ÖTVENKETTEDIK FEJEZET mely előadja, hogy milyen komoly fordulat állt be a Weller családban,
továbbá beszámol a vörös orrú Stiggins úr korai bukásáról
Pickwick úr tapintatosságból addig nem akarta elvinni Bob Sawyert vagy akár Ben Allent a fiatal párhoz, amíg nem voltak minden tekintetben felkészülve a fogadásukra, s lehetőleg kímélni akarta Arabella érzékenységét is, azt indítványozta tehát, hogy ő majd Sammel együtt leszáll a György és Keselyű közelében, a két fiatalember pedig egyelőre máshol keressen szállást. A fiatalembereknek semmi kifogásuk nem volt az indítvány ellen, készséggel elfogadták; s így aztán Ben Allen úr és Bob Sawyer úr a Borough legtávolabbi szélein, egy félreeső kocsmában húzták meg magukat, melynek söntésajtaja mögött hajdanta gyakran pompázott a nevük, egy-egy hosszú és bonyodalmas rovás élén.
- Jaj nekem, Weller úr! - kiáltott fel a csinos kis szobalány, akivel Sam a kapuban találkozott.
- Bizony én volnék, drágám - felelte Sam, kissé visszamaradva, hogy a gazdája meg ne hallja, amit mond. - Ej, de édes, de gyönyörű teremtés maga, Mary!
- Jézusom, Weller úr, mennyi bolondságot beszél maga! - mondta Mary. - Ó! Ne izéljen már, Weller úr.
- Mit ne izéljek, galambom? - mondta Sam.
- Hát csak ne izéljen - felelte a csinos szobacica. - Jaj, menjen már innét.
E rendreutasítás után a csinos szobalány a falhoz lökte Samet, és kijelentette, hogy egészen összegyűrte a főkötőjét, és a haját is összeborzolta.
- Azonfelül nem hagyja, hogy elmondjam, amit el akartam mondani - tette hozzá Mary. - Már négy napja várja itt magát egy levél; alig egy félórával azután érkezett, hogy elmentek; pedig a borítékon az áll, hogy: sürgős.
- Hát hol az a levél, édes kincsem? - kérdezte Sam.
- Vigyáztam rá a maga kedvéért, mert különben biztosan már rég elkallódott volna - felelte Mary. - Itt van, ni; meg se érdemli, annyit mondhatok.
S azzal Mary, tömérdek kis kacér izgalommal és aggodalommal, hogy jaj, csak tán nem vesztette el mégis, előszedte a levelet a világ leggyönyörűbb kis muszlin mellkendője alól, és átadta Samnek, aki nagy hódolattal, imádattal és lovagiassággal megcsókolta a borítékot.
- Jézus Máriám! - mondta Mary, megigazítva a mellkendőjét és színlelt ártatlansággal. - De nagyon beleszeretett egyszerre ebbe a levélbe.
Weller úr csak egy kacsintással felelt erre, de olyan sokatmondó kacsintással, melynek valódi jelentőségéről semmiféle leírás nem adhatna kellő fogalmat; aztán leült Mary mellé az ablakmélyedésbe, felbontotta a levelet, és belepillantott.
- Hohó! - kiáltott fel Sam. - Mi ez?
- Remélem, nincs semmi baj? - kérdezte Mary, Sam válla fölött az írásba kandikálva.
- Ej, hogy ragyog ez a két szép szeme, csillagom! - mondta Sam föltekintve.
- Ne törődjön most az én szememmel; olvassa el inkább a levelét - mondta a takaros kis szobalány, s szépséges szemei olyan dévajul villogtak, hogy képtelenség lett volna ellenállni nekik.
Sam erőt merített egy újabb csókból, aztán olvasni kezdte az alábbiakat:
Granby már-
ki, Dorking Szerdán.
KEDVES FIJAM SAMUEL!
Sajnálatal van szerencsém tudósittani téged, miszerint mostohaanyádról rosz hirekett kel jelentenem, mivelhogy vigyázattlanul meghüttöte magát mer sokáig ült a nedves füben mikor eset az esső hogy meghalgasa a lelkipásztort aki csak éccakára hagyta abba a beszédjét merhogy pálinkával annyira teleszitta magát hogy csak mindég dőlt belőlle a szó mig csak ki nem józanodot ami sok időbe telt és a doktor azt mondta ha mostohaanyád mingyárt utána foró grogot ivot volna ahejet hogy előbb ivot akkor semi baja se let volna és a kerekeit mingyárt jól megkenték és mindent elkövettek hogy megint viszazökenjen a rendes kerékvágásba és az apád már azt remélte hogy megint kilábal mint máskor is de amikor a kaptatóhoz ért be kelet volna fordulnia hát kizökent a kerékvágásból fijam és lerobogot a lejtőn olyan sebesen hogy olyat még senki se látot és ámbátor a doktor használta a kerékkötőt de nem let semi foganatja mer tennap este háromfertály hat előt öt percel leadta az obulust szegény az utolsó vámsorompónál és időnek előte tette meg a nagy utat aminek tán az is oka lehet hogy nagyon kevés bagázsit vit magával apád azt üzeni ha el akarsz jöni hogy meglátogas nagyon fogok örülni mer nagyon magamra marattam édes fijam Samivel apád akarja hogy igy irjam pedig tudom hogy nem igy kell irni a nevedet és mivel hogy igen sok minden elintéznivalótok volna hát biztosan számit rá hogy a gazdád elereszt persze hogy elereszti én jobban ismerem a gazdáját továbbá tisztelteti sokszor valamint maradok örökké hü atyád
Tony Weller
- Ejnye, de érthetetlen egy levél - mondta Sam -, hát ki tud ebből kiokoskodni, hol úgy írja: én, hol pedig úgy: ő! Nem az apám írása, kivéve az aláírást, nyomtatott betűkkel. Ez az ő keze vonása.
- Talán másvalakivel íratta a levelet, s csak aztán tette alá a nevét - mondta a csinos kis szobalány.
- Várjon csak - felelte Sam, s még egyszer átfutotta a levelet, közben meg-megállt és elgondolkozott. - Eltalálta. Az az ember, aki ezt írta, szép sorjában elmondta az egész szerencsétlenséget, aztán odajött az apám, a vállán át a levélbe nézegetett, minduntalan beleszólt, s ezzel összekuszálta a dolgot. De ezt csinálja mindig. Igaza van.
Weller úr, miután ebben megnyugodott, újra átolvasta a levelet, s úgy látszik, ezúttal kisütötte az értelmét, mert bánatosan felkiáltott, ahogy ismét összehajtogatta:
- Ó, hát meghalt a szegény lélek! Igazán sajnálom. Nem volt rossz asszony, csak a lelkipásztorok hagyták volna békében. Nagyon sajnálom.
Sam ezt olyan komoly hangon mondta, hogy a csinos kis szobalány lesütötte a szemét és neki is elkomolyodott az arca.
- De hát, hiába - mondta Sam, ahogy a levelet egy sóhajjal zsebre vágta -, ennek már így kellett lennie; s így is lett, mint az egyszeri vénasszony mondta, mikor feleségül ment az inasához. Most már nem tudunk változtatni rajta, igaz-e, Mary?
Mary a fejét rázta, és szintén felsóhajtott.
- Szabadságot kell kérnem a gazdától - mondta Sam -, s el kell utaznom.
Mary megint sóhajtott egyet. Olyan megható volt az a levél.
- Isten vele! - mondta Sam.
- Isten vele! - válaszolt a szép szobalány, s elfordította a fejét.
- No hát, kezet se ad búcsúzóul? - kérdezte Sam.
A csinos szobalány odanyújtotta a kezét, s ámbár csak egy szobalány keze volt, mégis nagyon kicsi kéz volt; aztán fölállt, hogy távozzék.
- Nem maradok oda sokáig - mondta Sam.
- Maga mindig másfelé jár - mondta Mary, s alig észrevehetően fölszegte a fejét. - Csak jön és megy, alighogy megjött, Weller úr, már megint elutazik.
Weller úr közelebb vonta magához a szép kis fehércselédet, és suttogni kezdett a fülébe; aztán egy rövid kis pusmogó társalgás után Mary megint feléje fordította az arcát, és kegyeskedett a szemébe nézni. Mikor elváltak egymástól, hogy, hogy nem, Mary kénytelen volt fölmenni a szobájába, hogy a főkötőjét és a hajfürtjeit megigazítsa, mielőtt úrnője szeme elé kerül; s ahogy könnyű léptekkel felszaladt a lépcsőn, a korláton át sűrűn integetett és mosolygott Sam felé.
- Legfeljebb egy-két napig leszek oda, uram - mondta Sam, amikor tudatta Pickwick úrral, hogy milyen veszteség érte az apját.
- Maradhat, ameddig szükséges, Sam - felelte Pickwick úr -, beleegyezem, hogy addig maradjon, amíg jónak látja.
Sam meghajtotta magát.
- Mondja meg az édesapjának, Sam - tette hozzá Pickwick úr -, hogy ha jelenlegi helyzetében valami módon a segítségére lehetek, szíves örömest megteszek mindent, amit tehetek.
- Köszönöm, uram - felelte Sam. - Megmondom neki.
Még néhány jóakaró és baráti szót váltottak egymással, aztán Pickwick úr elbúcsúzott az inasától.
Este hét óra volt pontosan, amikor Samuel Weller úr, néhány száz lépésnyire a Granby márki fogadótól leszállt az omnibusz bakjáról, amely keresztülment Dorkingon. Hideg, bánatos este volt, a kis utca komor és elhagyatott, s a nemes és vitézlő márki fából faragott arca mintha még búsabb és elszontyolodottabb lett volna, mint rendesen, ahogy ide-oda lóbálózott, és gyászosan csikorgott a szélben. A redőnyök le voltak bocsátva, az ablakok jórészt be voltak spalettázva; s ezúttal egyetlen ingyenélő sem ácsorgott az ajtó körül; a kis fogadó néma volt és elhagyatott.
Sam egy teremtett lelket sem látott semerre, akihez egypár előzetes kérdést intézhetett volna, szép csöndesen belépett hát a házba. Körülnézett, és csakhamar megpillantotta messziről jó apját.
Az özvegy fuvaros a söntés mögötti kis szobában üldögélt egy kerek asztalkánál, s a pipáját szívta, és mereven bámult a tűzbe. Nyilván aznap temették az asszonyt, mert a kalapján, melyet még nem tett le a fejéről, másfél rőfös gyászszalag volt, mely a szék támláját verte, s leért egészen a földig.
Idősb Weller úr nagyon el volt merülve a gondolataiba. Sam több ízben is nevén szólította, de az öreg csak nyugodt és mozdulatlan arccal pipázott tovább, s végül csak arra rezzent fel, hogy a fia a vállára tette a kezét.
- Sammy! - mondta Weller úr. - Isten hozott.
- Már vagy tízszer szóltam hozzád - mondta Sam, kalapját a fogasra akasztva -, de nem hallottad meg.
- Nem, Sammy, nem hallottam - felelte idősb Weller úr, s megint a tűzbe bámult elgondolkozva. - Elandalogtam egy kicsit, Sammy.
- Mit csináltál? - kérdezte Sam, székét a tűzhöz tolva.
- Elandalogtam, Sammy - felelte idősb Weller úr -, mert őrá gondoltam. - Weller úr fejével a dorkingi temető felé intett, s ezzel a néma jellel fejezte ki, hogy szavai a megboldogult Wellernére vonatkoznak.
- Éppen arra gondoltam, Sammy - folytatta idősb Weller úr, s közben nagy komolysággal nézte a fiát a pipája fölött, mintha azt akarná kifejezni vele, hogy bármily különösnek és hihetetlennek látszik is, amit mondani fog, mégis nyugodtan és megfontoltan kimondja: - Arra gondoltam, hogy akárhogy volt is, Sammy, mégiscsak nagyon sajnálom, hogy meghalt.
- Hát így is illik - felelte Sam.
Idősb Weller úr helybenhagyólag bólintott, megint a tüzet kezdte nézni, nagy füstfelhőbe burkolta magát, és mélyen elmerült gondolataiba.
- Nagyon okos dolgokat mondott ő nekem, Sammy - mondta Weller úr, hosszú szünet után, s a kezével elhajtotta a pipafüstöt.
- Miféle dolgokat? - kérdezte Sam.
- Azokat értem, amiket a betegsége alatt mondott - felelte az öregúr.
- De mit mondott?
- Körülbelül ilyenformán beszélt: Weller, így szólt, azt hiszem, hogy nem egészen úgy bántam veled, ahogy kellett volna; te egy áldott, jólelkű ember vagy, s igazán kellemesebb otthont teremthettem volna neked. Most, amikor már késő, kezdem belátni... így mondta... hogy ha egy férjes asszony jámbor és vallásos akar lenni, akkor kezdje azon, hogy a házi kötelességeit teljesíti, s boldoggá és elégedetté tesz mindenkit, aki körülötte van, és ha eljár is a templomba vagy a kápolnába, vagy akárhová, amikor annak ideje van, jól vigyázzon, és ki ne használja ezt arra, hogy a lustaságát vagy a kényelmességét takargassa vele. Ilyen voltam én, s bizony, sok időt és pénzt fecséreltem olyanokra, akik rosszabbak voltak nálamnál; de remélem, Weller, ha meghaltam, eszedbe fog jutni, hogy milyen voltam én azelőtt, mielőtt megismerkedtem azokkal az emberekkel, s milyen volt az én igazi természetem... Susan, mondtam én, mert nem tagadhatom, fiam, a dolog nagyon meghatott... Susan, mondtam, végeredményben mégiscsak jó feleségem voltál, hát ne is beszéljünk most erről, és ne hagyd el magad; ne félj semmit, megéred még, hogy annak a Stigginsnek beverjem a koponyáját... Erre elmosolyodott, tudod, Sammykém - folytatta az öregúr, s nagyot szippantott a pipájából, hogy belefojtsa a sóhajtását -, de azért mégiscsak meghalt!
- Ejnye, no - mondta Sam, hogy megvigasztalja kissé az apját, három-négy percnyi hallgatás után, mialatt az öregúr csöndesen csóválgatta a fejét, és nagy komolysággal pöfékelt -, ejnye, no, apám, előbb vagy utóbb úgyis meg kell halni mindnyájunknak.
- Bizony, mindnyájunknak - mondta idősb Weller úr.
- Már ezt így intézi a gondviselés - mondta Sam.
- Hát persze - felelte az apja, komolyan bólintva egyet. - Miből élnének különben a temetkezési vállalkozók.
Ez a gondolat olyan tág teret nyitott az elmélkedésnek, hogy idősb Weller úr letette a pipáját az asztalra, s tűnődő arccal kotorta meg a tüzet. Míg az öregúr ekképp volt elfoglalva, egy gyászruhás, pirospozsgás szakácsnő lépett a szobába, aki eddig a söntésben szorgoskodott; barátságosan intett egyet-kettőt Sam felé, aztán szó nélkül az atyja széke mögé állt, s először csak halkan köhécselt, hogy észrevétesse magát, de mivel ez nem használt, hangosabban kezdte köszörülni a torkát.
- Ohó! - mondta idősb Weller úr, kiejtve kezéből a piszkavasat, s hirtelen megfordult a székén. - Mi baj van?
- Hoznék egy csésze teát, jó uram - felelte a pirospozsgás szakácsnő, hízelkedő, rábeszélő hangon.
- Nem kell - felelte Weller úr kissé nyersen. - Menjen a... - itt Weller úr hirtelen elharapta a szót, és halkabban hozzátette: - menjen csak ki, lelkem, majd később.
- Ó, Szűzmáriám! Mennyire megváltoztatja az embereket a szerencsétlenség, ha így magukra maradnak! - mondta a szakácsnő, égnek fordított szemmel.
- Ej, a doktornak is, meg magának is örökké csak az én bajomon jár az eszük, hogy mennyire magamra maradtam! - dünnyögte mérgesen idősb Weller úr.
- Még ilyen goromba, haragos embert se láttam soha életemben - mondta a pirospozsgás nőszemély.
- Sose nyugtalankodjék miattam - tette hozzá az öregúr -, hiszen csak a javamra válik, ahogy az egyszeri iskolás gyerek is vigasztalta magát nagy töredelmesen, amikor a tanítója elnadrágolta.
A pirospozsgás asszonyság nagy megértéssel és szánakozással csóválgatta a fejét, aztán Samhez fordult, s megkérdezte tőle, hogy nem volna-e igazán okosabb, ha az apja összeszedné magát, és nem adná úgy bánatnak a fejét.
- Mert tetszik tudni, Samuel úr - magyarázta a pirospozsgás szakácsnő -, ahogy már tegnap is mondtam neki, nagyon magányosan fogja ám érezni magát, pedig nem számíthat semmire, hacsak össze nem szedi magát, mert mi igazán valamennyien nagyon sajnáljuk, hogy ekkora csapás érte, és szívesen megtennénk mindent a kedvéért; s az embernek nem lehet olyan rossz sora az életben, Samuel úr, hogy ne tudna javítani rajta. Szakasztott így mondta nekem egy nagyon kiváló valaki, amikor szegény uram meghalt.
A pirospozsgás szakácsnő szája elé emelte a kezét, megint köhécselt, és rajongó pillantással nézte idősb Weller urat.
- Nézze, tisztelt asszonyság - mondta Weller úr komoly és határozott hangon -, hamarjában semmi szükségem sincs a maga beszédjeire, legyen hát olyan szíves, és hagyjon magunkra.
- Jaj, Weller úr - felelte a pirospozsgás nőszemély -, hiszen csak a szívemből jött, amit mondtam.
- Azt elhiszem - felelte idősb Weller úr. - Samuel, kísérd ki az asszonyságot, és csukd be utána az ajtót.
Ezt a célzást már megértette a pirospozsgás szakácsnő, mert rögtön kitakarodott a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót; mire idősb Weller úr, akin már kiütött a verejték, hátradőlt a székében, és így szólt:
- Sammy, ha még egy hétig magamra maradok itt... csak még egy hétig, fiam... hát bizonyos vagyok benne, hogy ez az asszony valami erőszakos módon a nyakamba varrja magát.
- Mi a csuda! Hát olyan szerelmes beléd? - kérdezte Sam.
- Hogy szerelmes-e? - felelte az apja. - Nem tudom lerázni a nyakamról, még ha egy szabadalmazott, tűzálló páncélszekrénybe záratnám be magamat, akkor is hozzám férkőznék valahogyan, Sammy.
- Szép dolog, ha ennyire bolondulnak az ember után! - jegyezte meg Sam mosolyogva.
- No, én egy csöppet sem vagyok rá büszke, Sammy - felelte Weller úr, s dühösen kotorgatta a tüzet. - Rettentő egy állapot. Az embert egyszerűen kikergetik a házából. Szegény mostohaanyád még ki sem adta a lelkét jóformán, amikor egy vénasszony máris egy köcsög lekvárt küldött, a másik meg egy fazék marmeládot, a harmadik pedig maga állított be hozzám egy óriási nagy kanna pipitér teával, amit főzött.
Az öreg Weller mély undorral elhallgatott, s miután körülnézett, suttogva hozzátette:
- Özvegyasszony volt valamennyi, Sammy, csak az nem, aki a pipitér teát hozta, az egy ötvenhárom éves ifjú hajadon volt.
Sam felelet helyett csak tréfásan ráhunyorított az öregre, idősb Weller úr pedig a piszkavassal szétvert egy konok széndarabot, olyan komoly és kaján arckifejezéssel, mintha csak valamelyik özvegyasszonynak a feje lett volna, aztán így szólt:
- Egy szó, mint száz, Sammy, sehol sem vagyok biztonságban, csak a bakon.
- S miért volnál ott nagyobb biztonságban, mint máshol? - vágott közbe Sam.
- Mert a kocsis kiváltságos istenteremtménye - felelte Weller úr, s komoly arccal nézte a fiát. - Mert a kocsis nem kelt gyanút azzal, amiért más embert rögtön gyanúba fognak; mert a kocsis akár nyolcvan mérföldnyi úton is elnyájaskodhat az asszonynéppel, s mégse fogja rá senki, hogy feleségül akarja venni valamelyiket. Hát melyik ember mondhatja el ezt magáról, Sammy?
- Az igaz - mondta Sam -, ebben van valami, csakugyan.
- Ha a te gazdád kocsis lett volna - folytatta Weller úr az okoskodását - hát azt hiszed, hogy az esküdtek elítélik, ha ugyan egyáltalában odáig jutott volna a dolog? Nem merték volna megtenni!
- Miért nem? - kérdezte Sam kétkedő hangon.
- Hogy miért nem? - felelte idősb Weller úr. - Mert a lelkiismeretük nem engedte volna. Az igazi fuvaros összekötő kapocs a nőtlen és a házas állapot között, fiam, miként ezt minden okos ember tudja.
- Mi a csuda! Úgy érted, hogy a kocsisok mindenkinek a kedvencei, és hogy őket meg sem próbálják behálózni? - kérdezte Sam.
Az apja rábólintott.
- Hogy ez miért lett így, azt nem tudom - felelte idősb Weller úr. - Miért van az, hogy a postakocsisok olyan megnyerő emberek, s hogy minden városban, ahol megfordulnak, olyan elragadtatással... sőt mondhatnám, imádattal... néznek fel rájuk a fiatal nők, azt én már nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy ez így van. Ez a természet rendje.
E szavakkal Weller úr megtömte a pipáját, és megint rágyújtott, majd ismét felöltötte tűnődő arckifejezését, és így folytatta:
- S mivelhogy úgy érzem, édes fiam, hogy nem tanácsos itt maradnom, ahol akarva, nem akarva, végül mégiscsak megházasítanának, de azért azt sem szeretném, ha sohasem láthatnék magam körül asszonynépet, eltökéltem hát magamban, hogy megint felülök a kocsimra, ahol biztonságban vagyok, és újra Belle Savage-ben ütöm fel a tanyám, mert hiába, én már az ilyen életre születtem.
- De mi lesz a vendéglőből? - kérdezte Sam.
- A vendéglőből, Sammy? - felelte az öregúr. - Eladjuk az egészet, berendezéssel, mindennel együtt, kéz alatt; s az árát, ami lesz vagy kétszáz font, az árát, ahogy a mostohaanyád a lelkemre kötötte nem sokkal a halála előtt, a te nevedre befektetjük azokba az izékbe, hogy is hívják csak?...
- Micsoda izékbe? - kérdezte Sam.
- Azokba az izékbe, amik a Cityben mindig úgy fel- és lemennek.
- Omnibuszokba? - találgatta Sam.
- Nyavalyát - felelte idősb Weller úr. - Olyan izékbe, amik mindig emelkednek meg esnek, s valahogyan össze vannak gabalyodva az államadóssággal meg a költségvetéssel meg mindennel.
- Vagy úgy! - mondta Sam. - Állampapírokba?
- Az hát! - felelte Weller úr. - Állampapírokba. Azokba fektetek kétszáz fontot a te számodra, Sam, négy és fél százalékos kötvényekbe.
- Igazán nagyon szép a mostohaanyámtól, hogy gondolt rám - mondta Sam. - Nagyon hálás vagyok érte.
- A többit a magam nevén helyezem el - folytatta idősb Weller úr -, és ha egyszer majd elpatkolok, ez is a tied lesz. Így hát vigyázz, fiam, ne dobáld ki az ablakon a pénzt, s még jobban vigyázz, hogy valamelyik özvegyasszony meg ne tudja, hogy pénzed van, mert különben lőttek neked.
Ez után az atyai intelem után idősb Weller úr derültebb arccal vette ismét kezébe a pipáját, s látszott rajta, hogy az előbbi kijelentésével nagyot könnyített a lelkén.
- Kopognak - mondta Sam.
- Csak hadd kopogjanak - felelte az apja méltóságteljesen.
Sam tehát meg sem mozdult. Megint kopogtak az ajtón, aztán megint, aztán egyre szaporábban hangzott a kopogtatás, úgyhogy végül Sam megkérdezte, hogy miért nem eresztik be az illetőt.
- Pszt! Pszt! - suttogta idősb Weller úr szemrehányó tekintettel. - Rá se hederíts, Sam. Biztosan valamelyik özvegyasszony.
Minthogy a kopogtatásra ügyet sem vetettek, az ismeretlen látogató egy kis szünet után megkockáztatta, hogy benyisson, és bedugta a fejét az ajtón. Nem asszony feje volt, hanem Stiggins úrnak a vörös ábrázata, meg a hosszú, fekete fürtjei. Weller úr kezéből kiesett a pipa.
A főtisztelendő úr lassanként és alig észrevehetően tolta be az ajtót, egyre jobban, míg végre hosszú termete is befért a nyíláson; aztán becsusszant a szobába, és szép óvatosan és lassan betette maga mögött az ajtót. Sam felé fordult, fölemelte a két kezét, égnek fordította a szemeit, mint aki kimondhatatlan fájdalmat érez a nagy csapás miatt, mely a családot érte; a magas hátú széket odatolta régi helyére, a tűzhely sarkába, aztán leült rá, éppen csak a szélére, s előszedett egy barna zsebkendőt, és a szemét kezdte nyomogatni vele.
Idősb Weller úr ezalatt hátradőlve ült a székében tágra nyílt szemmel, kezét a térdére fektetve, s bámulatában és csodálkozásában leesett az álla. Sam némán és szótlanul ült vele szemben, s nagy érdeklődéssel figyelte a dolgok fejlődését.
Stiggins úr pár pillanatig szeme elé tartotta barna zsebkendőjét, közben illedelmesen sóhajtozott, végre aztán nagy nehezen erőt vett érzelmein, zsebre vágta a zsebkendőt, és begombolta a zsebét. Aztán megkotorta a tüzet, összedörzsölte a két tenyerét, és felnézett Samre.
- Ó, fiatal barátom! - mondta Stiggins úr. Nagyon halkan szólalt meg. - Bizony, ez fájdalmas csapás!
Sam biccentett egyet.
- Fájdalmas csapás, a harag gyermekére is! - tette hozzá Stiggins úr. - Vérzik az ember szíve!
Sam hallotta, hogy az apja valami olyasfélét dünnyög magában, hogy az embernek nagyon könnyen vérezhetik az orra is; de Stiggins úr ezt nem hallotta meg.
- Nem tudja, fiatalember - kérdezte Stiggins úr suttogva, s a székét közelebb húzta Samhez -, nem tudja, nem hagyott-e valamit Emanuelre?
- Hát az ki? - kérdezte Sam.
- A mi kápolnánk - felelte Stiggins úr. - A mi kápolnánk, a mi aklunk, Samuel úr, a mi gyülekezetünk.
- Nem, az akolnak nem hagyott semmit, a pásztornak sem, éppoly kevéssé a juhoknak - felelte Sam határozott hangon -, se a kutyáknak nem hagyott semmit.
Stiggins úr ravaszul pislogott Samre; ránézett az öreg Wellerre, aki hunyt szemmel ült a helyén, mintha aludnék; aztán közelebb húzta a székét, és így szólt:
- Nekem sem hagyott semmit, Samuel úr?
Sam a fejét rázta.
- De hát valaminek mégiscsak kell ott lennie - mondta Stiggins úr, aki olyan fehér lett, mint a fal. - Gondoljon csak utána egy kicsit, Samuel úr; nem hagyott rám még egy kis emléket sem?
- Még annyit sem, mint amennyit ez az ócska esernyője ér - felelte Sam.
- Hát akkor talán - folytatta habozva Stiggins úr, néhány pillanatig tartó tűnődés után -, talán a harag gyermekének ajánlott a gondjaiba, Samuel úr?
- Az lehet - felelte Sam -, sőt valószínű, mert az öreg éppen az imént beszélt magáról.
- Igen? Csakugyan? - kiáltott fel Stiggins úr, felvidulva. - Ó! Nagyon megváltozott az öregúr, azt hiszem. Úgy gondolom, hogy ezentúl nagyon jól megférünk majd egymással, ugye, Samuel úr? Én majd gondját viselem a vendéglőnek, amíg önök nincsenek itthon... Nagyon szépen gondját viselem, majd meglátja, Samuel úr.
Stiggins úrból egy mély sóhajtás szakadt ki, aztán elhallgatott, mint aki feleletre vár. Sam csak bólintott, idősb Weller úr pedig egy olyan sajátságos hangot hallatott, ami nem volt sem sóhajtás, sem nyögés, sem zihálás, sem morgás, hanem mind a négynek a vegyüléke.
Stiggins urat felbátorította ez a hang, melyből a lelkifurdalás és a bűnbánat jelét hallotta ki; körülnézett, a kezét dörzsölte, sírt, mosolygott, megint sírt, aztán csöndesen keresztülment a szobán a sarokban álló jól ismert polc felé, levett róla egy poharat, s nagyon megfontoltan négy szem kockacukrot ejtett bele. Miután ezt elvégezte, megint körülnézett, fájdalmasan sóhajtott egyet, szépen besétált a söntésbe, majd rögtön visszatért a pohárral, amelyet félig megtöltött ananász-groggal, odalépett az üsthöz, amely vidáman zümmögött a tűz fölött, megkeverte a grogját, felkavarta, megkóstolta, leült, és miután egy jó nagyot húzott az italból, megpihent, hogy lélegzetet vegyen.
Idősb Weller úr, aki továbbra is rendkívül furcsa és esetlen kísérleteket tett, hogy azt higgyék, alszik, közben egész idő alatt nem szólt egy szót sem; de amikor Stiggins úr megállt lélegzetet venni, rögtön nekiesett, kicsavarta kezéből a poharat, a maradék grogot az arcába öntötte, s a poharat a kandallóba dobta. Aztán erélyesen galléron ragadta a tisztelendő urat, nagy dühvel kezdte rugdosni, ahányat csak rúgott rajta magas szárú csizmájával, annyi haragos és összefüggéstelen átkot szórt Stiggins úr fejére, végtagjaira, szeme párjára és elméjének épségére.
- Sammy - mondta idősb Weller úr -, nyomd csak jól a fejembe a kalapomat.
Sam fiúi engedelmességgel jó erősen a fejébe nyomta apjának a gyászszalagos kalapot, az öregúr pedig még élénkebben folytatta Stiggins rugdosását, s a söntésen, a folyosón és a kapun keresztül kipenderítette őt az utcára; s ahányat csak lépett, annyit rúgott bele, inkább fokozódó lendülettel, mint lanyhuló iramban.
Épületes és szórakoztató látvány volt, amint a vörös orrú ember idősb Weller úr markában vergődött, s ahogy egész testében remegett a félelemtől, amint egyik rúgás villámgyorsan követte a másikat; a hatalmas birkózás után idősb Weller úr bemártotta Stiggins úr fejét egy vízzel teli itatóvályúba, és csak akkor eresztette el, amikor már félig megfulladt.
- Nesze! - mondta idősb Weller úr, amikor végre-valahára megengedte Stigginsnek, hogy felemelje fejét a vályúból. - Nesze! - mondta az öregúr, és minden erejét beleadta egy kitűnően sikerült rúgásba. - Csak küldj ide még egyet azok közül a tunya naplopó lelkipásztorok közül, majd én ellátom a baját! Előbb puhára verem, aztán vízbe fojtom! Sammy, add ide a karodat, fiam, meg egy kis pohár pálinkát is. Kifogytam a szuszból, gyerekem.
Dostları ilə paylaş: |
