ÖTVENEGYEDIK FEJEZET amelyben Pickwick úr találkozik egy régi ismerősével,
s az olvasó ennek a szerencsés véletlennek köszönheti
az alább következő érdekfeszítő részleteket, amelyek
két tekintélyes és hatalmas közéleti férfiúról szólnak
Amikor másnap reggel nyolc órakor Pickwick úr felébredt, olyan csúf idő volt odakint, ami egy csöppet sem volt alkalmas arra, hogy jókedvre hangolja, és elűzze levertségét, melyet küldetésének előre nem látott balsikere miatt érzett. Az ég sötét volt és borús, a levegő nyirkos és hideg, az utcák vizesek és sárosak. A füst lomhán lebegett a kémények fölött, mintha nem merne fölszállni, s az eső szakadatlanul s lassú, nehéz csöppekben hullt, mintha még zuhogni sem volna kedve. Egy kakas - ezúttal nyoma sem volt rajta a szokott hetyke jókedvnek - mélabúsan álldogált fél lábon az istállóudvar egyik zugában; egy szamár némán, lehorgasztott fővel, elszontyolodva ácsorgott a fészer keskeny eresze alatt, s tűnődő és siralmas ábrázatáról ítélve öngyilkossági gondolatokon töprenghetett. Az utcán nem lehetett egyebet látni, mint esernyőt, s nem lehetett egyebet hallani, mint a sárcipők kopogását és az esőcseppek locsogását.
Reggeli közben nagyon vontatott volt a társalgás; még Bob Sawyer úrra is hatott az időjárás és a tegnapi este izgalma. Ahogyan saját, kifejező nyelvén közölte: “Földhöz volt csapva.” Benjamin Allen úr szintén földhöz volt csapva. És Pickwick úr is hasonlóképpen.
Sokáig várták, hogy kiderüljön az idő, de hiába; újra meg újra átolvasták a legfrissebb londoni újságot, azzal a mohó érdeklődéssel, amire csak végső kétségbeesésében képes az ember; ugyanilyen kitartással lépegették végig a szőnyeg minden egyes kockáját; s olyan sűrűn nézegettek ki az ablakon, hogy az ablakadó fölemelése teljesen jogosult lett volna; minden elképzelhető témát megpendítettek, de hiába, csak elakadt mindig a társalgás. Végül aztán, amikor már delet harangoztak, s az idő nem javult, Pickwick úr nagy elhatározással megrántotta a csengőt, és megparancsolta, hogy fogjanak be.
Habár az utak sárosak voltak, s a permet-eső egyre sűrűbben kezdett szitálni, habár a sár és a víz a kocsi nyitott ablakán befröccsent, úgyhogy a bent ülők éppen olyan kényelmetlenül érezték magukat, mint a kint ülők - mégis legalább nem voltak egy helyben, s az az érzés, hogy úton vannak, és tesznek valamit, sokkal kellemesebb volt, mint bezárva lenni egy unalmas szobában, s nézni, hogy az unalmas esőcseppek hogy hullanak le az unalmas utcában - úgyhogy már induláskor valamennyien egyetértettek abban, hogy sokat nyertek a cserén, s tulajdonképpen nem is tudják, miért húzták-halasztották annyira az indulást.
Amikor megálltak Coventryben lovakat váltani, a lovaik olyan sűrű párafellegeket bocsátottak ki magukból, hogy a lovász teljesen láthatatlanná vált, csak a hangja hallatszott ki a párafelhő kellős közepéből, hogy a legközelebbi díjkiosztás alkalmával a jótékonysági egyesülettől az első aranyérmet várja azért, hogy lekapta a postakocsis fejéről a kalapot, mert annyi víz csurgott le a karimájáról, hogy okvetlenül belefulladt volna (tudniillik a postakocsis), de ő nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem gyorsan lekapta a kalapját, s a fuldokló ember ábrázatát még egy szalmacsutakkal is letörölte.
- No, ez aztán jó mulatság - mondta Bob Sawyer úr, miközben feltűrte a gallérját, s a szája elé tartotta a sálkendőjét, hogy ki ne mehessen az illata annak a pohár pálinkának, amit egy pillanattal előbb ivott meg.
- Az ám - mondta Sam nyugodtan.
- No, úgy látszik, maga nem is nagyon bánja - jegyezte meg Bob.
- Nem tudnám, hogy mire mennék vele, ha bánnám is - felelte Sam.
- Ez megcáfolhatatlan igazság - mondta Bob.
- Az bizony, uram - felelte Weller úr. - Minden úgy van jól, ahogyan van, mint az egyszeri nemes úrfi mondta mosolyogva, amikor életjáradékot rendeltek neki, mivel anyai nagybátyjának anyai nagyapja egy ízben egy kézi tűzszerszámmal meggyújtotta a király pipáját.
- Nem is olyan rossz ötlet, Sam - mondta Bob Sawyer úr elismerő hangon.
- Ugyanezt mondta az a bizonyos nemes úrfi is, attól fogva minden negyedévkor, egészen a halála napjáig - felelte Weller úr.
- Ugyan mondja már meg, uram - fordult Sam rövid szünet után Bob Sawyerhez, egy pillantást vetve a kocsisra, s a hangját titokzatosan lehalkította -, mondja már meg, uram, amikor inaskodott a felcserségben, hívták-e valaha is egy postakocsishoz?
- Nem, nem emlékszem, hogy hívtak volna - felelte Bob Sawyer.
- Hát látott-e már valaha postakocsist a kórházban, amikor ön volt soron? - kérdezte Sam.
- Nem - felelte Bob Sawyer -, tudtommal még sohasem láttam.
- Hát tud-e olyan temetőt, ahol postakocsis van eltemetve, vagy látott-e már postakocsist halva? - faggatta tovább Bobot Weller úr.
- Nem - felelte Bob -, még nem láttam soha.
- Nem? - jegyezte meg Sam diadalmasan. - Hát nem is fog látni soha, és még valami van, amit az ember sohase láthat, tudniillik döglött szamarat. Soha ember még nem látott döglött szamarat.
- Jó, de hát mi köze van ennek a postakocsisokhoz? - kérdezte Bob Sawyer úr.
- Mindjárt megmondom - felelte Sam. - Nem akarom annyira elvetni a sulykot, és nem mondom, amit egyébként sok okos ember is állít, hogy a postakocsisok és a szamarak halhatatlanok; én csak annyit mondok: ha érzik, hogy kezd megmerevedni minden tagjuk, és nem bírják többé a munkát, hát fogják magukat, és együtt eltűnnek a világból, rendszerint két szamár és egy postakocsis; hogy hová lesznek, azt senki sem tudja; de nagyon valószínű, hogy valami jobb világba mennek át, hadd legyen egy kis örömük is, mert azt még halandó ember nem látta, hogy egy szamár vagy egy postakocsis ezen a világon örüljön az életének.
Sam Weller még tovább is fejtegette ezt a tudományos és érdekes elméletet, különböző statisztikai és egyéb adatokat idézett, amelyekkel támogatni igyekezett feltevését, s ezzel kitöltötte az időt, amíg Dunchurchbe értek. Itt lovakat váltottak, és kaptak egy száraz postakocsist is; a legközelebbi állomás Daventry volt, utána pedig Towcester; s minden új állomáson még jobban szakadt az eső, mint azelőtt.
- A kutyafáját - mérgelődött Bob Sawyer, s benézett a kocsi ablakán, amikor Towcesterben megálltak a Szaracénfej előtt. - Hát ez így nem mehet tovább.
- Tyűha! - mondta Pickwick úr, aki éppen szundikálásából ébredt fel. - Úgy látom, hogy jól megázott.
- Igen? Úgy látja? - felelte Bob. - Hát bizony, egy kissé megáztam. Kellemetlenül nedves lett a ruhám.
Bob csakugyan egy kissé nedvesnek látszott, mert az eső csak úgy csurgott a nyakából, könyökéről, kabátja ujjáról, kabátja szárnyáról és a térdeiről; az egész öltözete úgy fénylett a víztől, mintha tetőtől talpig viaszosvászonba lett volna öltözve.
- Megáztam kissé - mondta Bob, s egyet rázott magán, amivel olyan kiadós kis záport vert le a ruhájáról, mint egy újfundlandi kutya, amelyik éppen kiúszott a vízből.
- Azt hiszem, teljes lehetetlenség ma éjszaka tovább utaznunk - szólt közbe Ben.
- Teljes lehetetlenség - jegyezte meg Sam Weller, aki szintén belekapcsolódott a tárgyalásba. - Állatkínzás volna ezt követelni a lovaktól, uraim. Kapni itt ágyat, uram - tette hozzá a gazdájához fordulva -, minden tiszta és kényelmes itt. Jó kis ebédet is rendelhetünk, uram, félóra múlva betálalják... szárnyas, borjúkotlett, francia paszuly, burgonya, torta és tisztaság. Ha szabad egy tanácsot adnom, legokosabban tenné, uram, ha itt maradna. Fogadjon szót, uram.
Szerencsére éppen a kellő pillanatban érkezett oda a Szaracénfej fogadósa, hogy a maga részéről is bizonygassa és megerősítse mindazt, amit Sam Weller a fogadó berendezéséről mondott; s ezeket a kijelentéseket azzal is támogatta, hogy az utak kétségbeejtően rossz állapotban vannak; hogy a legközelebbi állomáson aligha kapnak majd friss lovakat; hogy egész éjszaka esni fog, ezt holtbiztosra vehetik, s éppoly holtbiztos, hogy reggelre kiderül majd az idő; továbbá felhozott még számos nyomós érvet, amilyent a fogadósok jól ismernek.
- Jól van, jól - mondta Pickwick úr -, de akkor valami módon levelet kell küldenem Londonba, úgy, hogy még holnap korán reggel kézbesítsék, mert különben kénytelen volnék továbbutazni.
A fogadós elégedetten mosolygott. Mi sem könnyebb, mint egy levelet egy ív csomagolópapírba takarva vagy a postán, vagy pedig a birminghami éjjeli gyorskocsival elküldeni. Ha az úrnak annyira szívén fekszik, hogy a levelet minél előbb kézbesítsék, csak írja rá kívül, hogy “sürgős”, amit bizonyára figyelembe vesznek, vagy pedig azt, hogy: “A küldöncnek fizessenek fél korona különdíjat a sürgős kézbesítésért”, ami még biztosabb.
- Jól van - mondta Pickwick úr -, akkor hát maradunk.
- Gyújts világot, John; szítsd fel a tüzet; az urak át vannak ázva - kiáltotta a fogadós. - Parancsoljanak erre, uraim, ne törődjenek most a postakocsissal, majd felküldöm önökhöz, ha csöngetnek érte. No, John, a gyertyákat.
Behozták a gyertyákat, felszították a tüzet, s egy nagy fahasábot vetettek rá. Tíz perc alatt egy pincér megterítette az asztalt, a függönyöket összehúzták, a tűz vígan lobogott, és minden arra vallott (aminthogy minden tisztességes angol fogadóban mindig minden arra vall), hogy az utasokat várták, és már napokkal ezelőtt mindent elkészítettek számukra. Pickwick úr leült egy asztalka elé, és sietve megírt egy levelet Winkle úrnak, amelyben csupán arról értesítette, hogy a rossz idő feltartóztatta őt, de másnap minden bizonnyal Londonban lesz; s akkor majd részletesen elmondja neki, hogy mi történt. Ezt a levelet hamar becsomagolták, és Samuel Weller úr rögtön levitte a söntésbe.
Sam átadta a levelet a fogadósnénak, s miután a tűzhely mellett megszárította a ruháját, vissza akart térni, hogy gazdája csizmáit lehúzza, amikor véletlenül benézett egy félig nyitott ajtón, s megpillantott egy vörösesszőke urat, aki előtt egy csomó újság feküdt kiterítve az asztalon, s aki éppen egy vezércikket olvasott, olyan mélységes gúnnyal, hogy az orrcimpái és összes arcvonásai csak úgy sugározták a gőgös megvetést.
- Nini, nini! - mondta Sam. - Mintha már láttam volna ezt az ábrázatot; meg ezt a szemüveget és ezt a széles karimájú kalapot is! Akármi legyek, ha nem Eatanswillben találkoztam velük.
Samet hirtelen erős köhögés fogta el, azzal a céllal, hogy magára vonja az illető úr figyelmét; a szemüveges idegen fel is nézett a zajra, felemelte a fejét és egyszerre láthatóvá lett Pott úrnak, az Eatanswilli Közlöny szerkesztőjének mélységesen bölcs ábrázata.
- Bocsánat, uram - mondta Sam, s egy meghajlással előrelépett -, itt van a gazdánk is, Pott úr.
- Csitt, csitt! - kiáltotta Pott úr, s rejtélyes, gyanakvó és ijedt arccal behúzta Samet a szobába s bezárta az ajtót.
- Mi baj van, kérem? - kérdezte Sam. Meglepve nézett körül.
- Ki ne ejtse a nevemet! - suttogta Pott úr. - Itt a sárgák területén vagyunk. Ha a felizgatott, erőszakos csőcselék megtudná, hogy itt vagyok, darabokra tépne.
- Ugyan! Darabokra tépnék, uram? - kérdezte Sam.
- Áldozatul esnék a nép dühének - felelte Pott. - No, fiatalember, mit csinál a gazdája?
- Úton van London felé, s két barátjával együtt itt tölti az éjszakát - felelte Sam.
- Winkle úr is vele van? - kérdezte Pott a homlokát ráncolgatva.
- Nem, uram - felelte Sam. - Winkle úr most odahaza van. Megházasodott.
- Megházasodott? - kiáltott fel Pott úr heves izgalommal. Hirtelen elhallgatott, sötéten elmosolyodott, és halk, vérszomjas hangon hozzátette: - Úgy kell neki!
Miután az elbukott ellenfél iránt érzett halálos gyűlölete ilyen könyörtelen és ilyen szívtelen diadalujjongást váltott ki belőle, Pott úr megkérdezte Samtől, hogy Pickwick úr barátai kékek-e. Sam, aki éppen annyit tudott erről a dologról, mint Pott úr maga, igennel válaszolt. Pott úr erre nagy örömmel beleegyezett, hogy elkíséri őt Pickwick úr szobájába. Szíves fogadtatásban volt része. Mindjárt el is határozták, hogy együtt fognak ebédelni.
- Mi újság Eatanswillben? - érdeklődött Pickwick úr, amikor Pott letelepedett a tűz mellé, és az egész társaság levetette a nedves cipőit és száraz papucsot húzott. - Megszűnt-e már a Függetlenség?
- A Függetlenség, uram - felelte Pott -, még nem szűnt meg, nyomorúságosan sínylődik és tengődik, megvetik és utálják még azok is, az a kevés ember is, akiknek tudomásuk van szégyenteljes és gyalázatos létezéséről... belefullad lassan abba a sok szennybe, amit maga körül áraszt szakadatlanul. Megvakulva és megsüketülve saját ocsmányságainak undok kigőzölgéseitől, ez a szennylap, amely szerencsére nem tudja, mennyire süllyedt, lassan elmerül abban a süppedős iszapban, mely, noha a látszat szerint szilárd alapjául szolgál a társadalom alantas és romlott rétegeinek, mégis a feje fölé nő, és nemsokára örökre elnyeli.
Miután a szerkesztő ezt a kiáltványt, mely egy része volt a múlt heti vezércikknek, szenvedélyes hangsúlyozással elszavalta, elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és méltóságteljesen nézett Bob Sawyer úrra.
- Ön még fiatal ember, uram - jelentette ki Pott úr.
Bob Sawyer bólintott.
- S ön is az, uram - folytatta Pott, és Ben Allen felé fordult.
Bennek sem volt kifogása ezellen.
- S önök mind a ketten mélyen át vannak hatva a kék elvektől, amelyekért harcolni fogok, s amelyekhez hű maradok, amíg élek, amint ezt a hazámnak, s az egész Egyesült Királyságnak megfogadtam - folytatta Pott úr. - Ugyebár?
- Hát, őszintén szólva én nem tudom pontosan, hogy miről is van szó - felelte Bob Sawyer. - Én... a magam részéről...
- Csak nem sárga, Pickwick úr? - vágott közbe Pott, a székével hátrálva. - Az ön barátja csak nem sárga, uram?
- Nem, nem - felelte Bob. - Pillanatnyilag inkább olyan pepitaszínű vagyok, vagyis tarkabarka.
- Tehát ingadozik - jelentette ki Pott ünnepélyes hangon -, ingadozik. Meg szeretném mutatni önnek azt a nyolc cikkből álló sorozatot, amelyet közzétettem az Eatanswilli Közlöny-ben. Merem állítani, hogy ön csakhamar áttérne a kékek szilárd és biztos politikai nézeteire.
- Én is biztos vagyok benne - felelte Bob -, hogy hamarosan megkékülnék, ha belefognék.
Pott úr néhány pillanatig gyanakodva nézte Bob Sawyert, aztán Pickwick úrhoz fordult, és így szólt:
- Ön kétségtelenül elolvasta azokat az irodalmi cikkeket, melyek az utóbbi három hónap alatt jelentek meg az Eatanswilli Közlöny-ben, s amelyek általános, mondhatnám egyetemes figyelmet, sőt feltűnést keltettek?
- Be kell vallanom - felelte Pickwick úr, akit ez a kérdés kissé zavarba hozott -, be kell vallanom, hogy én ez alatt az idő alatt annyira el voltam foglalva más irányban, hogy valóban nem értem rá elolvasni őket.
- Az ilyesmit el kell olvasni, uram - mondta Pott úr szigorú arccal.
- Majd elolvasom - felelte Pickwick úr.
- Egy terjedelmes kritika keretébe foglaltam az egészet, mely a kínai metafizikáról szólt - mondta Pott úr.
- Ó - jegyezte meg Pickwick úr -, és remélem, az ön tollából?
- A kritikusom tollából, kérem - felelte Pott úr méltóságteljesen.
- Elég nehéz, nem könnyen érthető téma, gondolom - mondta Pickwick úr.
- Nagyon nehéz, uram - felelte Pott úr, s mélységesen bölcs arcot vágott. - De magolt is hozzá eleget a fiú; részletesen tanulmányozta a tárgyat az Encyclopaedia Britannicá-ban, az én kívánságomra.
- Valóban? - kérdezte Pickwick úr. - Nem is tudtam, hogy ez a kiváló mű a kínai metafizikával is foglalkozik.
- Tanulmányozta, uram - magyarázta tovább Pott, mialatt két kezét Pickwick úr térdére tette, s fölényes mosollyal nézett szét maga körül -, tanulmányozta a metafizikát az M betű alatt, Kínát pedig a K betű alatt, aztán összefogta a kettőt. - Pott úr arcán annyi fenség tükröződött, amikor visszagondolt arra, hogy mennyi tehetséget és tudást fejtett ki a szóban forgó tudományos értekezésekben, hogy beletelt néhány perc, amíg Pickwick úr ismét fel merte venni a beszéd fonalát; végre, mikor a szerkesztő arca lassacskán visszanyerte szokott fölényes kifejezését, Pickwick úr is meg merte kockáztatni a következő kérdést:
- Szabad-e tudnom, hogy miféle nagy dolog miatt jött el ilyen messzire hazulról?
- Ugyanaz a cél vezérelt, mely engem minden hatalmas munkámban serkent és lelkesít - felelte Pott úr higgadtan, mosolyogva -, a hazám java.
- Mindjárt gondoltam, hogy valami politikai küldetés - jegyezte meg Pickwick úr.
- Igen, uram - folytatta Pott úr -, az.
Odahajolt Pickwick úrhoz és mély, színtelen, ijesztő hangon ezt súgta a fülébe:
- Holnap este sárga bál lesz Birminghamben.
- Mi a szösz! - kiáltott fel Pickwick úr.
- Igen, uram, bál és vacsora is - tette hozzá Pott úr.
- Ne mondja! - kiáltotta Pickwick úr.
Pott úr gondterhelten bólintott.
Pickwick úr ugyan úgy tett, mintha ez a hír megdöbbentette volna, de be kell vallanunk, hogy olyan kevéssé volt jártas a helyi politikában, hogy nem alkothatott magának kellő fogalmat a szóban forgó szörnyű összeesküvés fontosságáról. Pott úr észrevette ezt, s kihúzta zsebéből az Eatanswilli Közlöny legújabb számát, és a következő cikket olvasta fel belőle:
SÁRGA FORTÉLYOK ÉS MESTERKEDÉSEK
Egyik csúszó-mászó laptársunk a minap kihányta fekete epéjét abban a hiú és hasztalan igyekezetében, hogy beszennyezze a mi kiváló és derék képviselőnknek, az igen tisztelt Slumkey úrnak tiszta nevét, azét a Slumkeyét, akiről mi jóval azelőtt, hogy mostani dicső és magas állásába jutott, előre megjósoltuk, hogy az lesz belőle, ami lett, s aki azóta hazájának fénye és büszkesége, bátor oltalmazója és legragyogóbb dísze-virága. A mi csúszó-mászó laptársunk, amint mondottuk, gúnyos megjegyzéseket tett arról a pompás vertvas szeneskannáról, mellyel a lelkes választók megajándékozták az igen tisztelt Slumkey urat, s melynek beszerzését illetőleg a nyomorult névtelen cikkíró azt állítja, hogy a dicső hazafi, inasának egy bizalmas barátja révén, az összegyűjtött összegnek több mint háromnegyed részét a saját zsebéből fedezte. Hogyan, hát ez a csúszó-mászó féreg nem látja be, hogy ez, még ha így volna is, az igen tisztelt Slumkey képviselő urat, ha ugyan lehetséges, csak még kedvezőbb színben, még ragyogóbb világításban tünteti fel. Hát bárgyú eszével még azt sem tudja megérteni, hogy az a kedves és megható törekvése, mellyel a választópolgárok óhajait teljesíteni akarja, mindörökre megszerzi számára polgártársai szívét és lelkét, legalábbis azokét, akik nem olyan aljasak, mint a disznók, vagy más szóval, akik nem süllyedtek még odáig, mint a mi laptársunk? De hát ilyenek a sárgák zugbandájának és csőcselékének nyomorúságos cselvetései és mesterkedései! És nem ez az egyedüli ármánykodásuk. Hazaárulással is fenyegetnek. Bátran kijelentjük, most, miután kikényszerítették belőlünk ezt a leleplezést, bátran kijelentjük, s az egész ország és a hatóságok védelme alá helyezzük magunkat - bátran kijelentjük, hogy ebben a pillanatban titkos előkészületek folynak a sárgák báljára, melyet egy sárga városban, a sárga gondolkozású lakosság központjában, szinte a székhelyén és a szívében készülnek megtartani; melynek élén egy sárga bálrendező áll, s amelyen négy szélsőségesen sárga parlamenti képviselő fog megjelenni, s csak sárga belépőjegyekkel bocsátják be az embert! Mit szól mindehhez hitvány laptársunk? Meggörnyed-e az igazság súlya alatt? De csak hadd vergődjék tehetetlen dühében, amikor elolvassa majd ezt a bátor kijelentésünket:
MI IS OTT LESZÜNK!
- Íme, uram - fejezte be Pott úr, kimerülten összehajtogatva az újságot -, így állnak a dolgok!
Minthogy a vendéglős és a pincér ebben a pillanatban hozta be az ebédet, Pott úr a szája elé emelte mutatóujját annak jeléül, hogy Pickwick úr kezében van az élete, és minden az ő titoktartásától függ. Bob Sawyer és Benjamin Allen urak, akik nagyon tiszteletlen módon elaludtak, amíg az Eatanswilli Közlöny felolvasása tartott, sőt a tárgyalás alatt is, mely utána következett, kizárólag arra ébredtek fel, hogy ez a bűvös szó elhangzott: “Ebéd!” De aztán jó étvággyal ültek le az ebédhez, ami jó egészségükről és kifogástalan emésztésükről tett tanúságot.
Az ebéd alatt és utána is, ahogy elüldögéltek az asztalnál, Pott úr kegyesen leereszkedett egy-két percre afféle közönséges házi ügyekhez, s elmondta Pickwick úrnak, hogy az eatanswilli levegő nem tett jót a feleségének, s ezért most különböző divatos fürdőhelyekre jár, hogy az egészségét és a jókedvét ismét visszanyerje; ez azonban csupán a tapintatos körülírása volt annak a ténynek, hogy Pottné asszony megvalósította abbeli sűrű fenyegetéseit, hogy elválik az urától, annak a megegyezésnek a segítségével, melyet bátyja, a hadnagy csikart ki Pott úrtól. Pottné hűséges testőrével együtt visszavonult, s megkapta a felét annak a jövedelemnek és haszonnak, ami az Eatanswilli Közlöny szerkesztéséből és kiadásából befolyt.
Mialatt a nagy Pott ilyen és ehhez hasonló dolgokról beszélt, s a csevegését időről időre saját mély szellemi szüleményeiből vett idézetekkel is élénkítette, a fogadó előtt megállt egy postakocsi, hogy letegyen néhány csomagot, s az ablakán kiszólt egy mogorva idegen, és azt kérdezte, hogy ha itt maradna éjszakára, kaphatna-e rendes ágyat és szállást.
- Hogyne, kérem - felelte a fogadós.
- Igen, csakugyan? - kérdezte az idegen, aki láthatólag gyanakvó és bizalmatlan természetű ember volt.
- Természetesen, uram - felelte a vendéglős -, hogyne kaphatna.
- Jó - mondta az idegen. - Kocsis, itt leszállok. Kalauz, adja le a táskámat!
Az idegen meglehetősen harapós hangulatban jó éjszakát kívánt a többi utasnak, aztán kiszállt. Köpcös ember volt, fekete sörtehaja úgy volt megnyírva, hogy egy sárkeféhez vagy egy sündisznóhoz hasonlított s minden egyes szála keményen égnek állt; viselkedése gőgös és kihívó volt; a modora parancsoló; a szeme szúrós és nyugtalan; s az egész magatartása roppant nagy önbizalomra vallott, s azt árulta el, hogy ez a kis ember hihetetlenül lenézi az egész világot.
Az idegent abba a szobába vezették, melyet eredetileg Pott úrnak szántak, a nagy hazafinak. A pincér néma csodálkozással vette észre azt a különös véletlent, hogy mihelyt meggyújtotta a gyertyákat, az idegen belenyúlt a kalapjába, kihúzott belőle egy újságot, s ugyanolyan haragos megvetéssel kezdte olvasni, mint amilyen egy órával ezelőtt Pott úr méltóságteljes arcvonásain ömlött el, és egész szellemi erejét megbénította. Azt is észrevette a pincér, hogy míg Pott úr haragját egy Eatanswilli Függetlenség című lap váltotta ki, ennek az úrnak a feneketlen megvetését az Eatanswilli Közlöny-nek nevezett újság keltette föl.
- Küldje be a fogadóst - mondta az idegen.
- Igenis, uram - felelte a pincér.
A pincér kiment, és a fogadós bejött.
- Maga a fogadós? - kérdezte az idegen.
- Igen, én vagyok, uram - felelte a fogadós.
- Ismer engem? - kérdezte az idegen.
- Még nem volt szerencsém az úrhoz - mondta a vendéglős.
- Nevem Slurk - mondta az idegen.
A fogadós könnyedén biccentett.
- Slurk a nevem, uram - ismételte az idegen gőgösen. - Most már tudja, hogy ki vagyok, jóember?
A fogadós megvakarta a fejét, felnézett a mennyezetre, aztán ismét az idegenre, és bágyadtan mosolygott.
- No hát, most már ismer engem? - kérdezte az idegen ingerült hangon.
A fogadós törte a fejét erősen, de végre kénytelen volt így felelni:
- Hát bizony, uram, nem ismerem önt.
- Atyaisten! - mondta az idegen, s öklével nagyot csapott az asztalra. - Ez hát a népszerűség!
A fogadós egy-két lépést hátrált az ajtó felé; az idegen pedig, szemét rászegezve, így folytatta:
- Ez tehát a hála - mondta -, ez a hála azért, hogy éveken át fáradoztam és dolgoztam a tömegek érdekében. Átázva és elcsigázva szállok ki, lelkes sokaság nem jön elém tolongva, hogy nagy harcosukat üdvözölje; a harangok nem szólnak, s még a nevem hallatára sem dobbannak meg a tompa és érzéketlen szívek. Ez elegendő ahhoz - mondta az izgatott Slurk úr, fel-alá járva a szobában -, hogy az ember kettétörje a tollát, és mindörökre cserbenhagyja a nép ügyét.
- Egy konyakot szódával, azt tetszett mondani, uram? - kockáztatta meg a fogadós.
- Rumot - felelte Slurk úr, dühösen megfordulva és vadul rámeredve a fogadósra. - Van valaki a konyhában?
Nem, a konyhában nem volt egy lélek se. Gyönyörűen ropogott a tűz. Már mindenki lefeküdt, és a kaput is bezárták éjszakára.
- Majd a tűzhely mellett iszom meg a rumot - mondta Slurk úr -, a konyhában.
Azzal fogta a kalapját és az újságot, s ünnepélyes léptekkel megindult a fogadós nyomában a konyha felé. Ott aztán letelepedett a tűzhely mellé, újra dölyfös arcot vágott, és szótlan méltósággal olvasni és inni kezdett.
Ebben a pillanatban azonban a viszály és a meghasonlás gonosz szelleme szállt le a Szaracénfej fogadóra, s tunya kíváncsiságból benézett az ablakon, s megpillantotta Slurk urat, amint kényelmesen üldögélt a tűzhely mellett, egy másik szobában pedig Pott urat, aki a bortól már kissé emelkedett hangulatban volt; mire a gonosz szellem nyomban be is röppent az említett utóbbi helyiségbe, egy szempillantás alatt bebújt Bob Sawyer úr fejébe, és saját ördögi céljainak érdekében a következő szavakat sugalmazta neki:
- No tessék, ki hagytuk aludni a tüzet. Az eső után olyan kutya hideg van itt, nem?
- Bizony, elég hideg van - felelte Pickwick úr megborzongva.
- Azt hiszem, nem volna rossz gondolat, ha elszívnánk egy szivart a konyhában a tűzhely mellett, igaz-e? - mondta Bob Sawyer úr, még mindig az említett rossz szellem ösztökélésére.
- Nem volna rossz - felelte Pickwick úr. - Nagyon kellemes volna, szerintem is. Mit szól hozzá, Pott úr?
Pott úr készségesen kötélnek állt, s mind a négyen megindultak a konyha felé, pohárral a kezükben. Sam Weller haladt a menet élén, hogy mutassa nekik az utat.
Az idegen még mindig olvasott; most felnézett és összerezzent. Pott úr is hátrahőkölt.
- Mi baj van? - suttogta Pickwick úr.
- Ez a féreg! - felelte Pott.
- Micsoda féreg? - kérdezte Pickwick úr, s ijedten körülnézett, nehogy rálépjen valami svábbogárra vagy valami kövér pókra.
- Ez a féreg - suttogta Pott úr, megragadva Pickwick úr karját, és az idegen felé mutatott. - Ez a csúszó-mászó féreg, Slurk, a Függetlenség szerkesztője.
- Talán okosabb volna, ha visszafordulnánk - suttogta Pickwick úr.
- Soha, uram - felelte Pott úr vitézül és harciasan -, soha!
S azzal Pott úr letelepedett a kandalló másik oldalán, Slurk úrral szemközt, kihúzott egyet az újságcsomójából, és farkasszemet nézve ellenségével, olvasni kezdett.
Pott úr természetesen a Függetlenség-et olvasta, Slurk úr pedig természetesen a Közlöny-t, s mind a ketten nagyon hallhatóan és érthetően csepülték közben a másik szellemi termékét, azzal, hogy olvasás közben minduntalan keserűen felkacagtak, és gúnyosan szipákoltak az orrukkal. De csakhamar áttértek a határozottabb kifejezések terére, mint például: “hihetetlen”, “a nyomorult”, “felháborító”, “hazug maszlag”, “aljasság”, “mocsok”, “szenny”, “posvány”, “trágyalé” és más hasonló kritikai megjegyzéseket tettek fennhangon.
Bob Sawyer úr és Ben Allen úr a vetélkedésnek és gyűlöletnek ezeket a megnyilatkozásait olyan gyönyörűséggel figyelték, amely nagyban fokozta a dohányzás élvezetét, pedig ugyancsak hatalmas füstfelhőket eregettek a levegőbe. S mihelyt a két ellenfél kezdett kimerülni, a kötélrevaló Bob Sawyer roppant udvariasan fordult Slurk úrhoz, és így szólt:
- Szabad kérnem egy pillanatra az újságot, uram, ha már kiolvasta?
- Ebben a hitvány szennylapban ugyan nagyon kevés olvasnivalót fog találni, uram - felelte Slurk, és sátáni pillantást vetett Pottra.
- Ezt máris odaadom önnek - mondta Pott úr feltekintve, sápadtan a dühtől s remegve a haragtól, akadozó nyelvvel. - Tessék. Hahaha! Ennek a firkásznak az arcátlansága igazán mulattatni fogja, uram.
A “szennylap” és a “firkász” szót nagy nyomatékkal ejtették ki, s mind a két szerkesztő arca égni kezdett a dühtől.
- Végtelenül undorító ennek a nyomorult firkásznak a szószátyárkodása - mondta Pott, Bob Sawyerhez fordulva, közben azonban Slurk úrra sandított.
Slurk úr erre jóízűen felkacagott, s fordított egyet, hogy az új hasáb olvasásához fogjon, miközben kijelentette, hogy ez a tökfilkó igazán mulattatja.
- Milyen arcátlan ez a tudatlan fajankó - mondta Pott úr, akinek az arca rózsaszínűről pirosra vált.
- Olvasott már valaha valamit ennek az embernek a hülyeségeiből, uram? - kérdezte Slurk úr Bob Sawyertől.
- Nem - felelte Bob -, még soha. Igazán olyan rosszul ír?
- Ó, botrányosan, botrányosan! - felelte Slurk.
- Hát ez már igazán több a soknál! - kiáltott fel Pott úr ebben a pillanatban; de még mindig úgy tett, mintha el volna merülve az olvasásba.
- Ha keresztül tud gázolni ezen a néhány zagyva, aljas, rosszindulatú, értelmetlen, hamis, hazug, képmutató és dagályos mondaton - szólt Slurk úr, Bob kezébe nyomva az újságot -, talán meglesz belőle az a haszna, hogy nevethet ennek a műveletlen, írástudatlan fecsegőnek a stílusán.
- Mit mondott, kérem? - kérdezte Pott úr feltekintve, s tetőtől talpig remegett a dühtől.
- Mi köze hozzá, kérem? - felelte Slurk.
- Írástudatlan fecsegő, így mondta, kérem? - kérdezte Pott úr.
- Igen, kérem, így mondtam - felelte Slurk -, s ha parancsolja, még azt is hozzátehetem: ha belekékül, még akkor sem tud megtanulni fogalmazni, hahaha!
Pott úr egy szót sem felelt erre a szellemes gorombaságra, csak gondosan összehajtogatta a maga Függetlenség-ét, ledobta a földre; összetaposta, szertartásosan ráköpött, aztán a tűzbe hajította.
- Tessék, uram! - mondta Pott úr, visszalépve a tűzhelytől. - Éppen így bánnék azzal a viperával, amely ezt a mérgező szennylapot szerkeszti, csak az a szerencséje, hogy hazám törvényei meggátolnak benne.
- Hát csak próbáljon meg így bánni vele, kérem! - kiáltotta Slurk úr felpattanva a helyéről. - Ő nem fog a törvényekre hivatkozni, nem bújik mögéjük. Csak bánjék vele így, kérem, próbálja meg!
- Úgy van! Úgy van! - mondta Bob Sawyer.
- Ez a helyes eljárás - jegyezte meg Ben Allen úr.
- Csak próbálja meg, kérem! - ismételte Slurk harsány hangon.
Pott úr olyan megvető pillantást küldött feléje, hogy ettől még egy vasmacska is elszégyellte volna magát.
- Csak próbálja meg, kérem! - ismételte Slurk még harsányabb hangon.
- Azt nem fogom megtenni, kérem - felelte Pott úr.
- Úgy! Nem fogja megtenni, kérem? - mondta Slurk úr kihívó hangon. - Hallják ezt, uraim? Nem fogja megtenni; nem azért, mintha félne; ó, dehogy! Nem azért. Csak hát nem akarja. Hahaha!
- Én önt, uram - jelentette ki Pott úr, akit ez a maró gúny még jobban felizgatott -, én önt hitvány csúszó-mászónak tartom. Olyan embernek tekintem önt, aki gyalázatos, szégyenletes és megvetésre méltó közszereplésével kizárta magát a társadalomból. Ön az én szememben, uram, egyénileg és politikai felfogása szerint is nem egyéb, mint egy igazi ocsmány csúszó-mászó.
A haragos Függetlenség nem várta be ennek a személyes gyalázkodásnak a végét, hanem felkapta jól megtömött útitáskáját, megforgatta a levegőben, amikor Pott éppen hátat fordított neki, s egy nagy lendülettel fejbe vágta vele, éppen azzal a csücskével, ahová egy jó vastag hajkefe volt becsomagolva. A táska nagyot csattant Pott úr fején, s a Közlöny szerkesztője nyomban elterült a földön.
- Uraim! - kiáltott fel Pickwick úr, amikor Pott úr talpra ugrott, és megragadta a piszkavasat. - Uraim, gondolják meg, az isten szerelmére! Segítség! Sam! Ide, ide! Könyörgök, uraim! Lépjen közbe valaki! Válasszuk szét őket!
S azzal Pickwick úr a két dühöngő harcos közé vetette magát, még éppen idejében, hogy az egyik oldalról felfogja a hozzávágott útitáskát, a másik oldalról pedig a lesújtó piszkavasat. Nem lehet tudni, hogy az eatanswilli közvélemény szószólóit a szenvedély vakította-e el egészen, vagy pedig mint elmés emberek, mind a ketten egyszerre megértették, hogy mennyivel jobb, ha egy harmadik fél kapja az ütéseket - csak annyi bizonyos, hogy rá sem hederítettek Pickwick úrra, hanem vitézül szembeszálltak egymással, és továbbra is hősiesen vagdalkoztak az útitáskával és a piszkavassal. Pickwick úr kétségtelenül nagyon ráfizetett volna jószívű közbelépésére, ha Samuel Weller úr, gazdájának segélykiáltására, ebben a pillanatban be nem ront, s fel nem kap egy liszteszsákot, amellyel csakugyan sikerült eredményesen véget vetnie a nézeteltéréseknek, ugyanis a zsákot ráhúzta a nagy Pott úr fejére és vállára, s jól megmarkolta a nyakát.
- Vegyék el azt a táskát attól a másik őrülttől - mondta Sam Ben Allen úrnak és Bob Sawyer úrnak, akik egész idő alatt csak tétlenül nézték a verekedőket, legfeljebb ki-kitértek előlük, s mindegyik egy teknőcnyelű sebészkést tartott a kezében, hogy nyomban eret vághassanak azon, aki közülük először elájul. - Tegye le azt a táskát, maga kis nyomorult, mert különben belepréselem - mondta Sam.
A Függetlenség szerkesztője, akinek már különben is kifogyott a lélegzete, meghátrált ettől a fenyegetéstől, és nyugodtan tűrte, hogy lefegyverezzék; Sam Weller úr aztán levette Pottról a szájkosarat, s óvatosan őt is szabadlábra helyezte.
- Most pedig menjenek szépen aludni - mondta Sam -, ha nem akarják, hogy mind a kettejüket bedugjam ebbe a zsákba, és bekössem a zsák száját, hogy aztán ott marakodhassanak tovább; mert ez lesz a vége, ha ilyen bolondul viselkednek. Ön pedig legyen szíves, és jöjjön velem, uram.
S azzal Sam karon fogta a gazdáját, és elvezette, a két vetélkedő lapszerkesztőt pedig a fogadós Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr felügyelete alatt külön-külön a szobájába vitette; útközben vérszomjasan fenyegették egymást, s célzásokat tettek, hogy másnap életre-halálra megküzdenek majd. Később aztán mégis jobban fontolóra vették a dolgot és úgy gondolták, hogy birkózásnál többet ér a tollharc; ennélfogva késedelem nélkül újra kezdték a régi halálos ellenségeskedést; s egész Eatanswill bámulta, hogy milyen nagy hősök ők - a papíron.
Másnap korán reggel külön-külön kocsin elutaztak, még mielőtt a többi utas felébredt volna; s miután az idő csakugyan kiderült, Pickwick úrék ismét elindultak London felé.
Dostları ilə paylaş: |
