HARMINCNYOLCADIK FEJEZET amelyből megtudjuk, hogy Winkle úr
milyen szépen került csöbörből vödörbe
A rossz csillagzat alatt született úriember, aki, szerencsétlenségére, okozója volt annak a szokatlan zűrzavarnak és lármának, mely fölverte a Royal Crescent lakóit - miként már részletesen elbeszéltük az előző fejezetben -, miután nagy nyugtalanság és félelem közepette átkínlódta az éjszakát, elhagyta a házat, ahol a barátai még szenderegtek, s ment, ment, maga sem tudta, hogy hová. Nem is lehet kellő méltánylással és eléggé meleg elismeréssel adózni Winkle úr nemes lelkű tapintatosságának, mely őt erre a lépésre bírta. - “Ha ez a Dowler - így okoskodott magában Winkle úr - nem átallja beváltani (amit pedig bizonyosra veszek) azt, amivel fenyegetett és tettlegességre vetemedik majd velem szemben, kénytelen leszek őt kihívni párbajra. Dowlernek felesége van, s a felesége szereti őt és rá van utalva. Jóságos ég! Ha vak dühömben meg találom ölni, egész életemen át gyötörne a lelkifurdalás!” - Ez a fájdalmas gondolat annyira erőt vett az érzékeny szívű fiatalemberen, hogy a térdei összeverődtek s arcán a súlyos lelki tusának rendkívül nyugtalanító tünetei jelentkeztek. Ilyen gondolatoktól űzetve fölkapta útitáskáját, lábujjhegyen leosont a lépcsőn, az átkozott kaput olyan nesztelenül tette be maga után, ahogy csak tudta és odábbállt. A Royal szálló felé irányozta lépteit s még éppen ott érte a postakocsit, amely indulóban volt Bristol felé; s minthogy neki Bristol éppen olyan jól megfelelt, mint bármely más város, ahová mehetett volna, fölkapaszkodott a bakra és olyan gyorsasággal jutott el rendeltetési helyére, amilyen gyorsaságot józan ésszel el lehetett várni a két lótól, melyek minden áldott nap legalább kétszer tették meg ezt az utat oda-vissza.
A Bokor fogadóban szállt meg, s elhatározta, hogy levél útján sem érintkezik addig Pickwick úrral, amíg föltehető nem lesz, hogy Dowler úr dühe legalább részben elpárolgott; aztán sétálni indult, hogy megnézze magának a várost; az máris feltűnt neki, hogy ennél piszkosabb helyet még soha életében nem látott. Miután bejárta a kikötőt és a dokkokat s megtekintette a székesegyházat, kérdezősködött, hogy merre visz az út Cliftonba; s miután útbaigazították, elindult abba az irányba, amerre mutatták. De valamint a bristoli kövezet nem éppen a legszélesebb és nem is a legtisztább kövezetek közül való, a bristoli utcák sem a legegyenesebbek vagy a legkevésbé zegzugosak; s így aztán Winkle úr, miután a különböző görbületek és kanyarulatok között alaposan eltévedt, kénytelen volt körülnézni, hogy hol találna egy tisztességes boltot, ahol újabb felvilágosításokat és útbaigazítást kérhet.
Pillantása egy újonnan festett házra tévedt, amelyet nemrégiben alakítottak át afféle átmeneti valamivé a bolt és magánlakás között, s amelyről az utcai kapu boltíves ablaka fölött kiugró piros lámpa eléggé elárulta, hogy egy gyakorló sebész rezidenciája, még ha a “Sebész és patikárius” felírás nem pompázott volna is arany betűkkel a táblán az ablak fölött, amely az egykori nappali szobából nyílt az utcára. Minthogy Winkle úr ezt a helyet alkalmasnak találta további kérdezősködésekre, belépett a kis boltba, ahol az aranyozott fölírású fiókok és palackok voltak láthatók; s minthogy odabent nem talált senkit, egy félkoronással kopogtatni kezdett a bolti asztalon, hogy felhívja a figyelmét valakinek, aki esetleg a hátulsó szobában tartózkodhatik, melyet Winkle úr a belső titkos szentélynek gondolt, mert az ajtaján megismétlődött a fölírás: “Sebész és patikárius” - de ezúttal már fehér betűkkel, hogy elkerüljék az egyhangúságot.
Az első kopogásra hirtelen megszűnt odabent a zaj, amely eddig nagyon is élénk volt és úgy hangzott, mintha piszkavasakkal párbajoztak volna odabent; a második kopogásra pedig egy tudós külsejű zöld pápaszemes fiatalember lépett be a boltba nyugodt léptekkel, s kezében egy irgalmatlan nagy könyvvel; megállt a pult mögött és megkérdezte a látogatót, hogy mivel szolgálhat.
- Nagyon sajnálom, uram, hogy háborgatnom kell - mondta Winkle úr -, de nem volna olyan szíves útbaigazítani engem?
- Hahaha! - kacagott a tudós külsejű fiatalember, s az irgalmatlan nagy könyvet fölhajította a levegőbe és roppant ügyesen elkapta megint, éppen abban a pillanatban, amikor már csak egy hajszálon múlt, hogy ízzé-porrá nem zúzta az asztalon álló palackokat. - No, ez aztán bolond dolog!
Az is volt valóban, mert Winkle urat annyira meglepte a sebész úr különös viselkedése, hogy önkéntelenül hátrálni kezdett az ajtó felé, s látszott rajta, hogy eléggé zavarba ejtette ez a furcsa fogadtatás.
- Micsoda, hát nem ismer meg? - kérdezte a tudós külsejű fiatalember.
Winkle úr olyasfélét hebegett, hogy még nem volt szerencséje.
- No, akkor még remélhetek - mondta a doktor úr. - Csak egy kis szerencsém legyen s én fogom kezelni a bristoli vénasszonyok felét. Pokolba veled, penészes vén bitang, pokolba veled! - s ezzel a ráolvasással, mely az irgalmatlan nagy könyvnek szólt, a doktor úr a fóliánst csodálatra méltó ügyességgel a bolt legtávolabbi sarkába röpítette; s miután letette zöld pápaszemét, szakasztott úgy vigyorgott Winkle úrra, mint Robert Sawyer úr, a Guy-kórház volt gyakornoka a Borough-ban, s a Lant Street egykori lakója.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy nem ismert meg mindjárt! - mondta Bob Sawyer úr, miközben meleg barátsággal rázta meg Winkle úr kezét.
- Szavamra mondom, hogy nem ismertem meg - felelte Winkle úr, viszonozva a kézszorítást.
- Hát nem látta a nevemet? - kérdezte Bob Sawyer s azzal felhívta barátja figyelmét a külső ajtóra, amelyre ugyancsak fehér betűkkel ezek a szavak voltak ráfestve: “Sawyer, azelőtt Nockemorf.”
- Észre sem vettem - felelte Winkle úr.
- Biz istók, ha tudtam volna, hogy ön az, rögtön berohantam volna, hogy megöleljem - mondta Bob Sawyer úr. - De azt hittem, esküszöm, hogy a végrehajtó.
- Csak nem? - mondta Winkle úr.
- De igen, komolyan azt hittem - felelte Bob Sawyer -, s már éppen ki akartam szólni, hogy nem vagyok itthon, de ha valami üzenetet hagyna, azt Sawyer úr minden bizonnyal megkapná; a végrehajtó ugyanis nem ismer személyesen; se a világítási, se a városi illetékszedő. Azt hiszem azonban, hogy az egyházi adószedő félig-meddig gyanítja, hogy ki vagyok, a vízvezetéki ember pedig bizonyosan ismer, mert kihúztam egy fogát mindjárt az elején, amikor betettem a lábam ebbe a városba. De kerüljön beljebb, kerüljön beljebb!
Bob Sawyer úr, miközben így fecsegett, betuszkolta Winkle urat a hátulsó szobába, ahol ült valaki, mégpedig nem kisebb személyiség, mint Benjamin Allen úr, aki azzal szórakoztatta magát, hogy az izzó piszkavassal apró kerek lyukakat vájt a kandalló párkányába.
- Nini! - mondta Winkle úr. - Ez már igazán nem remélt szerencse. De milyen szép lakása van itt!
- Megjárja, megjárja - felelte Bob Sawyer. - Tudja, az után a sikeres mulatság után hamar levizsgáztam, s a rokonaim kiszurkolták, ami a fölszereléshez kellett; így hát fölvettem egy rend fekete ruhát, föltettem egy pápaszemet, s így jöttem el ide, hogy minél ünnepélyesebb képem legyen.
- És úgy látom, hogy nagyon jó prakszisa is van itt, ugye? - mondta Winkle úr olyan hangon, mint aki ért hozzá.
- Hogyne! - felelte Bob Sawyer. - Olyan szép, hogy pár esztendő múlva az egész jövedelmemet belerakhatja egy borospohárba és letakarhatja egy ribizkelevéllel.
- Csak nem mondja ezt komolyan? - mondta Winkle úr. - Hiszen csak maga a berendezés...
- Merő szélhámosság, édes öregem; a fiókok fele üres - felelte Bob Sawyer -, a másik fele meg ki sem nyílik.
- Ne bolondozzon! - mondta Winkle úr.
- Becsületszavamra, ez az igazság! - felelte Bob Sawyer, miközben kilépett a boltba s szavainak igazságát azzal bizonyította, hogy az álfiókok kis aranyozott gombjait erélyesen ráncigálni kezdte. - Az egész boltban aligha talál valami használhatót a piócákon kívül, s azok is másodkézből valók.
- No hát, ezt sem hittem volna! - kiáltott fel Winkle úr rendkívül meglepődve.
- Remélem is - felelte Bob Sawyer -, mert máskülönben hiába igyekeznénk itt szélhámoskodni, igaz-e? Hanem, mit iszik? Velünk tart? Pompás. Ben, édes komám, nyúlj csak be a pohárszékbe és emeld ki azt a szabadalmazott gyomorerősítőt.
Benjamin Allen úr készségesen elmosolyodott, s a faliszekrényből egy fekete, félig telt pálinkás palackot vett ki.
- Ön persze tisztán issza? - kérdezte Bob Sawyer.
- Köszönöm - felelte Winkle úr. - De még kissé korán van, és inkább vízzel innám, ha nincs ellene kifogása.
- Már hogy volna, ha ön meg tud alkudni a lelkiismeretével - felelte Bob Sawyer; s azzal felhajtott nagy élvezettel egy pohár pálinkát. - Ben, a csuprot!
Benjamin Allen úr az előbbi rejtekhelyéről egy kis réz csuprot vett elő, amelyről Bob Sawyer megjegyezte, hogy nagyon büszke rá, főként azért, merthogy olyan igazi patikai edény. Miután több kislapátra való szenet elégettek, amit Bob Sawyer egy “Szódavíz” felírású ablakszekrényből szedett ki, a patikai edényben nagy nehezen forrni kezdett a víz, s Winkle úr végre megkeresztelhette a pálinkáját. Már mind a hárman nagyon belemelegedtek a társalgásba, amikor egyszerre csak megzavarta őket egy suhancgyerek, aki belépett a boltba, egyszerű szürke libériában, aranyzsinóros kalappal, hóna alatt egy kis fedeles kosárral, s akit Bob Sawyer nyomban ezekkel a szavakkal üdvözölt:
- Gyere csak, Tom, gyere csak, te lókötő!
A fiú szót fogadott és odament hozzá.
- Haszontalan kis naplopó, biztosan megint megálltál mindenütt a városban verekedni! - mondta Bob Sawyer úr.
- Nem én, uram, nem verekedtem - felelte a fiú.
- No hát, nem is tanácslom neked! - mondta Bob Sawyer, fenyegető pillantással. - Mit gondolsz, kinek jut eszébe elhívatni azt az orvost, akinek az inasát az árokban látja golyózni, vagy pedig a kocsiúton sárkányt eregetni? Hát egy csöpp érzék sincs benned a mesterséged iránt, te csirkefogó? Átadtad valamennyi orvosságot?
- Igenis, uram.
- Akkor tedd be az ajtót és vigyázz a boltban - mondta Bob Sawyer úr.
- Lám - mondta Winkle úr, miután a fiú elkotródott -, hiszen az ügyei nem is mennek olyan rosszul, mint ahogy el akarta hitetni velem. Mégiscsak szállít gyógyszert ide vagy amoda.
Bob Sawyer úr kikandikált a boltba, hogy nincs-e idegen ember odakint, aki meghallhatná, aztán egészen közel hajolt Winkle úrhoz és halkan így szólt:
- Hiszen a gyógyszert mind rossz helyen hagyja.
Winkle úr nagyot nézett, Bob Sawyer és barátja pedig nagyot nevettek.
- Hát nem érti? - kérdezte Bob. - Megáll egy ház előtt, meghúzza a cselédcsengőt minden magyarázat nélkül a cseléd kezébe nyom egy csomag orvosságot és eltávozik. A cseléd beviszi az ebédlőbe, a ház ura felbontja és elolvassa a cédulát: - “Cseppek, lefekvés előtt szedendő... labdacsok, mint eddig... bedörzsölés rendelet szerint... az előírt porok. Dr. Sawyer, azelőtt Nockemorf.”... - “Orvosi rendelvények gondos előkészítése stb. stb.” - Megmutatja a feleségének, az is elolvassa a cédulát; aztán a csomag visszakerül a cselédséghez... azok is elolvassák a cédulát. Másnap ismét beállít a fiú. Nagyon sajnálja... eltévesztette a házszámot... nagy a forgalom... nagyon sok a kihordani való csomag... Dr. Sawyer, azelőtt Nockemorf, szíves elnézésüket kéri. Így aztán forgalomba jön a nevünk, s az orvosi pályán ez a fődolog, barátocskám. Higgye el nekem, édes öregem, hogy ez sokkal többet ér, mint a világ minden hirdetése. Van egy négy unciás üvegünk, amely már fél Bristolt megjárta és még forogni fog tovább is.
- Teringettét, most már értem - jegyezte meg Winkle úr. - De milyen okos módszer!
- Ó, Bennel együtt már sok ilyet kitaláltunk - felelte Bob Sawyer úr. - A lámpagyújtogató tizennyolc pennyt kap hetenként azért, hogy valahányszor elmegy a ház előtt, tíz percig rázza az éjjeli csengőt; az inasom pedig minden vasárnap beront a templomba éppen zsoltáréneklés előtt, amikor az embereknek nincs egyéb dolguk, mint nézelődni maguk körül, kihív a templomból rémült és riadt arccal. - “Uram Teremtőm - mondja mindenki -, valaki hirtelen rosszul lett! Elhívatták dr. Sawyert, azelőtt Nockemorfot. Milyen jól megy a prakszisa ennek a fiatalembernek!”
Bob Sawyer és a barátja, Benjamin Allen, miután az orvosi tudomány némely titkát ekképpen leleplezték, hátradőltek a székükben és torkukszakadtából kacagni kezdtek. Mikor aztán szívük szerint kinevették magukat, a társalgás olyan térre csapott át, mely Winkle urat közvetlenül érdekelte.
Azt hisszük, jeleztük már valahol, hogy Benjamin Allen úr a konyak után rendszerint el szokott érzékenyülni. Az eset nem éppen ritka, mi magunk is bizonyíthatjuk, hogy volt már dolgunk több ízben is olyan emberrel, aki ugyanezzel a betegséggel volt megverve. Életének jelenlegi időszakában pedig Benjamin Allen úr talán még sokkal inkább hajlott az érzelgősségre, mint valaha, amely nyavalyájának oka röviden a következő: már majdnem három hete Bob Sawyernél tartózkodott; Bob Sawyer úr sohasem volt híres a mértékletességéről, Benjamin Allen úrnak pedig könnyen fejébe szállt a szesz, aminek az volt a következménye, hogy Benjamin Allen úr a fent említett egész idő alatt a részleges és a teljes ittasság között ingadozott.
- Kedves barátom - mondta Ben Allen úr, fölhasználva az alkalmat, hogy Bob Sawyer úr átmenetileg kivonult a pult mögé, hogy a már említett, másodkézből származó piócák közül néhányon túladjon -, kedves barátom, én nagyon szerencsétlen vagyok.
Winkle úr erre a nyilatkozatra kifejezte őszinte sajnálatát és érdeklődött, hogy tehetne-e valamit, amivel a szenvedő diák bánatát enyhíthetné.
- Semmit, édes barátom... semmit - mondta Ben. - Emlékszik még Arabellára, Winkle... Arabella kisasszonyra... arra a fekete szemű kislányra, Winkle... amikor Wardle-éknál voltunk? Nem tudom, hogy észrevette-e akkor, de... szép kislány, tudja, Winkle? Talán ha jól megnéz engem, eszébe jut majd az arca?
Winkle úrnak egyáltalában semmire sem volt szüksége, hogy a bájos Arabella eszébe jusson; és ez nagy szerencse is volt ránézve, mert annyi szent, hogy a bátyja arcvonásait ugyan hiába nézte volna, az föl nem frissítette volna soha az emlékezőtehetségét. Nyugalmat színlelt, amennyire csak tőle telt, s azt felelte, hogy nagyon jól emlékszik a szóban forgó fiatal hölgyre, s őszintén reméli, hogy jó egészségnek örvend.
- Bob barátunk pompás fickó, Winkle - mindössze ennyit felelt Benjamin Allen úr.
- Kétségkívül - mondta Winkle úr, akinek nagyon rosszul esett, hogy ezt a két nevet együtt emlegették.
- Egymásnak szántam őket; egymásnak vannak teremtve, egymásért vannak a világon, egymásért születtek, Winkle - mondta Ben Allen úr, és nagy nyomatékkal tette le poharát az asztalra. - A sors különös rendelése ez, édes uram; mindössze öt év korkülönbség van köztük, s mind a kettejüknek augusztusban van a születése napja.
Winkle úr sokkal kíváncsibb volt a folytatásra, semhogy ezen a különös véletlenen valami nagyon tudott volna csodálkozni, bármennyire csodálatos volt is. Ben Allen úr tehát, miután kitörölt a szeméből egy-két könnyet, rátért arra, hogy bármennyire tiszteli és becsüli és szereti ő a barátját, Arabella minden józan ok nélkül, a belátás és kötelesség ellenére, a leghatározottabban ki nem állhatja Bob Sawyert.
- Én azt hiszem - ezzel fejezte be Benjamin Allen úr a szavait -, én azt hiszem, hogy emögött valami régi szerelem lappang.
- És nem sejti, hogy ki lehet az illető? - kérdezte Winkle úr nagyon nyugtalanul.
Benjamin Allen úr felkapta a piszkavasat, harciasan megforgatta a feje fölött, hatalmasat vágott vele egy képzeletbeli koponyára, s végezetül nagyon nyomatékos hangon annyit mondott, hogy ő nem kíván egyebet, csak azt szeretné tudni, hogy ki az illető.
- Megmondanám neki, hogy mit tartok róla - mondta Ben Allen úr, s még vadabbul kezdett hadonászni a piszkavassal.
Mindez természetesen nagyon csillapítólag hatott Winkle úr szívére, aki pár pillanatig szótlanul ült a helyén, de végre nekidurálta magát és megkérdezte, hogy Allen kisasszony Kentben van-e még.
- Nincs, nincs - felelte Ben Allen úr, letéve a piszkavasat, s nagyon ravasz képet vágott. - Wardle háza nem ilyen konok lánynak való hely; s minthogy a szüleink már nem élnek, s én vagyok Arabella természetes gyámja és oltalmazója, néhány hónapra elhelyeztem őt ezen a környéken egy öreg nagynénénknél, egy nagyon szép, unalmas és elzárt helyen. Azt hiszem, édes öregem, hogy ez majd kigyógyítja őt; és ha nem, hát elviszem egy időre külföldre, majd meglátjuk, hogy ez használ-e neki.
- Ó, és a nagynéni Bristolban lakik? - kérdezte Winkle úr dadogva.
- Dehogy, dehogy, nem Bristolban - felelte Ben Allen úr, s a hüvelykujjával hátrafelé bökött a jobb válla fölött. - Ott, ott... arrafelé. De, pszt! Itt jön Bob. Szót sem erről, édes barátom, szót sem erről.
Bármilyen rövid volt is ez a beszélgetés, Winkle urat a legnagyobb mértékben fölizgatta és nyugtalanná tette. Az az állítólagos régi szerelem belemarkolt a szívébe. Lehetséges-e, hogy ő az illető? Lehetséges-e, hogy Arabella őmiatta veti meg a jókedvű Bob Sawyert? Vagy valami szerencsés vetélytársa akadt? Eltökélte magában, hogy bármi úton, de fölkeresi Arabellát, csakhogy itt elháríthatatlan akadállyal találta magát szemben, mert lehetetlen volt kitalálni, hogy Ben Allen felvilágosítása: “ott, ott, arrafelé” három, harminc, vagy esetleg háromszáz mérföldet jelent-e?
De hát pillanatnyilag nem is tűnődhetett tovább a szerelmén, mert Bob Sawyer bejövetele közvetlen előfutára volt egy pékboltból származó húspástétomnak, amelyből Bob erélyes unszolására Winkle úrnak is ki kellett vennie a részét. A takarítónő, aki a gazdasszony szerepét töltötte be Bob Sawyernél, megterítette az asztalt, s miután a szürke libériás fiú anyjától beszereztek egy harmadik pár kést és villát (mert Sawyer úr háztartása nagyon szerény alapon volt berendezve), az ebédhez ültek, amelyhez a sört, mint Sawyer úr megjegyezte, “valódi hazai” pléh ibrikben szolgálták fel.
Ebéd után Bob Sawyer úr behozatta a legnagyobb mozsarát s egy szilke gőzölgő rumos puncsot kezdett főzni benne, mialatt a hozzávalókat nagyon ünnepélyesen és igazi patikárius módjára verte föl és keverte meg egy mozsártörővel. Mint afféle legényembernek, Bob Sawyer úrnak is csak egy pohara volt az egész házban, mely a vendégjog révén Winkle úrnak jutott. Ben Allen úr egy tölcsért kapott, melynek az alja be volt dugaszolva; Bob Sawyer úr maga pedig beérte egy különböző kabalisztikus jegyekkel telerótt, széles peremű kristálytégellyel, amilyenben a gyógyszerészek szokták kimérni folyékony gyógyszereiket, amikor a rendelvényeket elkészítik. Miután ezeken az előkészületeken átestek, megkóstolták a puncsot és kitűnőnek találták; s miután megegyeztek abban, hogy Bob Sawyer és Ben Allen mindig kétszer tölthetnek, amíg Winkle úr egyszer tölt magának, nagy megelégedéssel és jó pajtások módjára hozzáláttak a dorbézoláshoz.
Énekelni azonban nem énekeltek, mert Bob Sawyer úr kijelentette, hogy ez nem férne össze állásával, s hogy ezért a hiányért kárpótolják magukat, annyit fecsegtek és úgy kacagtak, hogy az utca végén is hallhatták s bizonyára hallották is a lármájukat. A vidám beszélgetés közben gyorsan telt az ideje és művelődött a lelke Bob Sawyer úr inasának is, aki a rendes esti foglalkozása helyett - mely abból állt, hogy nevét ráírta a pultra s aztán megint letörölte - most bekandikált az üvegajtón, s így egy füst alatt mindent látott és hallott is.
Bob Sawyer úr jókedve rohamosan tomboló duhajsággá fajult, Ben Allen úr pedig hamarosan elérzékenyedett, a puncs pedig majdnem az utolsó csöppig elfogyott már, amikor az inasgyerek nagy zajjal berontott a szobába és jelentette, hogy éppen most jött a patikába egy fiatal cselédlány dr. Sawyer, azelőtt Nockemorfért, hogy menjen tüstént hozzájuk az egyik szomszédos utcába, nem messze ide. Vagy hússzori elmondás után Bob Sawyer úr megértette az üzenetet, egy vizes ruhát csavart a feje köré, hogy kijózanodjék, s miután ez részben sikerült, föltette zöld pápaszemét és elment hazulról. Winkle urat hiába marasztalták, hogy várja be, amíg Bob Sawyer úr hazajön; miután meggyőződött arról, hogy teljes lehetetlenség Ben Allen úrral értelmesen társalogni az ő szívéhez legközelebb eső témáról, sőt egyáltalán bármilyen témáról, Winkle úr elbúcsúzott és visszatért a vendégfogadóba.
Lelki nyugtalansága és az a sok gondolat, amelyet Arabella idézett föl benne, elejét vette, hogy a puncs, melyet a mozsárból töltögetett magának, olyan hatást gyakoroljon rá, mint amilyet más körülmények között okvetlenül gyakorolt volna. Ennélfogva a söntésben megivott még egy pohár konyakot szódavízzel, aztán bevonult a vendégszobába, az esti élmények hatása alatt inkább lesújtva, semmint föllelkesedve.
A kandalló előtt, háttal a tűznek, egy jól megtermett úriember üldögélt nagykabátban - más vendég nem is volt a szobában. Az évszakhoz képest elég hűvös volt az este, s az úriember félretolta egy kissé a székét, hogy az új jövevénynek is juttasson valamit a tűz melegéből. De mit érzett Winkle úr, amikor e művelet közben egyszerre csak meglátta, hogy az idegen nem más, mint a bosszúra éhes és vérszomjas Dowler!
Winkle úr legelső gondolata az volt, hogy megrántja a hozzá legközelebb eső csengettyűt; szerencsétlenségére azonban a legközelebbi csengettyűzsinór éppen Dowler úr feje fölött lógott. Egy lépést tett feléje, de aztán meggondolta magát. Azonban, alighogy egyet lépett, Dowler úr villámgyorsan hátrálni kezdett.
- Kérem, Winkle úr! Nyugalom. Ne üssön meg, uram. Nem tűröm el, hogy megüssön! Soha! - szólt Dowler úr, és jámborabb képet vágott, mint amilyet Winkle úr egy ilyen ádáz férfitól várt volna.
- Hogy megüssem, uram? - dadogta Winkle úr.
- Nehogy megüssön, uram - felelte Dowler. - Csillapodjék le. Vegyen erőt magán. Foglaljon helyet, uram. Hallgasson meg.
- Uram - mondta Winkle úr, tetőtől talpig remegve -, mielőtt beleegyeznék abba, hogy leüljek ön mellé, vagy önnel szembe anélkül, hogy becsöngessem a pincért, addig is biztosítanom kell magamat az iránt, hogy megértjük majd egymást. Ön a múlt éjjel megfenyegetett engem, uram, borzasztóan megfenyegetett. - Winkle úr nagyon elsápadt és elhallgatott.
- Igaz - mondta Dowler úr, akinek az arca majdnem olyan fehér volt, mint Winkle úré. - A körülmények gyanúsak voltak. Azóta mindent tisztáztunk. Tisztelem az ön bátorságát. Ön egyenes lelkű ember. Tudatában volt ártatlanságának. Itt a kezem. Szorítsa meg.
- Igazán, uram - felelte Winkle úr, aki habozott, hogy nyújtson-e kezet, vagy nem, mert attól tartott, hogy Dowler ezzel a kézszorítással esetleg csak tőrbe akarja csalni -, igazán, uram, én...
- Tudom, hogy mit akar mondani - vágott közbe Dowler úr. - Ön sértve érzi magát. Ez igazán természetes. Magam is csak így volnék vele. Vétettem ön ellen. Megkövetem érte. Legyen jó hozzám. Bocsásson meg. - S azzal Dowler úr gyöngéd erőszakkal megragadta Winkle úr kezét, roppant hevesen megrázta, kijelentette, hogy Winkle úr igazán ember a talpán, és hogy sokkal többet tart róla, mint eddigelé.
- Most pedig üljön le - mondta Dowler úr. - Mondjon el mindent. Hogy talált rám? Mikor jött utánam? Legyen őszinte. Beszélje el.
- Merő véletlen az egész - felelte Winkle úr, aki egészen elhűlt, amikor látta, hogy milyen váratlan és érdekes fordulatot vesz ez a találkozás. - Merő véletlen.
- Ennek örvendek - mondta Dowler úr. - Ma reggel fölébredek. Fenyegetéseimet már elfelejtettem. Mulattam az eseten. Barátkozó kedvemben voltam. És ezt meg is mutattam.
- Kinek? - kérdezte Winkle úr.
- A feleségemnek... Fogadalmat tettél... mondta az asszony... Igaz, feleltem én... Elhamarkodott dolog volt, mondja ő... Az volt, feleltem én. De visszaszívom. Hol van ő?
- Kicsoda? - kérdezte Winkle úr.
- Ön - felelte Dowler úr. - Lementem a lépcsőn. Ön nem volt sehol. Pickwick komor képet vágott. A fejét csóválgatta. Azt mondta, reméli, hogy nem fog tettlegességre kerülni a sor. Mindent megértettem. Ön sértve érezte magát. Elment hazulról... talán egy barátjáért, vagy talán pisztolyokért. Bátor ember, mondtam én. Bámulom érte.
Winkle úr a torkát köszörülte, és miután kezdett rájönni a dolog nyitjára, nagyon fontoskodó képet vágott.
- Egy levelet hagytam hátra az ön számára - folytatta Dowler úr. - Megírtam benne, hogy sajnálom a történteket. Aminthogy igaz is volt. Sürgős üzleti ügyek Bristolba szólítanak. Ön nem érte be ezzel. Utánam jött. Szóbeli magyarázatot követelt. Igaza volt. De most már rendbe hoztuk az ügyet. Üzleti dolgaimat is elintéztem. Holnap visszamegyek. Utazzunk együtt.
Mennél messzebbre jutott Dowler úr a kimagyarázkodásban, annál komorabb és szigorúbb lett Winkle úr arca. Ez volt hát a nyitja, hogy Dowler úr beszédje miért volt az elején olyan talányos: Dowler úr éppúgy szűkölt a párbajtól, mint jómaga; szóval ez a félelmetes hetvenkedő alak a legpipogyább fráterek fajtájából való, s minthogy Winkle úr elutazását félelmében félreértette, ugyanarra a lépésre határozta el magát, mint ő, és bölcsen elpárolgott, amíg a fölkorbácsolt indulatok ismét le nem csillapodtak.
Mihelyt Winkle úr tisztába jött a dolgok valódi állásával, nagyon fenyegető arcot öltött s azt mondta, hogy teljesen beéri ezzel az elégtétellel; de ezt olyan hangon mondta, amiből Dowler úr csakis azt érthette ki, hogy ha Winkle úr nem érné be az elégtétellel, akkor itt okvetlenül történt volna valami szörnyűséges és gyilkos dolog. Dowler úr, úgy látszik, kellőképpen méltányolta is Winkle úr nagylelkűségét és békülékenységét; s miután ismételten örök barátságot fogadtak egymásnak, a hadviselő felek szépen aludni tértek.
Vagy félórával éjfél után, amikor Winkle úr már jó húsz perce élvezte az első álom édes gyönyörét, egyszerre csak hangos kopogás hallatszott szobája ajtaján, s minthogy a kopogás egyre fokozódó erővel ismétlődött, Winkle úr felült az ágyban és kiszólt, hogy ki van ott és mi a baj.
- Kérem, uram, egy fiatalember van itt és azt mondja, hogy tüstént beszélnie kell önnel - felelte a szobalány hangja.
- Egy fiatalember! - kiáltott fel Winkle úr.
- Az bizony, senki más - felelte egy másik hang a kulcslyukon keresztül. - És ha ezt a díszes fiatalembert azonnal be nem bocsátja, uram, hát könnyen megeshetik, hogy előbb lesz bent a szobában a lába, mint a feje. - És e jóakaró figyelmeztetés után a fiatalember gyöngéden megrúgta az ajtó egyik alsó betétjét, mint aki nyomatékot és súlyt akar kölcsönözni a szónak.
- Maga az, Sam? - kérdezte Winkle úr kiugorva az ágyból.
- Teljes lehetetlenség puszta ésszel megállapítani valakinek a személyazonosságát, amíg az ember szemtől szembe nem látja - felelte a hang csökönyösen.
Winkle úr azonban nem nagyon kételkedett a fiatalember személyazonosságában, minélfogva ajtót is nyitott neki; s alighogy ez megtörtént, hevesen berontott a szobába Samuel Weller úr, gondosan bezárta az ajtót belülről, a kulcsot megfontoltan a mellényzsebébe dugta, s miután Winkle urat tetőtől talpig végigmérte, így szólt:
- Ön aztán nagyon furcsa egy fiatalúr, kérem!
- Micsoda viselkedés ez, Sam? - kérdezte Winkle úr fölháborodva. - Távozzék innen rögtön. Mit jelent ez, kérem?
- Hogy mit jelent! - vágott vissza Sam. - Ejnye, uram, ez már mégis több a soknál, ahogy az egyszeri hentes mondta, amikor a felesége hármas ikreket szült neki. Hogy mit jelent ez! No, hát ez igazán nem rossz, nem rossz.
- Nyissa ki az ajtót és hagyja el tüstént ezt a szobát, kérem - mondta Winkle úr.
- El is fogom hagyni ezt a szobát abban a nyomban, mihelyt ön is elhagyja, uram - felelte Sam erélyesen, s nagy komolyan leült. - Ámde, ha úgy fordulna a dolog, hogy a hátamra kellene kapnom és úgy kellene kivinnem, akkor persze legalább egy fejhosszal előbb jutnék ki, mint uraságod. De legyen szabad abbeli reményemnek kifejezést adnom, hogy nem fog a végsőkre kényszeríteni... hogy szó szerint idézzem, amit az egyszeri nemes ember mondott a makacs osztrigának, aki csak nem akart kijönni a héjából, akárhogy birizgálta is egy tűvel, minek következtében az úriember már attól kezdett tartani, hogy kénytelen lesz őt az ajtó között összezúzni. - E szokatlanul hosszadalmas kijelentése után Sam a térdére fektette a két kezét s farkasszemet nézett Winkle úrral, s az arca világosan elárulta, hogy esze ágában sincs tréfálni.
- Ön igazán nagyon kellemes egy fiatalember, kérem - folytatta Weller úr szemrehányó hangon -, hogy a mi drága urunkat mindenféle kellemetlen galibába keveri, amikor ő a fejébe vette, hogy tűzön-vízen keresztül is kitart az elvei mellett. Ön sokkal rosszabb, mint Dodson, uram. Ami pedig Foggot illeti, az egy ma született bárány önhöz képest. - Weller úr ezt az utóbbi kijelentését azzal kísérte, hogy nagyot ütött mind a két térdére, aztán haragosan összefonta karjait és hátravetette magát a széken, mintha a bűnös védekezését várná.
- Édes jó barátom - szólt Winkle úr kezét nyújtva, s amíg beszélt, folyton vacogott a foga, mert Weller úr egész lelki prédikációját állva hallgatta végig, és hálóköntösben -, édes jó barátom, tisztelem, becsülöm kitűnő barátomhoz való hűséges ragaszkodását és igazán szívemből sajnálom, hogy megint aggodalmat okoztam neki. No, Sam, no!
- Sajnálhatja is - felelte Sam, kissé mogorván, de azért tisztelettudóan megrázta a feléje nyújtott kezet. - Bizony, sajnálhatja és nagyon örülök, hogy megbánta, amit tett; mert ha rajtam állna, én ugyan nem tűrném, hogy a gazdámat bárki is elkeserítse; hát csak ennyit akartam mondani.
- Hát persze, Sam, igaza van - mondta Winkle úr. - Így ni! Most pedig feküdjék le, Sam, majd holnap reggel folytatjuk.
- Nagyon sajnálom, uram - mondta Sam -, de nem fekhetem le.
- Nem fekhetik le? - ismételte Winkle úr.
- Nem - felelte Sam a fejét rázva. - Nem tehetem.
- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy még ma éjjel visszautazik? - faggatta Winkle úr csodálkozó hangon.
- Dehogy, hacsak ön mindenáron nem kívánja - felelte Sam. - De nem hagyhatom el ezt a szobát. Szigorú parancsot kaptam a gazdámtól.
- Szamárság, Sam - mondta Winkle úr. - Két-három napig még itt kell maradnom, sőt mi több, Sam, magának is itt kell maradnia, segítségemre kell lennie, hogy találkozhassam egy fiatal hölggyel... Allen kisasszonnyal, Sam... hiszen emlékszik még rá... látnom kell őt és látni is fogom, mielőtt elhagyom Bristolt.
Feleletül Sam minden egyes szóra nagyon erélyesen rázta a fejét és nagy nyomatékkal jelentette ki:
- Nem lehet.
Hosszas magyarázgatás és rábeszélés után, s miután Winkle úr részletesen elmesélte, hogy esett meg a találkozása Dowler úrral, Sam mégis ingadozni kezdett és végül egyezség jött létre kettejük között, amelynek fő feltételei és pontjai a következők voltak:
Hogy Sam eltávozik és nem háborgatja Winkle urat szobájának korlátlan birtoklásában, de azzal a kikötéssel, hogy kívülről rázárhatja az ajtót s magával viheti a kulcsot; ezzel szemben köteles tűzilárma vagy egyéb veszedelem esetén haladéktalanul fölnyitni az ajtót. Hogy másnap reggel korán levelet írnak Pickwick úrnak, amelyet Dowler úr fog kézbesíteni, s amelyben engedélyt kérnek tőle, hogy a már említett cél érdekében Bristolban maradhassanak s postafordultával választ kérnek; ha kedvező a válasz, a szerződő felek továbbra is Bristolban maradnak, ha nem, a válasz vétele után haladéktalanul visszatérnek Bathba. És végül, Winkle úr kötelezi magát, hogy időközben sem az ablakon, sem a kandallón keresztül, sem más alattomos módon nem fog kereket oldani. Miután az egyezséget megkötötték, Sam bezárta az ajtót és eltávozott.
Már majdnem leért a lépcsőn, amikor megállt és kihúzta zsebéből a kulcsot.
- Arról teljesen megfeledkeztem, hogy leüssem - mondta Sam, félig visszafordulva. - Pedig a gazdám világosan meghagyta, hogy leüssem. No, nagy szamár voltam! De sebaj - mondta Sam megint fölélénkülve -, holnap könnyen helyrehozhatom ezt a mulasztást.
Ezen aztán Weller úr megvigasztalódott, visszadugta zsebébe a kulcsot, minden további lelkifurdalás nélkül lépkedett le az utolsó lépcsőfokokon és a fogadó többi lakójával egyetemben nemsokára ő is mély álomba merült.
Dostları ilə paylaş: |