NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET amely beszámol arról, miként igyekezett Pickwick úr
Samuel Weller segítségével Benjamin Allen szívét
meglágyítani és Robert Sawyer haragját lecsillapítani
Ben Allen úr és Bob Sawyer úr együtt ültek a kis orvosi rendelőben, a patika mögött, s éppen vagdalt borjúhússal és a jövendő kilátásaikkal voltak elfoglalva, amikor a beszélgetés nagyon természetesen fent nevezett Bob úr prakszisára fordult, s pillanatnyi kilátásaira, amelyek révén független megélhetést akart biztosítani magának abból a tiszteletre méltó hivatásból, amelynek életét szentelte.
- Azt hiszem - jegyezte meg Bob Sawyer úr, tovább fűzve a beszélgetés fonalát -, azt hiszem, nem nagyon fényesek, Ben.
- Micsodák? - kérdezte Ben Allen úr, aki közben egy pohár sörrel igyekezett az eszét élesíteni. - Nem nagyon fényesek? Mik nem nagyon fényesek?
- Ej, hát a kilátásaink - felelte Bob Sawyer.
- Vagy úgy, persze - mondta Ben Allen úr. - Egészen elfelejtettem. A sör eszembe juttatta, hogy elfelejtettem, Bob... Igen, nem nagyon fényesek.
- Bámulatos, hogy a szegény emberek mennyire pártfogolnak itt engem - mondta Bob Sawyer úr eltűnődve. - Az éjszaka minden órájában felzörgetnek; annyi orvosságot szednek, hogy az már szinte hihetetlen; s jobb ügyhöz méltó buzgalommal rakatnak magukra mustártapaszt és piócát; s amellett úgy szaporítják a családjukat, hogy az már igazán borzasztó. Most egyszerre hat ilyen kis váltó lesz esedékes, mind ugyanazon a napon, s mind az én gondomra van bízva.
- Igazán nagyon örvendetes dolog - mondta Ben Allen úr, s odatartotta a tányérját még egy kis vagdalt borjúhúsért.
- Ó, nagyon - felelte Bob -, de még örvendetesebb volna reám nézve az olyan betegek bizalma, akik fizetni is tudnak egy-két shillinget. A hirdetés remekül írta le ezt az orvosi rendelőt, Ben. Kiterjedt prakszis, kétségtelenül nagyon kiterjedt prakszis... de semmi egyéb.
- Bob - szólalt meg Ben Allen úr, s letette kezéből a kést és a villát, és merően barátja arcába nézett. - Mondanék én neked valamit, Bob.
- Mit? Halljuk - mondta Bob Sawyer úr.
- Meg kell szerezned az Arabella ezer fontját, amilyen gyorsan csak tudod.
- A háromszázalékos biztosított kamatlábbal együtt, ahogyan az Angol Nemzeti Bank betétkönyvében vagy betétkönyveiben az ő nevére be van jegyezve - tette hozzá Bob Sawyer, hivatalos jogász nyelven.
- Úgy van - mondta Ben. - Arabella akkor kaphatja csak meg, ha majd nagykorú lesz, vagy ha férjhez megy. Nagykorúvá csak egy év múlva lenne, de ha nekidurálod magad bátran, akkor egy hónap sem kell hozzá, és asszony lesz belőle.
- Nagyon szép lány, bájos, gyönyörű teremtés - felelte Bob Sawyer úr -, s tudtommal csak egyetlenegy hibája van, Ben. Sajnos, ez a kis hibája véletlenül éppen abból áll, hogy nincs jó ízlése. Nem tetszem neki.
- Véleményem szerint Bella maga sem tudja, hogy mit akar - mondta Ben Allen úr megvető hangon. - Maga sem tudja, hogy mi tetszik neki.
- Az meglehet - jegyezte meg Bob Sawyer úr. - Szerintem azonban nagyon jól tudja, hogy mi nem tetszik neki, s éppen ez a baj.
- Én csak azt szeretném tudni - mondta Ben Allen úr, a fogait csikorgatva, s inkább olyan hangon beszélt, mint egy vérszomjas harcos, aki eleven farkasokat tép szét, s a húsukon táplálkozik, mint egy békés természetű fiatal orvos, aki késsel és villával vagdalt borjúhúst eszik -, csak azt szeretném tudni, hogy csakugyan forgolódott-e körülötte valami gazdag ember, aki el akarta csavarni a fejét. Agyonverném azt a csirkefogót, Bob, azt hiszem.
- Én meg beleeresztenék egy golyót a hasába, ha ráakadnék - mondta Bob Sawyer úr szünetet tartva egy hosszú korty közben, s rosszindulatú szemmel meredt a söröskorsóra. - S ha ez még nem volna elég neki, hát kioperálnám belőle a golyót, és így tenném el láb alól.
Benjamin Allen úr néhány percig elgondolkozva és szótlanul nézte a barátját, aztán így szólt:
- Sohasem kérted meg a kezét egyenesen, Bob?
- Nem. Beláttam, hogy úgyis hiába kérném - felelte Robert Sawyer úr.
- Hát akkor meg kell kérned, huszonnégy órán belül - mondta Ben, a kétségbeesett emberek nyugalmával. - Hozzád fog menni, vagy pedig meg kell tudnom az okát, hogy miért nem. Egész tekintélyemet latba fogom vetni.
- Jó - felelte Bob Sawyer úr. - Majd meglátjuk.
- Majd meglátjuk, édes barátom - ismételte Ben Allen indulatos hangon. Elhallgatott egy-két percre, aztán megindultságtól remegő hangon tette hozzá: - Kicsi gyerekkorod óta szerelmes vagy belé, édes barátom, már akkor szeretted, amikor együtt jártatok iskolába, s ez a lány már akkor is makacs, önfejű volt, és semmibe vette a te ifjúi lángolásodat. Emlékszel-e még rá, mikor egyszer a szerelmes fiatalság egész hevével unszoltad őt, hogy fogadjon el tőled két kis darab köményes piskótát meg egy édes nyári almát, amiket egy irkalapból csavart papírtölcsérben szép finoman átnyújtottál neki.
- Emlékszem - felelte Bob Sawyer úr.
- S ő kosarat adott neked, ugye? - kérdezte Ben Allen úr.
- Igen - mondta Bob. - Azt mondta, hogy a staniclit olyan sokáig hordoztam a nadrágzsebemben, hogy az alma undok módon átmelegedett.
- Emlékszem - mondta Ben Allen úr elkomorodva. - Erre aztán magunk ettük meg az almát, egy harapást én, egy harapást te.
Bob Sawyer úr mélabúsan ráncolgatta a homlokát, s ezzel jelezte, hogy jól emlékszik még arra a részletre is, amiről a barátja most beszélt; aztán mind a ketten hallgattak egy darabig, elmerültek saját gondolataikba.
Mialatt Bob Sawyer úr és Benjamin Allen úr között ez az eszmecsere folyt, s mialatt a szürke libériás fiú időről időre nyugtalanul benézett hozzájuk az üvegajtón, csodálkozván, hogy az ebéd ilyen szokatlanul hosszúra nyúlik, s mert balsejtelmei támadtak aziránt, hogy marad-e neki annyi a vagdalt húsból, hogy étvágyát kissé lecsillapíthassa: Bristol utcáin egy sötétzöldre mázolt magánhintó gördült végig méltóságos nyugalommal, melyet egy kövér barna ló húzott, s egy mogorva képű ember hajtott, akin olyan fajta nadrág feszült, mint egy lovászon, különben pedig kocsislibériát hordott. Ilyen vegyes öltözeteket gyakran látni azokon a kocsikon, melyeknek a gazdái takarékos öreg asszonyságok; s abban a kocsiban is egy öreg asszonyság ült, aki a kocsi úrnője és gazdája volt.
- Martin! - szólt ki az öreg asszonyság az első ablakból.
- Tessék? - felelte a mogorva ember, s a kalapjához nyúlt.
- Sawyer úrhoz hajtson - mondta az öreg asszonyság.
- Hiszen oda hajtok - felelte a mogorva kocsis.
Az öreg asszonyság biccentett egyet, annak jeléül, hogy meg van elégedve a mogorva ember előrelátásával, ez pedig könnyedén végigvágott ostorával a lován, s aztán valamennyien egyszerre értek Bob Sawyer úr háza elé.
- Martin! - mondta az öreg asszonyság, ahogy a kocsi megállt Robert Sawyer, azelőtt Nockemorf, kapuja előtt.
- Tessék? - felelte Martin.
- Hívja ki a fiút, s bízza rá a lovat.
- Majd én magam vigyázok a lóra - mondta Martin, s ostorát a kocsi fedelére tette.
- Azt nem engedhetem meg semmi szín alatt - mondta az öreg hölgy. - A maga tanúskodása nagyon fontos, s okvetlenül be kell jönnie velem a házba. Ne is mozduljon mellőlem, amíg az öcsémmel beszélek. Érti?
- Igenis, értem - felelte Martin.
- No jó, hát mire vár még?
- Semmire - felelte Martin.
S azzal a mogorva ember kényelmesen leszállt a kerékről, amelyen jobb lábának ujja hegyével himbálta magát, s miután odaszólította a szürke libériás fiút, kinyitotta a kocsi ajtaját, lebocsátotta a hágcsót, odanyújtotta a kezét, amely sötét mosóvászon kesztyűbe volt bújtatva, s kilódította az öreg asszonyságot olyan nemtörődömséggel, mintha csak egy kalapskatulya lett volna.
- Jaj istenem! - kiáltott fel az öreg asszonyság. - Most, hogy ideértünk, úgy elfogott a nyugtalanság, Martin, hogy minden tagomban reszketek.
Martin úr sötét mosóvászon kesztyűjét a szája elé emelte, és harákolt egyet, de egyéb kifejezést nem adott megértésének; így hát az öreg asszonyság összeszedte magát, és felcsoszogott a lépcsőn; Martin követte.
Alighogy az öreg asszonyság belépett a boltba, Ben Allen úr és Bob Sawyer úr, akik sürgősen iparkodtak eltüntetni a szeszes italokat, és utálatos patikaszereket hintettek szét, hogy a dohányfüst szagát elűzzék, nagy örömmel és szeretettel siettek elébe.
- Ó, kedves néném - kiáltotta Ben Allen úr -, milyen szép magától, hogy meglátogat egyszer bennünket! Ez Bob Sawyer úr, a barátom, bemutatom magának, kedves néném. Már említettem őt egyszer, hiszen tudja már, mire vonatkozólag, néni.
Ben Allen úr, aki ebben a pillanatban nem volt túlságosan józan, hozzátette az Arabella szót, habár csak suttogva, amint ő hitte, de még mindig elég hangosan és hallhatóan, hogy mindenki okvetlenül meghallotta, még ha nem is akarta.
- Kedves Benjamin - mondta az öreg asszonyság, aki alig jutott lélegzethez, és csak úgy reszketett -, ne ijedj meg, édes fiam, de azt hiszem, jobb volna, ha egy pillanatra négyszemközt beszélhetnék Sawyer úrral... csak egy pillanatra.
- Bob - mondta Ben Allen úr -, vezesd be a nénémet a rendelőbe.
- Kérlek - felelte Bob hivatalos hangon. - Erre tessék, kedves asszonyom. Ne féljen, kérem. Egy pillanatig sem kételkedem, hogy a legrövidebb idő alatt teljesen talpra állítjuk. Erre tessék, kedves asszonyom. Kérem!
Bob Sawyer úr az öreg asszonyságot egy székhez vezette, betette az ajtót, egy másik széket húzott melléje, és várta, hogy az öreg néni körülményesen előadja a baját, s már számítgatta is magában, hogy mennyi haszna, mennyi keresete lesz neki ebből.
Az első, amit az öreg asszonyság tett, az volt, hogy rázni kezdte a fejét, azután pedig elkezdett jajgatni.
- Ideges - mondta Bob Sawyer úr nyájasan. - Csak egy kis idegesség. Kámforcsöppek háromszor naponta, vízben, s csillapító oldatot éjszakára.
- Nem is tudom, hogy fogjak hozzá, Sawyer úr - mondta az öreg asszonyság. - Olyan kínos és olyan fájdalmas ez a dolog.
- Ne is fogjon hozzá, asszonyom - jegyezte meg Sawyer úr -, kitalálok én mindent, amit mondani akar. A fejben székel a baj.
- Nagyon sajnálom, de én azt hiszem, hogy inkább a szív az oka - mondta az öreg asszonyság, és felsóhajtott.
- Ó, az egy csöppet sem veszedelmes, asszonyom - felelte Bob Sawyer úr. - A gyomorban van a baj oka.
- Sawyer úr! - kiáltott fel az öreg asszonyság hirtelen.
- Nem kétséges, édes asszonyom, ez nem kétséges - jegyezte meg Bob rendkívül bölcs képpel. - Ha idejében orvoshoz fordul, minden bajnak elejét veheti, drága asszonyom.
- Sawyer úr - mondta az öreg asszonyság még nyugtalanabbul, mint az imént. - Az ön viselkedése irántam, kénytelen vagyok kijelenteni, nagyon neveletlen, hacsak félre nem értette látogatásom célját. Ha én azt, ami megtörtént, gyógyszerekkel vagy elővigyázatossággal meggátolhattam volna, bizonyosan meg is tettem volna. Különben látom, az lesz a legjobb, ha egyenesen az unokaöcsémhez fordulok - tette hozzá az öreg néni, s nagy felháborodással rázogatta a kézitáskáját, és hirtelen felpattant a helyéről.
- Megálljon egy pillanatra, asszonyom - mondta Bob Sawyer úr. - Attól tartok, hogy nem értettem meg önt. Miről is van szó, asszonyom?
- Az unokahúgomról, Sawyer úr - mondta az öreg néni -, az ön barátjának a húgáról.
- Igen, igen, asszonyom - felelte Bob türelmetlenül, mert az öreg néni minden izgatottsága mellett is a leggyötrőbb lassúsággal beszélt, ami egyébként öreg néniknek gyakran szokása. - Igen, igen, asszonyom.
- Elhagyta a házamat, Sawyer úr, három nappal ezelőtt, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja nővéremet, egy másik nénjét, akinek nagy leánynevelő intézete van közvetlenül a harmadik határkövön túl; ahol az a nagy lepényfa áll, meg az a tölgyfakapu, tudja - mondta az öreg néni, és elhallgatott, hogy megtörülgesse a szemét.
- Bánom is én a lepényfát, édes asszonyom - mondta Bob, aki ijedtében egészen megfeledkezett orvosi méltóságáról. - Bökje már ki; szaporábban egy kicsit; adjon több gőzt bele, asszonyom, könyörgök.
- Ma reggel - mondta az öreg néni lassan -, ma reggel... a húgom...
- Remélem, hogy visszajött, asszonyom, ugye? - kérdezte Bob nagyon élénken. - Visszajött, ugye?
- Nem, nem jött vissza - felelte az öreg néni. - Írt.
- És mit írt? - kérdezte Bob mohón.
- Azt írja, Sawyer úr - felelte az öreg asszonyság -, s nagyon kérem, hogy Benjamint erre lassan, fokozatosan, s nagyon óvatosan készítse elő... azt írja ez a lány, hogy ő... no de hiszen itt van a levél a zsebemben, Sawyer úr; de a szemüvegem a kocsiban maradt, s csak az idejét rabolnám el, ha szemüveg nélkül akarnám felolvasni önnek, amit ír... egyszóval, Sawyer úr, azt írja, hogy férjhez ment.
- Micsoda? - mondta, azaz inkább kiáltotta Bob Sawyer úr.
- Férjhez ment - ismételte az öreg néni.
Bob Sawyer úr hallani sem akart többet; kirohant a hátsó szobából a boltba, és harsány hangon kiáltotta:
- Ben, öregem, Bella megszökött!
Ben Allen úr, aki a pult mögött elszundikált, s a feje majdnem a térdére hanyatlott, alighogy meghallotta ezt a rémhírt, máris felpattant, és nekirohant Martinnak, s a hallgatag szolgát nyakravalójánál fogva megragadta, elárulva ezzel abbeli szándékát, hogy nyomban meg akarja fojtani. Ezt a szándékát azzal a gyorsasággal kezdte végrehajtani, amelyet gyakran a kétségbeesés sugall, s amely nagy erőt és orvosi hozzáértést árult el.
Martin, aki nagyon szűkszavú ember volt, s aki nemigen értett a szónoki tudományhoz, néhány pillanatig nyugodt és szelíd arccal tűrte ezt az orvosi eljárást, de amikor látta, hogy a dolognak hamarosan az lehet a vége, hogy utóbb még bért sem áll majd módjában követelni - egy zavaros és érthetetlen hanggal fejezte ki a tiltakozását, aztán minden további nélkül földhöz vágta Benjamin Allen urat. De mivel a fiatal orvos erősen belecsimpaszkodott a nyakkendőjébe, Martin kénytelen-kelletlen vele együtt elvágódott a padlón. Ott hemperegtek mind a ketten, amikor a bolt ajtaja egyszerre csak kinyílt, s a társaság két váratlan vendéggel megszaporodott; s ez a két vendég nem volt más, mint Pickwick úr és Samuel Weller.
Samnek az volt az első benyomása az eléje táruló jelenetről, hogy Martint a Bob Sawyer, azelőtt Nockemorf, orvosi rendelő abból a célból szerződtette, hogy erős orvosságokat szedjen, rohamokat kapjon, s kísérleteket végeztessen magán, vagy olykor-olykor mérget is nyeljen, hogy néhány új ellenméreg hatását kipróbálhassák rajta, szóval, hogy alávesse magát különböző eljárásoknak, s ezzel előmozdítsa a nagyszerű orvostudományt, és kielégítse azt a hatalmas tudásszomjat, mely a két ifjú medikus keblében lángolt. Így hát nem is próbált közbelépni, hanem csak csöndesen, nagy lelki nyugalommal nézte őket, mintha érdeklődéssel várná az előtte végbe menő kísérlet eredményét. Nem úgy Pickwick úr. Ő szokott erélyességével azonnal rávetette magát a meglepett küzdőfelekre, és felszólította a körülállókat, hogy válasszák szét őket.
Ettől aztán föleszmélt Bob Sawyer úr is, s ahogy meglátta barátja dühöngését, valóságos sóbálvánnyá meredt. Bob segítségével Pickwick úrnak sikerült Ben Allent ismét talpra állítania. Martin úr, miután magára maradt a padlón, szintén feltápászkodott, és körülnézett.
- Allen úr - szólalt meg Pickwick úr -, mi baj van, uram?
- Semmi köze hozzá, kérem - mondta Allen úr kihívó és dacos hangon.
- De hát mi történik itt? - kérdezte Pickwick úr, Bob Sawyer felé pillantva. - Talán beteg?
De mielőtt még Bob felelhetett volna, Ben Allen úr megragadta Pickwick úr kezét, és fájdalmas hangon dünnyögte:
- A húgom, édes jó uram, a húgom!
- Ó, hát csak erről van szó? - kérdezte Pickwick úr. - Ezt a dolgot remélhetőleg könnyen rendbe hozzuk. Az ön húga jó helyen van, és jól érzi magát, édes uram, s én azért jöttem, hogy...
- Nagyon sajnálom, hogy a mulatságot meg kell zavarnom, ahogyan a király mondta, mikor a parlamentet feloszlatta - vágott közbe Sam Weller úr, bekandikálva az üvegajtón -, de még hátra van egy kísérlet, uram. Itt fekszik egy tiszteletre méltó asszonyság a szőnyegen, aki arra vár, hogy vagy felboncolják, vagy felélesszék, vagy pedig más tudományos feltámasztásban részesítsék.
- Ó, erről egészen megfeledkeztem - kiáltott fel Ben Allen úr. - Ez a néném.
- Szent Isten! - mondta Pickwick úr. - A szegény asszony! Csak gyöngéden, Sam, gyöngéden!
- Kellemetlen dolog, de hát a családban marad - jegyezte meg Sam Weller, mialatt a nénit egy székre ültette. - No, ifjú kirurgus uram, hozza ki gyorsan azt a szagos vizet!
Ez utóbbi felszólítás a szürke libériás gyereknek szólt, aki a kocsit egy rendőr gondjaira bízta, s beszaladt, hogy megnézze, vajon mit jelent ez a nagy lárma. Hála a szürke libériás fiú, Bob Sawyer és Benjamin Allen urak egyesített fáradozásainak (Ben az előbb úgy ráijesztett a nénjére, hogy az elájult, most pedig odaadó szeretettel igyekezett magához téríteni), az öreg asszonyság végre ismét visszanyerte eszméletét; azután Ben Allen úr megdöbbenve fordult Pickwick úrhoz, s megkérdezte tőle, hogy mit akart tulajdonképpen mondani az előbb, amikor félbeszakították.
- Felteszem, hogy jó barátok között vagyunk - mondta Pickwick úr, a torkát köszörülve, s egy pillantást vetett a mogorva képű, szűkszavú emberre, aki a sötétzöld magánhintó kövér lovát hajtotta.
Bob Sawyer úrnak erről eszébe jutott, hogy a szürke libériás fiú is ott áll tágra nyílt szemmel, s ugyancsak hegyezi a fülét. Galléron ragadta hát a kezdő patikust, kitette az ajtón, s biztosította Pickwick urat, hogy most már minden tartózkodás nélkül beszélhet.
- Az ön húga, kedves uram - mondta Pickwick úr Benjamin Allenhez fordulva -, Londonban van, jól érzi magát és boldog.
- Semmi közöm az ő boldogságához, uram - mondta Benjamin Allen úr, megvető kézmozdulattal.
- De nekem közöm van az urához - mondta Bob Sawyer. - Lesz hozzá közöm, s ez a köz csak tizenkét lépés lesz, de nagyon elég ahhoz, hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni azt az alávaló csirkefogót! - Ez így, önmagában, egészen ügyes és kiadós fenyegetés volt, sőt nagylelkű is ezenfelül; de Bob Sawyer úr kissé gyengítette a hatását azáltal, hogy még néhány általános megjegyzést fűzött hozzá, mint például azt, hogy szétveri majd a fejét, és kitolja a két szemét, amik már elég lapos és hétköznapi dolgok voltak.
- Megálljon, uram - mondta Pickwick úr -, gondolja meg jól, mielőtt ilyen kifejezéseket használna, fontolja meg előbb hidegvérűen, hogy voltaképpen mi is a vétke annak az illető úrnak, és mindenekelőtt jegyezze meg magának, hogy ő az én barátom.
- Micsoda? - kiáltott fel Bob Sawyer úr.
- Hogy hívják? - kiáltotta Ben Allen. - Hogy hívják?
- Nathaniel Winkle a neve - mondta Pickwick úr.
Benjamin Allen úr hidegvérűen széttaposta cipője sarkával a szemüvegét, s miután a darabokat fölszedte, és három különböző zsebében elhelyezte, keresztbe fonta a karját, az ajkába harapott, és fenyegető pillantással nézett Pickwick úr szelíd arcába.
- Hiszen akkor ön az, uram, aki ezt a házasságot pártfogolta és nyélbe ütötte? - kérdezte végül Benjamin Allen úr.
- Én azt hiszem, hogy ennek az úrnak az inasa az - vágott közbe az öreg néni -, aki a házam körül ólálkodott, és a cselédeimet fölbujtogatta, hogy kijátsszák az úrnőjüket. Martin!
- Tessék - mondta a mogorva kocsis előlépve.
- Ez-e az a fiatalember, akit a kertajtó előtt látott, s akiről ma reggel nekem beszélt?
Martin, aki miként már kitűnt, szűkszavú ember volt, ránézett Sam Weller úrra, biccentett egyet, és ezt dörmögte:
- Ez az.
Sam Weller, aki sohasem volt gőgös és rátarti, barátságosan rámosolygott a mogorva kocsisra, és udvarias szavakkal bevallotta, hogy már volt szerencséjük egymáshoz.
- És ez pedig a hűséges szolga, akit én majdnem megfojtottam! - kiáltott fel Ben Allen úr. - Pickwick úr, hogy merte megengedni ennek az embernek, hogy közben járjon a húgom megszöktetésében? Magyarázatot kérek öntől, uram.
- Igen, magyarázza meg, uram! - kiáltott dühösen Bob Sawyer úr.
- Hiszen ez valóságos összeesküvés! - mondta Ben Allen úr.
- Alattomos csalás és alávalóság - tette hozzá Bob Sawyer úr.
- Gyalázatos gazság - jegyezte meg az öreg asszonyság.
- Jól behálózták magukat - jegyezte meg Martin.
- Kérem, hallgassanak meg - mondta Pickwick úr, mikor Ben Allen úr lerogyott arra a székre, amelyen eret szokott vágni a betegein, és előszedte a zsebkendőjét. - Én egyáltalán nem vettem részt ebben a dologban, kivéve, hogy egyszer jelen voltam a két fiatal légyottján, amelyet nem gátolhattam meg, de úgy gondoltam, hogy jelenlétem által az illetlenség legcsekélyebb látszatát is elkerüljük, holott máskülönben illetlenség lett volna találkozniuk; mindössze ennyi volt az én szerepem. A továbbiakban nem avatkoztam bele az ügybe, sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen sietősen akarnak egybekelni. Ámbár, vegyék tudomásul - tette hozzá Pickwick úr, hirtelen félbeszakítva önmagát -, vegyék tudomásul, azt egy szóval sem mondom, hogy megakadályoztam volna a házasságukat, még ha tudtam volna is, hogy ez a szándékuk.
- Hallják ezt? - szólt Benjamin Allen úr. - Hallották ezt mindnyájan?
- Remélem, hogy hallották - jegyezte meg Pickwick úr szelíden, s körülnézett. - És remélem - tette hozzá, s az arca kipirult, ahogy beszélt -, remélem, hogy a következőket is hallani fogják. Azt ugyanis, hogy amennyire én értesültem, uram, éppenséggel nem volt igaza, amikor a húgát szíve ellenére máshoz akarta erőltetni, s inkább az lett volna a kötelessége, hogy jósággal és elnézéssel pótolja a szüleit, akiket szegény leány már kicsi korában elvesztett. Ami pedig az én fiatal barátomat illeti, bátorkodom hozzátenni, hogy vagyoni és társadalmi helyzetét tekintve, legalábbis olyan jól áll, mint ön, ha ugyan nem jobban, s hogy hallani sem akarok többé az egész dologról mindaddig, amíg nem lesznek képesek illő nyugalommal és mérséklettel tárgyalni ezt a kérdést.
- Én is bátorkodom néhány megjegyzést tenni - szólalt meg Sam, előrelépve. - Tudniillik a társaság egyik tagja embernek nevezett.
- Ez nem tartozik a dologhoz, Sam - vágott közbe Pickwick úr. - Kérem, fogja be a száját.
- Nem is akarok én a dologhoz szólni, uram - felelte Sam. - Csak ezt hallgassák meg. Talán azt hiszi az a másik úr, hogy egy régi szerelem volt a játékban, de hát ebből egy szó sem igaz; mert a fiatal kisasszony mindjárt az ismeretségük elején kijelentette, hogy utálja. Tehát senki sem ütötte őt ki a nyeregből, s rajta ugyan az sem segítene, ha a kisasszonyka és Winkle úr sohasem látták volna egymást. Csak ezt akartam mondani, uram, s remélem, hogy ezzel nagyot könnyítettem a fiatalúr lelkén.
Sam Weller úr vigasztaló megjegyzései után rövid szünet állt be. Azután Ben Allen úr felkelt a székéről, és égre-földre esküdözni kezdett, hogy Arabellának sohasem szabad többé a szeme elé kerülnie; Bob Sawyer úr pedig Sam hízelgő leleplezései ellenére is rettenetes bosszút esküdött a boldog férj ellen.
De éppen abban a pillanatban, amikor a helyzet már kezdett fenyegetővé válni, Pickwick úr hatalmas segítséget nyert az öreg asszonyság személyében, akinek nyilván nagyon megtetszett az, hogy Pickwick úr védelmére kelt unokahúgának. A néni odalépett Benjamin Allenhez, s néhány vigasztaló szót mondott neki, aminek az volt a veleje, hogy utóvégre mégiscsak jó, ahogy történt, mert rosszabbul is történhetett volna; mennél kevesebbet firtatjuk a dolgot, annál jobb; szavára mondhatja, hogy utóvégre a baj nem is olyan nagy baj; ami megtörtént, megtörtént, és eső után nem kell köpönyeg; s több más efféle épületes dolgokat. Benjamin Allen úr azt felelte mindezekre, hogy tiszteli, becsüli a nénjét és mindenkit, de ha ők nem is bánják, engedjék meg neki, hogy a saját felfogását követhesse, mert jobban esik, ha a húgát élete fogytáig gyűlölheti, sőt azon túl is.
Allen úr ezt a nyilatkozatát vagy ötvenszer megismételte, mire végül az öreg asszonyság felfortyant, méltóságosan körülnézett, és megkérdezte, mit vétett ő voltaképpen, hogy sem korának, sem a társadalmi helyzetének nem adják meg a kellő tiszteletet, s hogy ilyen módon kell kérlelnie az unokaöccsét, akinek a szüleit is huszonöt esztendőn át ismerte, mielőtt még a fiú megszületett, s akit magát is ismert még fogatlan csecsemő korában. Nem is szólva arról, hogy jelen volt, amikor először nyírták le a haját, és számtalan más hétköznapi vagy ünnepélyes események alkalmával is segédkezett, amivel mindörökre bőven kiérdemelte, hogy Ben szeresse őt, ragaszkodjék hozzá, és engedelmeskedjék neki.
Míg a derék asszonyság ilyen módon leckéztette Ben Allent, Bob Sawyer és Pickwick úr bizalmasan beszélgetve a belső szobába vonultak, ahol Bob Sawyer úr több ízben a szájához emelt egy fekete palackot, melynek hatására arcvonásai lassanként megelégedett, sőt derűs kifejezést nyertek. Végül aztán kilépett a szobából, kezében a palackkal, s kijelentette, hogy nagyon sajnálja, amiért az imént úgy viselte magát, mint egy bolond; azt mondta, hogy igyanak Winkle úr és Winkle-né egészségére és jólétére; azt mondta, hogy nem irigyli a boldogságukat, hanem az első akar lenni, aki szerencsét kíván nekik. Ennek hallatára Benjamin Allen úr felugrott a helyéről, megragadta a fekete palackot, és szintén ivott az ünnepelt fiatal pár egészségére, olyan őszinte szívvel, hogy az erős pálinkától majdnem olyan fekete lett az arca, mint a palack. Aztán kézről kézre járt a fekete palack, amíg ki nem ürült, s végül üdvözölték egymást, kezet szorongattak mindnyájan, úgyhogy Martin ércbe öntött ábrázatán is mosoly játszadozott.
- Most pedig - mondta Bob Sawyer úr, tenyerét dörzsölgetve -, most pedig töltsük együtt ezt a vidám estét.
- Sajnálom - felelte Pickwick úr -, de vissza kell térnem a fogadómba. Egy ideje elszoktam már a fáradságos dolgoktól, s az utazás is nagyon megviselt.
- De egy csésze teát csak elfogad, Pickwick uram - mondta az öreg asszonyság ellenállhatatlan kedvességgel.
- Köszönöm szépen, de sajnos nem tehetem - felelte Pickwick úr.
A dolog úgy állt, hogy Pickwick úr távozásának legfőbb indítóoka az volt, hogy az öreg asszonyság csodálata szemmel láthatólag növekedett iránta. Bardellné jutott erről az eszébe, s az öreg néni minden egyes pillantásától kiverte a hideg verejték.
Minthogy Pickwick úr semmi áron sem akart maradni, az ő indítványára elhatározták, hogy Benjamin Allen fogja elkísérni az idősb Winkle úrhoz való útjában, s hogy a kocsi másnap reggel kilenc órakor a kapu előtt fog állani. Pickwick úr tehát ajánlotta magát, és Samuel Weller kíséretében visszatért a Bokor fogadóba. Megemlíthetjük még, hogy Martin rettenetes arcot vágott, amikor búcsúzáskor Samuel kezet fogott vele - egyszerre mosolygott és káromkodott, s ezekből a jelekből azt következtették, akik Martin úr sajátságait legjobban ismerték, hogy Weller úr társasága nagyon megtetszett neki, s hogy igényt tart további ismeretségre.
- Nyittassak egy külön nappali szobát, uram? - kérdezte Sam, amikor a Bokorba értek.
- Nem, minek, Sam - felelte Pickwick úr. - Már úgyis megvacsoráztam a közös étteremben s nemsokára lefekszem, nemigen volna hát érdemes. Nézze csak meg, hogy ki van a vendégszobában, Sam.
Weller úr lement, és rögtön vissza is tért azzal a hírrel, hogy csak egy úr van odalent; egy félszemű úr, aki a vendéglőssel együtt püspökbólét iszik - portóit naranccsal meg cukorral.
- Én is lemegyek hozzájuk - mondta Pickwick úr.
- Furcsa szerzet az a félszemű, tetszik tudni - jegyezte meg Weller úr, ahogy lekísérte a gazdáját. - Bolondját járatja ezzel a fogadóssal, uram, de annyira, hogy szegény feje jóformán azt sem tudja, hogy fiú-e vagy leány.
A félszemű ember, akire ez a megjegyzés vonatkozott - a szoba felső végében ült, s amikor Pickwick úr belépett, egy nagy hollandi pipából pöfékelt, szemét a vendéglős kerek arcára szögezte. A vendéglős egy vidám képű, öreg ember volt, s a félszemű éppen valami csodálatos históriát mesélt el neki, nyilván, mert több ízben ilyen kiáltásokkal szakította félbe:
- Ejha, igazán nem hittem volna! Még ilyen bámulatos dolgot sem hallottam életemben! Sohasem hittem volna, hogy ez lehetséges! - S egyéb ilyen álmélkodó kifejezések szaladtak ki a száján önkéntelenül, ahogy ott ült, és farkasszemet nézett a félszeművel.
- Jó estét kívánok, uram - mondta a fél szemű ember Pickwick úrnak. - Szép esténk van, kérem.
- Igazán nagyon szép - felelte Pickwick úr, mikor a pincér letett eléje egy apró kis kancsó konyakot és forró vizet.
Mialatt Pickwick úr a konyakját keverte, a félszemű komoly arccal időnként feléje pillantott, s végül így szólt:
- Azt hiszem, uram, hogy mi már találkoztunk valahol.
- Nem emlékszem önre - felelte Pickwick úr.
- Persze hogy nem - mondta a félszemű. - Ön nem ismert engem, de én ismertem két barátját, akik a választás idején az eatanswilli Pávában laktak.
- Ó, csakugyan! - kiáltott fel Pickwick úr.
- Igen - felelte a félszemű. - Elmeséltem nekik egy kis történetet az egyik barátomról, akit Tom Smartnak hívtak. Talán önnek is elmondták.
- Hogyne - felelte Pickwick úr mosolyogva. - Gyakran emlegették. Az ön nagybátyja volt, ha nem tévedek.
- Nem, nem - mondta a félszemű -, csak a nagybátyámnak a barátja.
- Bámulatos egy ember lehetett az a maga nagybátyja - jegyezte meg a fogadós, a fejét csóválgatva.
- Magam is azt hiszem - felelte a félszemű -, bátran elmondhatom róla, hogy csodálatos ember volt, azt hiszem. Mesélhetnék önöknek, uraim, egy olyan történetet erről a nagybátyámról, hogy igazán nagyon csodálkoznának.
- Igazán? - mondta Pickwick úr. - Hát mesélje el nekünk, uram, mesélje el feltétlenül.
A félszemű vigéc töltött magának a forralt borból, aztán kiitta; nagyot szippantott hollandi pipájából; odaszólt Samuel Wellernek, aki az ajtóban lebzselt, hogy nyugodtan benn maradhat, ha akar, mert a története nem titok. Aztán a fogadósra szegezte a szemét, és mesélni kezdte a történetet, mely a következő fejezetben olvasható.
Dostları ilə paylaş: |
