatságokat nem engedhetek meg magamnak.
- Ugyan, eredj már! - mondta Allen.
- Nem, igazán nem - tette hozzá Bob Sawyer. - Az agyvelőt még csak vállalnám, de egy egész fejre igazán nem futja.
- Csitt, csitt, uraim, könyörgök - mondta Pickwick úr. - Jönnek a hölgyek.
Alighogy Pickwick úr ezt kimondta, már meg is érkeztek a hölgyek kora reggeli sétájukról, három gavallérjuk kíséretében: Snodgrass, Winkle és Tupman urakkal.
- Nini, Ben! - kiáltott fel Arabella, ahogy megpillantotta a bátyját, de a hangjában nagyobb volt a csodálkozás, mint az öröm.
- Azért jöttem, hogy holnap hazavigyelek - felelte Benjamin Allen.
Winkle úr elsápadt.
- Meg sem látod Bob Sawyert, Arabella? - kérdezte Benjamin Allen úr, némi szemrehányással a hangjában. Arabella kecsesen odanyújtotta a kezét, annak jeléül, hogy tudomásul veszi Bob Sawyer jelenlétét. S amikor Bob Sawyer szemmel láthatólag jól megszorította a feléje nyújtott kacsót, Winkle úr szívébe egyszerre belenyilallt a harag.
- Ben - mondta Arabella elpirulva. - Ben... izé... ismered már Winkle urat?
- Még nem, Arabella, de nagyon fogok örülni, ha megismerkedhetem vele - felelte a bátyja ünnepélyesen. S azzal fanyarul meghajtotta magát Winkle úr felé, miközben Winkle úr és Bob Sawyer úr a szemük sarkából kölcsönös bizalmatlansággal pislogtak egymásra.
A két új vendég érkezése, s ezzel kapcsolatban Winkle úr és a prémmel szegett topánkájú kisasszony zavarodott magatartása minden valószínűség szerint nagyon kellemetlen módon megzavarta volna a társaság jókedvét, ha a vidám Pickwick úr és a kedélyes házigazda minden tőlük telhetőt el nem követnek a köz érdekében. Winkle úrnak lassacskán sikerült beférkőznie Benjamin Allen úr kegyeibe, sőt még Bob Sawyerrel is barátságos beszélgetésbe ereszkedett, aki a konyaktól, a reggelitől és a társalgástól egészen fölélénkült, végül pedig szilaj jókedve kerekedett, és nagy gyönyörűséggel mesélt el egy rendkívül kellemes történetkét egy daganatról, amelyet valakinek a fejéről eltávolítottak, s amit az egybegyűlt társaság okulására egy osztrigás kés, valamint egy darab kenyér segítségével szemléltető módon be is mutatott. Aztán az egész gyülekezet a templomba vonult, ahol Benjamin Allen úr jól kialudta magát, mialatt Bob Sawyer úr igen elmés módon terelte el gondolatait a világi dolgokról - ugyanis azzal foglalkozott, hogy bevésse a nevét ökölnyi nagyságú nagy, kövér betűkkel a templom padjába.
- No - szólt Wardle úr a kiadós ebéd után, amelyet a jó duplasör és a cseresznyepálinka kíséretében derekasan elfogyasztottak -, mit szólnának ahhoz, ha kimennénk egy órára a jégre? Időnk van rá bőven.
- Nagyszerű! - mondta Benjamin Allen úr.
- Mesés! - kiáltott fel Bob Sawyer.
- Ön persze tud korcsolyázni, Winkle? - kérdezte Wardle úr.
- Ha-ho-... hogyne - felelte Winkle úr. - Csak... csak... csak egy kicsit kijöttem már a gyakorlatból.
- Ó, Winkle úr, korcsolyázzék, kérem - mondta Arabella. - Úgy szeretem nézni!
- Ó, az olyan szép - mondta egy másik kisasszony.
Egy harmadik kisasszony azt mondta, hogy a korcsolyázás roppant elegáns, egy negyedik kijelentette, hogy szerinte “hattyúszerű” dolog.
- Igazán boldogan korcsolyáznék - mondta Winkle úr elvörösödve -, de hát, sajnos, nincs korcsolyám.
Ezt az akadályt egy pillanat alatt elhárították. Trundle úrnak volt egy pár fölösleges korcsolyája, a hájas fiú pedig jelentette, hogy még egy csomó van odalent, mire Winkle úr azt mondta, hogy végtelenül boldog, és végtelenül boldogtalan képet vágott.
Az öreg Wardle elindult a társasággal egy jókora jégpálya felé, s miután a hájas fiú és Weller úr elhányták és lesöpörték a havat, ami a múlt éjszaka esett le, Bob Sawyer úr fölcsatolta a korcsolyáját, méghozzá olyan ügyesen, hogy Winkle úr szemében valódi boszorkányságnak tűnt fel, aztán a bal lábával köröket írt le a jégen, nyolcasokat rajzolt, és egy lélegzetre sok egyéb érdekes és ámulatos mutatványt vitt végbe Pickwick úr, Tupman úr és a hölgyek nagy gyönyörűségére, amely valóságos lelkesedéssé fokozódott, amikor az öreg Wardle és Benjamin Allen a fent nevezett Bob Sawyer közreműködésével néhány rejtélyes forgást mutattak be, amit ők “ostor”-nak neveztek.
Winkle úr közben az egész idő alatt azzal bajlódott, hogy a hidegtől elkékült arccal és kezekkel lyukat fúrt a cipője talpába, visszájáról kötötte fel a korcsolyáját, a szíjakat a lehető legpogányabb módon összecsomózta és összebogozta, Snodgrass úr közreműködésével, aki majdnem annyit értett a korcsolyázáshoz, mint egy szerecsen. Végül aztán Weller úr segítségével mégiscsak felcsatolták a szerencsétlen korcsolyákat, jó erősen leszíjazták, és Winkle úr talpra állt.
- No hát rajta, uram - buzdította őt Sam. - Csak előre, mutassa meg nekik, hogyan kell korcsolyázni.
- Megálljon, Sam, megálljon! - mondta Winkle úr remegve, s olyan görcsösen kapaszkodott bele Sam karjába, mint aki vízbe akar fulladni. - Ej, de csúszós ez, Sam.
- A jéggel bizony néha megtörténik, uram, hogy csúszós - felelte Samuel Weller. - Tartsa magát egyenesen, uram.
Weller úrnak ez az utóbbi megjegyzése arra vonatkozott, hogy Winkle úrnak ebben a pillanatban láthatólag semmi más vágya nem volt, mint felrúgni a két lábát a levegőbe, és odavágni a feje búbját a jéghez.
- Ej... izé... nem jó ez a korcsolya, ugye, Sam? - kérdezte Winkle úr, erősen inogva.
- Attól tartok, hogy nem a korcsolyában van a hiba, uram - felelte Sam.
- No, Winkle - kiáltott Pickwick úr, akinek halvány sejtelme sem volt arról, hogy valami kis baj támadt. - Jöjjön már, a hölgyek nagyon várják.
- Jó, jó - felelte Winkle úr kétségbeesett mosollyal. - Megyek már.
- Kezdődik a mulatság - mondta Sam, miközben igyekezett kiszabadítani magát. - No, uram, rajta!
- Várjon már egy percre, Sam - lihegte Winkle úr, szinte szerelmes odaadással kapaszkodva Weller úrba. - Eszembe jutott, Sam, hogy van odahaza két kabátom, amiket már nem hordok. Magának adom, Sam.
- Köszönöm szépen, uram - felelte Weller úr.
- Ne emelgesse a kalapját, Sam - mondta Winkle úr idegesen. - Ne húzza el emiatt a kezét. Ma reggel öt shillinget akartam adni magának, karácsonyi ajándékul, Sam. Még ma délután megkapja, Sam.
- Igazán nagyon kedves hozzám, uram - felelte Weller úr.
- Csak ne eresszen el még egyelőre, Sam - mondta Winkle úr. - Így... jól van. Hamar beletanulok, Sam. Ne olyan gyorsan, Sam, ne olyan gyorsan.
Winkle úr előrehajolva, szinte kétrét görnyedve, Weller úr támogatása mellett, rendkívül sajátságos és egészen hattyúszerűtlen módon bukdácsolt át a jégen, amikor Pickwick úr a túlsó partról egyszerre csak mit sem sejtve odakiáltott neki:
- Sam!
- Tessék?
- Jöjjön ide. Szükségem van magára.
- Bocsásson el, uram - mondta Sam. - Nem tetszik hallani, hogy hív a gazdám? Bocsásson el, uram.
Weller úrnak végül sikerült egy hatalmas rándítással kitépnie magát a remegő pickwickista görcsös öleléséből, miközben egy nagyot taszított a szerencsétlen Winkle-én. Mire az utóbbi boldogtalan úriember egyenesen berepült az ostor közepébe, olyan biztonsággal, amelyre a legnagyobbfokú ügyesség vagy gyakorlat sem képesíthette volna, éppen abban a pillanatban, amikor Bob Sawyer egy csodaszép ívet csinált. Winkle úr olyan erővel szaladt neki, hogy mind a ketten hangos zuhanással elvágódtak a jégen. Pickwick úr azonnal odasietett. Bob Sawyer hamar talpra ugrott, de Winkle úrnak volt magához való esze, hogy korcsolyástul ilyesmit meg se próbáljon. Ülve maradt a jégen, s keserves erőfeszítéssel mosolyogni próbált, de arcának minden vonására kiült a rémület.
- Nem történt valami baja? - kérdezte Benjamin Allen mohó érdeklődéssel.
- Nem hinném - felelte Winkle úr, nagyon nyomkodva a hátát.
- Jó volna, ha eret vágnék önön - szólt Benjamin úr, roppant szolgálatkészen.
- Nem, nem, köszönöm - felelte Winkle úr sietve.
- De komolyan, azt hiszem, jót tenne - mondta Allen.
- Köszönöm szépen - mondta Winkle úr -, de inkább ne.
- Hát önnek mi a véleménye, Pickwick úr? - kérdezte Bob Sawyer.
Pickwick úr nagyon izgatott volt és nagyon haragos. Intett Samuel Wellernek és szigorú hangon ráparancsolt:
- Csatolja le a korcsolyáit.
- De miért, hiszen jóformán még hozzá sem fogtam - tiltakozott Winkle úr.
- Csatolja le a korcsolyáit - ismételte Pickwick úr határozott hangon.
Ezzel a paranccsal nem lehet dacolni. Winkle úr szótlanul tűrte, hogy Sam leoldja a korcsolyáit.
- Most segítse fel - szólt Pickwick úr. Sam segítségével Winkle úr feltápászkodott a jégről.
Pickwick úr pár lépéssel odább húzódott a többiektől, magához intette barátját, szúrós pillantást vetett rá és halkan, de azért érthetően és nyomatékosan ezeket az emlékezetes szavakat mondta neki:
- Uram, ön egy szájhős.
- Micsoda? - kérdezte Winkle úr megdöbbenve.
- Szájhős. Ha óhajtja, világosabban is megmondhatom. Ön egy szélhámos, uram.
S azzal Pickwick úr nyugodtan sarkon fordult, és visszament a többiekhez.
Mialatt Pickwick úr a fönt említett módon kiadta magából a mérgét, Samuel Weller és a hájas fiú egyesült erővel csúszdát csináltak a jégen, s nagy hozzáértéssel és művészettel csicsonkázni kezdtek rajta. Különösen Weller úr tündökölt a tudományával, mert a tréfás csúszkálásnak azt a merész és remek tudományát mutatta be, melyet manapság ezen a néven ismernek általában: “kopogtatás a csizmadia ajtaján”, s amely abból áll, hogy az ember fél lábán végigsiklik a jégen, a másikkal pedig imitt-amott koppant egyet, mint a levélhordó. A csúszda jó hosszú volt, s Pickwick úr, aki az ácsorgásban nagyon átfázott, önkéntelenül is megirigyelte azokat, akik mozoghattak.
- Jó kis testmozgás, kimelegszik tőle az ember, igaz-e? - kérdezte Wardle úrtól, amikor ez az utóbbi úriember már végképp kifogyott a szuszból, annak következtében, hogy fáradhatatlan hévvel valóságos körzőt csinált a két lábából, és a bonyolult mértani alakzatok egész tömegét karcolta a jégre.
- Ki bizony - felelte Wardle úr. - Nincs kedve csicsonkázni?
- Gyerekkoromban sokat csúszkáltam a csatornák jegén - felelte Pickwick úr.
- Hát próbálja meg - mondta Wardle úr.
- Ó, igazán, próbálja meg, Pickwick úr! - kiáltották a kisasszonyok valamennyien.
- Szívesen megtenném, hogy önöknek mulatságot szerezzek vele - mondta Pickwick úr -, de bizony van már vagy harminc esztendeje, hogy nem csináltam ilyesmit.
- Ugyan, mit! Csacsiság! - mondta Wardle úr, s máris lecsatolta a korcsolyáit, azzal az erélyes határozottsággal, amellyel minden dolgát végezte. - No, jöjjön, majd együtt csicsonkázunk. Gyerünk! - S azzal a jókedvű öregúr végigcsúszott a pályán olyan gyorsasággal, hogy Samuel Weller sem csinálta volna sokkal jobban, a hájas fiú pedig ugyancsak lemaradt volna mögötte.
Pickwick úr gondolkodóba esett, tűnődött egy kicsit, aztán lehúzta a kesztyűjét, beledobta a kalapjába; nekifutott kétszer-háromszor, de mindig visszatorpant, végre aztán negyedszerre sikerült a nekifutása, és lassan, méltóságteljesen végigsiklott a csúszdán, szétterpesztett lábakkal, a nézősereg lelkes rivalgása mellett.
- Most csak üsse a vasat, uram! - mondta Sam; aztán Wardle úr futott neki, aztán Pickwick úr, aztán Sam, aztán Winkle úr, aztán Bob Sawyer úr, aztán a hájas fiú, aztán Snodgrass úr, szorosan egymás nyomában, s olyan hevesen iramodott egyik a másik után, mintha egész életük boldogsága ettől a vállalkozástól függne.
Roppant lenyűgöző látvány volt, hogy Pickwick úr miképpen vette ki részét a mulatságból; hogy milyen halálos aggodalommal tekingetett hátra az utána következőre, aki szegényt örökösen azzal a veszedelemmel fenyegette, hogy utoléri és fellöki; hogyan fogyott el lassan a lendülete, amivel nekidurálta magát egy-egy futamnak, s miként fordult meg apránként a csúszdán, amíg végül arccal a kiindulási pontja felé került; milyen jóízű mosolyra derült az ábrázata, amikor a célhoz ért, s milyen mohón fordult vissza s rohant az előtte futó után; s bokavédőjében milyen vígan taposta a havat és hogy csillogott a szeme pápaszemén keresztül az örömtől és a jókedvtől. Ha pedig fellökték (ami minden harmadik nekifutásnál átlag egyszer megtörtént vele), a világon semmi sem fogható ahhoz a lelkesítő látványhoz, ahogy sugárzó arccal megint fölszedte a jégről a kalapját, kesztyűjét, kendőjét s újra beállt a helyére, a sorba, olyan tűzzel és lelkesedéssel, amit semmi sem tudott lehűteni. Mikor már a kedvük a legmagasabbra hágott s a csicsonkázás a legzajosabbra vált, egyszerre csak egy nagy roppanás hallatszott. Lett erre rémült rohanás a part felé, a hölgyek sikoltoztak, Tupman úr segítségért kiabált. Egy nagy jégtábla beszakadt, a víz elborította, s Pickwick úr kalapja, kesztyűje, kendője egyszerre csak megjelent a víz színén - s ez volt minden, amit Pickwick úrból látni lehetett.
Félelem és megdöbbenés ült ki minden arcra; a férfiak elsápadtak, a hölgyek ájuldoztak, Snodgrass úr és Winkle úr görcsösen szorongatták egymás kezét s a szemük mereven odarögződött arra a helyre, ahol elnökük alámerült, mialatt Tupman úr a gyors segélynyújtás céljából, s egyúttal azért is, hogy akik hallják, rögtön tisztába jöjjenek azzal, ami történt, szaladni kezdett a szántóföldeken keresztül, ahogy csak a lábai bírták, és torkaszakadtából azt kiabálta:
- Tűz! Tűz!
Ugyanebben a pillanatban indult meg az öreg Wardle és Samuel Weller óvatos léptekkel a beszakadt hely felé, Benjamin Allen úr pedig sürgős tanácskozást tartott Bob Sawyer úrral, hogy célszerű volna eret vágni az egész társaságon, mert így legalább gyakorolhatnák magukat egy kissé a sebészi műtétekben - ebben a szent pillanatban azonban kibukkant a vízből egy fej, két váll és előtűntek Pickwick úr arcvonásai meg a pápaszeme.
- Tartsa fönn magát egy pillanatig a víz színén... csak egy pillanatig! - ordította Snodgrass úr.
- Igen, könyörgök, tartsa fenn magát... az én kedvemért! - harsogta Winkle úr, mélységesen megindulva. A nagy könyörgés meglehetősen fölösleges volt, mert minden valószínűség amellett szólt, hogy ha Pickwick úr vonakodott volna is fönntartani magát a víz színén mások kedvéért, aligha mulasztotta volna el megtenni a maga kedvéért.
- Feneket ér a lába, öregem? - kérdezte Wardle úr.
- Hát persze - felelte Pickwick úr, törülgetve magáról a vizet, és levegő után kapkodva. - Hanyatt estem. Nem tudtam rögtön talpra állni.
Pickwick úr kabátján, legalábbis amennyi kilátszott belőle a vízből, olyan vastagon volt az iszap, hogy tökéletesen igazolta az állítását; a hájas fiúnak hirtelen eszébe jutott, hogy a víz sehol sem mélyebb öt lábnál, mire a jelenlevők félelme végképp eloszlott, s a hősiességnek valóságos csodáit vitték véghez, hogy kihúzzák a vízből Pickwick urat. Végre, tömérdek bajlódás, lucsok, ropogás és sár árán sikerült szépszerével kiszabadítaniuk kényelmetlen helyzetéből, és Pickwick úr ismét biztos talajon állt.
- Ó, Istenem, még tüdőgyulladást kap és belehal - mondta Emily.
- Ó, az édes öreg bácsi! - mondta Arabella. - Hadd burkoljam be ebbe a kendőbe, Pickwick úr.
- Igen, ez csakugyan a legokosabb, amit tehetünk - mondta az öreg Wardle. - S ha rajta van a kendő, szaladjon haza, ahogy csak a lábai bírják, és bújjon rögtön ágyba.
Egy szempillantás alatt egy tucat kendőt kínáltak neki. Miután kiválasztottak hármat-négyet a vastagjából, Pickwick urat bebugyolálták és Weller úr kíséretében hazamenesztették; rendkívül furcsa jelenség volt az öregúr, akiről csurgott a víz, amint kalap nélkül, a kendőkkel lekötözött karokkal, minden látható ok nélkül óránként jó hat angol mérföldnyi sebességgel vágtatott át a földeken.
Pickwick úr azonban nem sokat adott a külső látszatra, ha ilyen rendkívüli esetről volt szó, s Samuel Wellertől hajszolva futott inaszakadtából, amíg csak a Manor-major kapujához nem ért. Tupman úr vagy öt perccel megelőzte, és az öreg nénit már úgy megijesztette, hogy szegény lélek szörnyű szívdobogást kapott, mert szokása szerint azt hitte - ez volt a rögeszméje -, hogy a konyhában kigyulladt a tűzhely. Az öreg néni előtt mindig ez a szerencsétlenség jelent meg, a lehető legélénkebb színekben, ha valaki a közelében csak a legcsekélyebb nyugtalanságot is árulta el.
Pickwick úr addig meg sem állt, amíg be nem bújt a jó meleg ágyba. Samuel Weller lobogó tüzet rakott a szobában és fölvitte az ebédet; azután forró puncsot hoztak, s volt nagy ivászat a szerencsés megmenekülés örömére. Az öreg Wardle úr hallani sem akart arról, hogy Pickwick úr fölkeljen, így hát Pickwick úrnak az ágyban kellett elnökölnie. Másodszor és harmadszor is felhozattak egy nagy tál puncsot. S amikor Pickwick úr másnap reggel fölébredt, híre-hamva sem volt a csúznak, ami világos bizonyítéka, mint Bob Sawyer úr találóan megjegyezte, hogy ilyen esetben semmi sem versenyezhet a forró punccsal; s ha mégis megtörténik olykor-olykor, hogy a forró puncs sem veszi elejét a bajnak, ennek csakis az lehet az oka, hogy a beteg elköveti azt a szokásos hibát, hogy keveset iszik belőle.
Másnap reggel a vidám társaság búcsúzkodni kezdett. Iskolás korunkban, kivált ha az iskolától búcsúzunk, nagyszerű dolog az ilyen búcsúzkodás, de később aztán, kint az életben, sokszor bizony nagyon fájdalmas. A halál, az önérdek, a forgandó szerencse sok embert szakít el egymástól, akik boldogak voltak együtt, s messzire, nagyon messzire sodorja őket, szanaszét a nagy világba; a fiú és a lány soha többé nem tér vissza. Nem akarjuk azt állítani, hogy a jelen esetben is ilyesmiről volt szó; mindössze közölni óhajtjuk az olvasóval, hogy a társaság különböző tagjai mind hazautaztak, külön-külön, saját otthonukba; hogy Pickwick úr és barátai újra elfoglalták helyüket a muggletoni postakocsi tetején; hogy Arabella Allen a bátyja kíséretében és védőszárnyai alatt, továbbá Bob Sawyer úrnak, a testi-lelki jó barátnak a társaságában ismét visszatért oda, ahova való volt - ámbár be kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hova, de Winkle úr bizonyára tudta.
Mielőtt azonban elváltak volna egymástól, Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr titokzatos arccal félrevonták Pickwick urat; s miután Bob Sawyer a mutatóujját Pickwick úr két bordája közé bökte, amivel egy füst alatt elárulta egyrészt vele született dévajságát, másrészt pedig az emberi test anatómiájáról szerzett ismereteit, ezzel a kérdéssel fordult hozzá:
- Hát maga, öreg sas, hol fészkel?
Pickwick úr azt felelte, hogy pillanatnyilag a György és Keselyű szállodában lakik.
- Szeretném, ha egyszer meglátogatna - mondta Bob Sawyer.
- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr.
- Itt a lakásom címe - mondta Bob Sawyer úr, s előszedett egy névjegyet. - Lant Street, Borough; közel van a Guy-kórházhoz, ami nagyon kényelmes nekem, tetszik tudni. Ha elhagyta a Szent György-templomot, hamarosan be kell fordulni a High Streetre, jobb kéz felől.
- Majd megtalálom - mondta Pickwick úr.
- Jöjjön el csütörtökhöz két hétre és hozza magával a többieket is - mondta Bob Sawyer úr. - Néhány medikus lesz nálam aznap este.
Pickwick úr kijelentette, hogy szerencséjének fogja tartani, ha megjelenhet a medikusok társaságában, s miután Bob Sawyer úr közölte vele, hogy azt hiszi, nagyon vidám társaság lesz együtt, s a barátja, Ben sem fog hiányozni, kezet szorítottak és elbúcsúztak egymástól.
Érezzük, hogy ezen a ponton önként fölmerül a kérdés, hogy a fent leírt rövid beszélgetés alatt nem suttogott-e Winkle úr valamit Arabella Allen kisasszonnyal, és ha igen, mit suttogott; továbbá, hogy beszélgetett-e vajon Snodgrass úr a sarokban Emily Wardle kisasszonnyal, és ha igen, mit beszélgetett? Ezekre a kérdésekre csak azt felelhetjük, hogy akármit beszéltek is a két kisasszonnyal, Pickwick úrral vagy Tupman úrral egy árva szót sem váltottak huszonnyolc mérföld alatt, ellenben nagyon sokat sóhajtoztak, a sörhöz és a konyakhoz hozzá sem nyúltak és elég borongós hangulatban voltak. Ha az éles szemű hölgyolvasóink ezekből az adatokból kielégítő következtetéseket tudnak levonni, hát arra kérjük őket, okvetlenül tegyék meg.
Dostları ilə paylaş: |
