Charles dickens a pickwick klub

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

A vigéc nagybátyjának a története

- Az én nagybátyám, uraim - kezdte a vigéc -, a legvidámabb, a legmulatságosabb és a legokosabb fickó volt, aki valaha ezen a földön járt. Bárcsak ismerték volna, uraim. De jobban megfontolva a dolgot, mégis szívesebben veszem, uraim, hogy nem ismerték, mert ha ismerték volna, a természet rendje szerint most már aligha lehetnének életben, vagy legalábbis olyan rokkantak volnának, hogy otthon kellene üldögélniük, s minden társaságot kerülniük, én pedig meg lennék fosztva attól a nagy élvezettől, hogy önökkel beszélgethetek. Nem, uraim, nem; inkább azt kívánom, bárcsak az apjuk és az anyjuk ismerte volna a nagybátyámat. Bizonyosan rajongtak volna érte, különösen a tisztelt édesanyjuk; erre a fejemet teszem. S ha a számtalan erényei közül, melyekkel nagybátyám dicsekedhetett, kettő különösen kiemel­ke­dett, merem állítani, hogy ez a kettő: saját gyártmányú puncsa volt és a bordalai. Bocsássanak meg, hogy ilyen hosszasan beszélgetek régmúlt érdemeinek szomorú emlékéről; de nem mindennap találkozunk olyan emberrel, mint amilyen az én nagybátyám volt.

Én különösen azt becsültem nagyra benne, hogy ő, uraim, bizalmas barátja és jó cimborája volt Tom Smartnak, aki a nagy Bilson és Slum céget képviselte, a Cateaton Streeten, a Cityben. Az én nagybátyám a Tiggin és Welps cég utazója volt, de jó sokáig majdnem ugyan­azokon a helyeken utazgatott, mint Tom; s mindjárt az első este, amikor megismerkedtek egymással, a nagybátyám megszerette Tomot, és Tom megszerette a nagybátyámat. Alig félórai ismeretség után fogadtak egy új kalapba, hogy kettejük közül ki tud jobb puncsot készíteni, és ki issza ki hamarább. Ami a puncs készítését illeti, nagybátyám nyerte meg a fogadást, de az ivásban Tom verte meg őt körülbelül fél kanálhosszal. Aztán mind a ketten kértek még egy pohár puncsot, hogy koccinthassanak egymás egészségére, s attól fogva testi-lelki jó barátok lettek. Már hiába, uraim, nem tehetünk róla, az ilyen dolgokat a sors maga intézi.

Ami a külsejét illeti, nagybátyám valamivel alacsonyabb volt a középtermetűnél, de egy kicsit kövérebb volt, mint a legtöbb ember, s az arca is talán vörösebb volt egy árnyalattal a kelleténél. Vidámabb arcot sohasem láttak, uraim; hasonlított kissé a paprikajancsihoz, csakhogy sokkal szebb volt az orra és az álla; a szemében mindig jókedv csillogott, és szikrázott, s a mosoly sohasem tűnt el az arcáról, mégpedig nem az az örökös semmitmondó vigyorgás, hanem az igazi, jóízű, megelégedett mosoly. Egyszer kiesett kétkerekű kocsijából, s fejjel zuhant neki egy határkőnek. Ott feküdt eszméletlenül, az arcát úgy felhasogatta a sok kavics, ami egy rakáson állt az út mentén, hogy - saját kifejező szavaival élve - tulajdon édes­anyja sem ismert volna rá, ha a sírjából kikelhetett volna. Csakugyan, uraim, ha meggondolom a dolgot, magam is azt hiszem, hogy nem ismert volna rá, mert amikor meghalt, nagybátyám kétéves és kéthónapos volt, s a magam részéről valószínűnek tartom, hogy a kavicsok nélkül is nem csekély zavarba hozta volna a derék asszonyságot nagybátyám lehajtott szárú csizmája, nem is beszélve vidám, veres ábrázatáról. No, egyszóval, ott feküdt, s amint később gyakran elbeszélte, az az ember, aki őt fölszedte, azt mondta, hogy éppen olyan jókedvűen mosolygott, mintha puszta tréfából vágódott volna ki az útra; s miután eret vágtak rajta, a visszatérő élet­erő első gyenge jele abban nyilatkozott meg, hogy felugrott az ágyában, hangosan elnevette magát, megcsókolta a fiatal nőt, aki a mosdótálat tartotta neki, s nyomban ürükotlettet és dióbefőttet rendelt. Nagyon szerette a dióbefőttet, uraim. Mindig azt mondta, hogy tapasztalatai szerint, ha ecet nélkül eszi, jobban ízlik utána a sör.

Az én nagybátyám mindig az őszi lombhulláskor indult nagy útjára; ilyenkor hajtotta be a követeléseket, és vette fel a megrendeléseket, az ország északi részében. Londonból Edinburghba ment, Edinburghból Glasgow-ba, Glasgow-ból aztán visszatért Edinburghba, onnét pedig halászbárkán vissza Londonba. Ezt úgy értsék azonban, uraim, hogy a második edinburghi látogatását csak a saját mulatságára tette meg. Rendszerint egy hétre ment vissza, hogy felkeresse régi barátait; és miután az egyikkel reggelizett, a másikkal villásreggelizett, a harmadikkal ebédelt, a negyedikkel vacsorált, ezt az egy hetet igazán pompásan töltötte el. Nem tudom, uraim, volt-e már része valamelyiküknek egy valódi, kiadós skót reggeliben, és elfogyasztott-e utána villásreggelire néhány kosár osztrigát vagy húsz üveg erős sört és befejezésül néhány pint whiskyt? Mert ha már volt benne részük valaha, akkor el fogják ismerni, uraim, hogy jó gyomrú ember legyen az, aki ezek után még ebédelni és vacsorázni is képes.

No de hát, a kutyafáját, uraim, az én nagybátyámnak az ilyesmi meg se kottyant! Olyan edzett ember volt, hogy fel sem vette. Sokszor emlegette előttem, hogy a dundee-belieket mindennap az asztal alá tudná inni, s utána szépen hazasétálna a tulajdon lábán. Pedig a dundee-belieknek, uraim, olyan jó torkuk és olyan erős puncsuk van, hogy nemigen találnák párját ezen a földtekén. Hallottam egyszer, hogy egy glasgow-i és egy dundee-beli tizenöt óra hosszat versenyt ittak egymással. Igaz, hogy mind a ketten megfulladtak a végén, s amennyire meg lehetett állapítani, ugyanabban a pillanatban; de ettől a csekélységtől eltekintve, éppen olyan jól érezték magukat, uraim, mint azelőtt.

Egy este, huszonnégy órával előbb, hogy a hajón Londonba indult, nagybátyám egyik leg­régibb barátjával ebédelt valami Mac- és még egy csomó szótag nevű tanácsosnál, aki Edinburgh városában lakott. Felesége is volt a tanácsosnak, továbbá három lánya, egy felnőtt fia; s a nagybátyám tiszteletére meghívott még három-négy derék, termetes, bozontos szem­öldö­kű öreg skótot is, hogy a társaság annál vidámabb legyen. Pompás lakoma volt. Volt ott füstölt lazac, finn tőkehal, bárányfej és egy haggis - azaz egy híres skót húspuding, uraim, amire a nagybátyám azt szokta mondani, hogy az asztalra tálalva nagyon hasonlít egy kis Ámor hasához -, azonkívül még sok más fogás, aminek a nevét már elfelejtettem, de azért felséges falatok voltak. A lánykák csinosak és kedvesek voltak; a tanácsos felesége a legjobb lelkű asszony, aki valaha élt; a nagybátyám pedig ritka jó kedvében volt; ennek pedig az lett a következménye, hogy a kisasszonykák folyton nevetgéltek, az öreg hölgy hangosan kacagott, a tanácsos és a többi öreg cimbora az egész idő alatt ordítozott és kiabált, hogy az arcuk egészen belevörösödött. Nem emlékszem már pontosan, hogy hány pohár whisky-grogot ittak meg fejenként a vacsora után, csak annyit tudok, hogy a tanácsos felnőtt fia éjfél után egy órakor már alig tudott gagyogni, amikor el akarta énekelni annak a nótának az első strófáját, hogy: Vili egy mérce árpát főz; s amikor a nagybátyám látta, hogy már egy jó félórája csak ő egyedül nem került az asztal alá, úgy gondolta, hogy most már lassacskán ideje volna távozni; annyival is inkább, mert már este hét órakor elkezdték az ivást. De aztán eszébe jutott, hogy talán mégsem illik éppen most faképnél hagyni a társaságot; minélfogva megválasztotta magát elnöknek, kevert még egy pohár grogot, felállt, hogy igyék a saját egészségére, nagyon szép kis szónoklatot intézett önmagához, és nagy lelkesedéssel ürítette ki a poharát. De erre sem ébredt fel senki; a nagybátyám ivott tehát még egy kortyot, ezúttal kizárólag azért, hogy a grog meg ne ártson neki, aztán fejébe gyűrte a kalapját, és kitámolygott az utcára.

Zord, szeles éjszaka volt, mikor a nagybátyám a tanácsos kapuját betette maga mögött. Kalapját mélyen a fejébe nyomta, hogy a szél le ne kapja, zsebre vágta mindkét kezét, föltekintett az égre, és egy futó pillantással tájékozódott az időjárásról. A felhők nyílsebesen száguldottak el a hold előtt, s hol teljesen elsötétítették, hol pedig szabadon hagyták, hogy leragyoghasson az égről, és megvilágítson mindent körös-körül; azután máris újra tovább­száguldottak, fokozott gyorsasággal, és mindent sötétségbe borítottak. - “No hát, ez igazán nem járja - mondta a nagybátyám, a zivatarhoz beszélve, mintha sértve érezné magát szemé­lyesen. - Ilyen időben nem lehet utazni. Nem, ezt semmi áron nem lehet eltűrni” - tette hozzá a nagybátyám nagyon erélyes hangon. S miután még néhányszor megismételte mindezt, nagy nehezen visszanyerte ismét az egyensúlyát - tudniillik egy kissé elszédült, mert olyan sokáig nézett fel az égre -, és vidáman továbbsétált.

A tanácsos háza Canongate-ben volt, nagybátyám pedig a Leith Walk másik végébe iparkodott, s így egy mérföldnél is hosszabb útja volt. Mindkét oldalról nagy, ormótlan, magányos épületek meredtek a sötét égre, megbarnult, viharvert homlokzattal, és az ablakaik mintha ugyanarra a sorsra jutottak volna, mint az emberi szem, elhomályosodtak és beestek a vénségtől. Hat-, hét- és nyolcemeletes házak voltak ezek; emelet emeletre rakva, mint a gyerekek kártyavárai, s rávetették sötét árnyékukat az utca darabos kövezetére, úgyhogy a sötét éjszaka még sötétebbnek látszott. Itt-ott, messzire egymástól néhány elszórt olajlámpa égett, de csak arra szolgáltak, hogy megsejtessék egy-egy zsákutca homályos bejáratát, vagy rávilágítsanak egy közös lépcsőre, amely meredek és bonyolult kanyarulataival különböző felső emeletekre vezetett. Minthogy mindezt olyan ember szemével nézte, aki már azelőtt is nagyon sokszor látta, nem volt rá semmi oka, hogy sokat törődjön velük; mindkét hüvelykujját a mellénye egy-egy zsebébe dugva, lépegetett végig az úttest közepén, s időnként azzal mulattatta magát, hogy különböző daltöredékeket énekelt, olyan erőteljesen és olyan lelkesen, hogy a békés és tisztes polgárok felriadtak első álmukból, s remegve feküdtek az ágyukban, amíg a hangok a távolban el nem enyésztek; utána pedig azzal nyugtatták meg magukat, hogy biztosan csak valami részeg mihaszna volt, aki nem talál haza, s melegen betakaróztak, és ismét álomba merültek.

Azért írtam le ilyen részletesen, uraim, hogy a nagybátyám miként ballagott az utca közepén hüvelykujját a mellényzsebébe dugva, mert, amint ő maga is gyakran szokta mondani (méghozzá teljes joggal), az egész történetben semmi rendkívüli nincs, ha mindjárt az elején tudomásul nem vesszük, hogy nagybátyámnak egyáltalán nem voltak romantikus és képzelgő hajlamai.

A nagybátyám tehát, uraim, hüvelykujját a mellényzsebébe dugva a kocsiút kellős közepén, hol egy szerelmi, hol pedig egy bordalból énekelt el egy-egy versszakot, s amikor már mind a kettőből kifogyott, szépen fütyörészni kezdett, amíg az északi hídhoz nem ért, mely Edinburghban az óvárost és az újvárost összeköti. Itt egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye azt a sok-sok kusza fénypontocskát, amelyek egymás fölött ragyogtak, úgy, hogy csillagoknak nézhette volna az ember, s amelyek egyrészt az erőd falairól, másrészt Calton Hillről villogtak le, mintha csak valóságos kivilágított kastélyok lettek volna a levegőben; s alattuk mély álomba merülve feküdt a sötétségben és árnyékban az ódon, festői óváros: Holyrood vára és kápolnája, amelyet, mint nagybátyám egyik barátja szokta mondani, éjjel-nappal az öreg Artusz király testőrsége őrzött, komoran és sötéten meredt fel az égre, mint valami zordon géniusz, mely oly hosszú időn át vigyázott az ősi városra. Mondom, uraim, a nagybátyám itt egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen; aztán megdicsérte az időt, mely egy kissé kiderült, habár a hold már lenyugvóban volt; aztán megint ugyanolyan büszke, fenséges léptekkel indult tovább, mint az előbb; méltóságteljesen lefoglalta magának a kocsiút közepét, s körülnézett, mintha azt kívánná, hogy bárcsak jönne valaki, és próbálná elvitatni tőle ezt a jogát. Történetesen azonban nem akadt senki, aki kétségbe vonta volna az úttesthez való jogát; s ennélfogva, hüvelykujját a mellényzsebébe dugva, olyan szelíden és békésen folytatta az útját, mint egy kezes bárány.

Ahogy a nagybátyám Leith Walk végére ért, keresztül kellett vágnia egy meglehetősen nagy puszta telken, hogy befordulhasson abba a rövid kis utcába, amely egyenesen a lakásához vitt. Ezen az üres, elhagyatott területen akkoriban állt egy bekerített telek, valami kerékgyártónak a tulajdona, aki a postaigazgatóságtól a kimustrált postakocsikat rendszeresen megvásárolta; s minthogy a nagybátyám nagyon szerette a postakocsikat, régit, újat, közepes korút egyaránt, hirtelen az az ötlete támadt, hogy letér kissé az útjáról, s a kerítésen keresztül megnézi ezeket a postakocsikat - emlékezett rá, hogy látott ott egy egész rakást, egymás hegyén-hátán, rend­kívül elhanyagolt és megrongált állapotban, jórészt szétszedve. Az én nagybátyám, uraim, nagyon lelkes és nagyon elszánt természetű ember volt; s amikor látta, hogy a deszkapalánk résein nem tud belesni, átmászott a kerítésen, szép nyugodtan leült egy vén kocsitengelyre, és komoly arccal kezdte nézegetni a postakocsikat.

Lehetett ott vagy tíz-tizenkét kocsi, sőt talán még több is - a nagybátyám erről soha nem tudott bizonyosat mondani, s minthogy a számadatok tekintetében nagyon pedáns ember volt, nem is nyilatkozott erről soha határozottan - de azért ott állt valamennyi tarka összevisszaságban, a lehető legelhanyagoltabb állapotban. Az ajtók ki voltak szakítva sarkaikból és hiányoztak, a bélés le volt tépve, s csak imitt-amott fityegett még egy-egy foszlánya a rozsdás szögeken, a lámpák is hiányoztak, a kocsirudak régen eltűntek, a vasalásuk megrozsdásodott, a festés lekopott, a hasadékokon keresztül befütyült a szél a puszta faalkotmányba; s az esővíz, amely meggyülemlett a tetejükön, cseppenként hullott be tompa, szomorú kopogással. Egyszóval, a hajdani postakocsiknak szétmálló vázai voltak ezek, s e magányos helyeken, éjnek évadján nagyon gyászosan, nagyon komoran festettek.

Nagybátyám tenyerébe hajtotta a fejét, és azokra a dolgos, serény emberekre gondolt, akik évekkel ezelőtt ezekben a régi postakocsikban robogtak városról városra, s akik azóta szintén elnémultak és átalakultak; arra a sok emberre gondolt, akiknek ezek a korhadt, szúette kocsik valamikor hosszú esztendőkön át estéről estére, szép időben, csúnya időben egyaránt meg­hozták a híreket, amelyeket szorongva lestek, meghozták a pénzt vagy a váltót, amit alig győztek várni, meghozták az ígért levelet, hogy az írója jól van és egészséges, vagy a váratlan híreket, betegségről és halálról. A kereskedő, a szerető, a feleség, az özvegy, az anya, az iskolás fiú, s még az apró gyerek is, aki a levélhordó kopogtatására az ajtóhoz tipegett, milyen sóváran leste valamikor, hogy jön-e már a vén postakocsi; és most vajon hová lettek ezek valamennyien?

A nagybátyám, uraim, mindig úgy mesélte, hogy akkor, ott, ezen járt az esze; de én inkább azt gyanítom, hogy később tanulta be egy könyvből - ugyanis ő határozottan azt állította, hogy amikor ott ült az öreg kocsitengelyen és a postakocsik romjait nézegette, félig-meddig álomba merült, és csak a toronyóra tompa ütése riasztotta fel, amikor kettőt ütött. Mármost, a nagybátyám nem volt valami gyors észjárású ember, és ha csakugyan végiggondolta volna mindezt, akkor bizonyosra veszem, hogy a gondolatai legalábbis fél háromig foglalkoztatták volna. Én ugyanis, uraim, határozottan azon a nézeten vagyok, hogy a nagybátyám szépen elszenderült anélkül, hogy a világon bármire is gondolt volna.

De hát akárhogyan áll is a dolog, elég az hozzá, hogy a toronyóra kettőt ütött. Nagybátyám felébredt, megdörzsölte a szemét, és csodálkozva pattant fel a helyéről.

Alig némult el a harangszó, az egész csöndes és elhagyatott telek egyszerre megélénkült, és benépesedett. A kocsiajtók megint ott voltak a helyükön, a bélés hibátlan, a vasalás olyan lett, mint új korában, a mázolás megint friss volt, a lámpák égtek, minden bakon párnák és nagy köpönyegek; a hordárok csomagokat raktak minden rekeszbe, a kalauzok elhelyezték a levél­zsákokat, az istállófiúk nagy vödör vizekkel öntözték meg az újjávarázslódott kerekeket; tömérdek kocsis rohant elő, és minden postakocsinak berakta a rúdját; utasok érkeztek, málhákat raktak fel, lovakat fogtak be, szóval világosan látszott, hogy mindegyik kocsi indulni készül. A nagybátyám, uraim, olyan tágra nyitotta a két szemét, hogy élete fogytáig mindig is csodálkozott rajta, miképpen volt lehetséges, hogy később mégis be tudta csukni újra.

- No, hallja-e - szólalt meg egy hang, s a nagybátyám egy kezet érzett a vállán. - Ön belső helyet váltott. Jó lesz beszállni.

- Hogy én jegyet váltottam? - kérdezte a nagybátyám, hátrafordulva.

- Hát persze hogy ön.

Uraim, nagybátyámat úgy elfogta a csodálkozás, hogy egy szót sem tudott szólni. De a legfurcsább az volt a dologban, hogy ámbár roppant sokan voltak, és minden pillanatban új alakok érkeztek, nem lehetett tudni, hogy honnét jönnek; mintha csak valami különös módon a föld alól bújtak volna ki, vagy a levegőből szálltak volna le, s éppen olyan rejtélyesen el is tűntek. Mihelyt egy hordár felrakta a kocsira a poggyászt, és átvette a bérét, sarkon fordult, és nyoma veszett, s mielőtt még nagybátyámnak jóformán ideje lett volna érdeklődni, hogy mi történik vele, újabb csomó hordár bukkant elő, és cammogott odább a sok csomag terhe alatt, mely szinte agyonnyomta őket. Az utasok is mind olyan furcsán voltak öltözve! Nagy, bő kabátok, széles csipkeszegéllyel, kihajtott ujjakkal, gallér nélkül, és parókák, uraim, nagy, régimódi parókák, szalagos, tincses parókák. A nagybátyám sehogyan sem tudott kiokoskodni a dologból.

- No, beszáll-e már? - kérdezte az az ember, aki az imént már megszólította a nagybátyámat. Postakocsi-kalauznak volt öltözve, parókát viselt a fején, s óriási, felhajtott kabátujjakat; az egyik kezében lámpást tartott, a másikban egy hatalmas régimódi mordályt, amelyet éppen a fegyverládába akart berakni. - Beszáll-e már végre, Jack Martin? - mondta a kalauz, s a nagybátyám arcába világított.

- Mi a szösz! - mondta a nagybátyám, egy-két lépést hátrálva. - Hogy komázik az emberrel!

- Így áll a neve az utasok lajstromán - felelte a kalauz.

- Talán az is ott áll, hogy úr? - mondta a nagybátyám; mert úgy érezte, uraim, hogy egy kalauz, aki őt nem ismeri, nem szólíthatja egyszerűen Jack Martinnak, és hogy ezt a vakmerőséget a postaigazgatóság bizonyára nem helyeselné, ha tudomást szerezne róla.

- Nem, az nem áll ott - jegyezte meg a kalauz nagy lelki nyugalommal.

- És a viteldíjam is ki van fizetve? - kérdezte a nagybátyám.

- Hát persze hogy ki van fizetve - felelte a kalauz.

- Igazán, csakugyan? - mondta a nagybátyám. - No hát, akkor gyerünk! Melyik az én kocsim?

- Ez ni - felelte a kalauz, rámutatva egy ódivatú edinburgh-londoni postakocsira, amelynek nyitott ajtaja előtt le volt eresztve a hágcsója. - Megálljon! Itt van a többi utas. Hadd szálljanak be ők először.

Alighogy a kalauz ezt kimondta, egyszerre csak egy fiatal gavallér lépett nagybátyám szeme elé, fején hajporos parókával, ezüstpaszományos égszínkék kabátban, melynek hosszú és bő szárnyai voltak, kanavásszal bélelve. Tiggin és Welps mintás kartonnal és mellénybéléssel kereskedtek, uraim, s ennélfogva a nagybátyám első pillantásra meg tudta ítélni a szöveteket. A fiatal gavallér térdnadrágot viselt, selyemharisnyát, valami lábszárvédőfélét, és csatos cipőt. Csipkés kézelő volt rajta, fején háromszögletű kalap, az oldalán pedig egy hosszú, hegyes kard lógott. Mellényének a két szárnya félig eltakarta a combjait, s nyakkendőjének a csücske a derekáig ért. Peckesen és méltóságteljesen lépkedett a postakocsi ajtaja elé, leemelte a kalapját, és kinyújtott karral tartotta a levegőben a feje fölött; s ugyanakkor begörbítette a kisujját, mint némely finomkodó ember, amikor felemeli a teáscsészéjét; összeütötte a bokáit, mélyen meghajtotta magát, aztán előrenyújtotta a bal kezét. Nagybátyám már éppen feléje akart lépni, hogy barátságosan kezet rázzon vele, amikor észrevette, hogy ez az udvariasság nem neki szól, mert ebben a pillanatban jelent meg a postakocsi felhágójánál egy ódivatú, zöld bársonyruhába öltözött hölgy. Hosszú derekú ruhája volt és csipkés derékfűzőt viselt. Fején nem volt kalap, uraim, hanem egy fekete selyemcsuklya; egy pillanatig körülnézett, ahogy éppen be akart szállni a kocsiba, s látni lehetett az arcát, amihez fogható szépet a nagybátyám még soha életében nem látott, még festményen sem. A gyönyörű hölgy beszállt a kocsiba, s közben megemelte a ruháját, s nagybátyám ünnepélyes esküvel erősítette, valahányszor ezt a történetet elmondta, hogy sohasem hitte volna, hogy láb és boka elérhetik a tökéletességnek ezt a fokát, ha a tulajdon két szemével nem látta volna.

Csak egyetlen pillantást vethetett erre a szép arcra a nagybátyám, mégis észrevette, hogy a fiatal hölgy könyörgő tekintettel néz rá, és hogy nagyon riadtnak és kétségbeesettnek látszik. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a hajporos parókás fiatalember, noha nagyon adja a gavallért, ami mind nagyon szép volt, nagyon előkelő és nagyszabású - a hölgy csuklóját alaposan megszorította, amikor beszállt, s nyomban utána maga is beült a kocsiba. Velük volt még egy nagyon rossz arcú ember, feszülő, sötétbarna parókával a fején, szilvakék kabátban, oldalán hatalmas szablyával és csípőjéig érő csizmákban; s amikor letelepedett közvetlenül a fiatal hölgy mellé, aki közeledtére a kocsi szögletébe húzódott, nagybátyámban csak megerősödött első föltevése, hogy itt valami titokzatos és sötét dolog van készülőben, vagy amint ő szokta mondani, hogy itt “valami hiba van a kréta körül”. Bámulatos gyorsasággal el is határozta magában, hogy okvetlenül segítségére siet majd a hölgynek, bármi veszedelem fenyegetné.

- Ördög és pokol! - kiáltott fel a fiatalember, megragadva kardjának markolatát, amikor nagybátyám beszállt a postakocsiba.

- Mennykő és villám! - dörögte a másik úriember. S azzal kirántotta a kardját, és minden további teketóriázás nélkül rátámadt a nagybátyámra. Nagybátyám keze ügyében nem volt fegyver, de roppant ügyesen lekapta a rossz arcú ember fejéről a háromszögletű kalapot s ahogy a kard hegye keresztülszaladt a kalapon, két oldalát összefogta s erősen megmarkolta a kard pengéjét.

- Szúrja le hátulról! - kiáltotta a rossz arcú ember a társának, mialatt igyekezett visszaszerezni a kardját.

- Azt nem ajánlom - kiáltott fel nagybátyám, és fenyegetőleg emelte feléje egyik cipője sarkát. - Kitaposom az agyvelejét, ha van neki, ha pedig nincs, akkor szétzúzom a koponyáját.

Minden erejét összeszedve, nagybátyámnak sikerült kicsavarnia a rossz arcú ember markából a kardot, s szépen kihajította a kocsi ablakán; mire a fiatalabbik úriember megint elkáromkodta magát, hogy: “Ördög és pokol!”, s megint a kardja markolatához kapott, de azért nem húzta ki. Talán azért, uraim, ahogy a nagybátyám mondta mindig mosolyogva, talán azért, mert félt, hogy megijeszti vele a hölgyet.

- Nos, uraim - mondta a nagybátyám, nagy nyugalommal visszaülve a helyére -, én nem kívánom senkinek a halálát vagy a pokolba jutását, se villámmal, se pedig anélkül egy hölgy jelenlétében; s a mennykőből és az ördögből is elég volt egy útra; ha tehát önöknek is úgy tetszik, üljünk vissza a helyünkre, mint békés útitársak. Hé, kalauz, adja fel ennek az úrnak a szablyáját.

Alig ejtette ki nagybátyám ezeket a szavakat, máris megjelent a kalauz a kocsi ablakánál, kezében a karddal. Magasra emelte a lámpását, és komoly tekintettel nézett fel a nagy­bátyámra, ahogy beadta a kardot; nagybátyám pedig a lámpás fényénél nagy meglepetésére azt látta, hogy a kocsi körül tömérdek sok postakocsi-kalauz tolong, és valamennyien komoly arccal őt nézik. Soha életében nem látott még annyi sápadt arcot, annyi vörös kabátot és annyi komoly tekintetet.

- Mondhatom, ilyen furcsa dolog se történt még velem életemben - vélte a nagybátyám. - Engedje meg, hogy visszaadjam a kalapját.

A rossz arcú úr szó nélkül vette át háromszögletű kalapját, figyelmesen megnézte közepén a lyukat, aztán ünnepélyes arccal parókájára illesztette; olyan ünnepélyességgel, melynek hatását némiképpen csökkentette, hogy ebben a pillanatban egy nagyot tüsszentett, s a kalap ettől megint lerepült a fejéről.

- Mehet! - kiáltotta a kalauz, aki lámpást tartott a kezében, s felmászott a hátsó kis ülésre.

Elindultak. Nagybátyám kinézett a kocsi ablakán, ahogy kihajtottak az udvarról, s észrevette, hogy a többi postakocsi, a kocsisokkal, kalauzokkal, lovakkal és utasokkal együtt, lassú lépés­ben szakadatlanul csak körbe-körbe jár, lassú lépésben, óránként körülbelül öt mérföldnyi sebességgel. A nagybátyámat erre elöntötte a méreg, uraim. Kereskedő ember volt, s úgy érezte, uraim, hogy a postacsomagokkal nem illik kukoricázni, s elhatározta rögtön, hogy mihelyt megérkezik Londonba, jelentést tesz az esetről a postaigazgatóságnak.

Egyelőre azonban minden gondolatát lefoglalta a szép fiatal hölgy, aki a kocsi legtávolabbi sarkában ült, s az arcát teljesen elfödte a csuklyájával. Az égszínkék kabátos úr szemben ült vele, a szilvaszín kabátos úr pedig mellette, és le nem vették róla a szemüket. Hacsak egyet rezdült is a csuklyája, nagybátyám hallotta, hogy a rossz arcú ember rögtön a kardjára üt, a másiknak pedig a lélegzéséből állapította meg (tudniillik olyan sötét volt, hogy az arcát nem láthatta), hogy olyan dühös képet vág, mintha le akarná nyelni a hölgyet. Nagybátyámat kezdte a dolog egyre jobban érdekelni, s elhatározta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, ő bizony bevárja, hogy mi lesz a vége. Imádta a szép szemeket, a bájos arcokat meg a szép lábakat és bokákat; egyszóval szerette az egész női nemet. Ez már a vérében van a mi családunknak, uraim; magam is ilyen vagyok.

Nagybátyám különböző fortélyokkal iparkodott a hölgy figyelmét magára vonni, vagy pedig legalább beszédbe ereszkedni a rejtélyes urakkal. De hiábavaló volt minden. Az urak nem akartak szóba elegyedni vele, a hölgy pedig nem mert. Nagybátyám tehát időnként kidugta a fejét a kocsi ablakán, és rákiáltott a kocsisokra, hogy miért nem hajtanak sebesebben. Majd­nem rekedtre kiabálta magát, de senki sem hederített rá. Hátradőlt tehát a kocsiban, és a szép arcról meg a szép lábakról kezdett gondolkozni. Ez már jobban sikerült; gyorsabban telt az idő, s nem ért rá azon csodálkozni, hogy mi történik, és hogy miként került ő ilyen furcsa helyzetbe. De nem azért, mintha talán inába szállt volna a bátorsága, uraim, nem, mert az én nagybátyám nagyon vidám, gondtalan, könnyed ember volt, aki sokat kószált a világban, és nem félt még az ördögtől sem.

Egyszerre csak megállt a postakocsi.

- Hé! - kiáltott fel a nagybátyám. - Már meg mi baj van?

- Kiszállni! - mondta a kalauz, és lebocsátotta a hágcsót.

- Itt? - kérdezte a nagybátyám csodálkozva.

- Itt - felelte a kalauz.

- Eszem ágában sincs kiszállni - mondta a nagybátyám.

- Jól van, hát akkor maradjon ott, ahol van - mondta a kalauz.

- Maradok is - mondta a nagybátyám.

- Jól teszi - mondta a kalauz.

A többi utas nagy figyelemmel hallgatta ezt a párbeszédet, s miután látták, hogy a nagybátyám nem hajlandó kiszállni, a fiatalabbik úr kifurakodott mellette a kocsiból, hogy kisegítse a hölgyet. A rossz arcú ember közben a lyukat nézegette háromszögletű kalapja tetején. A gyönyörű fiatal hölgy, ahogy elsuhogott nagybátyám mellett, fél pár kesztyűjét kezébe ejtette, s egy szócskát súgott oda neki halkan, s az arca olyan közel ért hozzá, hogy nagybátyám az orrán érezte forró leheletét; ez az egyetlen szócska pedig ez volt: “Segítség!” A nagybátyám erre rögtön kiugrott a kocsiból, uraim, méghozzá olyan hevesen, hogy a kocsi ringatózni kezdett a rugóin.

- Ó! Hát mégis meggondolta magát? - mondta a kalauz, mikor látta, hogy a nagybátyám kiszállt.

Nagybátyám néhány pillanatig csak nézte a kalauzt, és azon tanakodott magában, nem volna-e jobb, ha kiragadná kezéből régimódi puskáját, s lelőné a szablyás urat, a másikat pedig agyon­verné a puskatussal, aztán karon ragadná a hölgyet, és kereket oldana vele együtt. De aztán jobban meggondolva a dolgot, mégis elejtette ezt a tervet, mert túlságosan színpadiasnak találta a végrehajtását; és követte a két rejtélyes embert, akik közrefogva a hölgyet, beléptek abba az ódon házba, melynek homlokzata előtt a postakocsi megállt. Befordultak a kapu alatt, nagybátyám pedig ment utánuk.

A nagybátyám már sok elhagyott, romba dőlt házat látott életében, de ilyet még soha. Külseje után ítélve, valamikor egy nagy vendégfogadó lehetett; de a teteje már sok helyen beomlott, a lépcső meredek volt, egyenetlen és rongált. A szobában, ahova beléptek, egy óriási tűzhely volt, nagy, kormos, füstös kandalló, de tűz nem égett benne. Elhamvadt fahasábok könnyű fehér hamujával volt tele a tűzhely, de a kandalló hideg volt, s az egész terem sötét és komor.

- No - mondta a nagybátyám, ahogy körülnézett -, hát ez már mégiscsak furcsa eljárás, gondolom, hogy egy postakocsi hat és fél mérföldet tesz meg egy óra alatt, aztán megáll, Isten tudja, mennyi időre egy ilyen zsiványtanya előtt. Megírom az újságoknak. Hadd tudják meg az emberek.

Nagybátyám ezt elég hangosan mondta, s olyan nyíltan és tartózkodás nélkül, hogy lehetőleg beszélgetésbe kezdjenek az idegenek. De egyik férfi sem vett tudomást róla, csak egymással pusmogtak, és közben sötét pillantásokat vetettek feléje. A szép hölgy a szoba túlsó végében ült, s egyszer tett egy mozdulatot, intett a kezével, mintha segítségért könyörögne a nagy­bátyámnak.

Végre aztán a két idegen egy kissé közelebb lépett, és a társalgás csakugyan megkezdődött.

- Úgy látszik, maga nem tudja, komám, hogy ez egy különszoba - szólalt meg az égszínkék kabátos úriember.

- Nem, nem tudom, komám - felelte a nagybátyám. - Csak azt szeretném tudni, hogy ha ez egy különszoba, amit maguk rendeltek maguknak erre az alkalomra, akkor milyen lehet itt a közös étterem.

S azzal a nagybátyám letelepedett egy magas hátú karosszékbe, és olyan alaposan méregetni kezdte az égszínkék úriembert, hogy ha Tiggin és Welps tisztán ennek a szemmértéknek az alapján levághattak volna egy ruhára való mintás kartont, ez egy ujjnyival sem lett volna több vagy kevesebb a kelleténél.

- Takarodjék ki innét - mondta egyszerre a két férfi, s mind a ketten a kardjukhoz kaptak.

- Tessék? - mondta a nagybátyám, mintha egy szót sem értett volna mindebből.

- Takarodjék innét, vagy pedig halál fia - mondta a rossz arcú szablyás úriember, s már ki is rántotta hatalmas kardját, és hadonászni kezdett vele a levegőben.

- Szúrd le! - kiáltotta az égszínkék úriember, aki szintén kirántotta a kardját, és három-négy lépést hátrált. - Szúrd le!

A szép hölgy hangosan elsikoltotta magát.

Nagybátyám mindig híres volt a bátorságáról és a lélekjelenlétéről. Miközben látszólag olyan közönyösen fogta fel, ami körülötte történik, egész idő alatt suttyomban nézelődött a szobá­ban, keresett valami fegyvert, amivel védekezhetne, s abban a pillanatban, ahogy a kardok kirepültek hüvelyükből, a kandalló sarkában észrevett egy fonott markolatú régi vívótőrt, rozsdás hüvelyben. Egy ugrással elkapta, kirántotta hüvelyéből, vitézül megforgatta a feje fölött, odakiáltott a szép hölgynek, hogy álljon félre az útból, székét az égszínkék úriemberhez vágta, a tőr hüvelyét a szilvaszínű úriemberhez, s felhasználván a zűrzavart, egyszerre támadt rá mind a kettőre.

Uraim, ismerek egy történetet - régi történet, de igaz - egy fiatal, derék írről, aki arra a kérdésre, hogy tud-e hegedülni, azt felelte, hogy bizonyosan tud, de mégsem meri határozottan állítani, mert még sohasem próbálta.

Ez a történet nagybátyámra is talál és az ő vívására. Soha azelőtt kard vagy tőr nem volt a kezében, kivéve egyszer, amikor III. Richardot játszotta egy műkedvelő előadáson, de ez alkalommal is megegyezett Richmonddal, hogy Richmond hátulról fogja őt ledöfni anélkül, hogy előbb vívnának; itt azonban két tapasztalt vívóval verekedett és hadakozott; osztogatta és kivédte a vágásokat, kitért, ugrott, támadott, olyan férfiasan és ügyesen, ahogy csak lehetett, habár addig a pillanatig fogalma sem volt róla, hogy konyít ehhez a tudományhoz - ami csak azt bizonyítja, uraim, hogy milyen igaz a régi közmondás, hogy az ember sohasem tudhatja, mit tud, amíg meg nem próbálta.

A küzdelem óriási zajjal járt; a három bajvívó úgy káromkodott, mint a huszárok és kardjaikkal úgy csattogtak, mintha a newporti vásáron az összes eladó kések és pengék egyszerre kezdtek volna csörögni. Mikor a harc a leghevesebb volt, a szép hölgy félrehajtotta csuklyáját, valószínűleg azért, hogy a nagybátyámat bátorítsa; és a nagybátyám olyan ragyogó szépségű arcot pillantott meg, hogy ötven emberrel is szembeszállt volna, hogy meghalhasson egy mosolyáért. Már előbb is csodákat művelt, most azonban úgy kezdett vagdalkozni, mint egy dühöngő óriás.

Ebben a szent pillanatban megfordult az égszínkék úriember, s látván, hogy a fiatal hölgy felfedte arcát, dühében és féltékenységében felordított, s kardjával a hölgy szép keble felé döfött, azzal a szándékkal, hogy átszúrja a szívét, mire a nagybátyám úgy felhördült, hogy az egész ház megremegett bele. A fiatal hölgy könnyedén félreugrott, kikapta a fiatalember kezéből a kardot, s mielőtt az még visszanyerte volna egyensúlyát, a falhoz szorította és markolatig döfte szívébe saját kardját, úgy, hogy a penge a faburkolatba hatolt, s az égszínkék úr jó erősen odaszögeződött a falhoz. A gyönyörű fiatal hölgy nagyszerű példát mutatott ezzel. Nagybátyám hangos diadalordítással és ellenállhatatlan erővel ugyanabba az irányba szorította ellenfelét, beledöfte az ódon vívótőrt mellényének egyik nagy piros virágjába, s odaszögezte őt a barátja mellé; ott rugdalózott és ficánkolt, uraim, mind a két útitársa, halálküzdelmükben úgy rángatózva karjukkal és lábukkal, mint a bábszínház figurái, melyeket egy zsinóron mozgatnak. A nagybátyám később gyakran mondogatta, hogy ez a legbiztosabb eszköz eltenni láb alól az ellenségünket, csak az az egy hibája van, hogy egy kissé drága, mert minden egyes harcképtelenné tett ember egy kardjába kerül.

- A postakocsi! Hol a postakocsi! - kiáltott fel a szép hölgy, s odarohant a nagybátyámhoz, és szép karjait a nyaka köré fonta. - Talán még megmenekülhetünk.

- Talán? - kiáltott fel a nagybátyám. - Hogyan, drágám, hát van még valaki, akit le kell szúrni?

A nagybátyám ugyanis kissé csalódottnak érezte magát, uraim, mert úgy gondolta, hogy az öldöklés után jólesnék egy kis nyugodt szerelmeskedés, már csak a változatosság kedvéért is.

- Nincs egy perc veszíteni való időnk se - mondta a fiatal hölgy. - Ő (s ezzel az égszínkék ruhás fiatalemberre mutatott) a hatalmas Filletoville márki egyetlen fia.

- No, akkor attól tartok, drágám, hogy már sohasem fogja örökölni az apja címét - mondta a nagybátyám, s hidegvérrel nézte a fiatalembert, aki oda volt szögezve a falra, mint valami lepke. - Maga gondoskodott róla, egyetlenem, hogy magva szakadjon a főúri családnak.

- Ezek a banditák elraboltak hazulról - mondta a fiatal hölgy, s csak úgy tüzelt az arca haragjában. - A gazember egy óra múlva erőszakkal akart feleségévé tenni.

- Szemtelen fráter! - mondta a nagybátyám, s egy megvető pillantást vetett Filletoville haldokló örökösére.

- Kitalálhatja abból, amit látott - mondta a szép fiatal hölgy -, hogy a cinkostársával együtt meggyilkoltak volna, ha segítségért merek fordulni valakihez. Ha a bűntársai itt találnak bennünket, akkor elvesztünk. Két perc múlva már késő lehet. Hol a postakocsi?

E szavak után erőt vett rajta a felindulás, s annyira kimerítette az az erőfeszítés is, hogy felnyársalta az ifjú Filletoville márkit, hogy nagybátyám karjaiba ájult. Nagybátyám felkapta, és kivitte a kapu alá. Ott állt a postakocsi, melybe négy hosszú farkú, lobogó sörényű fekete paripa volt befogva, de kocsisnak, kalauznak vagy lovásznak híre-hamva sem volt.

Remélem, uraim, hogy nem sértem meg nagybátyám emlékét, ha annak a véleményemnek adok kifejezést, hogy ő már azelőtt is sok nőt szorított a karjaiba; habár agglegény volt; de csakugyan azt kell hinnem, uraim, hogy szokása volt a pincérlányokat megcsókolni, s tudom, hogy egy-két ízben szavahihető tanúk is látták, hogy elég feltűnően enyelgett egy-egy fogadósnéval. Megemlítem ezeket a körülményeket annak igazolására, hogy milyen rendkívüli teremtés lehetett ez a fiatal hölgy, hogy ennyire elragadta nagybátyámat. Sokszor emlegette, hogy amikor a karján érezte a hölgy leomló sötét haját, s amikor ez feleszmélt, és ránézett nagy, fekete szemével, olyan különös nyugtalanság fogta el őt, hogy alig tudott megállni a lábán. De hát ki is tekinthet egy édes, fekete, szelíd szempárba anélkül, hogy furcsán ne érezné magát, uraim! Én is ugyanúgy volnék vele. Az az igazság, uraim, hogy tudok olyan szemeket, amelyekbe nem mernék beletekinteni.

- Ugye, nem hagy el engem soha? - suttogta a fiatal hölgy.

- Soha! - felelte a nagybátyám; s ezt komolyan hitte is.

- Drága megmentőm! - kiáltott fel a fiatal hölgy. - Édes, jó, vitéz oltalmazóm!

- Hallgasson, hallgasson - vágott közbe a nagybátyám.

- Miért? - kérdezte a fiatal hölgy.

- Mert olyan szép az ajka, amikor beszél - felelte a nagybátyám -, hogy attól félek, erőszakos leszek, és megcsókolom.

A fiatal hölgy felemelte a kezét, mintha tiltakozni akart volna nagybátyám szándéka ellen, és azt mondta - de nem, semmit sem mondott, csak mosolygott.

Ha két édes, gyönyörű ajkat látsz magad előtt, amelynek nincs párja a világon, s ez a két ajak huncut mosolyra nyílik - ha nagyon közel vagy hozzájuk, és senki sincs jelen -, azzal bizonyíthatod legjobban, hogy milyen formás és milyen piros ez a két ajak, ha hirtelen megcsókolod. Nagybátyám meg is csókolta, és én nagyra becsülöm érte.

- Pszt! - kiáltott fel ijedten a fiatal hölgy. - Lódobogást hallok, és kocsizörgést.

- Igen, én is hallom - mondta a nagybátyám, a fülét hegyezve.

Mindig hamar meghallotta a kerékzörgést és a patkók zaját, de most annyi lónak és kocsinak a dübörgése hallatszott messziről, hogy teljes lehetetlenség volt megállapítani a számukat. Akkora zaj volt, mintha legalább ötven kocsi közeledett volna, mindegyik hat telivérrel.

- Üldöznek bennünket! - kiáltott fel a fiatal hölgy, a kezeit tördelve. - Üldöznek. Magában van minden bizodalmam!

Olyan rémület tükröződött szép arcán, hogy a nagybátyám azonnal elhatározta magát. Beemelte a postakocsiba, azt mondta neki, ne féljen, még egyszer csókot nyomott az ajkaira, s azután azt tanácsolta, hogy húzza fel az ablakot, nehogy meghűljön, majd felkapaszkodott a bakra.

- Várjon egy pillanatra, egyetlenem - kiáltotta a fiatal hölgy.

- Mi baj van? - kérdezte a nagybátyám a bakról.

- Beszélni szeretnék magával - mondta a szép kisasszony -, csak egy szót, édesem. Csak egyetlenegy szót, egyetlenem.

- Leszálljak? - kérdezte a nagybátyám.

A hölgy nem felelt, de megint mosolygott. Micsoda mosoly volt az, uraim! Túltett az előbbin, még százszorta elragadóbb volt. A nagybátyám egy szempillantás alatt lent termett a bakról.

- Mi baj van, kedvesem? - kérdezte a nagybátyám, és benézett a kocsi ablakán. A kisasszony véletlenül éppen abban a pillanatban hajolt előre, s nagybátyámnak úgy tűnt fel, hogy még sokkal bájosabban fest, mint eddig. Olyan közel volt most hozzá, uraim, hogy igazán módjában állt megítélni a dolgot.

- Mi baj van, drágám? - kérdezte a nagybátyám.

- Ugye, sohasem fog mást szeretni, csak engem; sohasem fog mást feleségül venni, csak engem? - kérdezte a szép kisasszony.

Nagybátyám megesküdött, hogy sohasem fog mást feleségül venni, aztán a fiatal hölgy behúzta a fejét, és becsukta az ablakot. Nagybátyám felkapaszkodott a bakra, kifeszítette a két könyökét, megigazította a gyeplőt, kezébe fogta az ostort, amely a kocsi tetején feküdt, rá­csapott egyet a rudasra, s a négy hosszú farkú, lobogó sörényű, fekete paripa vágtatni kezdett, robogott az ódon postakocsival óránként tizenöt mérföldes sebességgel. Tyű! Hogy vágtattak!

Mögöttük nőttön-nőtt az üldözők zaja. Mennél sebesebben robogott a postakocsi, annál sebesebben törtettek utána az üldözők - emberek, lovak, kutyák egyesült erővel száguldottak utánuk. Rettenetes lármát csaptak, de a nagy zajt túlharsogta a szép kisasszony hangja, aki könyörögve sürgette a nagybátyámat - egyre csak azt kiáltozta:

- Gyorsabban! Gyorsabban!

A nagybátyám ugyancsak használta a gyeplőt és az ostort, s a lovak úgy repültek, hogy egészen fehérek lettek a tajtéktól; de az üldözők lármája mégis egyre fokozódott mögöttük; s a kisasszony egyre csak azt kiáltozta:

- Gyorsabban! Gyorsabban!

Nagybátyám a pillanat hevében egy nagyot dobbantott a csizmájával, aztán - egyszerre csak azt látta, hogy hajnalodik, és ő a kerékgyártó telkén ül egy ócska edinburghi postakocsi bakján, dideregve a hidegtől és a harmattól, s topog a lábával, hogy egy kicsit fölmelegedjék. Leszállt a bakról, s kíváncsian nézett be a kocsiba, kereste a szép, fiatal kisasszonyt. Sajnos azonban, a kocsinak se ajtaja, se ülése nem volt. Üres váz volt, semmi egyéb.

A nagybátyám persze nagyon jól tudta, hogy itt valami titok lappang a dolog mögött, és hogy minden szóról szóra úgy történt, ahogy ő elmesélte. Egész életén át hű maradt esküjéhez, amit a szép ifjú hölgynek fogadott, s az ő kedvéért kosarat adott nem egy hozzáillő fogadósnénak, s végül mint agglegény halt meg. Mindig mondogatta, milyen furcsa dolog, hogy őt az a véletlen körülmény világosította fel, hogy egyszer átmászott egy deszkapalánkon: így tudta meg, hogy a postakocsik és a lovak, a kalauzok, a kocsisok és az utasok lelkei minden éjszaka útra kelnek. Azt is hozzátette mindig, hogy valószínűleg ő az egyetlen eleven ember, aki valaha is részt vett egy ilyen éjszakai kiránduláson. Azt hiszem, uraim, hogy igaza is volt; én legalábbis soha másról ilyesmit nem hallottam.

- Csak azt szeretném tudni, hogy mi van ezeknek a kísérteties postakocsiknak a levélzsákjaiban? - kérdezte a fogadós, aki az egész történetet mélységes figyelemmel hallgatta végig.

- Hát a néhai levelek - mondta a vigéc.

- Ó, vagy úgy! Hát persze - jegyezte meg a fogadós. - Ez nem jutott volna soha az eszembe.