Charles dickens a pickwick klub

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Samuel Weller urat szerelmi postával bízzák meg s ő el is jár küldetésében;
hogy milyen sikerrel, az hamarosan kiderül majd

Weller úr másnap egész nap szemmel tartotta Winkle urat és szilárdan föltette magában, hogy addig nem is veszi le róla a szemét, amíg határozott utasításokat nem kap a főhadiszállásról. Bármennyire bántotta is Winkle urat Sam szigorú őrködése és nagy ébersége, mégis úgy okoskodott, hogy jobb lesz, ha békén eltűri, mintsem heves vonakodásával megkockáztassa azt, hogy erőszakkal vigyék vissza, már csak azért is, mert Sam több ízben is nagyon érthetően tudtára adta, hogy ő mint kötelességtudó inas, kénytelen lesz ilyen értelemben eljárni. Nagyon valószínű, hogy Sam nemigen habozott volna Winkle urat farkasgúzsba kötve visszaszállítani Bathba, ha ennek a műveletnek elejét nem veszi az a körülmény, hogy Pickwick úr rögtön válaszolt a levelükre, amit Dowler úr elvitt neki. S méghozzá úgy válaszolt rá, hogy esti nyolc órakor személyesen toppant be a Bokor fogadó éttermébe és mosolyogva közölte Sammel, akinek nagy kő esett le a szívéről, hogy jól végezte a dolgát, és hogy már nem kell többé őrt állnia.

- Azt tartottam, legjobb lesz, ha magam jövök - szólt Pickwick úr Winkle úrhoz fordulva, mialatt Sam kihámozta őt nagykabátjából és útikendőjéből -, de mielőtt megengedném Samnek, hogy beleártsa magát a dologba, szeretném tudni biztosan, hogy komoly és tisztességes-e az ön szándéka azt a fiatal hölgyet illetőleg.

- Komoly, a legkomolyabb... tiszta szívből kijelenthetem! - felelte Winkle úr nagy hévvel.

- Gondolja meg, Winkle - szólt Pickwick úr, s a szeme felragyogott -, gondolja meg, hogy a mi derék, vendégszerető barátunk házában találkoztunk vele. Nem volna szép tőlünk, ha viszonzásul kellő megfontolás nélkül játékot űznénk ennek a fiatal kisasszonynak a szívével. Ezt nem fogom megengedni, uram, nem fogom megengedni.

- Igazán, eszem ágában sincs - kiáltott fel Winkle úr lelkes hangon. - Én már régen eldöntöttem a dolgot és úgy érzem, hogy nélküle sohasem lehetnék boldog. Én csakis Arabellában találom meg a boldogságomat.

- Hát akkor nagyon kicsi lehet az a boldogság, ha elfér a kisasszonyban, uram - szólt közbe Weller úr nyájas mosollyal.

Winkle úr kissé szigorú arcot vágott erre a közbeszólásra, Pickwick úr pedig ráförmedt az inasára és felszólította, hogy ne űzzön tréfát az emberi szív legszentebb érzelmeivel, mire Sam azt felelte, hogy ő ilyet sohasem tenne szántszándékkal, de az emberi szívnek annyi a legszentebb érzelme, hogy ő meg sem tudja állapítani, melyik közülük a legszentebb, amikor emlegetni hallja.

Winkle úr azután elmesélte, hogy mi történt közte és Ben Allen úr között, Arabellát illetőleg; elmondta, hogy találkozni akar a fiatal hölggyel, hogy annak rendje és módja szerint megvallhassa szerelmét; egyúttal a fent említett Ben Allen úr némely homályos célzásából és elejtett szavaiból következtetve, azt a meggyőződését is kifejezte, hogy Arabellát okvetlenül valahol a környéken tartják őrizet alatt. És hogy ez minden, amit a dologról tud vagy gyanít.

Elhatározták, hogy ennek a vékony és gyönge fonálnak a nyomán Sam másnap reggel fölfedező útra indul; egyúttal abban is megállapodtak, hogy közben Pickwick úr és Winkle úr, akik nem bíztak annyira a jó szimatjukban, bejárják a várost, és még a nap folyamán véletlenül bekukkantanak Bob Sawyer úrhoz, abban a reményben, hogy az ifjú kisasszony hollétére vonatkozólag látni vagy hallani fognak esetleg valamit.

Így aztán másnap reggel Sam Weller úr hozzá is fogott a nyomozáshoz, s egyáltalában nem csüggesztette el, hogy a kilátásai egy csöppet sem biztatók; végigment az egyik utcán, vissza a másikon, föl-le - majdnem azt mondtuk volna, hogy az egyik dombra föl, a másikról le, csakhogy Cliftonban mindig emelkedik a part anélkül, hogy bármire vagy bárkire is akadt volna, akitől a szóban forgó dologra nézve a legcsekélyebb felvilágosítást nyerhette volna. Pedig számtalanszor szóba ereszkedett az istállófiúkkal, akik az országúton jártatták a lovakat, s a dajkákkal, akik a gyalogutakon jártatták a gyerekeket; de sem amazokból, sem emezekből nem tudott kivenni olyasmit, ami akár a legtávolabbi vonatkozásban is lett volna azzal a dologgal, aminek ő fortélyos kérdésekkel akart a nyomára jönni. Igen sok házban igen sok fiatal hölgy volt, akiknek java részét a hímnemű és a nőnemű cselédek határozottan meggyanúsították azzal, hogy nagyon szerelmesek valakibe, vagy mindenesetre hajlandók nagyon beleszeretni valakibe, ha efféle alkalom kínálkozik. Minthogy azonban ezek közül a kisasszonyok közül senkit sem hívtak Arabella Allennek, Sam egy szikrával sem lett okosabb, mint volt.

Samnek alaposan meggyűlt a baja a nagy széllel, amely szembe fújt vele és csak azt szerette volna tudni, hogy vajon ezen a környéken az embernek mindig két kézzel kell-e fognia a kalapját; aztán egy lombos, árnyas mellékútra ért, amelytől jobbra-balra elszórtan, szinte elbújva, néhány csöndes villa állt. Egy hosszú, keskeny zsákutca végében, az istállóajtó előtt egy lovász ácsorgott, félig öltözetlenül, s szemmel láthatólag meg volt győződve arról, hogy ő most a lapáttal meg a targoncával dolgozik. Egyébként ezen a helyen meg kell jegyeznünk, hogy világéletünkben alig láttunk még lovászt, aki semmittevő pillanataiban az istálló ajtaja előtt, többé-kevésbé ne esett volna áldozatul ennek a sajátságos önáltatásnak.

Sam úgy vélekedett, hogy ezzel a lovásszal csak úgy szóba ereszkedhetik, mint bárki mással, márcsak azért is, mert közben elfáradt a sok gyaloglásban, s a targoncával éppen szemközt egy jókora kődarab volt; így hát végigballagott a keskeny utcán, s miután letelepedett a nagy kőre, megkezdte a társalgást azzal a fesztelenséggel és közvetlenséggel, mely őt annyira jellemezte.

- Jó reggelt, öreg cimbora - kezdte Sam.

- Talán inkább jó napot - felelte az istállófiú, és mogorván nézett Samre.

- Nagyon igaza van, öregem - mondta Sam. - Jó napot akartam mondani. Hogy van, hogy van?

- Attól ugyan nem vagyok sokkal jobban, hogy magát látom - felelte a rosszkedvű lovász.

- No, hát ez igazán különös - mondta Sam -, mert magának meg olyan ritka vidám a képe, s egyáltalában olyan jópipának látszik, hogy az embernek szinte repes a szíve örömében, ha magát nézi.

A mogorva lovász még mogorvább képet vágott, de nem tudott olyan mogorva lenni, hogy Samet kihozza a sodrából, aki rögtön nagy érdeklődéssel tudakolta, hogy nem Walkernek hívják-e a gazdáját.

- Nem - felelte a lovász.

- Vagy talán Brownnak?

- Annak se.

- Se Wilsonnak?

- Nem, annak se.

- Jó - felelte Sam -, akkor hát tévedtem; akkor hát a gazdájának sohase volt szerencséje hozzám, pedig én azt hittem. Az én kedvemért ne várakozzék idekint - szólt Sam, amikor a lovász betolta a targoncát s már éppen be akarta zárni az ajtót. - A kényelem előbbrevaló, mint az udvariasság, öreg cimbora; nem veszem zokon magától.

- Én meg szívesen ütném le a fejét egy félkoronásért - mondta a mogorva lovász, miközben az ajtó egyik szárnyát betette.

- No, ilyen olcsón nem adnám a fejemet. Magának legalábbis élethossziglani bérébe kerülne, és még így is jutányosan kapná. Tiszteltetem a házbelieket. Mondja meg odabent, hogy ne várjanak rám az ebéddel s ne is tegyenek félre semmit, mert úgyis kihűlne, amíg visszajövök.

Feleletül a lovász, akinek már fölforrt az epéje, azt dörmögte magában, hogy igazán kedve volna amúgy istenigazában ellátni valakinek a baját, de azért bement anélkül, hogy ezt a szándékát végrehajtotta volna; dühösen csapta be maga után az ajtót, s figyelemre sem méltatta Sam gyöngéd kérelmét, hogy adjon neki emlékül egy fürtöt a hajából.

Sam ülve maradt a nagy kövön, és azon tűnődött, hogy mitévő legyen; meghányta-vetette magában azt a tervet, hogy Bristol környékén öt mérföldön belül bekopogtat minden ajtón és naponként átlag százötven-kétszáz házat intéz el, s ilyen módon próbálja kinyomozni Arabella Allen kisasszonyt, amikor a véletlen egyszerre olyasmit hozott az útjába, amit ki nem tudott volna sütni, ha egy álló esztendeig üldögél is a nagy kövön.

A keskeny utcára, ahol Sam üldögélt, három vagy négy kertajtó nyílt, s mindegyik olyan házba vezetett, amelyek mind külön álltak ugyan, de amelyeket csakis a kertek választottak el egymástól. S minthogy a kertek igen nagyok és igen hosszúak voltak és sűrűn be voltak ültetve fával, a házak nemcsak jó messzire álltak egymástól, de jórészt el is voltak takarva. Sam ott ült, s merőn nézte a halom szemetet, mely egy kapun kívül volt, éppen annak a kapunak a szomszédságában, amelyen keresztül a lovász eltávozott, s alaposan meghányta-vetette elméjében, hogy milyen nehézségekkel jár majd ez a tervezett vállalkozása, amikor a kapu egyszerre csak kinyílt, s egy nőcseléd lépett ki az utcára, hogy kirázzon két, ágy elé való szőnyeget.

Sam annyira el volt foglalva a maga gondolataival, hogy valószínűleg nem is méltatta volna behatóbb figyelemre a lányt, hanem beérte volna annyival, hogy éppen csak föltekint és megállapítja róla, hogy nagyon formás és csinos a termete, ha lovagias érzelmeit föl nem ébreszti az a körülmény, hogy a kis cselédlánynak nem volt semmi segítsége, a szőnyegek pedig nyilvánvalóan nagyon is nehezek voltak neki egymagának. Sam a maga módján rendkívül lovagias úriember volt s mihelyt észrevette ezt a körülményt, felugrott a nagy kőről és a lány felé indult.

- Édes gyermekem - mondta Sam, miközben nagyon illedelmesen közeledett hozzá -, hiszen megárt a formás kis alakjának, ha egymaga rázza ki ezeket a szőnyegeket. Hadd segítek magának.

A hajadon, aki eddig szemérmesen úgy tett, mintha nem is tudná, hogy férfi van a közelben, erre a szóra megfordult - kétségkívül azért (ő legalábbis később így mondta), hogy vissza­utasítsa a teljesen ismeretlen ember ajánlatát -, amikor a visszautasító szó helyett csak vissza­hőkölt, s egy félig elfojtott sikolyt hallatott. Sam is alighanem ugyanúgy meghökkent, mint a lány, mert a szép termetű nőcseléd arcvonásaiban fölismerte az ő Bálint-napi párját, Nupkins úr csinos szobalányát.

- Teringettét, Mary, édes Mary! - kiáltott fel Sam.

- No, né, Weller úr - szólt Mary -, hogy megijeszti az embert!

Sam erre a szemrehányásra nem élőszóval felelt, sőt azt sem mondhatjuk meg pontosan, hogy milyen feleletet adott. Csak annyit tudunk, hogy rövid szünet után Mary így szólt: “Jézusom, Weller úr, legyen már elég!” - s hogy néhány pillanattal előbb Sam kalapja leesett a fejéről - ebből a két jelből pedig hajlandók vagyunk arra következtetni, hogy egy-két csókot váltottak egymással, ha ugyan nem többet.

- De hát hogy kerül maga ide? - kérdezte Mary, amikor ismét megindult a beszélgetés, amely a föntebbiek alatt szünetelt.

- Hát azért jöttem, hogy magát lássam, galambom, ez csak természetes, nem? - felelte Weller úr, aki ezúttal szerelméért föláldozta az igazmondását.

- És honnan tudta, hogy itt vagyok? - kérdezte Mary. - Ugyan ki mondhatta meg magának, hogy Ipswichben más helyre szegődtem, s hogy az uraságom ide költözött? Ugyan ki mondhatta meg magának, Weller úr?

- Hát persze - mondta Sam, sunyi pillantással -, ez persze fúrja az oldalát. Hogy ki mondhatta meg nekem.

- Nem Muzzle úr volt? - kérdezte Mary.

- Ó, dehogy - felelte Sam, és komolyan csóválta a fejét. - Nem ő volt.

- Akkor csak a szakácsné lehetett - mondta Mary.

- Hát persze, csak ő lehetett.

- No, ilyet még életemben sem hallottam! - kiáltott fel Mary.

- Magam se - felelte Sam. - Hanem, Mary, édes jó Mary - Sam itt már olvadozni kezdett a nagy szerelemtől -, Mary, galambom, más dolgon töröm most a fejemet, nagyon sürgős dolgon. A gazdámnak van egy barátja... Winkle úr, emlékszik-e rá?

- Az a zöld kabátos úr? - kérdezte Mary. - Ó, hogyne emlékeznék rá.

- No hát, az az úr - mondta Sam -, őrületesen szerelmes... meg van egészen keveredve, s azt sem tudja, hol áll a feje.

- Jézusom! - kiáltott fel Mary.

- Igen - folytatta Sam. - De ez nem volna még baj, ha rá tudnánk találni valahogyan arra a fiatal hölgyre... - s azzal Sam, közben-közben minduntalan kitérve Mary bájaira és azokra a kimondhatatlan gyötrelmekre, amelyeket ő utolsó találkozásuk óta átszenvedett, hűségesen beszámolt Winkle úr jelenlegi helyzetéről.

- No hát - mondta Mary -, még ilyet se hallottam!

- Hát persze hogy nem - felelte Sam. - Senki nem hallott még ilyet soha, és nem is fog senki soha ilyet hallani; én meg lótok-futok itt, akárcsak a bolygó zsidó... aki híres sportember volt a maga korában, mint talán már hallotta is, édes Mary, mindig versenyt futott az idővel és sohasem ért rá aludni... lótok-futok szakadatlan, s keresem-kutatom azt az Arabella Allen kisasszonyt.

- Milyen kisasszonyt? - kérdezte Mary álmélkodva.

- Arabella Allen kisasszonyt - felelte Sam.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Mary, s a kertajtóra mutatott, amelyet a mogorva lovász az imént bereteszelt maga mögött. - Hiszen ez az a ház, ott ni, már hat hete ott lakik. Az első szobalány, aki az asszonynak is komornája, az mesélte el nekem az egészet, a mosókonyha kerítésénél egy reggel, amikor még az egész háznép ágyban volt.

- Mi a csuda? Éppen a maguk szomszédjai? - kérdezte Sam.

- Igen, a tőszomszédaink - felelte Mary.

Weller úrra ez az értesítés olyan nagy hatást gyakorolt, hogy kénytelen volt mind a két karjával megfogózkodni a szép hírhozóba, mert különben okvetlenül földre roskadt volna; és ismét többrendbeli szöveg nélküli szerelmi közleményt váltottak egymással, amíg Weller úr annyira össze tudta szedni magát, hogy visszatérhetett a tárgyra.

- Teringettét - szólalt meg végül Sam -, ha ez nem ér fel egy kakasviadallal, hát akkor semmi a világon, mint a főpolgármester mondta, amikor a miniszter ebéd után a főpolgármesterné egészségére emelte poharát! Éppen a maguk szomszédjai! Üzenetet kell vinnem a kisasszonynak s már egész nap azzal bajlódom, hogy adhatnám át neki.

- Ó - mondta Mary -, most nem adhatja át neki, mert csak esténként jár le a kertbe sétálni és akkor is csak nagyon kis időre; a házból meg soha nem megy ki az öreg asszonyság nélkül.

Sam tűnődött egy darabig és végül a következő haditervet eszelte ki: visszajön majd alko­nyatkor - amikor Arabella szokott sétáját végzi -, Mary bebocsátja az ő uraságának a kertjébe, ő azután majd egy nagy körtefa lehajló, sűrű lombozata alatt, amely okvetlenül eltakarja, iparkodik felmászni a kőkerítésre; onnét átadja majd az üzenetet és ha lehetséges, találkozót eszközöl ki Winkle úr számára másnap estére, ugyanabban az órában. Miután mindezt sietve megbeszélték, segíteni kezdett Marynek kirázni a szőnyegeket, amiről közben teljesen megfeledkeztek.

Kis szőnyegeket kirázni éppenséggel nem olyan ártatlan dolog, mint amilyennek látszik, mert ámbár maga a kirázás még nem nagyon veszedelmes, de az összehajtás annál fortélyosabb művelet. Amíg a kirázás tart és a két fél szőnyeghossznyira van egymástól, olyan ártatlan a mulatság, hogy ártatlanabbat ki sem lehetne találni; de amikor az összehajtogatás kezdődik, és a távolság kettejük között egyre jobban fogy, s már csak a fele van meg, aztán csak a negyede, aztán csak a nyolcada, aztán csak a tizenhatoda, és végül csak a harmincketted része, föltéve, hogy elég hosszú a szőnyeg, a dolog veszedelmessé válik. Nem tudjuk pontosan, hogy ők ketten hány szőnyeget hajtogattak össze, de merjük állítani, hogy ahány szőnyeg volt, Sam annyiszor meg is csókolta a takaros kis szobalányt.

Weller úr azután beült a szomszéd kocsmába, s a mértékletesség határain belül eszegetett és iszogatott, amíg alkonyodni nem kezdett; s aztán visszatért a szűk zsákutcába. Miután Mary bebocsátotta a kertbe s miután ugyancsak Mary ismételten a lelkére kötötte, hogy a lábát meg a nyakát valahogyan ki ne törje, Sam felmászott a körtefára, hogy ott várakozzék, amíg Arabella kisasszony meg nem jelenik.

Várt, várt sokáig, de a várva várt esemény csak nem akart bekövetkezni, és Sam már-már kezdte azt hinni, hogy egyáltalában nem is fog bekövetkezni, amikor egyszerre csak könnyű lépteket hallott a kert kavicsán, s nyomban utána megpillantotta Arabellát, aki eltűnődve jött kifelé a kerti úton. Mikor a körtefa közelébe ért, Sam, hogy jelenlétét finoman tudtára adja, különféle szörnyű hangokat hallatott, amelyek talán természetesen hatottak volna egy olyan élemedett ember szájából, aki már zsenge gyermekkora óta szamárhurutban, gégelobban és torokgyíkban szenved.

Arabella kisasszony ijedt pillantást vetett arrafelé, amerről ezek a pokoli hangok jöttek, minthogy azonban félelme egy csöppet sem hagyott alább, amikor az ágak között egy embert pillantott meg, valószínűleg elfutott volna s fellármázta volna a házat; de szerencsére a nagy ijedtségtől mozdulni sem tudott, csak lehanyatlott egy kerti padra, amely valamilyen szeren­csés véletlen folytán a közelben állt.

- No tessék, most meg elájult - monologizált Sam meghökkenve. - Ej, de buta dolog, hogy ezek a kisasszonykák mindig ilyenkor ájulnak el, amikor nem kellene. Ej, no, kisasszony, Allen kisasszony, hallja-e, Arabella, Winkle-né, térjen már magához!

Hogy Winkle nevének a varázsa volt-e, vagy a hűvös esti levegő, vagy valami halvány vissza­emlékezés Weller úr hangjára, ami Arabellát ismét eszméletre térítette - ezt nem tudjuk, de nem is fontos. Tény az, hogy felemelte a fejét, és bágyadt hangon megszólalt:

- Ki az és mit akar?

- Pszt - mondta Sam, s átlendült a kerítés peremére, miközben úgy összehúzta magát, ahogy csak lehetett -, csak én vagyok, kisasszony, csak én.

- Pickwick úr inasa? - kérdezte Arabella komoly arccal.

- Tulajdon személyében - válaszolta Sam. - Winkle úr itt van s azt sem tudja, hová legyen kétségbeesésében, kisasszony.

- Ó! - szólt Arabella, s közelebb lépett a kőfalhoz.

- Bizony! - mondta Sam. - Tegnap este már azt hittük, hogy kényszerzubbonyt kell ráadnunk; egész nap csak őrjöng, és azt mondja, hogy ha holnap estig nem találkozhatik a kisasszonnyal, hát vízbe fojtja magát, vagy valami nagy bolondságot csinál.

- Jaj, nem, nem, az Isten szerelmére, Weller úr! - kiáltott fel Arabella, összekulcsolva a két kezét.

- De igen, ő ezt mondta, kisasszony - felelte Sam. - Márpedig Winkle úr mindig állja a szavát, s én hiszem, hogy meg is teszi, ha mondta. A szemüveges kis doktortól tudott meg mindent magáról.

- A bátyámtól? - kérdezte Arabella.

- Nem tudom, hogy melyik a maga bátyja, kisasszony - felelte Sam. - Nem tudom pontosan, hogy melyik kettejük közül. A piszkosabbik?

- Igen, igen, Weller úr - felelte Arabella. - De folytassa, kérem. Gyorsan, gyorsan.

- No, jól van, kisasszony - mondta Sam. - Szóval mindent megtudott magáról; s a gazdám véleménye szerint Winkle úr, ha hamarosan nem beszélhet magával, annyi golyót röpít az említett doktor fejébe, hogy bizonyosan hátráltatja majd az értelme fejlődését, még ha spirituszba teszik is el utána.

- Jaj, hát hogyan tudnám én megakadályozni ezt a szörnyű vérontást! - kiáltott fel Arabella.

- Mindennek az az oka, hogy a kisasszonyt egy régebbi szerelemmel gyanúsítják - felelte Sam. - Az volna a legokosabb, ha beszélne vele, kisasszonykám.

- De hogyan és hol? - kérdezte Arabella riadtan. - Nem mehetek ki a házból egyedül. A bátyám olyan komisz hozzám és olyan igazságtalan. Tudom, hogy nagyon különösnek fogja találni, amit most mondok, Weller úr, de higgye el, hogy én nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok - s azzal szegény Arabella olyan keserves sírásra fakadt, hogy Samben felébredtek lovagias érzelmei.

- Hát talán furcsa dolog, hogy a kisasszony nekem itt elmondja mindezt - szólt Sam nagy hévvel -, de én csak annyit mondok, hogy kész vagyok mindent elkövetni, sőt, el is fogok követni mindent, hogy a dolgot rendbe hozzuk. És ha az kell hozzá, hogy a doktorok közül kidobjanak egyet az ablakon, hát csak bízza rám, kisasszony, azt is megteszem.

Sam Weller meg akarta mutatni, hogy hajlandó akár mindjárt hozzáfogni a dologhoz, s e célból felgyűrte a kabátja ujjait, azzal sem törődve, hogy e művelet közben könnyen lebukhatik a kőkerítésről.

Bármily hízelgő volt is Samnek ez a jóindulata, Arabella az ajánlatot kereken visszautasította, amit Sam a maga részéről érthetetlennek talált. Arabella kisasszony egy darabig hevesen tiltakozott a Winkle úrral való találkozás ellen, amit Sam olyan szívrehatóan sürgetett; de végül aztán, mikor már attól lehetett tartani, hogy egy harmadik személy közbelépése meg­zavarja a beszélgetésüket, miután ismételten biztosította Weller urat a hálájáról, sietve közölte vele, hogy talán mégsem lehetetlen, hogy másnap egy órával később lejön majd a kertbe.

Sam tökéletesen megértette, hogy mit akar, Arabella pedig legbájosabb mosolyával tüntette ki, aztán kecsesen ellebbent és magára hagyta Weller urat, aki nem győzte csodálni a kisasszony testi és lelki bájait.

Miután Sam minden baj nélkül leereszkedett a falról s arról sem feledkezett meg, hogy néhány pillanatot saját külön ügyeinek szenteljen ezen a portán, amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért a Bokorba, ahol már nagy fejtörést és sok nyugtalanságot okozott hosszú elmara­dásával.

- Megfontoltan kell eljárnunk - mondta Pickwick úr, miután nagy figyelemmel végighallgatta Sam tudósításait. - Nem magunk miatt, hanem a fiatal hölgy miatt. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

- Nekünk? - kérdezte Winkle úr, erősen megnyomva a szót.

Erre a hangra Pickwick úr szemében egy pillanatra kigyúlt a harag, de csakhamar ismét visszanyerte szokott jóságos kifejezését, és így felelt:

- Igenis, uram, nekünk: mert én is elkísérem.

- Ön? - kérdezte Winkle úr.

- Igen, én - felelte Pickwick úr szelíden. - Mikor a kisasszony találkozást ígért önnek, egy talán természetes, de mindenesetre megfontolatlan lépésre szánta el magát. Ha én, mint közös barátjuk, szintén jelen vagyok, aki elég idős ahhoz, hogy mindkettejük apja lehetne, a rossznyelvek nem szólhatják meg Arabellát.

S ahogy ezt mondta, Pickwick úr szemében becsületes öröm csillogott, hogy ilyen bölcs és ilyen előrelátó. Winkle urat mélyen meghatotta, hogy öreg barátja ilyen gyöngéd tapintattal van bájos kis pártfogoltja iránt, s a hódolattal határos meleg tekintettel ragadta meg Pickwick úr kezét.

- Velem kell jönnie - mondta Winkle úr.

- Igen, magával megyek majd - felelte Pickwick úr. - Sam, holnap este készítse ki a felöltőmet és a kendőmet s rendeljen kocsit valamivel korábbra, mint okvetlenül szükséges, úgy, hogy idejében ott lehessünk.

Weller úr megbillentette a kalapját annak jeléül, hogy megértette a parancsot, aztán visszavonult, hogy megtegye a szükséges előkészületeket a nagy kirándulásra.

A kocsi a meghatározott órában pontosan megjelent, s Weller úr, miután Pickwick urat és Winkle urat besegítette a kocsiba, helyet foglalt a bakon a kocsis mellett. Megbeszélésük értelmében a légyott helyétől egy negyed mérföldnyire leszálltak a kocsiról, s miután meg­hagyták a kocsisnak, hogy várjon rájuk, a hátralevő utat gyalogszerrel tették meg.

Nagy vállalkozásuknak ezekben a kezdeti pillanataiban történt, hogy Pickwick úr mosolyogva és az elégedettség egyéb különböző kifejezései között, felöltője zsebéből egy tolvajlámpát húzott elő, amellyel külön erre az alkalomra szerelte fel magát, s melynek technikai tökéle­tességét és szépségét útközben megmagyarázta Winkle úrnak, nem csekély csodálkozására annak a pár járókelőnek, akivel találkoztak.

- A legutóbbi kerti kirándulásomon, akkor éjszaka, nagy hasznát vettem volna egy ilyesféle portékának; igaz-e, Sam? - kérdezte Pickwick úr, és kedélyesen fordult hátra inasához, aki mögötte cammogott.

- Ügyes kis holmi, ha tud vele bánni az ember - felelte Weller úr. - De aki azt akarja, hogy ne lássák, az sokkal okosabban teszi, azt hiszem, ha eloltja a gyertyát.

Sam megjegyzése láthatólag meghökkentette kissé Pickwick urat, mert a lámpáját ismét zsebre dugta, és csak szótlanul haladtak tovább.

- Itt vagyunk már, uram - szólalt meg Sam. - Erre, majd én mutatom az utat. Ez az ösvény, uram.

Végigmentek az ösvényen, amely elég sötét volt. Botorkálásuk közben Pickwick úr néhány­szor előhúzta tolvajlámpáját, mely egy másfél arasz átmérőjű ragyogó fénynyalábot vetett elébük az útra. Nagyon kedves és szép látvány volt, de mintha a környező homályra még nagyobb sötétséget borított volna.

Végre aztán odaértek a nagy kőhöz. Sam azt ajánlotta a gazdájának és Winkle úrnak, hogy üljenek le, amíg ő szétnéz egy kicsit és megbizonyosodik arról, hogy Mary várja-e őket.

Eltelt öt perc, eltelt tíz perc, s aztán Sam visszatért azzal a hírrel, hogy a kapu nyitva áll és minden csöndes. Pickwick úr és Winkle úr óvatos léptekkel követte Samet, s nemsokára a kertben találták magukat. Itt mindhárman egy jó darabig csak pisszegtek, csitítgatták egymást, de miután ez is megvolt, úgy látszik, hogy egyikük sem lehetett valami nagyon tisztában azzal, hogy mitévők legyenek.

- Allen kisasszony már kint van a kertben, Mary? - kérdezte Winkle úr nagyon izgatottan.

- Nem tudom, kérem - felelte a csinos kis szobalány. - Az lesz talán a legokosabb, ha önt Weller úr felsegíti a fára, és Pickwick úr talán lesz olyan szíves vigyázni, hogy meg ne lephessen bennünket senki az udvar felől, én pedig a kert másik végében állok majd őrt. Jézus Mária, Szent József, hát ez mi?

- Ez az átkozott lámpás még veszedelembe dönt mindnyájunkat - kiáltott fel Sam bosszúsan. - Vigyázzon, uram, mit csinál, kérem: hiszen egyenesen rávilágít a hátulsó szoba ablakára.

- Tyűha! - mondta Pickwick úr, és gyorsan elfordult. - Ezt igazán nem akartam.

- Most meg a szomszéd házra világít, uram! - figyelmeztette Sam.

- A kutyafáját neki! - kiáltotta Pickwick úr, és újra fordult egyet.

- Most meg az istállót világítja ki, s még azt hiszik majd, hogy kigyulladt. Oltsa el, uram, sötétítse el, vagy nem tudja?

- Hát én még ilyen különleges lámpást soha életemben nem láttam! - kiáltott fel Pickwick úr, akit nagyon megriasztott ez a sok érdekes hatás, amit lámpájával akaratlanul is elért. - Ilyen erős fényszórót még soha életemben nem láttam.

- Még túl erős is lesz nekünk, uram, ha ennyire világit vele - felelte Sam, mikor Pickwick úrnak többrendbeli hiábavaló kísérlet után végre sikerült elsötétítenie a lámpást. - Hallom a kisasszony lépteit. No, Winkle úr, most gyorsan föl a fára.

- Megálljunk! - szólt Pickwick úr. - Előbb én beszélek vele. Segítsen fel, Sam.

- Csak nyugodtan, uram - mondta Sam, és a hátából lépcsőt csinált. - Lépjen előbb erre a virágcserépre, uram. No, most gyorsan föl.

- De félek, hogy megütöm magát, Sam - mondta Pickwick úr.

- Sose törődjön énvelem, uram - felelte Sam. - Fogja meg a kezét, Winkle úr. Bátran, uram, bátran! No, most vagy soha!

Ezalatt Pickwick úrnak korát, valamint súlyát meghazudtoló, szinte természetellenesnek mondható hatalmas erőfeszítéssel sikerült Sam hátára felkapaszkodnia. Sam aztán lassan fölegyenesedett, Pickwick úr megfogózott a kőkerítés párkányában, mialatt Winkle úr szorosan átkarolta a két lábát s ezáltal sikerült elérniük, hogy Pickwick úr szemüvege éppen a kőkerítés széle fölé került.

- Kedves kisasszony - szólt Pickwick úr, ahogy átnézett a szomszéd kertbe és a kerítés túlsó oldalán megpillantotta Arabellát. - Ne ijedjen meg, drágám, csak én vagyok.

- Ó, kérem, Pickwick úr, menjen el - felelte Arabella. - Mondja meg a többieknek is, hogy menjenek el. Úgy félek. Édes, drága Pickwick úr, könyörgök, ne maradjon itt tovább. Le fog esni és agyonüti magát, tudom biztosan, hogy ez lesz a vége.

- Sose aggódjék, édes gyermekem - felelte Pickwick úr csitító hangon. - Biztosíthatom, hogy a legcsekélyebb oka sincs félni. Sam, ne mozogjon - tette hozzá Pickwick úr hátrapillantva.

- Jól van, uram - felelte Sam Weller. - Csak arra az egyre kérem, hogy fogja minél rövidebbre, uram. Most érzem csak, hogy van egy kis súlya.

- Csak még egy pillanat, Sam - felelte Pickwick úr. - Csupán azt akarom mondani magának, kedves Allen kisasszony, hogy az én fiatal barátom az én engedelmemmel nem találkozhatott volna önnel így titokban, ha az ön helyzete nem kényszerítette volna erre. És hogy önt egy csöppet se bánthassa az, hogy ez a dolog talán illetlen, szolgáljon megnyugtatásául az a tudat, hogy én is jelen vagyok. Csak ezt akartam mondani, drágám.

- Igazán nagyon hálás vagyok, hogy ilyen kedves és ilyen jó hozzám, Pickwick úr - felelte Arabella, zsebkendőjével törülgetve szemét. Valószínűleg még többet is mondott volna, ha Pickwick úr feje hirtelen el nem tűnik; ugyanis az egyik lába elmozdult Sam vállán és ez a kis ballépés Pickwick urat nyomban leszállította a földre. De rögtön talpra állt megint, figyel­meztette Winkle urat, hogy siessen és szabja rövidre a beszélgetését, aztán fiatalos elszánt­sággal és tűzzel törtetett ki az ösvényre, hogy őrt álljon. Winkle úr, akit a kedvező alkalom föllelkesített, egy pillanat alatt a falon termett, s csak annyi időt engedett magának, amíg megmondta Samnek, hogy legyen gondja a gazdájára.

- Csak bízza rám, uram - felélte Sam. - Lesz rá gondom.

- Hol van? Mit csinál, Sam? - kérdezte Winkle úr.

- Az Isten tartsa meg - mondta Sam, és kinézett a kertajtón. - Őrt áll odakint az utcán, a tolvajlámpájával, mint valami faszent. Ilyen jólelkű embert még soha életemben nem láttam. Vigyen el az ördög, ha a szíve nem legalább huszonöt esztendővel később jött a világra, mint őmaga.

Winkle úr nem hallgatta végig a barátja dicséretét. Gyorsan leugrott a kőfalról, odavetette magát Arabella lábai elé, és olyan ékesszólással kezdte ecsetelni igaz szerelmét, hogy még Pickwick úrnak is becsületére vált volna.

Mialatt kint a szabadban ezek a dolgok történtek, egy tudományos hírben álló idősebb úriember, aki két-három házzal odább lakott, éppen a könyvei között ült bent a szobájában és valami bölcsészeti értekezésen dolgozott; olykor-olykor egy mellette álló tekintélyes palack­ból vörös bort töltött magának és megöntözte vele a torkát. Az alkotás hevében a tudós úr hol a szőnyegre tekintett, hol a szoba mennyezetére, hol pedig a falra; s ha sem a szőnyeg, sem a mennyezet, sem a fal nem adta meg neki a kellő ihletet, hát kinézett az ablakon.

Amikor az esze éppen így szünetelt s a tudós úriember szórakozottan bámult ki a sűrű sötétségbe, egyszerre csak nagy meglepetéssel vette észre, hogy nem nagyon magasan, vakító fény villan át a levegőn s pár pillanat múlva kilobban. Aztán kisvártatva megismétlődött a jelenség, de nemcsak egyszer vagy kétszer, hanem többször is; a tudós úr végül letette a tollat és elkezdett elmélkedni, hogy vajon miféle természeti okoknak tulajdonítsa ezt a különös jelenséget.

Meteorok nem lehettek, nagyon is alacsonyan jártak; szentjánosbogárkák sem lehettek, mert sokkal magasabban jártak. Nem volt lidércfény, nem volt tűzijáték. Vajon mi lehet? Valami rendkívüli, csodálatos természeti tünemény, olyan, amit őelőtte még egy filozófus sem látott, olyan jelenség, melyet ő van hivatva fölfedezni, mely az ő nevét fogja halhatatlanná tenni, ha följegyzi az utókor számára. Eltelve ettől a gondolattól, a tudós úr ismét tollat ragadott és erről a páratlan tüneményről mindenféle pontos adatokat kezdett papírra vetni; a napot, órát, percet, másodpercet, amikor láthatók voltak, szóval mindent, ami alkalmas anyagot szolgáltathatott egy fáradhatatlan kutatásról és mély tudományosságról tanúskodó értekezéshez, amivel majd bámulatba ejti a civilizált világ bármely táján föllelhető összes tudós meteorológusokat.

Aztán hátravetette magát karosszékében és egészen elkábult jövendő nagyságának tudatától. A rejtélyes fény ismét megvillant, s méghozzá ragyogóbban, mint eddig; mintha fel-alá táncolt volna az utcán, mintha az utca egyik oldaláról átment volna a másikra, s olyan szeszélyes pályákat futott be, mint valami üstökös.

A tudós úriember agglegény volt. Nem volt felesége, akit behívhatott és bámulatba ejthetett volna, csöngetett hát az inasának.

- Pruffle - szólt -, ma éjjel valami rendkívüli dolgot tapasztaltam a levegőben. Látja, azt ott - tette hozzá a jeles természettudós, és kimutatott az ablakon, mikor a fény ismét feltűnt odakint.

- Igenis, uram, látom.

- És mi a véleménye róla, Pruffle?

- Hogy mi a véleményem róla, uram?

- No, igen. Maga ezen a vidéken nőtt fel. Mit gondol, honnét ered ez a fény? - A tudós úriember már előre mosolygott azon, hogy Pruffle sehogyan sem tudja majd okát adni a dolognak. Pruffle gondolkodóba esett.

- Én amondó volnék, hogy tolvajok, kérem - felelte végül Pruffle.

- Ej, maga tökfilkó, elmehet - förmedt rá a kiváló természettudós.

- Parancsára, uram - mondta Pruffle. S azzal eltávozott.

A tudós úriember azonban nem bírt belenyugodni abba a gondolatba, hogy ez a szellemes értekezése, amelynek terve már megfogant az agyában, veszendőbe menjen a világ számára, ami pedig elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a leleményes Pruffle föltevését már csírájában meg nem fojtja. Fejébe nyomta hát a kalapját és lesietett a kertbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem nyugszik, amíg alaposan végére nem jár a dolognak.

A helyzet úgy állt, hogy mielőtt a jeles természettudós elindult volna felfedező útjára, Pickwick úr lóhalálában végigrohant a kis gyalogúton, azzal a vaklármával, hogy valaki jön az utca felől; közben időnként ki-kinyitotta a tolvajlámpa elsötétítő tolókáját, hogy az árokba ne forduljon. A vészjel hallatára Winkle úr nyomban visszamászott a kerítésen át, Arabella beszaladt a házba; a kertajtót bezárták, s a három kalandvágyó hősünk a tőlük telhető gyorsa­sággal sietett végig a kis ösvényen, amikor egyszerre csak rájuk ijesztett a tudós úriember, aki éppen abban a pillanatban nyitotta ki a kertje ajtaját.

- Állj! - súgta Sam, aki természetesen a kis csoport élén haladt. - Világítson csak egy pillanatra, uram.

Pickwick úr szót fogadott és Sam, látván, hogy valaki szinte az orra előtt óvatosan kidugja a fejét egy kapun, ökölbe szorított kezével szelíden fejbe kólintotta az idegent úgy, hogy a tudós úr koponyája tompa koppanással ütődött neki a kertkapunak. Miután ezt villámgyorsan és nagy szakértelemmel véghezvitte, hátára kapta Pickwick urat és egyenesen Winkle úr után iramodott, olyan nagy sebességgel, hogy az igazán meglepő volt, ha meggondoljuk, hogy mekkora súlyt cipelt a hátán.

- Kiszuszogta-e már magát, uram? - kérdezte Sam, amikor a gyalogút végére értek. - Magához tért-e már, uram?

- Teljesen, most már teljesen - felelte Pickwick úr.

- Akkor hát gyerünk, uram - mondta Sam, és letette gazdáját a földre. - Majd közrefogjuk, uram. Már alig egy fél mérföldet kell csak szaladnunk. Képzelje azt, uram, hogy verseny­futásban vesz részt és egy serleg lesz a díj. No hát, rajta.

Erre a biztatásra Pickwick úr szaporán kezdte szedni a lábát, s bízvást állíthatjuk, hogy soha fekete bokavédő még nem száguldott szebb stílusban, mint Pickwick úr fekete bokavédője e nevezetes alkalommal.

A kocsi várt rájuk, a lovak ki voltak pihenve, az út jó volt és a kocsis is vidám kedvében volt. A társaság ép bőrrel érkezett meg a Bokor fogadóba, s olyan gyorsan, hogy Pickwick úrnak jóformán még ideje sem volt lélegzethez jutni.

- Kerüljön beljebb, uram, de mindjárt - mondta Sam, ahogy a gazdáját kisegítette a kocsiból. - Ilyen testgyakorlat után egy pillanatig sem ácsoroghat kint az utcán. Bocsánatot kérek, uram - folytatta Sam, megbillentve a kalapját, amikor Winkle úr kiszállt. - Bocsánatot kérek, uram, de ugyebár semmiféle régi szerelem nem áll az útjában, ugye?

Winkle úr megrázta derék barátjának a kezét és a fülébe súgta:

- Minden rendben van, Sam; minden nagyon rendben van.

Mire Weller úr háromszor a saját orrára koppintott, annak jeléül, hogy érti a dolgot, aztán mosolygott, ráhunyorított Winkle úrra és örömtől sugárzó arccal megindult fölfelé a lépcsőn.

Ami pedig a jeles természettudóst illeti, ő egy mesteri kis értekezésben fejtette ki, hogy ezek a csodálatos fényjelenségek a villamosság hatásai és megcáfolhatatlanul be is bizonyította, amennyiben részletesen előadta, hogy amikor kidugta fejét a kapun, a villámló fény hogyan vibrált a szeme előtt, és hogyan érte őt az az ütés, amelytől egy teljes negyedóra hosszat nem tudott magához térni; a nagyszerű tanulmány szerfölött megörvendeztette az összes tudós társaságokat és a szerzőjét attól fogva mindig a természettudomány világító szövétnekének tartották.