Charles dickens a pickwick klub

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

melyből megtudjuk, hogy került Samuel Weller úr csávába

A Lincoln’s Inn Fieldsen, a Portugál utca egyik magasan fekvő, rosszul világított és még rosszabbul szellőztetett termében majdnem az egész esztendőn át, ahogy a véletlen magával hozza, két, három, sőt alkalomadtán négy parókás úriember üldögél olyan apró kis íróasztalok mögött, amilyeneket a falusi bírák használnak, csakhogy ezek politúros íróasztalok. Jobb kéz felől van az ügyvédek elkerített padsora, bal kéz felől pedig egy korláttal elzárt hely fizetés­képtelen adósok részére, szemben velük pedig egy lejtős földszint, zsúfolva válogatottan piszkos alakokkal. Ezek az urak a csődtörvényszék biztosai, s a szoba, ahol üléseiket tartják, a csődtörvényszék tárgyalóterme.

Ennek a teremnek emberemlékezet óta az a különös rendeltetése, hogy az összes elzüllött alakok közmegegyezéssel közös gyülekezőhelyüknek és menedékhelyüknek tekintsék. Mindig tele van. Sör- és pálinkagőz száll fel a mennyezetre s a melegtől megsűrűsödve úgy szivárog lefelé a falakon, mint az eső. Itt egy nap alatt több ócska öltönyt láthat az ember, mint amennyit a zsibárus negyedben egy év alatt eladnak, és több mosdatlan pofát és bozontos szakállt, mint amennyi a Tyburn és a Whitechapel között levő kutakban és borbély­műhelyek­ben megtisztálkodhatnék.

De nehogy azt higgye valaki, hogy csak a legcsekélyebb dolguk is van ott, vagy csak a legcsekélyebb közük is van ahhoz a teremhez, ahová olyan rendszeresen járnak. Hiszen ha volna, akkor nem is lenne feltűnő a jelenlétük és nem is lehetne semmi rendkívülit találni a dologban. Némelyikük az ülések alatt jórészt alszik, mások magukkal hozzák az ebédjüket, amely vagy bele van kötve zsebkendőjükbe, vagy kikandikál lyukas zsebükből, és egyforma élvezettel falatoznak és figyelnek; de soha még egyikükről sem derült ki az, hogy személyileg csak a legcsekélyebb köze is lett volna az ügyhöz, amelyet tárgyalnak. Akármivel foglalkoznak is, mindenesetre ott ülnek az első perctől kezdve az utolsó percig. Borús, esős időben egészen átázva érkeznek, s ilyenkor úgy gőzölög a törvényszéki terem, mint egy mocsár.

Aki ilyenkor véletlenül benyitna, azt hinné, hogy az ágrólszakadtság istenének templomába került. Az egész teremben nincs egy küldönc vagy egy törvényszolga, aki saját testére szabott ruhát hordana; nincs egy teremtett lélek, aki tűrhetően egészségesnek és üdének látszana, egy kicsi piros arcú, fehér hajú hivatalszolgát kivéve, de az is olyan, mint egy rosszul eltett rumos meggy, amely egészen összeszáradt és fonnyadttá aszalódott, s noha megmaradt, nem nagyon dicsekedhetik vele. Még az ügyvédek parókái is rosszul vannak hajporozva, s fürtjeikre nagyon ráférne a sütővas.

De a legérdekesebb alakok mégis azok az ügyvédek, akik egy nagy üres asztal mellett valamivel lejjebb ülnek, mint a biztosok. A tehetősebb ügyvédek hivatalos felszerelése egy kék irattáskából áll és egy inasgyerekből; s ez az utóbbi rendszerint a zsidó hitet követi. Irodájuk tulajdonképpen nincsen, mert jogügyleteiket a kocsmákban és a börtönök udvarain bonyolítják le, ahova csoportosan betolakodnak, s ahol úgy toborozzák ügyfeleiket, mint az omnibuszkalauzok az utasaikat. Piszkos és züllött alakok, s ha bűneikről kell beszélnünk, ezek közt első helyen áll az ivás meg a csalás. Rendesen a törvényszék közelében laknak, főként abban a mérföldnyi sugarú körben, amely a St. George’s Fields obeliszkjét veszi körül. Ábrázatuk éppenséggel nem megnyerő, modoruk pedig nagyon sajátságos.

Solomon Pell úr, egyik tagja ennek a tudós testületnek, halvány, pufók képű, potrohos férfiú volt, s olyan felöltőt viselt, amely az egyik pillanatban zöld, a másikban pedig barna színben játszott, s ugyanilyen kaméleon természetű volt a bársonygallérja is. Az arca széles volt, a homloka szűk, a feje nagy, s az orra teljesen félrehajlott, mintha megszületésekor olyan hajlamokat fedezett volna föl benne a természet, hogy felháborodásában megfricskázta s ettől a fricskától az orra sohasem tért volna magához. Mivel azonban kurta nyakú és asztmás volt, főképpen ezzel a szervével lélegzett; így hát az orra hasznosságával pótolta ki azt, ami a szépségéből hiányzott.

- Egészen biztos, hogy kiszabadítom - mondta Pell úr.

- Biztos? - válaszolta az illető, akit Pell úr oly nagyon biztosított.

- Szentül meg vagyok róla győződve - mondta Pell úr. - De ha valami zugprókátorhoz vitte volna, most nem állhatnék jót a következményekért.

- Ó! - szólt a másik, s tátva maradt a szája.

- Nem bizony, nem álltam volna jót érte - mondta Pell úr; s felbiggyesztette a száját, ráncolgatni kezdte a homlokát és rejtélyesen csóválgatta a fejét.

Az a hely pedig, ahol ez a beszélgetés lefolyt, a csődtörvényszékkel éppen szemben levő kocsma volt, s a személy, akihez az ügyvéd beszélt, nem volt más, mint idősb Weller úr, aki azért jött le ide, hogy vigasztalja és támogassa egyik barátját, akinek aznap tárgyalták a kényszeregyezségi kérelmét, s akinek az ügyvédjét ebben a pillanatban kérdezgette ki.

- És hol van George? - kérdezte az öreg Weller úr.

Pell úr fejével a hátulsó ivószoba felé intett, s Weller úr mindjárt be is lépett oda. Egy csomó kartársa a legmelegebben és leglelkesebben üdvözölte, annyira megörültek a jövetelének. A fizetésképtelen úriember, aki merész, de oktalan vállalkozási szenvedélyében postalovakat adott bérbe hosszú távolságokra, súlyos bonyodalmakba keveredett, de azért pillanatnyilag nagyon jó színben volt, s nyugtalanságát tengeri rákkal és barna sörrel csillapította.

Weller úr és barátai csak úgy üdvözölték egymást, ahogy mesterségük szabadkőművessége előírta: vagyis a jobb öklüket megforgatták, s ugyanakkor a kisujjukkal a levegőbe böktek. Ismertünk hajdan két híres kocsist (a szegény ördögök azóta már meghaltak), akik ikrek voltak, és őszintén, igazán szerették egymást. Huszonnégy esztendőn át minden áldott nap találkoztak a doveri országúton és sohasem üdvözölték egymást másképpen; s mégis, amikor az egyik meghalt, a másik bánatában szinte elsorvadt és csakhamar követte őt a sírba!

- No, George - mondta az idősb Weller úr, levetve felsőkabátját s a szokott méltósággal letelepedve -, no, George, hogy állunk? Tele a hasunk, s nem fáj a fejünk, igaz-e?

- Rendben van minden, öregem - felelte a csődbe jutott úriember.

- Hát a szürke kancát átadtad-e valakinek? - kérdezte Weller úr, nyugtalanul.

George rábólintott.

- No, akkor jól van - mondta Weller úr. - Hát a kocsira volt-e gondod?

- Biztos helyen van - felelte George, s egy rakás tengeri ráknak tépte le a fejét egyszerre, s minden további nélkül le is nyelte őket.

- Jól van, akkor jól van - jegyezte meg Weller úr. - Ha lefelé hajtunk a kaptatón, meg kell kötni jól a kereket, hiszen tudod. A papirosokat jól megcsinálták?

- A mérleget érti, uram? - vágott közbe Pell úr, mert kitalálta, hogy Weller úr miről beszél. - A mérleg olyan szépen rendben van, és olyan világos, hogy tintával és tollal már nem is lehetne jobbat csinálni.

Weller úr bólintott, mint aki teljesen egyetért ezekkel az intézkedésekkel, aztán George-ra mutatva, így szólt Pell úrhoz:

- Mit gondol, mikor kezdik az ő dolgát?

- Hát - felelte Pell úr -, harmadik a listán, úgy hiszem tehát, hogy körülbelül egy félóra múlva kerül rá a sor. Meghagytam az írnokomnak, hogy jöjjön át, és szóljon, ha itt lesz az ideje.

Weller úr lelkes nagyrabecsüléssel nézegette az ügyvédet, s aztán nyomatékos hangon így szólt:

- Nem innék valamit, uram?

- Ó, igazán - felelte Pell úr -, igazán nagyon... nagyon... Bizisten mondom, nem szokásom... még olyan korán van, hogy igazán nem is tudom... de azért mégis, hozzon nekem is három penny ára rumot, lelkem.

A pincérlány azonban már előre meghozta a rumot, be sem várva a rendelést, s most odatette Pell úr elé a poharat és kiment.

- Uraim - mondta Pell úr, körülnézve a társaságon. - Barátjuk egészségére és sikerére! Nem akarok dicsekedni, uraim, nem szokásom; de meg kell jegyeznem, hogy ha a barátjuk ügye nem olyan kezekbe jutott volna, mint... mint... no de nem szólok egy szót sem. Uraim, egész­ségükre! - Pell úr egy hajtásra kiürítette a poharát, csettintett a nyelvével és gyönyörűséggel legeltette szemét az egybegyűlt kocsisokon, akik úgy tekintettek fel rá, mint egy orákulumra.

- No - mondta a jogi tekintély -, hát mit is akartam mondani, uraim?

- Azt hiszem, éppen azt akarta megjegyezni, uram, hogy nem utasítana vissza egy második pohárka rumot, igaz-e - felelte idősb Weller úr, tréfás komolysággal.

- Hahaha! - nevetett Pell úr. - Nem rossz, igazán nem rossz. Nagy szakember maga is, már látom. Ebben a reggeli órában nem is árthatna... Hát, nem is tudom, angyalom... de hát... hozzon még eggyel, legyen szíves. Hm!

Ez az utolsó hang egy ünnepélyes és méltóságos köhintés volt, amellyel Pell úr úgy vélte, hogy tartozik önmagának, mikor észrevette, hogy hallgatóinak egy része illetlen hajlamokat árul el a nevetésre.

- A boldogult lordkancellár nagyon szeretett engem - kezdte Pell úr.

- Hát ez csak a becsületére válhatott - vágott közbe Weller úr.

- Halljuk, halljuk! - kiáltotta Pell úr ügyfele. - Miért is ne szerette volna?

- Hát persze - jegyezte meg egy túl piros arcú férfi, aki eddig semmit sem szólt, s akin látni lehetett, hogy ezután sem fog többet szólni. - Miért ne szerette volna?

A tetszés moraja futott végig a társaságon.

- Emlékszem, uraim - mondta Pell úr -, emlékszem, egy ízben nála ebédeltem; csak kettesben voltunk, de olyan remek volt minden, mintha húsz személyre főztek volna; jobb keze felől egy asztalkán az állam pecsétje feküdt s egy copfos parókájú férfi felvértezve, kivont karddal, selyemharisnyásan őrizte a jogart, mert az a szokás, uraim, hogy azt éjjel-nappal őrizzék. “Pell - mondta a lordkancellár -, félre az álszerénységgel, Pell. Ön tehetséges ember; ön mindent keresztülvisz a csődtörvényszéken, Pell; a haza büszke lehet magára”... így mondta, ezekkel a szavakkal. “Mylord - feleltem én -, ez igazán túlzás”... “Pell - mondta a lordkancellár -, vigyen el az ördög, ha ez túlzás.”

- Ezt mondta? - kérdezte Weller úr.

- Ezt mondta - felelte Pell úr.

- No - jegyezte meg Weller úr -, hát akkor a parlamentnek le kellett volna őt tartóztatni káromkodás miatt; s ha egy szegény ember mondta volna, azt bizonyosan megbüntetik.

- No de, kedves barátom - mondta Pell úr -, hiszen a lordkancellár ezt bizalmasan mondta csak nekem.

- Hogyan? - kérdezte Weller úr.

- Bizalmasan.

- Hja, vagy úgy? - felelte Weller úr némi tűnődés után. - Ha bizalmasan kívánta önmagát a pokolba, hát az, persze, egészen más.

- Hát hogyne volna más - mondta Pell úr. - Mindjárt meglátja, hogy a kettő között mekkora a különbség.

- Ez nagyot változtat a dolgon - jegyezte meg idősb Weller úr. - Folytassa, uram.

- Nem, nem folytatom, kérem - mondta Pell úr halkan és komolyan. - Ön az imént eszembe juttatta, uram, hogy négyszemközt beszéltem a lordkancellárral, négyszemközt és bizalmasan, uraim. Uraim, én törvénytudó ember vagyok. Lehet, hogy nagyra becsülnek tudásomnál fogva, lehet, hogy nem. A legtöbb ember tudja, hogy mit tartson felőlem. Én nem szólok egy szót sem. Ebben a szobában az imént olyan megjegyzéseket hallottam, amelyek nemes barátom jó hírnevét sértik. Meg fognak bocsátani, uraim, vigyázatlan voltam. Már látom, hogy helyte­le­nül jártam el, amikor ezt a témát az ő beleegyezése nélkül szóba hoztam. Köszönöm önnek, uram, köszönöm.

Pell úr, miután ekképpen könnyített lelkiismeretén, zsebre dugta a kezét, összeráncolt hom­lokkal dühösen körülnézett, aztán szörnyű elszántsággal csörgetni kezdett a markában néhány félpennyst. De alighogy fölébredt benne ez a hősies elhatározás, mikor a fiú meg a kék irattáska, mint elválaszthatatlan pajtások, nagy zajjal berontottak a szobába azzal a hírrel (illetve a hírt csak a fiú hozta, a kék táskának ebben nem volt semmi része), hogy az ügy rögtön sorra kerül. A hír hallatára az egész társaság kirohant az utcára, átvágta magát a töme­gen, s ököllel tört magának utat a törvényszéki tárgyalóterembe - szinte pillanatok alatt, holott rendes körülmények között ez a bevonulás huszonöt-harminc percig is el szokott tartani.

Weller úr, aki erős ember volt, rögtön befurakodott a sokaság kellős közepébe, a kétségbeesett ember reménykedésével, hogy végül majd csak kap egy jó helyet. Az eredmény azonban nem felelt meg teljesen a várakozásának, mert a kalapját, amelyet elfelejtett levenni, jó mélyen a fejébe nyomta egy láthatatlan idegen, akinek alaposan a lába ujjára lépett. Ez az egyén nyilván rögtön megbánta indulatosságát, mert olyanformán mordult fel, mint akit nagy meglepetés ért, kivonszolta az öreget az előcsarnokba és nagy erőfeszítéssel kiszabadította fejét és az arcát a kalapból.

- Sammykém! - kiáltott fel idősb Weller úr, amikor végre szemügyre tudta venni szabadítóját.

Sam bólintott.

- Te igazán szerető, jó fia vagy apádnak, édes gyerekem - kezdte az öreg Weller. - Vén napjaimra fejembe vered a kalapomat.

- Hogy tudhattam volna, hogy te vagy, apám? - felelte a fia. - Hát azt hiszed, hogy felismerhettelek volna a lábad súlyáról?

- No már ebben igazad van, Sammy - felelte Weller úr, egyszerre megengesztelődve. - De mit keresel te itt? A te gazdád itt nem nyerhet semmit. A verdiktumot nem itt adják ki, Sammy, nem adják ki. - S idősb Weller úr ünnepélyes szakértelemmel rázogatta a fejét.

- Ej, de megátalkodott, csökönyös vén fejed van, apám! - kiáltott fel Sam. - Örökké csak verdikten meg alibin meg hasonlókon jár az eszed. Ki beszélt itt verdiktről?

Idősb Weller úr nem felelt egy szóval sem, csak még szakértőbben csóválgatta a fejét.

- Ne rázogasd annyira azt a drága fejedet, mert elromlanak ám a rugók - mondta Sam ingerülten. - Járj inkább az eszeden. Tegnap este tűvé tettem érted a Granby márkit.

- Hát a Granby márkinéval találkoztál-e? - kérdezte idősb Weller úr felsóhajtva.

- Találkoztam - felelte Sam.

- S hogy van a drága lélek?

- Hát, elég furcsán - felelte Sam. - Azt hiszem, apránként tönkreteszi magát a sok ananászgroggal és más efféle erős orvossággal.

- Azt hiszed, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr komoly hangon.

- Biz én azt - felelte a fia.

Idősb Weller úr megragadta Sam kezét, megszorította, s azután ismét eleresztette. Közben azonban az arcán nem tükröződött se félelem, se aggodalom, hanem inkább a remény édes, jótékony kifejezése sugárzott róla. A megadás, sőt megelégedés napsugara suhant végig ábrázatán, amikor lassan így szólt:

- Nem vagyok biztos benne, Sammy; nem merem azt mondani, hogy biztos vagyok benne... Mert hátha utóbb mégis csalódnám... de már-már azt hiszem... szinte az az érzésem... hogy a segédlelkész májbajba esett.

- Rossz színben van? - kérdezte Sam.

- Nagyon fakó az arca - felelte az apja. - Nagyon fakó, kivéve az orrát, mert az sokkal vörösebb, mint valaha. Az étvágya is nagyon meggyöngült, hanem a szeszt azt csudamód bírja.

Ahogy erről beszélt, Weller úr elméjébe, úgy látszik, a rummal kapcsolatos gondolatok hatoltak be; ugyanis elkomorodott és merengeni kezdett; de csakhamar magához tért, aminek bizonyságául egy egész ábécére valót hunyorgatott a szemével, amit csak olyankor szokott tenni, ha nagyon meg volt elégedve.

- Jól van - mondta Sam -, de most beszéljünk a magam dolgáról. Nyisd ki jól a füledet és ne szólj közbe, amíg be nem fejeztem.

A kurta bevezetés után Sam elmesélte Pickwick úrral való utolsó nevezetes beszélgetését, amilyen röviden csak lehetett.

- Egymagában ül a Fleetben, ó, szegény ember! - kiáltott fel az idősebbik Weller úr. - És nincs, aki gondját viselje! Ez nem maradhat ennyiben, Sammykém, ez nem maradhat ennyiben.

- Hát persze hogy nem - hagyta rá Sam. - Hiszen éppen ezt mondom én is.

- Hiszen azok ott elevenen felfalják, Sammy - mondta az öreg.

Sam helybenhagyólag bólintott.

- Most még tollas az istenadta, Sammykém - jegyezte meg idősb Weller úr képletesen -, de mire kikerül, úgy megkopasztják, hogy a legjobb barátja sem ismer rá. Annyi toll sem lesz rajta, mint a nyárson sült galambon.

Sam megint rábólintott.

- Hát ezt nem kellene hagyni, Sammykém - mondta idősb Weller úr komoly hangon.

- Ezt nem szabad hagyni - mondta Sam.

- Nem hát - mondta Weller úr.

- Te is éppen olyan finoman jósolsz - mondta Sam -, mint az a vörös képű Jónás, akinek a képe benne van a hatpennys füzetekben.

- Az ki volt? - kérdezte idősb Weller úr.

- Mindegy - felelte Sam -, érd be annyival, hogy nem volt fuvaros.

- Ismertem én egy ilyen nevű lovászt - mondta Weller úr eltűnődve.

- Hát nem az volt - mondta Sam. - Akiről én beszélek, az egy próféta volt.

- Mi az, hogy próféta? - kérdezte Weller úr, s szigorú arccal nézett a fiára.

- Az olyan ember, aki megjövendöli, hogy mi fog történni - felelte Sam.

- Szeretnék ismeretségben lenni vele, Sammy - mondta Weller úr. - Talán ő tudna némi felvilágosítást adni arról a májbajról, amiről az imént beszéltem. No de hát, ha már meghalt és nem vezeti tovább senki az üzletét, akkor úgyis hiába. Folytasd, Sammy - mondta Weller úr és felsóhajtott.

- No hát - mondta Sam - megjövendölted, hogy mi lesz a gazdám sorsa, ha magára hagyják. Nem tudnál kitalálni valamit, hogy miként lehetne gondját viselni?

- Nem, Sammy - mondta az öreg Weller úr, tűnődő arcot vágva.

- Semmit nem tudsz kitalálni? - kérdezte Sam.

- Semmit, a világon semmit - mondta Weller úr -, hacsak... - tette hozzá, s hirtelen fel­ragyo­gott a képe egy okos ötlettől és a hangját lehalkította, szájával pedig gyermeke füléhez hajolt, így suttogta: - Hacsak a porkolábok tudta nélkül egy összecsukható ágyban ki nem vitetné magát, vagy pedig, ha zöld fátyolos öregasszonynak öltözne.

Sam Weller azonban váratlanul fitymálólag utasította vissza mind a két indítványt és újra föltette a kérdést.

- Nem - mondta az öregúr. - Ha téged nem akart megtűrni maga mellett, én más megoldást nem tudok kitalálni. Nem megy a dolog, Sammy, nem megy.

- No hát, akkor mondok én egyet - szólt Sam. - Arra kérlek, hogy adj nekem kölcsön huszonöt fontot.

- S azzal mire megyünk? - kérdezte idősb Weller úr.

- Bízd csak rám - felelte Sam. - Adj kölcsön huszonöt fontot, aztán hátha öt perc múlva eszedbe jut, hogy visszaköveteld s hátha én azt fogom mondani, hogy nem fizetek és ráadásul még gorombáskodom is veled. Talán csak nem teszed meg ebben az esetben, hogy tulajdon fiadat ezért a rongyos kis adósságért bepereld és becsukasd a Fleet-börtönbe? Vagy talán képes lennél megtenni, te szívtelen apa?

Erre a feleletre apa és fia egy egész Morse-ábécére való ravasz távirati pillantásokat és jeleket váltottak egymással, azután az idősebbik Weller úr leült egy kőlépcsőre és úgy kezdett kacagni, hogy egészen belevörösödött.

- Ó, te vén maskara! - kiáltott fel Sam, bosszankodva az idővesztegetés miatt. - Most mit ülsz itt le, az arcodat fintorgatni, mint egy réz szatír a ház kapuján, amikor sietős a dolgunk és még annyi tennivalónk van? Hol a pénzed?

- Adom mindjárt, Sammy, adom már - felelte Weller úr, összeszedve magát. - Fogd csak meg a kalapomat, fiacskám.

Miután a kalapjától megszabadult, az öreg Weller úr egy ügyes mozdulattal hirtelen meg­csavarta a derekát, féloldalra dűlt s a jobb kezével belenyúlt hatalmas zsebébe és szuszogva, lihegve előhúzott egy nagy, fóliáns alakú levéltárcát, mely egy erős bőrszíjjal volt átkötve. Ebből kivett két ostorzsinórt, három-négy csatot, egy kis mintazacskót tele búzával, s végül egy csomó nagyon piszkos bankjegyet, amelyből leolvasta a kívánt összeget, és Sam kezébe nyomta.

- No most pedig, Sammy - mondta az öreg, miután megint visszacsomagolta az ostorzsine­geket, csatokat, mintazacskót, s a nagy levéltárcát szintén visszasüllyesztette a zsebébe -, most pedig, Sammy, ismerek itt egy urat, aki majd egy-kettőre nyélbe üti a dolgot... Nagy törvény­csavaró, Sammy, akinek olyan az agyveleje, mint a békának, hogy az egész teste csupa velő­ből áll, egészen az ujja hegyéig, Sammy; nagyon jóban van a lordkancellárral, Sammykém, s csak egy szavába kerül, hogy a lordkancellár akár életfogytiglani tömlöcbe csukasson.

- Izé - mondta Sam -, ebből inkább nem kérek.

- Miből nem kérsz? - kérdezte Weller úr.

- Hát csak semmi alkotmányba ütközőt ne csináljunk - felelte Sam. - Az a habeas corpus, a perpetuum mobilével együtt, olyan áldásos találmány, hogy jobb nincs is a világon. Sokszor olvastam már erről az újságban.

- De hát mi köze van annak ehhez? - kérdezte idősb Weller úr.

- Csak annyi - felelte Sam -, hogy én ehhez a találmányhoz tartom magam és így akarok be­men­ni a börtönbe. Nem kérek a lordkancellár protekciójából... nem tetszik nekem ez az ötlet. Nem tartom elég biztonságosnak, mert hátha baj támad, amikor aztán ki akarok majd szabadulni.

Idősb Weller úr ebben a pontban igazat adott a fiának; aztán mindjárt felkeresték a tudós Solomon Pell urat és közölték vele, hogy haladéktalanul állítson ki letartóztatási parancsot egy bizonyos ifjabb Samuel Weller ellen huszonöt font adósság és a perköltségek erejéig; a felmerülő illetékeket előre kifizetik Solomon Pell úr kezéhez.

Az ügyvéd nagyon jókedvű volt, mert a fizetésképtelen fuvarost fölmentették. Nagyon dicsérte Samnek gazdájához való ragaszkodását s kijelentette, hogy ez nagyon emlékezteti őt barátja, a lordkancellár iránt érzett hűségére, s az öreg Weller urat csakhamar átkísérte a Temple-be, hogy ott megeskettesse, tanúvallomást tétessen vele a követeléséről; ami nyomban meg is történt a fiú és a kék táska segítségével.

Ezalatt Samet ünnepélyesen bemutatták a fehérre mosott úrnak és barátainak, mint a Belle Savage-beli Weller úr ivadékát; rendkívüli tisztelettel bántak vele s meghívták, hogy az örvendetes esemény tiszteletére koccintson az egész társasággal. Sam ezt a meghívást habozás nélkül el is fogadta.

A kocsis- és a fuvarosszakmában működő urak jókedvükben rendszerint nagyon komolyak és nyugodalmasak maradnak, de ez a mostani alkalom különleges ünnepnap volt, s így a kelle­ténél többet engedtek meg maguknak. A törvényszék elnökére és Solomon Pell úrra elmondott néhány lármás felköszöntő után, mely utóbbi aznap olyan csodálatra méltó ügyességet fejtett ki, egy himlőhelyes arcú és kék nyakkendős úr azt az indítványt tette, hogy valaki énekeljen el egy dalt. Ezt a javaslatot, persze, az a kívánság követte nyomon, hogy maga az indítványozó énekeljen, ha már annyira óhajtja a nótázást; az illető azonban ezt határozottan és nem minden sértődés nélkül visszautasította, aminek, mint az ilyen esetekben meg szokott történni, egy kis dühös összeszólalkozás lett a vége.

- Uraim - mondta a postakocsi-istállós ember -, hogy ne zavarjuk meg ennek a szép napnak a békességét, talán Samuel Weller úr lesz szíves előadni nekünk egy dalt.

- Igazán, uraim - felelte Sam -, igazán nem szoktam zenekíséret nélkül énekelni, mondhatom; de hát nincs szebb a békességnél, ahogyan az egyszeri ember mondta, amikor elfogadta az éjjeliőri hivatalt a világítótoronyban.

S ezzel a kis bevezetővel Samuel Weller úr az alább következő regényes és szép románcot kezdte énekelni, melyet közölni bátorkodunk, abban a föltevésben, hogy talán nem ismeri mindenki. Szíveskedjenek különös figyelemmel lenni a második és a negyedik sor utolsó előtti szótagjára, mely nemcsak az előadónak ad módot, hogy ezen a helyen lélegzetet vegyen, hanem a ritmust is nagyban támogatja.

ROMÁNC

I

Hős Turpin egykor Hounslow körül
Lovagolt szilaj deli mé-é-énen;
Meglátja a püspök hintaját,
Amint az úton mé-é-égyen
Turpin odanyargal ám sebesen,
S az ablakon át betekint,
S a püspök szól: “Megeszem a fejem,
Ha nem Turpin ez itt megint!”

Kar:

S a püspök szól: “Megeszem a fejem,
Ha nem Turpin ez itt megint!”

II

Hős Turpin szól: “Megeszed bizony,

Mit én adok ebé-é-édre;
S szájába nyomja a pisztolyát,
S golyót szalaszt belé-é-éje.
A kocsis kapkodja bizony a fejit,
Sebesen, szilajon tovarobban,
Dick két golyót a nyakába repít
S szegény meg is állott nyomban.

Kar (gúnyosan):

Dick két golyót a nyakába repít
S szegény meg is állott nyomban.

- Ez a dal célzás a mi mesterségünkre - vágott közbe a himlőhelyes képű úr. - Szeretném tudni, hogy hívták azt a kocsist.

- Azt senki sem tudja - felelte Sam. - Nem volt névjegy a zsebében.

- Tiltakozom a politizálás ellen - mondta a himlőhelyes úr. - Ki kell jelentenem, hogy ez a dal itt a mi társaságunkban politikai természetű, s ami szóról szóra ugyanezt jelenti, hazugság. Kijelentem, hogy a kocsis nem hajtott el vágtatva, hanem ott halt meg elszántan... egy tapodtat sem mozdult... és csak annyit mondok, hogy ne merje senki az ellenkezőjét állítani.

Minthogy a himlőhelyes arcú úriember nagyon erélyesen és határozott hangon beszélt, s minthogy láthatólag a vélemények megoszlottak erről a kérdésről, megint nagy össze­szólalkozás lett volna a dologból, ha ebben a pillanatban be nem toppan közéjük az idősebbik Weller úr és Pell úr, a lehető legjobbkor.

- Mindent elintéztünk, Sammy - mondta Weller úr.

- A törvényszéki szolga négy órakor itt lesz - tette hozzá Pell úr. - Remélem, hogy nem szökik meg addig, igaz-e? Hahaha!

- Talán addig megkönyörül rajtam az én szívtelen apám - felelte Sam vigyorogva.

- Szó sincs róla - mondta idősb Weller úr.

- Talán mégis - könyörgött Sam.

- Semmi szín alatt - felelte a könyörtelen hitelező.

- Adok hatpennys váltókat havi lejáratra - mondta Sam.

- Nem kell - felelte Weller úr.

- Hahaha! Nagyon jó, nagyon jó! - nevetett Solomon Pell úr, aki ezalatt elkészítette kisded költségszámláját. - Igazán nagyon mulatságos eset! Benjamin, másold le ezt. - És Pell úr megint mosolygott, ahogy bemutatta Weller úrnak a számlát.

- Köszönöm, köszönöm - szólt a jogtudós, és átvett egyet azokból a piszkos bankókból, melyeket Weller úr megint előhúzott a levéltárcájából. - Három font és tíz shilling meg egy font és tíz shilling, az összesen öt font. Hálásan köszönöm, Weller uram. A fia nagyon derék, jóravaló fiatalember, őszintén mondhatom, uram. Nagyon szép jellemvonás egy fiatal­em­berben, igazán nagyon szép jellemvonás - tette hozzá Pell úr, mialatt elégedetten mosolyogva, körülnézett a társaságon s a pénzt zsebre vágta.

- Jó móka! - mondta az öreg Weller úr, felkacagva. - Pazarló esze van ennek a gyereknek, pazarló!

- Pazar, uram - helyesbítette Pell úr szelíden -, talán inkább pazar esze!

- Az mindegy, uram - mondta Weller úr méltóságteljesen. - Ha azt mondom, hogy pazarló, hát akkor pazarló. Tudom én, hogy mit beszélek, kérem.

Mire megérkezett a törvényszéki szolga, Sam olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy az összes jelenlevők elhatározták, elkísérik testületileg a börtönbe. Föl is kerekedtek hát; az alperes és a felperes karonfogva mentek, elöl a törvényszéki szolga, s nyolc jól táplált kocsis volt az utócsapat. A Serjeant’s Inn kávéház előtt megállt az egész társaság, hogy felfrissítsék magukat, s miután ez a törvényes előírások szerint megtörtént, a menet újra megindult.

A Fleet Streeten egy kis közlekedési zavar támadt, ugyanis a nyolc kocsis tréfás kedvében egy vonalban akart haladni; továbbá az is szükségessé vált, hogy a himlőhelyes arcú úr vissza­maradjon és megverekedjék egy kapussal, s abban állapodtak meg, hogy a barátai visszafelé jövet majd érte jönnek. Ezeken az apróságokon kívül semmi más nevezetes dolog nem történt útközben. Mikor a Fleet-börtön kapujához értek, a díszfelvonulás a felperes vezényszavára háromszor lelkesen megéljenezte az alperest; s miután valamennyien kezet szorítottak vele, magára hagyták. Samet ünnepélyesen a felügyelő őrizetére bízták, Roker úr nagy meglepe­tésére; s a dolog még a hidegvérű Neddyt is szemmel láthatólag meghatotta. Az új fogoly aztán máris belépett a börtönbe és egyenesen a gazdája szobája felé indult. Ahogy odaért, bekopogott az ajtaján.

- Szabad! - szólt Pickwick úr.

Sam belépett, levette a kalapját és mosolygott.

- Ó, Sam, édes fiam! - mondta Pickwick úr, s szemmel láthatólag nagyon megörült hűséges barátjának. - Kedves jó fiam, nem akartam megsérteni azzal, amit tegnap mondtam. Tegye le a kalapját, hadd magyarázzam meg bővebben, miként értettem a dolgot.

- Nem ér rá egy kicsit később, uram? - kérdezte Sam.

- Dehogynem - felelte Pickwick úr. - De hát miért ne mondanám el most?

- Jobb szeretném, ha egy kicsit később mondaná el, uram - felelte Sam.

- Miért? - kérdezte Pickwick úr.

- Mert... mert... - mondta Sam habozva.

- Miért? - kérdezte Pickwick úr, akit meghökkentett inasának viselkedése. - Bökje már ki, Sam.

- Mert - folytatta Sam -, mert van még egy kis dolgom, egy kis elintézni valóm.

- Miféle elintézni valója? - kérdezte Pickwick úr, csodálkozva Sam zavaros beszédén.

- Semmi különös, uram - felelte Sam. - Nem fontos dolog.

- Hát ha nem fontos - mondta Pickwick úr mosolyogva -, akkor ráér előbb velem beszélgetni.

- Azt hiszem, jobb volna, ha most mindjárt elintézném a dolgomat - mondta Sam, még mindig habozva.

Pickwick úr álmélkodó képet vágott, de nem szólt egy szót sem.

- A dolog úgy áll... - kezdte Sam, s hirtelen elhallgatott.

- No! - mondta Pickwick úr. - Ki vele, Sam.

- Hát, a dolog úgy áll - kezdte Sam újra, kétségbeesett erőlködéssel. - A dolog úgy áll, hogy talán mégis jobb volna, ha előbb megágyaznék magamnak, mielőtt bármi máshoz fogok.

- Megágyazna magának! - kiáltott fel Pickwick úr elképedve.

- Igenis, uram, meg kell ágyaznom magamnak - felelte Sam. - Én is fogoly vagyok. Ma délután adósság miatt letartóztattak.

- Adósság miatt letartóztatták? - kiáltott fel Pickwick úr, s lerogyott egy székre.

- Igenis, uram, adósság miatt - felelte Sam. - És az az ember, aki lecsukatott, nem ereszt ki addig, amíg ön idebenn marad.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Pickwick úr. - Mit akar ezzel mondani, Sam?

- Hogy mit akarok ezzel mondani, uram? - ismételte Sam. - Csak annyit, hogy ha negyven esztendeig tart, akkor is fogoly maradok önnel együtt és örülök is neki; s még ha a Newgate-ben kellene lennünk, azt se bánnám. No, most már kitálaltam, s vigyen el az ördög, ez így van, uram, punktum!

Sam Weller mindezt nagy hévvel és lelkesedéssel harsogta el, aztán szokatlanul izgatottan földhöz csapta a kalapját, keresztbe fonta a karját, és rendkívül szilárdan, határozott tekintettel nézett farkasszemet a gazdájával.