NEGYVENKETTEDIK FEJEZET amely az előbbi fejezethez hasonlóan igazolja azt a régi közmondást,
hogy balsorsában furcsa lakótársakkal ismerkedik meg az ember.
Egyúttal egy rendkívüli és meglepő kijelentést is tartalmaz,
melyet Pickwick úr tett Weller úrnak
Amikor Pickwick úr másnap reggel kinyitotta a szemét, Samuel Weller úrra esett az első pillantása, aki egy kis fekete bőröndön üldögélt, s szemmel láthatólag egészen elmerült a jókedvű Smangle úr daliás termetének vizsgálatába, miközben Smangle úr maga már félig felöltözve ült az ágya szélén és kétségbeejtően hiábavaló kísérleteket tett, hogy szúrós tekintetével kihozza a sodrából Samuel Weller urat. Kétségbeejtően hiábavaló volt ez a kísérlete, mert Sam, miután jól szemügyre vette Smangle úr sapkáját, lábát, fejét, arcát, lábszárát és pofaszakállát, láthatólag nagyon meg volt elégedve az eredménnyel, de azért csak nézte őt tovább rendületlenül és Smangle úr érzékenységét csak annyiba vette, mintha akár egy faragott szent állt volna előtte vagy egy szalmával kitömött vásári bábu.
- No, jól megnézett magának? - kérdezte Smangle úr, a szemöldökét ráncolgatva. - Megismerne már ezután?
- Meg én, uram, akármerre látnám - felelte Sam jókedvűen.
- Ne szemtelenkedjék egy úriemberrel, kérem - mondta Smangle úr.
- Azt már nem tenném - felelte Sam -, a világ minden kincséért sem. Csak szóljon majd nekem, kérem, amikor az úriember felébred és olyan udvarias leszek hozzá, hogy még!
Minthogy ebben a megjegyzésben némi halvány célzás lappangott, hogy Smangle úr talán nem úriember, forrni kezdett benne a méreg.
- Mivins! - kiáltott fel Smangle úr indulatosan.
- Mi a baj? - felelte Mivins úr a fekhelyéről.
- Ki az ördög ez itt?
- Mit tudom én - mondta Mivins úr, álmosan kidugva fejét a takaró alól. - Inkább én kérdezhetném ezt magától. Van itt valami dolga neki?
- Nincs - felelte Smangle úr.
- Hát akkor lökje le a lépcsőn és mondja meg neki, hogy ne merjen újra feljönni, mert összetöröm a csontját - tette hozzá Mivins úr; s ezzel a jó tanáccsal a derék ember befordult a falnak és megint elaludt.
Minthogy a beszélgetés ilyenképpen már-már átcsapott a személyeskedésbe, Pickwick úr elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen.
- Sam - szólt Pickwick úr.
- Tessék parancsolni - felelte Weller úr.
- Történt valami tegnap este óta?
- Semmi különös, uram - felelte Sam, egy pillantást vetve Smangle úr pofaszakállára. - Csak, úgy látszik, hogy az elzárt és fülledt levegőn némely mérges dudva bujábban tenyészik, de máskülönben minden rendben van.
- Fel akarok kelni - mondta Pickwick úr. - Adjon tiszta fehérneműt.
Bármily ellenséges szándékai voltak is Smangle úrnak, a felfogása egyszerre megváltozott, ahogy meglátta a kinyitott bőröndöt, melynek tartalma rögtön nagyon kedvező véleményt ébresztett benne nemcsak Pickwick úr, hanem Sam iránt is; minélfogva hamarosan megragadta az alkalmat, és jó hangosan, hogy Sam is meghallhassa, kijelentette, hogy Sam igazi és vérbeli eredeti fickó, tehát éppen olyan ember, amilyet ő szeret. Ami pedig Pickwick urat illeti, rokonszenve egyszerűen nem ismert határt.
- Nem lehetnék talán szolgálatára valamiben, édes uram? - kérdezte Smangle úr.
- Igazán nem tudnám, hogy miben, de azért nagyon köszönöm - felelte Pickwick úr.
- Nincs mosatni való fehérneműje? Ismerek egy kitűnő mosónőt a szomszédban, aki hetenként kétszer jön hozzám és... kutyafáját! Milyen szerencsés véletlen!... Éppen ma van a napja. Ne rakjak néhány apró holmit a magamé közé? Igazán nem okoz semmi fáradságot. Vigye el az ördög, hát már igazán úgy illik, hogy az egyik úriember segítsen a másik úriemberen, még egy kis kényelmetlenség árán is, ha egyforma helyzetbe kerültek, no, nem igaz?
Smangle úr közben iparkodott minél közelebb férkőzni az útibőröndhöz s az arcáról csak úgy sugárzott a legforróbb és legönzetlenebb jóakarat.
- Nincs valami kiporolni való ruhája a szolga számára, édes barátom, nincs? - folytatta Smangle úr.
- Nincs egy szál se, tisztelt uram - felelte Sam a gazdája helyett. - Talán mindkét félre nézve kellemesebb volna, ha közülünk végezné el valaki s nem háborgatnánk mást is emiatt, ahogy az egyszeri tanító mondta, mikor az ifiúr tiltakozott az ellen, hogy a pedellus motozza meg őt.
- Tehát nincs semmije, amit a kis bőröndömben elküldhetnék a mosónémhoz, az én holmimmal együtt? - kérdezte Smangle úr, újra Pickwick úrhoz fordulva, noha már kissé csalódott arccal.
- Semmi a világon - szólalt meg újra Sam. - Attól félek, hogy a kis bőröndje már úgyis nagyon tele van a saját holmijával.
Sam közben sokatmondó pillantást vetett Smangle úr öltözetének ama darabjaira, amelyekből meg lehet ítélni egy mosónőnek a fehérnemű keményítésében és vasalásában való jártasságát, úgyhogy Smangle úr inkább sarkon fordult és legalábbis pillanatnyilag felhagyott minden tervével Pickwick úr tárcájára és ruhatárára vonatkozólag. Bosszúsan ment le a labdázótérre, elszívott egyet-kettőt a tegnap este beszerzett szivarok közül, ami könnyű és egészséges reggeli volt.
Mivins úr, aki nem volt dohányos és akinek a számlája a szatócsboltban már a fekete tábla aljáig ért, ágyban maradt, mivelhogy a szatócs nem volt hajlandó új sort kezdeni, amíg nem fizet, hogy álmában megreggelizzék, miként ő maga mondta.
Pickwick úr megreggelizett az étterem melletti kis benyílóban, amelyet hangzatos szóval kávéháznak neveztek, s ahol a vendégek csekély ráfizetés fejében abban a kimondhatatlan nagy szerencsében részesültek, hogy minden szót meghallhattak, amit az étteremben beszéltek; s miután Weller urat néhány szükséges megbízással elküldte, lement a kapus fülkéjébe, hogy Roker úrral megbeszélje leendő szállásának a kérdését.
- Szállás? - felelte Roker úr, s egy nagy könyvben kezdett lapozgatni. - Az van bőven, Pickwick úr. Itt a lakócédulája; harmadik emelet, huszonhetes szám.
- Ó - mondta Pickwick úr. - Micsodám? Hogy is mondta?
- A lakócédulája - felelte Roker úr. - Érti, ugye?
- Nem egészen - felelte Pickwick úr mosolyogva.
- Pedig világos, mint a nap - mondta Roker úr. - Az ön lakócédulája a harmadik emeletre szól, huszonhét számba, s akik ebben a szobában vannak, azok lesznek a lakótársai.
- És sokan vannak? - kérdezte Pickwick úr bizonytalan hangon.
- Hárman - felelte Roker úr.
Pickwick úr köhécselt.
- Az egyik egy lelkész - mondta Roker úr, miközben kitöltött egy kis cédulát. - A másik mészáros.
- Hogyan? - kérdezte Pickwick úr.
- Mészáros - ismételte Roker úr, tolla hegyét az asztalhoz ütögetve, hogy jobban fogjon. - Pedig micsoda mulatós ember volt, a kutyafáját! Emlékszik Tom Martinra, Neddy? - szólt oda egy emberhez, aki szintén ott ült a kapusfülkében s pillanatnyilag éppen egy sokágú zsebkéssel vakargatta cipőjéről a sarat.
- Meghiszem azt - felelte Neddy.
- Uram Istenem! - mondta Roker úr, s közben lassan csóválgatta a fejét és szórakozottan bámult ki a rácsos ablakon, mintha kora gyermekségének egy idillikus jelenetét akarta volna emlékezetében felidézni. - Úgy rémlik, mintha csak tegnap történt volna, hogy odalent a Fox-under-the-Hillen, a hajógyár mellett, földhöz vágta a szenesembert. Még most is látom őt, amint két rendőrlegény közt jön fölfelé a Stranden; a verekedés kissé kijózanította, a jobb szemén ecetes borogatás volt, nyomában pedig ez a mi kedves fogdmegünk, aki aztán hűvösre tette a kisöreget. Furcsa dolog, hogy eljár az idő, igaz-e, Neddy?
Az az úriember, akihez ezeket az elmefuttatásokat intézték, úgy látszik, csöndes és mélázó természetű férfiú volt s beérte azzal, hogy csak megismételte Roker úr megjegyzéseit. Roker úr pedig lassan lerázta magáról a búskomor és költői gondolatokat, amelyek megszállották, s leereszkedett az élet hétköznapi dolgaihoz és újra tollat fogott.
- Tudja azt is, hogy kicsoda a harmadik úr? - kérdezte Pickwick úr, akit nem nagyon elégített ki leendő lakótársainak személyleírása.
- Neddy! - fordult Roker úr a társához. - Mi is az a Simpson?
- Miféle Simpson? - kérdezte Neddy.
- Hát az a huszonhetes számú a harmadik emeleten, akinek ez az úr a lakótársa lesz.
- Hja, az? - felelte Neddy. - Az voltaképpen semmi. Előbb lócsiszár volt, most csak afféle lókötő.
- Mindjárt gondoltam - mondta Roker úr, s becsapta a könyvet és Pickwick úr markába nyomta a kis papírszeletet. - Itt a cédulája, kérem.
Pickwick úr nagyot nézett, hogy ilyen kurtán-furcsán elintézik őt, de aztán visszasétált a börtönbe, s útközben egyre azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. De úgy gondolta, hogy mielőtt bármiféle további lépésre is határozná el magát, mindenesetre tanácsos lesz megismerkedni és érintkezésbe lépni azzal a három úriemberrel, akikkel egy szobába szállásolták; fölsietett hát egyenesen a harmadik emeletre.
Miután egy darabig a folyosón botorkált s a gyér világítás mellett próbálta a különböző ajtókon a szobaszámokat kibetűzni, végül megszólított egy fiút, aki éppen szokásos reggeli munkáját végezte, ugyanis összeszedte a bádogkancsókat.
- Merre van a huszonhetes szám, édes fiam? - kérdezte Pickwick úr.
- Öt ajtóval odább - felelte a fiú. - Kívül az ajtóra egy akasztott ember képe van fölrajzolva krétával, amint a pipáját szívja.
Pickwick úr az útbaigazítás alapján lassan továbbsétált a folyosón, míg végre megpillantotta a föntebb leírt úr képmását, s mutatóujjának bütykével, előbb egészen halkan, azután hangosabban kopogni kezdett rajta. Miután ezt az eljárást többször egymás után sikertelenül megismételte, végül megpróbálta lenyomni a kilincset és bekandikált a szobába.
Csak egy ember volt odabent s az is úgy kihajolt az ablakon, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát és nagy kitartással fáradozott, hogy ráköpjön egy barátjának a kalapjára, aki lent ácsorgott az udvaron. Minthogy sem beszéd, sem köhögés, sem trüsszentés, sem kopogás, sem az észrevétetésnek egyéb közönséges módjai ennek az embernek a figyelmét az ablaktól el nem vonták, Pickwick úr némi habozás után az ablakhoz lépett és gyöngéden meghúzogatta a kabátja szélét. Az alak erre nagy hirtelen behúzta a fejét és a két vállát, végigmérte Pickwick urat tetőtől talpig, aztán mogorva hangon megkérdezte tőle, hogy mi az ördögöt akar.
- Ha nem tévedek - mondta Pickwick úr, a szálláscéduláját nézegetve -, ez a harmadik emeleti huszonhetes számú szoba.
- Hát aztán? - felelte a másik.
- Feljöttem, mert ezt a cédulát adták ide nekem - mondta Pickwick úr.
- Mutassa.
Pickwick úr megmutatta.
- Ez a Roker is berakhatta volna magát máshová - szólt Simpson úr (mert a lócsiszár volt), meglehetősen kínos szünet után.
Pickwick úrnak is ez volt a véleménye; de az adott körülmények között mindenesetre okosabb politikának tartotta, hogy ne szóljon egy szót sem.
Simpson úr néhány pillanatig eltűnődött, azután kidugta fejét az ablakon, egy hatalmasat füttyentett és lekiáltott egy szót, amelyet többször is megismételt. Pickwick úr nem tudta kitalálni, hogy mi volt az a szó, de úgy látszik, Martin úr csúfneve lehetett, mert odalent az udvaron több hang rögtön “mészáros”-t kezdett kiabálni, utánozva azt az éneklő hanglejtést, amellyel a társadalomnak ezek a hasznos tagjai a konyhaajtó elé való érkezésüket szokták tudtul adni.
Pickwick úr föltevését az események azonnal igazolták, mert néhány másodperc múlva szinte lélekszakadva rontott be a szobába egy korához képest túlságosan kövér ember, kék mészáros-ujjasban s kerek sarkú, lehajtott szárú csizmában, mögötte pedig egy másik, kopott, fekete kabátban és fókabőr sapkában. Az utóbbinak, aki a lépcsőn feljövet néhány gomb és néhány gombot helyettesítő tű segítségével egészen az álláig beburkolózott a kabátjába, durva vörös arca volt s úgy festett, mint egy részeges segédlelkész, aminthogy az is volt.
Miután ez a két úr is megtekintette Pickwick úr szálláscéduláját, az egyik abbeli véleményét fejezte ki, hogy “piszokság”, a másik pedig annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy “rossz vicc”. Miután ilyen szellemesen közölték felfogásukat, kényszeredett szótlansággal nézték Pickwick urat és egymást.
- Igazán bosszantó, s éppen most, amikor ilyen kényelmesen berendezkedtünk itt - mondta a lelkész, három piszkos matracra tekintve, amelyek külön-külön pokrócba göngyölítve álltak napközben a szoba egyik sarkában egy rakáson, az öltözőasztalt helyettesítve, egy kék virágokkal díszített közönséges, sárga, cserép mosdótállal, vizeskannával és szappantartóval. - Igazán nagyon bosszantó.
Martin úr még erősebb kifejezésekkel közölte ugyanezt a véleményét, Simpson úr pedig, miután egy rakás súlyos jelzővel illette a világot, főnév nélkül, felgyűrte a kabátja ujját és tisztítani kezdte a zöldséget ebédre.
Ezalatt Pickwick úr szemügyre vette a szobát, amely undorítóan piszkos volt és olyan fülledt, hogy alig lehetett benne megmaradni. Nyoma sem volt ott szőnyegnek, függönynek vagy ablakredőnynek. Még faliszekrény sem volt. Az igaz, ha lett volna is, nemigen volt mit elhelyezni benne. De ha nem is tesznek ki sokat s ha külön-külön apróságok is: kenyérmaradék, sajthéj, szennyes törülköző, ételhulladékok, ruhadarabok, törött fújtatók, csorba tányérok és nyeletlen villák - mégis kissé kellemetlenül festenek, ha rendetlenül hevernek szétszórva egy kis szoba padlóján, amely három dologtalan ember lakó- és hálószobája egyben.
- Talán valahogyan meg tudjuk oldani a dolgot - mondta a mészáros, meglehetősen hosszú szünet után. - Mennyiért hajlandó kiköltözni innét?
- Bocsánat - felelte Pickwick úr. - Bocsánat, de mit tetszett mondani? Nemigen értem.
- Mennyit kér kárpótlásul a kiszállásolásért? - kérdezte a mészáros. - A rendes taksa két shilling és hat penny. Elég három shilling?
- S ráadásul még egy hatos - tette hozzá a lelkész.
- Jó, nem bánom - mondta Martin úr. - Az fejenként úgyis csak két pennyvel több.
- No, mit szól ehhez, mi? Három shilling hat pennyt fizetünk magának hetenként, hogy ne maradjon itt. No, jól van?
- S még egy pint sörrel is megpótoljuk - vágott közbe Simpson úr. - Mit szól hozzá?
- S ezt mindjárt meg is ihatja - mondta a lelkész. - Áll az alku?
- Ne vegyék rossz néven - felelte Pickwick úr -, de igazán olyan járatlan vagyok az itteni szokásokban, hogy még mindig nem értem önöket? Hát másutt is lakhatnék? Én azt hittem, hogy azt nem lehet.
Martin úr ennek hallatára csodálkozva pillantott a barátaira, aztán mind a három úriember a jobb hüvelykujjával a bal válla mögé bökött. Ez a mozdulat, amelyet csak tökéletlenül ad vissza az a homályos kifejezés, hogy “hátrafelé bökni”, ha egy csomó úriember vagy úrihölgy egyszerre csinálja, nagyon élénken és nagyon kedvesen hat; jókedv, könnyedség és játékos csúfondárosság van benne.
- Hogy lakhatna-e másutt! - ismételte Martin úr szánakozó mosollyal.
- No hát, ha én ilyen élhetetlen ember lennék, megenném a kalapomat pántlikástul - mondta a lelkész.
- Magam is - tette hozzá a harmadik úr ünnepélyes hangon.
E rövid bevezetés után a három lakótárs egy szuszra felvilágosította Pickwick urat arról, hogy a pénz a Fleet-börtönben is annyit ér, mint másutt; pénzzel mindent nyomban megszerezhet, amit csak akar, és ha van pénze és nem sajnálja, csak kívánnia kell s egy félóra múlva már meg is kapja a különszobát.
Ezek után a felek, mindnyájuk kölcsönös megelégedésére, elváltak egymástól. Pickwick úr ismét lement a kapus fülkéjébe, a három lakótárs pedig az éttermet kereste föl, hogy elköltse azt az öt shillinget, amit a lelkész csodálatra méltó okossággal és előrelátással e célra Pickwick úrtól kölcsönkért.
- Tudtam én azt előre - mondta Roker úr nevetve, amikor Pickwick úr közölte vele, hogy miért jött vissza. - Hát nem megmondtam, Neddy?
Az univerzális zsebkés filozófus gazdája igenlőleg morgott valamit.
- Mindjárt gondoltam, hogy különszobát fog kérni - mondta Roker úr. - Lássuk csak. Valami bútor is kellene. Tőlem veszi majd bérbe, ugyebár? Így csináljuk ezt mindig.
- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr.
- Az étteremmel egy emeleten van egy pompás szoba, amelyben egy törvényszéki fogoly lakik - mondta Roker úr. - Egy fontba fog kerülni hetenként. Remélem, hogy nem sokallja.
- Ó, dehogy! - felelte Pickwick úr.
- No hát, akkor jöjjön velem, kérem - mondta Roker úr nagyon élénken. - Öt perc alatt nyélbe ütjük a dolgot. De miért is nem mondta mindjárt, hogy nem sajnálja a pénzt.
Amint a kapus előre megmondta, a dolgot hamar nyélbe ütötték. A törvényszéki fogoly már elég hosszú időt töltött ott ahhoz, hogy elveszítse barátait, birtokát, házát és boldogságát és hogy megszerezze a jogot egy különszobához. Minthogy azonban gyakran olyan sanyarú helyzetbe került, hogy betevő falatja sem volt, kapva kapott Pickwick úr ajánlatán, hogy kibérli a szobáját, és heti húsz shilling lakbér fejében örömest beleegyezett, hogy Pickwick úr egymaga és háborítatlanul bírja a szobát, s egyúttal kötelezte magát, hogy ebből az összegből kilakoltatja majd azt az új foglyot, vagy azokat, akiket esetleg beszállásolnának.
Mialatt az alkut megkötötték, Pickwick úr szomorúan és részvéttel nézte a foglyot. Hosszú, szikár, kísérteties alak volt, ócska hálóköntösben, papucsban; beesett arc, nyugtalan, sóvár szemek. Ajka vértelen volt, csontjai kiállók és vékonyak. Szegény ember! A börtön és a nélkülözés húsz év alatt lassan megőrölte.
- De hol fog ön majd azalatt lakni, uram? - kérdezte Pickwick úr, ahogy az első hétre járó pénzt letette a rozoga asztalra.
A fogoly remegő kézzel szedte fel az asztalról a pénzt, s azt felelte, hogy még nem tudja; majd utánajár, hogy hová vitethetné az ágyát.
- Attól félek, uram - mondta Pickwick úr, s gyöngéden és szánakozva fogta meg a karját -, attól félek, hogy valami lármás és zsúfolt helyre kerül. Kérem, tekintse ezt a szobát a magáénak, valahányszor csak szüksége van nyugalomra, vagy ha a barátai meg akarják látogatni.
- A barátaim! - vágott közbe a fogoly hörgő, rekedtes hangon. - Ha holtan feküdnék a legmélyebb tárna fenekén, szűk koporsóba zárva és ott rohadnék a sötét, undok árokban, melynek iszapja ennek a börtönnek az alapzatát mossa, hát akkor se lehetnék jobban elfelejtve vagy elhagyatva, mint most. Halott ember vagyok, uram... halott a társadalom számára, s még csak meg sem siratnak, mint azt, akinek a lelke már megjelent az Örök Bíró előtt. Ha a barátaim meg akarnak látogatni? Istenem, Atyám! Itt a börtönben viruló ifjúból aggastyán lettem, és ha majd holtan fekszem kiterítve, senki sem fog összekulcsolt kézzel így szólani: “Isten megváltotta őt szenvedéseitől!”
A fölindulás, melytől a szerencsétlen ember arca szokatlanul kipirult, mialatt beszélt, ismét lecsillapodott, aztán kapkodva és idegesen összekulcsolta kiaszott kezeit és kicsoszogott a szobából.
- Rájön néha, tetszik tudni - mondta Roker úr mosolyogva. - De nagyon rozoga szekér már. Persze olyanok, mint az elefánt. Néha rájuk jön, aztán megbokrosodnak.
Roker úr, miután ezt ilyen mélységes együttérzéssel leszögezte, olyan gyorsan hozzálátott a rendezkedéshez, hogy pillanatok alatt ott volt a szobában hat szék, egy asztal, szőnyeg, egy dívány, egy teáskanna és egyéb apróbb ingóságok, amelyekért Pickwick úrnak nagyon méltányosan mindössze heti huszonhét shilling és hat penny bért kellett fizetnie.
- Szolgálhatok még valamivel, uram? - kérdezte Roker úr, s nagy megelégedéssel nézett szét a szobában és vígan csörgette markában az első heti bért.
- Igen - mondta Pickwick úr, aki elég sokáig tűnődött magában valamin. - Igen. Van-e itt valaki, akit küldözgetni lehetne ezért-azért?
- Úgy érti, hogy olyan, akit ki lehetne küldeni a városba? - kérdezte Roker úr.
- Igen, úgy értem, hogy a városba. Ne fogoly legyen.
- Hogyne volna - felelte Roker úr. - Van itt egy szerencsétlen alak, akinek van egy barátja a szegénynegyedben, és ez szívesen vállalkozik ilyesmire. Már két hónapja őt küldözgetik mindig mindenfelé. Idehívassam?
- Legyen olyan szíves - mondta Pickwick úr. - Vagy várjon csak. Szegénynegyedet mondott? Szeretném megnézni. Majd inkább magam megyek oda.
Az adósok börtönének szegénynegyede, miként már a neve is elárulja, a legszegényebb és legnyomorultabb adósok tanyája. Aki a szegénynegyedbe szállásoltatja magát, nem fizet a lakásért semmit. A belépési és távozási illeték is jóval csekélyebb, és joguk van valami kevés élelmezéshez is; ezt azokból a kisebb összegekből fedezik, amiket néha-néha jólelkű emberbarátok erre a célra hagyományoznak. Olvasóink közül sokan emlékezni fognak, hogy még egy-két évvel ezelőtt is a Fleet-börtön falába egy vaskalitkaféle volt beillesztve, melyben egy kiéhezett arcú ember állt, aki időnként egy perselyt rázogatott és panaszos hangon kiáltozta: “Könyörüljetek a szegény adós foglyokon! Könyörüljetek a szegény adós foglyokon!” A persely tartalmát aztán a szegény adós foglyok között osztották ki; s a szegénynegyed lakói egymást váltogatták ebben a megszégyenítő szolgálatban.
Jóllehet ez a szokás már megszűnt, s a kalitkát befalazták, a szerencsétlenek nyomorúságos és reménytelen helyzete nem változott. Nem tűrjük többé, hogy a börtön kapuiban forduljanak az arrajárók jószívűségéhez és irgalmához. De a törvénykönyvünk lapjain még mindig megvan az a törvény - a jövendő korok ámulatára -, az az igazságos és bölcs törvény, amelynél fogva a legmegátalkodottabb gonosztevőt is etetik és ruházzák, a tönkrement adósnak pedig élelem és ruházat híján kell elpusztulnia. És ez, fájdalom, nem mesebeszéd. Nincs olyan hét, hogy az adósok börtönében, itt is, ott is, lassú éhhalállal ne pusztulna el egy csomó ezek közül a szerencsétlenek közül, ha fogolytársaik nem támogatnák őket.
Ilyen elmélkedések között ment fel Pickwick úr a keskeny lépcsőn, amelynek alján Roker úr magára hagyta, s lassan-lassan egyre nagyobb indulatba jött; ezek a gondolatok végül annyira kihozták a sodrából, hogy valósággal berontott abba a szobába, ahová utasították, mielőtt még fogalma lett volna róla, hogy hol is van tulajdonképpen, vagy hogy miért is megy be oda.
Csak egyszer kellett körülnéznie a szobában, hogy rögtön magához térjen, de alighogy rápillantott a kandalló mellett gubbasztó alakra, kiejtette kalapját a kezéből s meglepetésében szinte gyökeret vert a lába. Igen: elrongyolódva, kabát nélkül, teljesen kifakult és foszladozó ingben, arcába lógó hosszú hajjal, szenvedésektől eltorzult, éhségtől beesett arccal ott ült Alfred Jingle úr, homlokát a tenyerébe hajtva, szemét a tűzre szegezve; s egész mivolta nyomorról és csüggedésről beszélt!
Nem messze tőle, hanyagul a falnak dőlve, egy erőteljes külsejű falusi ember állt, s ócska lovaglóostorával kihajtott szárú csizmáját ütögette, mely a jobb lábán pompázott, míg a bal lábán egy öreg papucs volt (mert ráérősen, apránként öltözött fel). A ló, a falkavadászat meg az ital juttatta idáig. Fél pár csizmáján rozsdás sarkantyút hordott, amellyel olykor-olykor belevágott az üres levegőbe, s egyúttal a lovaglóostorral rácsapott a csizmájára, és olyan szavakat mormolt, amikkel a vadászember szokta ösztökélni a lovát. Képzeletében talán éppen valami vakmerő akadályversenyen nyargalt ebben a pillanatban. Szegény szerencsétlen! Drága istállójának leggyorsabb lova sem futott végig olyan gyorsan egy versenyt sem, mint amilyen hamar ő maga befutotta azt a versenypályát, amely a Fleet-börtönben végződött.
A szoba túlsó oldalán egy öregember ült egy faládikán, lesütött szemmel, s az arcáról mélységes kétségbeesés rítt le. Egy kislányka volt vele, a kis unokája, s ezernyi gyermeki fortéllyal igyekezett magára vonni a figyelmét, de az öregember se nem látott, sem nem hallott. Nem hatotta meg a hang, amely valaha zeneszó volt a fülének, nem hatotta meg a szempár, amely egykor napsugara volt. Egész testében reszketett, s elméjét megbénította a szélhűdés.
Még két-három ember volt ott a szobában, egy kis csoportba verődve, s hangosan vitatkoztak. Egy szikár, sovány arcú asszony is volt ott - az egyik fogoly felesége, aki nagy buzgalommal öntözgette egy kiszáradt, elsenyvedt növény nyomorúságos szárát, melyről a vak is láthatta, hogy soha többé nem fog kihajtani -; túlságosan is találó jelképe volt ez az asszonyi hivatásnak, amit a börtönben kellett betöltenie.
Ezek tűntek először Pickwick úr szemébe, amikor nagy csodálkozással körülnézett. Valaki nagy zajjal berontott a szobába, s ettől felocsúdott. Tekintete az ajtó felé fordult, s találkozott az új jövevénnyel, akiben elhanyagoltsága, züllöttsége és rongyai ellenére is fölfedezte Job Trotter úr ismerős ábrázatát.
- Pickwick úr! - kiáltott fel Job hangosan.
- Mi az? - szólalt meg Jingle, felpattanva a helyéről. - Pickwick...! Csakugyan... Ő az... Furcsa találkozás... Különös hely... de úgy kell nekem... Megérdemlem... mondhatom, uram!
S azzal Jingle úr bedugta a két kezét oda, ahol valamikor a nadrágzsebei voltak, s aztán lehorgasztotta a fejét és hátradőlt a székén.
Pickwick úr meghatódott; ez a két ember olyan nyomorultnak látszott. Az az akaratlanul is sóvár pillantás, amit Jingle egy kis darabka nyers ürühúsra vetett, amikor Job behozta, többet mondott sanyarú helyzetükről, mint amennyit kétórai magyarázat mondhatott volna. Pickwick úr szelíden nézte Jingle urat és így szólt:
- Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. Nem jönne ki velem egy pillanatra?
- Ó, hogyne - felelte Jingle, s nyomban felállt. - Nem mehetek messzire... Itt legalább nem kell attól félni, hogy a sok gyaloglás kifárasztja az embert... Bekerített park... Festői... De nem nagyon tágas... Szabad a bemenet... Bárki megtekintheti... A gazda soha nincs itthon... A felügyelő kétségbeejtően figyelmes... Mondhatom, kérem.
- Elfelejtette fölvenni a kabátját - mondta Pickwick úr, ahogy kiértek a lépcsőházba és becsukták maguk mögött az ajtót.
- Hogyan? - mondta Jingle. - Igen... Nyaralni küldtem... Gondozásba adtam... Egy kedves rokonomhoz... Nincs mit tennem... Hiszen érti... Enni csak kell... A természet parancsa... És így tovább.
- Hogy érti ezt?
- Oda van, drága jó uram... Az utolsó kabátom volt... Nem tehettem egyebet. Egy pár csizmából éltem... Álló két hétig... Selyem esernyő... Elefántcsont fogantyúval... Egy hét... Becsületemre mondom... Kérdezze csak meg Jobot... Ő is megmondhatja.
- Három hétig élt egy pár csizmából és egy elefántcsont fogantyús selyemernyőből? - kiáltott fel Pickwick úr, aki csak a hajótörésekkel kapcsolatban hallott eddig ilyesmit, vagy a kalandos regényekben olvasott róluk.
- Bizony - mondta Jingle, bólogatva. - Zálogház... Itt vannak a cédulák... Potom összegek... Jóformán ingyen veszik be... Csupa gazember.
- Ó - mondta Pickwick úr, szinte megkönnyebbülve ettől a felvilágosítástól. - Most már értem. Szóval zálogba tette a ruháit?
- Mindent... Job holmiját is... Nincs több ingünk... Annyi baj legyen... Nem kell mosatni... De nem tart már sokáig... Fekszem az ágyban... Éhezem... Aztán vége... Halál... Jön a halottkém... Deszkakoporsó... Szegény fogoly... Nem volt betevő falatja... Eltusolják a dolgot... A vizsgáló bizottság tagjai... egyúttal a börtön szállítói is... csak semmi lárma... Természetes halál... Kiadják a halotti bizonyítványt... Szegényházi temetés... Úgy kellett neki... Vége a komédiának... Legördül a függöny.
Jingle a maga szokott gördülékeny, tömör beszédével ilyen különös módon foglalta össze jövendő kilátásait, s közben mindent elkövetett az arcával, hogy mosolygást kényszerítsen rá. Pickwick úrnak azonban nem volt nehéz észrevennie, hogy csak tetteti a vidámságot; jól a szeme közé nézett - de nem barátságtalanul -, s látta, hogy Jingle szeme könnybe lábad.
- Derék, jó ember - mondta Jingle, megszorítva Pickwick úr kezét, miközben elfordította az arcát. - Hálátlan kutya vagyok... Gyerekes dolog pityeregni... De nem tehetek róla... Átkozott betegség... Gyenge vagyok... Nyavalyás... Éhség is gyötör... Rászolgáltam mindenre... De sokat is szenvedtem... Mondhatom, kérem.
Jingle most már képtelen volt tovább színlelni, s talán az erőlködés csak még jobban elgyöngítette, mert a szegény, csüggedt komédiás leült a lépcsőre, tenyerébe hajtotta az arcát és zokogni kezdett, mint egy gyerek.
- Ejnye, ejnye - mondta Pickwick úr nagyon megindultan -, majd ha mindent megtudok a dologról, meglátjuk, hogy lehet-e segíteni rajta. Job, hol van?
- Itt vagyok, uram - felelte Job, fölbukkanva a lépcsőházban. Már egyszer megírtuk róla, amikor még nagyon jó sora volt, hogy mélyen beesett szemei voltak; mostani sanyarú és kétségbeesett állapotában úgy festett, mintha a látószervei egészen eltűntek volna.
- Itt vagyok, uram - mondta Job.
- Jöjjön ide, kérem - mondta Pickwick úr, aki mindenáron szigorúnak akart látszani, miközben négy nagy könnycsepp pergett végig a mellényén. - Jöjjön csak, adok magának valamit.
Mit adott neki? Rendes körülmények között ezt igazán csak úgy lehetett volna érteni, hogy egy nagy pofont. És bizony akárki fiától egy hatalmas, csattanós nyaklevest kapott volna; hiszen Pickwick urat rászedte, megkárosította, csúnyán felültette ez a szerencsétlen, gyámoltalan alak, aki most teljesen a hatalmában volt. Megmondjuk az igazat? Amit Pickwick úr adott neki, az a mellényzsebéből került elő és csengett, mikor Job markát ütötte s a mi jeles öreg barátunknak kissé megcsillant a szeme és dagadozott a szíve, amikor Job kezébe nyomta és sietve eltávozott.
Mire Pickwick úr visszakerült a szobájába, Sam is megjött a városból s nagyon mulatságos látvány volt, hogy milyen dühös megelégedéssel nézegette a kényelmes, új berendezést. Sam határozottan ellenezte, hogy a gazdája továbbra is a Fleet-börtönben maradjon, ennélfogva erkölcsi kötelességének tekintette, hogy semmit ne dicsérjen túlságosan, amit itt tettek, mondtak, terveztek vagy javasoltak.
- No, Sam? - szólalt meg Pickwick úr.
- Igenis, uram - felelte Sam.
- Elég kényelmes, mi, Sam?
- Megjárja, uram, megjárja - felelte Sam, miközben fitymáló pillantással nézett szét a szobában.
- Találkozott-e Tupman úrral meg a többi barátommal?
- Igenis, uram, találkoztam velük, majd holnap eljönnek. Csodálom, hogy már ma nem jöttek el - felelte Sam.
- Elhozott mindent, ami kell?
Felelet helyett Sam azokra a különféle csomagokra mutatott, amelyeket a lehető legszebb rendben a szoba egyik sarkában helyezett el.
- Nagyon jól van, Sam - mondta Pickwick úr egy kis habozás után. - Hát most hallgasson ide, Sam, akarok mondani magának valamit.
- Hallgatom, uram - felelte Sam Weller úr -, csak ki vele.
- Az első pillanattól fogva úgy éreztem, Sam - mondta Pickwick úr nagyon ünnepélyes hangon -, hogy ez a hely itt nem fiatalembernek való.
- Öreg embernek se való, uram - jegyezte meg Sam Weller úr.
- Tökéletesen igaza van, Sam - mondta Pickwick úr. - De az öreg emberek idekerülhetnek a saját meggondolatlanságuk vagy gyanútlanságuk révén, a fiatalok meg azoknak az önzéséből, akiknek a szolgálatában állnak. De a fiatalemberekre nézve minden tekintetben jobb, ha nem maradnak itt. Érti, amit mondok, Sam?
- Nem én, uram - felelte Weller úr konokul. - Nem értem.
- Akkor gondolkozzék rajta egy kicsit - mondta Pickwick úr.
- Jól van, uram - felelte Sam rövid szünet után -, sejtem már, hogy hova akar kilyukadni, és ha csakugyan oda akar kilyukadni, akkor én csak annyit mondok, hogy ez már mégiscsak sok, mint az egyszeri postakocsis mondta, amikor jött a havas förgeteg.
- Látom, hogy megértett engem, Sam - mondta Pickwick úr. - Attól függetlenül, hogy nem szeretném, ha esztendőkön át itt csavarogna dologtalanul a börtön körül, azt is megértem, hogy milyen szörnyű képtelenség inast tartani egy börtönbe zárt adósnak. Sam - tette hozzá Pickwick úr -, egy időre el kell válnunk egymástól.
- Ó, egy időre, úgy gondolja, uram? - felelte Weller úr kissé gúnyos hangon.
- Igen, amíg én itt maradok - mondta Pickwick úr. - A bérét továbbra is fizetem. Három barátom közül akármelyik, már csak rám való tekintettel is, örülni fog, ha magához veheti. S ha ezt a helyet valamikor ismét elhagyom - folytatta Pickwick úr tettetett jókedvvel -, ha valaha ismét elhagyom, akkor rögtön visszafogadom szolgálatomba, Sam.
- Megmondom én, uram, hogy miként lesz majd ez a dolog - felelte Weller úr komoly és ünnepélyes hangon. - Nem lesz ez jó sehogyan sem, amit ön akar, uram, úgyhogy ne is beszéljünk róla többet.
- De én komolyan beszélek - jelentette ki Pickwick úr. - Ez az eltökélt szándékom, Sam.
- Úgy? Eltökélt szándéka, uram? - kérdezte Sam Weller határozott hangon. - Jól van, uram, jól van. Hát nekem is eltökélt szándékom, hogy ez így nem megy, uram.
S azzal Weller úr gondosan fejére illesztette a kalapját, és hirtelen kirohant a szobából.
- Sam! - kiáltott utána Pickwick úr. - Sam! Jöjjön csak vissza!
De a hosszú folyosón már nem is hallatszott Sam lépteinek visszhangja. Weller úr eltűnt.
Dostları ilə paylaş: | 
